Awat'Awanor ~ Sárkányok kora

Alatta gallyak nyögnek fel, ahogy elnyúlik a földön. Reszketeg szuszog még párat, gyengén kap a seízű levegő után, és hallgatja, ahogy mellkaságban csendesül a lárma; már nem cibálják oly hevesen szívének húrjait. Tüdeje is lomhább tempóban férceli össze a megtört zihálást, néma nyögések tömkelegét öltve láncra. De a füzér kellemetlen neszez, ha megrázzák. Tüskéi élesen merednek felé, belül meg- meg karcolják. Fájdalmát űzve, sajgón tekereg oldalára és hajtja a humuszra fejét.
Fény tolakodik a topázként csüngő levélraj közül felé. Az egykor kormos bunda játékos feketéjét ellopta a szürke kosz, és acélos vörössel mázolt csíkokat rá, majd örömmel ragadott töviseket és tépázta meg. Olyan szerencsétlennek tűnik.
Időnként agyarai gyötrődve villannak meg, orrával fújtatva port kavar, tekintetéből kihuny a láng. Alig emeli kobakját a szellő noszogatására, majd önkényesen hanyatlik vissza. Nincs ereje, már rég nincs. Csak egy parányi pihenés, egy libbenésnyi álom szükségeltetik, nem sok, csak ennyi...


Riadtan moccan. Hiba volt. Csontjaiba éhesen bök a fájó. Legszívesebben visszaszúrna neki, szépen mellékelve egy csattanós maflást. Hagyja már őt békén! Mikor döfködte ő ilyen tüzes gyönyörrel a kínt? Felháborodásában, hanyag hirtelenséggel kíván feljebb tápászkolódni, cserébe újabb belső támadást invitálva. Mérgesen fújtatva harap a légbe, levegő fut garatjára, hogy onnan tüdejébe bukfencezhessen, izmait csiklandhassa, és azonnal érkezik is az első  "hikk". Csuklik. Már csak ez hiányzott ahhoz, hogy végképp szétszakadozzon türelme: millió összepasszírozhatatlan darabbá.
Vadul megrázza koponyáját, semmi változás: hikk- hikk. Kapar-kapar-kapar, megint semmi: hikk. Mancsait erőtlen győzködi, hogy mozduljanak úgy, és amerre ő szeretné. Hikk. Ahogy a hangtalan buborékok kisurrannak, elhatározza, hogy ő bizony nem henyél tovább. Rezegve támaszkodik, mellső végtagjait nyújtva, hátsóját a magasba lendítve, akárcsak egy dorombolós cirmos délutáni pihenője után. Végül hátsó le, mancsok vigyázzállásba, és már majdnem jó is, csak a trappolók ne kezdenének négy különféle irányba csúszni. Újra összekaparja szétfolyni készülő magát. Hegek feszülnek, ragacsos, vörös váladék bugyog bőre szakadt részein, sántítva billeg előre, mégis, mintha az eltorzult ábrázaton ott bujkálna egy kellemes, kis vigyorféle.
~Csak pár pillanat és kész. Hikk. Néhány gyakorló mozdulat, szimat, tapicskolás és irány.. Irány hova?~ közli a híreket nos: saját magával. A mondat végére viszont elbizonytalanodva kortyol a légből, feszülten toporog egészen addig, amíg a falatnyi levegő nem sodorja agyáig azt a bizonyos illatot. Hikk. ~Ember? Hasonló. Ha ember, akkor "mú-mú" és rekedt "be-ee" is van a közelben, vagy esetleg...~ már a gondolatba is belekordul gyomra, mégsem indul azonnal. ~De mi az a különleges íz? Sós?~ visszhangozza újra és újra magában. ~Nem lehet olyan messze, ha a szél idáig hagyta, hogy az eszencia csüngjön rajta.~ végül kíváncsisága mellet dönt, amelyre gyomra csak rosszallóan morog. Előbb megkeríti az illat tulajdonosát, megkérdezi tőle, hogy miért nem vigyáz különös esszenciájára jobban. Utána pedig irány az éden...
Tántorgó ügetésbe kezd. Szédelegve igyekszik megfelelő kacskaringókat írni, egyetlen kérget sem lehántani, nem kárt tenni sem az erdőben, sem magában. Nem sikerül. Fák. Fent élű kövek. Még ezeknél is több szúrós bokor. Mintha a vérére pályáznának, karmolják, tépik, szaggatják, csépelik. Nem tehet róla, hogy mindig elé ugrálnak a törzsek, utánakapnak a hajtások, lábatlankodnak a szikladarabok, ő nem láthatja mesterkedéseiket.

Jelenleg a talaj csúszik ki mancsai alól. Mintha hirtelen válna semmivé és ő pedig gördül, nesztelen nyekereg, reccsen. Lárma. Majd' az egész erdőt felveri, ezen egyszerű cselekedeteivel: forog-teper-repes-gurul-csattan, megáll. Vagy csak a lejtő ért véget? Néma nyekkenéssel nyugtázza; vége, de a moccanás már nem megy. Valami neszez.

Régi földre rángatta el lába. Egy különös helyre, mi rengeteget változott az évek folyamán. Más lett, nyugodt és olyan békés mint még talán sohasem. A hatalmas zöld mezők, min emberek munkálkodnak, hogy estére ételt tehessenek családjuk asztalára. A fák, mit gyermekek másznak meg kacagva, egymás elől bujkálnak játék gyanánt. Egy békével teli hely.
Vajon akkor is ilyen volt? Ugyanígy játszottak a gyerekek, ugyanígy bujdostak a szerelmes fiatalok szüleik elől, hogy lopva egy csókot csenhessenek egymástól? Ilyen lett volna, csak ő nem láthatta így? Bár nem is figyelte. Nem nézte kinek torkához szorít kést, csak ölt, akire rábökött tulajdon apja. Ujját rászegezte és Altair szaladt, hogy torkát elmetssze, egy talán dolgozó apának, szerető ifjúnak vagy csak egy egyszerű magányos feltalálónak. Mindegy volt mit csinált, ha útban volt, halnia kellett.
Egy kislány szalad el, kergetve egy kisfiút, ki meghúzta haját. Vöröslik arca a dühtől, a kisfiúé is, bár neki a nevetéstől... Vajon mi lett azzal a kislánnyal, kinek nem messze innen, úgy bő száz évvel ezelőtt, szeme láttára ölte meg édesanyját? Képes volt utána így futni bárki után is, ki meghúzta haját? Képes volt egyáltalán utána nevetni, élni? S a katona fiai, ki életéért könyörgött? Hagyhatta volna, hogy elszaladjon, de nem... Netán annak a katonának ükunokája ez a kis barna fiú?
Fejét mélyen meghajtja. Pokol volt ez a hely még ő itt volt. Csendes félelem remegett körbe mindenhol, nehogy annak a bizonyos fejesnek a nevét szidni merjék, kinek ő dolgozott... A "Nem ember". A betanított gyilkológép, akinek más nem fontos csak a halál...
Vajon hány év kellett ennek a helynek, hogy kiheverje? Hogy újra egy ilyen örömmel és élettel teli birodalommá váljon? Hány év? És hány embernek kellett még félelemben meghalnia miatta?
~Tamrea... Hát sikerült elfelejtened nevemet?~
Kérdés, mi talán most először fogalmazódik meg fejében ilyen tisztán. De nem tudja még ő sem igazán, a várostól kérdezi, vagy tényleg magát Tamreát kívánja számon kérni?

Csak áll, egyre figyelve az elé tárult életeket. Mind-mind rövidek... Hogy láthatta már, hogy hogyan is lesz apró csecsemőből, koporsóba fektethető vénember, most már tudja, az emberi élet, semmi...
Ám gondolataiból furcsa zaj zökkenti ki. Vad zörej, mintha csak egy felbőszült állat közelítene felé. Netán, valamelyik legelő lényt sikerült, puszta jelenlétével így felidegesítenie? Netán az megérezte volna, hogy milyen is ő? Hátra fordul, amennyire gyorsan csak teheti, ám mégis már késő volt mozdulata. Teljes erővel valami egyenesen nekiesik és sodorja magával. Nyaka reccsen, dereka ütődik, rejtett fegyverei is csak úgy csilingelnek, még nem valahol végre sikerül megállni.
Szédül kissé, de nem maradhat veszteg. Sosem lehet tudni, kicsoda van még, aki így is, munkaruha nélkül, új külsővel netán megismerné, ezért kését már ki is löki hiányzó ujja helyére, és úgy pattan fel álló helyzetbe. S bár lábai meg-meg remegnek igyekszik, minél erőteljesebben megállni rajtuk.
Ahogy tisztul szeme előtt a kép, különös látvány fogadja. Farkas netán? Nem tudni, attól jóval nagyobb, de mégsem ló, hiszen annak nem ilyen alakja van. S persze, azokat ismeri már annyira, hogy tudja, nem is nagyon esnének így neki az embernek. Bár, kérdés, szánt szándékkal jött neki, ez a különös farkasféleség? Vagy medve... Nem határozottan farkasszerű. De túl nagy! Közelebb lép hozzá, kését még mindig készenlétben tartva, hiszen egy állat kiszámíthatatlan, főleg, hogyha ilyen behatárolhatatlan lényről van szó. És persze, ha ilyen különösképpen közeledik az emberek felé.
Fegyvertelen jobb kezével felé nyúl. Fekete bundája van, mint lovának volt, és annak a fekete macskának is... Üldözi a halál színe, vagy csak ő képzelődik már? Már csak centik választják el, hogy a puhának tűnő bunda közé fúrja ujjait. Mégis, mi ez a izé?

Érdes a föld. Vagy puha, csak a fájdalom miatt zördül keményen bőrén. Nedv csordul agyarai közül, vörös, tüzes lét. Szíve hatalmasakat rúg, teste pulzál, bőre sajdul, sóhaja elfúl. Pofája furcsa fintorba torzul. Szemeivel a semmibe mered. Fanyarul nyel és újra, és megint; keserűen prüszkölve hozzá, és nyámmogva rajta. ~Mérhetetlenül facsarú, vagy valamilyen nyarú, de semmi esetre sem finom.~ lármázik magában. Szájában még mocorog egy keveset, gonoszan csiklandozza nyelvét, ő pedig igyekszik még apróbb darabokra szaggatni, inogva kétségbeesés és undor között. Majd a pár percnyi kérődzés eredményeként egy zöldes gombolyag érkezik a földre. Levelek és föld, talán fakéreg is. Ekkor figyel csak fel újra, hogy hangok motoznak körülötte; léptek? Azok.
Talpak simulnak a talajra, alig nyomot hagyva maguk után. Mégis tömör leplet dobnak gondolatai közé, visszhangot vernek benne, csapongnak. Sós. Megrezdül teste. Majdnem-érintés, riadt hökkenés, moccanás, fájdalom. ~Ne..~ nyögi az idegen fejében, lehetőleg kínoktól megszűrt csengéssel és némi csípős utóízzel. Izmait megfeszítve támasztja magát mancsaira. Reszket, de lassan múlik a fekete szédülés, nem szaggatja ezerfelé. Vonásairól is lekúszik az iszonnyal fűzött sajgás.
Orrával a másik felé bök, mármint arra a pontra, ahol a másikat véli. ~Fájsz valahol?~ búgja újfent az ismeretlenben. ~Nem akartam rád ijeszteni.~ toldja meg kedveskésen. És, hogy minden lehetséges rémisztőt elűzzön magáról hátrébb lépdel, illetve lépdelne, ha lábai nem makacskodnának és nem bukna újra az idegen felé. Ráadásul ismételten feléled a szenvedés. A gyötrő ezúttal nem elégszik meg az erőtlen test szabdalásával. Szívét égeti, tüdejét szurkálja, megbújik vérében, olykor jeget öntve belé, kacag. De lelkében is mocskot hagy, -abban a szétkaszabolt szerencsétlenségben, hiszékeny repedésben- és a szakadások közti lékbe űzi a szennyet. A feketeség pedig engedelmesen vonaglik. Esetenként alig láthatóan, majd görcsösen rándulva meg. Nem nyüszít, zihál. Kapkod a lég után, markolja a levegőt, mégsem elég. Szomjan fog halni? Légszomjan? Kérdése zúg kobakjában utoljára. Kuszán érzékelve a valóságot, esetlen omlik valamerre.

Mostanra már a vastag bunda eltűnt és a hatalmas állatnak is nyoma veszett. Mintha csak kiszakadt volna belőle az a csepp teremtmény, amely pillanatnyilag szótlan nyüszögve szorítja az idegent. Apró ujjaival görcsösen markolássza az inget, szinte csüngve rajta, alig állva remegő lábain. Hófehér bőrén vészesebbnek hatnak a ronda vágások, elfertőződött sebek és a rászáradt vér. Néhány megtépázott, vörössel átitatott kötés lóg itt- ott testén. Bordái, csontjai legtöbbje tapintható jelként visítja: koplalás. Homlokán verejtékcseppek gyöngyöznek, szemhéjai gyengéden simulnak íriszeire, bőre szinte forr, egyenletlen szuszog. Mikor feje a mellkasnak pilled, és az ütemes verdesés beivódik fülébe, álmatag lomhasággal nyitja szemeit. Feltekint, nyilván kapaszkodója arcát megcélozva, szeme kékje elréved a váll felet. Ködös még az egész, miként került ilyen közel, vagy mikor bújt emberköntösébe. Valószínűleg, amikor a halandók számára barátságosabb formáját öltötte volna fel, szakadt el az emlékfonál, tört rá a fájdalmas, onnantól pedig szellemének hű ösztönei karolták fel jámbor lényét.
Markait szorosabbra fonja az anyag körül, félő, összecsuklik. Homlokát bágyadtan dönti a másikhoz és annak eszméi közé leheli kérését. ~Eljössz velem vadászni? Szörnyen éhes vagyok...~

Nem látott még hozzá hasonlót, hiába, hogy élete már bőven átesett évek százain. Bár lehet azért, mert mindeddig bujkált? Vagy mert egyáltalán nem kutatta más életek értelmét, létezését? Sosem volt kíváncsi, nem érdekelte semmi más, csak az mit elmondtak neki, mégis ez a különös lény előtte.
~Ne...~
Egy erőtlen hang. Kezét azonnal visszahúzza, és irányát keresi, hogy ki is szólhatott hozzá, merről is csendült fel ez a halk szó. Hátra tekint, szétnéz, keres... Mégsem találja tulajdonosát. Főleg, hogy meg sem tudja mondani, honnan is jöhetett a szó. Ilyen még nem volt, hogy csak úgy, a semmiből érkezzen fejébe, egy intés, sőt bármi is. A fejéből...
Mi van ha tényleg onnan szólt a hang? Megőrült volna? Vagy netán valami belső hang kapott ilyen erőre, hogy úgy szólaljon meg mintha valaki más lenne? Mert nem sajátja volt... Még ha nem is használja olyan gyakran hangját, azért képes megismerni, hogy milyen is az ő szavainak lejtése. Ez pedig, nem csak, hogy nem hasonlít rá, hanem szöges ellentettje. Egy női hang.
Arra is gondolhatna, hogy talán ő szól hozzá, hiszen... Megtehetné, hogy így üzenjen, hogyha éppen nem tapossa ezeket a földeket. S már lobban is az az ostoba remény, hogy netán valahol itt van, újra és láthatja... Hogy netán kérdésére más választ kap, mint amit biztosnak vél. De a józan ész rászól, bizony az ő hangja nem ilyen, az is teljesen más. Az óvón szól, és simogató, gyengéd és mégis erős. Ez a hang pedig, gyenge, fáradt... S valami titokzatos bújik meg benne. Nem hasonlít a kettő, azon kívül, hogy női hang...
Akkor mégis, kicsoda, vagy micsoda volt, ki megszólalt?
Nem időzhet mégsem, tudata furcsa játékán vagy éppen kettészakadásán, hiszen a hatalmas lény újra mozdul. S bár sérült, kissé kába is, egy ekkora állattal szemben egy ember nem nyerhet, ha nem figyel.
~Fájsz valahol? Nem akartam rád ijeszteni.~
Újra szólnak, mire fejét szívesen kapná megint, hátra, jobbra vagy éppen felfelé is akár, hogy rájöjjön, merről is űz gúnyt belőle ez a valaki. Mégsem teheti... Hiába, hogy látja a fekete bundás gyötrelmes próbálkozását, ő maga is inkább hátrébb lép, s eddig elrejtett kezét előre engedi. Egyértelmű, ha a másik támad, ő is fog... Bár kérdés, ettől a meggyötört állattól várjon támadást, vagy netán a kísérteties hangtól? Lehet, hogy maga a túlméretezett farkas csak álca? Lehet egy ellenség küldte ide, hogy minden figyelmét elterelje, hogy orvul megtámadhassák? Mindenre számítani kell!
Hirtelen fordul meg, még bal kezét ökölbe szorítva lendíti meg, hogy a mögötte állónak egyenesen a torkába mélyeszthesse az ujja helyére lökött pengét. Ám céltalanul hullik karja vissza maga mellé. Meglepetés? Az kéne, hogy arcára íródjon, de helyette még több gyanú szalad végig testén. Ha nem mögötte, mégis hol lehet? S hogy sikerült úgy hangot kiadnia, hogy irányát képtelenség meghatározni? Mágia... Biztos, hogy mágia...

Újra fordul, vissza az állat felé, mert az is lehet, hogy akár maga a fekete lény fogja megtámadni... Csavarodik már a terv, kuszálódnak már a szállak, de egy biztos, Altairt nem lehet csak úgy kijátszani, holmi szemfényvesztéssel.
Egy hölgy omlik "karjai közé", ingébe marva... Megvan! De... Nem támadónak tűnik...
Fegyverét egy óvatos lökéssel csúsztatja vissza helyére, nehogy újabb vágást ejtsen a már szinte szanaszét szabdalt, ki tudja mennyi kínt megélt lányon. És hogy hová lett a farkas? Szemeivel még pásztázza a környéket, de annak elballagó képét sehol sem látja. Hogy megforduljon a fejében, hogy a farkas maga ez a lány? Esze ágába sincsen, ha mégis, hát azonnal elhessegeti. Szemfényvesztés, mágia... Nem hisz benne, és nem is lesz hajlandó soha elfogadni.
~Eljössz velem vadászni? Szörnyen éhes vagyok...~
Újra hang, mi megint behatározhatatlan honnan jön, mégis, hogy látja maga előtt a másikat, meg sem fordul fejében, hogy annak nem szája formálta kedvesnek mondható kérdését. Hiszen, nem látja, ajkai mozdulnak-e vagy sem, így inkább marad abban a tudatban, hogy igen, mozdultak.
Kezeivel a hollóhajú vállára mar, majd magától kissé távolabb taszítja. Nincs ehhez szokva, hogy csak úgy, bárki karjai közé omoljon, hogy az ő segítségével pihenjen meg, bármennyire is van rossz állapotban a másik. Ám szerencsére, annyi emberség már szorult belé, hogy nem löki félre, hanem segít neki talpon maradni.
- Vadászni?
Gúnyosan kérdez vissza, ahogy újra és újra végigszalad tekintetével, a már majdhogynem összetörni készülő hölgyeményen. ~Előbb halnál meg, minthogy egy lépést is megtegyél.~ Folytatta valahol gondolatban még, hogy megbizonyosodjon róla, nem fogja tudni, csak annyival lerázni a másikkal való találkozását, hogy "menj orvoshoz", ő maga pedig lelép... Pedig szívesen megtenné.
De itt van most, Tamreától nem messze. A várostól, minek annyi szenvedést és félelmet okozott, mi talán megbocsájthatatlan marad örök időkre. Vagy lehet, ezért van itt ez a lány, hogy ezzel bizonyítsa, igenis más mint amilyen volt? Egyáltalán, más mint amilyen volt? "Semmi sem történik véletlenül." Hányszor is mondták már neki... Akkor ez a fekete hajú sem véletlenül van itt... Nem hagyhatja meghalni. Tamrea bizonyítást vár, vagy megalázkodást. Hát legyen, amíg nem látja senki más, hát meg is kapja.
Elengedi a fekete hajút, s a tőle nem messze elterült táskája felé lép.
- Van nálam étel. - Majd felkapva a földől, vissza is indul a lányhoz, hogy a fűben helyet foglalva, táskája tartalmát, mind egy szálig maga elé önthesse. Dobókések hada, egy nagyobb tőr és egy fehér köpeny társaságában, még néhány darab gyümölcs is kigurul, hogy a nem túl szép képet, valamivel barátságosabbra fesse.
Egy lomha biccentéssel jelzi, hogy mik szabad utat nyertek és természetesen ehetők, azok közül bátran válogathat, még ő maga a fehér köpenye és egyik kése után nyúl, hogy meg is kezdje annak vékony csíkokra szaggatását...

Még mindig szikrát gyújt benne a remény, amikor szemhéjait hunyorogva tornáztatja. Fakó hitet pöcköl belé, hogy a világ színei, minek darabkáit mások elméjéből cseni, számára is létezhetnek. Szaggatott, nesztelen sóhaj. Sötét. Fekete, mint mindig. Csalódott semmi. Majd talán legközelebb.
Remegnek még lábai, amikor erős kezek tapintják vállánál. Bőrét hűsítik az ujjhegyek, teste kevésbé rázkódik, könnyebb így. Mégis, ha csak egy kicsivel több ereje lenne, szétcincálná az illetéktelen érintés tulajdonosát. Most csak lemondóan prüszköl, engedve a fáradt kísértésnek, hagyva, hogy az érdes hűvös porcikáiba igya magát.
Az ismeretlen kérdez. Hangja felkelti érdeklődését. Kóstolgatja, ízlelgeti, titokban falja, tépi. Szemöldöke felszalad a különös, kaján csengés hallatán. Tekintete makacs sértettséggel villan, -kevés sikerrel- megcélozva a másikat, eltévedve az ég felé. Felháborodását épp kifejtené, amikor a markok elengedve őt illannak el, és velük együtt egyensúlya is. Nyekeregve dől el, hátra.

Reccs. Valami eltört, megrepedt rajta, benne(?), újra. Kobakját azonnal felkapja, ülő helyzetbe szenvedi magát. Megrázza kócosát, mintha ezzel kideríthetné a furcsa hang származásának helyét. Semmi. Tapogatni kezdi nyakát, tarkóját; ujjait végigfuttatja egészen koponyájának tetejéig. Ragacs, nem sok, csak egy kis karcnyi. Ugyanaz, ami mostanában olyan kitartóan végigkíséri. Kezdi azt hinni, hogy ez a dolog, ez a benne csörgő vérféle, már nem szereti a helyét. Ki akar törni onnan, más módot nem találva: véseteken keresztül, hasadt sebek nyomán.
Feje előrebukik, csak úgy önkényes akaratlansággal. Falatnyit szédül, hányingere van. Nem is hallja, amikor a sósillatú valamit mond, csak akkor moccan, mikor riadt csörömpölés megijeszti. A ricsaj felé fordul találgatva, hogy vajon miféle elvetemült dolgok csaptak össze így sipítva, rémisztgetve őt.
Előre dől, tenyereire támaszkodik, óvatosan emeli csípőjét. Négykézláb kúszik egy keveset. Más az itteni föld, puha és hosszabb. Simogató. Ismeretlen. Furcsa. Tovább tapintja maga előtt az "utat". Érint. Valami bökő, tömény dolog: sebez. Ujjait köré fonja, az vékony csíkban metszi bőrét. Nem ereszti. Emeli. Megszagolja. Ismerős aroma..mint a láncok. A csörgő béklyók szaga. Fogság íz. Bánt.
Világtalan tekintete elködösül, semerre néz, csak úgy, üvegesen mered. Kristálykarcok csillannak szembogarán, háborgó rossz mázolódik vonásaira.

Olykor felülkerekedik az átok. Csonka lelkét fogyasztgatja, őrli, morzsolja. Ezúttal már sokadszorra.

Mindent érez. Összes porcikájának zsibbadását, tincsei izgága kuszaságát, a homlokán égő verejtékcseppeket, vért. Tisztán észleli, ahogy nem messze tőle anyag szakad, idegen suhint, annak szíve dobban. Levegő áramlik. Bogár zúg. Szél susog. Közben ő minden ütemmel egyre kevesebb lesz, lomhán elfogy. Az átok.
Ki akar innen szakadni, ki ebből a semmiből, ami tükörként vetíti elé a valóságot, közben belőle falatozik, röhögve cincogja felé kárörömét. El akar válni a sötéttől, mert ez máshogy fekete. Ez elnyel, kapar, zúz, tör és a darabok már nem lesznek többé ő. Nem lesznek többé bárki. Újra gyengének, sebzettnek akar lenni, újra a megszokott kátrányában lélegezni. Nem kell neki az itteni gyászszín tökéletesség. Boldog lenne ő a maga nyomorék, szénbe mártott üvegketrecében.

Kiszakad magából, a rosszból. Mégis egyre kegyetlenebbül tör belé, váj alagutat, tömíti el benne a fényt. Meg kell tőle szabadulnia, mielőbb. Különben ő lesz az, akitől megszabadulnak..

A pillanatnyi révedés után, szeme kékjébe visszatér a hideg tűz. Elhűlt vonásait forróság tölti meg. Lélegzetei szaporábbak lesznek, szinte kapkodva nyel a levegőből. Zihál. Kezében penge. Húsába fúródott. Ökléből vér csepeg a földre. Mozdulatai keresnek valamit.~Hol vagy?~ leheli a kérdést a másik elméjébe. Sérült markát maga elé nyújtja . ~Ez mi..?~ susog újra a gondolatok közé. Szorít a markában tartott késen, minek hatására izmai összerándulnak, és a penge kibukik ujjai közül. Bukfencet vet, heggyel előre a föld felé. Élezett zörgés, csörömp.

Továbbra is mászik, fejét ingatva, látványosan szagolva a sokzamatú levegőbe. Azt a sósságot keresi, ami idáig vezette, ami ehhez a bizarr idegenhez mutatott. Nincs messze, érzi. Mégis rettentő végeláthatatlannak tűnnek mozzanatai és a távolság. Tenyere bíbor pacsmagot ken a fűre. Már túlságosan zsibog mindenütt, hogy érezze, ahogy a gyep puha szurkálódással simítja. A szél lehelete is csak alig módon érezteti a valót. Homloka nekidöccen a másiknak. Tapint. Karmazsin kéznyomokat hagy a matérián. Karja elfárad, összecsuklik. Ismét a másikon landol. Nincs ereje moccanni. Egy- egy pillanatra megszűnik a világ. Minden zaj elnémul, az illatok fakulnak, a szél nem ringat tovább. Elméjébe semmi hullik, majd hirtelen cseppen a valóság felé. Halvány zavarodottság telepszik belé.

~Elhagytad az illatod. Felelőtlen.. lőtlen.. dol..~ közli erőtlen búgva még a másikban. Szempillái ráérősen simulnak egymáshoz, elméje vontatottan kap a megfogható után, de homokként folyik el ő maga egy kicsit az álmok felé. Csak egy parányit megint, egy aprócskát..

Nem figyel a másikra. Nem néz rá, nem törődik azzal, hogy eldőlt, hogy talán szenved, hogy kínok gyötrik. Nem úgy reagál, ahogy egy embernek kellene, ha ilyen állapotban lát valaki mást. Csak pakolja ki holmijait, igyekszik minél hamarabb túlesni ezen a mondhatni kellemetlenségen. Bár nem tudni miért... Nincs hová mennie, nem várja senki, nincs kit megkeresnie, semmi teendője nincsen, mégis sietni kíván.

Emlék. Pusztán csak emiatt, az egyetlen szó miatt. Hiszen ez a lány, olyan, mint egy kis gyerek, aki újra bajba került, aki nem tud magára vigyázni, és neki kell rá. Ellátni sebeit, mik ott éktelenkednek rajta. Elbújtatni, ha netán valami veszély jön, majd megnyugtatni, hogy nincs baj, hogyha már az régen messzire szalad mellőlük. Egy kis gyerek, aki felnőtté vált mellette... Aki valamiért különösen ragaszkodik hozzá, annak ellenére, hogy oly sok fájdalmat okozott neki. Egy felnőtt kisgyermek, akit maga mögött hagyott, mintha nem is töltöttek volna el egymás mellett 9 fikarcnyi évet. Igen... Itt a gond. Altairnak mit sem számít kilenc év, szinte semmi már az ő életében, míg a „gyermeknek”? Hosszú esztendők sora...

Mozgolódik már a másik, de Altair egyre csak az anyagdarabok gyártásával foglalkozik. Miért nézzen rá? Nem ismeri, még mindig nem is igazán tudja, minek is segít neki. Vagy lehet újra csak egy emlék miatt? Mikor suttyó korában vesztesen került ki egy harcból, és egy fekete hajú nő segített rajta, némi információért cserében? Bár akkor neki is adnia kellett, méghozzá szavakat. Elég sok szó hullott ki akkor száján, mit akkoriban még nem engedhetett meg magának. Mára már, egyszerűen csak beleszokott ebbe.

Végez... Körülbelül egy tucatnyi kisebb anyagfoszlány van kezében, mit csak remél, hogy a hölgyemény minden sebére elég lesz. Felé is fordul, s neki fog kezdeni sebeinek ellátásának. De csak egyetlen szó, egyetlen vonakodás, Altairt nem fogja onnantól érdekelni. Ő megpróbálta, így is többet tesz, mint amennyit amúgy tenne, vagy úgy érzi, tennie kéne. Hiszen még mindig ott villog elméje minden rejtett vagy éppen kevésbé rejtett zugában: Idegen!
A fonalakat combjára csúsztatja, és szinte vágyat érez iránta, hogy tőrje után nyúljon és kirántsa a másik kezéből, ám akkor csak még nagyobb sebet ejtene rajta. Főleg, hogy már így is egyre mélyebben húsába vésődik annak pengéje. Nem érzi? Nem fáj neki, ahogy annak éle egyre csak hasítja ketté kezét?
~Ez mi?~
Újra a női hang. Fejében... Ő is ezt szerette volna kérdezni, hogy „ez mi” hiszen ilyet nem látott még, hogy csak úgy bárki is elviselje ezt. Vagy lehet a másik is van már olyan edzett mint ő? Női hang, a fejében. Lehet kérdezett a másik, és nem csak pusztán képzeli? De miért nem mozdul szája? Biztos nem figyelt eléggé...
- Az egy tőr. Engedd el.
Hangja hideg, kimért, mégis kissé mintha megbotlana a tőr ő betűjén. Nem akármihez sikerült a feketehajúnak hozzányúlnia. Nem pusztán egy tőrt fog, hanem Altair egyetlen emlékét valódi családjáról. Talán érzi is tenyerén, ahogy annak éle belevésődik, hogy pengéjén furcsa jelek díszítik, mi végül egy nevet ad ki magából. „Adelaar Goud”

Ahogy a földre hull fegyvere, azonnal utána nyúl, és fűbe dörzsölve a rá került vörös foltokat, teszi újra csillogóvá és hibát nem tűrő gyilkos fegyverré. Különös, hogy pont ezt ragadta meg a másik, egyáltalán, miért is vette fel? Nem látta volna, hogy ott van, vagy... Barna tekintetét igyekszik a lányéba fúrni. Felkeltette kíváncsiságát, mintha csak egy áldozata lenne. Bár, ha nagyon belemagyarázzuk, már fegyverét díszítette vére, akkor lehetne akár áldozata is. Nem is kéne sokat küzdenie ellene, ahogy elnézi, elég rossz állapotban van. Hogy nő? Hogy férfi nem bánthat nőt? Ugyan... Ezt csak azért találták ki, hogy a hasonló szakmában jártassak jobban el tudjanak bujkálni. Ugyanolyan ellenség mind, rafinált, és vigyázni kell velük.
Főleg, hogyha még idegenek is, mint ő... De még mindig nem kap vissza semmilyen jelzést, csak bámul a másik a sehova... Lehet hogy nem lát? Elvégre szemei kékek. S való igaz, az, hogyha valakinek kék a szeme, nem jelenti azt, hogy vak, mégis találkozott már olyasvalakivel, kinek kék volt vak írisze. Az is lett végül veszte...

Vajon ennek a lánynak is ez a veszte? Emiatt néz ki ennyire megviselten, mert vak lenne? Hosszút pislog a férfi. Túl sokat gondolkozik már a másik olyan dolgain, mi nem kéne, hogy érdekeljék. Egyszerűen nem ismeri, vad idegen... Mégis mit keres még egyáltalán mindig itt? A kötések... Igen! Beköti sebeit, és ő már megy is innen, saját útjára, saját dolgára!
~Tamrea itt a fizetséged!~
Épp mikor megemelné az anyagot és szólna a másiknak, abban a pillanatban omlik ölébe. Különös kábulat, vagy egyszerűen elájult? Mi lett rajta úrrá, mégis mi ragadta magával, hogy ennyire nincs már ereje? Talán fel kéne pofoznia, hogy felébredjen? Vagy csak leönteni vízzel? Ám hamarosan újra szavakat hall...
~Elhagytad az illatod. Felelőtlen... lőtlen... dol...~ Biztos, hogy ő mondja, de mégis zavaró, miért hallja saját fejéből?
- Az illatom?
Kénytelen rá visszakérdezni. Ilyesfajta rejtélyes szavak megoldásából sosem volt csillagos ötös, sőt! Bármit képes volt előkutatni, megkeresni, de hogy néha a szavak mögé nézzen. Nem... Az nem az ő asztala.

De a test elernyed ölében, választ már nem várhat tőle, hacsak nem felébreszti. Bár kérdés, vajon a kérdést hallotta még? Óvatosan megemeli a másikat és a földre csúsztatja, de fejét combján hagyja. Nehogy valamit félrenyeljen. Az kéne még, hogy ilyen semmilyen hibából haljon meg ez a lány...
Majd az egyik rongy darabot kezében morzsolgatni kezdi. Azt hinné az ember, hogy egy ilyen, mint Altair, aki elítéli a mágiát, nem is használná azt, mégis, a kezében egyre dörzsölt anyag lassan átnedvesedik. Sós illatú az is, mintha csak hűvös tengervízbe mártotta volna. A kellően vizes cafat a lány homlokára kerül, ám nem hagyja abba keze dörzsölgetését... Vízre van szüksége a másiknak, majd csak később fogja kötözgetni sebeit.
Hamarosan sós víz helyett már édes cseppek hullnak Altair markából, mit azonnal a fekete hajú szájához is tart... Nem tudni mennyi vizet tud így előhúzni, hiszen ha teheti, nem használja ezt a számára „pokoli” képességét. De lehet ennek is oka van, hogy most kénytelen ezt tenni.

Vannak pillanatok, amikor az ember úgy érzi, megtört. Darabokra szakadt, repedt foszlányai a porba hulltak. Ő pedig eszelősen kaparja a homokot, kapva maga után, ujjaival önmagát vésve a szemcsék közé. Olyankor ordít, garatjáról marcangolt üvöltés szakad: foszló kín. És sír. Sajnálja törött részének összes falatját.
De mi van, ha képtelen hangot adni fájdalmának? Ha ajkának dallama elmorzsolódott a hasadások mentén? Ha nincsenek olyan könnyei, amik lelkének bánatát mossák felszínre?

Yunea pontosan így érez. Révült aléltságában némán, vakon, kapaszkodók nélkül vonítana, de képtelen rá. Testével elvesztette a kapcsot, remeg a semmiben. Itt nincs bőre, nincs tapintása mégis reszketeg görnyed magába, fázik. Majd füléhez tapasztja formátlan kezeit(?). Valami sípol, túl hangosan, visszhangozva maga magát, elviselhetetlenül jajjogva. Állj! harsogja hasztalan. Buta semmi bugyorog ajkaiból, csend. A félpillanatok vadul tekerednek korcs lelke köré, fájón nyaldosva, gúnyt űzve belőle, megtévesztve őt. Nem létezik idő. Nem létezik tér. Van ő, és van az a gyötrelmes kacaj.
Már nem szeret álmodni, nem úgy, mint eleinte. Egy ideje már nem képes irányítani elméjének szunnyadó részét, és így az gonosz játékot űzhet vele akárhányszor elszenderül. Dühöt korbácsol benne a tehetetlen fájdalom. Tajtékzik. Dideregve karmolja, karcolja a.. a mit?

- Az illatom?

Feltekint, de csak lelke csücskéig lát, a külvilág nem létezik. Nincs. Kormos csíkok, semmi foltok. Nem látja őt. Messze van, őrülten messze. Ki szólt? Miért szólt..? Ki vagy? Mondd meg, azonnal! faggatózik rekedt hangtalan. Hol vagy? Az illatod..az illatod.. az illatod..

Az illatot és az idegen szavait elmossa, szétmaszatolja egy apró kézfej. Kemény, humusztalan földet simogatnak a csöpp ujjak. Vidor dallam szökik bíbor ajkak közül, és ó, azok a hatalmas azúr szemek, őszinte szeretettel tekintenek körbe. Kobakját hátraveti, hagyva, hogy ében tincsei egészen lapockájáig hulljanak.  -Az otthonom.- pusmogja pisze orra alatt.
-Az otthonunk, az otthonunk- zeng a helyesbítés a háta mögül. Nem sokkal a tömör hangot követve, két meglehetősen böhöm kar vonja uralma alá a másikat, ő pedig pillanatokon belül a mély hang tulajdonosának nyakán csüng, és nevetnek. Édes csengése van kacajuknak. Édes..

Csepp. Csepp. Csepp. Önkéntelen köd telepszik az emlékre. Ne..még ne.. leheli buborékok közé sóvárgó fájdalommal. Csepp. Esik? körbetekint, írisze búsan fénylik. Még ne..

-Kelj fel. Kotródj, amilyen gyorsan csak tudsz. Rohanj, ameddig a lábaid bírják. Ha megállsz, hunyd le a szemed, és készülj fel a halálra. Mert megtalál.- durvának tetsző szavak. Hasonló a tulajdonosuk, mint előzőleg a gyermek, de nem ugyanaz. Az ő hangjában semmi szeretet, odaadás nincs, habár a többi külsőség stimmel, idősebbnek tűnik. -Nem hallod?! Tűnj el! Takarodj innen!- fenyegetően prüszköl, közelebb lép a másikhoz. Taszít egyet rajta. Úgy tűnik amazt váratlanul érte az ütés, lendületét vesztve zuhan a földre. A pillanat töredékéig, mintha düh villanna meg vonásain, de végül hideg mosollyal nyugtázza "vereségét".

Csepp. Csepp. Csepp. S ahogy, ajkai közé hullanak az hűs cseppek, emlékei úgy szakadnak el tőle és törnek akaratlan a sóillatú elméje felé. Illat..illatod.. nyögi még eszméletlenül magában, mielőtt...

Újabb helyszín: Törött kövek. Vérző mancsok. Ziháló fenevad. Fekete, hatalmas, őrjöngő. Tucat mágus, talán kettő is. Fele agyaraival küzd, a másik béklyót tesz rá. Nyaka köré láncot, hideg kék tekintetét kendővel fedik..
Vágás nyomok. Foltok. Lila, kék, zöld.. Vonítás.

Csepp. Csepp. Mindent elmos. Marad a fekete űr, a fülsértő kacaj, és ő. Csepp. Ébredezik. Érez. Folyékony, talán víz csorog le torkán. Csepp. Köhécselve próbál mozdulni. Nem megy. Csepp.

Beletelik egy kis időbe míg újra irányítása alá tudja vonni testét. Zihál, homlokán verejtékcseppek hagynak nyomot. Remeg. Bőre felforrósodott, mégis vacog. Az álmokból semmire nem emlékszik, csupán a maró feketére és a kínzó csendre. Nem sok kell, és nagyjából fel tudja mérni helyzetét. ~Rémálmok.~ jegyzi meg magában. Valamivel korábban tanulta ezt a szót, azóta is kedvére van, szereti használni, ismételgetni, ízlelni. Rémálom. Olyan, mint ő. Törött, egyszínű, égető, kínos ízt hagy a légben. Tovább fűzi jelenlegi állapotára vonatkozó gondolatait. Bizonyára megint felmondta a szolgálatot teste, és..
A Sóillatú. Igen. Szinte megdermed, amikor tudatosul fejében a tény, hogy ő bizony, az ismeretlenen heverészik, legalábbis gondolkodója, annak valamilyén van. Ha csak egy parányival több ereje lenne, azonnal felpattanna, de moccanni sem bír, így csak csendben fújtat egy párat.
~Miért vagy még itt, sóillatú? Ismersz engem? Félsz tőlem? Az illatod..az illatod~ duruzsol bágyadtan mindenfélét, nem tolakodón, csak alig érintve a másik elméjét, szinte cirógatva, édesgetve azt.

Válasz helyett csak kérdések ostromolják meg. Megannyi, mit nem igazán ért, hiszen... Miért kérdezi, hiszen előbb vele beszélt. Majd újra az illata... Mégis mi van az illatával, miért olyan... Olyan furcsa ennek a lánynak?

Újra kérdezni akar, ám már nem mondja ki. A másik mintha csak eltűnne erről a világról. Egyáltalán, ő kérdezte? Még mindig bizonytalan, még mindig nem tudja az elméjében bujkáló hangot hová tenni. Nem, nincs helye egyszerűen. Nincs forrása, nincs eredője, nincs semmilye, csak van, ahogy nem kéne lennie. Ijesztő? Létezik még ilyen, bármi is mi megijeszthetné? Nem... Ez nem ijesztő, inkább zavaró.

Nincs már itt a valaki, nincs vele. Álmodik? Netán meg fog halni? Hiszen elég sebe van, elég meggyötört állapotban van, és ahogy elnézi, elég ügyetlenül fest ahhoz, hogy túléljen. Így egy újabb strigula. A férfi keze alatt újabb élet ér véget. Még ha menteni is kívánná, úgy tűnik nem megengedett neki, hogy így cselekedjen. Nem, egyszerűen nem lehet neki, csak elvenni. Vagy netán átsegíteni? Inkább elvesz. Lop... Ahogy mindent és mindig, bármire is volt szüksége.

Tovább morzsolgatja tenyerét, tovább csepegteti a vizet. Kezd elfáradni lénye, hiszen sosem volt képes használni igazán ezt a képességét, de tovább csinálja. Megpróbálja, ha már idetévedt. Ide ehhez a valakihez. Meg kell próbálnia, nem hiába kezdett bele... Hátha sikerül.

Hamarosan mozdul a másik, újra hallja néma hangját. Rekedt, fáradt és... Még mindig nem evilági.
- Nem esik.
Suttog. Nem tudja miért, talán meg sem hallja a másik, mégis válaszol, és folytatja. Bár a cseppek egyre lassabban jönnek, egyre kevesebb és kevesebb... El fogja hagyni ez az erő, sosem használta még ilyen sokáig. Nem is gondolta volna, hogy képes lesz valaha ennyi vizet a semmiből előhúzni... És pont vizet...

Víz. Sosem volt jóban ezzel a folyékony tükörrel. Megmosakszik benne, iszik belőle, de hogyha már mélyebben kéne elmerülnie benne. Félne? Félelem az? Hiszen gyönyörű emléke van még, mikor először merült víz alá, de... Gyomra görcsbe rándult, szíve hevesen vert és szinte égett bőre, hogy ez a valami veszi körbe, és vonja uralma alá.
Víz. Nem tudja irányítani. Nem tudja kiszámítani a következő lépését. Nem olyan mint az emberek, nem olyan mint az állatok. Valami más, valami olyan, mi nélkül élni nem tud, mégis kerüli ha teheti.

Apránként teljesen feléled a lány az ölében. Apránként, és... Nagyon úgy tűnik, hogy talán nem teljesen. Csak köhögni bír, de látja rajta, mozdulni nem fog tudni.
A cseppek hirtelen megállnak, tenyerét nadrágjába törli, és mozdulni kíván. De újra kérdések. Olyanok, mik saját magát is kétségekbe vonják. Miért van még mindig itt? Fél? Nem, azt biztosan nem. Ismeri? Ugyan, dehogy is... Emlékezne rá, hiszen mióta kegyelemben részesült, azóta egyetlen arcot sem képes feledni. Márpedig ennek a hölgynek az arca sehol sem szerepel emlékeiben.
Lehet tudja miért van itt. Lehet mégis tudna válaszolni, de...

Szemöldökét összehúzza, óvatosan a fekete fürtök alá nyúl, és megemelve a másikat, válasz nélkül távozik. Nem tartozik rá, nem is kell, hogy tudjon mindent. Amit kell azt tudja. Tőrje van, ami éles. Szavaiból kiveheti, hogy nem is fél használni. Ennyi elég, így bátran elmozdul mellőle. Nem messzire, csak felszerelése után kap, hogy onnan anyagokat elővéve, végre elláthassa a másik sebeit. Talán még megmenthető... Talán nem fog mégsem meghalni Altair keze alatt. Talán le fogja róni megannyi ember halálát, mit ő okozott, ezzel az egy személlyel.

Egy pár percnyi halk neszelés után, vissza is tér, kezében megannyi csíkokra vágott anyagokkal. Először lába után nyúl, min az azt borító anyagot óvatosan feljebb tolja. Sebek, megannyi vágások, hegek... Vérzők és valamennyire gyógyultak.
- Ez lehet fájni fog.
Szól, nehogy váratlanul érje a másikat furcsa motoszkálása. Bár lehet, hogy így is fog kapni egy-két rúgást, ha netán kapálózni kezd a másik. Előfordult már, de akkor lefogja ha kell. Őt ez nem fogja zavarni... A sebeket el kell látni, még ha fáj is, még ha nem is jó érzés, mert meghal. Egyáltalán, tisztában van vele, milyen állapotban is van?

Hanyatt fekszik. Mozdulatlan és rettentő dühösen. ~Ne érj hozzám!~ sziszegi a másik fejében. Nem kér, parancsol. ~Ne érj hozzám..~ a néma hang szinte éget, forrón cseppen, mintha olvadt viasz lenne. ~Ne érj hozzám, ne..~ tiltakozik és vicsorít. ~Nem félek tőled! Ne érj hozzám!~ már- már prüszköl a másik elméjébe, hisztérikusan ostromolja azt. ~Ne..~ Egész testében remeg. Amikor a férfi érinti, hirtelen rándul meg. Bőre a szokottnál is jobban izzik, szinte éget. Verejték gyöngyöz homlokán, áttetszőn rajzol utat magának arccsontja mentén egészen álláig, nyakívére. Elhúzódna, de nyögni sincs ereje. Ajkai zsibbadtan nyílnak, míg a kiszolgáltatottság halvány pírt fest vonásaira. Lassan, hosszan pillant. Minden fekete. ~Miért érdemlem ezt?~ keserűen fújja ki a levegőt. Elhatározta: tűr. Addig, amíg összeszedi magát, csak addig.

Anyag tekeredik először a lábára, majd apránként az összes sebre. Kellemetlen érzés, legszívesebben elzavarná önkéntes megmentőjét. Megoldja ő egyedül, meg tudja saját maga is.. Valahol mégis melengeti szívét a tudat, jólesik neki, de ezt most nem képes bevallani sem magának, sem másnak.
A húsát, csontját, testét gyötrő fájdalom elenyészik a bosszúság mellett, amit a sóillatú érintései ébresztenek benne. Bármi is vezérli a férfit, Yunea nem tudja, meddig képes még elviselni az idegen tapintást. Fájdalmas düh lázítja elméjét, legszívesebben darabokra szedné a másik érintőit, de nem mutatja jelét, nem mutatja, még ha fáj, sem.

Mancsok süllyednek a földbe. Leheletnyi nyomot hagyva bolygatják meg a rengeteget, de nem sokáig, csak pár pillanat, amíg a szél továbbsodorja szagukat. Szerencséjük van, fuvallat szegődött melléjük, s ők elég gyorsak, hogy a pajkos légáramlat előnyükre váljon. Vérszagot követnek. Vért, ami pofájukat érintette, amit nyelvükkel ízleltek, vért: prédáét. Lihegnek. Agyaraik közül bűz árad. Lucskos banda. Szánni való dögevők. Se nem kutyák, se nem farkasok, valahol a kettő közt. Csaholó ordasok, emberi mocskon élő szennyek, esetünkben bolhás kannibálok. Napok óta éheznek, és ha elhullik egy- egy közülük, testvér- testvér torkának ugorva próbálja megszerezni a saját részét. Marcangolva hordják szét a tetemet, de kevés, kevés nekik minden falat. Megvesztek? Talán annál is rosszabb..
Arra a feketére pályáznak, arra, aki sebzett volt már, amikor közéjük ért, aki érzéseket, gondolatokat osztott meg velük, akit végül megízlelhettek. Különleges íze van a vérének, más, több, jobb, mint saját fivéreiknek, nővéreiknek. Termetesebb is, így jóllakhatnának legalább egy rövid időre. Kell nekik. Akarják őt. Mindenét.
Tucatnyian lehettek, mikor el kezdték üldözni. Kettővel helyben végzett a fekete, további öt pusztult el azóta, de még így is esélyesnek érzik a győzelmet. Amíg faltak, addig időt nyert, de amilyen állapotban volt nem sokáig menekülhetett már. Érzik, hogy közelednek, már nincs sok. Nem félnek többé az emberektől, nem félnek többé semmitől. Megszerzik, ami kell nekik, majd még többet.. és többet..

Nem számolja az időt. Esetleg abból tudná megállapítani, hogy múlik, hogy a levegő hűvösebb, vagy, hogy másféle hangok kezdenek uralkodni a nesztelenségen. Ő pedig konokul hallgat. Néha meg- megpróbálkozik egy "ha még egyszer hozzám érsz, akkor.." fenyegetéssel, de különben csendben van. Mintha izmai összefogtak volna a sóillatúval, görcsösen rándulnak össze, ahányszor mozdulni próbál. Nem tudja, magára haragudjon-e vagy az idegenre, vagy mindkettőjükre. Püffög magában egy kicsit, később, amikor megenyhül kicsit, halvány tekintetével igyekszik a másikra nézni, de valahogy sosem sikerül neki. Még akkor sem, amikor biztosra venné, hogy épp jó irányba kémlel.

Légáram kap tincseibe. Játszik velük, simogatja őket, csavarja, szinte becézgeti őt. Jól esik neki, finomnak érzi, puha ujjhegyeket képzel oda, és ez valamiért kellemes érzéssel tölti el. Olyan, mintha a teste emlékezne. Elmosolyodik. Mélyet szippant a levegőből. Bár ő is feleleveníthetné múltját. Már nem sok kell és, képes lesz mozdulni, nem sok kell és, lesz elég ereje...
Újabb széllöket. Illatok. Aromák. Szagok.
~Jönnek.~ jelenti ki az idegen fejében fagyos hangon. Nincs benne követelőzés, vád, kérlelés, semmi durvaság, semmi finomkodás. Tényt közölt vele. Emberi formájában ugyan nem olyan tökéletes a szimatja, de ezeknek jellegzetes szaguk van, nem felejtette el. Ezt már nem. Azt a bárgyú bandát nem, aki szavait, még csak vicsorra sem méltatta, hanem húsába vájtak éles szemfogaikkal, szakadt részeit tovább szaggatták. Őket nem. De nem sodorhatja bele a sóillatút. Mit tegyen..?
~Az összes mindenség! Kérlek segíts nekem, kérlek segíts működnöm, csak egy kicsit, nem magamért, hanem a sóillatúért..~ erőt ad neki valaki, általa hatalmasnak képzelt lényt megszólítani, erőt és határozottságot. Meg tudja csinálni, képes megmozdulni..menni fog..
Sikerül. Megmozdulnak ujjai, csuklója, majd karja is. Óvatosan támaszkodik először alkarjára, végül tenyerére. Ülőhelyzetbe tolja magát, kifújja a levegőt. Menni fog Yun, menni fog. Csak így tovább. Igyekszik elfordulni az idegentől, nehogy tétova mozdulataival kárt tegyen benne. Továbbra sincs jó érzéke meghatározni a másik helyzetét, így egyenesen felé tart, és hogy ne bukjon orra, az idegen valamijében sikerül megkapaszkodnia. Tapogatózni kezd. Gyengéden érinti a vállakat, a nyakat, az arcot.. Tenyerével végigsimít a másik vonásain. ~Veled még számolunk..~ inkább játéknak tűnik, mint fenyegetésnek, ahogy csendül hangja a másik fejében. Az idegen vállaira támaszkodva kel fel. Lábai reszketve engedelmeskednek, remegve lép párat. Elfáradt. Reszket.

Közel van, már közel. Pofájukban összefut a nyál. Vonítás. Közel van.

~Mindjárt itt vannak..~

Percenként rohanják meg idegen gondolatok elméjét, mit még mindig nehezére esik elfogadnia. Miért, vagy hogyan, egyáltalán mi jogon turkál is bárki fejében? Ha az a fajta ember lenne, már lett volna néhány keresetlen szava, a furcsa idegenhez. Megszidás, leszólás, netán kérés... De nem stílusa ilyeneket osztogatni. Mást oszt ő, a valami nem tetszik, de nem szavak, vagy mondatok azok. Élesebbet, ami akár életet is követelhet... Durva lenne? Erőszakos? Csak elővigyázatos, mert... Lehet még keresik.

Tekergeti folyamatosan, igyekszik minél kevesebb fájdalmat okozni a másiknak. Avagy teljesen másképp tekeri, mint ahogyan saját magának tekerné. Hozzászokott már. Fájdalom, ugyan, mi az? Csak egy ostoba reakció, mit emberi test érezhet, és könnyekkel, kiáltásokkal, vagy remegéssel könyörög, hogy ne kelljen... Talán kinőhető, talán ha sok fájdalmat megél az ember, többé nem fog annyira fájni, nem fog kiabálni a test. Talán, ha megtiltják, hogy a test szóljon, akkor az nem szól többé.
De nem tudja, hogy ez a valaki, mennyit élhetett már meg. Engedett-e neki, vagy sem, érezheti, szólhat érte, vagy számára is tiltott... Így inkább, ha lehet, eleget tesz testének fájdalmas kiáltásainak, és amennyire kardedzett keze engedi, finoman ér a másikhoz. Mint egy gondos apa...

Végeztével kissé hátrébb húzódik. Még a kívülről feltörő gondolatok is lassan elhalnak, mintha megnyugodna a másik, hogy már nem érinti keze.
Meg tudja érteni...
Ő maga sem szereti, ha érintik, ha kezek simulnak bőréhez. Talán még azt sem, hogyha egy tenyér felé indul. Nem, nem szereti, mert mindegyikben veszélyt lát, és azt is fog látni. Volt egy kéz, mi gyermekként nevelte. Ütötte, verte, csontjait törte, száját befogta, vagy fejét víz alá nyomta... Egy kéz, ami felnevelte, mi ugyanúgy közelített mindig hozzá, mint az összes többi másik kéz.
S egy másik kéz is... Egy másik, mi simogatta, ruhája alá szökött, szájába nyúlt, lefogta, néha megütötte, haját húzta és szabad utat engedett gazdájának, hogy ártatlanból, mocskosat teremthessen.
Nem volt kéz, mi kedvesen ért volna hozzá, talán csak egy... De... Oly elenyésző már azaz érintés, oly messzi, olyan...

Mire fekete hajú felkelt, Altair igyekezett eltűntetni arcáról minden nosztalgikus fényt, mi halványan ugyan, de hozzá értőnek, jól láthatóan suhantak végig rajta. Száz év...

Hamarosan vállára azonban kéz szökik, mi kíváncsian mar belé, és indul meg egyre feljebb nyakán.  Bosszantóan hirtelen ért hozzá, mit még tovább fokoz azzal, hogy nem képes egy helyben maradni, hanem szökdös vele, minden más helyre. Miért? Ha ő maga nem szereti, ha ő nem akarja, akkor őt miért?
Mellkasa egy mély lélegzettől lassan megemelkedik, mikor már arcára simulnak a női tenyerek. Nem bírja, és nem is hagyja, hogy ez így menjen tovább. Saját keze lendül, és bár kedvesen „szólt” hozzá...
- Ne érj hozzám. – Hangja mintha feszültebb lenne, előbbi mondataihoz képest, ahogy ujjai is kellemetlenül megfeszülnek a másik karján. S bár most kötötte be sebeit, most igyekezett minél kevesebb fájdalmat okozni neki, most mégis... Talán már fájóan szorítja a karjait. Fájóan, fenyegetően.

Hamarosan fel is áll a másik, bár szerencsétlen mozgása inkább árulkodik arról, hogy hamarosan összeesik, semmint, hogy képes lesz távozni.
- Kik jönnek?
Érdeklődik végül, még térdére támaszkodva, maga is hasonlóan felegyenesedik.
Távolba mered, igyekszik arra nézni, mint a hölgy, így hamarosan látja is... Valami farkashorda közeledik, nagy hévvel.
Mit tehet? Elszalad, vagy sorra elkezdi levadászni az összest? Egyenként mindnek torkát metszeni, addig még egy nagy halom vér közepén nem áll? Vagy éppen, még el nem harapják nyakát, és vergődve ki nem vérzik a földön?
És a lánnyal mi legyen? Most mentette meg az életét, és most dobja oda ezeknek? Direkt történik mindez, biztos benne... Olyan biztos, mint ahogy itt áll, és látja a távolban lévő furcsa állattömeget.
~Hát nem volt elég?~
S ahogy méltatlankodása értelmet nyert, abban a pillanatban választ is kapott. Hogyan is lett volna, több ember halála ellenébe, egyetlen ember, egyetlen élete? Többet kell tennie. Meg kell mentenie... Újra.

A másik után kap, derekánál fogva megemeli, és mint egy zsákot dobja vállára. Csak reménykedni tud, hogy nem fog annyira kapálózni a lány, és inkább kapaszkodik, és sikerül minél hamarabb valami biztonságos helyre vinnie.
A földről még tőrét felkapja, anélkül, bizony sehova, egy lépést sem, viszont minden egyéb holmiját kénytelen maga mögött hagyni. Fogytán az idő, majd visszajön... Ha kell...
És futás!
 

Csontos bordák ütköznek egymásnak, súrolva a csomós szőrt. Bőr sejlik alóla, fekete, beteg szövet. Vért kíván az agyar. Vöröset. Sötétet. Bordót. Forrót. Roppanó csont kesernyés zamatját. Száradt torok eped ízért, fémes bíborért. Garatról vonítás szakad, éhes, fájó nyögésként szakít a légen, majd elhal, hogy újabb szólamnak adjon helyet, hogy végül kánont köpve sodorja a szél.

Világtalanul mered maga elé. Nem fél. Nincs mitől félnie. A haláltól? Nem. Azt sem tudja igazán, mit jelent. A fájdalomtól? Semmiképp sem. Számára már természetes, hogy zsigereit metszi a kín. Talán szükséges is. Beleégette magát minden lélegzetébe, minden rezzenésébe, nélküle elenyészne lénye, már nem lenne az, aki..
Épp indulna, amikor derekánál fogva megragadja valami; illetve, mint hamarosan felfedezi, valaki. A Sóillatú. Hosszú pillanatok szükségeltetnek, hogy döbbenetéből kilábalva, megmozduljon végre. Öklével csap, ahogy csak erejéből telik. Hiányzik ütéseiből az erő, a lendület. Szaggatott, taktustalan csapásokat mér, elkeseredetten fonja ujjait a kezébe akadó anyag köré. ~Eressz el! Eressz el..! Most.. Azonnal eressz..!~

Talpak rugaszkodnak újra és újra el a földről. Nyomok a humuszban. Nyelvek lógnak girbegurba fogak közül, lihegő leheletek ontanak bűzt magukból, bódult tekintetek lesnek előre. Elvesztek ők, elvesztek már régen. Szagot követnek. Nem baj, ha tüskék kapnak bundájukba, ha lábukat sértik, csak mennek előre, csapzottan vergődnek a rohanó páros után.

Töretlen próbál változtatni lehetetlen helyzetén. Hangtalan fújtat a másik hátának. Igen, időközben rájött, hogy bizony egy gerinchez van szerencséje, akit látszólag nem hat meg semmiféle tevékenysége. Morog a sóillatú elméjébe, és ha már ötvenszer nem követelte, hogy azonnal tegye le, akkor egyszer sem.

"Megtörtél. Ezt te is jól tudod. Leheletnyi vágást ejtettek benned egészen mélyen, s habár vér helyett csak zsibbadó képlékenység csordult ki a seb mentén, mégis afféle gennyes, bűzlő mocsokká lett benned. Képtelenség letörölni, mert beeszi magát a lélek forrójába, rést kapar magának, hasít belőled, apránként fal fel.
Csak nézz magadra. Szótlan nyögdécselsz, némán sikítasz, mert fáj. Hagytad, hogy húsodból is marjanak, hogy szakítva belőled, kevesebbé légy. Hát fájj! Fáj úgy, ahogy senki nem fájhat. Törj össze, remegj, reszkess egyedül, üvölts csendesen, mert ezt érdemled. Ennyit, nem többet: néma szenvedést.
Szenvedés. Szeretem a szót. Szeretem az ízét. Szeretem, mikor ajkadhoz ér. Szeretem a fintorod. Gyötrődés. Édes, édesen csíp. Érzem, hogy elég, adok még, többet, még. Sajgok neked, kínozlak falatonként. Szenvedő gyötrelem: hisz ez vagyok én.."

Hang bődül Yunea fejében. Eleinte finom suttogással, hidegen simogatva a gondolatokat. Hosszú, cirógató ujjak ezek, melyek karmokban végződve metszenek nyirkosan eszméi közé. Szabdalják őket egészen, míg nem marad más, csak feketébe karcolt fájdalom. Ekkor már nem duruzsol. Ekkor már zeng, visszhangot ver, csörtetve dönt fel mindent, ami ép, rombolja, hogy ne legyen többé egész.
A lány összeszorított fogakkal marja az anyagot, kapaszkodik a másikba, miközben egyre mélyebbre zuhan magában. Nem tudja merre tartanak, de kellően gyorsan haladhatnak, hogy még nem érték utol őket a korcsok. Mégsem engedheti, hogy lelke sajgását más is meghallja, nem engedheti, hogy ez a különc szerzet általa sérüljön. ~Engedj el.. engedj el, kérlek~ leheli az idegen elméjébe; hangja halovány, elhaló, esdeklő. ~Kérlek..kérlek, Sóillatú~ nyög, szorít fogásán.

Vakkantások. Néhányan közülük elmaradtak, hogy felbolygassák a hátrahagyott dolgokat. Ők beérik ennyivel is, de többen, a nagy része nem adja fel. Csaholva törnek előre. Nekik a szuka kell, a szuka vére..

~Kérlek hagyj itt, csak én kellek nekik..hagyj itt nekik~ nyöszörgi az idegen elméjébe mielőtt újra eszméletét vesztené. Teste elernyed, hangja elhal a gondolatok közt.

És csend. És sötét.

Szaladni kényszerül, úgy ahogyan régen kellett már. Üldözői akadtak, kik vérét kívánják. Még ha eredeti céljuk nem is az ő vére, hanem azé, akit hátán cipel. Akaratlanul is belekeverte magát a bajba, hogy a préda és zsákmánya közé áll. Mit is tartott régen? Miben is nőtt fel?
"Aki útban van, annak halnia kell."
Biztos benne, hogy ezeknek a furcsa, nagy akármiknek most útjában van. Szinte háta közepén érzi azoknak mocskos tekintetét, ahogy, még ha nem is megölni, de megsebezni mindenképpen szeretnék, hogy bosszút álljanak, amiért elviszi a zsákmányt.

Ritmikusan kopog a kéz hátán. Mintha csak egy kezdő hóhér gyakorolna rajta, hogyan is kell a korbáccsal bánni. Persze kevesebb sikerrel, és utána jön a rendes hóhér, aki majd véresre marja hátát... Majd valamikor, de semmiképpen sem most. Hacsak nem nyer erőt valahonnan, ez az elméjében egyre csak kiáltozó hölgy.
De válaszra nem méltatja. Másra kell figyelnie, teljesen másra. Hallania kell, hogy merről közelítenek a "farkasok", figyelnie kell honnan ugranak elő. És legfőképpen, hol tudná a leghamarabb lerázni őket.

Hamarosan leérnek a dombról, s mi eddig nagy segítség volt, a lejtő eltűnik, s sík területen kénytelen tovább futni. Teherrel. Nem naggyal, de mégis több erejét emészti fel így, mint akkor, mikor csak saját súlyát kell cipelnie. Érzi, hogy lassan fáradni kezd, hogy apránként alább hagy benne minden, de ezek az átkozottak, csak jönnek, mintha... Mintha nem fogyna erejük.
"Soha ne nézz hátra."
Tanulta hajdan. Nagyon nagyon régen még, mégis újra, mint gyermekkorában, szinte kívánja, hogy hátranézzen. Muszájnak érzi, hiszen nem hallja, a fejében egyre csak ellene tüntető, hátát még mindig verdesőtől.
- Hallgass már!
Nem indulat, mi hangjában van. Fáradtság szakad fel belőle, ahogy mondata közben megannyi levegő is kiszalad, mire igen csak nagy szüksége lett volna.
De a hölgy nem... Nem hallgat el, csak lassan, nagyon nagyon lassan. Talán még mindig mondaná a magáét, talán még mindig rohamozná elméjét mindenfélékkel, de... Valami magával ragadta.

Altair pedig rohan tovább... Szalad... Sietve lép... És hirtelen megáll.
Akármennyire is, de ember, és elfáradt már, így kénytelen megmentettjét a földre fektetni. Megint nincs magánál, az ernyed test szinte csak magától hullott le lábaihoz.
Még mögötte fújtatás hallatszik... Lassan megfordul. A nagy csorda igaz megcsappant, de így is maradt 3 valamirevaló üldöző, kik acsarkodva merednek rá, követelve azt, mit az övék. Már, ha az övék.

A férfi tőrjét előrántja, és harcra készen megáll a lények előtt. Nem fogja hagyni, ha már ennyit megtett. Nem fogja hagyni, hogy mit elé állított ez a hely, hogy tartsa életbe, azt elvegyék tőle. Már nem... Túl sokat áldozott be ezért a valakiért. Hiszen liheg már, ereje alig van, izzadság rohan végig hátán, homlokán. Mocskos por ragadt arcára a futása közben, sőt egész ruhája beszennyeződött... Nem. Ha már ennyit megtett, ha már erre kérte ez a hely, nem adja alább. Életben kell tartania.
- Nem tudom értetek-e engem. De belőle, ti ma nem kaptok.
Morog. Úgy akár a farkasok. S bár nem szokása beszélni, nem szokása megszólalni, mégis ez a mondat felszakad belőle, és úgy várja, hogy a farkasszerűek támadjanak. Ő nem fog... Ő sosem teszi. Nem támad előre. 

Mancsokban végződő, elkopott karmok ejtenek karcot a térben, lélegzetnyi nyomot hagyva maguk után. Bűz sodródik velük, a sajátjuk. Mintha csontjaikról rothadni készülne a hús, mintha nem csak szőr, hanem bőr is mállana róluk, s mikor már- már kényszeredetten megrázzák magukat, kopnak. Ezerfelé lesznek, csak orrfacsaró emléket hagynak. Olyan, mintha a világ lassanként falatozna belőlük, hatalmát gyakorolná rajtuk, s más módja nem lévén, ők morzsolódni kényszerülnének. Néha fájva vonítanak fel, máskor pedig határozottan éles vérszomj tör fel agyaraik közül.

Elmarni tőle. Elvenni belőle. Megkaparintani testének rubinját. Vért vérért, húst húsért, csontot csontért. Vagy mindet csupán egy puszta hóbortért. Eszelős csillan a fekete szembogarakban. Ölni.. Bármit és mindent pusztítani, végül őt is. Végül a feketét is. Nem képesek összetetten gondolkodni, az ösztön, a fertőzött tudat vezet, ők pedig vakon követnek. Ez a feladatuk, ez lényük mibenléte. Szolgálni magukat, korlátolt tudatuk parancsait teljesíteni. Lenni.

Amurat, az első. Alfa. Már csak ő maradt, és két hűséges társa, Etiru és Noroi. Nevek, semmit jelentő kapaszkodók. Valaha többet ért nekik a szó, az élet, a hűség. Régen méltón, büszkén viselték ember adta jelzőiket, de gazdáik elárulták őket, az erdők pedig nem fogadták vissza. Tengődni kezdtek, tengődni és romlani.

~A sóillatú~ pusmog mélyről a hang. ~ A sóillatú..~ egyre csak ismételve a szót. Égető gyöngyként bukfenceznek verejtékcseppek homlokáról, arccsontján ívet írnak, ajkait érintve forrnak bőrébe. ~A sóillatú~ magának motyog, magában. Talán azért, hogy felébresszen valamit, hogy riadóztassa, hogy eszébe jusson. De mi..?

Érezhetően nehezebbek léptei. A távolság tetemesen csökken, s mind közelebb érnek, annál telhetetlenebbül csaholnak. Izmaik fáradtak, testük kimerülőben, szinte falják a levegőt, de íriszeikben a téboly csak nem kíván szűnni, sőt.. Agyarakat csattogtatva közelítenek a prédák felé. Amorf rángásba vesző mozdulatokkal haladnak, elgyötört elszántság leledzik minden rezzenésükben.

Haldoklik a csend. Hangok tördelik, szilánkokra szedik, korcsul metszve nyúzzák, és a némaság magjánál hasad. A repedt nesztelen zúzva öleli körbe, csontjáig nyúl, cirógatva váj velejébe, ontja magát, árasztja belé fertőzött hangját. Ő pedig nem néz, érez. Ő nem mocskol zörejt a fehér hangtalanba. Ő nem tör zajtalant. Nea nem tud.
A piszkos neszek azonban elméje alélt feketéjébe férkőznek. Fülét csiklandozzák, vihogva táncolják körbe, mérgezik álmait. ~Sóillatú..~ nem sok kell neki, nem sok és elég lesz az idegenre aggatott név, hogy kitörjön öntudatlanságából. Már nem sok.

Amurat pofája vicsorba torzul, szemfogait fenyegetően villantja a férfire. Ember. Vagy valami afféle, és ő gyűlöli az embereket. Rühelli őket, mert fél tőlük. Ő nem direkt ilyen. Neki elegendő a tudat alatt szikrát kapó parancs, hogy uralkodjon lénye felett, hogy gyilkossá tegye, szörnyeteggé váljon.
Acsarogva jelez a másik kettőnek, akik pillanatokon belül ott teremnek mellette. Közel vannak már, láthatóan közel. Haboznak.

Érzi. Nem csak szag. Nem csak suhogás. Nem csak hang. Érzi a hasadt bordák közt szívek dobbanását, ahogy mind máshogy kattan, belemászik fejébe a pulzálás. Csendjébe vonaglik, oszlatja azt. Nem kellő erős, hogy túllépjen rajta. Nincs kellő tudás, hogy megérthesse. ~Sóillatú..~

A morgás ösztökéli őket, avagy a férfi határozott hangja. Bármi is legyen, újra nekiindulnak. Etiru az alfa balján csörtet a férfi felé. Noroi mögöttük kajtat. Momentumok kellenek, hogy elérjék őket. A vezérhím a férfi karja után kap. A másik kettő oldalról támad.

~Sóillatú~ zeng valahol, visszhangzik maga magában.

Farkasok. Szinte már gondolatban köp is egyet, ahogy egy régi emléke hirtelen bevillan elméjébe. Hihetetlen, hogy még ilyenre emlékszik, bár hogy is felejthetné? Hiszen ezért szerezte sebhelyét. Farkasok...
Szaladt, akárcsak percekkel korábban, bár akkor csak pusztán saját súlyával kellett rohanni. Szaladt, farkasok elől menekült, amik kiéhezve várták már, hogy földre zuhanhasson, és darabokra tépve végre jól lakjanak, az akkor még talán fele ekkora gyermeki Altairból. És akkor hátranézett... És elesett... És a farkasok elkapták.
Húsát tépték, ruháját szaggatták, és véresre kaparták egész testét. Farkasok... Éhes mocskos farkasok voltak, ahogy ezek is mik vele szemben állnak. Biztos ezek is húsát várják, még ha nem is ő volt a fő cél, most már biztos benne, ahogy látja éhező vicsorukat. Ha a lánnyal jól laktak, őt sem hagyják annyiban. Mocskos farkasok...

Tőrjén megszorul keze, és egy pillanatra úgy megfeszülnek izmai mintha már támadna. De nem... Nem hagyhatja, hogy puszta emlékek vagy éppen maguk az érzések irányítsák. Nem mert akkor nincs esélye az életben maradásra. Se neki, se a másiknak.
~A sóillatú~
Hirtelen csendül fel újra a hölgy hangja, újra csak arról az ismeretlen helyről. Miért szól? Fájna valamilye? Baja lenne netán? Lehet sebláz gyötri? Sok-sok és még több, miért furcsa ráragasztott nevén szólíthatja, de nem figyelhet rá. Ha elfordul, ha csak egy pillanatra is kizökken, ahogy előbb is majdnem tette.

És lám, be is jött mire gondolt Altair, ha most elfordult volna, biztos már első csapásra földre terítik ezek az utálatra méltó lények. Farkasok... Nagyobbak mint a farkasok... Mégis, ugyanúgy látja őket, mint akkor... Azonnal szúr is jobb kezében tartott tőrjével, de nem feledkezik meg arról, hogy nem hiába hiányzik neki egy ujja bal kezéről. Vajon erre számítanak ezek a vadállatok? Hogy oda bizony penge szalad, és egy tőr helyett, máris kettővel képes támadni a "sóillatú"?
Csapni próbál, nem látja talál-e, mert hirtelen oldalról támadó inkább arca felé kap hatalmas fogaival, így kénytelen hajolni. De szúr, egyenesen annak képe felé támad bal kezével, mintha csak utána szeretne nyúlni, de a penge hosszabban nyúl el tenyerén, így ha célba sikerülne találnia, akkor mindenképpen előbb pengéje mélyed bele áldozatának képébe.

~A sóillatú~
Hallja újra, szólnak neki. Miért? Egyáltalán... Ha már így képes beszélni, talán akkor...
- Menekülj! Menj innen! Mentsd magad! Mene...
Kiált oda, két vagdalkozás közepette, de valamelyik állat éppen célba talál. Karjába mar, hogy tőrjét eressze végre el, és legalább egy fegyverrel kevesebb legyen nála, de Altair nem engedi. Minden maradék erejével még jobban rámar a fegyverre, mintha abban lenne a gyógyír a fájdalomra, mi végigvcikáz testén, és egy röpke remegésre kényszeríti.
- Menj innen!
Fejezi be végül mondatát, miközben újabb csapásra készül. De még mindig nem látja, hogy mennyien maradtak, egyáltalán, amelyik felé kapott, azzal mi történt?
~Most elégtételt veszek rajtatok farkasok!~

Sokszor nem tudunk mozdulni, amikor kellene. Akarunk, minden porcikánk akarja, de egyszerűen nem megy. Megbéklyózott minket egy állapot. Vastag, szemcsés láncot tekert körénk, végére lakatot pakolt, és a kulcsot elnyelte. Rémülten kaparjuk a fémet, de az meg sem rezzen. Hajszoljuk szabadságunkat, vergődünk a vas alatt, magunkat karcoljuk, hasztalan.

..de néha jön valami, valami, ami könnyeden zárat old, szabaddá tesz, és mozdulhatunk.

"Menekülj! Menj innen! Mentsd magad! Mene..." 

Yuneának elegendő ez a pár szó. Nem is maguk a szavak, hanem a tónus. A sóillatú hangja. Szemei felnyílnak, hogy vakon kutathassák forrását. Fejét kapja a morgások felé, testével fordulni próbál, nem megy. Dühödt elszántság fúrja magát szívébe. Nem hagyhatja, hogy bántsák. Nem fogja hagyni.. ha megszakad sem. Dacosan fújtat párat. Hasra fordul. Agyarak ellen agyarral válaszol. Nem fél a haláltól, így, ha ez is lesz sorsa, legalább megment egy életet, akit mellesleg ő sodort veszélybe.

"Menj innen!"

Az apró test lassanként megnyúlik. Veszélyes ilyen állapotban alakot váltania, de most nem érdekli, mennyire rizikós cselekedete. Talpai karmokban végződő mancsokká lesznek, heges bőrét dús, fekete szőrzet fedi el. Emberi külsejét egyre inkább elvesztve válik a támadókhoz hasonlóvá. Csupán ő nem tébolyult, ő nem veszett, és nem vér hajtja előre. Meg akarja menteni a sóillatút. Ez több, mint elég neki, hogy kockáztasson.
A kötések kis darabokra szakadva hullanak le testéről. Ha tudna, biztosan felszisszenne, ahogy egy- egy mélyebb sérülés szétnyílik, de csak pofája torzul furcsán. Nem kell sok, hogy szinte teljesen állati bőrébe bújva prüszköljön. Nagyobb, mint a másik három, így ez még előnyként szolgálhat. Vigyázva mozdít magán, tornázik ülőhelyzetbe mellső mancsaira támaszkodva. És indulás.

Etiru felvonít, ahogy penge hasít arccsontjánál. Sötét szemeiben az eszement vágy csak nő, ahogy pofájáról agyarai közé folyik vére. Ha pillanatnyilag meg is szédült, nem tart sokáig, újra támad. Közben az alfa a férfi karja után kap, szemfogaival beletép. Akar belőle még.. még.. még..

Megcsapja őket a szag. A szuka eredeti szaga, ami valóban az övé. Amit először mutatott nekik. S, ahogy a fekete bunda alól fenyegető tekintet villódzik feléjük, ők zavarodottan merednek mozdulatlanná. Csak egy pillanat az egész. Elegendő, hogy az éjszínű meginduljon feléjük. Az ép ész menekülést diktálna, visszavonulót fújna, az egészséges ösztönök, hátrálásra kényszerítenék a három korcsot, de ők már rég nem épek. Vér. Amurat dohogva rugaszkodik felé.

Az egykor kellemesen kecses mozdulatok, most töröttek és rugalmatlanok. A gyorsaság, amivel oly könnyen ejthetett zsákmányt, most ütemtelen, darabolt, nehézkes. Az egykor hatalmas, erőt sugárzó feketeség, most betegesen fest. Mégsem tagadja magát. Szégyelli ugyan, hogy képes volt így elgyengülni, de nem tagadja, hiszen egy dolog nem változott: termetes szemfogai éle. Tépni fog velük. Szakítani, marni, hogy védjen, hogy védhessen.
Állkapocs nyílik, nem céloz, csak harap. Nem tudja, merre célozzon, nem láthatja. Bőrt tép, ínt szaggat. Nem akar vérontást. Nem akar fájdalmat. De muszáj.

Az alfa garatjáról sipító hangként tör fel a fájdalom, ahogy húsába agyarak kapnak. A hollószínű lassan mozog, ritkábban támad, de fogai pontos gyilkossággal mélyednek. Lég szökik a vezér tüdejéből, fuldoklik, de nem hagyja ennyiben. Ha bele is döglik, vér kell. Vért akar. A szuka vérét. Vért.
Látszólag a nőstényt nagyon kifárasztja már csak az is, hogy talpon legyen, így fáradt mozdulatait kihasználva, lendül pofájához, karmaival belevés. Vörös nedű csöppen, agyarakat színez, de az ára nagy. Válaszként az ébenszínű visszamar, torkába váj, öl. Talán nem is tudja.. talán nem is direkt..

Ahogy a vasíz nyelvébe ivódik, halvány tekintete üvegessé lesz. Nem csak a saját íze.. nem csak a sajátja. Amurat. Úgy emlékszik, így nevezték: Amurat. Megismeri, hiszen régebben is megsebezte már, és ez ugyanaz az aroma, ugyanaz a zönge. Az övé.
Figyel, hisz máshogy nem tudja merre menjen, mitévő legyen. Hallgatózik, merről sodródnak hangok, honnan jön a szag. Miközben fülel, rádöbben, hogy valami más, valami megváltozott. Szívdobbanásokkal kevesebb. Amurat? ~Amurat..~ Gondolatait a vezér lényéhez nyújtja, de csak szürke semmit talál. Tántorogva hátrál. Megölte őt. Megölte..
Másban is kárt tett volna? Vajon hányan vannak még? És a sóillatú? ~Sóillatú, jól vagy?~ tör kérdésével a férfi elméje felé. ~Menj, menekülj innen..~ folytatja, szavai fáradtan reszketnek. ~Majd én elintézem.. majd én..~ hangja csitul, s a feketeség a talajra rogyik. ~..megoldom~

Vér keveredik vérrel, s még több vért szül. Mert bemocskolták őket, mert megfertőzték, mert magukra hagyták. Etiru és Noroi maradtak már csak, ketten, két háborodott elme. Amikor alfájuk utolsó lélegzetvétele is elhal, az idegen férfit és szukát figyelembe sem véve rontanak a húsnak. Egyikük sem akar osztozni rajta, egyikük sem hátrál. Egymásnak ugranak, acsarkodva szabdalják a másikat.

..és a vér még több vért kíván.

Régen érzett már hasonlót. Fogak mélyednek húsába, szaggatva annak szálait, tépve az inakat... Talán még csontot is kívánnak reccsenteni, hogy azzal bénítsák áldozatukat... Avagy őt. Áldozattá lett, mocskos állatok tápláléka, akik csak két lábon járó ebédet látnak benne. Hiába a jel rajta, hiába hiányzik ujja, ezek nem tudják, hogy ki, vagy éppen mi is ő.

Földre vetődik, feje keményen ütődik a földnek. Kezéből tőrje kihull, és egy pillanatra, mintha minden elcsendesedett volna. Csak távoli zajként hallja, egyik farkasszerűnek vonyítását, mi egyértelműen jelzi, rejtett pengéje célt talált. De vajon elég jót ahhoz, hogy egyel kevesebbet tudhasson? Eleget ahhoz, hogy most még földön van, ne támadjon azonnal rá, egyetlen egy sem?
Morognak fölötte, újra támadni akarnak, hiszen egy állatnak a vér mit jelent? Csak jelzést, merre talál még többet. S most az övé ritmikusan folyik.

Hirtelen mintha kisebb lenne. Így sem egy magas férfi, de most mintha még apróbb lenne. Egy apró gyermek, aki a földön fekszik, és száján kapdossa a levegőt, mert már annyit szaladt, hogy nem bírja tovább. És koppannak a karmok a földön, közelítenek felé... Még mindig olyan távoliak. Visszhangoznak, mintha fejére valami különös burok lenne húzva, amin megtörik a hang.
De most nincs mester, ki végignézze, hogyan marják le róla a ruhát... Nincs mester, aki utolsó pillanatban, megmentse egy jól időzített "farkasvacsorával"... Nincs itt, hogy csak egy sebhellyel ússza meg szája szélén.

Nagyot ordít. Torka szakadtából.
Erejét összeszedve felugrik, tőrjét földön hagyva. Homályos... Mintha fátylat eresztettek volna szeme elé, úgy látja a civakodó farkasokat, kik idő közben visszavonulót fújtak. Pontosabban egy felé támadnak.
Sötétebb színű állat, nagyobb is valamivel. Miért? Kicsoda az?

Hullámzik az állatok teste, ugranak, vicsorognak. Elfuthatna. A hang is ezt mondja fejébe, "menj".
De a farkasok földre hullanak. Egyiket vadul tépni kezdik, még a másik erőtlenül vonszolja magát. Hangok a fejében... Ez az egy legalább tisztán cseng, nem úgy mint a külső zajok, mi még mindig visszhangot vernek a nem létező búrán feje körül.
Bizonytalanul hajol le, nyúl tőrje után, hogy legalább csak azt teljes erejéből megszorítsa. Más nincs amiben vagy akiben ennyire bízna, mint ez a tőr. Nincs...  Mégis, most meg fog szabadulni tőle...

Bizonytalan léptekkel közelebb lép, s mint aki a verejtéket törli homlokáról, úgy törli le, a kis ércben megindult vércseppeket arcáról. Nem repedt koponyája, nincs törés... De valami mégis sérült.
Homályos, még mindig a kép, de jól látja, hogy melyek azok, kik falnak, és mely az, aki a lány. Akit szemfényvesztés miatt lát most farkasnak... Egy számára gyűlölt lénynek.

Keze lendül, tőrjét elengedi. Ha meg akar menekülni, a futás már nem fog segíteni. Sem neki, sem a földön fekvőnek.
 Egyenesen az egyik falatozó állat tarkója felé céloz.
Rejtett pengéje is elősiklik hiányzó ujja helyére, és már szalad is neki, hogy a másikra vethesse magát, hasonlóan torkára célozva.
 De minden olyan homályos. Lábai meginognak.

~Túlságosan utálom őket, hogy most hagyjam, hogy legyőzzenek!~

A téboly édesen mállik a nyelven. Nem izzik, csak melegít, afféle kedves langyossal. Noroi pedig mámoros gyönyörrel nyel. Hasított agyarai közé többféle íz keveredik. Szeme fehérje szinte már eltűnik a feketébe olvadó vörös erek mögött. Ahogy torkán hevült vér csorog le, látószerve aljából saját bíbora bugyog. Élvezettel felhörög. Nem tudja még, hogy a halál leheli így csókját szemhéjára, hogy a vég issza ily módon magát sejtjeibe, hogy ott mérget fakasszon és enyészetbe sodorja. Nem tudja még, nem értheti a miértet sem, amikor nem jut több lég tüdejébe, vagy megszűnik pumpálni a vért szíve. A penge könnyeden hatol húsába, levegőt bolygat légútjában, belülről hasít torkán. Az utolsó, amit érez: vér. Édes, vörös méz. Cukros lángok. Finom. Nem tudja, miért.
Etiru nem figyel társára. Mohón fúrja fejét néhai vezére bordái közé, szaggat, tép, levegőt sem véve fal. Nem undorodik a hústól, hiszen, ha beteg is, frissebb, mint, amit a napokban ehetett. Kell neki. Akarja az utolsó falatig mindet. Még akkor sem kapja fel fejét, amikor falkatársa is holtan rogyik mellette, még akkor sem, amikor annak teste puffanva ér földet, még akkor sem, amikor háta mögött a feketeség is mocorogni kezd. Nem. Akkor eszmél csupán, amikor az emberférfi lábai rogynak. Mintha csontok koccannának össze, porcok roppannának valahol inak mögött. Pofájából fehér hab pezseg fel. Vér folyik végig állán, a földre cseppen, összecsapja csorba fogsorát. Megzavarta. Felé fordul. Felvakkant. Támadni készül.

Vastag, koromszín bundáját most gennyes váladék teszi csapzottá. Pofája balján hasított bőr, karcolások, szurokba folyó skarlát. A test kimerült, elméjét tehetetlen szorítva csapdába. Gyűlöli tehetetlenségét. Felkelne ő, még, ha belül szakadna is, ha az lenne az utolsó tette is, de nem megy. A föld annyira simogatón, lágyan, magát kelletőn hajol alá, annyira gyengéden vonja magához, hogy nem akaródzik teste mozdulni. Nyúzza ő izmait, hogy jobb lenne úgy nekik, ha megtornáztatnák magukat, hogy most muszáj, hogy nincs más választás, de azok a talajnak hisznek inkább, a cirógató fűszálakat pártolják, hűségük lágyan folyik a földbe.
Aztán lépteket hall. Nem dulakodást, vagy mancsok süllyedését. A sóillatú lépteit. Falatjaiba életet olt a hang, elmúlik a gyep varázsa, semmivé lesz a tökély. Nyögve moccannak izmai, akárha olajozatlan masina lenne, de ha csúnyán berregve is, beindul. Észleli, ahogy tompán hull a földre egy test, és annak irányába indul. Magát is meglepő tempóval teszi meg a pár lépésnyi távolságot. Hatalmas koponyája előrebillen, hogy a levegőbe szimatolva biztos legyen abban, nem árt a sóillatúnak. Nem tudja, mitévő legyen. Csaholást szakít tétlenségén. Lendületet vesz, hogy koponyájával arrébb taszítsa a férfit -mivel beleütközik, ezért sikeresnek véli az akciót-, és hogy így a veszett farkas az ő bordái közé marjon sebet. Egy sajnálomot lehel a férfi elméjébe, majd szakadozva még annyit, hogy ne moccanjon.
Pulzálva szakít belőle a fájdalom, de még bírja..még egy kicsit. A következő ütemben szemfogait villantja a fekete, most rajta a sor, ő támad. Bosszantja, hogy olyan könnyeden sebet kapott a beteg állattól, közben pedig sajnálja őt, mélyen szánja. Nem tudja merre van. Vérszagot mos orrába a szél, sajátját, a farkasokét és a sóillatúét is. Megrázza fejét, a levegőbe kap. Amaz körmével tovább szaggat az éjszín bundából. Yunea némán vonít. Fejét csapja, véletlen talál, a másik állkapcsa reccsenve jelzi a sikert, a nőstény pedig fellelkesülve pillanatnyi diadalán, szédülten újra megrohamozza. Torkot találnak meg agyarai, hogy szaggassák, mintha ráérzéssel cselekedne, mintha, amit elvett tőle az átok, azt a természet ösztönökbe bújtatva adná neki vissza. Még egy utolsó reccs, halálnyögés.

Nea már nem hallja. Elindul arra, amerre a Sóillatút hiszi. Nem szagot követ, érzést. Nesztelen lüktetéseket egy mellkas mögött? Csak a sajátját érzékeli már, az is vonaglik a bordák közt, pöfögve zúgja, tam-ti-ti-tam, hosszú csend, majd tam-ti-ti-tam.
Léptei kajlák, mancsait keresztbe teszi egymás elé. Alig haladva, egyre jobban reszket. De még lép.. érezni akarja őt, érezni, hogy él, hogy rendben lesz. Végül pedig önkéntelen húzódnak vissza karmai, tűnik el szőre, lesz apró, törékeny, emberi. Tapogatózik. Mikor végre őt véli tapintani, már csak pár rezegő lépésre futja, aztán lerogyik. ~Sajnálom~ suttog fejében. Aléltan bújik egy talán csak képzelt mellkashoz, vacogva, remegő ajkakkal, kínt sóhajtva. Sajnálom.

Rezzzrezzzz

Szalad még, utolsó erejét is megfeszítve, ám mielőtt odaérne, még mielőtt sikerülne célt találnia, földre rogy. Hiába minden vad gondolat, minden erőfeszítés, végtagjai megálljt parancsoltak. Izmai először csak ellazulnak, mint akik pihenést várnak, majd ahogy egész teste tehetetlenül a földnek puffan, azok azonnal görcsbe rándulnak. Feszengnek, összekapódnak, hogy tépő fájdalmat szórjon szét a férfi minden részén, száját kiáltásra nyitva.
Ám azon hang nem szökik ki, szinte azonnal össze is zárulnak, hogy minden foga szépen sorban jó erősen koccanva a másikhoz, valamivel tereljék figyelmét, a szaggató görcsökről. Ki kéne nyújtani lábait, azonnal, de a pillanat töredéke alatt valami mást hall meg.

A farkas, mire támadni készült, már otromba képével felé fordulva vakkantott is egyet, hogy ezt így tudassa ellenfelével. De Altair fülei, még mindig zúgós álomba merülnek, így csak annak köszönhette, hogy ráeszmélt lába nem fontosságára, hogy földön lévő tenyerével érezte, ahogyan a föld meg-meg remeg a hatalmas állat súlya alatt. Összerezzen.
Nem hall rendesen. Homályosan lát.
Fejét emlékek rohamozzák meg, hosszú évekből, rövid, néhány pillanatos emlékek. Közöttük kutat, keres valamit, ami magyarázatot ad neki. Miért van itt? Hogy került ide? És... Most tényleg vége?

Rejtett pengéje még mindig ujja helyére van lökve, amit fel is tart a magasba, úgy várva, azt a végső csapást, ami megmutatja neki, milyen dolog is meghalni. Mit jelent és miért várják olyan nagy békével a tőle csak annyiban különböző halandók, hogy ők tényleg halandók?
Feltartott keze beleremeg, ahogy valahol belül elönti egy forróság, mit eddig csak egyetlen egyszer érzett. De mégis ez forróbb, mint akkor volt, pedig még ott azt gondolta, ennél égetőbb nem lehet. Ettől jobban nem vesztheti el eszét, ennél jobban nem gyengülhet le.
A börtönben érzett hasonlót, ahol ordított már, a forróság fájdalmától. Ahol megalázta saját magát, olyanokat cselekedett, csakhogy véget érjen ez az égető érzés.
De most, annyira égeti, hogy csak beleremegni tud. Se kiáltani, se cselekedni, talán még levegőt venni sem tud rendesen.

Hamarosan hatalmas lökést érez, minek hála, teljesen elhasal a földön. Halkan felnyög, és fájdalmat vár, ér ízt, vagy bármit ami úgymond a halálhoz tartozik... Szerinte. Bár lehet ez a halál? Elragadnak, és még csak nem is érzel semmit, csak úgy egyszerűen eltűnsz majd?
De fájdalom... Mégis van még. Vér is, de olyan emberi. Az amit szerzett, még mikor harcolt azokkal a fene dögökkel, amik közül egyik most földre taszította. Azt érzi még, a görcsöt, a vért, ami nem múlik, de nem is erősödik.
Keze megmozdul, pengéje visszaszökik helyére. Ez még itt is van? Vagy, egyáltalán meghalt? De ha él, akkor miért? Egész testében minden izom megfeszül, hogy hátára feküdjön.

Zúgást hall, valami halvány zajt is. Túl vad, túl csörtető, hogy nyugodtság halvány moraja legyen. Ez harc. Életre halálra szóló... Most tépnék szét? Nem érti...
Szemeit újra felnyitja, s vakító fényességen kívül nem sokat lát... Kék. Halvány kék, mégis olyan erősen tűz, hogy szinte könyörögnek barna íriszei, hogy becsukja őket.

A morajlás csak lassan hal el végül, de a zúgás megmarad. Biztosan vége a harcnak, és lehet most jönnek már érte... Érzi... Jön valaki.
Mellkasára borul egy gyönge fej. Minden ízben remeg annak tulajdonosa, mire újra fejében hallja azt a bizonyos hangot...
~Sajnálom~
Halk, már alig bír szólni, és egyre csak bújik valaki hozzá. Soha nem érintette még így senki. Nem bújtak még így hozzá, csak látta más idegenektől, hogyan csinálják is ezt. És mindig boldogok voltak ettől az érintéstől.
Lehet neki is boldognak kéne lennie? De egyáltalán, milyen boldognak lenni? Mit érez olyankor az ember?
Ám ami még fontosabb... Mit is sajnál ez a lány? Miért sajnál bármit is? Egyáltalán, milyen dolog sajnálni? Sajnált már ő valaha? Mindenesetre, nem érti és nem is tudja mit kell erre mondani. Rebane tanonca mondta ezt, mikor valamit elrontott, mikor nem tudott valamit megcsinálni, és akkor Altair csak annyit mondott neki: "Majd legközelebb". Most is ezt kell mondani? Vagy valami mást? Egyáltalán... Él ő még, hogy mondja neki?

Hatalmas levegőt vesz, nagyobbat mint bármikor életében. Lehet mikor megszületett, akkor sóhajtott ekkorát a friss oxiénből, és talán azóta még sosem érezte így az ízét ennek.
Levegő. Fájdalom. Vér.
Élnie kell még...
- Majd... Legközelebb...
Nehézkesen beszél, fáradtság csobog hangjából. A csata fáradtsága, a gondolatok fáradtsága... Ennek az egésznek a furcsa fáradtsága...

Percek telnek el, mire mozdul újra. Nem tudja, mit hagyott el, mit merre rakott, vagy mi még használható, de biztos benne, hogy nem csak ő, de ez a fekete ahjú lány is ellátásra szorul.
Lehet most kéne lelépni... Most kéne már végre sarkon fordulni, és ha már így bajba keverte, akkor hagyni meghalni, itt ahol van.
De a lány sem tette! Hiszen, miért is van életben? Valami ellökte. Valami megölte az utolsó farkast... A támadót, aki Altair életére tört.
Egy valaki tett még ilyet. Egyetlen egy valaki...
Óvatosan ül fel, két karjával igyekszik a fekete hajút, még óvatosabban mozgatni, mint eddig.
- Én sem hagylak meghalni...
Suttogja, még barna tekintetével a furcsa szerzetét keresi, már ha még az nem ájult el. Rémes állapotban van, rosszabban mint eddig volt. Csak azért, hogy Altairt védje. De miért védte meg?

Holttestek nyúlnak el nem messze tőlük, menekülni kellene, segítség kellene... De itt most senkire sem számíthat. Senki, sehol, semerre...
Ingje után nyúl, s bár sajog midnene, azt lehúzza magáról, és azzal próbálja a lánynak, a legjobban vérző sebét bekötni. Bár eldönteni, melyik is vérzik leginkább, igencsak nehéz.
Végül egy derekán nyugvó seb mellett dönt, arra tekeri rá ingjét.
- Ne ellenkezz. Bármit teszek, ne ellenkezz.
Összeszedettebbek már mondatai, és talán már hangja is kezd visszatérni. Bár nem sokat lát, nem sokat hall, mégis mozdul.
Lefekteti a lányt a földre, de csak addig még ő maga talpra áll, majd lehajol, és próbálja felemelni a sérültet. Sérült karja ekkor vad lüktetésbe kezd... Ha nem ellenkezik a másik, képes lesz felemelni, talán még elvinni is képes lesz. De ha egy kicsit is mocorogni fog, félő, hogy leejti...

Talán a halál az, ami két idegen lelket összefűz egy pillanatra. Az elmúlás, ami pengével simogat torkodra heget. Nem különb, mint az élet, ugyanolyan formátlan, ugyanúgy sejlik, magának akar, hasonlóan fekete, csupán nem lélegzik. Nem fröcsög, nem zajong, csak jön, beléd karol, majd a másikba. Nem kényszerít, mégis úgy érzed, nincs más menekvés, nincs kiút, csak az ismeretlen tenyér. És beleérintesz minden reményedet a tapintásnak adva. Ilyenkor bizsereg a bőröd, úgy, mintha ezernyi hangya szaladgálna rajta és belehalványulva reszketed el minden hited.

Meglásd, nem fáj, miután vége, ott a sötét nem kívülről nyalogat, hanem lelkedbe csócsál, de akkor már nem érzed, hiszen mire feleszmélnél, nem létezel többé. A pusztulás rendkívül falánk, gyorsan végzi a dolgát, ritkán ejt hibát. Ám, ha vét, az élet ölébe ragad, hogy ringasson egészen, míg fel nem ébredsz, rá nem nyitod szemeid. Ekkor kapaszkodhat a lélek a másikéba, érhetnek össze az ujjhegyek, folyhat egybe két lélegzet, remegheti el a szív az érzést, hogy tartozik valakihez. Aztán elmúlik a pillanat, elszakad a kötelék, talán nem is létezik soha, talán egyszerű délibáb a kapocs. Végül úgy iszol a levegőbe, mint azelőtt soha, olyan mélyen szívod magadba a létezést, hogy bordáid felnyögnek súlya alatt, szemhéjaid nem tudod lezárni, még akkor sem, ha minden sötét, ha minden vak, üvegesen meredsz, nézel előre. De.. Arael. Ne félj, ne félj soha.

Daenam. A név egészen Nea ajkai közé ékel, kimondaná, ordítaná, habár nem ismerős neki, nem jelentős számára a szó, mégis kényszeredett sírhatnékja támad. Egy név. Csonka lelkének tapad, hideg és ismeretlen, szerteüvöltené a világnak. A szavak, amelyek fejében felzúgva egy elnevezést vágtak hozzá, valakit, vagy valamit, ami most semmit sem jelent. De a hang, a tónus, ami arra kérte, ne féljen, ne féljen soha, olyan elevenen él, mintha percekkel korábban valaki igazi, létező, valós személy súgta volna. Még azt is érezte, ahogy fürtjei kuszán szorulnak tincsekbe a kéz alatt, s ahogy a tenyér mozdul, von, úgy homloka hűs bőrhöz ér. Olyan volt, mintha ujjai közül izzadtan csúszna valami, mintha a szorongatott tárgy vezetne a másikhoz. Annak teste közelített, egyértelmű volt, hisz mozdulatával édeskés illatot sodort a lány felé, aki szótlan csak markolászta a kezében tartott holmit. A másik lehelete csókot cirógatott homlokára, ő pedig nyögve tátogta: „Sajnálom..” Álom volt? Múlt.

Majd... Legközelebb.
Majd... Legközelebb.
Majd... Legközelebb.

Ea könnyezik. Nedves forrón bugyognak a fájdalom hírnökei, hogy arcán zarándokolva, belemarjanak a hasadt bőrbe. Most ő is sós. Csíp. Érzi, érzi az esszenciát magán is. Az övé ugyan kicsit más, de most sós.
Lénye alélt, ahogy a vad látomás nem eresztette még, de a Sóillatú susogása felkelt, ébren
tart benne valamit. Megkérdezné, hogy mi az a legközelebb, hogy miért jó az, hogy ehető-e, de pislogni sincs ereje.

Ernyedten hajlik, amerre mozdítják. Gyenge hozzá, hogy ösztönei rikácsolni kezdjenek, hogy üssön, hogy megpróbálja ellökni magát, hogy bármire is gondoljon. A másik beszéde is összemosódik, mintha vízbe öntenék a szavakat, elkevernék őket, csobog. Fejében hullámzik minden, nem próbálja értelmezni, nem próbálja elérni. De a könnyek csak nem akarnak apadni, mintha a cseppek, amik nem férnek el bent, azok hullanának el így.

~Ne halj meg..~alig-szók, meglehet, el sem érik a másik elméjét, talán nem is neki szólnak ~..nem akarom.~ darabosak, halkak, de muszáj mondania, kell, hogy tudja a másik. Legalább meg kell próbálnia. Muszáj. Borzong, ahogy felemelik, de nem ellenkezik, fel sem fogja talán, mi történik vele. Feje a vállra pilled. Még olyan.. olyan, mintha motozna valami, de talán már képzelgés csak, talán a lidérces láz.

Lohol. Eszeveszett vágtával halad előre, minél messzebb hajszolóitól. A ló izgatottan fel-felnyerít, biztosan érzi lovasa zaklatottságát. Már nincs olyan világos, talán elrejtőzhet végre, megszabadulhat  a csapatnyi embertől, akik holtan kívánják látni. Eljátszik a gondolattal, hogy mit is kezd majd a szabadsággal, amikor paták koccannak össze, ahogy fogak is, míg a két, hatalmas, mellső láb emelkedik a megtépázott páros fölé. Valahonnan a csődör feje mögül szitkozódása hallatszik. A kantár az állat pofájának feszül, gazdája egy-egy cifra káromkodás között csitítón súg fülébe. A ló fújtat, de a rémült zavarodottság elenyészni látszik barna szembogárban. Prüszköl még néhányat, végül tántorogva hátrál egy keveset. Ebben a pillanatban mászik le a férfi, hogy közelebbről is megnézze, kik sodródtak útjába.

Hetyke tartással, kissé merev léptekkel közelíti meg az idegeneket. Bőven termetesebb és magasabb azoknál, ami biztonságérzetét nyugtatni látszik. Olyan szagot áraszt, mint, aki megivott egy jó adag bort a hordóval együtt. Csuklyáját hátrahajtja, mézvörös haját türelmetlen sodorja el szeméből, az izzadságtól nedvesen tapad homlokához. Fekete nézése van, az írisz beleolvad a pupillába. Úgy harmincas évei közepén járhat, bár, amikor homlokát ráncolja, akkor a negyvenet is könnyen rá lehetne mondani.
-Útban vagytok- szólal meg, amint elég közel ér, hogy ne kelljen túl hangosan beszélnie. Hangja mély és valahogy furán ejti szavakat, végeiket elhadarja, közben végigméri a lányt és a férfit. Majd szeme továbbsiklik a tetemekre és az a rengeteg vér... Kicsit hátrahőköl, meg akarna kapaszkodni valamiben, de csak a levegőt sikerül megszorongatnia. Nagyot nyel. Itt harc volt.. életre menő. De neki nincs ideje tétovázni, vagy pocsékolni a gyorsan pergő perceket. Nem kérdezhet. Vagy cselekszik.. vagy cselekszik, nincs más választás.

A nő látszólag eszméletlen és a férfi sem tűnik épnek. Ha magával viszi őket, óriási terhet vesz a vállára. Pont az kell neki, hogy még ketten lábatlankodjanak.. De esetleg lehetne ez a kettő az, aki megmenti őt, nem pedig fordítva. A terv hirtelen ölt formát agyában, bontogatni kezdi, szép lassan helyére rakva minden szálat.

Őt üldözik. A ló lopott és fáradt. Az arcát nem látták sem a gyilkosságok után, sem kisebb zűrjeit követően. Ravaszul villan szeme, amikor beszélni kezd, hangja is egészen más tónust üt meg.
-Mindegy, mit kerestek itt, látom, el kéne egy baráti kéz. Pásztorféle vagyok, birkákat őrzök errefelé, de az egyik nyavalyás elszökött, és azt rebesgették, – itt oldalra sandít, majd folytatja a hazudozást– farkasok vertek tanyát a környéken. Az pedig, de nagy kár is lenne szegény gazdámnak, ha egy juh elpusztulna, így elküldött engem, szerezzem vissza. Mindegy is, mindegy is! -legyint- Ha nem vigyáztok, legközelebb azok a dögök botlanak belétek, nem pedig én. De most segítek..- és már nyúl is, hogy karjaiba vegye a lány törékeny testét, biztatóan, még megismétli. -Engedd, hadd segítsek!

Lakat küldi Kulcsnak


 Karja egyre mókásabbnak véli, ahogy felemelve a másikat, vad sajgásba kezd, és ezzel egyre csak azt kecsegteti tulajdonosának, hogy bizony a későbbiekben sem várhat tőle túl sokat. Vajon mennyi idő lesz, még helyreáll? Vajon mikor lesz újra ugyanolyan erős? Mondjuk... Mit számít neki az idő? Addig él, amíg csak akar!

 Bár ez sem biztos, hiszen... Nem akart már élni. Ezt soha nem mondta ki magának. Túl büszke volt, még ahhoz is, hogy saját magának is beismerje, bizony, a halálra vágyott. Arra a békés utolsó mondatra, arra a nyugodt szemlehunyásra, és az örökkön való hosszú álomra. De most, hogy megkaphatta volna, mégis ellenkezőjét akarta. Élet! Élet! Miért? Nem lett volna egyszerűbb, ha feldobja a talpát? Hiszen, erős ellenfelektől veszett volna oda... Büszkén, harcba... Mégsem akarta már. Mégis, inkább kitartott, és az életet választotta... Lehet nem volt elég erős elhatározása?

 Karja újra rándul, ahogy az eszméleténél alig lévő lány mozdul. Feje vállára bukik, és mintha "békésen szunyókálna". Sebek... Rengeteg seb torzítja el, túl sok, hogy ne legyen elég groteszk a kép, egy békés alváshoz. Az is lehet, hogy nem is alszik, hanem valójában...
~Ne halj meg...~
Nem! Él még, hiszen megszólalt... Bár szája megint nem mozdult. Úgy tűnik, ehhez tényleg hozzá kellesz szoknia. De olyan nehezére esik, valamint. Ki tudja, meddig lesz még a lány mellette.
~...nem akarom.~
 Karja újra rándul, bár már nem azért, mert fájnia támadt kedve. Sokkal inkább a fekete hajú szavai miatt kapódott össze. Nem akarja? Tudja ez a valaki, egyáltalán, kihez beszél? Biztosan nem. Ha tudná, valószínű, nem csak hogy halálát kívánná, de talán egyenesen pokolra küldené. Hány ember élete tapad már kezéhez, mert akarta a halálukat? És hány ember akarta már az ő halálát! Nem tudja megmondani... De azt igen, hogy hány ember nem akarta halálát.
Egy.
A másik, ő nem ember...
De ő nem mondta még így ki neki. Éppen ezért, nem tudja mit kellene válaszolni. Ez már nem olyan, amihez tud keresni emlékei közt, valami olyat, amit látott. Bár látott már halálán lévő embert, kinek lányai és fiai sírtak, még ne... De, annak már tényleg vége volt. Az ő élete pedig... Nem. Annak nem most lesz vége, sőt... Talán soha.

 Végül válasz nem hagyja el száját, de nem tudni pontosan miért. Nem akart mondani semmit, vagy csak a vágtázó lónak a vad dobogása csitította el? Mindenesetre, nem volt már ideje ezzel foglalkozni.
 Valaki közelített, rettentő gyorsasággal, s ő pedig későn vette észre. Úgy tűnik, füle még mindig nem működik rendesen. Lehet mégsem lett volna szabad elindulnia?

 Mégis sikerül ellépnie a hatalmas állat elől, hogy az ne gázolja halálra őket, és még magát a hölgyet sem ejtette el. Bár, nem sok kellett hozzá, majdhogynem kifordult kezéből szerencsétlen mozdulatlan teste...
- Útban vagytok.
Csak tekintetét emeli a nem túl szépen bemutatkozó férfira, s arca újra márványba öltözik. Nem akar bizalmaskodni egy ilyen férfival, talán ha olyan lenne, mint suhanc korában, akkor meg is mondaná neki, hogy akkor csak egyenesen menjen tovább, és akkor máris nincsenek útban. De már érettebb, és csendesebb, semmint, hogy bármit is mondjon.
 Inkább megőrzi még ezt a leheletnyi erőt is, mi beszédhez kéne, és már lépne tovább, mikor a különös idegen hosszú magyarázkodásba nem kezd.
 Kimérten fordul felé, de lábát egyre csak tartja egy ellenkező irányba, némán mutatva, hogy a legkevésbé sem érdekli egyik kitalált története sem. Mert lehet, érzésekből nem a legkiválóbb, még most sem, de a hazugság... Kilométerekről kiszúrja.
 S hogy mi lehet az igazság? Miért rohant a férfi? Kideríteni nem fogja, ez nem szükséges. Sokkal inkább fontosabb lenne azt megtudni, hogy mégis, miért akar segíteni? Egyáltalán, tényleg segíteni akar? Mondjuk, ezen nem agyalhat sokáig, a lánynak segítség kell. Meg kell menteni az életét, ennyivel tartozik neki. Adós... És Altair nem szereti, ha adósa valakinek.
 De valami mégsem lesz itt rendben. Végignéz az állaton, majd a hölgyön, és végül a férfin. Az az állat, nem fog tudni 3 ember elcipelni... Nem is férnek fel rá.
Akkor mit tegyen?
Megöli a férfit, és ellopja a lovát, hogy a lánnyal mihamarabb Tamreába érjen. - Kilőve! Nincs olyan állapotban, hogy harcoljon...
Megkéri a férfit, adja oda a lovát, a lánnyal Tamreába vágtat, majd visszahozza az állatot a férfinek. - Kilőve! Nincs ember, aki ezt az ajánlatot elfogadná.
Átadja a lányt, és a férfira bízza, tényleg segít rajta, vagy csak majd méterekkel arrébb a sorsára hagyja. - Csak ezt teheti.

 A férfi felé nyújtja a fekete hajút.
- Vidd Tamreába, az Ispotályba.
Hangja még ha fáradt is, ennek ellenére parancsolóan hat, semmint kérően. Bár kérdéses, kell-e kérni ilyenkor a másikat, ha egyszer már hazugsággal nyitott. Mégis, valahogyan el kell érni, hogy biztosan odavigye a lányt.
- Napnyugtára én is beérek a városba. A kikötőben látni akarlak, és hoznod kell egy tiszta kötést, amivel bizonyítod, hogy tényleg bevitted. Ha nem leszel ott...
S bár a legszánalmasabb kinézete van most, hiszen sebes, és a lehető legtöbb helyen véres, mégis tekintetéből olvasni lehet. Egyetlen szava sem légből kapott, s lehet, hogy még nem is úgy mondja szavait, ahogyan valójában történnie kell.
- Megjegyeztem arcodat, és tudni fogom, kit kell keresnem...
Még egy utolsót biccent, és pár lépést hátrál a lótól és lovasától, hogy elindulhassanak. Hamarosan, újra találkoznak.

A szívben pillék születnek. Hajnalból szakadnak ki, és olyanok akár a sóhajszárnyú mesék. Mind-mind különfélék, s ha valaki többet birtokol is belőlük, az összes tündököl, de egy sem ugyanaz. Nem lehet őket papírra vetni, a szavakban elhalványulnak, megöli őket az emberi érintés, élteti az érzés. De, ha lehunyod a szemed és nagyon figyelsz, hallhatod, ahogy énekelnek. A legszebb melódiákat hordozzák magukban. Hidd el, kiváltságos dolog, ha neked dalol valamelyik. Onnantól kezdve felelősséggel tartozol a dallam összes hangjáért egyenként, a történetért, ami lelkednek szólt. Mindenkinek meg van a saját meséje, ezt jól jegyezd meg! Egyik sem rossz.. mind gyönyörű..!

Egyszer majd elfelejted az én dalaimat, eltemetik benned, hogy uralhassanak. Különleges vagy, de amíg meghallod, amit az emberek szíve súg, amíg vad, konok és igaz hittel bírsz, addig ők nem elégszenek meg veled. Meg fognak ölni, elpusztítanak mindent, ami benned születik. Elfojtják a könnyeidet, megmérgezik az érzéseidet, elvesznek mindent tőled, csupán csonkjaidat hagyják meg, hogy bábként rángathassanak. Szolgává válsz.
De ne aggódj, mindig lesznek új dallamok, amiket meghallhatsz. Feloldoznak a megfelelő hangok, csak meg kell találnod a csendet, és azt, aki megtöri, aki eldúdolja neked magát. Utána nem lesz szükséged hangra, kiáltásra, szóra, hogy elénekelhesd magad..

Hangok mosódnak össze fejében, sötétek, kuszák. Teste lázasan reszket fel, de csak öntudatlan, hosszú sóhajok szakadoznak torkából, hogy fájdalmát kifejezzék. Ajkai remegnek, kiszáradtak, a szomjúság viszont belülről, elméjének sötét járataiból indul meg. A test már nem is érez, csak utasításokat követ. Verejték, láz, libabőr. Szinte forr bőrének puszta tapintása, ő mégis fázik.

A halál íze édes.

A lélek elpusztul a test nélkül.

Élet: hideg.

Daenam..

Száját fintorogva húzza fel, majd röhögni kezd. A nevetés lélektelen, a hangok inkább egy jóllakott  vadra emlékeztetnek, mintsem érző emberre. Ujjai ökölbe szorulnak, kíméletlen szorítanak ruháján, egészen, míg ki nem szakad onnan a markában tartott darab.

Nem tetszik neki.

A dolgok kezdenek kisiklani kezei közül. Csak az eszméletlen nőt kapja, ami, nos, nem éppen az, amit várt. Persze ő ajánlotta és nyújtotta a kezét.. de nem így tervezte el, és nem is lenne rendjén, ha így történnének a dolgok. Amikor pedig utasítást ad az összevissza tépázott férfi, elszakad a húr. A türelmét pengető kezek, ökölbe rándulnak, sötét íriszébe idegen ridegség terjed szét.

...aztán a valahogy ráég a fájdalom az ember lelkére és már nem hallatszik, ahogy üvölt. Csak van. Olyan szelíd visszhangzásba kezd a visító hullámzás, és talán, mielőtt a valóságot érintené, felhangosodik belül, hogy bordáknak csapódva hassa át az egész testet.

Tükör. Darabokra szaggatott, ami hosszú évekre szerencsétlenséget kapar az ember alá. Néha a hang még megmutatja magát a törött üvegszemcséken, egészen magas és mély tónust keresve, színnel keveredve, végül elhalva. De ez sem több, mint holmi illúzió, valami, amit az elme alkot, hogy elűzze a sötétséget. Aztán mindig jön a csend. Az az üres, kátrányos hangtalanság.

Könnycsepp. Az útja rövid, mégis olyan lassan folyik le az állig, mintha minden másodperc töredékét szeretné tökéletesen megélni. Az arccsontnál időzik egy keveset, nedvesen rajzol a sápadtságra, majd egészen le az ajkakig.
Feloldozást kíván a porhüvely, hisz minden érintésbe, még a leggyöngédebbekbe is, belesajdul, törékenyen sír fel. De ez már csak a test kínja, a lélek más poklok közt fullad.

Taktikaváltás. Álca félig le, hazugságok más módon, új hangnem. Dühét folyamatosan fékezi, nincs semmi hirtelen lépés, azzal mindent tönkretenne. Most az egyszer vissza kell fognia magát, hogy szabadságát elnyerhesse. Utána.. talán, ha a sors is úgy akarja, megtorol minden tiszteletlenséget a férfin.

-Vidd a lovat..- szinte köpi a szavakat, szenvtelen arckifejezéssel és undok vigyorral a képén. Nem akar játszani, nincs kedve udvariaskodni. A nőt rögzíti a nyereghez, hogyha esetleg a másik nem lenne hajlandó belemenni az ajánlatba, akkor is véghezvihesse tervét. -Nem ismerem ezt a nőt. De, ha velem marad, ha rám bízod, akkor az első bordélyban köt kit. Főleg, ha ilyen pőrén van öltözve..-félbeharapva a mondatot köpenyét a lányra teríti.

-Különben sem hiszem, hogy érdemes lenne küzdeni az életéért. Nem vagyok orvos, de ezt egy bolond is látja, alig él már. Ha életben akarod tudni, vidd te magad Tamreába. A lovat hagyd az Ispotály előtt. Okos állat, ha nem ismered az utat, a városig egyedül is eltalál. Nem kell fizetség, elég, ha az állat a város falain belül lesz. Nekem dolgom van még itt. Ha fontos a nő, indulj.. fogytán az időd!- míg vár a másik válaszára, addig diadalittas, büszke tekintettel, némileg lesajnálóan méregeti azt.

Újra Neked


Nem ismeri teljes valójában az emberi érzések miértjét, és hogyanját. Akármennyi időt is töltött el, viselkedésüket nézve, keresve, vajon milyen is egy ember, mindig buktatókba esett... Néha már-már elhitte magáról, valójában ő az, ki emberré lett nevelve, és mindenki más, valami furcsa korcs.
 Ennek köszönhetően, nem is igazán érti meg, a férfi reakcióját. Talán csak sejti, hogy gúnyos kacaja, egész lénye mögött, valami korántsem jónak nevezhetőbe ütközött. Bár itt a kérdés, ő maga vajon jó-e? Joggal mondhatja, hogy ki vele szemben áll, az rossz netán rosszabb?

 Újra rászólna az idegenre, ahogyan a törékeny nővel bánik. Sérülései túl komolyak ahhoz, hogy bárki is így nyúljon hozzá, vagy ennyire durván bánjon vele. Tudja jól... Ő is okozott már hasonlóakat.

Könnycsepp.

 Találkozott már sokkal, látott már annyit, hogy akár a tengert is megtölthetné velük, ha netán azok úgy döntenének kiapadnak. Mégis, ez az egy, mintha beszélne. Szól hozzá, szavak nélkül próbálja figyelmeztetni valami olyanra, amit már ő is biztosan érez ezen a helyen.
 De mégis, hogyan van még ereje egyáltalán könnyezni? Gondolna rá ez a lány? Érezné ő is, hogy megint csak bajt hozott rá ez a "sóillatú" – ahogy ő nevezi – férfi?

~Figyelek... Figyelek...~

Egy szót ismételget elméjében, mintha csak abban reménykedne, valahol mégis meghallja a másik. Azon a helyen, ahonnan ő szólt neki, vagy csak megérzi, hogy Altair így üzen neki. Elvégre, képesek rá... Vannak, akik képesek arra, hogy így megérezzenek gondolatokat, szavakat... Netán érzéseket.

 De a pillanat megszakad, a férfi gúnyos, és már-már otromba hangja csapódik fülébe, ami felébreszti mantrázásából. Pedig annyira... Akarta... Igen, akarta még hallani valahonnan a sehonnan még utoljára a hölgy szavát. Csak, hogy tudja, él. Hogy sikerült megmentenie, hogy nem hoz szégyent magára azzal, hogy ígéretét nem tudja teljesíteni. Ígéretét? Ez már egyenesen feladata lett, hogy márpedig a fekete hajú életben maradjon.
 Ám az alak egyre szörnyűbb szavakat formál meg. Tudja jól, mi a bordélyház, és bizony volt is már vendége egy ilyen helynek. De annál többre nem jutott ott, minthogy végignézett az ottani nőnek gúnyolt, használati tárgyak tömkelegén, majd úgy, ahogyan odatévedt, távozott is.
 Régi emlék... Ködös. Mégis kellően elég ahhoz, hogy tudja, ebből a teremtésből nem csinálhatnak csak úgy, egy csinos kis portékát holmi madamok.
- Ha képes vagy egy ilyen állapotban lévő nőt, egy kéjhölgyként elképzelni, az már téged minősít.
Mondata végére azonban meginog kissé. Most érzi igazán, ifjú teste csak ifjú, de nem halhatatlan. Kibír sok mindent, de nem mindent...

Közelebb lépked inkább az állathoz, s annak ellenére, hogy karja sérült, mégis felerőlteti magát annak hátára. Azonnal magához húzza az ében hajút, annak ellenére, hogy jól lett erősítve, nem bízza a véletlenre. Nem szeretné, ha még egy esés is gyarapítaná sebeinek számát.
- El kell ismernem, nélküled elvesznénk. De segítséged nem tűnik túl szivéjesnek, így ha nem baj, a köszönömöm majd a lovadnak átadom.
Azzal meg is sarkantyúzza a hátast, hogy minél hamarabb Tamreába érhessenek.