Awat'Awanor ~ Sárkányok kora

Aden

Fáradtságot nem ismerve járok- kelek újra az emberek között, a démonok, mágusok, árnyak, istenek és más teremtmények világában. Olyan érzés egy kicsit, mint amikor először jártam erre. Új, minden forma, szín, és illat, szinte teljesen lealacsonyodtam valami gyerek szintjére, aki örömét leli az évszakokban, a változásban, az aprócska, újszerű dolgokban. Ahogy megyek át a városokon, úgy látom, hogy mennyi minden változott meg, onnan tudom, hogy nem csupán egy napra hunytam le szemem. Új épületek épültek azok helyére, akiknek régi lakóit még ismertem. Új ízek kerültek az étlapra, és bár nem igénylek annyira ételt, mint mondjuk egy halandó, az édességet mindig is szerettem, és így elnyalogatva olykor egy kis forralt bort leültem, és szemléltem, ahogy az emberek ide-oda futnak, talán idejük sincs semmire. Egy kis falucskában a kút mellé ültem le, és játszani kezdtem a vízzel, hajlítottam, akárha szalag lenne, és amire befejeztem a játszást, megérkeztek a kopár, kiszáradt föld felé a sűrű, és alaposan megtelt esőfelhők, és hamarosan szitálni, majd zuhogni kezdett. Szinte fájt látni, ahogy az a sok lény mind csodálkozva lépett ki a házából, rémülten a történtektől, kapkodva pillantását. Nem vártam, hogy megköszönjék, így továbbindultam, élvezve a tenger felől érkezett  cseppek cirógatását. Ekkor valakit utánamküldtek, azt hitték, mágus vagyok. Szomorúan köszöntem meg, és továbbhaladtam. Errefelé már nem ismernek meg. Megváltoztam, de hát ezek már nem is ismerhetnek! Olyan régen nem voltam már sehol, és úgy megváltoztam... Vajon akad még halandó, aki felismer..? A következő kis városban már akadtak bőséggel Tamreánusok, akik olyan örömmel és megkönnyebbüléssel fogadtak, hogy még könnyekben is kitörtek. Bizonygatták, hogy nem remélték, pont most fogok visszatérni. Mosolyogva beszélgettem velük, érdeklődtem, majd még aznap továbbhaladtam.
Egyre közelebb kerültem Tamreához. Itt lesz? Vár rám? Vagy már ő is feladta? Egyre növekvő izgalommal közelítettem, egy kicsit sem sietős tempóban, elértem a Sólyom-erdőbe. Innen már tényleg csak átvágok a tengeren, és ott vagyok. Belsőmben kissé felkavarva álltam meg az ott fodrozódó víz partján, és egy pillanatra Lamyare jutott eszembe, hogy vajon ő merre járhat most a kis fuvolájával... Majd elvetettem. Körülöttem most mindenfelé levelek hevertek a földön, talán még az előző évekről, én pedig egy intéssel felkavarom, majd egy újabbal szinte táncra perdítem őket. Végül én magam is perdülök párat a levelek között, halkan dúdolva, amit persze a szél felerősített, és minden lénynek a közelben hírül vitt. A víz is kedélyesen hullámzott, ezernyi alakot öltött, sőt színt váltott, benne élők úsztak szinkronban és örvényt keverve az alján. A vízre csalogattak engem a keringőzők, én pedig nem vonakodtam, a felszínre léptem, akárha tükör lenne, és lehunyt szemmel dúdoltam hangosabban tovább. Messze tőlem is ezernyi kósza levél sietett a levegőbe emelkedni, és a légárammal minnél messzebb jutni, hogy megpihenhessen egy faágon vagy kövön. Hosszú ében tincseim, és ruhám ráncai a széllel játszottak, én meg megállíthatatlanul pörögtem tovább, szárnyalva, repülve a természettel kéz a kézben.
The inner child (http://www.youtube.com/watch?v=baCx2FlYPBE&list=PL386A87803D5ADED1&index=39)

*Kék ovális kör jelent meg a völgyben. Lassan egy alak lépett ki belőle. Kalapjához nyúlva megigazítja azt. Majd mosolyra nyílt a szája vagy inkább fintór mint mosoly. Megvakarta fejét a kalap alatt. Majd kicsit morgolódni kezdett.
-Ejj hova küldtél el... És most mit csináljak itt? vágjam ki az erdőt talán...
*Körbe vetette tekintetét majd a szélben játszadozó leveleken ragadt meg. Lassú s halk léptekkel sétált a forrásuk felé. Egyre közelebb érezte eredetüket s a szellő is inkább szélbe csapott át. Egy halk hang ütötte meg fülét. Énekel valaki vagy inkább dúdolgat. Zaken nem sokkal később a hang is erősödött s megpillantott egy fekete hajú lányt a levelek között táncolva majd dúdolva.
-Lehet miatta kellett idejönnöm?
*Morfondírozott magában. Majd odalépett egy fa mögé s megállt. Biztos távolban volt a lánytól erejének hatótávolságán belűl. S lassú gondolatok járták át elméjét.
~most vajon meg kéne ölnöm? De azt se tudom kicsoda vagy micsoda... De nem árt az óvatosság.
*Egy kard lassan suhant a lány felé. Komolyabb szándékok nélkül suhant a levelek között párat ketté hasítva. Zaken várta az alkalmas pillanatot a kilépésre a fa mögül, majd kardja megállt a lány háta mögött pár méterrel. Zaken keze megindúlt a kalapja felé majd levette fejéről s mellkasához szorította. S kilépett a fa takarásából.
-Kellemes az idő eme kis találkozáshoz.
*Majd hajólt meg a lánynak s emelkedett fel. S várta a lány reakcióját, kardjával megcélozta annak szívét s minden eshetőségre felkészűlt.

Érzem, ahogy megváltozik a szél íze, és a levegő hangja. Nem vagyok egyedül, mégsem vagyok képes megállni, visz a lendület és a szél, mely mintha kísérőm lenne a keringőre, úgy simul hozzám és emelve tagjaim forgat engem a víz felszínén. És ahogy érzem közeledni a másikat, csak mosolygok tovább, hiszen bár van némi ereje, azért mégiscsak halandóféle, azaz könnyű megölni ha nem értené az észérveket. Egy fa mögé áll, és pontos leírást is kapok róla a túlbuzgó szelektől, akik az ő sóhajából születtek talán, és akik annyi évig várták, hogy újra szolgálhassanak. Neki adom a kezdeményezés lehetőségét. Mert hát miért ne? Ha jól hallom, fiú, avagy férfi talán... Bár az illatából ítélve mégsem teljesen halandó... Elgondolkodtat. Míg végül zizzennek a falevelek a lépte alatt, és köszön is nekem, én pedig megfordulok, és persze figyelmen kívül hagyva a kardot rápillantok. Szemeim magukban hordozzák a tenger és a szél színét, végtelenül világos az egyik, és sötét a másik pillanatban, az ő tekintetébe fúrom, foglyul ejtem, és nem eresztem. Szinte bűvölöm egy teljes pillanatig az én kis vendégemet, aki olyan magabiztosan lépett ki a fák közül... Majd halkan kuncogni kezdek, és a kezem kecsesen emelem a számhoz, elrejtve mosolyom előle, mert hát nyilvánvaló, hogy rajta nevetek. Lesütöm tekintetem is, de csak hogy a kardra nézzek. Ha akarnám, örök időkre megmérgezhetném talán, hogy csak rozsdásan tudja előidézni. Mert beleégetném a kicsiny, vízzel teli agyacskájába, hogy biza akármiből legyen a kard, azért az agy állítja elő, és ha azt állítom be, hogy az rozsdás... ,,Ugyan már..." című pillantással nézek fel, majd jókedvűen libbennek a part felé, áthatolva a kardon és a nyelén egyaránt, és közben a levelek lassan hullani kezdenek, akár télen a hópihék.
-Igazad lehet, ember. Minden bizonnyal nem vagy parti származású. Azok nem is udvariatlan tuskók. - mosolygok rá bűbájosan, és olyan kedvesem mondom mindezt, mintha éppen egy meghívást fogadnék el. -De legalább nem unatkozok. Várj... Nem értettem a neved...
Pillantok fel rá rá újra, de most alaposabban végigmérve és megszemlélve. Hát, lehet mégis parti, de csak addig, amíg a partra száll. Mintha kalóz lenne. Akkor tehát ismernem kéne valakijét, nem? Vagy már találkoztam volna vele? Hátradobom az arcomba lógó ében tincseket, és a fuvallat, amit ez okoz, hosszú sávban felkavarja az erdőt, végigzúgva és felerősödve. Lehet, mégis tudná, ki vagyok? Elgondolkodtató, hogy ez a meghajlás meg a fogadtatás... milyen kettős dolog...
-Mindig azt csinálod, ami nem akarsz?
Billentem oldalra a fejem, és kezeim hátam mögött kulcsolom össze, ahogy talán bármelyik ,,korombeli" lányka tenné. Mármint aki úgy néz ki, annyi évesnek, mint én. Nem, egy pillanatig sem akarom neki azt bemesélni hogy halandó lennék. Erőmet hagyom magam körül, és a szelet is kicsit elküldöm hogy ne fújjon folyton, így csak a szellő nyomul helyébe boldogan. A víz lassan visszahúzódik, minden olyan lesz, mintha hozzá sem nyúltam volna, és olyan lassan, észrevétlenül, hogy csak akkor tűnik fel, ha nagy a változás.
-Mi járatban idegen? Ha ártó szándékkal jársz, könnyen törhet a bicskád. Ismered a mondást, hogy kard által vész, ki kardot ragad? Könnyen bekövetkezhet...

*Zaken figyelte ahogy a lány közeledik s átcsusszan a kard rajta majd mintha mit sem érezne jön közelebb. Zaken felhúzta szemöldökét. Majd a lány hamarosan közelébe ért.
-Jól látod nem vagyok e partra való.
*Majd szemöldöke lejjebb ereszkedett s egy sanda kis mosolyt ejtett a lány felé.
-A nevemre nem csoda hogy nem emlékszel hisz nem is mondtam még neked. De mindent lehet pótolni. Aden Von Zaken a nevem.
*Biccen előre ismét majd vissza. Majd kicsit meghökkent a köveztkező mondatán.
~mindíg azt amit nem szeretek... teljesen átérzi a problémám...-Majd a lányhoz vetette szavait.
-Kénytelen vagyok azt tenni amit nem akarok.
*Zaken már majdnem megfeledkezett a kardról amit ott hagyott a lány mögött. Kezét megmozdítva hívta vissza a kardot ami mint engedelmes szolga repült vissza kezébe. Majd kardját vissza helyezte övéhez.
-Idegen vagyok én mindenhol s ha tudnám mit is keresek ki lennék segítve. S szó mi szó igazán szép mondás ez s már volt re példa hogy megtörtént velem. De ez nagyon hosszú történet.
*Majd megint elmosolyodott s ránézett a gyermeteg lányra.
-De viszont a te neved még mindíg nem tudom. S ezáltal nem csak én vagyok idegen neked de te is nekem. Nemde bár?
*Majd kedvesen mosolygott a látszólag varázslólány felé.

Gyermeteg öröm lep el, vagy inkább hevesség, ez lenne a legjobb nevező rá. Mert lássuk be, ez egy olyan érdekes témának ígérkezik, és olyan érdekes dolognak, amit nem tudok csak úgy figyelmen kívül hagyni. Kíváncsi vagyok, mohó és szomjas minden újra, mert lám, vannak még olyanok, akiket én sem ismerek holott nem tegnap születtem, és nem a múlt héten jártam be utoljára a világot. Láthatóan a fiú nem úgy bánt velem mintha tudná ki vagyok, és nem áll szándékomban se megtörni ezt az illúziót, hogy csak egy lány vagyok a sok közül. Végigcikázik rajtam egy furcsa deja vu érzés, és újra elmosolyodok ahogy teljes névvel bemutatkozik.
-Aden... Milyen hangzatos név... Tudod, úgy hangzik, akár az éden... -lehunyt szemmel ismételem meg megint. - Páratlan név, de hát eddig se hittelek tucatnak.
Kíváncsian lépek még közelebb, és szinte csak egy lépésnyire állva a fiútól alaposan végigmérem, kíváncsian, leplezetlen óvatlansággal, akár egy kicsi lányka aki most szabadult először valami zárdából. Látom, hogy a mondanivalóm olykor tényleg képes telibe találni, legalábbis a szemöldökét gyakran húzogatja fel és alá, ami mosolygásra késztet, majd ahogy hangosan is belátja, gyakran szolgál másokat, elmosolyodok, mintha vicces lenne a helyzet. Nézem a kardját, ahogy az visszareppen, közben meg szóvá teszem gondolataim is.
-Tehát muszáj szolgálnod. Talán tartozol valakinek? Vagy inkább valaminek?
Billentem oldalra a fejem, és olyan természetesen kérdezem, mert hát nekem ez teljesen az, és felcsigáz a válasz várása, de a másik válasza is. Idegen. Pedig ő nem aludt 100 évet! Hüvelyk és mutató ujjam közé simítom az állam, és elhümmögve egy pillanatra minden lehetőséget mérlegelek, majd felemelem mutató ujjam, és a szívére bökök határozottan, még akkor is ha elhátrál az érintésem elől.
-Azt keresd, amit a szíved súg. Amikor minden porcikád kiáltozik, hogy ott van, vagy azaz, akkor voila, megtaláltad. Talán a keresést is élvezetessé tehetnéd, és élvezetesebb lenne a társaságod is... Hmm... Mert nem, nem vagy rút, se sötét. Rossz emlékei meg mindenkinek vannak.
Vonok vállat, majd elkapom róla az ujjam, hátha ő se szereti ha fogdossák, majd egy nagyot nyújtózva pördülök, szegényt talán meglegyintem hosszú hajammal is, majd ahogy a következőt kérdezi, megtorpanok és elgondolkozva nézek fel rá. Teljesen bemutatkozott, bár ezzel tovább nem vitt, csupán meg tudom nevezni, szólítani. És a Tamrea végtére is kapott név, ennyi erővel más is lehetnék... Tetszik a gondolat, és a szemébe nézve mosolyogva sóhajtok. Visszeveszek az eddig megjátszott kis naiv lányból, és kicsit komolyabban nézek rá.
-Hát... Hívj Reának. Nem ez a teljes nevem, és nem is biztos, hogy ismersz, de mivel szeretek játszani, most ez így jobb lesz. Mármint nekem. Neked meg addig lesz jó, amíg nem dühítsz fel. Addig bármiben segítek, ha tudok. Keresni tengerben vagy levegőben, szárazföldön pillanatok alatt. De a földben sajnos már nem. Merre felé mész? Mert ha nincs célod, jöhetnél velem Tamrea felé. Nem kell elkísérned teljesen, csak ameddig gondolod.
Mosolyintok rá egy újabbat, majd hirtelen elkomorodok kicsit, elgondolkozok, ahogy végiggondolom a szavaim. Végül kicsit zavarban pillantok fel rá, ujjam köré csavarva az egyik ében tincset.
-Be fogok neked később mutatkozni, és el is mondom ki vagyok. És tisztázzuk, életemben nem öltem még játékból. Mondtam. Ilyesmihez dühíteni kéne. De ahhoz hogy engem valaki megöljön, több kell legyen a legerősebb démonnál, talán egy istennél is. Amúgy sem hiszem, hogyha tömeggyilkos lennék, akkor táncolnék, nem igaz? Van egy ötletem. Játsszunk. Mutatsz valamit, vagy mondasz, én én is válaszolok rá, vagy mutatok. Lehet kérdezni is, de kérlek, a nevem a játék végéig legyen még titok. Persze, ha nem sejted már ígyis, ki vagyok, mert akkor oda az egész.
Magyarázom el neki egy igen kedves játékom szabályait. Sose találtam még ennek nevet mert nem is kellett, ez csupán az én kis időűzésem volt mindig. És senkinek sem volt kötelező játszani. Felpillantottam újra Adenre, remélve, hogy most nem fog tőlem félni vagy ilyesmi, én tényleg csak olyan régen beszéltem testvéreimen kívül bárki mással, hogy már szabályosan elvonási tüneteim vannak. Szükségem van valami más társaságára.

*Egy kis mosoly űlt ki arcán. Mikor a lány megérintette. Nem szokta megengedni hisz nem szeret kötődni senkihez mert azok eddig többnyire meghalltak. Vagy önmagának kellett megölnie őket ami még fájdalmasabb mintha más tenné meg. Figyelmesen hallgatta végig a lányt bemutatkozása alatt.
-Rea értem. De igazából az Aden név tényleg az édenből ered csak nem e világban. De jobb szeretem ha Zakennek szólítanak ha kérhetnélek tedd te is ezt.
*Majd kicsit elképedt arccal hallgatta végig a lány mondandóját az istenek s démonokról. Kicsit húzta is száját hogy lehet mégis csak rossz emberbe botlott hisz ha a lány mondja s így csak átcsusszant a kardon neki nem lehet ellenfél. De gondolatai gyorsan elvándoróltak a lány következő mondatára.
-Hmm dühíteni. Nem volt szándékomban. Még a gyilkosság sem volt a terveim között de mivel látom hatalmasabb vagy sok élő teremtménynél nem te vagy az akit én keresek. Legalább is remélem mert nem sok esélyem lehetne.
*Majd egy aranyos mosolyt vet s végighallgatja a lány moindtait. Amiben leecseteli hogy mégse az a tömegeket elpusztító fajta ami megnyugtatóan hangzott. S hitt neki hisz neki is van hatalma előző életében gyilkos volt vezető. Most szolga s tudja mi várhat még rá ha nem javítja ki bűneit.
-Aranyos egy lány vagy te s nem is feltételeztem hogy hatalmad ellenére egy gyilkos természet lennél. Ha így lenne már én sem élnék ha lehet ezt így mondani.
*Majd kissé vakarta fejét a lány szabájaira. S kicsit megszeppent a dolgokon. Egy játék amiért cserébe információt kapsz a másikról. Megmutatod neki mindened. S megtudhatom teljes nevét is.
~nem logikus ez nekem de egye kutya benne vagyok.
*Kicsit megrántotta szemöldökét végignézett a lányon majd megszólalt.
-Szóval ismernem kéne téged... De nem tudom ki vagy szóval a játéknak nincsenek akadájai.
*Majd felemelte két kezét s kardok jelentek meg körülötte.
-Legyen tehát tánc az élet nem de bár?
*Majd a kardot gyermekek módjára táncolták körbe őket halk neszt adva érintkezésükkor. Pörögve s gyermeteg hangok cikáztak mellettük. Két kard érintkezésekór szikrákat ontottak magukból majd föléjük emelkedtek s beterítették őket a dények. Mindeközben még 8 körülöttük pörgött.
-Hát nem csodás a kardok tánca...
*Mosolyodott el a kardmester. Majd vetette szemeit a lányra.
-S most te jönnél.
*Mosolygott rá s várt és várt.

Igen, ismeri valahonnan, ha nem is éppen őt, akkor egy olyan valakit, mit ez itt. Felcsillan a szemem, ahogy kiderül, milyen pontosan eltaláltam a neve eredetét, vagy legalábbis jelentését, majd a felszólításon kissé elszomorodok. Nem hangzik jól annyira a Zaken. Ha nem mondja a másik nevét, akkor lehet eszembe se jut, de így... Mutatóujjam rászegezem, mintha valami fegyver lenne, bár szememben játékos fény csillog, és megborzongok a jókedvemtől.
-Akkor inkább hívlak... Adenak. Az nem Aden.
Angyalian felpillogok a fiúra, szinte bűvölve, holott messze nincs szirén erőm, mert hát tényleg nem akarom Zakenak hívni. Annyira nem hozzá illő név. Miért ne lehetne neki is valami emberi, finom hangzású neve? Vagy csak én vagyok ennyi szentimentális, mert az őskor szülötte vagyok? Aztán mondja, hogy nem áll szándékában sem izzítani sem ölni, így a szoknyám két oldalát felcsippentve meghajlok, akár egy hercegnő.
-Köszönet. Szeretek mosolyogni, és nem dühöngeni. Nem áll jól.
Nevetem el magam, hiszen nem vagyok ennyire hiú, sosem foglalkoztatott hogy ráncos vagyok-e vagy csúnya. Mindenki úgy látott, ahogy csak akart. Oldalra billentem a fejem kicsit, mert aranyos lánynak nevezett, majd a nyakába borulok egy teljes pillanatra. Szorosan megölelem, és el is tűnök, de csak az ölelés érzékelheti szegény fiú, olyan gyorsan mozdultam, hogy amikor felé lendültem, nem láthatta. És mivel nem is ismer, belemegy a játékba, és amikor bemutatja, mire képes a kardjaival, csodálkozva hagyom, hogy a szemeim csillogjanak és elnyíljon a szám.
-Eddig sose hittem, hogy ölésen kívül, meg díszen kívül másra is jó.. Ez gyönyörű...
Suttogom magam elé, és kicsit csalódottan nézem, ahogy elteszi újra  a kardjait. Aztán, mivel én jövök, hümmögve nézek körül, majd sóhajtok, és újra rápillantok. Minden figyelmeztetés nélkül a halántékához érintem az ujjam, hogy képeket mutassak neki a víz alatti világról. Ezernyi színről, halról, formáról, elsüllyedt kincsről, hajókról, szirénekről, és hosszan elidézek rajtuk, haloványan dúdolva a dallamukat is, hiszen én nem tudok úgy bűvölni, mutatva szépségüket, és mielőtt még elkábulna, tovább mutatok neki mindenfélét, majd kicsit belekukkanthat Tamreába, főleg amikor fesztivál volt, és mindenütt fura emberek, színek, ízek, árusok, és a tiszteletemre adott műsorok, meg a hajó, amit értem küldtek... Aztán ellépek tőle, és pár percig csendben hagyom, hadd eméssze meg a látottakat. Messze megéri nekem ez a játék, túl jó, túl szép, és túl... Elbűvölő. Mindig mondtam, erre kell időt szánni.
-Mi az az emlék, ami a világon a legboldogabb számodra?

*Szemeit a lányra veti tetszik neki a kis meghajlás, lerí a lányról hogy nem egy egyszerű halandó s bár nem akarja a nevén szólítani s vmi új kis becenevet talált ki rá nem igazán volt megbékélve ezzel az Ade gondolattal.
-Ha így van akkor hívj csak Adennak. Teljesen megfelel így is.
*majd mosolygott rá s nézte ahogy a lány elámúl eme kis mutatványon majd amint abbamarad a érez valamit. A lány mintha ölelő karjait tette volna rá de látni nem látta mi is történt.
~Furcsa le merném fogadni hogy ez ő volt. Talán sebesebb a szélnél vagy pont az vi...
*S már nem volt ideje befejetzni gondolatát a lány hozzá érintette ujját a homlokához. S ezernyi kép jelent meg előtte. Halak s a tenger a kincsek s a sellők miket még sose látott nem is tudta mik ők nem e világból való ő. Víz alatt élő lányok kik félig halak ezek mefogták képzeletét. Majd pár perccel késöbb már azon kapta magát mintha ismerné a tengert s annak minden szegletét.
S szemeit a lányra vetette majd egy kicsit elgondólkodott a kérdésén.
-Legszebb emlékem. Ami a legboldogabb a világon. Bárcsak lenne ilyen az életemben s azutáni következő időkben. Sose voltam se boldog se szomorú. Hisz a boldogságból mindíg a szomor következett. S ha voltam is az hamar elveszett s egy ilyen törékeny lény mint én megoppanna a fájdalomtól ha emlékezne rájuk. Vaggy akár ott helyben borúl el elméje. Talán életem legszebb emléke az lesz amit most te adtál de ha erre gondolok ez is csak a tied s nem az enyém. Egyszóval nincs.
*Majd kedvesen a lányra nézett rámosolygott fájdalom vagy bánat nem tükröződött arcán. Csak nézte a lány szemeit mik egyik pillanatról a másikra változtak. Majd a kalapjához nyúlt s hátrafelé vitte a kezét. S onnan egy virágot vett elő. Ami eddig rejtve maradt kalapjának hátulján. Nemrég érkezett egy városból s nem tagadva szerette a virágokat. Legalább is csak az egyik fajtát ebből a világból. Vér vörös volt tüskés s mégis oly gyönyörű ezer kardal vedi magát a támadótól. Pont olyan mint ő. Sokban hasonlított a virágra. Majd kezét előre nyújtotta s a virág a lány előtt volt.
-Ez a tied. A szép emlékekért. kedves e virág nekem. Remélem elnyeri tetszésed.
*Majd nevetett egyet majd megigazította kalapját s mélyen a lány szemébe nézett.

Teljesen feldob azzal a pár szóval, amit csak úgy felém dob, hiszen ha szólíthatom őt úgy, ahogy ő nem szereti, akkor mégse lehetek olyan furcsa kis koboldszerű lény a számára, nemdebár? Felderül arcom is, és enyhén ki is pirulok talán, hiszen a boldogságtól ennyire ritkán szoktam kicsattanni. De ilyen sok évnyi aktív alvás után a változás kicsit nagy azt hiszem. Aztán a válaszát hallgatom, és kicsit összevonom a szemöldököm, mintha nagyon nem tetszene nekem valami. Aztán sebesen megcsóválom a fejem, és csücsörítek nemtetszésem jeléül.
-Nem jól gondolsz a dolgokra. Azt akarod azt higgyék, igazi robot vagy, így te is azzá váltál. Tökéletes, engedelmes, de érzelmek nélküli szolgává. Emlékezned kell ezekre a dolgokra. Hogy amikor szomorú vagy, vagy elkeseredett, reményvesztett, akkor ezek eszedbe juthassanak, és örömmel töltsenek el. Hogy mosolyogj. Lehetetlen amúgy is a rossz emlékektől összeroppanni. Ha lehetne, hidd el, megtettem volna. Mert olyat csak a gyávák tudnak, azok, akik sosem látnak kiutat, és az alagútban is a sötétet látják csak, nem a végén a szabadságot. Ezért furcsák az emberek, és más élőlények. Tehát igenis van. Nézd!
Kezemre pillantva minden vizet kivonok belőle, és csupán egy összeaszott csont marad belőle, majd az után az sem,hiszen az a csont is csupán csak a ,,ruhám" része, alakítható és formázható, így vízből van az is, akár csak bármi belőlem. Aztán észrevétlen kerül vissza a kezem, szinte nem is látszik mikor, és a hajamoz nyúlva egy tinket vágok le, amit vízcseppbe téve egy másik hajszálra fűzök neki, aztán hozzá hajolva a nyakába akasztom, vigyázva, hogy csak akkor érjek hozzá, ha nagyon muszáj.
-Neked adom. Ez nálad marad addig, amíg a szíved ver, és soha el nem tűnik, kerülj a föl alá, vagy felhők fölé. Hogy emlékezz. Mert vannak pillanatok, amikor egy egészen kicsin múlik a győzelem, élet, vagy szerencse.
Mosolygok újra rá, miután remélem hogy meggyőztem őt az én igazammal, amit persze nem akarok rátukmálni, de hát... Emlékek nélküli élet? Rettentően magányos lennék a helyében. Lehet ő is az... Aztán egy rózsát kapok, vérvöröset, én pedig finoman hozzányúlva átveszem, és bár megszúrom magam, pár simítással a bőröm helyrehozom, mert lássuk be, vízből vagyok, és itt is van belőle elég.
-Szeretem a virágokat. Mert az illatuk mindig eszembe juttat valamit. Egy virág van, amihez szomorú emlékek fűződnek. De ha nem lennének rossz napjaim, és szomorú, sőt keserű emlékeim, azt hiszem nem lennék egész ember, csupán egy mása lennék önmagamnak. Nem jó túlzásba esni. GOndolom, ezt te is tudod... De most rajtad a sor, hogy kérdezz, vagy kérj, Aden... -ejtem áhítattal a nevét.

*Zaken végig hallgatta a lányt. A megindító beszédet. Az emlékek értékéről ki is tudhatja azt rajta kívűl hogy milyen értékeket képviselnek az ő emlékei. Saját keze által volt kénytelen megőlni azt akit szeretett. Mi volt az elmúlt. S jobb elfelejteni mint őrizni.
-Egy gép vagyok ki engedelmeskedik mert muszáj. Egy érzelmek nélküli lény ki inkább eltaszítja az érzelmeket hisz előző életembe jutott elég belőle. A halál azt hittem megváltást hozott de csak megfizettem mindenért. Nap mint nap hozták elő a fájdalmas emlékeket s éreztették velem azt mit akkor éreztem. Soha többé nem adom meg ezt az élvezetet senkinek. Hogy felhozza ezeket s ártson vele.
*Majd miután abbahagyta ezt a gondolatsórt nem is vette észre hogy ezek csak úgy egyszerűen kicsúsztak száján s nem is csak a fejében voltak jelen.
-Jajj elnézést kicsit elkalandoztak a gondolataim.
*Majd arra a hajszálra nézett amit a nyakába akasztott. S kis mosolyt ejtett hozzá.
-Köszönöm.
*S azért szíve kissé megörűlt a dolognak hogy a lány hatalmának ellenére nem használja gyilkoslásra vagy önkényuralomra. Tetszett neki ama gyermeki lét amit elötte mutatott. S érezte hogy pont olyan embert talált itt aki sokban hasonlít rá.
-Szóval én jönnék. Nem is tudom mit kérhetnék tőled. Hisz csak annyit tudok rólad hogy Reá-nak neveznek s hatalmas erőt viselsz. De egy egyszerű kérdésre azért még így is futja. Hány éves is vagy?
*Mosolyodott el majd mivel nem volt jobb a tarsolyában várta a választ.

Még mindig nem tetszik, ahogy gondolkozik, de hát egy perc alatt nem lehet megváltoztatni senkit sem legfeljebb varázslattal, az meg mire jó... Ahogy elnézem, szegény fiú nagyon sokmindenen átmehetett már, mert nem nagy örömmel gondol vissza, és azt hiszem, kicsit tényleg hasonlítunk. Mintha kicsit olyan lenne, akár egy tükör, és én előtte állva győzködném magam mását. Sóhajtva csóválom a fejem aprócska mosollyal az arcomon, és halkan válaszolok neki.
-Ilyenért sose kérj tőlem bocsánatot. És majd egyszer remélem lesz valaki, aki ráébreszt téged arra, hogy milyen jó emlékezni. Mert lehet, hogy egy halál, egy tett vagy pár szó felforgat mindent, de nem lehet, hogyha az fontos, akkor az azt megelőző pillanatok nem voltak azok. És ha az első pillanatok nem rosszak, jóknak kellettek lenniük. Tehát... Minden rosszat egy jó előz meg. Persze, boncolhatnánk még a témát, nem meggyőzni akarlak, hogy igenis higgy benne, csak hogy elismerd, igenis kell hogy legyenek emlékeink. És hiszem, hogy neked is vannak. Gyerekkori emlékek mondjuk, szülők, vagy akkori barátok, mester, vagy szomszéd, egy szerelem... Mindennek két oldala van. Látod?
Megfordulok hogy a hátam is alaposan megnézhesse, majd rámosolygok, és várom a kérdését. A kérdése azonban nem egyszerű, legelőször kinyitom a szám, hogy rávágjam, majd becsukom, és erőltetetten elgondolkozom. Nem is emlékszem, mikor léptem partra. De előtt is léteztem valamilyen formában, szóval..
-Hú... Hát... Beletaláltál. -csúfondárosan nézek rá- Nem is illik ilyet lánytól kérdezni. -Nevetek rá, hiszen nem haragszom.- Őszintén? Nem tudom. A létem elejére sem emlékszem. Megközelítőleg akkor, amikor a világ keletkezett. Az Első várt rám a parton, ő talán meg tudta volna mondani... Szóval többezer, sőt talán millió éves is. Jól tartom magam, mi?
Most én szomorodok el, és kissé megköszörülöm a torkom, hogy visszatereljem jó felé a gondolataim. Ezek nem túl szép és jó emlékek. Csupán fertőzöttek, és megmételyezettek, úgy tűnik ezek az emlékek sosem lesznek képesek széppé varázsolódni.
-Na, de én meg azt kérdezném tőled, ki volt az első, akármelyik életedben, akivel szorosabb volt a barátságod mondjuk egy köszönésnél...

*Zaken csak állt ott s végighallgatta a lányt. Gondolkozott azon hogy vajon a lány meg akarja e győzni az igazáról vagy csak a tükörrel vitázik. Majd kibillent a gondolkodásból mikor a lány hátat fordított neki. Majd elnevette magát.
-Vicces egy teremtés vagy annyi szent.
*Zaken csak mosolygott tovább a lányon mikor az elérkezett éveinek megszámlálásához. Nézte a szinte csúfondárosan kinéző arcot ahogy épp megpróbálja megfejteni eme picinyke kis kérdést. Majd azért egy enyhén váratlan fordulat ütötte fel a fejét.
-Hmm igaz ami igaz nem illik.
*Majd kicsit elgondolkozott a mondat további részén is elsők és hogy miliónyi évek röpke 100 évecske is megbolondítja az embert s nehéz súly ez a szívnek hogy a halhatatlanságot átvészelje. Nem régóta van itt de már így is nehéz csupán a létezés. Majd ujttait az állához tette s hümmögött egyet. A lány is pont ilyen ábrázatot vágott az elöbb mikor a kezdeti emlékeiről beszélt. Nehéz volt s fájdalmas.
-Az első akihez fűződtem mint barát vagy szerelem... Kalózok között nevelkedtem ott nem ismertük ezt a szót. Az apám akinek szívből kellett volna szeretnie megvetett. S azt mondták hogy ez szokás a kaloz családban. S én elfogadtam. Majd mikor 30 lehettem. Megöltem s így szállt rám a legénysége... De ez még mindíg nem válasz most hogy így bele gondolok.
*Kicsit megvakarta a fejét majd jobban megerőltette magát.
- Két évvel utána találkoztam egy lánnyal...-Halgatott el majd nézett maga elé s nem folytatta a mondandóját egyszerre volt fájdalom kín szenvedés s a szíve összeszorúlt. Majd felnézett a lányra.- Sose volt olyanom akit szívből tudtam volna szeretni mert sose élték meg a másnapot.
*Majd egy kis elfedő vigyor keletkezett arcán. S a lány szíve felé bökött.
-Ez itt nagy kincs... Ha jól tudod használni... Nálam ez már régóta nem divat.
*Mosolyodott el majd kicsit elgondolkozott hogy mit is kérdezzen visszába.
-És neked? Volt e már halandó akit szerettél mint kedvesed?
*Majd elvigyorodott s várta a lány válaszát.

-Miért, jobb lenne ha az elmúlásról szónokolnék?
Nyújtom ki a nyelvem rettentő gyerekesen és illetlenül, majd elnevetem magam, de még ekkor sem teszem szóvá, hiszen ez egy játék, és aki nem tud játszani, az bizony minek kérdezte hogy ki akar, nem igaz? Miután a válaszon elég sokáig gondolkozik Aden, a széllel egy kis levélkupacot hordatok össze, majd beleülök a közepébe, és kuncogok ahogy a hajam is tele lesz vele, majd hellyel kínálom ezt a zord alakot is, aki úgy tűnik csak egy alkalomra várt tán, hogy megnyílhasson. Vagy nem. Hallgatom az ő történetét, amit nem is kellett kérdeznem, még szerencse, mert nem tudom, mit kérdezhetek tőle és mit nem... De még alig kezdi el, felkiáltva mutatok rá mutató ujjal.
-Tudtam, hogy kalóz vagy! Tudtam! Akkor valami igen nagy kondérban főhetsz, hogy mást kell szolgálnod... Ha hozzám állnál, nem kéne ilyeneket csinálnod, és mindig megvédene az aki közel van hozzád. Ne hidd, hogy te vagy az első ilyenféle, akivel találkozok.
Mosolygok rá, majd befogom, hogy befejezhesse a történetet, amin láthatóan nagyon sokat kell gondolkoznia. A szüleit tehát nem szerette, és hát... hajón élve szomszédok sem voltak. És érthető hogy az apja miért volt olyan vele. A legtöbb ember nem tudja hogy mutassa ki érzelmeit, ha nem lát maga előtt élő példát rá, amit követhet. Elmosolyodva zizegek a levelek között, ahogy a lányt megemlíti, és csalódottan sóhajtok fel, amikor szinte egy csapással lefejezi a történetet.
-Látom én már, hogy hol a hiba. De hát miért tűröd ezt? Nem lehet menekülni? Az előbb is mondtam példának, máshoz nem állhatsz be? -nézek rá úgy, mint egy gyerek, akinek azt mondták, nem lesz karácsony. -Igen. -mondom, amikor a kincsemről beszél.- És bár ez csak egy test, értem, mire célzol. És hidd el, ez nem olyan, ami kimegy a divatból. Láttam én már tőled is mufurcabb embert, egy olyat, akinek ölésből állt az élete, és még rosszabb volt mint te, mert nem állt le csak úgy beszélgetni. Legfeljebb amíg a neved kérdezte, hogy téged kell-e megölnie. Érzések nélkül. Lám, most hozzám tartozik. És vár...
Ragyog az arcom, megintcsak úgy ahogy egy gyermeké, vagy egy asszonyé, aki megtudja, hogy terhes. Elpillantok Tamrea irányába, és sóhajtva dőlök el a levélkupacban, ahogy meghallom a kérdését. Végül rápillantok, és bár nevetek, igazából zavarban vagyok.
-Tudod... Egy olyan valami vagyok, amik elvileg nem éreznek semmit. Nem csak fájdalomról van szó de érzelmekről is. Ez olyan... Velejárója a dolognak. Egyszer valamelyikünk mégis megtette, és amikor szerelmét visszautasították, borzalmas dolgokat tett.. De nem is ezt akartam mondani. Szóval... Annak ellenére, hogy szeretni talán képtelennek kéne lennem... Igen, van valaki, aki fontos, akinek a kedvéért segítséget kértem, és halandóból halhatatlanná tettem. Aki... Most nagyon keres, és én meg bizonytalan vagyok, hogy ennyi év után hogy menjek oda hozzá. Micsoda problémák, igaz? Akárha igazi halandó lennék!
Mosolyodok el izgatottan, hiszen tényleg olyan, mintha emberi érzéseim lennének, mert olyan hozzájuk vagy rájuk emlékeztető dolgokkal foglalkozok hirtelen. Megborzongok ahogy belegondolok a találkozásba, ami reményeim szerint csak jól sülhet el, és rápillantok.
-De az előtt senki, és azóta sem. De te jössz. Mondd meg hát nekem, te, ki annyi ideig élsz, és folyton csak azt teszed, amit mondanak... Van-e olyasmi, amit szeretsz csinálni, vagy szeretnél, vagy nagyon régóta vágysz-e valamire, ami elérhetetlennek tűnik? -gördülök hasra és emelem lábaim magasba, könyökölve nézve fel rá.

*Zaken nem vette zokon hogy beleszólt mondandójába a lány hisz már megszokta hogy szó nélkül kell tennie amit tesz. S ha ezt kapja hát ez van.
-Kalóz... Mily régi szó ez számomra mintha ezredévek mentek volna el. Bár családom múltja igen csak furcsa mindenki kalóz volt s nekem más utam nem is lehetett. De ahogy mondod eleget főttem a kondérban.
*Mosolyodott el kicsit ezen a dolgon hisz már megjárta az úgynevezett poklot ahonnan nehéz megszökni de kis segítséggel sikerült neki is. S most issza a levét a segítő kéznek.
-Miért tűröm? Igazság szerint én sose tartoztam e világba. S én magam se értem mért kell tennem azt mit teszek. De kell mert oda vissza nem akarok menni s ennek az útnak a végén a szabadság vár egy olyan világban ahol nem ismerik a nevem s nyugodtan élhetek. De minden út hosszú s úgy alakúl ahogy akar.
*Nézte mosolyogva az elötte űlő lányt. Majd helyet foglalt előtte a földön. S folytatta miután a lányka befejezte mondandóját.
-Én nem akarok senkit szólgálni s még egy egyezség ami ebbe vinne bele csak megkötne. Egy varázslót szolgálok aki hatalmat keres. De még ő maga se tudja milyent.
*Majd mosolyogva hallgatta végig a lányt az ősi történetéről ahol egy ősrégi teremtmény halált hozott egy szerelemért. Majd kicsit elkomorodott a dolgokon.
-Érzelem nélküli valami... Ha valaminek nevezed magad hogy is érezhetnél? Hisz te nem tárgy vagy... Se élő se holt a kettő között nálunk ezeket nevezték félisteneknek. Ősi mendemondák vitézei. Mint Kirak a kalózok istenének fia. Ki sose bukott csatát s elvette mit akart.
*Majd kicsit vakarta meg fejét, s egy szolíd kis mosoly suhant szájára.
-S ha vár valaki téged s szeret mégiscsak valaki vagy... Ezt én mondom egy démoni fattyú vagy hogy is nevezzem magam. De ez mit sem változtat azon mi voltam s leszek.
*Majd megvárta a lány kérdését s tudta ezzel rendesen feladta neki a leckét hisz sose gondolkozott el azon mit szeretne ami nagyon messze van, mindíg csak a mának élt amíg el nem jött a vég. S azután a furcsa eset után is egyszerűen csak arra eszmélt fel hogy őt nem várja semmi a világban.
-Nehéz e kérdésedre a válasz. Tulajdonképpen nincs is rá válaszom. Se élő nem vagyok se holt. Nincs mit szeretnék ami szívemből jönne. Nem ismerem ezeket a vágyakat. Egyszóval nincs ilyen dolog mint amit te kérdeztél. Sajnálom.
*Majd kis vigyor s szemöldökét felhúzta s a lányt nézte. Szemei mindíg valahogy megragadják tekintetét van bennük valami ami egyszerre félelmetes s vonzó is.
-Nem tudok mit kérdezni. S inkább azt kérem mondj valamit magadról ami számodra érdekes.
*Majd csettintett egyet s kardok tűntek fel ismét.
-Addig mi táncolunk.
*Mosolyodott el s a kardok ismét táncra kéltek.

Mosolygok az ifjún, ki fiatal kora ellenére lehetne sokkal bohóbb és játékosabb, elvégre ha én ,,vén" létemre képes vagyok kifigurázni magam, és a mindenséget pár szóval, akkor hát ő miért nem? Miért nem nevelik manapság.. Nem. Inkább az a kérdés,hogy mire nevelik a fiatalságot, akinek tovább kellene vinni a dolgokat, hogy örökül adják termésüket a következőknek, és így tovább... ? Nem válaszolok egy darabig a fiú szavaira, mintha elfogytak volna hirtelen, ám csupán csak gondolataimba merülve pergetem ujjaim közül a leveleket, hol mélykék, hol meg szélszín tekintetemmel, hogy aztán újra felnézzek rá.
-Tehát neked is van egy álmod. Egy jövő, ami miatt gürcölsz. Ez már egy álomnak bőven elég. Ott nem az leszel, ami most, nem kellesz küzdened, talán ölnöd se. Lehet lesz feleséged, gyerekeid, és majd tanítod őket íjászkodni, vadászni, földet művelni, úszni...
Mondom Adennek, és bár rá nézek, valahol a messzi távoli jövőben látom, ahogy egy kis sasszemű hős szőrén üli meg a lovat, és a madarat is röptében lövi le. Aki úgy úszik akár egy kis hal... Megint elkalandoztam... És hallgatva a történetet valamin megakadtam.
-Várj... Az ilyen isteneknek lehet gyermeke?
Ha tudnék, még nagyobb szemeket meresztenék, és még a fülem is forgatnám, de csupáncsak elsápadok,mert ennyi telik tőlem, majd majd kicsit megrázom magam.
-Ó igen, valami. Nos... Jófelé keresgélsz, bár mindenütt más legendák és mítoszok határozzák meg nevünk és létünk.
Vonok vállat könnyedén, és megvallva, hogy bizony jófelé tapintott az előbb, mert amolyan... istenféle vagyok vagy volnék, csak hát magam sem tudom, hogy mi a sorsom és hogy mit kéne tennem azokban a pillanatokban, amikor bizonytalan vagyok, és nincs kihez fordulni, mert hát nekünk nincs istenünk, hogy ahhoz fohászkodjunk. Vajon egy isten szokott ilyenre gondolni? Elnevetem magam. Hallgatom a szavait utána, és elmosolyodva bólintok, mert hát igaza van. Vagyok valaki... Bár még nem tudom, hogy egy magányos szellem a partról, vagy egy ékkő másik fele, de érzem, nem kell már sok ahhoz, hogy a választ megtudjam.
A válasza megint csak meglep, és kezdek úgy nézni rá, mintha valami föld alól kibújt manó lenne. Majd elgondolkozva vonom össze a szemöldököm, és újra meg újra fürkészve pillantok fel rá.
-Tényleg nincs? Egy... Forró csoki, vagy úszni tanulni, megölni a királyt, vagy gazdagnak lenni, mondjuk... Nem is tudom... Uralni a földet, vagy madárrá változni...
Sorolom és várakozva nézek fel rá, mert hát nem lehet, hogy valakinek nincs legalább egy aprócska, hangyányi vágya vagy álma! Szinte lehetetlen! Mert hát akkor mi hajtja előre? Valami kis motor? Vagy a szél? Elmosolyodom a  gondolatra. Aztán táncra kér, és amíg felállok, hogy fejem rázva megszabaduljak a levelektől amik a hajamban itt-ott alattomosan elbújtak, eldöntöm, mivel is folytatom. Újra pukedlizek, meghajlással.
-Akkor hát, illendő hogy érdekeset mondjak. Tamrea néven emlegetnek a hívőim, mert említettem korábban, istenféleség vagyok. A tenger és a szél minden formájáé. Ez azért érdekes... Mert bár az előbb feszegettük, mennyi idős is vagyok... valahogy néha úgy érzem, én nem is vagyok az, akinek hisznek. Néha napján teljesen másnak érzem magam, sőt, emberinek, talán ezért vagyok ennyire közel ehhez a néphez. Említettem, hogy többen vagyunk. Testvéreknek hívjuk egymást, és nem tudjuk, hogy honnan jöttünk, csupán megjelentünk, és kész. Meséltem, hogy az egyikünk borzasztó dolgot művelt... Hát... Olyan erős volt a dühe, hogy csak többen összefogva tudták csak legyőzni, és aki túlélte, nos, azt elrejtettem. Száz éve egy háború robbant ki, akkor találták meg akit elrejtettem, pedig a Leviatán vigyázott rá és ez nem kis szó. Hm... A háború és a békekötés alatt egy kis tóban aludtam, és mint említettem, előtte még egy fontos embernek adtam hosszú életet, csupáncsak önző okokból. ha sok ez így egyszerre, szólj!
Nevetek rá, ámbár kicsit erőltetett, majd átgondolom újra a dolgokat, de csak nem látok olyasmit, ami még említésre méltó lenne hirtelen, így felnézek rá, és megcsóválom a fejem.
-Az élet nem könnyű, mi?  - kuncogok. - Rendben. Mi az, amiben szerinted a legjobb vagy. Mondjuk... kártya, vagy éneklés...

*Zaken csak hallgatott s figyelte mit mond a lány. S látta a meglepődöttséget arcán. Kicsit megmosolyogta a dolgot.
-Ahonnan én jövök ott igen voltak gyermekeik. Legalább is azt állították. S ha valaki hisz az isteneiben ezt nem is kétli.
*Zaken ismét csak hallgatta a lány gondolatait. S kissé elgondolkozott a dolgokon. Az ékkő másik fele vagy csak egy szellem a partról. Vakarta meg fejét majd ő is elgondolkozott ezen a dolgon. S mivel jobbat nem tudott csak ennyit mondott.
-A sorsod a te kezedben van úgy alakítod ahogy akarod. Csak az irány nincs megszabva. Minden út egy külön sors s mindegyiken megvan a maga baja.
*Majd hallgatott s ismét a lányra terelte figyelmét. S saját gondolataitól kicsit eltávolodott. Nem akart belebonyolódni az útba amit kényszerből ró. S nem is igazán szerette volna felhozni ezt a dolgot.
-Nincs amit szeretnék. Se vagyon se nők se földek. Még a világot is meghagynám bárkinek aki kell. Egy cél sincs a szemem elött mire úgy vágynék mint egy rendes halandó.
*Majd keserű mosoly ült rá. S elgondolkozott szíve mélyén van e egy olyan dolog amit szeretne de úgy igazából amit senkinek se árulhatna el. De hiába a vesztegetett idő nincs ilyen. A szíve üres s fakó. Érzelmek már rég nem laktak odabenn. Az lett mint hajdanán volt. Egy kalóz ki nem ismer kegyelmet s a mának él. Hisz leszek aki vagyok s vagyok aki voltam. Majd meghallgatta a lány történetét az ősiekről. Bevallani nem akarta de nehéz volt ezt elhinni hogy egy isteni teremtmény dühödten pusztított. Az ő világában ha egy isten dühös volt vihar lett villámokkal a tengeren s aznap nem voltak hajók miket kifoszthattak volna. Ők ezt gondolták hogy aznap az isten is dühös volt s nem adja az égi áldást.Majd megvárta míg a lány befejezte mondandóját.
-Élet és halál. Háború és béke. Mindenütt csak ez megy... Mindegy hogy halandó vagy isten vagy. Ha jól látom a dolgokat.
*Majd megkapta a kérdést ami visszajárt.
-Amiben a legjobb vagyok?-Meresztette ki szemeit majd megállt a tánc- Ezt te se gondoltad komolyan... Egy kalóz... Csak egy dologhoz ért. Ha szolga is s azt teszi mit parancsolnak. Akkor is csak egy kalóz. Ha ránézel s azt hiszed kezei szeretetről tesznek tanúbizonyságot ő akkor is csak egy kalóz. Ha ajkaid összeérnek s érzed a forróságot ő akkor is csak egy kalóz. S nem ért máshoz csak ölni tud rabolni és fosztogatni. Nem csak azért mert mást nem próbált. Dehogynem próbált ő rendes emberként élni. De az út amire lekanyarodott volna járhatatlan vermekkel teli. Hegyen vezet ahonnan nincs tovább.-S már eltért a témától s szinte belekezdett életének elmesélésébe.- Ezért lesz kalóz a kalóz. Mert máshoz nem ért. Csak a vér látványa. Ahogy a szeretett nő vére folyik a kezén s kardjára s szemébe átokképként ég bele a holttest. S nem szabadúlhat tőle csak ha magával is végez valamilyen szinten. Egy kalóz ezért érzelemmentes. Legalább is szerintem.
*Majd egy kis leplező mosoly s tovább perdűlt a tánc márha a lány is megindúlt.
-Tamarea... Szerinted egy olyan ember mint te... Aki se nem élő se nem holt. S még maga se tudja mit keres... Meglelheti a boldogságot?
*Érezte hogy ez fájdalmas kérdés lehet, de nem csak a lánynak még önmagának is, hisz megjegyezte már hogy ez a lány szinte olyan mint ő csak egy kicsit más kivitelben. S várta a választ mélyen a szemekbe pillantva.

Elgondolkozok Aden válaszán. Ha lehetnek gyermekeik... csupáncsak azért, mert hisznek benne... Észre sem veszem, de kicsit elábrándozva forgok vele, szórakozottan nézve a kardokat, és valahogy egy másik világba csöppenve pár pillanat erejéig, engem mégis végtelenül boldoggá tesz a maga módján. Lehet hogy nem is lehetséges, sőt, megkockáztatom, ez több mint vad ötlet, de ki hallott már olyat, hogy én mindenben követtem a szabályokat és mindig rendesen éltem? Ajkam beharapva terelem figyelmem vissza a fiúra, majd megcsóválom a fejem.
-Hát, Aden... Jobb ha tőlem tudod, hogy ebben a világban vannak Sorsszövők, és legyen az a sorsod, hogy kard által halsz, ha ő megjelenik, lehet hogy két másodperc múlva csak a semmiért meghalsz, vagy eltűnsz. Itt a sorsod csak akkor a tiéd, ha elég szilárd vagy.
Mosolygok le rá, illetve fel, mert hát magasabb tőlem, és szinte észrevétlenül kúsztunk át a játékból beszélgetésbe, de hát ennek pont ez a lényege. Sosem ért véget úgy a játék, hogy ültünk kukán egymással szemben, és próbáltunk kérdéseket farigcsálni. Lám, itt is kérdezek és viszontkérdez, de ez már régen nem azért, mert játszunk. Legalábbis én úgy érzem.
-Igen, mindegy, hogy milyen fajba tartozol vagy hol születtél. Sajnos sokan vannak, akik szeretnek az életek felett uralkodni.
Vonok vállat, majd elgondolkozom, mert hát tényleg így van. Sőt, ha belegondolok, még néhány testvéremmel együtt is ilyen vagyok. Tény, hogy én nem a halálát kívánom a kis lényeimnek. De akkor is előfordult már, hogy például Altair... Felsóhajtok, majd kizökkent Aden a gondolkodásból, mert hirtelen megáll, és rámmereszti szemeit. Tény... Kalóz... Kifürkészhetetlen szemmel nézem őt, figyelve, szinte iszom szavait, de nem mert érdekes, hanem mert egyszerűen képtelen vagyok elhinni.
-Én ismertem olyan kalózt is, aki képes volt egy kincset keresni egy nővel, és az a nő elég sokszor meg is mentette, hiszen rá nem hat a szirének bűbája sem. És a végén együtt hajóztak tovább, főleg mert a nőnek olyan éles esze volt, és olyan könnyedén változtatott alakot, hogy bámulatos volt. A kalóz állítólag mai napig kint hajózik a Nagy Medvével, és ámbár azt mondod, a kalóz csak ölni tud meg fosztogatni, én számtalanszor ültem vele egy asztalnál, és soha nem emelt rám kezet, sőt... Azt hiszem az, hogy két külön világban élünk... Azért van az, hogy szinte tökéletesen az ellentétét valljuk a dolgoknak. Mert hiszem, hogy mindenki attól olyan amilyen, amilyen lenni akar. És ha fél megváltozni, vagy gyenge, akkor meg nem is fog.
Vonok vállat, és kivételesen nem Adennek célozgatok, mert lehet hogy nem ilyen könnyű, én ilyen problémákkal nem küzdök, így lehet nem is érthetem meg, de hát... Lassan továbbtáncolunk, és figyelem a másik arcát közben. Annyira más... Talán nem kintről kéne betörni hozzá, hanem belülről megérinteni, mert ahogy látom, belülről ölték ki belőle önmagát. A kérdése kicsit meglep, és elgondolkozok azon, hogy mi mindent tartalmazhat még, és hogyan érthette, de végül csak a saját oldalamra állítom a kérdést.
-Persze. Akármeddig gondolkodhatnék rajta. Vannak, akik számítanak rám, vannak, akik emlékeznek rám. És van, akinek fontos vagyok. És amíg lesz élő lény, akinek szüksége van rám, addig én boldog leszek. Amíg fúj a szél és zúg a tenger, nem lesz okom a szomorkodásra. És jöhet közben ezer háború, még több halál... Érhet veszteség vagy fájdalom. Én nem hagyom, hogy bármi kedvem szegje, márt csak azért sem, mert vannak, akik hisznek bennem, és ha én összeomlok, akkor ki fogja őket felderíteni, és ki fog nekik a legnehezebb napjaikon is frissítő szellőt küldeni? -elmosolyodom -Nem tudom, hogyan vagy miért vagyok itt. Éppen ezért magam keresek célt. Ha a boldogságomhoz az kellene, hogy a Leviatánon lovagoljak, akkor addig könyörögnék neki, amíg meg nem teszi. Ha az kell, akkor vizet fakasztok kőből, vagy a testvéremtől csodakincseket kérek. Vagy mint most... Beszélgetek csupán. Nem kell nagy dolog szerintem a boldogsághoz. Nekem sose kellett. Elég volt, ha a kedvenc virágom kinyílt a parton, vagy ha a főpap egy finom füstölőt gyújtott a szentélyben. Elég volt egy gyermek születése, aki nem is volt az enyém, csupán láthattam felnőni és élni, majd békésen, boldogan meghalni. Igen. Meglelheti, csak jó helyen kell keresni. És mint mondtad, szívvel.
Mosolygok rá, megszorítva a kezét, hogy talán egy kis bátorságot öntsek belé, majd a homlokom a vállának döntöm, és lehunyom egy pillanatra a szemem. Hallom ahogy a szíve motorként zakatol, vagy talán csak én hallom így, és elgondolkozom, hogy lehetetlenség az, hogy legalább egyszer a létezése alatt ne zakatoljon bolondul és ne álljon el a lélegzete, hogy ne zökkenjen ki...

*Zaken csak mosollyal hallgatta végig a lányt. S csak nézte s nem igazán értette a sorsszövő dolgot de egyet tudott a sorsa csakis az övé s ha valaki ezt máshogy gondólja azt csak élete árán. S minden egyes porcikájának eltörésével érheti el.
-A sorsom az enyém... Az utolsó porcikámig kűzdök az ellen hogyha ezt valaki megváltoztatná. Az utolsó épp csontom is harcolna...
*De tovább nem is akart törődni ezekkel az úgynevezett sorsszövőkkel hisz még sosem látott senkit se belőlük s ha fog is nem tehet ellene hisz a sorsa olyan amin végig kell járnia s ha kiválasztja magának az utat arrol már sose tér le. S neki most érhetett el egy mérföldkőhöz.
-Élet és halál fölött még istennek se szabadna ítélkeznie nem hogy embernek vagy halandónak... Ezt már megtanultam...
*Kis mosolyt ejtett a lányra majd a tánc közepedte hallgatta a kalózról szóló regét. Hihetetlenűl hangzott számára hogy egy nő mentette meg a férfit s együtt hajóztak. Náluk a nők akik kalózhajóra léptek nem könnyen úszták meg az utat. Szüzességük s minden erélyük elveszett ott, s ha szerencséjük volt egy csonakban kirakták őket egy part mellett hogy megmenekülhessenek, vagy megpróbálják túlélni. De aki beöltözött nőként kalóznak... Annak nem jár eféle kegyelem. Meghurcolták s azok után csóknakba rakták a tenger közepén majd az ágyúk tüzébe égett el minden kis porcikája. S nem egyszer tette ezt ő is hiszen asszony ki kalóznak áll csak a balszerencsét hozta a hajóra...
-Más világ más szabájok... Ha te láttad volna azt amit én... A másvilágból elszörnyednél... Bár ebben nem vagyok biztos mert sokmindent láttál... de ezek az emlékek...
*Zaken végig hallgatva a lányt elgondolkozott hogy egy istenség hogy tudja ennyire másként látni a világot mint ő maga. Bár ez nem csoda hisz ő maga a hatalom. Ellenében Zaken csak egy porszem a világ porszemei között. S ő nem érezte azt hogy valaki is meg tudná neki adni a boldogságot s nyugalmat. Ilyen érzések teljesen távol álltak saját kis világától.
-Más a szemlélet mert mi is csak mások vagyunk. Te egy isten vagy kihez fohászkodnak én egy kalóz kit rettegtek. S ha nem volt elég kemény gyávának tartották s lógtak az árbócon mint a közönséges rablók vagy lázadók. A Barrakúdán is lógtak már elegen. S nem egyet húztam fel én... S ha érzelmeim lettek volna nem teszem meg s talán én magam lógtam volna odafönn... A boldogság csak annyit jelentett hogy fosztogatok s ölök. Ebben merűlt ki. De erről már leszoktam nincs az az izgalom mi volt, nem tehetem nem olthatok emberi életeket kedvemre... S ami volt kis boldogság is elveszett... Mindenki változik....
*Tekintetét emelte az égre mi kéklőn világított a fák koronája között itt ott. Nézte az eget majd érezte a lány szorítását a kezén s mellkasán fejét.
~Vajon mi az a szerelem... Boldogság az igaz boldogság? Léteznek e dolgok e világban? Vagy csak én nem tudom előhozni magamból.
*Zaken valami fura érzést érzett önmagában. S nem volt kellemes. Mintha szíve összeszorúlt volna, s jegesen vert volna tovább. S mint egy gép mi nem hagyhatja abba a munkát hiába is akarná dolgozott s minden mozzanata kínkeserves volt.
~Érzem ezt a jeges érzést... Mintha teljesen jég venne körűl odabent. Ez lehet az mikor a szív teljesen elutasítja az érzelmeket. S csak a józan észre hallgat... Vagy most olvadna le róla?-Csukta be szemeit majd összpontosított kicsit-Nem ez nem az... Még mindig csak a hidegség áraszt el...
*Arcára kiült a dolog az eddiginél is fehérebb lett s már csak szemeiben volt szín ajkai teljesen elkékültek. S valami spontán fagyás érhette. Kezei elkezdtek kihűlni. Szíve egyre lassabban vert s minden movvanata kínlódás hangjait hallatta. Zaken már ráncolta szemöldökét s érezte e gondolatok nem neki valók s ha ez így megy tovább hogy erőltetni próbálja rég halott szívét csak rosszabb lesz állapota.
-Ez nem megy-Mondta halkan az ég felé.-Bennem már nincs emberi... Csak a kinézet s nem több egy érzelmek nélküli test mi csak megy előre s csak...-Majd megszakadt a mondat.
*Zaken már teljes mértékben fehér volt szemeinek színe is fakulni kezdtek... S érezte mintha a vég érkezett volna el érte. A kardok megálltak a levegőben s lógtak lefele. Hanyatlani látszott ereje. S teljes koncentrációjának hiányában már csak a kardok akarata tartotta fenn őket a levegőben. S védték gazdájukat ameddig csak bírták. S az egyik úgy döntött ő képtelen tovább fennmaradni s lehullot Zaken háta mögé pár centivel. Egyik éppen Zaken válla felett állt meg s egyenesen felé repült pont oly szögben hogy bal vállát teljesen átszúrja. De a kardok kifűrkészhetetlenek s uticélja megváltozott s csak felkarján szűródott át. Feketés vöröses vér folyt ki karjából. Mi szinte már megalvadni látszott de pont oly híg volt mint egy normális embernek. Alig telt el pár másodperc míg a lány feje a mellkasán volt máris elkezdődött...
 Egy halk szisszenés majd keze a lány hátára vándorolt s megszorította. Hogy még pillantást se vessen a kardra mellette.
-Ti nők kifürkészhetetlen lények...
*A kard még mindíg ott állt zaken kezében amiből már szépen csordogált a vér. Nem bolt életveszélyes a sérülés köszönheti ezt kardjának. Majd a lányra csordult a vér aki érezhette az éppen csak langyos érzést. Lassan végigfolyt ruháján. Majd lassan csöpögött lefelé a földre.
-Ne haragudj elgondolkodtam kicsit a dolgokon.
*Majd nézett a kardra s jobbnak látta ha eltünteti. S a kard már kezéből a földre került. S az istenért se akart eltűnni mellőle.
-A szívvel csak egy bajom akad hogy nekem már régóta nincs. De te istennő ahogy mondod hatalmassal rendelkezel.
*Nézett még mindíg az égnek s szemei még mindíg fakók voltak de ajka már kezdte visszanyerni eredeti színét.

Kuncogok csupán azon ahogy szilárdan elhatározza: Az ő sorsát csak ő irányíthatja. Nem akartam eltörölni illúzióit, de aki ebben a világban van, afelett bizony nagyon ritkán ítélkezik önmaga, mert nagyon sok más is beleszól életébe, és ha nem is akarattal, hát akaratlanul, és így vagy úgy megváltozik minden ami csak megváltozhat.
-Van, amikor szükséges az ítélkezés, azért hogy a béke fennmaradjon. Néha kell, hogy valaki meghaljon, azért, hogy más az életet többre tartsa.
Szólalok meg csendesen, hiszen ha mindenki örökké élne, elveszne az élet értéke, és ez által minden más fontosabb lenne talán. Évekkel kereskednének, nem pénzzel, tudom jól, hiszen nem egyszer támadt vízióim főszereplője pont ez, hogy mi lenne, ha nem csak páran lennénk örökkévalóak. És tudom, hogy ez nem csak egy rémkép, mert ha így lenne, akkor az emberek, és minden más lény ezen a földön képes lenne még a saját szülőanyját is eladni a hatalomért.
-Igen. Ugyanakkor hiszem, hogy jó példával mindent meg lehet tanulni és tanítani. Ha mondjuk egy női isten szállt volna hajótokra, azt is kivetettétek volna? Ha az megmutatta volna olykor erejét, és hogy nem csak öléssel lehet megszerezni ami kell... Akkor is folytattátok volna?
KÉrdezem tőle, mert tényleg érdekel, hogy vajon mi lehet rá a válasza. Mert nem hiszem, kizártnak tartom, hogyha például Az északi jeges istennő a hajóra szállva mutatott volna valamit, azt ne látták volna. Ő sose tűrte hogy figyelmen kívül hagyják, és ha kellett, akkor durva eszközökkel verte az emberei fejébe az ő akaratát. Azért volt más az én világom. Talán szétesőbb, talán nem egy egész... De akkor is, az enyém, ami nem kergetett illúziókat, vagy ábrándokat.
-Talán egyszer megtalálod az igazi boldogságot. Azt hiszem... Ha nem lenne neked olyan fontos az, hogy mi vagy... és mit kell tenned, Nekot hívnám talán, és egy napra mindentől megfosztanálak, hogy megmutassam, milyen a világ, ha más szemmel nézed. Persze, attól hogy isten vagyok, ilyet nem fogok veled tenni, csak ha te kérnéd.
Mosolygok fel rá, mert ez csupán egy ötlet. Egyszer még az ókor felé volt rá példa, hogy egy emberfélét teljesen lecsupaszítottunk álmaitól, emlékeitől, vágyaitól és mindentől megfosztottan kitettük valahol, amolyan álomföldén, és megmutattuk neki azt, amit ő csinál, valamit azt, hogy milyen élete lehetne még. Számos dolgot mutattunk neki, és az utolsó pillanatokban feltettük neki a kérdést, hogy ha lehetne, melyiket választaná. Azt hiszem ez az emlékem egy igen tanulságos és kimerítő, meg persze érdekes is volt. Aztán hallgatom a fiú szavait, és nem szólok közbe, mert érzem ahogy lassan kihűl, és nem akarom megzavarni. A kardok megtorpannak, és mi is a tánc közepén, és hallgatta a fiú lemondó sóhaját az ég felé.
-Ha egy magamfajta képes rá, hidd el, neked is csak azt kell megtalálnod, aki megtanít rá, hogy a magad módján érezz. Ez nem olyan, amit erőltetni kéne, vagy tanulni, vagy ellopni... Ez olyan, hogy egyszercsak piszkál a gondolat. Először csak aggódsz a másikért, és nem akarod hogy baja essen. Aztán érdekel, hogy ki ő és honnan jött. Majd mellette akarsz lenni ha útjaitok elválnak. Rá gondolsz ha két méterre eltávolodik, és ha veszélyben van, kész vagy meghalni érte... Ugyanakkor olyan, mint a kagyló két fele. Kívülről keménynek és egésznek tűnik, de a lényeg benne van.
Mosolygok a ruhájára, majd lassan felemelném a fejem, de ő megszorít, és suttogva szól, hogy a női nem milyen furcsa. Kuncogok, és nem mondom el neki, hogy ez az alak csupán egy álca. Lehetnék vörös göndör hajú, vagy szőke akár eddig, vagy ében bőrű, de ugyanakkor lehetnék férfi is. Mert a lényeget nem a küllem határozza meg. De ettől még valamennyire igaza van, ez az alak közelebb áll hozzám sokféle ok miatt, és tényleg néha eléggé kiszámíthatatlan vagyok...
-Hiszen a tenger és a szél istennője vagyok. A szél percenként változik, és a tenger pedig mély és titokzatos, tud lenni szelíd, tud lenni alattomos, és tud lenni rettentő dühös is.
Búgom neki, mert eszembe jut a végtelen tenger, a morajló hullámok, amik a sziklákhoz csapódva a magasba csapnak, és tejlesen ellazulok, ám ekkor valami meleg folyik végig a karomon, én pedig kíváncsian pillantok le. Furcsa vér, annyi szent, bár a gazdája se kutya, és kezét elengedve simítom kezem felfelé, a sebet keresve rajta. Szavait is hallom, és mosolygok rajta, majd beszélni kezdek ahogy a sebre találok, talán hogy elterelem figyelmét.
-Hiszen ha egy istennek nincs szíve, akkor hogyan segít, nem? És hát... Szerintem neked is van. CSak még nem találtad meg. - mosolygok, és felemelem a fejem, hogy megnézzem, mennyire súlyos a seb.- Vérveszteség esetén kell valami különös, vagy én is elláthatlak?
Kérdezem tőle, míg a szél segítségével a seb felett elkötöm a karját, nehogy tovább ömöljön belőle a vér, és csupán azért kérdezem meg tőle, mert hogyha be tudja magát gyógyítani, akkor nem nyúlok hozzá, nehogy a becsülete vagy ilyesmi megsérüljön. Olykor túl büszkék tudnak ilyenben lenni a férfiak.

*Zaken csak hallgat s a kardok mögötte búbánatosan állnak a földbe. S belátva hogy egyikük mentette meg életét saját hatalmától.Egyszerre szomorú is meg örömteli ,hogy végső döfés előtt mi áthatólt volna szívén kardja erőt vett magán s inkább csak egy kissebb sebet ejtett karján. Hálás volt érte mi más is lehetett volna. Hisz saját ereje okozza halálát ki hallott már ilyent. Szemei lassan a kard felé terelődtek ki ott búsúlt közvetlen mellette.
-Hát te vagy az én védelmezőm nem de?
*A lány talán hihette hogy róla beszélt, de a kard tudta hogy neki szólt e pár szó s ékesen csendült fel. S a néma gyász abbamaradt. Zaken továbbra is érezte a fagyot. S nem volt hajlandó a lányhoz szólni. Nem is tudott mit hisz gondolatai most éppen máshol kószálltak.
~ Oly hideg van. S ez fáj. Ez már emberi érzés vagy csak én tenném annak pozíciójába. De fájdalmat s hideget akárki érezhet. Talán a démonok is érzik ezt... S lehet ez csak egy közös vonás.
*Zaken lelke furcsán háborgott. Szemei fakók s arca már a lányt kémlelte. Üres tekintet meredt a lány felé mi nem várt választ s nem tett fel kérdést. Csak nézte s kutatott a semmiségben.
~Érzem a kínt mi belűlről emészt... Talán ez érzelem vagy mégsem...
*Majd szája mozogni látszott s hamarosan hangok jöttek ki rajta. Szinte meghallani se lehetett őket csak a nagyon jó fülek is csak testközelből hallhatták.
-Nem érzem hogy éreznék örömöt... Csak a fájdalom s rettegés... Félelem saját mivoltomtól, ez lennék én egy szörnyeteg, mi csak magától retteg? A végzetem talán én magam leszek...
*S a szavak abbamaradtak jéghideg test állt a lány előtt s szorította őt mozdúlni sem bírt. A bőre hőfehér lett s ajkaiból is eltűntek a színek. Zaken most messze járt magától. Talán oly messze ha nem térne észhez sose jutna vissza.
-Nagyon hideg...
*Halk nesz ajkai közül. Majd szemei megmozdúlnak s érzékeli a lány kérdését. Lassan jönnek a szavak szájára s nem is igazán akaródzik ezt kimondani. Ő maga se tudja van e ilyesfajta ereje vagy nincs. A kardokat is csak véletlen szülte meg.
-Nem tudom talán... Sőt biztos hogy egy női istent nem tűrtünk volna meg egy hajón.
*Zaken gondolatai kicsit késtek s most oly furcsa volt ez számára mintha az idő megzavarodott volna benne.
-S ezt kalóz istenünk se tűrte volna szó nélkül...
*majd fehér pillantásai rávetődtek kezére... S a kötözésre a seb fölött. Amit gyirsan beterített a vér.
-hmm szinte már fekete... S nem hinném hogy lenne oly erőm mi meggyógyítana... De ha elvéreznék csak temess el... S így nyugodt vagyok hogy saját kezem által haltam meg s magamnak alkottam e sorsot...
*Majd szemeit behunyta. Mélyebb lélegzetet véve. Már szemei sem voltak oly fakók ahogy beszélni is elkezdett. Oly furcsál lettek a világoskéknek egy halvány fajtája mintha türkiszbe csapott volna át. Nyitja ki szemeit mik a lányra néznek.
-Egy isten szív nélkül... Kegyetlenség lenne... Hisz maga se tudná mi jó és mi rossz... Hisz azt a szíved dönti el hogy mi a jó. S mi lenne a helyes.
*Majd a kékes szemek kezdték visszanyerni eredeti formályukat. S a teste se volt már jéghideg. A kardok is halkabbak lettek abbahagyták sirató éneküket.
-Nehéz ez az érzelem dolog... Jobban fáj mint hittem... S mint emlékeztem rá.
*De a szív még mindíg oly ridegen vert mintha a lét kényszer lenne csupán. S percek elteltével is pont ugyan ilyen maradt.
-Sose volt érző szívem... S nem is lesz ezután sem...
*Mondatai még mindíg zavarosak. S nem maga sem veszi észre hisz míg távolnak mondhatta magát önmagától nehezen jutotak el a mondatok felé. S ahogy érkeztek úgy adja a válaszokat is. Most pedig csak áll és vár két kék szeme a lányra meredve. Mintha képtelen lenne megmozdítani őket s megfagytak volna abban a percben ahogy a jégvirág színét vették fel.

Egy pillanatig se veszem már le róla a tekintetem. Hiszen látom hogy nincs jól, sőt, eléggé furcsa, már ha szabad ilyen finoman fogalmazni. Kicsit tényleg groteszknek tűnik a pillanat, hiszen amíg egy pillanatig eljátszok a gondolattal, hogy tényleg meghalhatott volna a kardtól, akkor még a jóval korábbi jóslatom teljesedett volna be, miszerint kard öli meg, de hogy a sajátja lesz az, arra még álmomban sem gondoltam volna. A saját fegyveredtől meghalni, vajon milyen lehet? Olyan, mintha a szél lökne a tengerbe hogy megfulladjak? Egy pillanatig gondolkozok ezeken csupán, majd újra rápillantok.
-Ha fáj, az nem baj. Olykor mindenkinek fáj. Senki sem fogja mondani, hogy érezni könnyű. És a boldogság is ellenkezőjére fordulhat. -a nyaklánchoz érek. -De ezek miatt érdemes élnünk.
Susogom, talán nem is neki, inkább csak magamnak, de mégis úgy hogy hallja. Aztán a félelméről szól Aden, és én egy kicsit aggódva pillantok rá, majd gyengéd erőszakkal fogom, és vállamra terelem kezeit, hogyha összeesne, megtarthassam.
-Félj hát. Mert a bátorság nem a félelem hiányát, hanem a rajta való uralkodást jelenti. Hogy van annál fontosabb is. Fél önmagadtól, majd elmúlik, ahogy minden eső után kisüt egyszer a nap. Nem létezik, hogy örökké be legyen borulva. És ha végzeted tenmagad vagy, akkor boldog légy, mert mások lehet sokkal tovább kínoznának, míg a halál már kitüntetésnek tűnik...
Mondom neki, majd ahogy szól, hogy nagyon hideg van, szólok a tengeri szélnek, hogy hozzon már felénk langyos levegőt, így feltámad, és a fák közt sutyorogva gyorsan suhan, csak néha állva meg, és hamarosan kicsivel melegebb lesz. Tudom, nem kívülről fázik, de ha egy ember belül remeg, nem biztos, hogy kívülről kell ugyan felmelegíteni, de hát... Ha nem próbáljuk meg, honnan tudjuk, mi a jó, nem igaz? De azért meglepődök, amikor azt mondja, hogy nem tűrtek volna meg egy női istent a hajójukon. Közel lépek hozzá, arcát megfogva hogy rám nézzen, és nyaka köré fonva kezeim, hogy melegítsem.
-Még engem sem?
Súgom kérdezve, és amikor mondja, hogy csak hagyjam őt meghalni, akkor ellépve tőle törlöm képen, de úgy, hogy szinte visszhangzik a csattanás, és az arca is egy pillanatra elpirosodik.
-Ha meg kell halnod, ám legyen. De nem engedem, hogy így eldobd az életed. Mellettem még soha senki nem halt meg, mert nem engedem. Ha kell, ezért négy másik istent hívok, ezt jegyezd meg! Nem áll hatalmamban ítélkezni élet és halál felett. De ilyen miatt... Szégyelld magad. Alkosd magad a sorsod, de ha ennyi lenne, amiért ide küldtek... akkor eddigi életed mire volt jó? Miért szolgáltál akkor?
Nézek rá, és bár dühösnek tűnhetek, igazából nem vagyok az. hallgatom, ahogy tovább beszél, és bizony igaza van. Lám, szükségünk van szívre valamilyen formában. A Legkisebb most megjegyezné, hogy inkább a lélek az, ami megmondaná a jó és a rossz döntésének végét, vagy a lelkiismeret... De szerintem a szívnek is igen nagy szerepe van. És ha ő azt mondja, hogy talán nem lesz, akkor lehet hogy tényleg nem lesz, mert nem hisz benne. akár egy mérges kislány, úgy ragadom karon ahogy megmerevedik, és csak erőmnek hála hogy a vízhez tudom őt húzni. Kardjait kint hagyom a parton, meg azokat a ruhákat, amiket még sebtében le tudok róla venni, majd a vízbe húzom, és kimosva azt kezdem gyógyítani. Nem, nem vagyok vajákos, csupán a test sok vízből áll, így könnyedén elérem hogy gyorsabban gyógyuljon meg, ám ugyanakkor elég nagy a érveszteség, így lehet nem fog azonnal magához térni.
-Azt mondod, nincs amire mindennél jobban vágynál. Miért nem akarsz egy új szivet?
Dünnyögöm neki, mert azt hiszem ez lenne az, ami mindent megoldana. Egy új lappal kezdeni.

*Zakenhez lassan érnek el a szavak s nem is tudna mindre válaszolni csak áll s néma módjára csak nézi a lány száját s megpróbálja olvasni azokat. Így is lassan jönnek a szavak s maga se tudja miről volt már eddig szó. Csak annyit tud most itt áll s egy istennő szorúl melkasához. Lassú szavak gyötrik s már óhajtva várja mikor jutnak el azok hozzá. De csak vár és vár. Mígnem megérkeznek. A lány kezei arcára tapadnak s csak kis mosoly ül ki arcára e szavak hallatán.
~még őt se? Hisz nem is az én világom beli... Itt ebben a világban megtűrnénk mert normlis... De ahonnan én jövök... Ott nincsenek istenek soha nem jöttek közénk s mutatták magukat. Csak bíztunk bennük. S ahogy bölcs istenünk mondta nőt ne hagyj a feldélzetre lépni s ott maradni...
*Majd Zaken alaposan végiggondolta a következő mondatot amit szája ejtett ki.
-E világban ellenvetés nélkül engednélek fedélzetemre s nyujtanám neked legkényelmesebb szálásunkat... De az én világom más... Ott köt a törvény mit istenünk adott... Nem ismerheted történetét mert nem származol onnan de megosztom veled... Csak hogy érezzed át miért mondom azt neked hogy saját világomban téged se tűrnélek meg...
 Hajdanán mikor még az istenein a földön jártak s tanítottak minket gyarló népeket. Mindenre mit lehetett tanulni emberként... Volt egy isten ki annak szentelte tanításait hogy kell kalózkodni... S megmutatta nekünk... Mindössze egyetlen nő volt az kit felengedett fedélzetére, rettentő gyönyörű volt. S nem tagadta hogy szerette minden szívéből. Feladta isteni létét csak azért hogy vele lehessen s együtt halhassanak meg. De a nő elárúlta s hátbaszúrta miután minden tudását megkapta. Ő volt mindanyiunk anyja... Az istenek hatalmas haragra gerjedtek. Látva hogy egyikük az életével fizetett meggondolatlanságáért... S nem hagyhatták szó nélkül... A kalózok istene évek múltán visszatért a halálból... S megbüntette a nőt. Egy szörnyeteg lett belőle mi mindennél ocsmányabb lett. S a tenger mélyére száműzte hogy ott éljen tovább hol senki se láthatja... S miután lejött ősein közé megparancsólta nőt a fedélzetre csak addig engedj míg megrontod... S ne tovább...
*Vett egy mély levegőt majd folytatta.
-Ezért kell azt mondanom hogy Nem nem engedném meg hogy hajómra szálj a világban mellettem.
*Zaken miután befejezte a mondatot csak a lány elképedt arcát látta. S röpke másodperceken belül egy jókora pofont is kapott. Előbbi szavaiért mit haláláról ejtett. A bőre kipirosodott majd értetlen szemekkel állt a lány elött hogy mégis miért mentené meg őt. Hisz semmi kötődés nincs kettőjük között. Mi értelme lenne annak ha csak úgy megmentené.
-Miért szolgáltam... Mert kötve van a kezem... S ha csak meg nem halok tennem kell mit mondanak... Ezért szolgáltam...
*A lány megragadja majd értetlen szemekkel néz rá Zaken. S látja hogy a víz felé tart vele. Szinte vonszólta magával s ellenkezést nem tűrve vitte. Nem is tudott volna mit csinálni. Hisz egy jóval erősebb emberrel akadt össze mint egy átlagos lány. Majd a vízhez érve megértette mit is akart a lány. S sebei elkezdtek fornni érezte hogy gyógyul. Lassan de biztosan kezdett összenőni a seb s ő ott volt a lánnyal a tóban. Majd egy teljesen értelmetlen kérdést kapott a lánytól.
-Új szív?Nem lehet... Kötelességem az maradni ki vagyok... Emlékezni őseimre s azok őseire... Ebben a szívben van ezredévnyi múltam. S ha gyermeket nemzenék Ő is pont ugyan ezt a szívet örökölné. Fájdalmas s kűzdelmes szívet. De tudná hogy ebben a szívben van minden őse akarata. S ereje...
*Majd lehajtja fejét s tán egy könnycsepp lehetne arcán de ő még életében sose sírt s megnyugtatta magát egy egyszerű vízcsepp van rajta hisz mégis a vízben állt. Már kezdett attól tartani hogy elméje teljesen megborúlt s sírni kezdett akárki elött. Ő ki még halála pillanatában is csak egy kaján vigyórt meresztett az ellenfelére.
-Se istenek nem kellenek ide sem új szív. Elég vagy ide te is... Rég beszélgettem már oly teremtménnyel ki ennyire hasonlított volna rám... S egyszerre ennyire külömböző is lett volna. Tiszteletemet s hálámat nyújtom feléd mindazért amit most teszel.
*Majd a szemei a lányét kereste s röpke pillanatok múlva meg is találta.
~Ezek a szemek még mindíg megbabonázóak hol a tenger hol a szél. Félelmetes és vonzó, egyszerre óva int s csalogat... Lehet hogy belém lát azzal a szemekkel s épp kutat bennem valamit? Amit sosem találhat meg... Sajnálatos lenne ha itt törne össze a szíve azért mert bennem nincs semmi...
*Majd tovább nézte a lányt s várta válaszát.

Kicsit csalódott vagyok. Na jó, eléggé. Azért vigasztal a gondolat, hogy annak ellenére, hogy máshol nem tenné meg csupán azért, mert kötve van keze a múlt és sok más által, itt felengedne. Annak ellenére, hogy hogy nevelték, hogy mihez szokott. Már ezt is nagy becsben tartom, és bár kicsit bánt, hogy még engem sem engedne fel, beletörődve értem meg, hogy ez egyszerűen lehetetlen annál fogva, ahogy elmesélte. Igen, valahogy mindig a nőket állítják be gonosznak, de talán csak mert meg sem próbálják megérteni. Lehet hogy tényleg olyan volt a nő, mint ahogy megemlékeznek róla, mert hát ennyi év után ki is emlékezhetne rá? De... Mi van ha nem ilyen? Elgondolkodtat, de azért boldogan mosolygok fel Adenre.
-Tudtam. -suttogom. -Belül igenis van benned valami... jó.
Ragyogok rá átvitt értelemben, mosolyogva és csillogó szemekkel, mert hát tényleg... boldog vagyok. Már ezért megérte talán leállni beszélgetni ezzel a vándorral.
-Mesélj még a világodról egy kicsit. Miben különbözik még? Vannak ott is királyok? Vagy más állatok vannak? Milyen?
Kerekedik a kíváncsiság, mert lám, ahogy a sziréneknek valahonnan kapniuk kellett ezt, hát úgy megvan bennem is a csírája ennek a jó vagy rossz tulajdonságnak. Igen, néha eléggé kíváncsi tudok lenni, máskor meg oly önző hogy mással nem törődök csak azzal, mi számomra fontos. Furcsa dolog, és mégis... elsiklok felette, mert nekem ez így természetes.
Kicsit, annak ellenére hogy morcos vagyok amiért olyan könnyen adná életét, mulattat, ahogy elképed a pofonom után, és elképedve nézi, ahogy kezdem a sebét ellátni. Furcsa egy lény ez az Aden, akárhonnan is jött és bármi is legyen a sorsa, de nem hinném, hogy egy kardtánc okozná a halálát. Én meg vagyok olyan, hogy egy távoli, általam nem ismert világban az első sántát megszánva gyógyítom meg, vagy bárkit, legyen az apró madárka, vagy maga a király. Sosem láttam különbséget élő és élő között. Mindnek van álma, vágya, vagy célja, amiért élnie kell. Aztán arra is megfelel Aden, hogy miért nem kérne új szivet, és azt hiszem, valamennyire... kezdem csodálni ezt az embert.
-Furcsa vagy. Persze, neked én lehetek az, de... Annyira szép belegondolni, hogy amíg csak él a nemzedéktek, addig mindenki emlékezni fog. De vajon csak emlékezne? Nem lennének érzései? Nem haragudna valakire vagy szánná a másikat?
Tűnődöm el, amíg lassan sikerül begyógyítanom, és aztán egy hajszálamból szalagot varázsolva átkötöm a karját, hogy azért biztos ami biztos. És amikor rólam szól, nekem... Tiszta szemekkel nézek fel rá, kifürkészhetetlennel, talán kissé kíváncsian, boldogan és hálásan szavaiért, mert ugyan nem dicsért meg, se semmi... Mégis mintha a szavak mögött kicsit több... és más is rejtőzne. Lassan mosoly úszik ajkaimra, és a seb helyére simítom a kezem.
-Itt azt hiszem nem én vagyok az egyetlen, aki ezt megtenné. Fogadom, mit nyújtasz, és köszönöm. Aden... A tenger és a jó szél kísérjen, járj bárhol.
Áldom meg itten szokások szerint, mert ha marad még egy darabig, vagy ha egyszer majd visszatér ide, akkor majd remélem  lesz alkalma tapasztalni, hogy tényleg elég nagy szerencsével jár majd a tengerparton vagy a nyílt vizen, mert nem tudom, hogy ott, ahol ő él, mennyire érvényes az erőm. De ha a nyakláncom megmarad, talán a hite is, hogy odaáig elkíséri őt erőm, és amíg hiszel valamiben, vagy bízol, addig rettenthetetlen vagy. Mert az akarattól függ nagyon sok minden. Aztán hogy ezt a furcsa ünnepélyes, és hozzám nem nagyon illő komoly-szerű pillanatot megtörjem, játékosan lespriccelem a vízzel, és kacagva dőlök el, hogy a habok elnyeljenek, és elúszva előle odébb bukkanjak fel. Csintalan játékossággal pillantok rá, majd egy mozdulattal, mintha csak legyet hajtanék, újra egy hullámot küldök felé, és alaposan fellocsolom őt. Kicsit azt hiszem ki akarom rázni ebből a gondolkodásból, egy kicsit... Látni akarom... játszani.

*Zaken kicsit eltöpreng ezen a dolgon, hogy jóság benne. Hisz erről talán még ő is tudott sok mindenen ment keresztűl s megfogadta nem életet vesz el hanem segíti azt s megvédi ki gyengébb. Zaken csak egy kisssebb mosolyt enged ajkaira.
-Jó az meglehet... Sok minden volt ami megváltozott. Régen gyilkos voltam vezető nagyúr. Most egy szolga ki kényszerből öl s elítéli amit csináltatnak vele. Ezek vagyunk mi változunk. S érzem te se olyan vagy már mint ifjú korodban. Tapasztalatokkal s mimással térsz ivssza ide időről időre.
*Majd Zaken  kicsit elkomorodik. A világa oly szépnek s kedvesnek mint ez nem lehetne leírni. Tele háborúval s kűszködéssel pár évecske talán amit a nyugalomnak lehetne felírni.
-Az én világomban. Királyok élnek s vezetik a birkákat kik feláldozzák az életüket pár ezüstért. S azt mondják hősi neveik fenn maradnak örökkön örökké. De én sose voltam bírka megfizettek bőségesen minden cselekedetemért. Az állatok viszont javarészt itt is megtalálhatóak. Talán amiben kételkednék s itt még nem láttam azok a griffek. Nem sok helyen jártam de még mendemondát se hallottam. Azok nálunk inkább az itteni madarakhoz hasonlóak csak nem tűzből van a testük hanem jég és hó. Egyetlen sikításukra a tenger fagyba borúl s vethetett magára az ki felbőszítette őket. Volt velük szerencsém találkozni. De jó cselekedetért csak jót várjon ellenkező esetben nem sok esély van a túlélésre. Egy madár ha meghal tojássá válik s ha rossz helyen a tojás elolvad s a griff végleg meghal. Én egyiken segítettem. Napokat utaztunk a fagyos óceánig... S rettentő nehéz hidegen tartani egy jégdarabot. Bár mindez önös érdek hisz tudtam ha túléli bőséges lesz a jutalom s így is lett. Ahányszor a fagyos tengeren estem fogságba a jég hátán mindíg ott volt s segített kiszabadúlni vagy túlélni az éjszakákat. Ők amolyan istenségek mint te. Csak épp nem ilyen emberi alakban. A fagyos jeget használják s vihart keltenek. S ahogy meséltem isteneink se tűrnek ellenvetést rossz szél sziklák vagy esetleg véletlenszerűnek tűnő tűz a fedélzeten. Ami épp a lőporraktárban fakad. S itt mások a fegyverek. Primitívek kardok lándzsák... Nyilak... Mi egy szerkezetet használtunk amolyan kicsit ágyut mi egy vasgolyót lőtt ki magából mi oly sebet ütött az emberi testen hogy feltépte annak húsát majd egészen a csontjaiig hatolt. Itt még csak kezdetlegesen sem láttam ilyesfélét. Egyszóval fejlettségben elmaradt e világ a mienktől.
*Majd kissé talán szégyelte hogy ilyent kellett mondania de mégse túlzott mert ami igaz az igaz. A világa pár száz évvel ezelött jár.Majd a lány ismét szólt s ő rá vetette minden figyelmét.
-Furcsa igen az vagyok. De mint mondtad te se külömbűl S a nemzedéket fenn kell tartani. Az ősök nagyon fontosak. S azért hogy megőrizd a szívedben őket s mindenek tudd a nevét s hogy mit tett ezért a családért valamit el kell dobnod. Én az érzelmeket kaptam miket el kellett dobnom. S ez így van ezredéve ebben a családban.
*Majd elmosolyodott s tudta hogy ez a lánynak fúrcsa lehet de ő ezzel már megbékélt s tudta hogy ez a sors mit atyái szőttek neki. Ez mivel kezdett s már csak ő alakíthatja magának az elkövetkezőket.
-Köszönöm a kedves szavaka...
*S már be se tudta fejezni. A víz az arcára ért s kissé meg is szeppent majd látja ahogy az istennő arréb úszik s mégegyszer beteríti egy kicsit nagyobb hullámmal. Ami levette lábait a kővekről amin éppen állt s a vízbe esett háttal. Lassan felállt s látta hogy kalapja még mindíg fejében. Kicsit elkomorodik mikor látja hogy vizes lett bár nem bánja de jobban örűlt volna ha nem lett volna az. Csak intett egyet s egyik kardja rögvest repült felé.
-Védelmező hmm vidd ki a partra s figyelj rá...
*Majd tápászkodott fel s szinte rögvest futott a mélyebb víz felé. S mikor már elég mély volt alámerűlt a haboknak. Látszott rajta hogy a tenger volt az anyja s a vihar az apja hisz tényleg tengerre született. Úszása inkább egy delfinére hasonlított mi nem volt lassúnak nevezhető. S egy jó öt percel késöbb már fehér haja lebegett a víz tetején. Kiengedve s most hogy a tű ami összetartotta kalapja alatt kiessett már nem is volt mit tenni vele. Úgy válláig érhetett. Hófehér haj mi nem volt természetes az ő hazájában. S ez is egy ajándéknak számított az őseitől.
-Nem volt éppen a legszebb dolog csak így váratlanúl lefröcsölni.
*Bukkant fel a tó közepe felé. S a lányt nézve kéklő most már teljes színpompájában csillogó szemeivel. Majd a lány felé mutatott s kezével jelezte ha ő méltőságának kedve van mellé szegődhetne.

-Mert néha azt is megtehetjük, amiről azt hisszük, hogy soha nem leszünk rá képesek.
Mosolygok rá, és elgondolkozom. Végülis tényleg előfordul úgy ezerévente, hogy álomra hajtom a fejem, és akkor mindig a Leviatán vigyáz rám, Egyedül és csakis akkor vagyok képes aludni, mert nekem pár emberi óra alvás nem elég, és akkor sem lenne elég, ha eloszlatnám, akár egy ember és minden nap aludnék. Mert az olyan, mintha egy embert aki elaludt, azonnal felkeltenénk, és nem hagynánk alaposan pihenni.
Aztán végre mesél nekem, én meg elszörnyedve hallgatom, milyen világból jött. A királynak arra kell törekednie, hogy jót tegyen, és azt tegye, ami az érdeke a királyságnak. De ez így... Megborzongok már csak annak hallatán, hogy az emberek ott ilyen vakon követik ezt, és nem lázadnak fel... De hát miért nem? Nincs szabad akaratuk? Griffek... Ó igen, azok szépek, és tényleg így belegondolva hirtelen nem is tudom, hogy hol találhatnánk őket... De hallgatva ahogy ő leírja, és elmeséli őket... Kis mosoly úszik végre arcomra.
-Akkor gyönyörűek lehetnek. Griffek... Nos, itt sokmindent megtalálhatsz, lehet még azt is, bár itt a főnixek elterjedtebbek. Ismerek egy olyan lányt, akinek anyja szirén volt, apja meg démon, és így át tud változni csodaszép főnixszé. Csak az a baj, hogy a lányra minden férfi szemet vet, hiszen szirén vér folyik ereiben. És mutattam már, milyen csodás és csábító lények is. Igaz, ő senki vérére nem áhítozik, mint az igaziak...
Szusszanok közbe, és aztán hallgatom, hogy milyen fegyverekkel harcolnak itt és ott. Kezdem úgy érezni, hogy az ő világa egy rémálom, egy olyan szörnyűséges, torz, és borzalmas világ, ahol nem is tudom, hogy hogy tudják az emberek túlélni... a napot. Elakadó lélegzettel nézek fel rá, szemem összevonva, és elszörnyedve, hogy milyen pontosan tudja Aden, hogyan hat a fegyverük... És belegondolni, hogy egy olyan harcosnak, aki karddal vagy ostorral a kezében kell megküzdjön az ilyennel... Megborzongok, és fázósan rezzenek össze, mert ha csak belegondolok, hogy akár Alrair is állhatna ilyennel szemben, és meghalhatna... Lehunyom a szemem, és mélyet sóhajtok, mielőtt még eluralkodna rajtam a rémkép, majd nyugodtan pillantok fel újra rá, és kicsit keményebben, éles hangon válaszolok.
-Ha ez a világ is olyan lenne, griffek ide vagy oda... Akkor én lennék az első, aki feláldozná magát, csak hogy ne kelljen látni, ahogy az emberek pusztítják egymást.
Nem, én sosem voltam a háborúzás híve. Gyűlöltem a viszályt vagy az egyszerű veszekedést, és éppen ezért van, hogy az én teremtményeim nagyon ritkán veszekednek mással, vagy másokkal, ahogy én sem szoktam szinte soha hangot emelni senkire. Nem is emlékszem, volt-e olyan, hogy összetűzésbe kevere... Hát igen. Még akkor, amikor az Első elpusztításáról volt szó, amikor az összes isten összeült. Megrázom a fejem, hogy kiűzzem ezeket a fejemből, mert nem is akarok ezeken gondolkozni, és inkább témát váltok.
Ezer éve egy családban, és mindenre emlékezni, tudni, mekkora felelősséggel és mi minden mással jár egy nevet cipelni hossú éveken át, és megfelelni, és nem lázadni... Azt hiszem ez lehet amolyan családi átok is, legalábbis ahogy elnézem, megfelelne a megnevezés... Lehet, hogy ők dicsőségként fogják fel, hogy emlékeznek mindenre, és hogy tényleg van bennük elég spiritusz... De... mivel én nem tudom igazán, mi az a család, vagy mi egy anya ölelése, így nem is ítélkezhetem efelett, mert amiről nem tudom, milyen, azt nem bélyegezhetem meg.
Tehát örülök, hogy odébbúszva loccsantottam rá vizet, és figyelem, ahogy módszeresen eltávolítja a kalapját, majd a tó közepére úszik. Morcoskán pillantok rá, és bár közelebb úszok, még mindig elég távolról nézek rá. Lám, olyan a haja, akár Nekonak. Kuncogok, mert mindig is fehér hajam volt, legalábbis eddig, talán ha sejtené... na jó, némi narancs vagy rózsaszín tinccsel megbolondítva, mindig amilyen éppen a horizont volt a tenger felett... Igen, olykor kék is...
-Lehet hogy nem volt a legszebb, de hát... A játék nem mindig vicces annak, aki nem játszik... Te például miért nem fröccsentesz vissza?
Újra rálocsolok egy kis vizet, bár most vigyázva hogy ne az arcába lötyköljem, majd nevetve fekszek rá a vízre. Én nem is úszok, inkább csak sodródom az árral, pedig a tóban igazán nincs nagy mozgás. De hát vízből és szélből vagyok. Ha kell, szétfolyok a felszínen, és soha többé nem állok eggyé. Lebukok a víz alá, és élvezem, ahogy a hajam szétterül körülöttem, kuncogok, és nézem, ahogy a buborékok felröppennek. Persze, én kapok lent levegőt, istenként ez is amolyan kiváltság, így mindig imádtam a buborékokkal játszani. Ha locsolni nem fog... Vajon lejön értem?

*Zaken csak gyermeteg szemekkel néz a lányra.
-Igaz néha azt is megtehetjük.
*Majd kicsit megmosolyogta a lány riadt képét amit világa mesélyénél vágott hiába ez neki mókás hisz ő onnan jött s nem is érezheti át annak érzéseit aki hallja ezeket. Lehet az szenvedés vagy kín. Neki ez mind mind öröm a régi hazája mikor még a vér határozta meg azt hogy ki vagy s merre mehetsz tovább. A véred kötelezett mindenre minek lenned kellett s ezredéve a családod is volt. Neves egy családja volt hisz Aden népe már az ősök feljegyzéseiben is szerepeltek mint kíméletlen gyilkosok. Ódák zengték végig nevüket. S mit itt csupán gyilkolásnak neveztek ott a dicsőség volt.
- Lehetséges Griff ide vagy oda az egy szörnyű hely neked de viszont ezredévek dicsősége nekem. S nem tudom mi lehet most a világgal hogy Aden utolsó sarja meghalt s nem hagyott hátra örököst. Amit te itt gyilkosságnak s barbárságnak tartasz ott ódák zengik végig mikor Aden Von Ziliász egymaga mészárólta le Karuma városának helyörségét majd tűzte ki királyuk fejét a kapu fölé s ezzel átadva az utat akkori bérlőnknek. Hősök voltunk mindannyian. Ott mindenki tisztelt s lábunk nyomát is csókolták. Minden kalóz kutya velünk akart szolgálni mert tudták Adeni vér dícső halál s mindenki benne lesz hősi énekeikben.
*Majd mosolyodott el s szemét az égre meresztette s kicsit eltöprengett hogy vajon hogy létezhet az ottani világ most hogy meghalt. Nehéz a sors s most ezernyi viszály lehet az Adeni család helyéért. De megnyugodott hisz tudta ő már ezekben nem kell hogy részt vegyen.
 Majd a lány hangjára figyelt fel s kicsit zokon vette hogy kevésbé fair játékot játszik a lány vele hisz neki nincs ilyen ereje.
-Igaz ami igaz aki nem játszik de mondtam én ilyent?
*Majd nézte ahogy a lány alámerűl a víznek s lenn tölt egy huzamosabb időt. S roppant gondolkodásba kezdett.
-Nos szemet szemért...
*Zaken intett a kardoknak majd azok követték lefele a tó mélye felé. Zakent sose zavarta ha zavaros volt a víz adottsága volt hogy megérezte hol találja meg benne amit keres. Lassan már a legmélyén van s látta a lányt aki éppen hátat fordított neki s nem is láthatta közeledését. Lassan aláúszott majd hagyta hogy a fizika tegye a dolgát s a levegő hanyat fekve elkezdje felfelé vinni. A kardok már körbe fogták Zakent aki fentről nézve pont úgy hatott mint valami nyolc karu szornyeteg aki épp próbálja elkapni áldozatát. S nem is tévedett volna sokat az ember hisz volt már rá példa hogy így süllyesztettek el hajókat. Csak akkor egy adag robbanószer volt a késre függesztve s azt ahogy belevágták a hajó oldalába már gyulladt is az ütéstől s ha valaki nem volt elég gyors könnyen veszett az ellenféllel együtt. Zaken csak emelkedett majd közvetlenúl a lány alá ért s átkarolta hírtelen s a kardok mint börtön rácsai keresztezték szeme elött az utat.
~Nem vagyok benne biztos hogy ezt hallod de ha igen akkor megvagy.
*Nem tudhatta mire képes az istennő de azt tudta hogy vízalatt még ő se képes beszélni így egyszerűen csak gondolkozni tudott. S máris egy ötlet jutott eszébe. Lány kezeit megfogva engedte szabadjára hatalmát. S a kardok cselekedtek s egy szót írtak le saját testükkel, lassan hogy a lány mindenképpen el tudja olvasni.
-MEGVAGY.
*Majd Zaken érezte nem sokáig lesz még víz alatt hisz 10 percnél tovább még ő se nagyon bírt lenn megmaradni hiába is hitték azt róla hogy félig halbol van.

Furcsa világból jött furcsa idegen, ki ebbe a világba csöppent, ahol minden két részre oszlott. Volt ami jó, és volt ami nem, és persze mindenkinek megvolt a maga sorsa, mert ha egyszer ölt valaki, akkor az már el lett könyvelve az Éjfölde küldöttének. Próbálom csupán elképzelni a helyet, ahol az teszi naggyá az embert, ha öl, de képtelen vagyok. Túl.. Bizarr, és kétségekkel teli. Hát ott senkinek nem számít egy élet? Sóhaj szakad fel belőlem, és figyelmen kívül hagyom inkább ahogy mosolyog rajtam Aden. De legalább értem, hogy miért érez így, és miért olyan, amilyen. Így persze sokkal jobban belelátok, és nem akarok mindenképpen ráerőltetni valamit, ami nem biztos hogy jó ötlet, már ha ebből az új szemszögből látom.
Ezzel a gondolattal úszok el tőle, főleg ahogy bejelenti, hogy ő igenis játszik.. És egy pillanatra megállít a gondolat, hogy vajon a játék neki is ugyan azt jelenti-e mint nekem. Mert lehet, náluk egy valami öldöklős, vagy véráldozós... Végül úgy döntök, ez az én világom, és itt a szabályok ha mások, akkor nem nekem kell alkalmazkodni, nem igaz?
És ahogy ott lebegek várva a víz alatt, érzem, hogy közelít, és lassan két erős kar fonódik közém, sőt, hallom a gondolatot is, ahogy szól hozzám, és mivel ő szólított meg, ezzel meghívott a fejébe, tehát most már néhány erősebb gondolatára is vevő vagyok, ámbár ő csak azt fogja hallani, amit én üzenek neki. Aden... Nem baj, hogy ezzel egy kicsit kiszolgáltattad magad? Minden esetre tetszik, ahogy a kardokkal is kiírja a vízben, hogy megtalált, sőt meg is fogott, ám még egy halat is megszégyenítő, sőt egy angolnát lepipáló ügyességgel kúszok ki a kezei közül, és ránevetek, hogy megöleljem utána.
-Lám, tényleg...
Mondom neki, ám lehet az ő fülének kicsit érzékeny ez így, így hát átváltok másféle beszédre.
~Látom, azért te is játékos vagy. Megtaláltál. De hogy elkapj, több kell... Ne félj, hallom amit gondolsz, mármint amit üzensz, én meg majd válaszolok ha kell... ~
Mondom neki, majd kézen fogom, és felhúzom a víz felszínére, mielőtt még itt fullad meg nekem. LÁtszik, hogy nem először vagyok emberrel a víz alatt, hiszen ha már tudom, hogy meddig bírja valaki odalent, az nagy rutinra vall, főleg ha vesszük, hogy én egyáltalán nem igénylek sem levegőt se semmi mást a víz alatt. Felérve a tincseim kisimítom az arcomból, és vizet pöccintek a fiúra.
-Tessék, itt már újra van levegőd is. De ha ennyire ügyes vagy, hát locsolj vissza. Ne csak odalent fogj meg... Játssz velem.
Kacagok rá, és folyamatosan spriccelgetem őt, persze úgy, hogy levegőt kapjon meg minden, de közben ügyelek arra is hogy ő engem semmiféle képpen ne találhasson el. Mondjuk már ígyis tiszta víz vagyok, nem tudom, miért töröm ennyire magam.

*Lassanként a Víz tetején találja magát s meg sem lepődött hogy a lány ilyen ügyeséggel csúszott ki kezei közül hisz ha a kardján csak úgy átment az ő testén mért ne tehetné meg. A viz felszínére érve mély lélegzet következik. Majd alábukik még egyszer fejével hogy hajár egy egyszerű mozdulattal kivegye szemei elől majd ismét feljön.
-Hogy elkapjalak több kellene de nekem nincs másom mit amit látsz.
*Mutat végig testén. S nyaka mi eddig takarásban volt ruhájának köszönhetően most jól látszott. Egy éles forradás végig a nyakán. Annak a helye ahol lefejezték s az alivlágba került. Testét ezernyi seb borította. Látszott ama golyó ütötte nyom bal keze alatt épp bordái tájékán. Csúnya forradás s nem csak az volt de félig a halálba is vitte. De ő nem az az ember volt aki az első kis karcolásnál feldobta  a bakancsát. Mellkasán egy vágás nyoma egészen mellétől átlósan a hasa feléig.
 Zaken megpróbálta hát lelocsolni a lányt ahogy azt kérte de az unfair játékok egyike volt ez ahol egy vízistennőt kellett volna lefrocskölni. S míly meglepő is a dolog ez képtelen egy feladat. Erre kicsit elhúzta száját. S ha már csak egy csepp hozzáért volna a lányhoz sikerként koronázza a napot. Lassan nesztelenűl egy kard tűnt fel a lány háta mögött majd óvatosanfölé repűlt s egy vízcsepp zuhan a lány arca felé Zaken már mosolyra húzta száját s mind egy gyermek úgy várta hogy az a csöpp a lány arcán landoljon s még mielött leért volna már szólalt is meg.
-Most tényleg elkaptalak.
*Majd várta a lány mit tesz eme kis sunyi s alattomos tettére, vajon megállítja a cseppet vagy észre sem veszi hogy ráment?

Nézem ahogy úszik a vízben, akár egy hal, és láthatóan teljesen természetesen viselkedik. Nem mintha kételkedtem volna abban, amit eddig mondott, de látva, hogy a víz tényleg gyerekkora óta mellette és körülötte volt... olyan, akár egy lény, aki hozzám tartozik. Lehet ezért, és csak ezért nem kaptam fel a vizet, amikor először láttam, hogy rámszegezi a kardját, és láthatóan nem bántó szándékkal köszöntött, de kész volt megölni ha kell. És ennek ellenére én barátságosan köszöntöttem. Azt hiszem már akkor sejthettem volna. De isten létemre még jós nem vagyok, és a jövőbe is csak nagyon ritkán látok, ha a Sors akarja valamiért, vagy valaki megmutatja.
-Bőven elég az, amid van. Ne légy kishitű. Ha tudnám, hogy nem vagy rá képes, akkor nem is hívtalak volna.
Nevetek rá, mert leginkább kíváncsi vagyok még, kíváncsi, hogy vajon azon kívül amit látok és mondott mire képes. Mert nem hinném, hogy csupán a hajókon szaladgálni és kardot forgatni, avagy csavarni a szót, és úszni. Valami még van benne, és ha kell, akkor én megtalálom azt. De az is lehet, hogy nincs semmi. Nekem akkor is látnom kell. Hogy a kíváncsiság nem mindig kifizetődő, azt régen megtanultam, de úgy látszik, még mindig ismétlésre szorulok.
Nekiállunk locsolkodni, és habár tényleg nagyon ügyes, ha nem járnék egy lépéssel előtte, akkor lehet el is találna. Látom, nem tetszik neki, de én nem azt akarom, hogy rendesen, ember módjára spriccelgessük egymást és közben nevessünk amíg a másik fuldoklik... Nem... Én várok. És lám, nem is kell olyan sokáig, a fiú agya helyén van, és nem fűrészporral megtömve, így amikor egy kis csepp közelít felém, én hagyom. Mosolyogva állok meg, sőt, szinte ragyogva az örömtől. Ki hinné, hogy a tenger istennője attól boldog lesz ha valaki egy csepp vízzel eltalálja... Az élet nagy rejtélye talán.
-Tényleg megvagyok. És lám, nem lehetetlen...
Kacagok, majd ráfekszek a vízre, hogy csak úgy lebegjek a tetején, és véletlenül sem törlöm le a kis cseppet arcomról, hagyom hogy a napfény és a szél csókolja le onnan, én meg lehunyva a szemem élvezem a simogatásukat.
-Régen imádtam sodródni. De aztán olyan dolgok jöttek közbe, ahol nem hagyhattam magam. Örülök, hogy ezt megérted. Hiszen neked is ki kellett lépned önmagad világából, és teljesen mást csinálni, mint amihez szokva voltál... -közlöm vele.- De tudod... A világon a legjobb dolog volt, ami történhetett velem. Valahogy.. Szabad lettem általa. Addig csak az voltam, akinek lennem kellet, amilyennek engem talán megteremtett valami tőlem is nagyobb... -felbámulok a fák között a tiszta égre. - De így mintha felébredtem volna. És én azt hittem, tudom, mi a szabadság. Hiszen a tengerre ha ránéz valaki, a végtelent látja és még tovább... Hát lehet ennél nagyobb? És lám... Ahelyett, hogy a víz mellett őrködnék minden kis csikóhalon, itt lubickolok. Időnként jár egy kis szabadság mindenkinek.
Nézek rá, és kacsintok játékosan, majd úgy terelem a vizet, hogy a hajam befonják, mert úszás közben néha elég zavaró tud lenni hogy mindenütt ott vannak a hosszú fürtök, és néha beleakadnak ebbe-abba.

*Zaken csak egy sanda mosolyt vet a lányra a kishitű hallatán. Sose érezte magát annak. Hisz ki griffet szelidit sbarátjaként tartja számon az már elért valamit. S kicsit elgondolkozott a dolgokon. Elmerűlt saját világában, nem is igazán válaszolt a lánynak bár lett volna mit mondania erről a kishitűségről. Messzi messzi tájakon járt s oly rég hallott más élőlényről mint az ember. Saját világában nem voltak ilyen furcsa szerzetek mint itt. Bár isteneiket tisztelték s adóztak nekik ők mégsem szálltak alá. Talán ők is kihaltak a földjükről s csak azt remélték hogy emlékük léphet csak tovább... Majd gondolatai visszatértek a témához.
-Sose voltam kishitű. Csak mindíg felfedeztem határaimat s még egy lépést próbáltam tovább jutni azokon.
*A vízcsepp lassan hullott alá s máris a lány arcára ért ki csak egy mosolyt viszonzott érte. S látszott szemében az öröm. Hiába volt ezer és egy éves. Lelke még mindíg csak egy gyermeké volt. S mint minden gyermek kis apróságoknak is képes volt örűlni.Zaken nem válaszolt szavaira csak szemeit becsukva mosolyodott rá. Tudta hogyha akarta volna biztos gőzzé változtatja azt a cseppet mi a kardról hullt alá. De mégse tette. Pont mint egy gyermek ki keresi a játék izgalmát. Majd a lány a habokra feküdt s arcát a napnak fordította. Ez Zakennek se volt nagyobb kihívás hisz mint minden ezis csak fizika. Mit egy kapitánynak tudnia kell. Hiába nem isten errő ő is képes volt. S hogy biztos legyen dolgában kardjai alá kúsztak lapjukat fordítva hátának s tartották fönn a víz tetején. Majd szemei oldalra fordúltak a lányra nézve.
-Sodródás... Igen oly boldogító hogy csak visz az ár. S jön egy dolog kibillent s máris nem tudod merre jársz. De minden hős neve így maradt fenn... Letértek a szokványos útról s olyat tettek mit elöttük kevesen. S minden út vége a szabadsághoz vezet ha nem hajtod meg a fejed... Mindenki szabad akar lenni s lám én is egyszer az leszek... Ha később veszek oda mint a mágus biztosan...
*Maj kicsit elgondolkozott ezen hisz nem akarta felhozni a mágust. Ő maga is csak keveset tud róla s neki az a legjobb ha rajta kívűl senki se tudja ki vagy mi is ő. De van ilyen mégis csak ember néha hibázhat. S nincs oly teremtmény legyen isten vagy nem hibázik. Lám világában is hiba volt az embert megteremteni hisz saját faján kívűl minden mást elpusztított s csak azt hagyta meg ami erősebb volt nála vagy kedvezett számára.
-Hatalmasabb mint a tenger napnyugtakór? Nincs oly erő s hatalom mi ahhoz lenne fogható...
*Majd nézett vissza a lányra aki épp kacsintott rá. Kis mosoly vetül vissza bár szemei már az égre meredtek. S gondolkozott kicsit.
-Tudod ha nem lennél halhatatlan s lenne olyan ki megölhetne téged csak nemes egyszerűséggel...-Akadt meg kicsit hangja- Sose ismertél volna meg annál jobban mint egy kalóz ruhás ember. Ki nem ölt meg mert nem téged keresett... Régóta nem szokásom szorosabb kapcsolatokat kialakítani élő teremtményekkel... Hisz ők mind meghalnak s átlagosan előbb mint én... Az évek és a rutin...
*Majd szemei továbbra is az eget kémlelték s szinte már érezte azt amit otthon érzett a hajó fedélzetén. A tenger lágy ringatózását. Mi csendben lopja az álmot szemére. Oly halk mint a halál s majdnem egy is vele csak ennek végén az újult erő vár s egy újabb nap mi megannyi izgalmat tartogathat. Zakennek nem sokáig tartott elaludnia e idilli állapotban. S bár az egész csak egy pár percig tartott ha a lány megszólalt egyből szemei nyíltak. S reá vezette őket.

Vajon tényleg tudja, hogy hol vannak a határai? Elgondolkoztató a tény, hogy talán még ő is áll olyan rejtélyek előtt, amiknek a kulcsát nem találja. Vajon őt is foglalkoztatja valami? Szokott unalmas óráiban valamin gondolkozni a régi időkön túl? Belül... Leges legbelül milyen ember lehet? Érdekes kérdések, ez tény, de a választ még nem találom rájuk. Talán nem is én vagyok a megfelelő arra, hogy megválaszoljam azt a sok kérdést, talán majd inkább valaki más, aki majd csak úgy mint én, átsuhan az életén, vagy talán tovább ottmarad, hogy segítsen. Talán.
Aden is felfekszik a vízre, akárcsak én, hiszen nem nagy ördöngösség, csak tudni kell ellazulni, és elmosolyodom, ahogy elképzelem milyennek nézhetünk ki felülről. Két test úszik a vizen, akár két fatönk, és gondolkozik olyasmiken tán, amik jóval fölöttük állnak. Láthatatlanul megcsóválom a fejem, hiszen lám, olyan szép ez a nap, kár lenne elrontani azzal, hogy ilyesmiken töröm a fejem. De a gondolat már befészkelte magát az agyamba, és akkor már késő, nincs visszaút.
-Csak higgy benne, és akard. Akkor úgy is lesz, Aden... -elmosolyodom.- Aden... Milyen szépen hangzik, ahogy a szél viszi a neved a tó felett. Suttogva is. Az A betűs neveket mindig is szerettem.
Kuncogok, és úgy tűnik tényleg. Akik eddig általában ilyen névvel köszöntek reám, legyenek bármilyenek, valamilyen szinten mindig megértettük egymást. Amion... Hát, igen, ő azon furcsa lények egyike, akiket nem elég csupán elbűvölni, velük nem elég mosolyogni. Meg kell érteni, és válaszolni, ugyanakkor kérdést is feltenni. Sóhajtok, mintha valami nagyon nehéz dolgok motoszkálnának a fejemben, majd ezen is továbblépek. Ez az előnye a hosszú életnek. Illetve ez is. Hogy nem kell mindenen annyira gondolkozni, behatóan és körültekintően, nem kell mindenképp kivesézni vagy megérteni. Ha átlépem, ugyan nem lesz megoldva semmi, de legalább nem fog idegesíteni, és ez mérhetetlen megkönnyebbülést jelent néha.
Aden újra megszólal, és bevallja nekem, amit talán eddig is tudtam, csak nem sejtettem, hogy tudom. Igen, ahogy először megláttam, már akkor az jutott eszembe, hogy milyen magányos lehet az élete annak, aki az egyetlen hozzá közel álló nő életét saját maga oltotta ki... És csak a kardjai vannak vele mint hűséges társai. Rápillantok, ahogy most olyan végtelen nyugalommal lehunyja a szemét, nem is fél tőlem egyáltalán, és nem akarom megzavarni nyugalmát. Egy bizarr ötlet kúszik át rajtam, hogy most kéne lerántani a mélybe és megölni... De elvetem. Ennyire nem vagyok vérengző. Halkan szólalok meg, olyan halkan, hogy hallja, de ez a békés pillanat ne tűnjön csak úgy el, hiszen olyan szép. Így a szél hangján sóhajtok.
-Tudom. De talán épp ezért kellett idejönnöd. Mindenkinek szüksége van arra, hogy egyszer tiszta vizet öntsön a pohárba. Nem jó ha mindent elfojt az ember, mert ha kiborul a korsó, akkor olyat is tehetünk, amit nem akartunk igazán. Amíg ezen a világon vagy, és segítségre szorulsz, vagy csak szükségét érzed egy beszélgetésnek, hát szólj. Seperc alatt megtalállak majd...
Mosolyodok el, újra felfelé nézve, majd elhallgatva a szelet, ami a fák leveleit birizgálta unalmában. Végül halkan a távolban lódobogást hallottam. Tudtam, még egy jó óra, míg ideérnek, ha erre tartanak, és Aden se hallhatja még a patákat, csupán a szél hozta nekem el a hangjukat. Lehetnek vagy hatan, könnyű léptűek, talán Tamreából. Van még időnk.

*Zaken szemei az égnek meredtek s félt volna bevallani de valamelyest nuygalom töltette el tőle. Oly édes is a kéklő ég a tenger felett. S a hullámok mik ringatják a hajót. Mint a gyermeket őrző anya ki babusgatja s közben kéklő szemei figyelik őt. Mily csendes s meghitt e gondolat. Majd Zaken gyorsan elkergeti. Majd szemeit a lány felé fordítja.
-Én régen útáltam e nevet... Aden ... Oly mérhetetlenűl nagy volt e név mit már ifju koromba is viselnem kellett... Sokkal többet vártak el tőlem mintsem tudtam nyújtani... Nehéz volt egy nyolcévesnek... Kibe ha belekötöttek vagy megverték... nem kapott segéd kezet-majd halk sóhaj- csak magára volt utalva... s apja nevét viselve magának kellett mindent megoldani... Egy átoknak tűnt számomra... S talán az is volt míg fel nem cseperedtem a kőkemény évek alatt...
*Majd egy hangosat sóhajtott s kardjain kezdett el járni az esze. Mindíg is azt gondolta hogy a kardoknak lelkük van. S mindegyik saját nevet visel. Nem csak gazdájuk természetőtől függnek hanem saját akaratuk is van. Hisz ha nem lenne most sem élte volna túl a pár órával ezelötti eseményeket... Majd szeme a parton várakozó kardra meredt.
-Hogy is nevezzelek...-Suttogta halkan, s megint hangosan gondolkodni látszott- hisz egyszerűen nem szólíthatlak... Hisz életem mentetted meg...
*Majd eme gondolatok röpködtek fejében s kereste a megfelelő nevet kardja számára. Még emlékezett apjának is ez volt a gondolata, hogy a kardok lélekkel születnek. S gazdájuk mellett a helyük s senki más nem képes úgy használni őt mint eredeti gazdájuk. Nehéz gondolatok voltak ezek hisz akárhányszór arra a vénemberre terelődtek gondolatai csak fejfájást kapott. Hisz tanította de közben vas kézzel verte. Megtanúlta az élet senkivel szemben se játszik fair kűzdelmet. Majd a lány kibillentette gondolataiból s nem nézett rá csak égnek meredve válaszolt.
-Tiszta vizet... Nehéz ilyen dolgot találni egy halandó életében... Mindent bemocskolnak s vérrel itatják át...
*Majd kicsit elhallgatott s tovább folytatta.
-Én nem folytok el mindent csak nincs ember vagy isten aki megérdemelné azt hogy mindenem megosszam vele. Benned se bízok hiába merek neked sokmindent mondani... De egy olyan ember mint én nem tud bizalommal fordúlni senkihez... Legyen az isten vagy egy másik halandó... De köszönöm ajánlatod s el is fogadom, s ha magányos leszek nefélj felkereslek... S addig nem állok az útra mit nekem szánt a sors míg meg nem lellek... De még egy gondolatom akadna itt mit szeretnék neked elmondani... Nem akartalak megsérteni azzal hogy nem bízok benned mielött bármi félreértés lenne... de attól függetlenül abban bízom hogy amit itt neked mondtam másnak nem adod tovább... Aden Von Zaken meghallt s már csak árnyék e világban... Nem akarom hogy tudja akárki is hogy ki vagyok...
*Majd a lány felé fordult s egy valódi mosoly futott ajkára. Ezen látszott nem megjátszott vagy kényszerített az őszinte valóság. S szemével kacsintott pont úgy ahogy az istennő is tette.

A szemeit nézem, amivel engem figyel míg hozzám beszél. A név átkát bizony nagyon sokan cipelik magukkal, lehet hogy olyanok is akikről én nem tudhatok még ennyi év után sem. De vannak, akiknek elég a nevét említeni ebben a világban, és beengednek a legmélyebb körökbe, vagy éppen az első eresztéssel húznak fel lógni. Kiszámíthatatlan dolog az élet, ettől olyan szép és stílusos.
-Hát, az én nevem se mindig ez volt. Az eredetire szinte senki sem emlékszik már. Én meg ezt szeretem. Az emberektől kaptam, mert megmentettem egy várost. Tamreát. Együtt kaptuk a nevünk, és nem bántam meg. A másik név csupán egy név, ami valahová köthető. De mi hát a név itt? Nem a kezed, vagy a lábad, nem a szived, hogy ne tudnál élni nélküle. Név akad ezer ha nem is hinnéd. Mégis általában aminek nincs neve, attól félnek, tartanak, csak titokban suttognak róla. Ha nekem se lenne, talán én is egy árny lennék, vagy egy kísértet talán a többiek számára. De ettől én lehetnék ugyan ilyen. Féktelen, és makacs, és persze olyan, hogyha a fejembe veszek valamit, akkor véghezviszem.
Nevetek, és felsóhajtva fordulok meg, hogy lassan a víz felé ússzak, mert bár pillanatok alatt meg tudom szárítani a ruháim, azért elkell egy kis idő ahhoz, hogy teljesen víztelen legyek varázslat nélkül. És most nem hiszem, hogy szükség nélkül hókuszpókuszolni kéne. Várom, amíg a fiú egy néven gondolkozik, én meg mosolyogva simítok ki egy arcomba lógó tincset, és úgy nézek rá.
-Lehetne Vitam. Azt jelenti, élet... De ez csak egy ötlet. Névadásban csak ott vagyok jó, ahol hazai terepen vagyok. Én nem lehetek te és nem is dönthetek helyetted. Legfeljebb ha épp mellettem akarsz meghalni.
Kuncogok, és bár eszembe jut, ahogy felképeltem szegényt, mégsem kérek érte bocsánatot. Azt mondják, hogy a váratlan dolgok furcsa helyzetekben mindig megmaradnak. Talán... Talán ha egyszer megint valami hasonló helyzetbe kerül, akkor majd becsüli legalább annyira az életét, hogy ne akarjon arról beszélni utolsó erejével, hova vagy hogyan temessék el. Nem szeretném azt hallani majd egy szép napon, hogy lám, oda földeltek egy idegent, névtelen alakot...
Aden újra szól hozzám, és én kissé komolyabban pillantok rá, ahogy finoman, árnyaltan közli, nem szeretné ha róla beszélnék akárkinek is. Hát, embereknek nem is. De testvéreim úgyis a fejembe látnak, és ők akkor veszik el a nekik kellő információt, amikor csak tetszik. Feltéve, ha el nem ásom elmém legmélyére.
-Nem sértesz. A bizalmat nem adják csak úgy, akár mások a halált. És jól teszed, hogy nem bízol bennem. A helyedben én sem tenném. Nem mintha olyan sok mindenki lenne, akiben én megbízok és akivel én leülök beszélgetni. Nekem te csak Aden vagy, ha akarod, akkor egy név vagy egy arc másoknak. De ettől én mindig melletted leszek, ha úgy ítélem, az a helyes. De jegyezd meg, hogyha ártani akarsz azoknak, akik nekem fontosak, és akik hozzám tartoznak, úgy a kezeim által hullsz alá, és a tenger lészen sírod.
Nyugodt vagyok, és annak ellenére, hogy akár ez lehetne fenyegetés is, a végére egy mosolyt nyomok, hiszen ez csak egy tény. Ezt ugyan így mindenkinek elmondom. Soha, de soha nem engedem, hogy ami nekem fontos, azt bántsák. Itt mindenkinek megvan a saját ,,köre" és helye, de ha elhagyja, úgy nem biztos, hogy bárki is kezeskedik érte. Aden kiváltságos helyzetben van. Élvezi a ,,kegyet" amiben részesítem, de amilyen könnyen kapta, olyan könnyedén el is vesztheti. Elmosolyodom, azzal a gyermeki mosollyal, mint amikor először szóltam hozzá. Mintha előbbi komoly, és tényleg magabiztos nő, a többszáz éves tapasztalattal, tudással, és hatalommal csupán egy kép lett volna. Pedig leges legbelül ez vagyok én. Az az igazi arcom. Csak ritkán villantom más felé, mert nem akarom, hogy féljenek tőlem.

*Lassan a lány elkezd távolodni s Zakent ez egy cseppet se aggasztja hisz tudja nem telik bele pár perc s utol fogja érni. Hisz a lány nem diktál erős tempót.S lá már Zaken is érezte ideje meindúlni a part felé. Nem sokáig melegít már a nap s balszerencséjére nem a tüzek istene áll mögötte s így pont uyan úgy meg kell izzadni azért a tűzért amit majd meg kell raknia. S egy gyors alámerüléssel követi a lányt majd ér ki mellé. S kilépett a partra.Hajából csurgott a víz, s testéről is. Lassan keze hajához ért s kifacsarta belőle a vizet. Majd elővett egy szallagot csizmájából. S kontyba kötette haját. Majd nyúlt kalapjáért mit kardja hozott neki. S ekkor kínálta fel neki a nevet.
-Élet... Ez nemm illik hozzá... Lehet megkéne kérdeznem tőle mit szeretne kapni vagy mit választott magának...
*Lassan végig húzta ujját  a kard pengéjén, s az zúgni kezdett... Éles női hanghoz hasonló dallamot játszott. Mint egy hercegnő éneke. Egyszerre volt gyönyörű s szomorú. Mintha csak egy csepp vérben zúgna végig az élet.
-Karmazsin hercegnő... Hát ezt választottad...
*fúrcsa egy következtetés volt ez s tán a lány nem is értette, de ő maga tudta mit csinál s miért. Első kardját is ő nevezte napokon keresztűl gondolkodott. S egy csendüléséből ítélte meg mit szeretett volna. Szemeit a lányra veti ki éppen elkezdett egy mondatot. Szelíd mosollyal hallgatta.
- Ártani a te hívőidnek... Senkinek se ártanék csak azon esetben ha ő támad előszőr vagy ártatlan vért ont. De ama esetben, ha akármelyik bekövetkezik nem érdekel hogy a te kegyelted e vagy sem vére fog hullani. S erről hercegnőm gondosodik.
*Majd e mondatokat nem követte mosoly csak a kőkemény valóság látszott hogy szándékai igazak, nem volt ő gyilkos csak olyant ölt ki igazság nem ért utól , s kit muszályból kényszerítettek rá. Kardjai eltűntek mind nyugovóra tért, kivéve egyet ki odaszegődött oldalára.

A parthoz érek lassan én is, ám én nem sietek olyannyira, lassan lépek ki, lehunyt szemmel, és búcsúzva azoktól a cseppektől, kiknek még valami dolga van a vízben, azok könnyedén végigsiklanak rajtam és visszahullnak a vízbe. Hajamon csupán végigsimítok, mert hát a vizes hajkorona nem mindig könnyű, és ezzel a könnyed mozdulattal az utolsó kicsiny cseppet is kisajtoltam, így most játszadozva egy kicsit velük visszaengedem őket, hadd menjenek utukra. Végül hajam szétengedve rázom meg fejem, és újra libbenve, kecses léptekkel lépek távolabb a víztől, hajamba rakva a ki tudja honnan elővarázsolt éket, majd a fiú felé fordulok, figyelve csendben ahogy a kardját kényezteti. Megmosolyogtat kissé, hogy az, aki ilyen magányos, kénytelen volt megtanulni olyan nyelvet, mit kevesen értenek igazán. Talán meghitt kissé, én pedig akaratlanul is szemtanúja voltam.
-A Karmazsin tényleg gyönyörű.
Súgom, majd arrafelé fordítom arcom, amerről az érkezőket várom. És ahogy megnyugtat, milyen szabályok szerint játszik, én nem akarom eltörölni az illúzióit, hogy az én lényeim szinte soha nem kezdenek ki senkivel. Mert vagy egyházi személyek, vagy a tengerben élnek, legalábbis a legtöbbjük. Altair meg... Még ha ő is kezdené az egészet... Elképzelhetetlennek tartom, hogy csak úgy hagynám, hadd döntsön a sors ebben a kérdésben. De ezt nem fogom neki elárulni.
-Ám legyen. Csupán szóltam, hogy ebben a világban is vannak szabályok, és jobb, ha tudod, hogy hol van a helyed és mit keresel, különben elveszel.
Nézek rá aggódó tekintettel, mert nem egy olyan elveszett lélek van, ki bolyong a világ mocsarain keresztül értelmetlen álomszerű lényeket hajszolva. Nem, nem mindenki érdemli ez a halált. Inkább akkor magam süllyesztem álomba, semmint akár ilyesmi is megtörténjen vele. Majd elvetem a gondolatot, és hozzá lépve simán kiszívom ruháiból a nedvességet, nehogy megfázzon, hiszen vicces lenne, ha egy súlyos seb ellátása után pont egy náthában halna meg, és nem viselném el ha a lelkemen száradna az élete.
-Nem sokára társaságunk lesz. Ne kérdezd, mifélék, csupán szólok, mert még van időd menni, ha úgy gondolod. Engem félteni nem kell. Isten nem jár lovon, vagy ritkán, így meghalni nem fogok.
Nézek rá utána, hiszen meg kell adni mindennek a módját.

*Zeken csak áll némán s érzi hamarosan valami történni fog. Minden zsigere fellángólt s a nemrégi nyugalom helyébe egy izgalmas érzés lépett. Kardja halkan csendűlt meg. S örömének adja hangját.
-Ahogy érzem karmazsin köszönetét jelezte a névért s elismerésedért... Hát ez a kardok lelke, mit te lehet nem értesz mert ezeket csak harcos ember értheti...
*De továbbra is maradt az a fúrcsa érzés mi keringett eddig is a levegőben. Zaken nagy levegőt vesz orrán keresztűl s szinte érzi hamarosan itt van amiért ideküldték. Ha gyalog fojtatta volna tovább útját estére érik be őt.Ekkor a lány odalépett s ruhája teljesen megszáradt. Majd csak egy mosoly köszönet képpen. Majd visszatért eredeti gondolatához. De így hogy eltelt a napja s az istennő kegyeit élvezte még világosban utól fogja érni saját prédája. Majd a lány szól s közli vele mit már érzett. Kérdő tekintet jelenik meg a szemébe s akármilyen fájdalmas is lesz ezt meg kell kérdeznie a lánytól. S bármi is lesz a válasz az út már elötte van s mindenképpen rá kell lépnie vagy az a szabadság mit elé raktak nem fog elérkezni hozzá.
-Te hozzád tartoznak? Ezt most fontos tudnom... Hisz valószínű ő a préda kiért küldtek s ha egy istennő segít neki sokkal nehezebb lesz a dolgom mint Avarath gondolta. S én se gondolom hogy a te védelmed alatt akármit is tehetek ellenük... De meg kell tennem...
*Zaken szemei komoran nézik a lányt s látszik rajta hogy teljes mértékben komolyan gondolja mit mondott.

Értem én hogy nem érthetem, hiszen annyi dolog van a világon, ami nem az enyém, és ha megfeszülök, vagy más bőrébe bújok, akkor sem lesz, mert nincs megírva az én sorskönyvemben, hogy az megtörténjen. Így csak mosolyogva nézi inkább Adent, mert valahogy olyan érzése van, hogy ha most történik valami, akkor lehet elválnak útjaik. Kár... Olyan jó játék.
-Egy szóval sem mondtam, hogy meg akarom érteni, vagy egyáltalán. Ami emberi élet kioltására képes, azt sosem fogom megérteni, remélem.
Nézek rá őszintén, miután elmondtam, mi motoszkált szavai nyomán bennem. Mert ha az a sorsom, hogy ilyenek által nem halhatok meg, úgy nem kell értenem, nem kell tudnom, hogy milyen lenne mégis, miért vannak, vagy hogy forgatják őket. Persze, ennyi idő lét után vannak bizonyos fegyverek, amikkel jól bánok, de a tökéletestől persze elég messze állok. Ha valaki olyat fog a kezébe, amit utál, akkor nem biztos, hogy kibarátkoznak, nem igaz? A kérdés után csak vállat vonok, és az érkezők felé fordulok, mert nem sokára itt lesznek.
-Ha hiszed ha nem, gőzöm sincs. De mivel sokan jönnek, lehet csak őrjárat, vagy küldöncök valamerre.
Válaszolom neki, majd feltűnnek nem messze tőlünk. Tamreai lovakon valami banditák, én pedig egyre csak gyanakodva nézek rájuk. Miért lennének rajtuk? Lám, ott csordogál alá a lovak oldalán a vér, talán nem azért kapták, mert valami jót csináltak. Nagy levegőt veszek és lassan fújom ki, mielőtt még elhamarkodottan cselekednék, és egy lépést hátrálva belesúgom a levegőbe.
-Megállj...
A lovak mintha falnak ütköztek volna, hirtelen torpannak meg, páran leesnek a nyeregből, akik meg nem, azok minket észrevéve egy kicsit méregetnek minket, majd lassú léptekkel közelednek hozzánk.
-Mi dolgotok, hogy ezeken a lovakon ekkora hévvel mentek? -kérdem az első ideérőtől.
-Hát, hölgyem... Szerintem semmi köze...
Nincs ideje befejezni, hiszen a szétengedett hajam úgy libben meg, mintha én ráztam volna meg a fejem, és a szél is feltámad figyelmeztetően. Az illető meg egy kis levegő nélküli buborék miatt fuldokolva esik le a lováról, én meg odasétálva hozzá a mellkasára lépek, hogy ne szökhessen. A kardját akarja belémszúrni, de ahelyett, hogy a kés belémhatolna, olyan sebességgel kezd el rozsdásodni, hogy mielőtt bőrömhöz érne, elporlad. Egyre nagyobb gyanakvással néz rám.
-Velünk nem lehet packázni! Meghaltok!

*Zaken csak elgondolkozik majd szóra nyílik a szája.
- Te azt látod hogy emberéletet ont... Én azt hogy megvéd. S megmenti az életet... Milyen kéz forgatja csak az a döntő.
*Majd várta válaszát a lánynak az idegenek felől. Kicsit meghökkent hogy nem tudja kik közelednek hisz gondlta ha már a szél a pártfogoltja akkor biztos suttog neki némi információt. De nem is volt oly érdekes hisz akik eddig közeledtek már szinte oda is értek. Zaken csak a háttérből nézte a dolgokat s nem is gondolta hogy a lánynak szüksége lenne segítségre. Majd mikor az első lovasok leestek s Rea közeledett az egyik felé majd a mellkasára lépett gondolkozott azon hogy most már tényleg közbe kell avatkoznia hisz ez az ő feladata itt. S mégsem hagyhatja hogy egy leány ki végtére is isten bemocskolja saját kezeit. Lassan lépdel a lány mögé majd keze a lány vállára ér. Kardja tűnnek elő a lányt körbevéve. S most nem úgy mint legutóbb hegyes részükkel épp ellenkezőleg markolatuk fordúlt felé. Bár a haramiék vezére csak beszél de esélytelen a közeledés. A kardot pörögtek körülöttük.
-Kérlek Rea...-Majd keze már a lány kezére csúszott s emelte fel szeme elé-Ne mocskold be kezedet. Nem való ez neked, hisz te egy hölgy vagy végtére is.
*Még mindíg a lány mögött állt, s mindezt úgy tette, majd másik keze is a lányhoz ért s közelebb lépett hozzá.
-Had lássuk hogy táncol a hercegnő táncát nem igaz?
*Majd a következő másodpercekben már senki se élt a hordából csak az kire Rea lépett s ha még le nem szállt róla még mindíg rajta áll, ha viszont igen a hercegnő épp kellemetlen részeken szorongatja, s nagy veszélyben van nem csak élete de férfiassága  is. Zaken csak egy elégedett mosolyt vág a lány háta mögött, pont olyant mint régen mikor még saját kedvéért gyílkolt. Nem akarta bevallani de valahól legbelűl élvezte, s nehéz a saját démonainkkal kűzdeni s van pillanat mikor azok nyertek. Szemei a lentire néztek de nem szólt semmit. Várta hogy Rea mit lép tettére.

Nem válaszolok a kardjait védő szavakra, hiszen voltam már egy hasonló vitában, és végül döntetlen lett. Leginkább talán azért, mert mind a kettőnknek igaza volt. És hát lássuk be, semminek sincsen csupán egy oldala, mindennek megvan a maga árnyas és napos arca, akár tetszik, akár nem. Így nem állhatok le győzködni, hogy az, amiben eddig hitt, bízott, és aki eddig társa volt a sok hosszú úton, az csak egy hideg fém!
Inkább megfordulva tartottam a talpam alatt azt a szerencsétlent, és bár tudtam, hogy Aden mögém lépked, mégis ahogy hozzámért szinte fesztelenül, megremegtem. Valahogy sose fogdostak, kivéve ha játszottam, vagy valami oka volt, talán mert annyira rettegték a címem, vagy a hatalmam, hogy mindenki egy törékeny üvegbabaként ért hozzám, vagy inkább egyáltalán. Csak úgy voltam, és kész. Sokáig válaszolni sem tudtam, mert fejemben nagyon kicsiny idő alatt végtelen gondolatok pörögtek ide-oda, és szanaszéjjel, meg nem állva. Végül csak bólintottam, és nem néztem mit csinál, legszivesebben még a füleim is befogtam volna. Gyűlöltem azt a pillanatot, igazán gyűlöltem, amikor az élet egy kicsiny lyukon át úgy párolog el, ahogy a melegben a víz, és még ha hangtalan lett volna... De nem. Hallottam a kicsike neszt, ahogy kibújt a lélek, és elsettenkedett a fák alatt. Aden újra mögém lép, és a rémület növekedését látva a férfi arcán csak állok, és bele sem merek gondolni, mit művelhet.
-Ha még találkozol azzal, aki küldött, vagy akihez mész... Mondd meg neki, hogy Tamreában nem engedem a vérontást.
Suttogtam végül, amikor megtaláltam a hangom, és a halk hang ellenére tudtam, hogy hall engem, főképpen azért, mert annyira nagy volt a csend az egész erdőben, mintha csak mi lennénk itt, és egy darab bogár vagy állatka sem. És hogy mondandóm végére értem, a torkára léptem, míg egy hátborzongató reccsenés után a rémülten csillogó- forgó szemek ki nem aludtak, akár a gyertya, aminek lángját elfújták. Sóhajtva néztem a lovakra, akik engem megérezve közelebb merészkedtek, én meg elkezdtem őket leszerszámozni.
-Segítesz? Ha kell, vigyél magaddal, úgyis visszatalálnak, ha akarnak. De azt akarom, hogy újra szabadok legyenek, míg valaki be nem fogja őket.
Mondom, úgy pillantva Adenre, mintha semmi sem történt volna. Aztán lehull az első lóról a nyereg, a pokróc, a kantár, a zabla, a farokkötő, és minden más, ami gúzsba kötötte. Szerencsére ezeket pont a kovácstól lopták el, így patkó sincs még vagy már rajtuk. Odabújok az elsőhöz, és halkan suttogok neki, majd orrát végigsimítom, és az sarkon fordulva, ágaskodva, prüszkölve vág neki a sűrűjének.
-Szerinted mit kereshettek Tamreában? Bérgyilkosok lennének?

*Zaken a lányt érintve érezte ahogy ő megrezzent. S nem is értette a dolgot hisz tudta hogy mögötte áll. De jobb ha nem is tudta miért volt oly rideg a lány az érintéstől. Lehet csak rossz emlék vagy egyszerűen nem számított rá de mindegy is. A lány szemei lecsukódtak s ő úgy döntött nem nézi a mészárlást. Pedig míly csodálatos volt a pengék csak úgy suhantak s szemernyi esély se volt ellenük. Pörögtek a levegőben s egymást segítve végeztek mindenkivel egytől egyig. Zakeb arcán még mindíg ott volt az az ábrázat. Az arc mi mutatja valóját mi volt hajdanán s még most is mi szeretne lenni. Ha tehetné sose hagyta volna abba. De a sors közbeszól s neki a jobbik utat kell választania. Majd a lány szavai csendűltek a füleiben majd letörőlte azt az ábrázatot magáról. S a lányra nézett.
-Ezt nem tudom megígérni... Ha oda küld csak úgy tudsz megállítani ha megölsz... S ezalól talán csak egy kibúvom van...
*Szakította meg a mondatot. Majd halk reccsenés s a földön fekvőnek elkezdett kialudni a fény a szemében. Lám az istenek itt is pont ugyan úgy ölnek mint az ő hazájában csak itt vannak olyanok kik nem mindennapos dologként teszik. Majd a lány odébb lépdelt a lovakhoz. Zaken nem is figyelt teljesen a mondatára hisz meglátott valamit a bandita fölsőlyének belső zsebébe. Lassan legugól mellé s benyúl a rejtekhelyhez. Lassan húzza ki onnan a követ, s vet rá egy pillantást.
~Furcsa zafírkék szín de mégse zafír...
~Ez azzz...-Szolt egy hang némán a fejében.
-jajj de útálom ezt...-Jegyezte meg nagyon halkan.
*Majd a ló prüszkölésére figyelt fel. S a lányra vetette pillantását. Nem válaszolt kérdésére sőt nem is hallotta azt. De ahogy a lányt nézte sejtette mi volt az. Keze lassan indúlt meg felsőjének mellzsebéhez majd csúsztatta be a követ.
-Bérgyilkosok... Nem nem hinném inkább tolvajok s olyant loptak el mi kell Avaratnak...-Majd körbetekintett s keze legyintett egyet. S kardjai oly precizitással hámozták ki a lovakat rabigájukból hogy nem hogy nem sebezték meg őket de még csak szőrszálat se vágtak le róluk.- De még valamit meg kell tennem mert az átjáró nincs itt...
*Zakennek eszébe jutott az elöbb félbehagyott mondat. A kibúvóról kapcsolatban, sose akart itt szerződést kötni istennel mint ősei hisz hozzá kötné a szava. Hiába ez a lány ki a kalózok istene e földön akkor se szeretne egy isten alá sem tartozni. Sok a gond vele, bár ha a lány felhozza ezt ellenkezés nélkül teszi meg.

Szavai után csak rápillantok, és nem tudom elszakítani onnan a tekintetem. Tudom jól, hogy mi forog neki kockán, és hogy miért küzd. És olyan szivesen segítenék, ha lenne rá mód. De hát... Én nem szabhatom meg, hogy egy ismeretlen világ ismeretlen mágusa mit és hogyan csináljon! Ennek ellenére ahogy a mondatot félbehagyja, tudom, hogy valami a fejében motoszkál, és bár most elvonja valami a figyelmét róla, és nem tudom kiolvasni mi lehet az, biztos vagyok benne, hogy még visszatér hozzá.
-Amíg nem követsz el valamit, nem öllek meg. Ok nélkül nem.
Pillantok rá sokat mondóan a vállam felett, lábam alatt a széttaposott torokkal. Nem kíméletes, és nem is emberbarát, de még nagyon régen megfogadtam, hogy az olyanok, akik az én városomnak ártanak, nem emberek, csupán elkorcsosult állatok, akik a földön kúszva, életükért könyörögve sem nyerhetnek kegyelmet. És azóta is megtartottam az elhatározást, mert sikerült végig megingathatatlannak tartanom magam. Azt hiszem, ez azért dicséretre méltó. Látom, amíg a lovakkal foglalatoskodom, hogy Aden lehajol valamiért, de nem tudom, mi lehet az, hiszen odaáig nem érnek el a szemeim... ugyanakkor... Motoszkál bennem a kíváncsiság, és a dac, hogy amit onnan vittek el, az oda való. Tehát vagy visszaadja, vagy maga viszi vissza.
-Találtál valamit?
Kérdezem csak úgy mellékesen, majd hátrébb lépve nézem, ahogy a felszabaduló lovak fejüket lóbálva ficánkolnak köszönetképpen, majd eltűnnek a fák között, és már csak halványan lehet hallani a nyerítésüket távolról.
-Tolvajok? Mit loptak el?
Fordulok hátra olyan gyorsan, hogy maga a mozdulat elmosódik, és csupán annyi látszik, hogy egyszercsak hátrafelé nézek. Kíváncsian nézem a fiút, míg az a környéket pásztázza tekintetével, de lemondóan sóhajt, tehát amit keresett azt még nem találta meg. Közelebb lépek, és úgy pillantok körbe. Szanaszét holttestek és szerszámok a lovakhoz. Most én sóhajtok fel, és egy mozdulattal levéltakarót söprök rájuk, hogy az erre járóknak ne tűnjön fel. A tetemeket majd elintézik az itteni vadak, és a szerszámokat meg ha valaki még most megtalálja, szerencsés, ha csak később, akkor meg lehet, hogy az élete fog rajta múlni, hogy talált valamit ott.
-Szóval említettél egy kibúvót. -pendítem meg a húrokat- Lássuk be, ezek után én nem szivesen ölnélek meg, talán csak közvetve.

*Zaken állát vakarja majd ismét körbe néz, semmi sehol semmi. Csak a fák s a levelek, a lovak távolodnak s már nyerítésüket se hallani. Már csak nyomaikat látja s kissé elgondolkodik, Rea hiába mond most akármit gondolatai pont azon az úton járnak amerre a lovak szaladtak, a szabadság nyomában. Jaj de szép is volt az az idő mikor még azt tette amit akart. Oly rég volt már mikor kiélvezhette azt amit szeretett nőket étket sört és mi egyéb dolgot mit szeretett. Csak kis biccentést vet fejével köszönet képpen Rea őszinteségéért. Majd zsebére teszi a kezét a kérdés hallatán. Mit feleljen hazudni fölösleges hisz tudja hogy a lány látta s úgyse hagyna békét neki ha azt is mondaná hogy semmi érdemlegeset. Mély levegőt vesz hát majd a lányra pillant.
-Valamit mi Avaratnak kell, tudom mert már megsúgta nekem hogy részben ezt kerestem... De csak részben.
*Majd egy újabb mély lélegzettel felel konkrétan a kérdésre.
-Nem biztos hogy lopott a dolog... de nagy rá a valószínűség... mert ha ezek bérgyilkosok nagyon amatőrök....
*Majd nyúlt be zsebébe hogy kivegye a követ mit a rablónál talált. A kő fényesen kezdett világítani ahogy a lány közelébe ért. Mintha megérezte volna erejét s sírt volna azért hogy ellophassa azt. Zaken csak nézte hisz nála ilyeneket nem csinált, sőt egy egyszerű kőnek mutatkozott...
-Fogalmam sincs hogy mit loptak el de ahogy látom szeret téged...-Majd zárja össze kezeit s rakja vissza zsebébe- De fájdalom enélkűl kudarcot vallok s nem adhatom oda neked. Tudom visszavinnéd jogos tulajdonosának de gondolj csak bele... Én elmennék érte s kénytelen lennék ismét ölni... Hisz sikertelenűl nem maradhatok... sajnálom
*Vékonyodott el hangja Majd a lány másik kérdésére koncentrált inkább. Megint egy istenhez kötni a lelket... Épp hogy felszabadúlt s csipán ezért csak meg kellett halnia... S e tettel örök hűséggel lenne Rea iránt. Hisz kötné a vér amit szavai mellé adott. Behunnya szemeit majd lassan nyitja ki remélve hogy ez csak egy rémálom, megint egy istentől függni s ha olyant tesz mi neki nem tetszik megbűnhődni érte. S szó nélkül tűrni minden parancsát s minden kérésének eleget tenni. Akármekkora is Avarat ereje a vérét nem bírálhatja felül. Hisz köti a szava ha meg is kell halnia érte.
-Réges régen volt egy dolog amolyan szertartás. Mit őseim kötöttek... Az első Adeni a családból... Nem hiába ez a nevünk...
*Nem is tudta hogy mondja el a dolgot hisz maga is csak nehezen hitte el.
-Nos az első Adeni azért kapta e nevet mert egyezséget kötött egy istennel. Egész nemzedéke minden szülött, szolgálni fogja őt... S egy egyszerre volt átok s áldás. Leány gyermek sose születhetett a családban, tudom ez kevésbé hangzik átoknak... De mégis az, ezért cserébe az édenbe csöppent a családunk... Ezért Aden. De ennek is volt árnyoldala csak halál után nem köt a szavunk az istenhez s nem csak szavunk de vérünk is... S ki ezt teszi örök hűséggel tartozik annak az istennek. Mindíg kényére kedvére kell tennie akármekkora is az a kérés...-Majd nagy levegőt vett s felkészült az érem másik oldalára- De! Az isten ki kötötte vele a szerződést pont ugyan olyan felelőséggel tartozik érte. S csak az ő keze által halhat meg az illető... Akivel ezt kötötte... Ezért lettünk az éden kegyeltjei az ősöm egy csatába se szerzett sérülést... se sebet, de viszont ahogy látod ez a nezedékek alatt megtörik s már a vér keveredésével is megtörik e dolog... Legalább is a halandóra nézve, az istent pont ugyan úgy imádnia kell a leszármazottaknak s pont ugyan úgy hat rájuk az átok is mint elődjére... Egyszóval engem utána már csak te ölhetsz meg. Saját két kezeddel de azt akármikor, hisz ezzel elfogadtam a feltételeket s semmi büntetés nélkűl kionthatod vérem...
*Majd zaken egy kicsit abbahagyja hisz ennyi mese után már neki is kell egy kis szusszanás.
-Egy a lényeg. Én a kezedbe adom mindenem életem... Mivel csak ez van már nekem... Te ha úgy ítéled megölhetsz akárhol is járok akármit is teszek s minden szavadnak eleget kell tennem ha persze tudok... De félő hogy megidézőm szavának is tartozok... Egyszóval az győz kettőtök közűl aki erősebb... S nem vita te volnál az. Csak annyi a külömbség tőle szabadúlhatok de a vérem kötelez hozzád akármit is mondasz. Elmehetek szabad vagyok vagy akármi. Utána én a te hívőd s szolgád maradok...
*Zaken nem akart ebbe ennyire belebonyolódni de szavai nem vitték egyszerűségre úgy gondólta szükséges tudnia a lánynak mit tehet, s mivel jár a dolog. Persze azt nem mondta el hogy az átkot maga a lány szabja meg. Mégse akart nüntetésűl csak lány leszármazottakat netán ha ez lenne kívánsága. Látszott is arcán hogy még mindíg magában tartja a dolgot. S magától nem is fogja ezt elmondani.
-Nos mi a kérésed? Megkössük hát az alkut?
*Nézett rá semmit mondó szemekkel, hisz egyszerre örült is volna az alkunák másszór viszont nem hisz így megint csak az lesz mi a másik világban volt. Istenek alá fog tartozni s imádnia kell őket. Ez esetben is csak egyet a sok közűl de a lényegen nem változtat semmit.

Aden egy kis gondolkozás után végül megmutatja, mi az amit rejteget, és azt hiszem szavai nyomán igazat kell neki adnom. Akármennyire is szeretném elvenni tőle és visszavinni... Valamiért mégsem nyúlok ki érte, a széllel sem csalóm magamhoz a tenyerén fekvő követ. Mintha a ragyogásával csak győzködne, hogy most jó helyen van, és ha majd kellesz, akkor úgyis visszakerül. A sors... Nagyot sóhajtok, mintha ezzel is lemondanék róla egy időre, és lehunyt szemmel bólintok. Vigye hát, ha ez kell a szabadulásához, vagy életéhez, talán majd úgyis visszakerül. Bár a kíváncsiság fellobbant, hogy vajon mire fogják használni. Talán egy fellegkő, vagy ki tudja, annyi féle ilyen csecsebecse van ezen a világon, mi a jelenlétünkre reagál, nem azért, mert ez a dolga, csupán majdnem egyidősek vagyunk, és így köszönnek nekünk. Hát nem foglalkozok különösebben vele, csupán elraktározom, hogy ő vitte el, ha esetleg majd keresnénk későbbiekben.
De mielőtt még elkezdhetnék valami máson is gondolkozni, Aden újra beszélni kezd, és egy elég hosszú mesét mond el, aminek ugyan kezdem érteni a lényegét, sőt, a döbbenettől tágra nyílt, de tiszta tekintettel nézek rá, szótlanul faggatva, hogy tényleg ezt akarja-e. Többször megmozdulnak ajkaim míg mesél, mintha én is szeretnék hozzászólni, vagy mondani valamit, ki tudja... Nagy érdeklődésem akkor sem csitul, amikor befejezi a történetét, és felteszi a nagy kérdést, és eléggé gondolkodóba is ejt. Kérhetek akár mit? Pár lépést mászok fel és alá, míg alaposan átgondolom, végül felnézek rá, kissé értetlen szemekkel, és újra fordulok egy kört. Aztán megrázom a fejem.
-Nézd, Aden. Lehet hogy nálatok ennyi minden kellett egy ilyen szerződéshez... Ez itt nem ennyire bonyolult, és mégsem olyan könnyű. -végiggondolom, majd nagy levegőt véve lassan beszélni kezdek. - Aki hozzám tartozik, az olyan... Olyan, mintha valami pappá válna mondjuk. Ó, nem, nem... Várj! -kiáltok fel. -Szó sincs arról, hogy imádnod kell, vagy imádkozni, áldozatot sem kérek, se ilyeneket. Nem is tudom... Inkább egy egyezség ez a... szerződés. Legfőképpen azt tudom, tőlem mit lehet várni. Segítséget. Mindig, és bárhol, de az életed felett nem rendelkezem. Nem hinném, hogy akár isten létemre is jogom lenne ahhoz, hogy én döntsem el, mikor jön el az utolsó pillanat. Ahogy meghosszabbítani sem tudom, mert nem áll hatalmamban. Kapsz egy láthatatlan, kicsiny jelet, mely csak vízben látható. -felnézek az égre, hogy összeszedjem gondolataim. - És persze valamilyen szinten a tengert vagy a szelet uralni fogod, de ez legfőképpen azért, hogyha bajban vagy, akkor védve légy. Nem kell semmit sem tenned, amolyan ösztönszerű a dolog. -nézek rá, majd elmosolyodok, és oldalra billentem a fejem. -Amit neked kell tenned? Térdre hullva esküszöl a szavadra, és a nevedre, hogy hozzám tartozol. De ezen kívül nem hinném, hogy olyan sűrűn kérlek majd meg bármire is, vagy akármikor is... Azt akarom neked megmagyarázni itt, hogy tulajdonképpen az itteni, én szövetségem nem áll feltételekből, csupán szabályokból. De azokat már úgyis ismered. Ami az enyém, azt nem ölheted meg, hacsak nem ő kéri. És amíg az én oldalamon vagy, addig a hajód vitorláit az én szelem dagasztja.
Összegzem kissé lerövidítve neki azokat, amiket az itteni ,,alkuról" tudni kell. Nem nagy dolog, nem is kell szinte semmit csinálnia. Mert mit csinálnak azok, akik hozzám tartoznak? Élik a világukat, és ha kell, hát segítek. Nagy ritkán kérek egy aprócska szivességet, hogyha már úgyis arra járnak, amerre, akkor... Tisztán nézek a fiúra, kérdőn, hogy érti-e, én mit kínálok neki. Nem azt, hogy örök életében a közelemben kell legyen, vagy hogy minden újholdkor csakis ilyen vagy olyan lelket vagy vért áldozhat nekem... Én csupán... Egy barátra vágyok. Egy barát kötelezettségeit kell csupán teljesítenie annak, aki mellém áll, de akkor megrendíthetetlenül.
-Persze, elméletben csatlakozhatsz már istenekhez is. De ha bármelyiknek hátat fordítasz, úgy félj. Rettegj. Mert a halál egy olyan ajándék tud lenni, ha egy isten haragszik rád, amekkorát még akkor sem tudsz elképzelni, ha már egyszer meg is haltál.

*Zaken csak nézte a lányt s végighallgatta, majd szemeit összehunyorította. S kicsit száját is elhúzta s már tudta hogy nem tudja meggyőzni a lányt a felől hogy a szokások s hagyományok nem megváltoztathatóak. Ez nem úgy megy mintha zsemlét vagy kiflit sütnék ki. Ezek a törvények egyszerűen vannak. S ezeknek így kell lennie. Bár a lány szerződés után azt tesz mit szeretne. Ha szabadjára engedi akkor is a vér kötelezi. S akkor is ugyan azt kell tennie amit elmesélt neki. Arcán végighúzta a kezét majd kicsit elgondólkodott.
-Rea ez nem olyan dolog amiben vitatkozhatnánk... Ez így van megírva... Ha szövetségre akarsz lépni vagy én akarnék veled... Vérem kell venned... S megízlelned azt... S így leszek én a te úgymond hívőd... Ezen nem lehet válatoztatni, ez nálunk a törvény. Akár elhiszed akár nem...
*Majd Zaken megint csak hallgat, s a lány azt hisze több istent is szolgálna. Csak ingatja fejét e elveteműlt gondolatra, az embernek csak egy szíve van hát azt csak egy istennek tudja felajánlani. S az az egy isten ki irányíthatja sorsát s tetteit. Ha más isten kerül útjába se engedelmességgel se hittel nem viseltet iránta.
-Rea kedves... Mi nem hiszünk több istenben nekünk csak egy van ahogy egy szívünk is... Egy szív csak egy istent imádhat. S ismétlem magam ha a szövetséget meg kívánod kötni Tamarea védve van minden tőlem származó támadástól most s míg élek míg gyermekeim élnek ha lesznek. De a szertartás egy s ugyanaz... Sajnálom de ezeket légy isten vagy ember nem tudod megváltoztatni.
*Nézett a lányra kinek fel se tűnt milyen odaadó Zaken. Persze mi más lehetett volna mert náluk akivel isteni létforma szövetséget akart kötni kénytelen volt vagy belehalt elutasító válaszába. Ez az Adeniakra nem vonatkozott. Hisz talán az elsők között voltak kik esküdtek s köteléket alkodtak.
-Én elmondtam mit nekem kellett s a kulcs nálam van már csak a te szavadra várok...
*Mosolygott Reára s nézte kéklő szemeit.

Felhúzott szemöldökkel nézek Adenre, miközben szinte kioktat, hogy hogyan is kell egy szövetséget kötni ember és isten között. Hiszen már számtalanszor csináltam, és közben soha senkinek a vérét nem ízlelgettem, vagy semmi ilyesmi, és mégis, ugyan úgy hozzám tartoznak, mint ahogy mondja. Csücsörítek számmal,, hogy nemtetszésem kifejezzem, és számonkérő hangon szólalok meg.
-Tehát azt mondod, hogy te, ki másik világból jöttél, ennyire tudod, ebben a világban, az én szerződéskötésem hogyan kéne legyen? Vigyázz a szádra, halandó, mert a végén még a fejeddel együtt mosom ki! -lehunyom a szemem és mélyet lélegzek, mielőtt még felkapnám a vizet.- Évszázadok óta, sőt, ezredek óta élek itt, és kötök szövetséget, neked lehet ez csak egy mese, és sose láttál még ilyet, de én évtizedenként csinálok ilyet. Ne oktass ki engem. Ha annyira kívánod, hát véred veszem. De azt hiszem, jobb ha most belátod, ebben a világban mások a szabályok, és másképp vannak a dolgok, mint nálatok. Megszoksz, vagy megszöksz?
Teszem fel neki a nagy kérdést, ami mögött talán az is rejlik, hogy hajlandó-e az én szabályaim szerint játszani. Lévén én lennék az, akihez ő kötődni akar, és nem fordítva, nemde? Akkor hát ne korlátozza meg nekem, hogyan kell csinálni, mert ha ezer éven keresztül működött, és soha semmi nem jött közbe, akkor ne most álljon le nekem erről papolni. Újra veszek egy mély levegőt, mielőtt még rásütném szegény Adenre, hogy pimasz, pedig csak a saját világának hagyományait próbálja követni. Csakhogy ez a két világ olyannyira más, hogy nem lehet összehasonlítani sem.
-Én nem átírom. Ez így van, mióta eszemet tudom. Lények, lelkek, árnyak, démonok, emberek és sárkányok, meg más lények térdeltek le előttem, szavukat és nevüket adva nekem, mert ha megszegnének valamit, akkor némán, névtelenül kell bolyongjanak a világban, úgy, hogy soha többet a víz közelébe nem mehetnek. De ha nem jó neked ezek szerint a szabályok szerint, akkor talán keresd meg Damart, vagy Esrihalt, talán ők majd örömmel látják véred is, ki tudja.
Vonok vállat, hogy végül az érdektelenség álcája mögé bújva eljátsszam, engem nem érdekel, hogyan dönt. Két kezem széttárom, hogyha mégis úgy dönt, ezeket elfogadja, akkor térdeljen le elém. Nem akarom neki megmagyarázni, hogy én miért így kötök életre szóló ,,barátságokat". Nem akarom neki elmondani, hogy az összes testvérem közül talán én érzek egyedül. De úgy igazán, és nem csak intenzív dühöt vagy csalódást, hanem minden mást is. Akárha ember lennék... És azt sem, hogy a vér látványától ugyan nem irtózom, de nem szeretem látni. Furcsa, és nem túl pozitív emlékek miatt.

*Zaken csak megmosolyogva nézi a lányt ki láthatóan elég mérges s szentűl ragaszkodik igazához. Belátja hogy itt nehéz közös nevezőre jutni, két külön világ s mint minden világnak megvannak a maga szabályai. S ezt a lánynak is látnia kéne, s hiába mondja Zakennek ő is ragaszkodik hagyományaikhoz s nem tudja csak eldobni őket mint egy rongyos ruhát. Zaken csak mosolyog s nem fél hiába a lány itt az úr s ezredévek óta él itt. Ő már megjárta a halált tudja mi jöhet szembe vele, szemeiben nincs félelem. Csak vár s hallgat némán. Majd ahogy a lány befejezi végre szóhoz juthat.
-Én mondom hogyan kéne legyen... Hisz egy isten is lehet kicsit megértőbb akár egy ember... Mindkettőnknek megvan a maga szabálya s a maga világa. Tudom ezt így nehéz összeilleszteni hisz te is máshogy és én is.
*Majd a lány ismét haragos szavakat hint Zaken felé ki ismét csak azt a mosolyt veszi fel mi eddig is rajta volt. S talán már nem is csak úgy mosolyog mint eddig, mintha tetszene neki ahogy a lány idegeskedik. Furcsa ő s nem is tagadta soha hogy ne lenne az.
-Rea... Ők nem kértek tőlem semmit miért mennék hozzájuk. S ha jól emlékszem te se kértél csak mondtad hogy Tamareában nem szeretnél vérontást... S én kínáltam egy lehetőséget, mi mindkettőnk számára jó. Nem fordulok én istenekhez... Se most sem máskor. Neked is csak azért adnám vérem mert valamilyen szinten megkedveltelek.
*Majd kalapját leveszi s kardja hűségesen mellé vetődik hogy lerakja rá azt. Majd ismét csak mosolyog nem tudja mire számítson de azt tudja nehéz lesz az mit most épp akar csinálni. Egy olyan istent meggyőzni ki ráadásúl női lélek. Látszik rajta hogy makacs. De nincs mit tenni ilyen. Majd a lány széttáró karjait figyeli mintha várná hogy azt tegye mit ő akar. Zaken csak mosolyog hiába mit tehetne mást. Csak így nem fog nevet adni neki. Hisz teljes ellentétben van azzal mi az ő világában van.
-Legyen hát nevemet adom- Térdel le a kard mellé majd húzza végig rajta a kezét- Nevem, szavam s vérem adom neked-majd felállt a lány elött s vérző kezét az övébe helyezte- Szolgálni foglak most s mindenkór. Míg e világhoz tartozok...
*Csak egy mosoly mit engedett magának. S várta  a lány mit szól ehhez. Hisz átlépte mind a két határt, vére is hullott az isten kezébe s szavát s nevét is megadja neki.Majd a mosoly eltűnik s teljesen komor arc fogadja a lányt mire visszevetné fejét felé.
-A nevem Aden Von Zaken s szavamat adom s ezt véremmel pecsételem meg... Hozzád tartozom s követlek s a te utasításaidnak cselekszem. Míg a halál utól nem ér.
*Majd várt a lány mit szól ehhez. Fogadja e még az esküt s ha fogadja mi lesz ezután.

Általában az emberek, ha kioktatják őket, akkor nem mosolyognak. Azt hiszem jóval könnyebb egy olyan valakivel megtárgyalni a dolgokat, aki nem pártíz éves, és aki elég könnyedén fogja fel a dolgokat. Hiszen ha most a másik fél is nekiállna engem újfent kioktatni, -amit ígyis megtesz, csak éppen barátságosabb hangon és csak ezért nézem talán el neki... remélem. - akkor ebből nem keveredünk ki még évezredek múltán se. Ám még mindezek ellenére, és persze a hízelgő hátterű dolgok ellenére sem értem, hogy miért kell ide valakinek a vére. A víz és a szél istene vagyok. Vérrel csak akkor érintkezem, ha a vizeim mossák el egy pusztítás nyomait, vagy ha szemtanúja vagyok olyasminek, aminek talán senki más... Újra bevillan emlékeim közül két fehér köpenyes alak, akik egymással küzdenek, s kik olyan egyformák... Nyelek, és kicsit lehiggadok ahogy belegondolok Aden sorsába, és gondolkodási módját is átértékelem... Azt hiszem nem könnyű. Egyikünknek sem. Megkedvelt. Azt hiszem, egy olyan valakitől, aki gondolkodás nélkül öl és nem érez utána semmit sem... Ez egy furcsa kegyszerűség. Szótlanul, és kommentálás nélkül nézem, és hagyom, hogy elém térdeljen, és nagy levegőt kell vennem, hogy ne akadályozzam meg a vérének ontásában. De talán nem is az önuralmam tehet róla. Érzem a mágia bizsergését a levegőben, az ősi mágiáét, amit nagyon kevesen használnak már ezen a világon. A szél teljesen elült, mintha ő is figyelne, mint a tanú, és még a víz sem fodrozódik. Szinte megállt az idő forgása is, vagy csak egy pillanatra lelassult a kedvemért, mert olyannyira szeretem ezeket a pillanatokat... Ujjaim bizseregnek és legszívesebben elhúznám tőle, ahogy a véres kezével az enyém fogja, látszik hogy nem szeretem ezt a vörös életnedűt. Az élet pártfogója vagyok, nem a halálé. Ahogy felnéz rám, úgy én is a szemébe nézek, és kézfejére húzom kissé véres kezem.
-Én, a Negyedik, esküd fogadom, és a szél kísérje ezentúl utad, bármerre jársz. A kötelék megtörhetetlen, és még tenmagad bármilyen formában létezel, hozzám tartozol. Fogadd a hűséged pecsétjét, és sose feledd, ki vagy, Aden....
Ujjaim alatt a bőre felizzik, és egy aprócska kör alakú minta rajzolódik ki, ami most még világosan látszik, de amint elhalványul, és elhal a forróság a bőrén, már csak akkor lesz látható, ha vízzel érintkezik. Ez egy jel, amit én hagyok rajta, és amíg ez rajta van, addig teljesen hozzám tartozik, és bármilyen ellenállás hasztalan lesz. Parancsom megtagadása esetén pedig a lehető leghosszabb kínszenvedést nyújtja a kicsinyke vízjel, persze ezt még soha senki orrára nem kötöttem, mert még nem akadt rá példa, akármennyire is csak emberek álltak ebbe a sorba. Mert mondhatják, hogy az ember ingatag, engem még meg soha nem csaltak. Elhúzom a kezem, és abban a pillanatban a kezemre száradt vér vidáman pereg lefelé, olyan sebesen, hogy szinte vörössé válik egy pillanatra a levegő is. Aztán ellépek Adentől.
-Tessék, túléltük. Azt hiszem kár volt annyit aggódni. Tehát ha kellek, megtalálsz, akárhol is légy. Legfeljebb nem olyan formában jelenek meg, mint várnád.

*Zaken furcsa érzésekkel kűzdött érezte hogy olyan dolog volt készülőben mit emberöltő óta nem érzett. Lehet mégis csak jég szíve képes lenne barátságot kötni akárkivel. Rázza meg fejét majd veti el ezt a gondolatot hisz az eskü s a barátság nem egy és ugyanaz. Megpróbálta úgy felfogni mint egy védelmezőt ki segít neki ha bajba kerül s egy felette álló személyt kinek teljesíti parancsait. A lány szavaira nem válaszolt. Hisz tudta hogy ki is ő. Egy ember ki lelkiismeret nélkül éli le életét, egy elátkozott teremtmény ki soha nem találhatja helyét. Csak mosolyra húzódott szája s talán szolni is akart de nem tudott volna mit. Szemeit a lányra vitte jobban mondva mögé nézett. Lassan egy kék ovális kör alak formázódott ki a lány háta mögött.
-Túléltük ez tény. De vajon én továbbra is túl fogom?
*Majd a kör beteljesedett s egy csukjás alak lépett ki belőle. Kék ruhája takarta minden testrészét arcával egyetemben. Alig lépett ki a körből már hajolt is meg az istenségnek tiszteletét mutatva.
-Üdvözletem Tamarea istennő.
*Bár a lány nem ismerhette az idegent ő pontosan tudta ki is ő. E világban mindenről tud mit érdemes tudni.
-A második mágus vagyok...-Majd felemelkedett s Zakenra vitte a tekintetét.
-Csak nem így próbálunk kibújni a szolgálat alól Záken uram?
*Kérdezte gúnnyal a hangjában. Zaken ismerte őt hisz ő úgy ébredt e világban hogy Aravat mellett még 6 mágus állt s minden bizonnyal Aravat volt a legerősebb közöttük s eme ember nála gyengébb de nem tudni mennyivel.
-Nem bújok én ki semmi alól. Teszem amit tennem kell parancsotokra akármikor, de a szövetségesek sose ártanak.
*Pont óly gúnyos volt a válasz mint amilyen a kérdés.
-Értem...-Feleli a mágus- Most pedig kérem a követ....
*Zaken elsétált az elötte álló lány mellett annak vállán húzva végig kezét. Majd nyomta bele a másodiknak a kezébe a követ.
-Köszönöm ismét csak jó szolgálatot tettél. Hamarosan ismét indúlnod kell az úton mi rád vár. S bevallom oda kellenek is a szövetségesek. Hisz nem lesz egy egyszerű kaland.
*Majd a mágus még várt hátha Tamrea még kíván felé intézni szavakat, ha nem akkor egyszerűen csak belép a kapun s elhagyja a vidéket.
*Zaken szemei Reára vezetődnek. S egy kis mosolyt ereszt el felé.
-S lám te is látod kiknek vagyok kutyája.
*Hangjában nem volt keserűség vagy bánat csupán egy kicsin csalódottság hogy ismét el kell majd indúlni azon az úton amit megszabnak neki.