Awat'Awanor ~ Sárkányok kora

Arwat'Awanor - a kalandorok birodalma => :: vadföldek - déli tartomány :: => A témát indította: KáoszFöldje - 2011. március 25. - 16:40:01



Cím: Sytar fennsík
Írta: KáoszFöldje - 2011. március 25. - 16:40:01
(http://i1041.photobucket.com/albums/b415/kaosz-avatar/Tajkepek/sytar.jpg)
Ahol mindig meleg van és esőt is csak képzelni lehet.
Az erdőktől egy rövid kis köves rész választja el ezt a teljesen szikkadt vidéket, ugyan esik az eső, de többnyire éjszaka és nagyon keveset. Így itt a fű magasra nő, de szalmasárga, szinte teljesen élettelenül zizeg. A fák vékonyak és lombjuk csak néhány hétig ad oltalmat a tűző Nap elől.
Időnként feltöri a föld kérgét egy-egy forrás, de azok is rövid életűen. Viszont az itt élő állatoknak köszönhetően rájuk lehet akadni, mivel azonban nagymacskák is lakják ezt a vidéket. Jobb óvatosnak lenni.

A Sytar eme része a tenger felé haladva még kopárabbá lesz, ezt már más néven is emlegetik.


Cím: Sytar fennsík - So'
Írta: N Fat Neut - 2011. július 26. - 15:51:08
Shoong

Csodálatosan tiszta az ég, szinte minden csillagot külön-külön meg lehet csodálni és hűvös van, sokak számára dermesztően hideg. Akárcsak a sivatagban, de ez a táj, ha nem is alattomosabb messze van még a sivatagtól, talaja szilárd és a csákány is csak szikrát hány, ha belé vágják, csalóka az a finom homokréteg, ami fedi. Megmutatva és elrejtve egyúttal a nyomokat. Oly nagy ellentéte ez a sötétben is fehérlő világ, hiszen nappal itt a forróságtól rezeg a levegő, délibábot festve a messzeségbe. Elcsalva az oktalan vándorokat arra a helyre, ahol a fű derék magasan áll és mint milliónyi csörgőkígyó zizeg, rezeg és surrog a folyton motozó forró szélben. Itt bestiák lapulnak meg, szörnyeteg macskák, akik elől futhatsz, mint a fakó bundás nyúl, de lehet lassabb vagy, mint a kecses gazella, melyet csapatba verődve fedezhetsz fel.

Kihalt és élő ez a vidék, a senki földje. Ahová kénytelen voltál elzarándokolni, hiszen az erdőt és a hegyeket ellepték az inkvizítorok, a rózsák minden lovagja. A ruhákon és pajzsokon ott virított a lángoló, a smaragd és fehér rózsa. valami bűnöző után kutattak, hajmeresztő óvatlansággal és hihetetlen fegyverezettséggel, mintha háborút indultak volna vívni. Talán valóban birokra akarnak kelni a hegy túlsó oldalán elterülő árnyfölde lakóival? Esztelenség.

A levegő megváltozik, iránya csavarodik és másfelől hozza az illatokat, valami ismeretlen édes virágét. Hihetetlen, de vannak csodák, hogy a puha szirmú, élénkvörös fejek kibomlottak, elárasztva bódító illatukkal ezt az istenverte vidéket. De valami más is van, egyre sósabb, szimatolj csak, egyre fémesebb ízt hoz a szél. Vér. Ha elindulsz irányába, nem is kell sokat haladni, léptek megfáradt üteme ütheti meg füled és hamarosan előbotorkál egy testes alak. Köpenyét markolja, a csukja félig oldalra csúszott már, s így látszik, hogy haja őszbe vegyült már és szakálla is hosszan hasát simogatja. Megáll, fülel. Aztán tovább indul, de szánalmasan lassan halad, mély lehet sebe, mert ő a vér szagának forrássa.

- Ki van itt! – Szólal meg váratlan, egyetlen támaszát fordítva a láthatatlan ellenség felé. – Utolértél te álnok? Mutasd magad! – Meglehet, hogy téged hallott, de az is, hogy csupán egy, a homokban moccanó bogár, vagy kígyó neszére figyelt fel.


Cím: Re:Sytar fennsík
Írta: Shoong''Loahck'' - 2011. július 27. - 18:31:44
Tikkasztó az idő, ami ezen az átokverte helyen uralkodik. Cseppet sem javít a kedvemen és elviselhetővé is csak azért válik az egész, mert játszhatom a széllel, ó mindenség és a négy égtáj urai, kegyelmezzetek! Kegyelmeztek is, az eddig látott legdúsabb bokrosba sikerült botlanom, mielőtt még a Nap delelőre hághatott volna, elhozva a földre a kénköves poklot.
Tövisek téptek bundámba, de túl dús volt, hogy elérjék bőrömet. Szerencse a szerencsétlenségben, mi? Elkapartam a homokot, gyér földbe vágva karmaimat, míg a sziklának ütközve nem jutottam mélyre, ebbe hemperedtem, várva a leszálló este hűvösét. A szelíd álom is megkörnyékezett, de átadni magam neki nem engedtem, túl sok minden ólálkodott odakint, ami csak az óvatlan pillanatra várt. Amit csak oktalan mód lehet elkövetni. Így figyelmeztető morgásban részesült minden vad, ami csak elibém merészkedett.

Úgy érkezett a hajnal, mint a halál, lassan settenkedve elő, feldúsítva a felhőket, nehéz szürkéket lökve, hogy elhullajtsák könyöradományukat. Mit úgy ivott el a föld, mintha sosem érte volna nedvesség. Aztán fordult, s tengernyi szín ömlött el a sötétülő vásznon, narancs, bíbor, vérvöröse. A látvány előcsalt s végignéztem az ég színpompás változásait, míg fel nem öltötte drágaköves gúnyáját. A Hold tiszta ezüstös fénye elömlött a tájon, dalt csalva elő tokomból, de egyedül olyan üresen hangzott és e tájnak idegenül. Láttam az értetten nyulat a fűben retteni, a szarvast, ami szökellve iramodik meg, aztán csak megtorpan és vadászok, ők megértették, méretem ugyan prédának sorol, de ami a bunda alatt nyugszik, számukra halálos ítélet.
Látványuk azonban gyomor tájékon mocorgást ébreszt, mióta nem ettem? Talán meg van már három napja is, lesajnálóan alkalmi szállásomra tekintek, határozottan korhadásnak indultak. Hah, mindent megölök magam körött, ha veszélyben az életem. Feltápászkodom és belefogok a cserkészésbe, kövekhez és dús erdőkhöz vagyok szokva, de a havasi táj kopársága is alkalmat adott tudásom gyarapítására. Itt csak a folyton csacsogó fűre kell vigyázni.

Rohanok, nyelvem majd utolér, még mindig irtózatosan meleg ez a szőrmebunda és túl gyors ez a szarvas fajzadmány, de el kapom. El én, ha bele is döglöm! Rúg a nyavajás, de ez lesz az utolsó, lábába kapok roppantva a csontot, azon már nem fog tovább futni. Érzi már ő is,hiába kapálódzik, én nem az a fajta ragadozó vagyok, aki egy ilyen gyenge préda esetében a fogaim vagy testem épségét veszélyben érezném. Elengedem, hogy néhány szökkenés után a nyakába mélyeszthessem fogaim. Most kéne véget vetnem az életének, de szükségem van a húsán kívül másra is. Szűrcsögve liheg, levegő után kapkod. Kifacsart az a látvány, amit együtt nyújtunk, hiszen hozzábújva várom a végét, elvéve hosszú szenvedéseinek óráját, nagy kortyokban nyelve életerejét. S mikor elhall alattam a lüktetés, metszem fel oldalát a legfinomabb részeket falva fel.

Teli bendővel hagyom magam mögött a dögöt, aprókat nyalintva a levegőből, mintha csak a vér nyalnám pofámról, de bundám már makulátlan. Holdfényt iszom, hűs éltető folyamot. De nem árt elterelni gondolataimat az utamra, mert most kéne a Hatalmak városa felé vennem az utamat, mert ha tovább haladok nyugatnak, a Vizek városában fogok kikötni. De, végül is miért ne? Egy kígyó néz túlméretezett vacsorájának, felém kap, marjon csak, mérge pocsékba megy, a kígyóhúst pedig igen szeretem. Csak tele vagyok. A váratlan hangra ki is ejtem a számból és kíváncsian merészkedem közelebb hozzá, ember, méghozzá egy sebesült példány, álnok módon nem a szél felőli oldalról közelít.
Átsasszézok a túloldalra, onnét tűnök elő. Semmi egyéb nem vezérel, csupán a kíváncsiság, a története. Halk hangot hallatok, higgyen csak háziasított jószágnak, aki elmaradt a családjától, vagy megszökött, elkóborolt.


Cím: Re:Sytar fennsík
Írta: N Fat Neut - 2011. július 28. - 08:23:42
A szürke szemek kitartóan figyelték a sötétet, ami vajuk be annyira nem volt az, a fák és bokrok még is nyújtottak vak foltokat, éppen úgy,a hogy a nagy messziség is. Feszült, egész teste belé remeg a fájdalomba, de nem hagyja, nem hagyhatja, hogy bármely oldalról rávessék magukat ellenei. A bot megfordul kezében, feledi most sebét és ebben segít neki az a roppant félelem, ami megüli szívét. Igen, a vén bolond, az akit gyermekkora óta nagyra tartottak, hiába nem volt érzéke a mágiához, esze több is volt, mint egy tucat mágusnak együttvéve és oh, az a fene nagy lojalitása a szülei felé. Akik eldobták mikor Brand szigetére bujdosott. Hihetetlenül okos és ostoba egyszerre, ezért talán most az életével fog fizetni.

A rémület jégpáncélként terült el tagjain, minden mozdulatában meggátolva, ahogy feltűnik a különös zöld szempár és kódexeket, enciklopédiákat felülmúló tudása már elébe is böki a démon nevét: aruji-henka. S már a jellemzőit is előhalássza. Múlik a rettegése, s könnyed mosoly terül el arcán, hátha vége, akkor inkább fogyassza nagy egészséggel egy démon. Aztán eszmél, de hiszen akkor titka nem kerülne jó kezekbe, beletörődött. De valahogy még sem stimmelt a dolog, szemei összeszűkültek, ahogy a négylábú jószág alakja kibontakozott.

- Ó, farkas uram. Mit keresel te a macskák birodalmában? He? – Mindég is bolondult a kutyákért és nemesebb őseikért, a farkasokért. Most is megesik bolond szíve, hallva az elveszettnek tetsző hangot. Megrogyasztja térdeit és nehezen a földre térdel, kezét nyújtva előre, nincs mivel védekezni, ha valóban egy démonnal áll szemben, egy bot kevés lesz és túl messzire került lombikjaitól. Ha halnia kell, hát haljék! De ha nem, akkor hátralevő napjaira talán szerez egy társat és fondorlatos módon indulnak meg a fogaskerekek, ha sikerül mély kapcsolatot kialakítani az állattal. Igen, már állatként és nem démonként gondol rá. Akkor talán épségben eljuthat Shirata városába, ahol majd a királyné óvó palástja alá rejti. – Elcsatangoltál? Nem szolgálhatok élelemmel. S víz gyanánt is csak egy öreg csordogáló vérével, de féle, akkor megennél, ha azt megízlelnéd. Na gyere! Gyere! Hadd nézzelek meg!


Cím: Re:Sytar fennsík
Írta: Shoong''Loahck'' - 2011. július 29. - 15:20:08
Oldalra billentem a fejem, mint akinek halvány fogalma sincs, mit is akarnak tőle. csak a tónusokra reagálva lódítnom meg csóvában a farkamat. Olyan álnoknak tűnik ez a játék, hiszen öreg ez az ember, a szaga sem kellemes és közelebb lépve ízét is érzem, sokat kivehetett belőle a sebe, mely még mindig hullajtja vérét. Fülemet hegyezve közeledem még egy kicsit, hiszen nem kell tartanom tőle, de egy háziasított eb azért óvatosan. Elővigyázatosan jár el minden idegennel, szagot fogva a kinyújtott kézről ismerkedik, hát teszem ezt én is. Alig mosolyra húzott szájjal, nehogy viccsornak értse a gyalázatot, amivel fejét sújtom. Mily merész és mily ostoba, törékeny lények az emberek, ahogy ez is.

Ha kezét nyújtja felém, óvatosan érintve, lopakodom orrommal alá, sós ízt nyalva ujjai hegyéről. Nem lesz prédám, talán meg kéne tennem számára ama könyöradományt, hogy megszabadítom szenvedéseitől, de mindenki saját sorsának kovácsa. Nem ártott nekem és botja helyet, mivel üthetett volna, a levegőt püfölve, inkább térdre ereszkedve hunyászkodott meg. Talán képes érezni a felette álló hatalmat? Kétlem. Inkább csak szemeim ejtették kétségbe szívét, oh öreg, démon vagyok és bár megfáradt lelked is megfelelne, dohos ízét nem kívánom számba venni. elloptam az őz harsogó levelet idéző életét és ittam a hűs Hold folyamából. Ezt nem rontom el.

Elé ülök, szemezve vele, kíváncsian, még mindig hegyezve fülemet, akárcsak a kölyökkutyák, mikor azt várják: repüljön már az a bot, had hozzam vissza. Ám én arra vagyok kíváncsi, mi jár az ősz szálak alatti gépezetben, mi mozdította meg a fásult térdeket, hogy akár torkát kínálja az általam képviselt vadnak? Alattomos szándék vezérelte e, hogy az oldalára édesgessen? Vagy utolsó pillanatait nem akarja egymagában tölteni? Nem, hiszen ha vére illan is, életének ereje még kitart, ha bűze oly elviselhetetlen is az ifjontihoz képest. Inkább érdek, sem mint szeretni vágyás ösztökélte. Végigszalad nyelven pofám két szélén, már eltűnt a vér fémes íze, de fogaim kivillantak, a sötétben is fehéren. Figyelmeztetés, amit egy másik ordas már mérföldekről kiszagol, de egy ember. Mire fog gondolni, megéheztem, talán a szomjúság űz? Érdekel, érdekel mire jutunk egymással e csillagfényes éjszakán.


Cím: Re:Sytar fennsík
Írta: Daren Shadhon - 2011. július 29. - 18:41:29
Szép lassan elérték az erdő határát, elérve a Sytar fennsíkot.
-Szép környék, legalábbis itt az erdő közelében.- Mondta hűvösen, célozva arra, hogy később sokkal rosszabb lesz.
~Na igen hamarosan úgy fogjátok utálni, mint a legrosszabb ellenséget akivel valaha találkoztatok.~ Tette hozzá immáron csak gondolatban. Többször is megtette már ezt az utat, tudta merre érdemes menni Shirata felé. Emlékezett arra az időszakra mikor inkább zsoldos volt, mint orgyilkos, s mások arra fogadták fel őt, hogy védjék meg, netán más harcosokkal együtt törjön be egy erődbe, fossza ki, ölje meg a parancsnokot és a nemeseket, vagy csak épp fosztogatta az utazókat és kereskedőket.
~Mennyire utáltam azokat az időket.~ Sokkal jobban érezte magát ebben a "munkakörben". Ritkán szabják meg neki, hogy hogy végezze a munkáját, ha meg mégis akkor azt meg is fizetik, sokkal többet keres, könnyebb, legalábbis számára, a munkavégzés, és kevésbé rizikósabb, hisz megteheti, hogy csak a célpont fejébe repít egy vesszőt és meg van oldva minden. Bár legutóbbi éjszaka majdnem egy nyúlra pazarolt el egy lövedéket. Nem volt egy szívbajos állat, nyugodtan ugrált Shadhon mellett, amíg fel nem riasztotta, aki reflexből felé irányította a kezében tartott számszeríjat.
-Jut eszembe.- Zökken ki a gondolkodásból. -Bárki aki kérdezi akár útközben, akár Shiratában, a nevem Darim Ibn-La'Ahad.- Közölte a lánnyal.
~Bár így visszaemlékezve azért nem bánom, hogy voltam zsoldos is, máskülönben nem bukkantam volna rá ezekre.~
Ezzel a gondolattal együtt rápillant az övére, aminek egy rejtett zsebében néhány papírlap leledzik, rajtuk egy egészen ellenálló ötvözettel, és egy fegyver tervével, tovább néhány érdekes ábrával és leírással. Talán Shiratában meg is tudja csináltatni, minek kifejezetten örülne. ~A készítőnek még ezt a szép agancsot is odaadhatom jutalmul a fizetség mellé. Megérte szépen leszedni és elhozni. Mintaszerű egy darab mind a két fele.~
Belekortyolt a kulacsába röviden,  majd továbbindult, hisz előttük volt a puszta, a maga sivár földjeivel.


Cím: Re:Sytar fennsík
Írta: Airie Von Nandori - 2011. július 29. - 21:48:51
Az alkonyat kellemes hidege nem is nagyon mutatta, hogy ez a vidék pár óra múlva kibirhatatlanul meleg lesz. A fák lassan felöltötték szürke árnyaikat, ahogy a felkelő nap első sugarai bevilágították a tájat. Még egy-két óra s teljesen az égbolton fog tündökölni. Amerre a lány szeme ellát, a többnyire kiszáradt magas fű már most forrón lengedezett a lágy szellőben, mely messzi dögszagot hozott magával.
- Már most nem kedvelem, sőt, gyűlölöm ezt a vidéket.
Mondja magának halkan, hisz amerre csak szeme ellát, mindenhol a magas sárga fű rengetege, olykor feltűnik egy kopár fa. Igen, az erdőknél még kellemes, de ahogy haladnak egyre beljebb, annál jobban látja, hogy talán itt fogja hagyni bőrét. Az órák múlásával is egyre melegebb van. Csak sajnálni tudja Lorkot. Hisz hatalmas bundájában nem hogy megfőlni, de megdögleni lehet. Olykor előveszi kulacsát, hogy igyon belőle, de meggondolja magát s csak nyelvét mártja bele. Olykor meg-megáll, hogy worgjának nyelvét is be tudja nedvesíteni. Nem tudja merre lehet valamilyen tó, vagy ehhez fogható, de kételkedik abban, hogy találnak ilyesmit. Ezért csak spórolni tud a vízzel, ahogy csak lehet. A tűző nap kellemetlenül melegíti fejét, ezért egy rongyot köt magára. Néha úgy érzi, lehet már az agya is felforr. Nem igazán jegyezte meg a sötét elf álnevét, de nem foglalkozott most ezzel, hisz kételkedett abban, hogy valakivel is találkozni fognak ezen a vidéken.
- Engem csak az érdekel, ha az alkimista meg van sebesülve, hogy túl e éli ezt a vidéket. Az még rendben, hogy az erdőben talált magának olykor vizet, na de itt?! Nem tudnám elképzelni hogy itt valaki sebesülten képes lenne akár egy napot is túlélni...
Fakadt ki belőle már szinte síró hangon, miből ki lehet venni, hogy igazán nagyon elege van ebből a melegből. Olykor szemébe botlik egy-egy magányos állat, vagy egy kisebb csorda, mely a messzeségeb legel. Csak sajnálni tudja őket is, hogy ily szörnyű helyen kell élniük.
- Gondolom messze van még a város, vagy bármilyen hely, ahol estig várhatnánk, hogy ne keljen ilyen hőségben utazni...
Mondja miközben elfekszik Lork hátán. Lehet, hogy a worg bundája vastag és forró, de már számára teljesen mindegy. Válla, mellkasa s minden egyes testrészre égik, ahogy a tűző nap fénye ostromolja.
- Ez nagyon fog este fájni...
Érinti meg saját vállát. Tény, hogy ugyan az van rajta, amiben még az erdőben fürdött a jó hideg vízben. Mikor eszébe jut a kellemes patak vize, idegesen nyög fel és arcát hátasának bundájába rejti.
- Valaki oltsa le azt a napot!
Hallatszik a nagyon tompa kiáltása a bundában. Elhallgat és már nem szól semmit. Lehet belefáradt a melegbe s talán elszundított...


Cím: Re:Sytar fennsík
Írta: N Fat Neut - 2011. július 30. - 15:29:12
Shoong

Az öreg elnézi az elébe telepedő farkast, minden kétséget kizár e felül, az éles arcélek, a nyúlánk lábak, de kellően izmos törzs és vad tekintet. Talán ez tudna még egy kicsit többet látni, de ő nem eme négylábú csodákat hivatott munkássága során feltérképezni, sokkal inkább vonzotta érdeklődése központját a mágia és minden ami hozzáfűződik. De lám, még ha előtte is ül egy démon, sem képes azt felismerni. Sejtései ugyan vannak, de azok nagy ritkán mentik csak meg az ember életét, ha egy ilyen páratlan létformával kerül szembe.

- Na egy komám! Mit szólnál, ha együtt mennénk tovább? – Magának bólogat az öreg, most már teljesen abba a hitbe ringatva magát, hogy egy kalandor elveszett csatlósa ez a fekete itt az orra előtt. Jámbornak tűnik és készséggel fogadja feléje nyújtott kezét, egy vadállat már réges rég lerágta volna, ha éhsége könnyű préda után sóvárog. Ám továbbra is úgy beszél, mintha a négylábú teljes mértékig megértené.

 – A lovam kidőlt alóllam, az ő oldalát is átlyuggatták a gazok. De énekelek és bebújok a vackodba is, ugyan látom bundás dús. Aligha fáznál ebben a hidegben. – Vacogja, fehér kis pamacsokat lehelve, mert bizony hideg van, kutya hideg. Arthas büszkélkedhet még hasonló hőmérséklettel, ám ott nappal sem változik az átlag mínusz. – Na gyere! – Ezzel tovább indul az alkimista, botjával segítve sánta lábán, csak lopva figyelve, hogy az ordas követi e. Ha igen, hát igazán jó kedve kerekedik, immáron újfent nem egyedül vándorol és talán haszna is lehet eme meg nem köttetet szövetségből.

Kis pihenőkkel tarkítottan halad az éjjel folyamán, egy alkalommal kötésén is igazítva, így már vérét sem veszti hiába. A reggel beköszöntével viszont a dolga egyre nehezebb és nehezebb. A levegő pillanatok alatt lobban, mintha az is égetne. Nem bírja és a bunda rejtekében sem lehet kellemes a vándorlás, de akad foghíjas bozótos, gyér fás rész, ahol más itteni állatok is megpihentek éjszakai vadászatuk után.

Airie és Shadhon

Pihenés és az utolsó méterek, bölcs dolog volt, de még mekkora. Ám a következő városig vezető út, nem napokban van kimérve, hanem hetekben, amelyek bizony hónapokká duzzadnak, hiszen nem egy kavicsnyi Arwat földje. S akkor még nem számolt senki sem a kerülőkkel, bolyongással a teljesen egyforma vidéken, amit ugyan a Senki földjeként emlegetnek. De néhány nomád nép megél hátán, leginkább Tobaka városából elüldözött kereskedők, vagy a rabszolgavárosból megszököttek bújnak itt meg.

Shadhon jártassága viszont kapóra jön, tudhatja, hogy nappal csak jó irányzékkal lehet haladni dél, kevéssé kelet felé haladva, de éjszaka, a csillagok olyanok, mint a pontos útleírás. Jobb is nappal kihagyni a déli forróságot és azt a hőséget, ami szinte felperzseli ezt a tájat délután. Már most érezhető a különbség, a horizonton megremeg a levegő. A felhők úgy oszlanak széjjel, mintha a szelek istene fújná el őket, hogy áldomásuk másutt hullajtsák el.

Ahogy haladtok a dögszak orrfacsaróvá kezd válni, de csak szétszórt maradványaira lehet megtalálni, a valamikor lóként élő növényevőnek. Emberi nyomra nem lehet akadni, de terebélyes mancsnyom akad bőven, e vidék nagymacskái tették mancsukat e potya falatra. De körültekintően, viszonylag nagy kört bejárva rá lehet lelni egyetlen emberi nyomra, ami elárulja, hogy a vándor baljára sántít és a sötét sár gömböcskék léptei között, az vér. Ha meg van ez a nyom, követhetitek abban a reményben, hogy nem máshoz, mint az alkimistához vezet. Viszont csak a homok őrizte meg így a lábnyomokat, a füves részek minduntalan kérdőjeleket hagynak, merre is mehetett. Csak a vércseppek állandóak, amik apró fekete kavicsként mutatják az utat. De ebben a hőségben …


Cím: Re:Sytar fennsík
Írta: Shoong''Loahck'' - 2011. augusztus 02. - 14:00:20
Figyelem, mintha másra nem is kéne ügyelnem, de még sem hagyom osztatlan figyelem nélkül a környezetünket. Hiszen az előbbi kígyó is alattomosan támadt, igaz, eztán már semmibe sem fogja méregfogait vájni és erről felrémlik a két apró lyuk a lábamon. Már nem is sajog és reggelre nyoma sem lesz, sem érzékeny ujjak, sem mindent látó szem nem fedezi fel. Lehajolva simítom el szőrömet nyelvem segedelmével, érdektelenséget mutatva, majd újra rá meredve. Közel engedve, olyan közel, hogy érintsem, hogy megsimogathasson, mint egy közönséges szolgalelkű kutyát, mostani szerepem megkívánja az alázatott és a tisztelet színlelhető jószág, s teszem.

Csóválom hátsómat, tetszésemet lelem a helyzetben. Más undorodva marná el az életből ezt a férfit, engem talán a vér szaga, talán valóban csak a kíváncsiságom tart itt, magam sem tudom. Célom van ugyan, de kerek egyszáz esztendő leperget már születésem óta s szülő falkám egyetlen tagja sem indult kutatásomra, így egy éjszaka vagy még egy évszázad már nem oszt és nem is szoroz. Révbe érek, ha eljő az ideje és addig miért is ne éljek a kínálkozó alkalmakkal. Hogy ne egyek egyedül. Hogy ha vakkantok, mordulok, vagy csak pusztán az élet jelét adom, valaki reagáljon. Hogy elfogadjon olyannak, amilyen igazából vagyok. Pusztán ennyiért képes vagyok ezt megtenni, csak ennyiért.

Még is ülve maradok, amikor elindul, elnézem sántító alakját. Nem fogja sokáig húzni, hacsak jóakaratú vándorokba nem botlik, a meleg hamar kikezdi e vidéken a legapróbb sebet, a hideg megőrizné és szó szerint beléfagyasztaná a vért, de itt a meleg mindent megérlel. Lázát ezen éj hűvöse is előcsalhatja, megbetegítve tüdejét. De nem fűz hozzá kötelék, utána loholok virgonc módra tipegve körülötte, ugrálva, táplál majd és ha húsából nem is eszem, ha jó szolgálatot tesz, majd elkaparom a föld alá emberek szokása szerint. Egy farkas és egy ember útja azonban néma, eleinte teljesen így gondoltam, de az öreg szája csak rövid időkre csendesedett el, felébresztve bennem az ingert, hogy meggondoljam magam és mielőtt teljes dühömet vonja fejére, elharapjam torkát. Fura mód, még is mulattatott. Mindenről mesélt, az életéről, szerelmeiről, városokról és árulókról. S ez utóbbi érzékenyen érintette szívemet.

Ugyan olyan módon, ahogy testemet a felkelő Nap heve. Egy ideje már ennek a világnak határán barangoltam, így nem volt ismeretlen az alattomosan kúszó meleg, mi néhány óra leforgása alatt katlant varázsol ebből a kopár tájból. Lihegtem és meg megálltam, ez a vidék nem egy a fagyos vidékeken nevelkedett léleknek való. Bármit is akar most az öreg, vagy azt teszi amit én, vagy megy tovább maga. Vészes iramban kerestem megfelelő helyet a nappali órákra, nem vagyok olyan bolond, hogy fekete, vastag gúnyámban megvárjam a delet. Akadt még bozótos és fás rész is még szép számmal, a legsűrűbbet választottam ki. Az öreg ruhájának szegélyét fogtam meg és annálfogva húztam a jó irányba, jelezve, mi is a szándékom. Ha velem tart, akkor rögtönzött vackomban helyet szorítok neki is, ha nem, az már az ő baja.


Cím: Re:Sytar fennsík
Írta: Daren Shadhon - 2011. augusztus 07. - 20:36:22
-Ha nem bírod a meleget akkor álljunk meg és várjunk napnyugtáig.- Közli szárazabban, mint a kenyér amit ebben a sivatagban hagytak el. -De még sötétedés előtt körbe kell néznünk hátha a prédánk hagyott valamilyen nyomot maga után.-
Mondja, s reméli, hogy a nagymacskák még nem bukkantak a nyomára és falták fel a kulccsal együtt. Menet közben megtapogatja kulacsait, s szomorúan tapasztalja, hogy közel se lesz elég Shiratáig, bár ha nappal pihennek, akkor nem isznak annyit, és este bőven tudnak annyit haladni, hogy találjanak egy kis tavacskát. Elvileg..
~Csak könyörgök ne nyavalyogjon sokat, csak ennyit kérek.~
Fohászkodik magában Uruhanhoz, s egyelőre úgy érzi imája meghallgatásra talált. Körbenézett, és kiszúrt magának egy terebélyesebb lombkoronával rendelkező fát, és elindult felé, intve ideiglenes társának, hogy jöjjön.
-Itt megpihenünk akkor, és majd estefele folytatjuk az utat.- Hagyja el száját miközben leszáll a lováról és kiköti a fához.
-Remélem a szőrgolyódnak jó a szaglása, úgy sokkal egyszerűbb dolgunk lesz.-
~Bár ha nem az se gond, ha elég közel jutunk hozzá, segít majd a Kövek szava~ Határozza el magában, majd lefekszik a fa tövébe, s fejébe húzva a csuklyáját pihenésre adja a fejét, bízva lovában, hogy felébreszti, ha veszély közeleg.

Álmában újra Wenraokban jár, noha ezúttal úgy mint fogoly, kit árulás vádjával tartóztattak le, s vetettek tömlöcbe. Nincs mese, jobb esetben is rabszolga lesz, akit eladnak evezősnek, vagy gladiátornak. De mégsem... Közlik vele, hogy csak egy harcot kell megvívnia, életre halálra, s utána szabad lesz, ha túléli egyáltalán. Mint ilyenkor mindenki, ő is örömmel fogadja el a feltételeket. Botor módon nem kérdezte meg ki lesz az ellenfele, mit meg is bánt, hisz Ardannal kellett szembenéznie. Legmélyebb félelme vált valóra ezáltal, de igyekezett uralkodni magán. Nem esedezett bocsánatért, a sötét elfek világában ez nem létezik. Inkább kivonta kardját, s felkészült a harcra, mi el is kezdődött öccse által. Kénytelen volt védekezni, s noha kétszer is lett volna lehetősége megsebezni ellenfelét, képtelen volt rá, akármennyire is akarta. Kénytelen volt védekezni, de azt se lehet örökké, egyik védése nem volt tökéletes, hátratántorodott, s ezt kihasználva öccse kiverte a kezéből a fegyverét, és még úgy hasba is rúgta, hogy a földre került, torkánál a kard hegyével, de mégsem következett be azonnal a végzet.
-Miért tetted ezt bátyám? Apánk megölését még értem, no de Anyánk? És miért zárattál engem tömlöcbe emiatt?- Szegezte neki a kérdéseket, ugyanolyan kíméletlenül, mint ahogy ő ráfogta a gyilkosságot.
-Nem volt más választásom...- Sziszegte a fogai között.
-HAZUDSZ!- Kiáltott rá Ardan, s torkon szúrta, minek hatására kis ordítással kelt fel álmából.


Cím: Re:Sytar fennsík
Írta: Airie Von Nandori - 2011. augusztus 07. - 21:17:41
- Ez nem meleg, ez hőség...
Szólal meg hosszú idő után elnyomott hangja a bundából, lehet mégsem alszik, csak elfeküdt. A nap tűző érintése szerencsétlen fejét tökéletesen felforrósította, lehet még napszúrást is fog kapni még a végén. Az hiányozna még csak nekik... Igaz, hogy a feje már így is olyannyira lüktetett, mintha milliónyi darázs zsongana benne. Shadhon szavai egyre jobban fájtak neki. Csak remélni tudhatta, hogy a sötét elf nem fog sokat beszélni, mert azt igazán nem bírná ki. De szerencsére hosszú ideig mentek csendben, olykor egy kopár fa körül, mely arra a pár percre, hogy megpihentek nála oltalmat adott. Azt se sokat, hisz levelein keresztül átszűrődött a nap fénye.
Mikor már a tikkasztó hőség lassan, de szerencsére biztosan hagyta el a tájat, feláldozva magát a kellemes, esti hidegségnek, feleszmélt Shadhon szavaira. Feje még ugyan fájt, de érezte, hogy lassan egy kis pihenéssel ez is el fog neki múlni. Igaz, még az este messze van, pár óra hossznyira, de már most valamivel kellemesebb az idő.
- Lork farkas, ezért a szaglása nem hogy jó, de kiváló. Ha találnánk valamit, bármit ami az alkimistáé, biztos hogy a szag alapján még ezen a helyen is kiszagolná.
Mondja neki, de a végén elcsuklik hangja, hisz kiszáradt ajkai enyhén megvannak repedezve. Nem ivott sokat, sőt. Csak olykor ujjait benedvesítve haladt velük végig ajkain. Most hogy megpihennek, lehet még meg is enged magának egy-két falatot a maradék kenyérből, mely talán már csont száraz lesz. De legalább valami. Tudja hogy Lorknak vadászni kéne, ami beletelik egy-két órába, így inkább csak bízik abban, hogy társa még egy jó ideig kibírja. Lemászott társáról és azonnal a fa tövébe letelepedve helyezte magát kényelembe. Ő maga párszor már szundikált az úton, így nem volt fáradt. Hagyta a sötét elfet aludni, vigyázva őt. Bár igaz, hogy Lork jobban vigyázott rájuk, mint a hobbit lány, ki valójában ki se látszik a magas fűből. Olykor figyelte a férfit, kinek nyugtalan álma lehetett, mit felriadása meg is erősített. Igen, nagyon is jól ismeri, mikor álmokban üldöz a múlt. Csak egy aggódó pillantást vetett felé, nem akart kérdezősködni, hisz mindenki számára ez a téma kellemetlen, nem még hogy szinte egy idegennel beszélgetni róla.
- Rosszat álmodott?
Kérdezte meg azért mégiscsak óvatosan, de kedves hangon. Gyermeki arcában látszódott a kíváncsiság, melyet próbál alaposan visszafogni.


Cím: Re:Sytar fennsík
Írta: N Fat Neut - 2011. augusztus 10. - 07:25:28
Shoong

A férfi messze nem értette, mit is akarhat tőle a farkas, de maga is érte a meleget és mikor végre tompa agya összeköttetést talált a bozótossal, megértette. Hálát adott az égne, hogy egy ilyen gondos utazótársat sodort az útjába, még akkor is ha haramiák nevelték bele ezt a kellemes tulajdonságot, bár ezt kétli barátságossága miatt. Nyögve bújt a rejtekbe, oldala már nem fájt, legalább is hagyományos értelemben, tompa volt és zsibbadt az egész, de ahogy meghajolt rögtön nyílalt és lüktetet vagy egy fertály óráig. Nehezen szedte a levegőt, ugyan ordíthatott is volna. Senki sem hallotta volna az állatokon kívül, vagy ez csak puszta ámítás, az a rohadék biztos a nyomában van már, vagy pribékjeit küldte utána, esetleg felbérelte a város legjobb bérgyilkosát.

- Tudod, cimbora. – Kezdett bele, mert sok mindenről beszélt az éjszaka és a nappal egy része során, de a jelenlegi problémájáról nem. – Lehet veszélyessé válik a helyzet.. A sátánfattyú biztos, hogy utánam küldött néhány haláli fickót, csak hogy eljátszanak velem kicsit, aztán hagyjanak fűbe harapni. De ezt még nem hagyhatom. – Ha a közelében telepedett meg a farkas, akkor kezét ráhelyezte és simogatni kezdte, mert nagy bölcsesség volt attól, aki megmondta, hogy az állatok simogatása nyugalommal tölt el. Szabad kezével egy igen fura kulcsot húzott elő, megfordult a fejében, hogy a farkas nyakába akasztja, de semmi nem garantálta, hogy az ebek őse nem hagyja őt itt egyszeriben. S bár a ládika nincs meg, a kulcs itt van, a tudás pedig a fejében, tehát nincs gond.

A nappal eltelik, az alkimista nem sokkal ezután mély álomba szenderedett és csak időnként rezzent össze, motyogott valamit, félbehagyott mondatok és nevek, amik valahogy furán kacifántosak voltak. A láza is megemelkedik, míg pihen, a forróság nem tesz jó hatást az öreg szervezetre, de a közeledő éjszaka hidege sem kecsegtet jóval. Érezhető a levegő rezgése, a szél megváltozott s mivel ez eleme a farkasnak, már tudhatja következő hajnal valami szörnyeteget hoz magával. A kérdés: maradni a majdnem biztonságban, vagy tovább menni, megtartva az esetleges üldözőkkel szembeni előnyt?

Airie és Shadhon

Tengerpart és hullámok, a víz állandó csacsogás. Ez egy igen szép vágy, de itt csak a száraz fű zizeg, szinte serceg, ahogy a Nap felkapaszkodik a legmagasabb pontra az égen és azt hinné, bárki laikus, most már jobb lesz, most már enyhülni fog. De a láthatatlan tüzet tápláló karok, még több képzeletbeli rönköt halmoznak a mohó lángokra és a meleg elviselhetetlen. Néhány állát kószált a közelben, ragadozók is, de azok Lork jelenléte miatt meg sem próbáltak közelebb menni, nem láttak még ilyen lény, szaga és méretei inkább óvatosságra intettek, minden itteni nagy vadat. Csak a növényevők kószáltak odakint, rendületlenül kutatva sovány élelem után, de aztán azok is eltűntek. Az ok egyszerű, egy kőbe vájt mélyedés vonzotta őket, ahol megállt némi víz,, ott olthatják szomjukat.

Az állatok igen, de egy hobbit és egy sötételfe, hát nagy valószínűséggel életüket pecsételnék meg egyetlen korttyal is, vagy csak ajkaik benedvesítésével. Hiszen a víz, mocskos, állatok hemperegtek benne és ha csak azt tették volna. De kínszenvedésnek lassan vége, elzárták a katlan hevét és ahogy a vörösbe borult korong eltűnik a horizonton, érezhetően hűl a levegő, egyre kellemesebb és kellemesebb lesz, de aztán, mikorra beköszönt a teljes sötétség, már túl hideg van. Még a lehelet is látszik.

A nyomok! A nyomok egy része még van, de ha még világosban nem leltek rá, sötétben esély sincs fellelni őket, hiszen megindul az éjszakai élet és a vadászok, nem lesznek kegyelemmel, hogy az a lábnyom esetleg fontos valakik számára, eltapossák, elgörgetik a megkövült vércseppeket, vagy porrá nyomják. S ha ez nem lenne elég, valami megőrjíthette a madarakat,mert azok egyenesen arra felé tartanak, amerre a két vándor érkezett. De éjszaka? Maximum egy két bagolyra, fácánra lehetne számítani, de ezek többsége az éj leple alatt inkább fészkének nyugalmát élvezi és most még is repül.

A hajnal fura, mintha köd lepné el a vidéket. Shadhon, ha élt már homokvihart, akkor tudja, hogy ez az álnok és csalfa kép, annak a hírnöke és nem árt időben fedezéket találni. Amiből valljuk be, ezen a tájon kevés van, de egy sötétebb sáv ring a távolban, mint egy szellemkép. A bokrok védelme jó, de vajon tényleg ott vannak, vagy csak káprázat? A lehetősége: köpennyel védve magatok ott lapultok meg, ahová elértetek, vagy vállaljátok a jó félórás utat a bozótosig, ami talán ott sincs. Egy viszont biztos, ha voltak is nyomok, azt a vihar maradéktalanul el fogja söpörni.

//a párosnak mondom, ha ma még írtok (18 óráig), akkor kaptok választ még ma, aztán már csak ha hazajöttem, So te nem sietsz ^^//


Cím: Re:Sytar fennsík
Írta: Daren Shadhon - 2011. augusztus 10. - 11:48:28
-Nem, nem álmodtam rosszat, pusztán csak örömömet lelem abban, hogy ordítozva ébredek.-
Mondja nem kevés iróniával a hangjában, ugyanis nála hülye kérdéshez hülye válasz dukál. Sok mindenkit kiakasztott már vele, de ez vele jár, ha nem tetszik el lehet menni. Felkászálódott, majd kivett a táskából egy vastag köpenyt, s átvetette az egyik vállán.
-Keríts valami meleg ruhát, mert nemsokára hideg lesz. Nagyon hideg...- ~Fogod te még átkozni ezt a földet úgy érzem.~
-Aztán indulj el arra.- Mutat kelet felé. -És keress emberi lábnyomokat, talán még vérnyomok is lehetnek. Remélek a szőrmók haverod hasznos lesz. Én dél felé megyek, ha találsz valamit szólj.-
Sorolja az utasításokat, félreérthetetlenné téve, hogy még ő a főnök, amíg meg nem szerzik a kulcsot. Onnantól ő a saját részével végzett, csak segít a hobbitnak ha kell.

Eloldozta lovát a fától, aki közben szépen megtisztította a környékét a fűtől, ami ugyan nem volt túlságosan tápláló, de több mint a semmi.. Lassan elindult a magának választott irányba, olykor-olykor letérdelve, hogy jobban megvizsgálja a nyomokat, de mindegyik amit csak talált valamilyen állathoz tartozott. Voltak különböző méretű macskák, mindenféle növényevő állat, sőt, még egy farkas nyomára is rábukkant, de semmi ember által hagyott nyomra nem lelt, s már lassan kezdett sötétedni, így fel is vette rendesen a köpenyét.
-Remélem azok több szerencsével jártak.- Morgott magában.


Cím: Re:Sytar fennsík
Írta: Airie Von Nandori - 2011. augusztus 10. - 15:37:41
Nem szólt semmit, sőt, mintha meg se hallotta volna az ironikus választ kérdésére. Úgy gondolta ha a sötét elf duzzogni akar azért, mert valaki megmerte kérdezni mi baja, ezzel nyilván kimutatni egy kis aggodalmat netán barátságot iránta, hát legyen, de a hobbit lánykát rossz kedvével ugyan nem rontja meg. Neki is vannak olykor kellemetlen álmok, melyek gyakran gyötrik a lányt, mégsem bunkó másokkal szemben. Nem foglalkozik vele többet, inkább szótlanul fel ül Lork hátára s elindultak az adott irányba.
- Gyere szívem, keresünk valami szórakoztatóbbat. Úgy látszik valaki ideges...
Mondja társának ügyet sem vetve arra hogy meghallja e vagy sem Shadhon. A farkas el is indult a lánykával, ki időközben szétnéz a puszta tájon. Nem is mentek oly távolra a kis tábortól, mikor Lork orrába csapott a vér szaga. A kellemes szellőben érezte ugyan a dögszagot, de a vér jobban kivehetőbb volt. Azonnal el is indult annak nyomába s ahogy ők azt gondolták, meg is találták a nyomokat. Radoszka lemászott hátasáról és szétnézett.
- Azt a kutya mindenit. Ki hitte volna!
Szólal meg diadalmasan és büszkén. Nagyon örvendezteti őt a gondolat, hogy ők és nem Shadhon találta meg a nyomokat. Szemei buzgón pásztázták elégedetten a nyomokat, melyek mellett megszáradt vérfoltok is hemperegnek. Számára nehéz megmondani, hogy mióta vannak itt, mikor haladhatott itt el az alkimista, hisz a tűző nap vagy az idő, de valószínűbb hogy mindkettő szárította meg. Az éjszaka közeledtével, mikor már felgyúltak az első csillagok, de a napkorong még nem adta át teljesen helyét az égen, megérezte hogy az idő nem kellemesebb, hanem inkább kellemetlenül kezd hűlni. Felvette ruháját, mely tény hogy nem biztosít igazán meleget, de jobb mint a semmi. Majd legfeljebb Lorkhoz búj, mint mindannyiszor a téli éjszakákban. Visszamászott társának hátára s vágtatva Shadhonhoz értek.
- Megtaláltuk a nyomokat. Sőt, vérnyomok is vannak ami jó jel, mert Lork szaglással tudja követni.
Mondta neki, szinte már hadarta a szavakat.


Cím: Re:Sytar fennsík
Írta: N Fat Neut - 2011. augusztus 10. - 18:20:18
Útra fel! A nyomok megvannak és érdemes követni őket, amíg lehet mert az ég még mindig ígér meglepetéseket. A homokvihar csak egy apró elhintése a dolognak, hiszen az talán nem söpör végig itt teljes erejével, de ez csak egy talán. A fűmentes helyeken bőven akad az aranyló szörnyetegből és az nem a lábán jött el idáig. A távolban egy csorda is megindul, morajlásuk előbb eléri a kis párost, mint a látványuk. De az is megérkezik, távolról barna lángoknak hatnak, közelebb érve viszont egyre tisztábban kivehetőek a jószágok. Akik mintha céljukúl tűzték volna ki, hogy szó szerint lerohanják a kis párost. De még távolabb irány váltanak, nyugatabbra fordulva, aztán még egyszer, még egy kicsit megcélozva a Nap nyugvó helyét.

Az ég szürkülni kezd, sűrű felhők gyűlnek. Egyik sem jó, sem a szél, mely elsöpri a legmélyebb nyomot is, sem az eső, ami alig fog percekig tartani, de ahhoz eléggé nagy cseppeket zúdít majd, hogy minden fellelhető oda vesszen. Melyik ér előbb ide?

Lork furcsán kezd viselkedni, tétován lépked és felmordul, így még nem viselkedett és nehéz eldönteni, félelmétől vagy harci kedvétől reszket e és feszülnek meg ugyanakkor izmai a bunda alatt. Shadhon lova sem a megszokott, felágaskodik és szabadulni akar, egy puszta természeti jelenség nem okozhat e féle vadságot, szinte őrületet egy jószágnál sem. A ló teljesen megbokrosodik, fékezhetetlenül ficánkol, ahogy Lork sem tűri tovább hátán gazdáját, hanem ugranak, akkor állataik vetik a földre őket. S azok terhüktől szabadul rohannak, egyenesen abba az irányba, amibe az előbb a csorda.
Váratlan tűnik fel egy ideges fekete oroszlán is, de ügyet sem vet a kétlábúakra, támolyogva, időnként a földbe kapva, mintha azzal harcolna halad ő is abba az istenverte irányba.

Elered az eső, elenyésző percekig hullik csak, de ez alatt az idő alatt erősebbé válik a kántálás, mit eddig csak az állatok hallhattak meg. Most azonban a hulló cseppek között vibrál az éteri hang, mely mély szólamokban ejti a különös szavakat, de csak annak szólhat ismerősen, ki már áldozott valaha Shion istenségnek. Újabb válasz út: gyalogszerrel mentek tovább s ott van még a kibontakozó vihar is, minek szele már kezdi tépázni a fákat, vagy a jószágaitok után mentek és a vihar immáron nem előttetek, hanem nyomotokban halad majd.

//a kuszának is tűnik, mindennek meg lesz az oka //


Cím: Re:Sytar fennsík
Írta: Daren Shadhon - 2011. augusztus 17. - 20:42:46
~Legalább van valami hasznuk... Néha mégis érdemesnek tűnik egy társsal menni.~ Gondolkodik, mikor észreveszi a felé tartó párost. Bár van realitás a gondolatmenetében, az nem az orgyilkosok világa. Az ő életük a magányról, és az egyedüllétről szól, hisz nem maradhatnak egy helyen sokáig, és sehol sem kedveli őket a világ, legalábbis így mutatják, de mindezek ellenére az uralkodók sem vetik meg a "használatukat", sőt. Nem egy csatát, avagy egész háborút nyertek meg az uralkodó, vagy egy hadvezér kiiktatásával.

-Remek.- Válaszolt a félszerzetnek. ~Legalább van valami haszna a szőrpamacsnak is.~ Morogta magában, majd felszállva a lóra elindult a lány után. Egy ideig haladtak, de aztán hirtelen mindenféle állatot vett észre a távolban, mintha meg akarnák támadni őket. De nem! Hasított belé a felfedezés, mikor jobban szemügyre vette őket. ~De mitől menekülnek? Mi a......~

Merengéséből lova rántotta ki, ahogy hirtelen hátsó lábaira ágaskodott.
-Héé! Mi bajod kislány?- Kérdezte lovától, aki fittyet hányva a kérdésre csak egyszerűen ugrott egyet, ledobva hátasát. Meglepődve tápászkodott fel, amit tetézett még az is, hogy a félszerzet is nagyot repült a farkas hátáról, s mind a ketten a többi állat után erednek. ~Na b...g... Már csak ez hiányzott nekünk...~ Felkapta a tolvajt a földről, s csak ezután vette észre a vihart.
-Okéé. Ez már nem tetszik. Szerintem keressük meg gyorsan az állatokat, velük ki tudjuk kerülni a vihart. Más lehetőséget nem nagyon látok.-


Cím: Re:Sytar fennsík
Írta: Airie Von Nandori - 2011. augusztus 19. - 19:13:14
Nem igazán arra számitott, amit Shadhon mondott. Valójában azt remélte hogy legalább egy kicsit megdicséri, hogy milyen ügyesek, de ennek semmi jele, se nyoma nem volt sehol. Enyhén csalódott, mi arcán látszott is. Még az sem vigasztalta, hogy ők találták meg a nyomokat, és nem a sötét elf. Lorkon ülve követték a nyomokat, mindaddig amig csak tudták. A különös moraj a lány számára idegen volt, hisz nem járt még ilyen vadonban. A homokvihar teljesen ismeretlen dolog neki. Figyelte a környéket, ahogy felfigyelt a távolban zajló különös dolgokra, már kérdezte is volna a sötét elfet mi történik. De ekkor Lork mintha meglenne teljesen babonázva, ledobta magáról a lányt aki hátára esve ért földet. Hangon sikkantást adott ki, mi jelezte meglepettségét és fájdalmát is egyben, hisz egy kőnek esett neki. Szerencsére ahogy érezte, nem ütötte meg magát súlyosan. Nagyokat pislogva hasitott a fájdalom fejébe, miközben homályos szemeiben látta, hogy nem hogy csak ledobták magukról a hátasaik, de el is menekültek tőlük.
- Mi a...?
Kérdezte még mindig fájlalva hátát lassan állt fel a földről. Kicsit megrázza magát, hogy biztos legyen abba, semmi különös baja nincs. Shadhonra néz, de, kérdésére már meg is kapta a választ. A homokvihar fenyegető felhői és zaja mintha sárkány szárnyain haladna volna, oly gyorsan közelitett feléjük. Az állatok mind egy irányba menekültek, hogy biztonságban tudják életüket. Lehet ez történt a ként hátasával is. Sőt, biztos. Nekik is iparkodni kéne, ha nem akarnak a homokvihar karjaiba jutni. Fogalma sem volt, hogy az homokvihar, hisz oly messziről ki nem ismeri nem igazán tudja megállapitani. Ő csak azt látta, mintha egy démon kavarná fel maga köré a homokot, s mindent mit talált. Látott már szélvihart, látott már tornádót a tenger közepén s szülőföldjén. Lehet ez hasonló volt ezen a vidéken. A szél ahogy erősödött, egyre jobban fújta szemükbe a homokot. Igaz az epicentrum még messze volt tőlük, de nem akarta megtudni, hogy milyen nagy ereje lehet. Most már tényleg elvesztik az alkimista nyomait, bár ez aggasztotta őt a legkevésbé.
- Lork!
Egy kiáltás, mely szinte semmit se ért, hangját elvitte a közelgő szél. Tudta hogy igy nem fogja visszahivni a farkast. Shadhon mondatára válasz képp már az állatok irányába iramodott. Ahhoz képest amilyen pöttöm a lány, hihetetlen gyors volt. Ügyesen ugrálta át a köveket, szlalomozott a bokrok közt, mintha egész életében akrobata lenne.


Cím: Re:Sytar fennsík
Írta: N Fat Neut - 2011. augusztus 22. - 10:14:54
A szél állandó marad, a mi végtére is nem egy nagy hátrány, hiszen kevésbé érezni a Nap hevét, ugyan akkor dacolni a nem csekély szívó erővel sem könnyű. Az állatok nyomát viszont legalább szinte gyerekjáték követni, valahogy mindig felbukkan egy-egy egyed, a vadon élők mellet hátas állat is és természetesen mind ugyan abba az irányba haladnak.
Az üldözés hosszú és kimerítő, ez nem vitás és az idő csak úgy repül, mintha most bőkezűen osztanák, de elmúló órái még sem tűnnek soknak. A fáradság érezteti már magát a szorgos lábakban, de talán az istenek végre rámosolyognak a két bérencre, mivel mozdulatlan sötét tömeget pillanthatnak meg a messzeségben, egy magasabbra törő hegyszerű, vékony képződmény előtt. Közelebb érve már tisztán kivehetőek az állatok és egy magasabb ponton, egy igen díszes kelmébe öltözött fura alak sziluettje is feltűnik. Magas, talán rendellenesen is és szikár is, vagy csak sok a ruha rajta. Nehéz lenne eldönteni. A látvány viszont magáért beszél, hiszen egyetlen kézmozdulatára mozdul az egész állatsereglet.

Kiáltás szakad váratlanul a levegőbe, nem is olyan messzi a párostól, valószínűsíthető, hogy szintén hátasa után jöhetett ama vándor. Ám fele annyi szerencséje sem volt, mint a sötételfnek és a hobbitnak, mivel karjába egy nagymacska mélyesztette fogait. Ez intő jel. A közeli bokrok megmozdulnak, tehát jelenlétük nem maradt figyelmen kívül. Három, sörényes macska elevenedik meg előttük, morogva, fújva, de utat nyitva egyenesen a szikla felé. Várakozva milyen döntést hoz majd a két betolakodó, megadóan menetelnek a szikláig, talán vesztükbe, vagy fegyvert fognak és próbára teszik magukat és szerencséjüket ellenük.


Cím: Re:Sytar fennsík
Írta: Daren Shadhon - 2011. augusztus 22. - 15:52:04
Nem látott más kiutat, futott, mint ha az élete múlt volna rajta, és tényleg. Bár egyszerű volt követni őket, nem lehetett tudni milyen messzire szöktek el tőlük. De legalább nem volt olyan meleg hála a szélnek, viszont az útjukban állt még mindig, ami hátasok nélkül nem volt szerencsés. Lassan kezdett fáradni, ami azért nagy szó, hisz ezer év alatt nem lustálkodott, képezte magát, így megnyugtatóan vette észre a tömeget, s az alakot a sziklán. Kicsit örült, de ez el is enyészett mikor látta, hogy az állatok martaléka lesz hamarosan, így nem is törődött vele, úgyis lekötötték a bokrosból feltűnő cicuskák. Reflexből elővette számszeríját, míg másik kezével az egyik kardjára markolt. Nem akart teketóriázni, s főleg nem a többi ragadozó közé futni, így rögtön kilőtte a mérgezett nyilat a hozzá legközelebb lévőhöz, majd kardot rántott, és a másik macska felé suhintott vele, sikeresen megvágva a nyakát, sajnos nem halálosan de épp eléggé ahhoz hogy az ne akarjon tovább küzdeni. Az elsővel több gondja már nem volt, jobbra-balra szédelgett a méregtől, így már csak egyikük maradt meg.
-Hallod tolvaj kéred az utolsót? Láthatod nem nehéz elbánni velük-
Mosolyog, de most őszintén. Már csak ilyenkor tud, mikor harcol, semmi más nem tudja meghozni így az örömét, mint a vérontás. Lenyalta pengéjéről a vért, miközben visszafordult az állat felé, hisz azért mégse bölcs dolog levenni az ellenfélről a tekintetünket, főleg ha egy kiszámíthatatlan vadállatról van szó.
-Na mozdulj már!- Szól rá a tolvajra. -Nehogy már nekem hagyj minden élvezetet.-


Cím: Re:Sytar fennsík
Írta: Airie Von Nandori - 2011. augusztus 24. - 16:41:45
Ahogy haladtak a káoszban hátasaik után, enyhe vigyor ült ki arcára. Hogy miért azt saját maga sem tudta, hisz semmi nevetni valót nem talált jelenlegi helyzetükön, sőt nagyon is siralmasan állt a szénájuk, melyet most a vihar el is visz de nagyon könnyen, ha azonnal nem tesznek valami értelmeset. Értelmeset? A mosoly arcán csalóka volt, hisz nem tudta visszafogni arcizmait akkor sem ha nagyon megerőltette magát. Nem szállta meg semmilyen démon, de még csak az agya sem borult el vagy ehhez hasonló. Csupán siralmasan nevetségesnek tartotta az egészet. Megvolt rá az oka. Életüket mentik és próbálják hátasaikat utolérni, holott a drága nyomok ellesznek könnyedén söpörve s kitudja, lehet ők is tökéletesen elfognak tévedni ebben a nagy hajszában. Ahogy haladnak, szemébe feltűnik egy idegen. Először csak távolról látja, hogy egy személy lehet az. Naivan megdobban szíve, talán az alkimista? Ugyan... De ha mégis? Szemeit megcsapta az a mocskos vér látvány, melyet nagyon nem szeretett. Teste ösztönösen borzongott meg a mély sebek láttán. Segíteni kéne neki, de ezzel csak jobban feltartóztatják magukat. De ha mégis az alkimista? Vagy valamilyen gazdag kereskedő aki elvesztette karavánját? Lehet jutalmat is kapnak ha segítenek neki? Nem volt ideje ezen gondolkodni, de tény hogy felettébb kapzsi tud lenni mások élete árán is. A közeli bokrok vészjóslóan remegtek meg körülüttök. Épp hogy sikerült megállnia, egy hatalmas macskának a bűzös pofája nézett rá alattomosan, egyetlen céllal. Megtorpant s szíve nagyot dobbant. Saját életének megmentése forgott kockán s az adrenalin azonnal hatalmasat ugrott benne. Szeme sarkában látta ahogy a sötét elf könnyedén harcol velük, mintha csak gyakorló babák lennének. Nem tétlenkedett viszont ő sem. Igaz nagyon keveset harcolt, de apró létére nagyon fürge s tolvajkodásának köszönhetően nagyon jó akrobata is. Ujjai mint a gyík lefutottak oldalára s elővette két rövid kardját, mely számára már kardok voltak, holott egy embernek inkább tőr. Maga elé tartotta őket jelezve az állatnak, nem hajlandó a tápláléka lenni. Egy szökkenés, egy ugrás s precíz támadás. Egyenesen a macska hátára ugrott a levegőben megfordulva, hogy hátára üljön ha megérkezik. Gyors volt s ügyes. Azonnal ahogy megérezte a macska bundáját lábai közt, nem habozott. Két tőrét azonnal az állat fejébe mélyesztette ameddig csak tudta. Utolsó üvöltés s a nagy állat teste hatalmas dobbanással kavarta fel a homokot maga alatt, ahogy nehéz teste holtan esett össze a hobbit lány alatt.
- Ez neked szórakozás?
Kérdi Shadhontól enyhén ironikusan, de ahogy arcán látni, valahogy ő is élvezi eme "öldöklést". Talán kipróbálja ő is az orgyilkosságot? De túl figyelmetlen volt s enyhén öntelt tökéletes sikerével. Egy hatalmas test ugrott felé, számára eltakarva az égboltot. Az utolsó nagymacska ugrott a lány felé, hatalmas mancsával támadva, hogy feltépje a lány oldalát. Mert igaz hogy oldalról támadt, mégpedig úgy, hogy nem esett bele a lány látóterébe. Szerencsére nem volt halálos a támadás, hisz a lány még időben reagált. Legalább is résznyiben. Tőrét kiszakítva a halott macska fejéből támadt ellenfelére s hajolt el egyben is. Kezében a tőr hatalmas ívet lerajzolva landolt a nagymacska állkapcsában. Ismét egy üvöltés s ahogy a lány elhajolt, úgy ugrott át felette a macska is. Hajszálon múlt minden, főképp az hogy ne döntse le magával a lányt. Szerencsére nem így történt, viszont minden szerencsében van balszerencse is. Nem tudott túl jól lehajolni s az állat egyik mancsával felsebezte a lány arcát. Radoszka megérezte azokat a gyilkos körmöket, ahogy súrolják csontját, majdnem áthatolva egészen fogaihoz, melyeket épp hogy csak nem érintett. Fájdalomordítás követte az állat halott landolását pár lépésnyire tőlük. A lány lendülete ahogy elhajolt a macskától túl nagy volt s szintén leesett a földre. Tompa puffanás s érezte ahogy karját nekiverte egy kőnek, de nem ez volt az mi a legjobban fájt neki. Két mély vágás tátongott a lány arcán, melyek oly mélyek voltak, hogy látni lehetett olykor apró fogait. Vére melegen folyt a poros földre, mely mohón szívta fel. Remegő testét még nem hagyta el az adrenalin, lehet épp ezért volt képes talpra állni. Szemeiben látszott a fájdalom és a düh keveréke, de már nem tudott mit tenni. Megtanulta az élettől, nyafogással és sírással nem lehet túlélni, így csak remélte, hogy nem fog sokáig fájni. Kihúzta mindkét tőrét a macskák fejéből s megrázta a levegőben, hogy legalább egy kicsit hulljon le róla vérük. Shadhon felé pillant, kinek testén egy karcolás sincs, bár ezen nem lepődik meg, hisz neki tökéletesen kell tudni gyilkolni, elvégre ez a munkája. Utána inkább az idegen felé nézett, ki csak pár lépésnyire tőlük figyelhette ahogy valószínű megmentik nem csak a saját, de az ő életét is. Már nyitná is a száját hogy megkérdezze ki ő és mit keres itt, de a fájdalom ismét arcába nyilallt, így az ilyen dolgokat inkább a sötét elfre bízta, már ha ő segíteni akar rajta, de nem nagyon adott erre esélyt.


Cím: Re:Sytar fennsík
Írta: Shion - 2011. augusztus 25. - 10:48:04
Airie és Shadhon

Elsőként a kicsiny félszerezethez lép és oly játszva csavarja ki kezéből fegyvereit, mintha csak egy gyerektől venné el a cukorkáját. A sötét elfnek sem kell soká várnia, a különös szerezett, a fehér kámzsába rejtett arc ugyanis előtte elevenedik meg, felébe tornyosulva. Arcát nem, de ragadozóhoz hasonló mosolyát lehet látni és szinte egy azon pillanatban az elf is fegyvertelen lesz. Az idegen hátralép, egészen a tetemig hátrál s leszegi fejét. A megmaradt egy, akárcsak egy közönséges házimacska dörgölődzik hozzá.

- Csak ölni és ölni!

Szólal meg csendesen lehajolva, megcirógatva az elesett pofáját. A fegyverekre több gondot nem fordít, hagyta őket a porba hullni, de hogy bármelyikük is felvegye, azt nem fogja engedni. Felegyenesedik és egy határozott rántással lehúzza csuklyáját, göndörödő éj fekete mintha csak erre vártak volna, vállára és az elé hullnak. Vesébe látó zöld szemeit finoman jártatja a két gyilkos között. Hidegen hagyja, hogy milyen fajba tartoznak, milyen körülmények között cseperedtek s azt is, hogy most milyen foglalkozást űznek. Az invitálást nem értették meg és ezzel vérig sértették, hol ott hatalmas megtiszteltetés lett volna körében, békében lenni. Mert a Vadállatok istene gyűlöl mindent és mindenkit, aki szeretett jószágait kihasználja.

- Mesélt a ló és a farkas, de szavukat elvakította uraik iránti tiszteletük. Érdemtelenek vagytok, hogy egy állat is szolgáljon benneteket!

Állát érinti jobbjával, nem is gondolt hirtelen arra, hogy megátkozza ezt a két szerzetet. De most, hogy így kimondta, nem is tűnik olyan rossz ötletnek. Újfent elmosolyodik, érezni benne a bosszú szikráját és látni, hogy nagyon bölcs szavakra lesz szükség, hogy megbékítsék. Már ha nem egy közönséges mágusnak tartják, ki érti az állatok nyelvét. Ez mulattatja is. Játék! Ha játék lenne talán megúszhatnák, de ez a valóság és Shion nem a könyörületes fajta. S csak egy valami árulkodik magasztos kilétéről, szemei, amikben nem csillan sem a táj, sem az előttük álló tükörképe, sem a homok, sem a Nap fénye. Hiszen, mint minden isten szeme, az övé is csak testvéreit tükrözi vissza, minden mást elnyel.

- Átok? Mhm, kedvem szerint állataitok marcangolnának míg csak van bennetek lehelet, de velük szemben nem követnék el ekkora gyalázatot. Mindazonáltal, nem elég a leány vére és tiéd sem férfi. De átkom tökéletes lesz.

Arca megmarad a kiismerhetetlenség álcája mögött, ám most szavainak hatására kíváncsi. Még több bizonyosságot akar szerezni, hogy ez a kettő méltán rászolgál a büntetésre, amit valószínűleg akkor is le fognak szenvedni, ha méltónak mutatkoznak a kegyelemre.


Cím: Re:Sytar fennsík
Írta: Daren Shadhon - 2011. augusztus 25. - 12:03:43
Szinte sokkolta az idegen megjelenése, s az ereje is, hisz nem egyszerű a kicsavarni a kezéből a fegyvereit. Megjelenése is hihetetlen volt. A semmiből került elő, és magasabb volt mint ő, és játszi könnyedséggel érte el a lány kezében lévő késeket is.
~Ki a franc lehet ez?~ Tette fel magában a kérdést, de nem szólt egy szót sem. Nem szeret beszélni ismeretlenekkel, hacsak nem megbízók. Csak figyelte, és hallgatta, hátha megtud valamit az ismeretlen alakról.
~Szót ért az állatokkal, de nem elf, talán druida, de ez még mindig nem magyarázza a hirtelen feltűnését, hisz teleportálni csak néhány démon képes, de ők meg nem védik az állatokat, és a szeme. A szeme is rendkívül furcsa. Nagy hatalmú lehet, ha így átkokkal fenyegetőzik, néhány macska miatt és...~ Itt mondhatni megállt az agya a felismeréstől. ~Uruhan segítsen minket.~ Sápadt el hirtelenjében, ami egy sötét elfnél kevésbé vehető észre, de az idegen biztos felismerte, hogy rájöttek kilétére.
-Egy évezrede élek ezen a földön, és csak legendákat, meg meséket hallottam róla, nem hittem, hogy ez valóban megtörténhet.- Mondta a félszerzetnek, miután mellé battyogott. -Rengeteg mesét hallottam vadászoktól, kik előtt megjelent egy hosszú, fekete hajú, fehér kámzsába burkolt személy. Azt állították, hogy megátkozta őket, sőt egyiküket könyörtelenül felfalatta néhány erdei vaddal.- Folytatja a mesét, mit annyiszor hallott a kocsmákban, s féltérdre ereszkedik. -Üdvözletem Isten, ki a vadakat óvja. Szívesen mondanám, hogy tiszteletem is, de én csak Uruhant tisztelem és imádom, továbbá nem vélem bölcs dolognak, hogy hazudjak. -Mondja mindezektől függetlenül tisztelettudó hangon. -Megtisztelő, hogy meglátogatott minden, de még mielőtt megátkoz azt is vegye figyelembe, hogy mikor három nagymacska tűnik fel, reflexből az önvédelemhez folyamodok, lévén eddigi tapasztalataim róluk azt támasztják alá, hogy vagy én támadok először, és úgy túlélhetem, vagy várok, de akkor viszont mind rám ugrik. Bár lényegtelen, majd eldönti mit akar,  és átkozzon meg ha akar, de kérem gyorsan tegye, mivel mi nem vagyunk halhatatlanok.- Pillant hátra az egyre jobban közeledő viharra, s reménykedik, hogy viszonylag könnyen megúszhatják a dolgot, végtére is csak megsebesítette két követőjét.


Cím: Re:Sytar fennsík
Írta: Airie Von Nandori - 2011. augusztus 26. - 21:00:51
Ha akarta is volna, mégsem sikerült volna igazán felfognia azt, ami épp történt. Kezei mintha maguktól, de mégis segítséggel hulltak fegyverei ki kezeiből, siklottak a levegőben majd tompán estek le a sárga porba. Arca szinte elsápadt, mikor észlelte, hogy az idegen valóban nem emberi szabású, vagy egyszerű halandó. Sőt, Shadhon szavai egyáltalán nem nyugtatták meg, inkább csak jobban kihozták sodrából. Egy isten. De most komolyan, ha egy egyszerű halandó egy istennel találkozik, az csak két dolgot jelenthet. Jót, vagy rosszat. De hogy, és miért? Ha a vadak istene, talán megbüntetni jött őket, mi a lény szavaiból meg is érződtek, akkor is ha csak fontolóra vette eme lehetőséget. Igen, halott a vadak istenéről, az állatok védelmezőjéről. Sőt, nem is akár kitől, hanem az ork vezértől. Igen, egy legendát mesélt róla, mely szerint a farkasok s orkok testvéri szeretetben, halandókkal fel nem fogható kötelékben élnek egymás mellett, mint ajándék eme istentől azért, hogy tisztelik ama zöld nép a természetet s annak gyermekeit, az állatokat. De szó mi szó a dolog csak legenda, bár mindenben van egy fikarcnyi igazság. De az itt most jelen pillanatban a legrosszabb igazság az volt, hogy a fiatal hobbit lány gyűlölte az isteneket, hisz szerinte egyik sem cselekedett semmi jót a halandókkal. Régen szüleivel tisztelték az isteneket, de amióta oly pusztítóan vált meg családjától, s élt bűnözői életet szinte kényszerből, nem igen bírta már elhinni, hogy az istenek jók is tudnak lenni. Shadhont figyelte, olykor lenyelve saját vérének meleg ízét, mely nem volt oly nagy menyiségben pont a legpompásabb íz. Hízelgő szavak egy sötét elftől, ki féli életét. Ezt a pillanatot nagyon is eszébe fogja vésni, már pedig nem csak azét, mert egy isten áll előttük. Lork jutott eszébe. Lehet mégiscsak inkább volt gazdájának kéréséhez hűséges, s ezért maradt vele? Sosem gondolkodott el még ezen a lehetőségen, sajnos egyre valószínűbbnek látta rá a választ, hogy valóban csak ezért vannak együtt. Sanyargató s fájdalmas érzés töltötte el, hirtelen oly nehéznek s magányosnak érezte magát. Mintha az összes kaland Lorkal csak színjáték lenne, puszta régi kivánság betöltése. Ez a felébredés benne talán erősebb csapás, mint amit egy isten képes lenne számára kitervelni, hisz Lorkon kívül nincs kit elveszítenie, de egyre jobban úgy érzi, hogy sosem volt igazán a farkas barátja. Vére egyre jobban gyűlt szájában s már nem volt benne annyi késztetés, hogy lenyelje, így csak kiköpte a földre. Arcán látszott, hogy habár igazán isten áll előtte, nem fog térdre borulni s bocsánatért esedezni. Neki nincs mit veszíteni s olykor úgy érezte, valóban a halál lenne a legjobb számára. Sosem találta helyét a földön, bár igaz, nem is tudta hova tartozik.
- Ha meg is büntet, tegyen úgy. Hisz az istenek mást nem tudnak. Csak sanyargatni a halandók életét, büntetni a hibákért, azért hogy egyáltalán léteznek. Hol voltak az istenek, mikor imádkoztunk hozzájuk anyámmal s nővéremmel, reménykedve hogy vigaszt adnak szenvedő napjainkban? Hol voltak az istenek, mikor anyám haldokolva könyörgött egy kis jobbulásért hozzátok? Semmilyen isten nem könyörült rajtunk. Egy sem! Megannyin vannak de mind csak tiporni tud. Szívből zengő imáinkat meg se hallják, nem nyújtanak vigaszt, csak pusztítani tudnak.
Hangja komoly volt s bár enyhén remegett, bár igaz nem a félelemtől, hanem inkább a dühtől. Igen, felmerészelte egy istenre emelni hangját, akkor is ha szavai torzak voltak s olykor vére állán folyt le. Lábai nem igen hallgatták, csak ugyan mint teste. Fáradt volt s kimerült. Na és természetesen dühös. Nagyon dühös.
- Büntessen meg akkor engem hogy megöltem két állatot holott maguk megölték a családomat! Maga szerint ez igazságos?!
Lihegett s mélyen vette a levegőt. Érezte, le kell ülnie, vagy lábai nem fogják bírni, szint úgy mint teste s lehet összeesik. Számára mindez most olyan dolog volt, ami nem érdekelte. Hisz előtte volt egy isten, akinek végre szemébe mondhatta azt, amit mindig is gondolt róluk, hisz tudta évei során, az imákat ők már rég nem hallgatják.
- Büntessen meg, se ezzel csak szavaimat erősíti meg. Büntessen meg, s nem egy istennek, hanem egy ... egy halandónak lesz igaza.
Arcára egy mosoly húzódik. Egy mosoly, mely elárulja, bárhogy is lesz, ha meg is hal, morálisan Radoszka nyerte meg az egészet, hisz milyen halandó lenne képes, vagy oly bátor s vakmerő hogy szavakkal szembeszálljon egy istennel. Szemébe nézett, azokba a zöld, lelken átható szemekbe. Érezte ahogy felemésztik egy részét, de mégis mosolygott, mert ismerte saját igazságát s ez adta meg neki erejét.


Cím: Re:Sytar fennsík
Írta: Shion - 2011. augusztus 27. - 08:48:13
Csendben hallgatja a sötét elf anekdotáit, s ha kis érdekeltsége is lenne hozzá fűzendőleg, bizony elismerné őt gondolatai nyomán. De emberszabásúnak született, s így esélye sincs arra, hogy kegyeit élvezhesse. Ám gondolatai bőséggel megfordulnak a lehetséges büntetések között, mikben feltűnik az eshetőség is, hogy jószágaikat s a világ minden állatát szolgálniuk kell, vagy … Még ide kell megfelelő szankciót kitalálnia, mert a halál csak a gyengék jutalma.

Bólint a szavak hallatán, de figyelme ekkor már a kicsiny hobbitra terelődik, gondolatit szándékait épp úgy érzi, mint a sötétbőrűét. És mélységesen csalódott, el is fordítja a fejét, tudván, hogy az előtte álló két személy teljesen érdemtelen, még arra is, hogy szavait, vagy akárcsak idejét pocsékolja rájuk. Végigsimít még egyszer utoljára elesett barátján, hogy teste elporladva egyé válhasson a sivatag homokjával, ne lakmározzanak belőle testvérei. Aztán mit sem törődve a lány szónoklatával megoldja fémláncokkal összefűzött köpenyét,melyet a sérültekre borít, így azok is eltűnnek a ruhadarabbal együtt.

- A sötét rengeteg gyermeke jól beszélt, isten vagyok, Shion a Vadállatok védelmezője.

Megadta nevét is, hogy majdan ez is csatlakozhasson az elbeszélésekhez, noha nem vágyik hírnévre, de nem tartja elhanyagolhatónak, hogy így kevesebb lesz azaz álnok, ki élvezetből pusztítja vadjait. S ezt nem érti a leány, ő nem tartozik felelősséggel sem az emberek, sem az elfek, sem pedig a hobbitok, de még az orkok felett sem őrködni. Nemes egyszerűséggel fordít hátat a párosnak, háta mögött összekulcsolva kezét, majd félig fordulva csak vissza pillant az elfre, majd a félszerzetre, akin meg is állapodik pillantása egy időre. Utána a kavargó égre emeli tekintetét.

- Sérelmeidet tárod elém, s győzelmet kiáltasz magadnak. De felelj egy kérdésre, mivé válna a világ, ha az istenek a legapróbb problémától kezdve a legnagyobbakig mindent megoldanának? Mh? Béke? Nyugalom? Harmónia? Mindent eluraló szeretet? Ha ezekre gondolsz ostobább vagy, mint gondoltam. Ha ti halandók nem szenvednétek, ha nem lenne szabad döntésetek, akkor azért háborognátok s érdektelenné válnátok mindenre.

Újból teljesen hátat fordít, majd kinyújtja karját, amelyre néhány perc múlva egy érdekes vörös színű sas telepszik meg, csőrével megcsipkedve az isten haját. Mintha beszélgetnének, percek telnek el és ez idő alatt Shion érdektelen a páros tetteire. Végül a sas tovaszáll, egyenesen az állatsereglet felé és az isten pedig visszafordul a halandókhoz.

- Imáid sikertelenségét ród fel Amionnak, Lamyarenak, vagy Hiseinennek, ők azok, kik babusgatnak benneteket halandókat. Vagy panaszold el bánatod a Holdnak, Selion biztos megérti dühöd, vagy kérj buzgón elégtételt Sabalrtól, de ne nyafogj, ha mérlegének nyelve nem javadra dönt.

Nem viselték meg a hallottak, s ha küzdelemről is volt szó, nem érdekli a kimenetele. Végül is most megmutatkozik mennyire más egy élő és egy halhatatlan, egy olyan, aki érzésekkel él egész életében és egy olyan között a különbséget, aki elnyomja és végig "féli" létezését attól. Mert ahogy többször is hangsúlyozta, szóval és arcának rezdüléseivel, neki nincs dolga vadjain kívül mással, csak ha híveit ok nélkül öldösik ezért nem is táplál érzést mások irányába. Így a biztosabb és könnyebb.

- Tiszteleted Uruhane, bölcs döntés, hiszen fél szemmel figyel téged árulásod véget. De valószínűleg míg szívedben hű maradsz hozzá ítélete nem zúdul a fejedre. Azt mondtad, önvédelemből öltél, az utat fel sem fedezted, mit felém nyitottak vadjaim? Látod félszerzet, ez egy döntési lehetőség volt s ti döntöttetek, a következményt viszont nem viselnétek?

Szavait a sötételfnek szánta, tudván, hogy ezzel kivívja bátya haragját, de igazán sosem tartott tőle, amióta az Első átkát fejükre vonták, azóta nem látott okot, hogy bármely testvérétől tartson. Ám a mondat végét, még ha a lányt is szólította meg, mindkettőjüknek címezte.


Cím: Re:Sytar fennsík
Írta: Daren Shadhon - 2011. augusztus 27. - 10:42:33
Érdeklődve figyelte szavait a lánynak. Megindító beszéd volt, legalábbis egy érző léleknek, őt nem izgatta különösképpen. Inkább bolondnak tartotta a tolvajt, lévén egy istennel kötekedni nem a hosszú élet titka. Egyre jobban fogyott az idejük, s legszivesebben elrohant volna a vihar elől, de nem akarta próbára tenni, mint most megtudta Shion kegyességét, bár kénytelen volt elismerni ez esetben igazat szólt, hiszen ha mindent megkapnának, akkor teljesen érdektelenek lennének, és nem fejlődnének sehova, s nem értek volna el annyi mindent ami van. Így jó ez a világ ahogy van, csak jobb lenne ha a dühös istenek nem akarnának hatalmaskodni.
-Bocsánat, hogy így közbeszólok, de ha kérhetném akkor öljön meg minket, ha úgy óhajtja, vagy ha mégsem akkor átkozzon meg és engedjen utunkra minket. Mint mondottam nem mindenki öröklétű, és fogytán az időnk.-
Már tényleg nem érdekelte, hogy meghal, vagy bármi történik vele, őt csak a célja foglalkoztatta, hogy megtalálja az alkimistát. A legviccesebb az egészben, hogy a világ a hozzá hasonló kapzsik miatt áll még. A háborúk, a területszerzés, a hatalom megragadása motiválja a hozzá hasonló"alsóbbrendű" halandókat, és ennek érdekében bármit megtesznek, a kisebb hatalommal bírók lopnak, más, nagyobb hatalommal rendelkezők szolgálatába állnak, hogy amint lehetőségük van rá hátba szúrják, és elvegyék mindenét. A legnagyobbak, a városok, országok uralkodói mind csak azért tesznek "jót" az embereknek, hogy támogassák őket, ha kell akkor a háborúban. A mezőgazdaságot és az ipart is csak ezekért fejlesztik, semmi másért. Nem véletlenül tisztelik és imádják Uruhant annyian. 
-Azt még hozzátenném, hogy ha valaki rád támad őket nézed, nem pedig azt, hogy milyen út van még. Legközelebb világítsd ki, ha ennyire irányítani akarsz minket. Ennek ellenére viseljük a következményeket, más választás híján, úgyhogy kérem döntse el, hogy meg öl-e minket, vagy ha nem akkor engedjen utunkra.-


Cím: Re:Sytar fennsík
Írta: Airie Von Nandori - 2011. augusztus 27. - 14:36:32
Figyelte őket s hallgatta, de mély csalódás tiporta össze minden reményét, minden szavát. Shion úgy viselkedett, mintha meg se hallotta volna a lány szavait, érdektelen volt teljesen. Ismét, mint ahogy ezt megannyi év bizonyította, süket fülű istenre talált. Bár számára ez már inkább nem is meglepő, hanem nevetséges. Azok alapján mit Shion mondott s viselkedett, kidedukálta azt az eredményt, hogy Shadhon szavait legalább "meghalja". Nos igen, aki tud édes szavakkal bánni hogy megússza a büntetést... Ekkor döbbent rá, hogy valójában a sötét volt az, ki először támadta meg a nagymacskákat s invitálta erre a hobbit lányt is. Már nyitotta volna száját, de ahogy elnézte Shion hátát, úgy vélte felesleges lenne bármit is mondani neki. Legszívesebben lefeküdt volna a poros földre s inkább megvárta volna a vihart. Már nem is érdekelte őt az alkimista, nem érdekelte őt a világ. Csalódott volt, méghozzá mélyen. Lehet igaz, hogy Shion a vadak istene, de neki köszönheti hogy családja olykor hetekig éhezett. Semmit sem tudott az istenek ellen tenni. Önteltek voltak hatalmukkal. Lehuppant a sárga porba. Érezte a szelet, mely olykor arcába csapta haját. Igen, hátat fordítva ült mindkettejüknek, hogy így csodaszép kilátása legyen a hatalmas viharra. Elmosolyodott. Magának csak bár, de ahogy a vihart nézte, érezte annak dühöngő erejét s csodaszép kavargását. Tudta, ha most igazán csak rajta múlna, bár minden döntése csak rajta múlik, legszívesebben itt ülve várná meg a sárga démont. Hogy eltiporja, eltakarja testét maga alá. Kinek is hiányozna? Ezen a világon nincs senkije, így senkinek sem hiányozhatna, de még csak emlékezni se fognak rá. Mintha sosem létezett volna. Mosolya szélesebbre húzódik, arcára kiül a békesség. Érezte ahogy sajogó teste ellazul s ujjai közt, valamint arcán megérezte az apró porszemcséket, melyek már kezdtek enyhén kavarogni a lágy szellőben.
- Nem fogok bocsánatot kérni viselkedésemért, de még csak azt sem fogom elmagyarázni, hogy miért öltem meg a nagymacskákat. De egy kérdést felteszek. Maga volt az a sérült személy a sziklán? Ha nem, csak remélem túléli a vihart. Az emberek és az állatok olykor békésen élnek egymás mellett, máskor pedig gyilkolják egymást hogy a másik túléljen. Maga pedig pont minket megy bírálni. Bár ebben a világban engem már semmi sem lep meg. Túlságosan is el van rontva, hogy valami jót lássak benne. Shion és Shadhon is csak káprázat. Ez az egész egy hosszú álom s ha felébredek ismét egy putri kis korhadt farönkben fogok felébredni. Mint mindannyiszor eddig...
Utolsó két mondata halk volt. Nagyon halk, mintha csak magának suttogná az egészet. Viszont nem volt lankadt, nem volt nyugtalan se felháborodott, inkább békés s csendes, mint egy szelíd bárány. Holott tudta jól, ez valóban az igazság s nem álom. Apró zsebéből egy pöttöm kis szerkezetet vett elő. Első pillantásra mechanikus kis dolog volt, melyet egy gnóm készített, de a lánynak ajándékozta. Elkezdtek benne forogni a fogaskerekek s lágy, kellemes dallam zendült fel. Nem volt hangos, inkább csendesebbnek mondható. Altató dalt játszott.
- Lork mennyire szerette ezt hallani...
Mélyült el magának, majd hirtelen hangja halhatóbb lett.
- Shion, kérem nagyon vigyázzon Lork-ra. Csak a legjobbat érdemli.
Kezét összezárva elnémult a kis szerkezet, majd visszacsúsztatta zsebébe. Szemei a közelgő sárga démonra nyugodtak s élvezte a látványt.


Cím: Re:Sytar fennsík
Írta: Shoong''Loahck'' - 2011. augusztus 27. - 16:09:11
Csak hallgattam és hallgattam mit motyog lázálmában az öreg, s minden elejtett szava egyre inkább értékessé tett létezését, vagy még inkább a nyakában lógó kulcsét. A démoni ösztöneim világosan azt követelték meg, hogy tépjem fel torkát s vegyem birtokomba a tudást, ám túl egyszerűnek tűnt s bár messze a nagy dolgoktól nevelkedtem, megvan a magamhoz való eszem. Békén hagytam, de végleg elhúzódszkodtam tőle, a rejtekünket is magam mögött hagytam. Ahogy egyre közelebb ért a vihar, egyre elemibbnek éreztem magam, hívogató volt, csodálatos és elemésztő és magával hoz valami sokkal elemibbet is. Egy dalt, a dalt melynek szövege szinte önállóan folytatja a sorok, az után is, hogy elhalt a szél dübörgése mellett. Tudom ki dalolt s hívta menedékbe eme vidék jószágait, habár életemben nem láttam még őt. Egy részem azonban hozzá tartozik és vágyik is, de démoni létem ellenszegül ennek a vágynak, mint urat nem ismerő lélek, s a halott fél, a szellemek lelkei, akik egy másik istenhez tekintik magukat közelinek. Különös és fura.

Még is inkább a közeledő förgeteg követei figyelmem, megtépázott szagot forgat magában. Előrébb szaladok, egyenesen neki a sötétülő falnak, a szag irányába. Nem számolom mennyi időbe telt utam, de megtorpanok azon nyomban, mikor ismerté válik, hát ez volt az a kiismerhetetlen vadság benne. Sárkány születik és nem is akármilyen. De nem lesz jó megvárni, tapasztalat ezt nem támasztja alá, de a hallomás és az ösztönök, még is azt üvöltik: Kerüld el! S én eleget teszek a belső ösztönnek. Rohanok, vissza a bozótosba, felrázva az öreget, ki talán meglepődik méreteimen, mert időközben változtam, elértem démoni nagyságom határait s így ha nem is tökéletes, de hátasa leszek ennek az embernek.

- Ha kedves az életed, akkor elfogadod a hátam és nem kérdezel. – Mordultam rá, mikor fadarabolt emelt felém és ő óvakodva és lassan tetet azt le, majd ahogy mellé fordultam komótosan mászott a hátamra. Csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire szerencsétlen és mennyire ragaszkodik az életéhez, ha egy démonnak is szinte szó nélkül szót fogad, hogy megmeneküljön. – Amilyen erősen csak tudsz kapaszkodj a bundámba! – Szólítom fel s már vágtatok is, a szél vezet, az melyet előre menesztettem, hogy ráleljen a dal foszlányára, hiszen ahol a többi állat menedékre lel, ott mi is.

Hosszú az út, ebben a melegben, teherrel meg csak hosszabbnak tűnik. Ezért is hagyom, hogy a vihar szele némileg beérjen minket, hűtve a közeli levegő és ezzel némileg magamat is, ahogy körbejáratom a hűvös szellőt, s egyet kénytelen voltam szíjként magam köré fonni, hogy elalélt utasom a hátamon maradjon.
Új híreket hoz a szél, vannak előttünk és most fordul meg a fejemben először, hogy talán az alkimistának jobb volna azoktól távolabb. Szikla akad itt és nem nehéz tövében lyukat ásni, mélyre hatolva pedig üreget alakítani ki. ezt teszem és ebbe rejtem a törékeny embert. Magam viszont visszatérek a felszínre, újra emberek számára elfogadható formát öltve és elindultam megnézni az idegeneket. A sötétlő felhő felől bukkanok fel, lapulva, ki tudja kikkel állok szemben. Bár a látottak alapján egy apró leánykáról van szó, egy tipikusan karót nyelt sötét elfről és egy mágusról, vagy … A harmadik alak kilétét illetően igen csak elbizonytalanodtam, de elmém kizártnak tartja, hogy Ő legyen az, az állati énem viszont fejet hajt.


Cím: Re:Sytar fennsík
Írta: Shion - 2011. augusztus 30. - 14:50:00
Ha a mai napon három ballábbal lépett volna a fizikai világra, ahogy általában azt hangulata mutatja, talán már tényleg mind a két lény halott lenne. Még is inkább csak fárasztja ez a kettő, mert igen is a halandók mind fárasztóak, el vannak telve kicsinyes gondolataikkal, önzőek, mert csak azokra hajlandóak gondolni, akik közel állnak hozzájuk. Azonos sorsú lelkek, szeretteik és ellenségeik, de más? Nagy valószínűséggel ők azok, akik boldoguljanak, ahogy csak tudnak. Elfintorodik, tényleg elege van, de büntetlenül nem hagyja a dolgokat. Van néhány talán, de sérti létét, hogy így semmibe veszik, nem feltétlen tiszteletet kíván meg, legalább is nem ilyen alantas lényektől, de az udvariasságot messzemenőkig megköveteli. Ezt viszont nem kapta meg.

- Élet vagy halál? Meg sem lepődön, hogy ti csak ebben a kettőben vagytok képesek gondolkodni. De jól van.

Újra szembe fordul a jómadarakkal, arcáról eltűnt a mosoly, még írmagját sem lehet felfedezni. Minden eddig érzelmekre utaló vonása kisimult, szinte mint a vihar előtti csend. Vetett egy gyors pillantást a megelevenedő viharra, aztán elsőként az elfre pillantott. Intett, mire a férfi fegyverei a kezében teremtek, elé állt és felé nyújtotta.

- Vedd vissza fegyveredet! Te, Shadhon, a sötét rengeteg népének gyermeke, míg nem érdemled ki kegyem, sikertelen leszel a vadászatokon és egy jószág sem tűr meg majd uraként. S akárhányszor étked hús, annyiszor omlik az hamuvá szádban.

Nem pazarol több időt a sötét elfre, de még egy mosolyt se, vagy grimaszt, amivel kigúnyolná. Hiszen az sietni akart, ezért is kapta elsőként meg a büntetését, melynek meglétéről később a vadászatai alatt szerezhet majd tanúbizonyságot. Sem hang, sem fény nem kísérte az eseményt, de még látható nyoma sem maradt. A lányhoz lépett, közvetlen a háta mögé, különösebben nem zavarta, hogy nem néznek a szemére, nem feltétele, hogy a kiérdemelt átkot kiszabja. Újból int, de ez úttal nem csak a leány fegyverei teremnek kezében, egy különös mélyvörös anyag is.

- Fegyvereid újra a tieid! Te, Radoszka, a félszerzetek népének leánya, vadászataid alkalmával minduntalan elvéted majd a vadakat és téged sem tűr meg úrnőjeként egyetlen állat sem. Az étkek úgyszintén hamuvá omlanak majd szádban, ha az hús. És mivel könyörületről beszéltél, fogd ezt! A Jádemadár tojása, csak rajtad múlik, hogy a kikelő fióka jó szándékú lesz, vagy népek pusztítója. ha becsülettel felneveled, átkom alól megszabadulsz.

Ezzel átnyújtotta a vörös bársonyba burkolt tojást is, mi mélyvörös, de mintha kopna róla a szín, tetején egész érdes és ízléstelen zöld színt mutat. Tudja, hogy a tojás az utolsó szemeszterbe lépett s amint az egész héj ilyené válik, hamarosan megreped majd és egy igen csúnya kis fióka bukkan majd elő belőle, de micsoda bestiává válhat. Ritkaság számba megy, hogy bestiatojást halandó kelthet ki, de kíváncsi. Mire azonban megláthatja a fiókát, még egy jó hónap fog eltelni.
Ahogy újra a viharra pillantana, már célzottan keres mást. Megérezte a farkas jelenlétét és szíve, mely sokak szerint jégből és kőből áll össze egésszé, megesik. Nem kedveli a démonokat, ám a szellemeket, igen csak közel érzi magához, így a farkast is. Még is, nem dolga köszönteni. Inkább elindul, hogy magára hagyja a párost és végre menedékbe vezesse a vadakat, de még megtorpan.

- Gondom lesz állataitokra és midőn kiérdemlitek, vissza is térnek hozzátok.

Ezzel tovább lépett és néhány lépés után, hacsak valamilyen okból kifolyólag nem marasztalják eltűnik és pillanatok után az állatok fekete, várakozó tömege is eltűnik. Csak az egyre közeledő vihar marad meg, egyre sűrűbb feketeségben gomolyogva, egyre vadabbul vágva a homokszemeket az útjába akadó fáknak, testeknek.

//Jádemadár: Földet(bolygó) szimbolizáló bestia, Shion, Lamyare istenségeket szolgálja, illetve annak is mindvégig a segítségére lesz, aki felnevelte. Ez a madár nevelésétől függően vagy jó, vagy pedig gonosz lesz. Előbbi esetben kivirágzást, bőséget hoz, utóbbi esetben pedig pusztulást és önmaga által gyilkosságokat. Nevelőjén kívül mindenkivel végez és végül annak lelkét is bekebelezi.
Akiktől ezeket meg lehet tudni, Niboras bölcsei, Miranwa vénei és az istenek.//


Cím: Re:Sytar fennsík
Írta: Daren Shadhon - 2011. augusztus 30. - 21:22:06
~Élet vagy halál mégis miben gondolkodjak. Ebből áll az életem halált osztok hogy élhessek. Hírnevemet is annak köszönhetem hogy minél hamarabb igyekeztem elvégezni a feladatomat, s ebben senki sem hátráltathat, még egy isten sem. Majd ha elvégeztem gondot fordítok rá, hogy megbocsátásod elnyerjem.~
Elveszi a fegyvereit Shiontól, már ami még nem volt már nála, majd még hozzá teszi annak ellenére, hogy az isten nem nagyon figyel rá.
-Ettől függetlenül neked is meg kéne értened, amíg a halandó az halandó, addig sosem lesz azt a felfogást követni, amit ti. Értetlennek tartasz minket, de te sem vagy különb. Azt hiszed oly sok mindent tudsz, mégis képtelen vagy megérteni a halandó népet. Megígérhetem, amint sikerül ezt elérned te is megkapod maradéktalanul a tiszteletem. Feltéve ha sikerül ezernyolcszáz éven belül.-

Többet nem volt hajlandó foglalkozni vele, legalábbis egyenlőre. Helyére tette az összes fegyverét, kardját vissza a jobb oldalára, míg a számszeríjat a hátára. Közben azért hallgatta, amit a félszerzettel társalgott. Kicsit meghökkentette az eddig szintén csak legendákban meg történetekben hallott jádemadár. ~Legalább lesz mit megírnom vén koromban ha megélem.~ Nyugtatta magát, miközben csuklyáját is az arcába húzta. Azért sajnálta, hogy még ha kis időre is, de meg kell válnia hű társától, bár nem tartott sokáig, tudván hogy vigyáznak rá. Végül az isten eltűnt, nagy megkönnyebbülésére, ugyanis a vihar eléggé a nyakukon volt már.

-Na végre mehetünk tovább.- Morogta majd felkapta a félszerzetet. -Bocsánat, de kellesz még és sietnünk kell.- A hátára lendítette, elég gyengén ahhoz, hogy biztosan meg tudjon kapaszkodni a nyakában. -Azért az íjjal vigyázz.- Mondta még mielőtt futásnak eredt volna. Származásának köszönhetően legalább kétszer olyan gyors volt, mint lány, de lehet a vihar túléléséhez még ez is kevés, így irányt váltott, hogy inkább oldalról megkerülje azt.
-Imádkozz hogy sikerüljön.- Fordította hátra a fejét.


Cím: Re:Sytar fennsík
Írta: Airie Von Nandori - 2011. szeptember 02. - 12:10:44
Felállt. Lassan, de mégis biztosan, bár saját maga nem tudta eldönteni, hogy erre valóban saját teste kényszerítette, vagy netán Shion volt az, ki testén uralkodik. Meglepődött ezen, hisz ő maga eldöntötte, hogy felhagy mindennel s inkább itt pusztul el, minthogy bármit is tegyen tovább életével. De figyelte az istent, oly tekintettel nézett rá, mintha hirtelen mégis tisztelné? Vagy netán félné? Mintha élete kezdetétől fohászkodott volna hozzá. Nem igazán erre számított. Mikor Shadhon visszakapta fegyvereit, egy kicsit eltöprengett az egészen. Miért is kapják őket vissza, ha ezekkel gyilkoltak? Az átok... Igen, valóban félelmetesebb volt mint hangzott, de ... nem igazán aggódott ez miatt, hisz ő maga egyáltalán nem vadászott. Ami azt illeti, vadászatban nagyon ügyetlen volt mindig is, s a hús? Számára ez már kicsit bajosabb volt, mivel félszerzet létére nagyon is szerette a jó ételt, de úgy gondolta, mások is képesek megélni hús nélkül. De az, hogy így majd nem ülhet lóhátra, és saját lábait kell koptatnia... Talán túlságosan is elkényelmesedett Lork hátán? Shiont figyelve, mikor visszakapta kezeibe fegyverit, azonnal eltette őket helyükre. Arca viszont tökéletesen elsápadt, mikor megkapta kezébe a vörös bársonyba burkolt tojást. Egy Jádemadár. Igen, halott már róluk, de csak mesékben s legendákban. Sosem gondolta volna hogy ilyesmi létezhet is. De a mai nap után... Elhisz minden mesét és legendát, melyet eddig életében hallott. Ujjai óvatosan, remegve fogták a tojást. Figyelte, s tudta, ezzel hatalmas felelősség terhelődik ígyis gondterhelt lelkére. Legszívesebben visszaadta volna Shionnak, vagy letette volna valahova reményben, hogy elpusztul a fióka a tojásban. De nem volt erre képes. A felelősség hatalmasabb volt nála, főleg ha tudta, ezzel népét pusztítaná el. És nem csak a saját népét... Nem volt képes mit mondani, kérdezni, de még pislantani is félt a tojásra, nehogy összetörjön. Tudja jól, őrizni fogja jobban mint saját lelkét és szívét. Mikor az isten eltűnik, még aprón megigézve figyeli a tojást. Majd csak Shadhon szavai zökkentik ki.
- Nem adhatott nekem ilyet. Mondd hogy csak káprázik a szemem és mindez csak egy illúzió volt amit a forróság és a közelgő vihar alkotott!
Hisztelen arcal nézett a sötét elfre. Ujjai lágyan érintették meg a tojás héját. Érezte benne a lüktető életet. Félelmetes volt az egész. Apró kis batyujába süllyesztette óvatosan, nehogy összetörje vagy megrepessze. Mikor a sötét elf felvette hátára, óvatosan kapaszkodott nyaka köré. Arca már igaz nem vérzett, de még mindig fájt neki, tudta, hamar el kell látni azt is, nemhogy fertőzést kap.
- Mond csak, a te istened is ilyen öntelt hatalmával? Fogalmam sincs hogy kell felnevelni egy Jádemadarat. Eddig csak mesékben és legendákban halottam róla. Maradtam volna otthon kapálni a fagyos földeket...
Az utolsó mondatot inkább magának mondta, hisz igaz, kalandvágyó lélek volt, de azért ez mégiscsak sok volt egy kicsit számára. Figyelte ahogy a közelgő vihar enyhén távolodik tőlük. Gyanította hogy Shadhon ilyen gyors, de csak remélni tudta, hogy a sötét elf lesz olyan gyors, hogy időben elérjenek valami menedéket, vagy megkerüljék az egész vihart, mire azért nem látott sok esélyt. Fejét az elf hátának döntötte és lehunyta szemeit. Kimerült volt. Nem csak a harctól, hanem az istennel való találkozástól is. Nem aludt el, hallotta a messzeségben kavargó vihart, valamint Shadhon gyors lépteit.


Cím: Re:Sytar fennsík
Írta: Daren Shadhon - 2011. szeptember 14. - 19:55:48
-Szíves örömest mondanám, de munkatársnak nem szokásom hazudni.-
Préselte ki a szavakat, egyesével, két lélegzetvétel között. Nem volt könnyű, ugyanis rég kellett ekkora tempóval futnia, ráadásul ennyi ideig, de ha homokvihar van az elf háta mögött, akkor már csak azért is rohan mint az őrült, majdhogynem olyan gyorsan, mint kedvelt hátasa, persze nem a legnagyobb vágta közben. Szerencséjükre másfél-két fertályóra alatt sikerült kikerülniük a fenti vihar útjából, így végre pihenhetett, és csökkenthetett batyuján is, amit nem túl elegánsan hajtott végre. Egyszerűen megragadta a lányt a ruhájánál fogva a nyaka környékén és leemelte.
-Uruhan sokkal jobban megérdemli a tiszteletet. Nem csak pillanatnyi kedve szerint hoz ítéletet feletted, hanem a körülményeket is nézi. Valószínűleg csak ezért lehetek még itt, mint hallottad árulásom ellenére is. Ha Ő döntene úgy, hogy bűnhődnöm kell, önként vállalnám a halált, mert az már jogos is volna!-
Oktatta ki apró társát. Nem szerette, ha a rossz példa alapján általánosítanak, főleg nem ha egy általa igencsak tisztelt személyt bélyegeznek meg ezáltal.
-Ami meg a madaradat illeti van néhány barátom aki járatos az ilyen körökben, ezt majd munka után lerendezzük, addig meg fogadd meg Shion tanácsát, ha jót akarsz.-
Neki sem tetszett nagyon az átok, bár csak hangzásra volt szörnyű, valójában elviselhető volt, ugyanis az utóbbi időben egyre kevesebb húst evett. Nem publikált célja volt az is, hogy húsmentes étrendre térjen át, ugyanis az sokkal időigényesebb, és nehezebb, mint beazonosítani egy gyümölcsöt, vagy gombát, hogy ehető-e. Ezzel lényegében segítette őt célja elérésben, s ezért hálás lehet, de ilyen drasztikusan nem lesz egyszerű, vélhetően szenvedni fog vele egy-két hónapig legalább. Időközben letépett egy kisebb darabot a köpenye széléből, ami már így is eléggé megtépázódott az évek során, majd egy fiola kíséretében a lány kezébe nyomta.
-Nesze tisztítsd ki a sebed aztán induljunk tovább. Sürget az idő, nem érünk rá.-
Közölte vele türelmetlenül. Tény, hogy nem akart sokat időzni, főleg hátas nélkül, ami igencsak megrövidítette a tempójukat, főleg hogy így a félszerzet tempójához kellett igazodnia, ami nem éppen elegendő. A következő pillanatban meg az jutott eszébe, hogy teljesen kiment a fejéből a nyom pontos iránya, utolsó reményként már csak a lányban bízhatott, hogy megjegyezte, s nem felejtette el, mert ha mégis, akkor mehetnek Shiratába, remélve, hogy nem nagyon került magas körökbe.

Kaland:Az alkimista tekercs nyomában ->Sytar puszta