Awat'Awanor ~ Sárkányok kora

Airie és Shadhon és Soong

Gyors lábak segítik a bérenceket a menedékbe jutáshoz, talán nem is várt a hirtelen magasba emelkedő oszlop, hegy, ami látatlanban nyitott utat méhébe, nem túl nagy barlangféleséget kínálva fel a két főnek. De ott meghúzhatják magukat, rendezve sérüléseiket, tisztázva gondolataikat. Mert a szél, attól hogy elhagyta a fennsík sivár vidékét, nem állt meg. Körülölelte a vörösnek tetsző köveket, mindenhová beszórva az aranyló szemeket. Bár feltűnhet, pont arról találtak menedéket, amerről a szél előzőleg keletkezett. Gyanús, nem de? Bizonyára ennek is meg van az oka, s lassan lehet is hallani, ahogy valami mennydörgésszerű üvöltés nem borítja be a tájat, megrázva a levegőt is.
Aztán minden nyugodttá válik, elhalkul az állandóvá váló fütyülés, a felkavart por is elül lassan, tisztán hagyva végre az eddig fojtogató levegőt. Vége.

A farkasnak, ki messziből figyelte az eseményeket sem igen volt választása. a szélvihar elvágta útját és bár ehhez az elemhez tartozik, a benne megszülető sárkány teljesen felkavarja az erőviszonyok, egy isten lenne képes csak sértetlen végignézni a pazar látványt. Mert egy szellemlelkűnek is van mitől félnie, ha túl közel kerül a magjához, ahol nem csak az áramlatok csapkodnak vadul, az eső is kövér cseppekben zúdul alá, megannyi villámot eresztve el és alant még tűz is gyúl. Kész káosz, de ahol az istennel összeakadt páros menedékre lelt, ott ő is megpihenhet és ezek után lehet gondja a gödörben hagyott alkimistára.

Teljességgel hihetetlen volt számomra a látvány, az, ami történt. Tisztán hallottam az átok szavait, még a süvítő szélen keresztül is, mert amit szétszabdalt, azt a fülem számara újra egyé olvasztotta. S lábaim megremegtem, démonkörökben nagy hírben keringenek a bestiák, akikkel a legerősebbek képesek csak felvenni a versenyt és gyakorta találhatók meg mágusok oldalán. De egyiket sem nézem mágusnak, egy sötét elf, akit inkább a harcok, edzettek és azokat nem bottal vívta, hanem élesen csengő pengékkel. a másik pedig, egy hobbit, gyermeknek túl érett az illata és micsoda ajándékot kapott, vagy éppen béklyót, tojásba rejtett súlyos láncokat. Engem is felnevelt, farkas anyám, ki anyám helyett is anyám volt.

Felemelem a fejem, már nem bánom, ha észrevesznek, de eddig sem fordították figyelmüket felém és most már eltakar az egyre jobban felkavarodó pór. Vad és fékezhetetlen, egy igazi viharsárkány. Azt mondják, ha valamit érdemes megcsodálni az életben a csillagoktól pettyes telihold látványa után, ez az! Ha van is második esélyem az életre, azt nem e miatt fogom elvesztegetni. Megindulok hát, vissza a kivájt üreg felé.
Útközben kell rájönnöm, hiába gyorsak lábaim, nem visznek olyan hamar vissza hozzá, mint szerencsés volna. Irányom fordul hát, hátszélben loholok, összeszorított szájjal, hogy minél kevesebb homokot nyeljek. Szememet már szúrja a megannyi őrölt szemcse, a könnyemet is kifakasztották, de most még mit sem ér, csak több tapad átnedvesedett bundámra. Lassan tisztul az egész förgeteg, csak egy pillanatra nézek vissza, mintha mozogna valami benne, de nem maradok találgatni. Tovább indulok…

Sziklák öble, átiramlik rajta a szél, de csak egy darabon, mert teljesen fedetté válok. Óvakodva lépek egyre beljebb és beljebb, portól eltelt orrom alig szagokat fog csak, s csavarodik, de hiába áramlik át a levegő rajta oly hirtelen, nem tisztul meg egykönnyen. Sötétbe vesző fal mellet keresek helyet magamnak, ahová összegömbölyödve heveredek le, szemeimet is lehunyva. Így nem vagyok farkas, csak az árnyék egy része. Mert ami a havas földeken, a mindent elöntő fehérségben is adomány, úgy egy éjsötét helyen is az.
Felfigyelek a hangokra, fülelve. Ismerősek a neszek és a szagok is. Lám a két elátkozott is idetalált, kíváncsiság nyittatja fel velem szemeimet, hogy megvillanjon vészjóslóan a zöld pár. Alakjuk nem, inkább csak körvonalaik sejlik vissza a sötétben és a szerint sértetlenek, vagy legalább is nem szereztek újabb sebeket. Dolgom viszont nincs velük, de hiába az átok, attól még figyelek rájuk, hiszen csak egy részem tartozik a vadakhoz, alakom, semmi több és így préda lehetek számukra, még ha ezt talán fel sem fogják.

Másfelé is elcsalnak gondolataim. Az alkimista, nem kedveltem meg, még ha tettem azt is mutatja törődöm vele, csupán a magányt nem szívlelem, s most helyettesíti őt ez a két személy közelsége. De amint elült a vihar, visszatérek hozzá. Pusztán megtudni éle e még. Ha él, hát tovább kísérem, ha nem, hát örök nyugodalma lesz abban az üregben még akkor, ha testét kiássák a puszta jószágai, hogy felfalják.
Csak a hogy marad kérdésként, ha mozdulok, rögtön észrevesznek. Ha kivárom míg tovább állnak, talán már késő lesz.

Szemeivel figyelte ahogy az utolsó állatok is menedéket keresnek, s a sivár szavannát felváltotta a néma és kietlen pusztaság, ahol csak a kopár kő és homok tengere zúdult rájuk. Egyáltalán nem tetszett neki ez a hely, eddig is utálta a kietlen hőséget, de ahogy elnézte ez még csak roszabb lesz. Figyelmesen halgatta a sötét elf szavait. Ezek a körülmények talán voltak olyan jó indok, hogy megforduljon fejében, talán épp itt az ideje hinni az istenekben. Bár igaz, Radoszka hitt bennük, csak épp nem annyira, hogy tisztelte vagy fohászkodott volna akár eggyhez is. Talán valami oly pompás csodára vár, mely megrengeti lelkét és elkezd hinni. Uruha számára még talán meggondolandó is volt, Shadhon szavai szerint.
- Szerintem nem is volt isten. Hanem csak démon aki felvette annak az alakját és kicsit elszórakozott velünk.
Mondta olyan hangon, hogy már nem akarja inkább firtatni ezt a témát, mivel számára ez teljesen sötét dolog. Sosem szerette mikor valaki a saját vallására akarta tériteni, szavakkal. Neki a szavak nem voltak elég jó indok ahhoz hogy elkezdjen hinni.
- Remélem minél hamarébb elérjük a várost. Utállok a szabadban lenni. Annyira... sebezhetőnek érzem magam...
Mondja kicsit kelletlenül ezzel felfedve egyik gyengébb pontját.
- No meg ott az a madár is, reméllem hogy minél előbb megtudom hogy kell egy ilyet felnevelni. Ebben csak benned bizhatok meg, hogy elkisérsz majd valamelyik ismerősödhöz.
Mondta neki komoly hangon, jelezve hogy valóban nem tűr meg ellentmondást. De remélte hogy lesz annyira segitőkész majd. A lány úgy gondolta van mit tanulnia a sötét elftől igy halkan elhatározta magában hogy minden lépésénél vele fog tartani, akkor is ha vége küldetésüknek. Lehet majd cserébe megtanitja vele az árnyakban járást ami egy orgyilkosnak igencsak hasznára lehet olykor. Figyelte a vihart amit szépen megkerültek s látszólag más segitsége nélkül kezdett szertefoszlani, mintha nem is létezne. Mikor a sötét elf letette őt, kicsit megmozgatta lábait és arcából kitörölte a csiklandozó vért, ami kezdett bőrére száradni, igy igencsak kellemetlen érzést nyújtott.
- Köszönöm.
Volt az egyetlen mondat mit kinyögött magából s átvette Shadhontól a fiolát és az anyagdarabot. Kinyitotta az üvegcsét majd a tartalmát kissé a rongyra öntötte, vigyázva hogy ne pazaroljon. Sebéhez érintette és felsziszegett kicsit, ahogy a lötty tartalma tisztitani kezdte sebét. Nem tartott sokáig és az hogy a hobbit lánynak az arca elég apró, igy a fiola felét se használta el a seb kitisztitására. Elég csúnya látvány nyújtott, ahogy a tátongó sebek bepillantást adtak a lány szájába. Aprócska fogai fehéren tündököltek s nyelvének egy része is látszott. Nem kétség, ezt alapossan össze kell majd varrni, ha nem telik papra, aki mágiával összeforassza a sebet. Kérdéses már, hogy maradandó hegek lesznek e rajta.
- Nézd, a vihar kezd elmúlni. Végre egy kis szerencse...
Mutat a vihar felé, melynek porszemcséi valóban kezdenek lenyugodni s már nem tombol oly nagy erővel. Visszaadta Shadhonnak a fiolát, de a rongyot még mindig egy kicsit arcán tartotta.
- Már nem birok...
Mondja kelletlenül és leüll, várva hogy netán le lesz tolva a feje ez miatt.
- Nem hiszem hogy az alkimistát nem érte utol a vihar. Azok a nyomok elég frissek voltak, csak pár órássak amiket Lorkal találtunk. Csak a nap és a hőség száritotta ki. Valahol itt lesz a közelben. Nem érhetett be a városba ha csak nem kapott a segge alá valami hátast.
Mondja kicsit felbátorodva. Szemei laposakat pillegtek, jelezve hogy aludni szeretne. Kis idő után mégiscsak arra kényszeritette magát hogy feláljon.
- Menjünk inkább.

Mondhatni otthon érezte magát a barlangban, annak ellenére, hogy eredeti otthonában már a kapuban felkoncolnák, mint ő majdnem a lányt legutóbb.
-Igen lehet igazad van. Végtére is csak simán lefegyverzett minket, beszélgetett velünk, megátkozott, elvitte az állatainkat és rád bízta egy jádemadár tojását, hogy nevelgesd... Igazad van, mind ráhúzható egy démonra.-
Mondta nagyon is kihallható iróniával.
-Egy démon ilyen helyzetben inkább megöl, semmint megátkozzon minket, főleg ekkora erőkülönbség mellett.-
Fejezte be végül. Nyilvánvaló volt, hogy sokkal erősebb, mint bármely lény ami valaha a földön járt, bár a jelek szerint csak neki.
-Ha ennyi hülyeséget zagyválsz össze-vissza ne is reménykedj benne.- Jelentette ki, miközben a holmijai közt turkált, majd nagy nehezen megtalált egy kis darab húst. Tényleg nagyon kíváncsi volt rá, hogy valóban átok van rajta. Óvatosan a nyelvéhez érintette az ételt, ami valóban elkezdett szétporladni, ahogy Shion megmondta.
~Szép... a sors újabb fintora.~ Ezzel még beljebb hajította a még épp porladó húst, ami már nem érte el soha a földet.
A gondolkodás közepette még azt sem vette észre, hogy a hobbit vissza kívánja adni a kötszert és a fertőtlenítőt, noha a seb észrevétele után rögtön feleszmélt. Elég csúnyára sikeredett, saját véleménye szerint még maradandóra is. De hát ilyen az élet, senki se mondta hogy könnyű lesz. Ennek ellenére igencsak meglepődött mikor társa kinyögte hogy inkább menjenek.
-Ha kibírod egyedül felőlem menj, vagy vigyél most te a hátadon, természetesen futva.-
Célozott arra, hogy jól esne neki még egy kis pihenő. Kortyol is egyet a kulacsából, s elnyúlik a hideg földön, hogy kifújja magát egy kicsit.

Felelevenedtek benne ismét a régi emlékei, hisz ugyanígy bujkált egy időben apja elől is a pincében. A nyirkos, hideg föld, a szél ami keresztülhasított mindenen, akkori hite szerint még akár az acélon is. Megdöbbent azon, hogy milyen bolond volt akkoriban. Az a kényszerképzet is megmosolyogtatta, hogy képes volt elhinni, hogy ha ő nem lát senkit, akkor őt se látják. Anno rettegés, ma nevetés.

Körülbelül tíz perc múlva mégis rávette magát az indulásra. -De ha útközben kidőlsz otthagylak.- Közölte még vele indulás előtt.

Alkimista tekercs nyomában: Airie, Shadhn, Shoong

Csend és nyugalom üli meg a zugot, barlangszerű mélyedés, ahová behúzódtak. Minden megnyugodott, a kinti világ azonban kísértetesen csendes. Jön még valami? Már így is harsány nevetésre ad okot az egész helyzet, vagy egyszerűen a Sors ma két ballábbal kelt fel és válogatás nélkül zúdít mindet a sakktábláján álló bábúk nyakába? Elmélkedésnek tökéletes téma, ha éppen nincs más.

Airie sebe nem a leg szebb és ha egy kicsit óvatos, inkább megpróbálja, akár az elf segítségével, ellátni, ha nem is összevarrni, valahogy elfedni. A készítmény jó hatással van rá, de nem feltétlen óvja meg a folyamatos szennyeződéstől, hiszen néhány átlagos mozdulat is felkavarja az alig megülepedett homokot és így, az újból száll, reppen, könnyedén tapadva a nedvedző felületekre. Mocskolva, belehordva minden bajt. A fertőzésnek még idejekorán elejét kéne venni. Ez nem csak a hobbit lányérdeke, hanem a sötételfé is. A feladathoz mindketten kellenek, de ha lány útközben kidől, akkor meglehet a sok hűhó lesz a semmiért.

Sietség, fáradság és pihenés feszül egymásnak. Mindegyikből jó volna, bár ez leginkább a két újdonsült átoktulajdonosra érvényes. A sötétben megbúvó farkas, mondhatni az egész viharból ő járt a legjobban, viszont felvetődő kérdései számára is sürgetőek. Az alkimista nem volt a legjobb állapotban és ha a vihar elől menedékbe is lett helyezve, pont Shoongnak kell a legjobban tudnia, hiy a szél még a legrejtettebb zugokba is betalál. Így neki nincs ideje megvárni míg a kijárathoz közelebbi két személy neki indul, viszont feltűnés nélkül nem tudja elhagyni a barlangot.

Az első külvilág felől érkező hangok, egy sólyom hosszú rikoltása. A farkas füle azonban a jelenlévők közül a leg érzékenyebb, így neki többet árul el az éledő neszek kavalkádja. Kocsik kerekeinek halk őrlése, patkók dobbanása, ha orrát is szolgálatba állítja. Ismerős szagokat foghat el, prémek állott bűze, izzadságé, melybe vér, fémbő illata vegyül, ami egyértelműen láncokra és azok dörzsölte sebekre utal. A mai nap úgy látszik nem hagyott fel a balszerencsék sorával, ám ez utal úgy látszik az eddig „nevető”harmadikat sem fogja megkímélni. Hiszen értékes, éjszín bundát hord, de ember alakban sem lenne nagyobb biztonságban.

Shadhont is riasztják érzékei a kinti fejleményekre, bár elsőre kevesebbet tud meg. De annyit leszűrhet a dologból, hogy inkább ellenségre kell számítania, ismerője ennek a vidéknek, így két esélyes a játék. Vagy kereskedők karavánja készül elhaladni, vagy messze földre igyekvő rabszolga kufárok, akik útközben gyűjtik össze a portékájukat. Előző esetben szerencséjük van , még nem akadt olyan karaván, amely ne nyújtott volna segítséget az eltévedt vándoroknak.  Viszont, ha az utóbbi helyzet áll fenn, ami inkább valószínűsíthető, bajban vannak, újra. Shadhon erős férfi és nem csak annak látszatát kelti, tapasztalatai pedig csak növelik piaci árát, mert ezekben a körökben nincs ismerős. Egy emberkereskedő saját anyját is eladja, ha jó pénzt kap érte. Airie, sebe ellenére is tetszetős lány, belőle is szép hasznot húzhatnak, főképpen keleten, ahol az ilyen apró szerzetek szinte csak a legendákban élnek.

Jó tíz perc míg a barlangból kijutva a szabadban végig lehet nézni, ám a nem is olyan kis menetet keresni sem nagyon kell. Szinte egy köpésre vannak és ha a kilépő óvatlan észreveszik, de ha ki is lép, akkor is. Hiszen figyelnek, két sólyom kering a levegőben és amint mozgást látnak élesen felvisítanak, kutyák is szlalomoznak a lovak lábai között, látni apró pontkén őket. Porfelhő mutatja, hogy távolabbról is közeledik egy kis csapat, pont arról, amerre Shoongnak kéne mennie az alkimistáért.

Halkan mordult fel a sötét elf szavain. Kicsit idegesítette, hogy társa ennyire goromba tud lenni. Igen, néha őt is elkapja, de ez már inkább beteges volt szerinte. Nem szólt inkább semmit, úgy döntött hagyja őt úgy ahogy van. Eméssze meg a világ gondjai, bajai, saját maga és még kitudja mi minden. Viszont a hobbitok nagy baja az, hogy hihetetlenül kíváncsiak és a szájuk se áll be olyan könnyen. Radoszkánál főleképp. Igencsak felvágott nyelve van. Egész nap képes beszélni és neki mindegy hogy mit mond, hülyeséget e vagy netán valami okosat, a lényeg az hogy beszéljen. Olykor már néha kibírhatatlan volt ami a karavánokkal való utazásokat illette, így nem egyszer esett meg hogy éjjel mikor aludt, álmában kikötötték egy sziklához vagy egy fához, csak hogy megszabaduljanak tőle. Lehet a lány ezt nem is veszi észre, mivel csak saját feje után megy. Ha valaki azt mondja neki nem szabad, már csak azért is... Talán ezért szokott gyakran bajba jutni. Most se állta meg szó nélkül sokáig.
- Neked az a bajod hogy túl sötét vagy.
Mondta komolyan Shadhonnak mikor elnyúlt a földön hogy pihenjen. Bár kicsit irónikus volt egy sötét elfnek ilyesmit mondani. Ezen egy pillanatra el is gondolkodott, majd folytatta, hogy kiegészítse a gondolatát.
- Mármint... Túl komor vagy. Meg bunkó. Bár velem sokan bunkók. Emlékszem mikor egyszer utaztam egy karavánnal. Reggel mikor felébredtem ki lettem kötve egy fához. Otthagytak. Nem is tudom miért... Szóval a lényeg annyi, hogy te túl komolyan veszel mindent magad körül. Ha egy kicsit vidámabb lennél, nem pusztul bele a világ.
Magyarázza neki. Leül az egyik nagyobb sziklának árnyékába, csak hogy ne kelljen éreznie bőrén a tűző nap égetését. Arcán látszott hogy kiváltképp utálja ezt a helyet. Bár az utálat még csak enyhe kifejezés ahhoz képest amit érzett. Gyomra lágyan megkordult, ahogy jelezte, bizony kiürült, meg kéne tölteni valami finommal. Eszébe is jut hogy otthon ahhoz képest milyen szegények voltak mennyi finomságot falatoztak, főleg mikor még a farmon éltek. Arcának vonásai enyhén meglágyulnak ahogy gondolataiban hazatéved.
- Mit nem adnék most egy tál finom és hideg tejszínért és pár szem eperért... Nálunk a farmon csodaszép epreket termesztettünk.
Mondja bár inkább magának, mivel tudja hogy Shadhon vagy nem fog ráfigyelni, vagy ismét leszólja hogy legyen már csendben. Kicsit vidámabb lesz, mintha megszállta volna valami ismeretlen lény és feljebb ül, majd Shadhon-ra néz.
- Tudod mi a különbség az íródeszka és a holló között?
Kérdezte tőle olyan hangon s tekintettel, hogy a megfejtés valami roppant vicces lesz. Ekkor megüti fülét a sólymok rikoltozása. Felemeli fejét és szemeit összehúzva próbálja őket kifogni a forró levegőben. Meg is pillantja őket kisvártatva.
- Nézd, már előbújtak az állatok.
Mutatott az ég felé Shadhonnak hogy tudja merre keresse őket ha netán megakarja szintén nézni. Majd nemsokára szekerek zörgését és lovak dobogását, olykor kutyák csaholását is meghallja. Kicsit kinéz a barlangból, de az árnyékban marad, nincs kedve leégni a napon.
- Egy karaván! Végre szerencse hullt az ölünkbe.
Mondta a sötét elfnek boldogan, nagyon remélve hogy netán csatlakoznak hozzájuk. Felnéz Shadhonra, várva a reakciót az egészre.

Már igencsak kezdte idegesíteni a sok szájtépés. Ő maga csak akkor beszél, ha feltétlenül szükséges, ugyanis így jóval kisebb arra az esély, hogy kiad olyan információt amit nem kéne. Ehhez még hozzájön az is, hogy igazi magányos farkas, szinte mindig egyedül utazik, nincs kivel beszélgetnie, és már nem is akar, főleg a tudatlan emberekkel és társaikkal. Ez lenne az a tipikus elf arrogancia. Az emberek többsége nem is érti, és épp ez okozza az egészet, csak képtelenek megérteni.
-Szóval úgy gondolod komor és bunkó vagyok. Van benne igazság, s talán ha a saját testvéred elől menekülnél akkor megértenéd a komorságom okát, s ne várd el hogy tisztelettel beszéljek míg nem érdemled ki. Hidd el én se teszek így.-
Azt már nem nagyon akarta hozzátenni, hogy természetesen ő tehet mindenről, és a testvére is csak abban az esetben keresi, ha kiderült az igazság, és túl is élte az egészet. Bár ez csak egy ráadás lenne csak, tekintve azt, hogy engedély nélkül hagyta el az iskolát, és a várost is, már száműzöttnek tekintik, és ha akár egyszer is beteszi a lábát a városba bárki büntetés nélkül megölheti.
Nem éppen a legszebb halálnem, bár Uruhan kegyes volt hozzá, ahogy Shion is megmondta.
-Nem is tudom miért köthettek ki egy fához.-
Ismét kedvenc eszközét, azt a gúnyos iróniát használta, némi szemforgatással egybekötve. Ezzel egy időre be is fejezte volna a beszélgetést, persze a lány nem így gondolta, s gyomra is közbeszólt ezúttal.
-Fogd vissza a képzelőerőd, úgy sokkal könnyebb kibírni étel nélkül, és nem nem érdekel egy holló és egy nyamvadt tábla közötti különbség...-
Még folytatta volna, de újra a szemet szúrt neki a lány sebe. Nem tagadhatta, azzal kicsi az esélye, hogy túléli az itteni viszontagságokat. Hála egy korábbi, kis híján halálos esetnek, mindig tart magánál némi kötszert, s úgy tűnt ezúttal megtérül a felkészülés. És elkezdte keresni a szövetdarabot, bár mire megtalálta volna a félszerzet megint megpróbálta, persze sikerrel elvonni a figyelmét az állatokra történt kijelentésével. Amitől még ő is megijedt, hisz a kereskedők nem használnak sólymokat, legalábbis ahogy a hangokból ítélve azok voltak, itt meg nem élnek vadon élő példányok. Alighogy a tolvaj befejezte a mondatot egy rántást érzett, ahogy visszarántotta őt a barlangba, ezúttal még beljebb, hogy szabad szemmel semmiképp se legyenek láthatóak, plusz még rászorította a kezét a lány szájára, nehogy sikítson és felfedje rejtekhelyüket.
-Csönd!-  Parancsolt rá, majd ismét a táskájában kezdett kutatni, s suttogva folytatta.
-Ez nem egy normális karaván, legalábbis szerintem. Béreltek már fel néhány harcossal együtt, hogy védjünk meg pár kereskedőt az út során. Akkor találkoztam olyan karavánnal akik sólymokkal és kutyákkal vették magukat körül... Rabszolga kereskedők, s ketten kevesek lennénk ellenük... Most nagyon utálni fogsz, de maradj nyugton!-
Mire végzett a mondandójával sikerült előkészítenie mindent, majd a szigorú instrukciók után nekilátott bekötözni a sebet. Ritka rossz helyen volt, s nem véletlenül mondta, hogy utálni fogja őt a lány, ugyanis egészen a szeme aljáig kénytelen volt bekötni, hogy kibírja addig a kötés, míg találnak rendes orvost, aki jobban megvizsgálhatja, bár remélhetőleg addig gyógyul valamennyit, feltéve hogy nyugton marad. Mikor befejezte a "művet" kicsit nézegette, majd elégedetten elcsomagolt mindent.
-Ez egyelőre megteszi, de ha azt akarod, hogy szépen gyógyuljon akkor nem szabad beszélned. Nem lesz könnyű, de fogd vissza magad, vagy ronda lesz a képed, választhatsz.-  Közölte vele ridegen, noha belül alig várta, hogy milyen dührohama lesz a lánynak.

Csak hallgatok. Csak csendben csenem a szavaikat, nélkülük, de velük mulatom az időmet. Mulattatnak? Nem, nem mondanám, akkor azt is el kéne ismernek, hogy ragaszkodom hozzájuk, de inkább csak kitöltik a nélkülözés perceit. Átbillentem fejem egyik mancsomról a másikra, nehéz dilemma ez az indulás. Maradásom nincs, sem seb, sem pedig fáradság nem tapaszt a földhöz. Csak ezek ketten szövik a komédiát, persze hogy nem az, de fülembe csengő hangjuk, szavakba öntve azt szül s nevetek rajtuk, hangtalan.

Hiányzik az erdő zöldje, az üde lélegzete, amit minden levél sóhajt, itt csak por van és halálszag. Nincsenek tovatűnő pillantások, csak egy villanás a dús bundákban, hogy tud hol a helyed. Helyem? Van nekem helyem valahol? Ahol számítottam, onnét elmartak, majd a magány mart el később, hiányát érzem a falkának, az űrt, amit lépten nyomon másokkal pótolok, de a pótlék mindig csak konc marad, egy olyan darab, amit eldobhatok mikor kedvem tarja, felfalhatom nagy kortyokban szívva ki belőle az életet. Torkát tépve fel, vadászatott idézve, emlegetve izmaiban, vérrel locsolva Holdfényre szomjazó agyaraim. Elfakulok, veszett leszek, ha nem erősödöm meg és hagyom magam mögött ostobaságaim.

Alattomos kígyó módjára borzolja fel szőrömet a szag, mi elterpeszkedik portól eltelt orromban, emberek és azok korcs alantasai, az ebek szaga, sok más illékony esszenciát is hordozva. Füleim hegyezem, most válik, ebben a pillanatban kevésbé fontossá az előttem ülő kettő csevegése. Elódáztam az indulás tökéletes pillanatát, fogoly azonban nem szándékozom lenni, túl sok a büszkeség bennem, ahogy túlcsordul bennem a vad ösztön. Nincs rács, mi megfogna, de van nyílvessző, mely átfúrva bundámat megsebezhet.

Felpillantok, látni akarom a hangját hallató széllel szállót, de hamar visszarántom pillantásom. Moccan a másik kettő, az én birodalmamba óvakodva, érzem, ahogy valami nekem csapódik és pattanok is fel, alighogy intő szavai elhangzanak a sötételfenek. Kivárom, hogy észre e vettek, vaj a vaksötétben táncoló két zöld lámpást kísértetnek vélik e? Mert nem hunyom le szemem, és ahogy a kötés a helyére kerül mordulok, mélyről engedve el a durva hangokat, falhoz simulva lépve a világosság felé. Lássák mivel, kivel van dolguk. Nagyobb vagyok az átlagosnál, azoknál a farkasoknál, akikbe bármely vadász könnyen vájja fegyverét. Én más vagyok! Démon és szellem is.

Fogaimat villantom feléjük, a legapróbb mozdulatra is hevesen reagálva, mélyebben morogva meg őket. Most futnék, nem törődve hogyan zárják magukban a szerencsés esetet, de nem leszek ostoba, nem ajánlom önkánt magam fogságba. Visszahúzódom, hogy újból csak a tekintetem látszódjon a sötétben, mely izzik, egészen rájuk tapadva, továbbra is szemmel tartva, de lassan teljesen elhalkulva.

A rántás valójában megijesztette és ha Shadhon kezével nem takarja el száját hatalmas nagy valószínűséggel fel is nem hogy sikkant, de sikít. Szerencsére nem történt így, hisz az elég nagy baj lett volna. A rántásnak köszönhetően huppant is egyet lábaival, majd érezte hogy valaminek lágyan nekicsapódik. A barlang sötétje nem igazán engedte hogy lásson benne, ezt tudta is jól. Talán pont ezért nem foglalkozott azzal, hogy milyen veszélyeket vagy épp menedéket rejthet mélyében. Figyelmesen hallgatta végig a sötét elf szavait, sőt, eléggé meg is lepődött. Sosem gondolta volna hogy még léteznek rabszolga hajcsárok. De ezek szerint a törvény talán nem is tiltja. De lehet az is hogy igen, hisz a törvény szerint a tolvajok sem "létezhetnek", holott mégis vannak. Sőt, Shadhon az életekkel kereskedik, majdnem ugyan az szerinte, bár ezt inkább nem vonta hangosan kérdőre vagy nem is hozta szóba. Nem akarta őt jobban hergelni, még a végén őt is eladja nekik.
- Hivatalosan létezhetnek rabszolgahajcsárok? Vagy talán az olyan mint a kalózok és min?
Kérdezte meg halkan, mivel tény hogy ez a dolog roppantul érdekelte. Az sem zavarta hogy Shadhon már a sebét ápolta és a kötszerrel "vacakolt". Igencsak nehéz volt a lány arcát bekötni, mivel rengeteg kérdése volt, főleg hogy most a sötét elf még a múltjából is elárult neki egy-két dolgot. Hiba volt... Lehet hogy a sebe ez miatt nehezen fog gyógyulni, ha egyáltalán, de számára mindig is az olykori felesleges duma volt a legfontosabb, mint saját egészsége vagy biztonsága. Néha szinte hihetetlen hogy nagy szájának köszönhetően még egyáltalán él, nem még hogy sikeres tolvaj.
- Miért mit csináltál hogy a saját testvéred üldöz? Engem a másik kontinensen köröznek így viszonylag engem is üldöznek. Csak nem tudom hogy egyes...
Szavai egyre jobban tompulnak, ahogy Shadhon köti neki a sebet és egyre jobban  mormogásba ment át. Nem lehetett tudni hogy még mi mindent beszélt neki, de elég hosszas idő után maradt csendben. Lehet pont ilyenkor fogta fel hogy a dünnyögését már nem lehet érteni. Végre csendben maradt, szinte hihetetlen hogy a beszédje után is a kötés tökéletesen arcán maradt. Vagy lehet Shadhon ilyen ügyes ami a sebek ellátását illeti. Felnézett rá csendben nagy kék szemeivel. Látni lehetett rajta azt a gyermeki szerencsétlenséget, hogy most fogta fel, nem beszélhet, hisz akkor sebe valóban nem fog begyógyulni. Nagyon lehet ám gyanítani, hogy a felesleges pofázást még egyszer bizony befogja hozni, ha leveszik róla a kötést. Megtapogatta magát, hogy tudja hol mindenhol van a kötés, mivel számára nem elég azt érezni. Egyszerű kíváncsiság. Most, hogy nem beszélhet, szemeivel végre végigpásztáz a sötét barlang mélyében. Sosem kedvelte az ilyen helyeket. Nyirkosak, hidegek és sötétek számára. Viszont valami azonnal szemébe esett valami. Két szempár. Számára idegen, félelmetes szempár, melyek őket figyelték. Figyelték és morgott. Szíve nagyot dobbant, hirtelen arra gondolt, hogy egy újabb ragadozó, melynek barlangjába merészkedtek s most ez miatt meg támadja őket. Semmi kedve nem volt harcolni, főleg hogy a szempárokból ítélve, egy viszonylag nagy lényről lehetett szó. Ahogy kijjebb lépett, észre is vette hogy ez bizony egy nagy termetű farkas.  Farkas... De itt? Ezeken a helyeken? Még ő is, mint városi "gyerek" tudta, hogy azok erdőkben, hegyekben élnek, és nem sivatagokban. El is lépett, tett pár óvatos lépést Shadhon felé, majd felnézve rá inkább a férfi mögé rejtőzve. Igen, olykor előjön belőle az ilyesmi, akkor is ha viszonylag megtudná magát védeni, sőt, el is tudna tűnni ebből a világból. Figyelte a farkast, látta rajta, inkább fenyeget, nem támad, hogy saját magát védje, hisz ha valóban ellenséges szándékai lennének, már rég megtámadta volna őket.

-Nem igazából nem léteznek, csak ijesztgetni próbállak...- Mondta ismételten ironizálva, remélhetőleg immár utoljára, hála a kötésnek. Szabályosan fellélegzett mikor már a mormogását is csak alig lehetett hallani, ami egy ilyen szájtépő esetén komoly előrelépést jelent, s nem utolsó sorban kellemes létet biztosított Shadhonnak, akit az utolsó kérdése azért kicsit mégiscsak megérintette valamennyire.
-Hmmm... Hogy is fogalmazzak? Áh megvan! Kinyírtam a családját, őt magát meg börtönbe, és talán kivégzésre is ítéltem. Remélem kielégítő válasz volt, mert több ilyet nem kapsz.-
És valóban, maga se értette miért árult el máris ennyit magáról. Valószínűleg mert sikerült a félszerzetnek kihoznia őt a sodrából, bár ezt akkor sem ismerte volna el, ha halállal fenyegetik. Utálja bevallani a hibáit, bár ettől függetlenül igyekszik kijavítani, vagy ellensúlyozni valahogy, persze néha sikertelenül. Senki sem lehet teljesen tökéletes, ő se ért nagyon máshoz a gyilkoláson és az ehhez hasonló dolgokon kívül, de nem is nagyon kell neki, hisz szinte gyerekkorától űzi a szakmát. Hírneve szerint nagyon jó is benne, noha ezt ő nem hiszi el, ugyanis szinte az összes megbízásában vétett legalább egy hibát, ami alapján megtalálhatták volna, csak épp a kivizsgálók lustaságának, avagy hozzá nem értésének köszönhetően eddig megúszta a lebukást és a börtönt. Ez itt se volt másképp, noha most nem a börtön, hanem csak szimplán az élete forgott kockán egy nagyra nőtt farkas okán. Teljesen logikátlan, hogy itt legyen egy farkas, legalábbis ez volt az első ami feltűnt neki, a másik pedig, hogy egyedül volt, ami szintén lehetetlen egy természetes farkas esetén ráadásul nem is támadott, csak morgott ott magának.
-Amíg nem támad ne foglalkozz vele, ha meg mégis támad akkor öld meg és kész. Remélhetőleg ha nem foglalkozunk vele majd ő se fog. Azért tartsd szemmel, úgy biztos nem fog meglepni.-
Osztotta ismét az észt, de joggal, ugyanis ritka az a tolvaj aki ilyenkor is higgadt tud maradni. Ezért nem is szerette azt az életmódot. Elég ha egyszer észreveszik és már lényegében halott, de legalábbis a kezének annyi. Így ugyanúgy tud lopakodni, és harcolni is tud mestereinek köszönhetően, bár előbbiben nem veszi fel a versenyt a legprofibb tolvajjal, és harcban sem győzi le a bajnokokat, de a kettőt kombinálva szinte, sőt nem is szinte, hanem mindenkit meg lehet ölni, pusztán a megfelelő alkalmat kell kivárni, és vége, mehet felvenni a fizetségét. A lehető legegyszerűbb megélhetési forma a világon, s mégis oly sokan gyűlölik ezt, és megvetik miatta. Csak mert nem tudják értékelni, hogy mire képes egy képzett gyilkos, általában megfelelő mennyiségű pénz, avagy netán ellenség híján. Persze azért vannak hátrányai is, legfőképp a különböző jótét lelkek, mint a rózsás lovagok. Őket követik az áldozat bosszúszomjas rokonai, esetleg társai, majd a konkurencia. A többi az már olyan kis mértékű fenyegetettség, hogy nem nagyon számít. Hát most is ez a kis méretű fenyegetés találta meg, hisz ahogy kilesett a barlang mélyéről valóban rabszolga kereskedőket pillantott meg, ahogy foglyaikat hajtották végig a pusztán valamelyik táboruk, talán egy város felé, hogy eladják őket jó pénzért. Valószínűleg ha megtalálják őket, akkor ők is a sorsukra jutnának, bár ha a barlangon belül maradnak, akkor le tudnák szűkíteni annyira a támadók létszámát, hogy legyen némi esélyük, feltéve hogy nincs íjuk. Bár ebben az esetben valahogy biztos rájuk lehetne még uszítani a farkast, csak sajnos nagyobb esély lenne arra, hogy előbb a párost támadja meg, de sose lehet tudni, hisz ahogy hitvallása is mondja, minden lehetséges. Az "utazók" gyors szemrevételezése után visszább kúszott, egészen a félszerzet mellé.
-Hát most már biztos vagyok benne, hogy azok, de legalábbis nagy eséllyel. Még egy ideig itt kell maradunk, úgyhogy barátkozz meg négylábú barátunkkal.-
Bök végül a farkas felé, s kivont karddal ugyan, de kényelembe helyezi magát az egyik fal mellett.

A sólyomrikoltás még háromszor hangzik fel, s igen tapasztalt fülre van szükség, hogy kihalható legyen, két különböző madár adta a hangot. Az utolsó elég távolinak tűnik, legalább is az elsőhöz mérve, de aztán nem marad más, csak a csend. A szél ugyan motoz, homokszemeket pakolgatva más helyre, mintha meg nem unható játéka lenne ez. Némileg erősödve valami zörgőt is hoz, a sivatag rózsáját, tövises, elhalt virágát, ami most riogatásként szánkázik végig a fényben úszó téren, hogy tovább zörögjön, mikor repedésbe szorulva megakadt. Levelek, vékony kéregréteg hámlik le róla. Aztán újra csend.

Nyomasztóan hosszúnak és irtózatosan lassúnak tűnik most az idő folyása, mert ha csak a bent lévők nem lépnek, ami persze igen bölcs dolog, akkor talán meg is úszhatják ezt a dolgot. Csendben vannak, nincs árulkodó nyomuk sem, a vihar mindent eltörölt, a szél sem felőlük, hanem feléjük fúj, így a kopók éles szimata sem neszelheti meg őket, az éles szemű sólymokat pedig nem látni és nem is hallani, minden bizonnyal visszahívták őket.

Saját szerencséjük érdekében, tehát mindent megtettek. A menedékbejárata viszont nem képes elrejtőzni, így az felkelti az érkezők figyelmét, az őrök hosszasan figyelik, de nem akarják megkockáztatni a behatolást. Semmi kedvük egy kis helyen meghalni, hiszen mik is szoktak ilyen helyeken tanyázni? Sivatagi kutyák, nagy ritkán a homok leghírhedtebb szörnyetegei a kowrak, akiknek semmi közük a kobrákhoz, de persze kígyók is előszeretettel meghúzódnak a forróság elől odabent, na meg nagy macskák.

Viszont a foglyok között akadt olyan, aki elérkezettnek látta az időt a szökésre és amint a legközelebb kerül a bejárathoz, cselekszik is. Beleharap a mellette baktató fogolyba, akinek fájdalomkiáltása a barlangba is tökéletesen behallatszik, a lánccsörgés is erőteljessé válik, aztán felbuzdul a tömeg, artikulálatlan kiáltásokkal ösztökélve egymást a szökésre és ezekben igen könnyű volt elkülöníteni az őrök fegyelmezett utasításait.
- Kapjátok el azt az átkozott rókát!

A rókát, aki saját lábaiban megbotolva bucskázik arra a helyre, ahol a hármas meglapult, vinnyog egyet, ahogy összeszedi magát. De rögtön rémület lesz rajta úrrá, kopott fénytelen bundájának szinte minden szála egyenként remeg, ezüstös szemei kerekre tágulva, megkövülten mered a két emberi alakra, s a harmadik sötétben rejtezőre.
- Ne .. ne bántsatok. – Rebegi, ahogy közelebb kúszik a sötéthez. Mielőtt elhordhatná magát a világosságról egy nyílvessző döfi át hátsó lábait, nem is mozdul a róka, a fájdalom és a kimerültség végleg a földhöz szegezi. De van újabb érkező is, méghozzá még egy négylábú, ami még jóval előbb megtorpan és hangos ugatásba kezd. Shoong megértheti, pontosa, gazdáit figyelmezteti, hogy vannak még itt és kint moraj is támad.

- Na, gyertek elő szépen! – Hallatszik kintről a jeges édesgetés, a kutya nem hátrált el, tehát nem vadállat. Ugyan, ahogy az eb szaglása átverekszi magát a vér szagán, megérzi a farkas jelenlétét is és ez már ad némi okot a távozásra. Viszont a kopó egyszerű szabály szerint él: teszi a dolgát és megetetik, vagy megfutamodik és akkor a legjobb esetben csak jól elverik. Így kitartóan csahol tovább, morgással egészítve ki, hogy a nála feltehetően nagyobb és vadabb állatott sakkban tartsa és persze a kétlábúakat is.
- Még mielőtt lemegy a nap! Vagy szeretnétek, ha kifüstölnénk titeket? HÓJ! Gyújtsatok tüzet!

A helyzet nem túl rózsás, vagy kimennek és nagy valószínűséggel kisebb harc árán, de fogságba esnek. Vagy az üreg hamar megtelik füsttel és akkor megfulladnak, avagy fél kábán kerülnek fogságba. Végül pedig, esetleg megpróbálhatják megtárgyalni a dolgot, még csak az előkészületei vannak meg a tűzgyújtásnak és a foglyok között sincs még teljes egészében rend.

Mulattatóak, valahol igen komikus a helyzet, de nem most jött el az ideje, hogy kiderítsem hol. Nem fekszem már le, megtehetném, ilyen távolságról nincs fegyver, ami elől el ne tudnék ugrani és ez talán visszafelé is igaz. Bár farkas távolról és közelről ép oly veszélyes, hiszen csak karmok és fogak, ez minden fegyverem, de készen állnak, akár halált osztani is.
De mist már csak mosolyom véget villannak ki sötét ínyem mögül, komolyan ilyen egyszerűnek gondolja a helyzetet? Egy közönséges állat, akár sérülések árán is, de már halálra marta volna mindkettőjüket, tehát már túllépet az első akadályon. Nem sorol a közönséges állatok közé, legalább is a söételf, a kishölggyel kapcsolatban aggályaim vannak, de biztos elhatározások is. Őt nézem kettejük közül a legkönnyebben sebezhetőnek is, sebesült is, tökéletes préda hát, őt tartom ezért sakkban leginkább tekintettemmel. Hiszen a sötételf is gyengébb, ha védenie kell valakit és most egyenlőre úgy néz ki ez a helyzet.

A hangok nem szűnnek meg köröttünk, s míg gondolataim e kettő körül forogtak, odakintről új híreket hozott a szél, szaggal és hanggal telve. Eltűnik pillantásom zöldje a sötétben, lehunyom szemem, hogy elvesszek a szemek számára. Pedig már esz a méreg, hogy nem léptem időben, hogy nem rontottam ki, amint csitult a szél, lohadó erejével már elbántam volna. Talán még sem kívánom az alkimista társaságát? Hiszen így bizton a végzet kezére játszottam, abban a lukban önerőből talán szabadulni is képtelen és mi várja kint, perszelő homok, könnyű prédára éhes vadak, a láz mely csak erősödni és erősödni fog a tűző napon. Elhibáztam a lépéseim. Keseregni viszont nem fogok rajta, se hasznom, se érdekem nem fűz az emberhez.

Felkapom fejem, látom a lihegőt és várom az elf reakcióját, de talán amiért én nem ugrom ki, azért ő sem. A bejárat túl nyílt, a szökevény nyomában jöhet még valaki, vagy valami, eb helyet akár egy nyílvessző. Nem hat meg a ravaszdi könyörgése, ő sem tartozik hozzám, s ha egy vérből valók lennénk, akkor sem erednék segítségére. Egyszer meg már megjártam, mert könyörületet mutattam egy ordas felé. Felmordulok, ahogy a korcsa ugatásba kezd, szőröm borzolódik, égnek áll minden egyes száll. Sosem törtem vezérségre, sosem akartam én lenni az élen járó, kinek nyomdokaiban hívei minden rezdülést lesnek. De egy kutyától, az ember talpnyalójától elvárom a megadást, a feltétel nélküli tiszteletet.

Csattan az álkapcsom, nevetséges lenne ugatásnak nevezni, hiszen a hang torz, dühödt morgásba torkolló és előlépek. Felnézve a sötételfre, észrevehetően és félre nem érthetően bólintok felé és teszek még egy lépést, ha a korcsa nem hunyászkodik meg, nem hagyja abba a folyamatos ugatást, egyetlen gyors mozdulatba sűrítem az akaratom. Amivel egyenesen a förtelmes hangot kiadó torkába kapok, de visszarántva a menedékbe, éreztem roppanni légcsövét, nyakának csontocskáit és barátságos barna szemi is megfakulnak. Elengedem. Tisztában vagyok vele, hogy túl közel kerültem az elfhez és a hobbithoz, de talán nem fordul meg a fejükben, hogy ledöfjenek. Erről meggyőződöm, s ha irányomba nem tesznek semmit, felvonyítok, hosszan és természetellenesen hangosan. Lássuk a kintiek miként vonják le a következtetést, farkassal, vagy démonnal van dolguk, de hogy az utóbbinak nagyobb nyomatékot adjak, felélesztem a megnyugvó szelet, kísérteties hangokat csalva elő a repedésekből.

Arcán valóban a döbbenet ül ki tökéletesen, legalább is csak szemein látni, hisz arcát a kötés takarja. Elég szorosra sikeredett, így nagy valószínűséggel még akkor sem esne le, ha netán megszólalna. Kipróbálhatná, sőt, nagyon is morfondírozik ezen, de gazán nem szeretné bosszantani a sötét elfet, így inkább jónak látja csendben maradni. Tudta jól hogy a sötét elfek kegyetlenek, azaz nem tudta, csak úgy hallotta, de az hogy megölte saját családját és testvérét nyilván halálra ítélte kissé sokkolta és igazságtalannak is találta. A lány nem örülne semminek se jobban, mint egy igazi családnak. Kicserélné rá a világ összes csecsebecséjét. És ő pedig az igazi családját csak úgy lemészárolja. Lemészárolja... Nem akarta őt mindjárt így elítélni, hisz nem tudja az egésznek a hátterét. Kissé irónikusnak találta az egészet. Lassan a farkas felé pillant, kin látni, nem támad, csupán saját magát védi. Igazán nem örül annak, hogy fogságba jutottak. És egyáltalán nem tetszik neki az sem, hogy valószínűleg rabszolgahajcsárok kezére kerülnek. Nem, másodszor életében már nem. Igaz, otthagyhatná a társaságot, a barlang elég sötét ahhoz, hogy képességét felhasználja s eltűnjön, megvárva az éjszakát. Megtehetné. De nem teszi... Kardját óvatosan előhúzza, szeme sarkából még mindig a farkast figyeli. Elég nagy termetű. Sőt, kezét a tűzbe tenné azért, hogy képes lenne a farkas egy harapással talán nem hogy a torkát, de a fejét bekapni. Ha cirkuszban dolgozna még eléggé csábítónak is tűnne ezt kipróbálni. Óh, hogy Lork-al olykor ezzel a mutatvánnyal mennyi aranyat tudtak keresni! Keveset... Pont annyit hogy fél napra elegendő kaját tudjanak belőle venni. Manapság az emberek nem értékelik a cirkuszi mutatványokat. Halkan sóhajt fel, szinte alig halhatóan. Lélegzetét felfogta a fásli, kellemetlenül melegítette arcát. Úgyis elég meleg volt még ahhoz képes hogy hamarosan leszáll az éjszaka. Ahogy figyelte az eget, már csak két-három óra hiányzott hozzá. Hegyes fülét éles hangok és láncok csörgése ütötte meg. Legszívesebben kikukkantana a barlangból, hogy lássa mi is történik odalent, de nem merészkedik akár megmozdulni sem. A hangokból ítélve valaki szökni készül. Ostoba dolog. Ezt még ő is tudja... Itt sehol se lehet úgy elbújni, hogy teljes biztonságban legyen, hogy eltűnhessen. Hirtelen motoszkálásra, inkább futásra lett figyelmes. Egy róka. Egy vörös ravaszdi jelenik meg a barlang szájában, ki nyilván nem várta, hogy itt ráakad valakire. Nyöszörgő hangja, segítség kérését egy nyílvessző szakítja félbe. Elhanyatlik a földre, elhallgat talán örökre. Felnéz a sötét elfre, majd a farkasra, de nem tesznek semmit. Semmit... Szíve megszakad az állaton, de talán csak önző módon. Sajnálja, hogy ilyen sorsra jutott, hirtelen eszébe ötlött a vadállatok istene. Mi hogyha ez is egy próba? Már szinte kinézi belőle. Ha nem segítenek a rókán, talán ismét feldühödik és elátkozza őket. Hisz milyen gyakran látnak beszélő rókát? Nézi őt kicsit, majd úgy dönt nem hagyja ott. De hogy tud hozzáférkőzni az nélkül hogy a kintiek meglássák?  Ostoba kérdés... De még süt a nap. Elég nagy kockázat lenne... Nincs mit tenni. Mélyet sóhajt, s igyekszik nem habozni. Alaposan végigméri a terepet maga előtt. Hol milyen kavics vagy szikla van, hol fekszik  sötét elf, nehogy belé ütközzön. Megjegyezte alaposan. Lehunyja szemeit és összpontosít. Rég csinálta, igy eltartott egy apró ideig, mire teljesen eltűnt. Igen, teljesen eltűnt. Nem folyt bele az árnyakba, nem lett fakóbb, nem lett láthatatlan. Eltűnt ebből a világból. Testét nem lehetne megfogni, ő mégis képes gyilkolni a halandók világában. Veszélyes, mégis tökéletes képesség, mely azért hatalmas rizikóval jár mindig, főleg ha fényforrás van a közelben. Fényforrás... ebben a pillanatban a nap volt a gond. De szemét becsukva tartja, így addig a pár másodpercig nem lesz gond. Remélhetőleg. Négykézlábra állva tapogatódzott előre vakon. Megérezte a köveket, Shadhon cipőjét. Közel van. Mikor ujjai megérintették a róka bundáját, mohón kulcsolta össze s beljebb húzta. Ezzel a róka viszont nem vált láthatatlanná. Csak látni lehetett ahogy valami húzza... Érezte ahogy teste kezd gyengülni. Sőt, már lihegett is. Beljebb rántotta a rókát, mely karjaiban landolt. Ülve ismét teste látható volt. Teljesen látható és fogható. Felnézett s észre vette hogy alig pár miliméterre ül a farkastól, melynek bundája lágyan csiklandozta nyakát. Kezében a rókát tartva már azt is észrevette, épp időben húzódott el onnan, hisz egy kutya merészkedett a barlang elé. Csaholt vadul, figyelmeztetően. Most már biztos tudni fogják, valakik vagy valami van itt. Ahogy elnézi a farkas egyáltalán nem tétlenkedik. Azonnal nekiugrik a kutyának, végre elhallgattatva őt. Viszont nagyon nem tetszik neki az, hogy ki akarják őket onnan füstölni. A farkas furcsa dolgot tett. Kísérteties hangokat csalt elő torkából. Hátborzongató volt az egész. Talán, remélhetőleg azt fogják hinni, a rókát valami nagy állat húzta be, szint úgy mint a kutyát, tápláléknak használva. Csak remélni tudta hogy ez a kis csalafinta játszma elüldözi a rabszolgahajcsárokat...

Amint észrevette a rókát rögtön rá is szegezte számszeríját. Ilyen helyzetekben ez már önkéntelen reflex, még ha most nem is lőtte le a rókát. Fölöslegesnek találta, hisz túl gyenge volt, hogy bármit lehessen tenni akár érte, akár ellene, és hamarosan már úgyis érkezett a vessző odakintről. Nem tudta, hogy mi fog következni, s bár sok mindenre számított, arra nem, hogy valami a lábának ütközik, valami amit nem lát, s vélhetően ugyanez a valami elkezdi befelé húzni a rókát. Pár másodperc múlva rájött, hogy a félszerzet volt az, de nem tudta összekötni a gondolatokat a fejében, amik leginkább most akörül forogtak, hogy hogy a fenébe vált láthatatlanná. ~Lényegtelen! Majd megtudom tőle ha túléljük. HA túléljük...~  Nyomatékosította magában, hogy inkább az ellenfeleivel kéne törődni, főként azért is, mert előkerült egy kutya is, ami zavaróan jelezni kezdte gazdái felé a jelenlétüket. Rögtön célba is vette, de a farkas gyorsabb volt, s elsuhanva mindkettejük mellett ki is végezte a kutyát. Természetesen meglepte ezzel, hisz egy normális farkas előbb őket támadta volna meg már jóval ezelőtt. Fel is merült benne, hogy ez nem egyszerű farkas, de nem nagyon akarta elhinni, ugyanis ebben az esetben nagyobb bajban lennének mint szeretné. Sajnos viszont erre adott bizonyítékot a kísérteties vonyítás, s a hirtelen, semmiből feltámadó erősebb szél. De nincs idő ezzel most foglalkoznia. Terv kell, hogy túlélhessék. A róka csak útban lenne, így odamegy a lányhoz, s előhúz a csizmájából egy kést. ~Shion ha emiatt is bosszús leszel...~
-Csak szenved és már nem lehet neki segíteni, jobb lesz ez így.- Súgja a tolvaj fülébe, majd ahogy befejezi, egy gyors mozdulattal elvágja az állat torkát. -Requiescat in pace.- Mormolja az orra alatt, ahogy leteszi a fal tövébe egy kő mögé, s ő is leül a félszerzet mellé. Behunyja szemét és mély levegőt vesz. Koncentrálnia kell, de még így se biztos, hogy ki tudja következtetni ellenfelei lépését. ~Nem egyszerű róka volt ez, s lehet, hogy a farkast is kiszemelték prédának, főleg hogy megölte a kutyát is, és valahogy pótolni kell a vörös elvesztését. Az is lehet, hogy megijednek tőle, de ha sokan vannak, és erős a vezetőjük elég kis esély van rá. Tárgyalásra már esélyünk sincs. Nagyon úgy áll a dolog, hogy harc lesz. Az íjászuk, ha csak egy van az jó, de így is elég pontos ahhoz, hogy meglője valamelyiküket, bár ha nem állnak útba sokan meglőheti őt, s még ha nem is hal bele, a méreg elintézi, hogy ne legyen használható. De még így is, a pontos létszám, és a négylábú erejének tudta nélkül képtelenség megjósolni. Még akkor is, ha csak barbár, fegyelmezetlen harcosok, nagyon kemény csata lenne, ha pedig szervezettek, akkor jószerivel esélyük sincs, de legalábbis nagyon kevés.~ Nagyon nem örült a körülményeknek. Előszedett egy kis üvegcsét, minek tartalmát egy rongy segítségével felvitte mindkét kardjára. Olcsó trükk, de hasznos, és eredményes, főleg hogy másodperceken belül hat, s még ha nem is öl, de bizonyos szinten kábít, ami a hasznukra válhat. Lehet, hogy fölösleges így felkészülnie, de mindig is szeretett felkészülni minden eshetőségre, ennélfogva még istenéhez is szólt, amit azért nem ritkán tesz meg, de eddig mindig segített, mikor szorult helyzetben volt.
-Hatalmas Uruhan kérlek add, hogy ellenfelem legyőzessék pengéim által, dicsőséget hozva Rád, s mindannyiunkra.- Mormogta könyörgését népének ősi nyelvén, remélve hogy meghallgatásra talál egyetlen uránál.

Mind Airie, mind pedig Shoong sikerrel jár, a róka biztonságban, nyüsszögve, eszméletlen feküd, míg a precíz harapást követően a vadászkopó  holtan. A két akciónak azonban igazán érdekes a szájíze odakint, többen látták, tapasztaltak és pénzsóvárok egyaránt és ebből már lehet is tudni, hogy míg az utóbbi reszketve keresett magának fedezéket, csendesen azon vívódva hagyják e azt a rejtélyes, vonyítás szerű hangot kiadó lényt, avagy csapjanak le rá, a busás jövedelem reményében. A tapasztaltak szemében viszont a kihívás csillog, ami most abból a szempontból nem kedvező a barlangban bujkálók számára, hogy a vezér, az egész istenverte karaván ura, nem az utóbbiakhoz tartozik és már eldöntötte magában, hogy bármi is bujkáljon odabent: az övé lesz!

Ami viszont egyenlőre szerencse, hogy a három főt, egyenlőre egyetlen egy személynek, lénynek hiszik és ez akár a későbbiekben még a hasznukra válhat. Amennyiben Shadhont nem állítja meg senki, végez a rókával, aki valóban nem volt hétköznapi, de nem is annyira volt róka. Az alakváltók népéhez tartozott szerencsétlen pára, ám, ha igazi róka is, akkor is így járt jobban, hiszen a nyílvessző vékony tagjaiban nem kis kárt okozott. Ezt akár Airie is érezhette, amikor megmozdította, ahogy Shadhon biztosan észrevette, milyen könnyedén nyaklott az egész test, ha meg is kímélik az életét, lábra már biztosan nem állt volna.

A benti dolgok csendes borújánál azért lényegesebb az, ami odakint történik. Még elég világos van ahhoz, hogy az életre kelő fáklyák fénye ne látszódjék, még is, a pattogást és az olj jellegzetes szagát hamar meg lehet érezni. Tehát nem tettek le arról a célról, hogy kifüstöljék a „szörnyeteget”. A szag megérkezte után, a homokban óvakodó lépéseket, de inkább az abban csúszó valami hangját lehet hallani, a valami nyilvánvalóan fa, vagy valami olyan anyag, ami ugyan nehéz,d e jól ég. Alig rá néhány perccel pedig forróság özönlik be a réseken és nem sokkal utána a csípős füst is kezd beszivárogni.

- Letelt az idő! – Hallatszik kintről az erős, tiszteletet parancsoló hang. – Most még sértetlen előjöhetsz! – Bár ezt mondja, emberei már rést igyekeznek találni, hogy a főbejáraton kívül esetleg máshonnét is bejuthassanak, de a legnagyobb rés is éppen csak karnyi vastag. Be és kimenni tehát egy helyen lehet, ahol a kis csapat tagjai is bementek, de tüzet attól még ezek alatt is lehet gyújtani és gyújtottak is. A füst pedig a legyezőknek engedelmeskedve szépen ezeken a járatokon haladt befelé.
Ez azonban még mindig nem minden, ugyan is feketepiaci kereskedők lévén, van egy igen hatásos ütőkártyájuk, méghozzá néhány darab hirabe kő. Így a mágiát használók is szorult helyzetben érezhetik magukat.

A lány meglep tettével, nem azzal hogy nyilvánvalóan a rókán segít, inkább azzal, ahogyan azt teszi. Nem vagyok képes követni, sem szaga, sem az általa keltett hangok nem vezetnek nyomra, s eme váratlan fordulat felcsigázza érdeklődésemet. Időt ennek még sem szentelhetek, túl könnyelmű lenne a részemről a váratlan csevegés, de megjegyzem magamnak.

A továbbiakban pedig csendesen figyelem ahogy a sötételfe irgalmat gyakorol, szavai idegenül csengenek, bár nem ez lenne az első alkalom, hogy eme nép szavait hallom, valószínűleg sosem fogom megtanulni, ahogy megszeretni sem, hiszen az eddig tudottakat sem szívesen használom. A helyzet viszont úgy látszik megkívánja tőlem a kompromisszumokat, hogy én is emberi bőrbe bújjak és szót váltsak velük. Együtt erősebbek vagyunk, erre úgy érzem szükségünk is lesz, ha könnyedén meg akarjuk úszni, mert én mindenféleképpen megmenekülök. De mint minden józan eszű, ezt szeretném minimális veszteségekkel, ez esetben sérülésekkel megúszni és ehhez mi sem jön jobban, mint két feláldozható bajtárs. Hideg gondolatmenet, de talán az ő elméjükben is ugyan ez megfogan, együtt vagyunk pácban, viszont mindegyikünk magáért és nem a másikért fog küzdeni. Bár talán a lány, ő ha képes volt egy sebesülten ily módon megkönyörülni..

Az éledő lángok ropogása, majd elmélyülő dorombolása üti meg füleimet és máris a bejárat felé pillantok. Nem érkezik senki, csak szavak, amik eldöntetettnek a helyzetünket, akárki is legyen odakint, nem féli azt, amit kéne. A füst csípi az orromat, de hála a homoknak még tompa annyira, hogy ne zavarjon túlságosan. Körbepillantok, a hely viszonylag nagy és falait nem éppen kevés repedés díszíti, ez egyben jó és rossz is ránk nézve. Bejut a friss levegő, ugyan akkor amint fordul a széljárás, szó szerint be fogja ide szippantani a fullasztó fellegeket, ezen segíthetek, ám könnyen meg is szökhetek.

Egy lépést távolodok, aztán nagy levegőt véve, elfolytva a torkomat maró érzéstől támadó köhögést, alakot váltok. Hosszúra nyújtózkodó fekete tincseimet hátratúrom, igazítok sötétszínű, lenge ingemen, hihetetlen, szinte emberi vagyok csak a szemem árulkodik továbbra is. Amivel még mindig tökéletesen látok a sötétben, félhomályban.
Ha van merész, aki betolja ide a képét, nem fog egy élő állatot sem találni és onnét már a logika dönti majd el, hogy hármunk közül ki is a démon. Viszont megfulladni, vagy pusztán füstmérgezést kapni sem szeretnék, így egy kézmozdulattal a mennyezet felé nyomom a szennyes levegő, kintről hívott frissel töltve meg a barlang alját, ennek köszönhetően már azt is tudom, hogy amennyire képesek voltak, körbe járták a haramiák rejtekünket.

- Üljetek, ha tiszta levegőhöz akartok jutni. – Szólalok meg, hangom kissé rekedtes, hiába, régen használtam már beszédre. – Körbe vettek, tiszta levegő csak abból az irányból jön. – Mutatok a fényben úszó fal felé, arra a leghosszabb út vezet ki, ha szökni akarnék nekem is arrafelé kéne távozni, sajnálatomra azonban a légalak felvétele és megtartása nem a legegyszerűbb feladat. A falban ragadni meg végkép nincs kedvem és akkor még itt van ez a fura érzés, mintha valami, ugyan gyengén, de apasztaná az erőm forrását. Tehát arra sem számíthatok a végsőkig. Rájuk pillantok, földön heverő botom ujjaim közé szorul, a táskámat valószínűleg kénytelen eszek hátra hagyni, de egyáltalán nem bánom, minden ami benne van könnyen beszerezhető.

– Kitörünk vagy megvárjuk, míg értünk jönnek? – teszem fel a kérdést, ahogy lassan körvonalazódni kezd egy terv előttem. Mi van ha becsapjuk őket, higgyék azt, hogy hatott a füst, ki is cipelhetnek, aztán persze jöhet a futás az életünkért. Kockázatos, de ha ügyesen taktikázom, mire a kintiek felocsudnak, már csak a porfelhő marad a nyomomban, de ez függ a velem lévő kettőtől is.

Mikor Shadhon közölte vele, a rókát már nem lehet megmenteni, s csak kínok közt szenved, várva a felszabadító halálra, nem mutatott ki semmiféle ellenszenveskedést s csak aprón bólintott, jelezve, érti hogy itt nem tud rajta segíteni. Figyelte ahogy felvágta a szerencsétlen róka torkát s az végre örök nyugalomra talált. Kissé sajnálta, hogy nem tudták megmenteni, de lehet pont ez volt a leghelyesebb dolog amit érte tehettek. Érzékelte, egyáltalán nem áll jól a szénájuk s lassan ki is lesznek alaposan füstölve. Tervük füstbe ment, sajnos nem voltak elég jók ahhoz, hogy sikeresen átmenjenek a rabszolgahajcsárok eszén. Halkan sóhajt fel, szinte hallani sem lehetett. Ha nem találnak ki valamit nagyon gyorsan, inkább itt hal meg saját tőre által, minthogy ismét rabszolga kézre kerüljön.
- Ha kell rájuk rontok hogy ti utat nyerjetek a szabadulásra. Semmi kedvem ismét rabszolga kézre kerülni...
Mondta nekik halkan, bár látszott arcán hogy ezt inkább kétségbeesésből mondta, mint sem józan észből. Kissé meglepte ez saját magát is, mivel évek óta nem volt gondja másokat feláldozni csak azért hogy ő mentse a bőrét. Annyi személyt csalt már csapdába saját kapzsisága és önzősége miatt, hogy talán megszámolni sem tudná. Hirtelen szája teljes mértékben tátva maradt, s szemei is alaposan kidülledtek, mikor figyelte a farkast, ahogy az elnyúl, teljesen emberi alakot ölt magára. Látott már a világon elég sok mindent, de ezt még nem... Csupán hallott, legendákban, mesékben, mikor a kocsmákban töltötte részeges, unalmas napjait. Beletelt egy kis időbe, mire észhez tért az egésztől. Shadhon műveletét figyelte, miközben hallotta, ahogy az a farkas-ember szerzemény várja a javaslatokat. Ahogy ült a földön s Shadhon kardjait figyelte, kiszúrta hogy talán méreg vagy ehhez hasonló kábító anyaggal vonja be. Ujjai lekandikáltak egyik apró erszényére, majd hirtelen szemei felragyogtak. Mégis van remény! Egy eszeveszett, de legalább valamilyen terv az eszébe ötlött.
- Nekem van egy ötletem. De ahhoz kell hogy bízzatok bennem mind ketten, ami szerintem nehéz lesz, de jobbat igazán nem tudok kitalálni... Ha egyszerre törünk ki, elkapnak, mivel túl sokan vannak, ha itt maradunk úgyis elkapnak... Én azt javaslom hogy ti ketten adjátok meg magatokat.  Hamarosan éjszaka lesz. Lefogadom hogy mire leszáll az este, nem mennek már ezek sehova. Így nekem esélyem lenne használni a képességem és felszabadítani majd titeket a rabszolgahajcsároktól. Van az erszényemben egy kis por, ami ha tűzzel érintkezik robban de nem is kicsit... Ha bevetném a képességeimet, bedobnám a tábortűzbe, ezzel robbanás keletkezne és lefogadom elég nagy zűrzavar. Kiszabadítalak titeket és a többieket. A zűrzavarban könnyebb lesz elmenekülni főleg ha a többi rabszolga is menekülni fog. A nyomok szétszóródnak és kisebb az esély hogy minket követnének... De ha nem tetszik várok más ötleteket...
Mondja nekik, reménykedve hogy majd együtt, remélhetőleg nagyon gyorsan kisütnek valamit.

~Sértetlenül heh? Kötve hiszem...~
És valóban kevés esélyt adott arra hogy ténylegesen sértetlenül megússzák, de mit számít már neki egy kis verés. Élve sokkal többet ér nekik, még ha el is kapják. A lány reakciójára csak egy tarkón ütés volt a válasza.
~Még hogy rájuk rontani. Minek képzeli magát? Nehézlovasnak? Annak talán lenne is esélye.~
Gondolataiból a farkas zökkentette ki. Sejtette hogy nem normális, de egy démonra azért nem számított igazán.
-Szóval egy démon. Aki ráadásul képes uralni a levegőt.-
Jegyezte meg ahogy közelebb helyezkedett kettejükhöz.
-Ha jól tudom akkor képes vagy alakítani a levegő összetételét...- Itt tartott egy kis hatásszünetet, hátha nekik is eszükbe jut mire gondol. -Nem tudod elvonni az oxigént a tűztől esetleg?-
Nyögte ki végül.
-Elgondolásom szerint ha sikerül eloltani a kinti tüzet nem próbálják majd újra meggyújtani, legfeljebb kétszer. Barbár népségek sosem voltak a türelem mintaképei. Míg mi hátrébb húzódunk a sötétségbe a magabiztosabbak, tapasztaltabbak, vagy éppen inkább ostobák be fognak merészkedni néhány fáklyával, aminél ugyanezt a trükköt el lehet játszani. Onnantól pedig a sötétben esélyük sincs kettőnk ellen. Tehát képes vagy rá?-
Kérdezte meg, majd míg válaszra várt átfutotta a lány tervét is a fejében. Összességében nem volt egy rossz terv, de számára túl sok volt benne a rizikó. Nem tudhatták, hogy valóban meg fognak-e állni, hogy egyáltalán életben hagyják őket, ezen felül még ott volt a por hatásossága is, valamint hogy egyáltalán meg-e fogja menteni őket a tolvaj. Lehet, hogy ironikus egy orgyilkostól, de nem bízott egy tolvajban sose, és nem most állt szándékában elkezdeni, bár most az egyszer szólt egy erősebb érv mellette. Mégpedig a pénz, azaz ha meg akarja kapni a fizetség többi részét, akkor szüksége lesz rá, hisz egyedül képtelen lenne megtalálni, és feltűnés nélkül megölni a célpontjukat.
~Remélem megvan a démonnak a képessége, különben kénytelenek leszünk a félszerzetre hagyatkozni, ami nem nagyon szeretnék.~
Időközben azon kapta magát, hogy már a levegőben húzogatja a kezét a penge helyett. Gyorsan el is tette a felszerelését, s megigazította mindkét kését, amit elrejtve viselt, hátha később még szüksége lesz rájuk.

Nem tudok nem mosolyogni a lány tervén, ennél tovább is mennék, mert legszívesebben nevetnék, de a mosolyom is elrejtem, ahogy lehajtom fejem. Övemmel babrálok szabad kezemmel, egyszerű sötét szalagot oldva le róla, hogy összefoghassam szertelen tincseim. De még időben emelem fel tekintetem, hogy lássam azt a döbbenetet a lányka szemeiben, ami valószínűleg kötés alatt nyugvó arcán is méltán tükröződik. Furcsállom, de elfogadom, szóbeszédekben hallani még is más, mint szemtanúja lenni a változásnak. A meglepettség szikrája azonban a sötételfen aligha látható, nem hiába hallom, hogyha démonokról és a fajtájáról esik szó, csupán annyit mondanak: Az egyik kutya a másik eb. Egy kalap alá vesznek, pedig merőben mások vagyunk. Lényegtelen.

- Tudod kishölgy, egy farkas csak a saját falkáját védi meg. – Nem mondom ki konkrétan, hogy nem fogok megbízni bennük, de nyíltan a tudtukra adom, hogy nem feltétlen számíthatnak a segítségemre. Nem tartoznak a falkámba, ezért nem tartozom nekik felelősséggel. Mindazonáltal a terve nem teljesen hangzik elvetendőnek, de nem csak egy koponyában szárnyalnak az ötletek és megvallva, remélem a sötétbőrűnek jobbja támad, mert nem szívesen bíznám az életem ilyen vékony kis karokra. És lám! A tervezés nagymestere máris logikus kalkulációra jut, de vajh ezt eddig miért nem próbáltam meg magamtól? Egyszerű, mert érzem annak a valaminek a hatását és már így is veszedelmesebbnek kellet volna tűnnünk, mint amilyen valójában.

- Képes! – Igazat állítok, mert meg tudnám csinálni, csak éppen nem akarom. – De okkal nem tettem meg, ahogy okkal nem is hagytalak itt titeket. – Szinte érzem, hogy ezzel mist már mindent elárultam céljaimról. Mi elvonni az oxigént, semmi, de széllé alakítani egy lüktető szervezetet, na az már nem kis gyerekjáték, ezért is nem éltem vele. – Viszont a két terve együtt működhet. Mivel ha el is oltom a tüzet, az este a nyakunkon van és akkor oly mindegy ég e vagy sem, itt tanyáznak továbbra is. A jelenlegi helyzetet fent tudom tartani, amíg az erőmet elvonó tárgy ilyen távolságra marad, utána nyers erővel szolgálhatok csak. – A bejárat felé pillantok, szúrósan összehúzva a szememet, amennyire ki tudom venni a tűz ropogása mellett, mintha csak annak táplálásával lennének elfoglalva. Valószínűleg azonban hálóval, vagy mérgezett nyilakkal várnak minket, illetve azt az egy lényt.

- Mm, viszont egy lényre számítanak, ha hármunkkal kell foglalkozniuk, meg lehet őket zavarni és egy porvihart gyengén is életre tudok kelteni, amiben mindannyian nyomtalan eltűnhetünk. Nos, kimegyünk, vagy engedjük őket be, akár egy kicsit ritkítva számukat? – Tekintetüket keresem, nem vagyok gondolatolvasó és a kifejezőképességem is messze alul marad az övékénél, mert összhanghoz vagyok szokva. A falka, erő, méghozzá megtörhetetlen, ahol minden morranásnak meg van a maga jelentése, most meg szavakra vagyok képes hagyatkozni. Szemem újra megakad a sötételf fegyverén és ez feltetet velem egy kérdést. – Apropó az a méreg csak nyílt seben át, vagy bőrön keresztül is hat?

- Eléggé kellemetlen, de az igazság az hogy egyikőtök sem igazán bízik a másikban mégis egymástól függ az életünk. Ha nem agyaltok ki valamit de nagyon gyorsan, füstölt halak leszünk de mind ám!
Estek ki a szavak ajkai közül, eléggé nehezen, hisz kissé már a füst elkezdte csípni torkát és tüdejét. Lekuporodott idegesen, kezdte sokallni ezt a helyet. Nem rejtegette sosem, hogy a barlangokat szívből utálja. Nem volt a természet nagy barátja, de a földalatti dolgokat mégiscsak kerülte.
- Szerintem Farkas koma próbáld meg eloltani a széllel a tüzeket és engedjük őket be ide egy kicsit, had táncoljunk. Szerintem ha egy-két szerencsétlent sötét elf barátommal megölünk, amíg te a tűzzel és széllel szórakozol, enyhén rájuk ijesztünk. Utána ha van egy kis épp eszük legalább egy-két óráig békén fognak minket hagyni addig pedig a sötétséget és a porfelhődet kihasználva eltűnhetünk. Ha mégis elkapnak titeket... akkor kénytelenek lesztek bennem bízni.
Hadarta el gyorsan, mert igencsak nem volt kedve tüdejét jobban megtömni a kellemetlen füsttel, ami igaz nem volt olyan vészes hála Shoong-nak de érezhető volt mégiscsak. Kivonta kardját, mely mások számára talán egy nagyobb fajta tőr lehetett, ő kezében inkább egy igazi rövid kard. Majd csizmájának szárából előhúzta parányi tőrét.
- Viszlát...
Lágyan elmosolyodott s kissé visszahúzódott a barlang sötétjébe. Ahogy húzódott, teste ismét hirtelen eltűnt.  Lehetett hallani ahogy halad előre, a barlang szájához, bár ezt csak az apró kövek mozgásából lehetett sejteni. A barlang szájánál a lépések teljesen elhalkultak, vagy eltűntek. Kérdéses hogy a lány ott e maradt velük, vagy tényleg otthagyta őket sorsukra... Az is lehet hogy saját terve van, amit nem árult el a két bajtársnak.

-Bőrön át is hat, ám jóval csekélyebb a hatóereje.-
Válaszolja a démonnak, s a lánnyal is egyet kell sajnos értenie. Kénytelen lesz megbízni bennük, ha élve akar kikerülni innen.
-Rendben, de ha elfutsz, és mégis túléljük, akkor jobban jársz, ha az első hajóval elmész egy másik kontinensre, mert itt úgyis megtalállak és levadászlak.-
Fenyegette meg kissé, hátha így nem fogja ezt a döntést hozni, de innentől már csak a bizalom maradt tényleg. Meg a remény, hogy a lánynak lesz annyi esze, vagy ha menekül akkor szíve, hogy a hátasaikkal kezd valamit, hogy ne tudják gyorsan utolérni őket, bár ha nincsenek sokan, akkor még ő is meg tudja oldani. Köhintett egyet, a füst kezdte zavarni az ő szervezetét is.
-Szerintem ha a létszámuk tíz fő alatt van, akkor nem kell az aprítás, előlük még el tudunk menekülni. Afölött viszont jobban járunk szerintem, ha néhányukat megismertetjük a fegyvereinkkel még itt.-
Már csak azt kellett volna megtudniuk, hogy ténylegesen hány harcosuk is van. Megbecsülni lehetetlen vállalkozás lett volna jelen helyzetben, kikémlelni meg felért volna az öngyilkossággal, mert csak egy apró hiba, és a tűz mellől biztos észreveszik, így hát csak egy választása maradt.
-Egy perc és meg is mondom mennyien várnak ránk odakint.-
Közölte a farkassal, bár legbelül mérgelődött.
~Gyalázat! Pár mocskos rabszolgakupec miatt kelljen mágiához folyamodnom. Kardélre kéne hányom a rühes kutyákat.~
Kiköpött mérgében, majd jobb kezéről levette kesztyűjét. Miután közelebb mászott, a falhoz tapasztotta immár csupasz kezét, s arcát is meglehetősen közel helyezte a barlang falához. Ritkán használta eddig, de felettébb hasznos adománya ez népének, hisz elég messzire, mérföldekre elhall, és meg tudja határozni, hogy ki, avagy mi közeledik. ~Kövek szava... Kíváncsi leszek most mit súgnak most nekem e falak.~

Mennyi ideje éghet a tűz? Jó öt perce, vagy meg van már annál több is? Valahogy így lehet, a barlangot és környékét szinte elárasztotta a sűrűn gomolygó, fehér, csípősszagú füst. Néhány apróbb állat, főleg már rég rémülten keresett magának máshol menedéket, a kintiek viszont ezt jó jelnek vették és a kiválasztott vezérek a szerencsétlen rabszolgákat mind arra ösztönözték, hogy gyorsabban hordják az éghető holmikat, ami mellet a tűz mellet lévők pedig legyezzék tovább a füstöt, így terelve a megfelelő irányba. Szerencsétlenek, láncba verve félve attól hogy a két mesteríjász egyike véget vett, még ennek a nyomorúságos életüknek is, így tették, amit parancsoltak, legyűrve az ismeretlentől való félelmet.

Mindeközben egy kisebb csapat is kezdett összeverbuválódni, mind harcedzett szerzetek, nők és férfiak vegyesen. Mintha mindegyiküknek meg lett volna a maga specialitása, nehéz és könnyűvért, erős pallosok, vékony tőrök, ostor és kések. Persze beszélgetésüket elnyelte a tűz lobogása és ha az nem is lett volna elég, közvetlen mellettük egy igen gondosan elkészített, díszes doboz is feküdt, kinyitva és így feltűntek a mélyében rejtező zöld és kék kövek. avatatlan szem számára, smaragd és zafír, ám aki csak egyszer is találkozott már velük, tudja, hogy ezek azoknál sokkal értékesebb kövek, méghozzá hirabe köveket. Amik képesek a démonokat is térdre kényszeríteni, a mágusokról nem is beszélve.

A megbeszélés végén eme kis csapat minden tagja vett magához egy zöldet és egy kéket, aztán néhány embert még összeszedtek, akiket szintén felfegyvereztek ilyen kövekkel. Hiszen nem közönséges vadra mennek, démonra, esetleg szellemre, bár az utóbbi esetben még ezek a kövek sem igazán segítenek. A kiválasztottak indultak meg előre, egyszerű kardot tartva maguk elé, kendőt köve orruk és szájuk elé, szemükbe egyszerű gyógyfüves cseppeket csöppentve, hogy a füst ne kezdje ki azt.

Airiet éri az első meglepetés, amikor a füst átszivárog az árnyékok birodalmába, nem kéne így lennie, de így van és egyre nyilvánvalóbbá válik számára, hogy valami itt nem stimmel. Képességére bizony, hatással vannak a kövek, amik így egyre közelebb és közelebb érve, mind jobban elnyomják annak forrását. Ám, hogy a lányt kiveti, vagy elnyeli a sötétség, hát az kérdéses. Viszont lényegesen sürgőssé vált eldöntenie, kockáztat e vagy sem, hogy hátrahagyja az árnyék világot és helyette inkább a sűrű füstben igyekszik elillanni.
Ha ezt választaná, ahogy kissé is megritkul a füst máris nyílvesszők, méghozzá a lábát célba vevők indulnak útjukra. Nem túl távolról, ezért a találat szinte biztos.
Viszont a barlangba sincs lehetősége feltűnés nélkül visszajutni, ha túlságosan óvatlan, mivel megjelennek az első „behatolók” és neki ütközhetnek.

Shoongnak bár lenne rá lehetősége, hogy tisztában legyen a kinti történésekkel, ereje vészesen hanyatlani kezd. Ez egyrészt kevert vérének köszönhető, ám az is, hogy a kövek teljesen nem lesznek képesek elszívni azt, hiszen a benne nyugvó elementál mentes attól az erőtől, amit a kövek képesek megszűntetni. Így, ha nem cselekszik időben nem lesz képes eloltani a tüzet.
Shadhonnal is valami egészen szokatlan, de talán nem ismeretlen dolog történik, hiszen Tamrea városában pont ugyan ezt érezte, csak gyengébben. A kövek elárulták neki annak a röpke tíz embernek a helyzetét, akik a tüzet táplálják, még azt is, hogy fémet hordanak, valamennyit még súgott a közeledőkről, de aztán szokatlanul elnémult minden.
A csend viszont képletes, mert lépések nesze üti meg mindkét férfi fülét, a füst is kicsit nehezebben, töményebben gomolyog be, mintha valami előre nyomná. Egy penge is megcsillan tompán, aztán két puffanó hang jelzi, hogy előrelátóan inkább beugrottak a nyíláson, mint sétáltak, a hely meg is volt hozzá. S most féltérdre ereszkedve, karddal előre rohamoznak, míg társaik is belépnek, amint biztonságos.


Javaslat: mivel Airiet érik el előbb a behatolók javallanám, hogy ő írjon, aztán jöhetnek a többiek.

Az árnyak világa most más volt. Várta azokat a jól megszokott fekete alakokat, melyek démonokként közlekedtek a félhomályban, jelezve a realitásban mozgó személyeket és tárgyakat, épületeket. De most ez teljesen más volt. Két gonosz kéz ragadta őt meg, teljesen köré fonódtak. Szorításuk halálos volt és veszedelmes. Még sosem érzékelt ilyet. Megvolt alaposan rémülve és ez volt a legveszedelmesebb hiba amit jelen pillanatban csinálhatott. Ugyanis az helyett hogy még talán időben kijuthatott volna, inkább egyre beljebb került az egészbe. Tüdejét elöntötte a csípős füst szaga, mely szinte már-már lehetetlenné tette a lélegzést. A legjobban az hökkentette meg, hogy juthatott ide a füst, és hogy létezik az, hogy egyáltalán érzi, hisz ezen a síkon nem léteznek olyan dolgok mint a szaglás vagy az ízek! Kavargott gyomra és szédülni kezdett. Már-már az ájulás keringte, amiről tudta még mesterétől, hogy ezen a síkon az életébe kerülne, ha nem tud időben elszakadni. De bármennyire is próbálkozott, az árnyak erősen fogták karmaikba zárva. Szinte mozdulni sem tudott. Nem tudta mit tegyen, így csak egyetlen esélye volt. Veszélyes ám, de mégis valamilyen. Elméjében gyorsa kutatni kezdett a bizonyos szavak után. Azok szavak után, melyekkel ily szűkös helyzetben el lehet tüntetni az árnyakat. Viszont ezekkel a szavakkal csak azok rendelkeztek, kiket maga a fényűző Damar Napistennője áldott meg. Mivel Radoszka nem hitt az istenekben, így nem volt nagyon bögyébe, hogy épp most kérjen segítséget valamelyiktől. Mégis, más választása nem volt...
- Noriel lux mala... - kezdett bele azonnal. Nem tudta milyen a szavak igazi sorrendje, csupán reménykedett hogy meglesz a kellő hatás. Na és természetesen ott volt a kérdés, hogy Damara mennyire lesz hajlandó segíteni egy olyan léleknek ki képes lenne pimaszul szemen köpni az isteneket. Valójában szinte egész életében ezt csinálta, természetesen képletesen... Nem tudta még befejezni sem az egész idézést, minek hatása az lett volna, hogy ezen a síkon idéz meg bármilyen fényforrást. Az árnyak már az első szavaknál elengedték a lányt, ki érezte ahogy ismét szabadon mozoghat. Azonnal kilökték őt magukból s mikor köhögve felnézett, az egyik zsoldos hasa volt az, mely szeme elé tárult. Pont a barlang szájától volt nem is néhány lépésnyire. Semmit se habozott. A tény hogy hirtelen jelent meg a semmiből és alacsony, megkapta a meglepetés pillanatát. Kardját a zsoldos mellkasába mélyesztette tövig. A másik szerencséje az volt, hogy a zsoldos hatalmas teste egy apró időre takarta a lányt, így a nyilasok nem is láthatták mindaddig amíg a test le nem esik a földre. Ezt viszont nem volt hajlandó megvárni, így ahogy tud még remélhetőleg időben húzódik vissza a barlang sötétjébe. Már csak az íjászoktól függ, melyik lő ki olyan gyorsan hogy elkapja azt a pillanatot mikor a lányt nem védi már a test, de a barlang sem.

/Mostmár csak Neut elmebeteges elméjére bízom, hogy nyilat kap e a karakterem a lábába vagy sem, de ha jól sejtem nyilván megkapja :D/

Bólintok, megnyugtatóan hat, hogy méreg nem csak nyílt seben át fejti ki a hatását, ha nem is erősen elég, ha csak rákenik. Kérnék is belőle, de csak bundámon volna hasznos, a botomat csak síkossá és ezzel használhatatlanná tenné a számomra. Mondhatni kár, de így megmarad azon előnyöm, hogy senki sem sejti, ezzel és másfajta szerrel sem lehet rám hatni, a vérem, a folyékony, ibolyaszín folyam megvéd engem az őrlő gyötrelemtől. A mérgek kínja csak haragomat szítja, mert azt e nedű átmossa bennem, elszívva erejét. Elmosolyodom, ez szól a ténynek és az elfnek is egyaránt, vajh’ mit remél ettől a pár nevetséges szótól? Hogy félni fogom? Hogyha úgy látom szabad az utam, még bevárom, tovább segítem, hogy ő is menekülhessen? Akkor téved, állok elébe! Ez viszont még a bizonytalan jövő zenéje.

Jobban foglalkoztat most nála, hogy erőm úgy viselkedik, mint hajdanán, mikor még nem bírtam bánni vele és megannyiszor cserbenhagyott, elillanva ujjaim közül. De megteszem, azzal, ami még a rendelkezésemre áll. Fullasztom a tüzet, de el nem oltom, inkább az a szándékom, hogy minél több füst árassza el a környéket, ahogy a barlangot is. Közel hajolok a földhöz, ebben a testben kifejezetten kellemetlen ez a testtartás, de az izmaim ismerik a mozdulatot, a végtagjaim is ugyan azt a funkciót látják és nem egyszer ugrottam már neki így embernek, vagy állatnak.

Csak fél figyelmem fordítom a megmaradt társam felé, megtudja? Legyen, némi előny a mi oldalunkon is jól jön. A figyelmem jelentősen éberebb része azonban a bejárat felé tendálódik, elsőként szeretném tudni mi történik a környékén. A kövek reccsenésére azonnal intek az elfnek, figyelmét szótlan igyekezve a bejáratra terelni, miközben igyekszem nyomon követni a hangokat. Ezek szerint a kishölgy összeakadt valakivel, vagy valakikkel, ez nem volt teljesen egyértelmű és a tömény füst lehetetlenné tette, hogy hallásom szaglásommal támogassam meg. De hozzánk is elért a móka, a két alak és a várakozó többi, de csak szépen sorban, a hozzám közelebb esőt szemeltem ki. Alig várva meg, hogy összeszedje magát már botomat vágom felé, ujjaira célorva, hogy elejtse a kardját, hogy aztán sajátságos módon, torkon harapjam, szabad kezemmel erősem megfogva a vállánál.

Jelentős darabot igyekszem kitépni a nyakából, de igyekszem minél nagyobb kortyokban elnyelni az életerejét, mielőtt az okozott sérülésbe halna bele. Nem törlöm meg számat, számomra nem fontos a vér, mi harci festékként fröccsent végig arcomon és kövér cseppekben hullik alá. Eszelős tekintetnek hat, a vadász vad pillantása, mi most átfesti ábrázatomat, egyenesen a következőre vetem magam, botom a bordái közé irányítva, aztán igyekezve beljebb rángatni, hogy az elf is szórakozhasson egy másik balszerencséssel. Nem féle a nyilaktól, ebben a sűrű füstben még az igazán kivételes céllövők is véthetnek.

Miután ráeszmélt, hogy semmi többet nem tudhat meg, gyorsan visszahúzta a kesztyűjét, hisz nincs kedve érintkezni a saját mérgével. Felvette oly rég használt maszkját is, hogy legalább füstmérgezést ne kapjon olyan gyorsan. A következő pillanatban pedig már azt hallja, hogy néhányan szó szerint beugrottak a barlangba. Lassan megnyalja a szája szélét. Rég gyűlt fel benne ennyi adrenalin és idegesség is egyszerre, bár előbbi jóval nagyobb volt. Legutóbb akkor érezte ezt, mikor néhány képzettebb fajtabelijével kellett küzdenie, és ott is csak kevésen múlt az élete.
Számszeríját egy lövés után rögtön félre is dobta, hisz ekkora füstben semmi hasznát nem veszi, lövésének is alig volt találati esélye, noha nyakmagasságban lőtte ki, mivel ott elég ritkán van páncél. Meglapulva figyelte a lábakat, és a farkast amint kiver egy kardot ellenfele kezéből. Nem akart már ő se kimaradni az élvezetből, ki is szemelte magának a hozzá legközelebb állót, aki szerencsére féloldalt állt neki, hála a démonnak. Ki is használta a helyzetet a lehető legcsendesebben, mégis elég gyorsan osont oda, mint észrevette a nőhöz, hogy az ne vegye észre. Pajzsot és egy rövidebb kardot tartott a kezében, de nem ért velük semmit, hiszen nem tudta a nyaka és az orgyilkos kardja közé tenni őket, így könnyedén vágta át az egyik főbb eret. Majdhogynem azonnal holtan esik össze, amit egy másik harcos már észrevett, s rögtön Shadhon felé szúr kardjával. Kihasználva, hogy egyenesen szúrt, két kardját keresztezve felfelé, és balra tolta el azt, miközben felé ugrott, de elszámította magát. Túl közel került ellenfeléhez, így nem tudta már leszúrni, így jobb híján orrnyergen ütötte a jobb kezében lévő kard markolatával, minek következtében a harcos kénytelen kelletlen hátratántorodott, visszahúzva másfélkezes kardját, és szabadon hagyva a mellkasát és az arcát. Daren az előbbi felé vágott alulról, de meglepetésére két fém érintkezését tapasztalta.
~Menjetek már a ......-ba legalább hordanátok egyféle vértet nyamvadt csürhe~
Szerencséjére, vagy inkább reflexének köszönhetően másik kardjával rögtön az arca felé szúr, sikeresen elérve az agyát a szemén keresztül. Tekintetét gyorsan körbejártatja a barlangon Shoongot keresve, de nem találta, ennek ellenére bízott abban, hogy nem halt meg ilyen gyorsan a démon, amit elég szégyenletesnek tartana, még a kövek ellenére is. Ettől függetlenül kiváltképp élvezi ezt a csatát, főleg hogy utóbb ellenfele erszényéből az esés következtében előkerült kettő darab kő, érzése szerint ezek lehettek, amik megzavarhatták a mágiáját.
~Később még hasznos lehet, bár kicsit többet kéne tudni róluk.~
Úgyis le kellett már hajolnia, hogy a szemét ne zavarja tovább a füst, s közben el tudta tenni a köveket, s jókorát szippantott a még viszonylag tiszta levegőből. Kellemes, de gyors pihenéséből hamar visszazökkent a harc forgatagába, bár sajnos nem magának, hanem egy kardnak köszönhetően, ami éppen hogy ugyan, de elérte a karját egy vékony, viszonylag rövid sebet okozva. Felszisszent ahogy a hideg fém felszántotta a bőrét, de rögtön arrébb ugrott, új ellenfele felé fordulva, készen arra, hogy támadjon, s nem is vár sokáig, rögtön az ellenfél bordái felé vágott, bízva benne, hogy nincs rajta komolyabb vért. koncentrációját viszont valamennyire zavarta a gondolat, hogy ha az ő mágiáját is megzavarták a kövek, akkor vajon mi történhetett a félszerzettel, de nem sokat törődhetett vele, ugyanis ellenfele sikeresen védte a támadását és viszonylag gyorsan riposztozott is, így kénytelen volt elhessegetni a tolvaj körüli gondolatait, még mielőtt megölné valami jöttment zsoldos.

Airie, ugyan Damart hívja, de a rossz sorrendben elmondott szavak egy másik isten figyelmét keltik fel. Nem jár se jól, sem pedig rosszabbul, csupán egy fagyos tekintet bámul a lányra, a éjsötét tekintet vizslatása szinte végtelenül hosszúnak tűnhetett, de valójában csupán egy pillanat töredék részéig tartott. Maga Nifre, az Árnyak úrnője tekintet a különös erők fölött uralkodó lányra. Abban a pillanatban maga Airie sem tudhatta, hogy az úrnő magához hívatta leghűségesebb szolgálóit és egyetlen feladatott osztott ki számukra, hozzák színe elé azt a lányt.
Jó hír is lehetne, de az Árnyjárók legjobbjainak is órákba telik elérni a hazájuktól oly távol eső szegletét Arwatnak. Addig viszont még sok minden történhet.

Kezdetnek itt vannak a behatolók, akik rögtön megfogyatkoztak a félszerzettnek köszönhetően. Kinek gyors cselekedete és gondolkodás saját életét is megmentette, hiszen az aláhulló testbe nem is egy, hanem három vessző fúródik és még egy elzúg a lány válla mellett is, úgy egy jó ujjnyival. Az út szabadnak látszik, de a megölt férfi mellett haladó másik észrevette és rögtön felé is vágott a kardjával, elzárva ezzel a barlang felé a menekülési utat. A férfi első ránézésre sem tűnik kiköpött harcosnak, jószerével, mint mások a kaszával csapkod kardjával, de van elég erő benne, hogy veszélyes legyen. Viszont egy kifinomult érzékekkel rendelkező, mint egy tolvaj, könnyedén észreveheti azt a rengeteg felkínált sebzési pontot és akár ki is használhatja.
De hátra sem árt figyelni, ugyanis az íjászok közül egy az egyik zsoldos mellé szegődött, pontosan megmutatva neki, hogy hol van a kis hobbit lány. Az íjász természetesen némileg lemaradt, vesszőit oldalára akasztott méreggel teli tegezbe mártja és vár a parancsra. A zsoldos, meglepően alacsony, Airienal talán alig egy fejjel magasabb, az ő kezében viszont nem kard, vagy tőr van, hanem fémszálakból font háló. Amit, amint közel ért a lányhoz meg is próbál kivetni rá és jobb óvatosnak lenni ezzel az anyaggal, mert nehéz, vág is és minél jobban akarnak belőle szabadulni, a különleges szövésnek köszönhetően, annál szorosabban tart.
A háló elhajítását követően egy nyílvessző is útnak indul, de míg a háló teljesen Airie felé irányzott, addig a vessző arra szolgál, hogyha minél inkább a barlang falához szorítsa, mert ha attól távolodólag tér ki, megsebezze.

Shoong fellépése egy leheletnyit megtántorítja a belépőket, egyesek agyán átvillan, hogy egy őrjöngő őrültre törtek rá. Megfutamodni viszont egynek sem jutott eszébe, mert ha megteszik, akkor a mögöttük várakozó zsoldosok hányják őket kardélre és akkor már inkább megpróbálnak idebent életben maradni. Két ellenfelével végez is a szellemfarkas, de a kövek ilyen közelsége nem csak az erejét kezdi ki, létének démoni porcikái megremegnek, a fájdalom, ami végigjárja valóságos. Ennek tudatában biztosabban támadnak rá a következők, mert még mindig akadt a töltelékekből, akiket csak azért küldtek előre, hogy lefoglalják és fárasszák a bent lévőket.
De nem minden zsoldos olyan türelmes, mint a vezetők, kettő bemerészkedett a halálra szántak közé és ezek közül egy, már ki is szemelte magának a démont. Kezében mart pengéjű kés pihent, amit habozás nélkül hajított el, abban a hiszemben, hogy vállánál fogva szegezi oda a feketehajút. Előrelátóan, mellkasán keresztbevetett szíjról újabb késeket húzott elő, miknek már él helyett inkább foga volt.
- Na lássuk, mit tudsz! – Ezzel rárontott Shoonra, akinek ez úttal egy tehetséges harcossal kell szembenéznie, aki felé vág, de minden mozdulatát megsegíti egy másikkal, ami természetesen védekezés. Inak fel igyekszik találatot bevinni, hogy mozgásképtelenné tegye ellenfelét, fém pátos kesztyűjét is előszeretettel lódítja meg, egy-egy jobbegyenes megkísérlésével.

Shadhon sem szenved hiányt kaszabolni valóból és azt az egy leheletnyi sebet leszámítva a szerencse az ő oldalán állt mert hiába volt tűrhetőnek mondható ellenfele, mert annak bokáját egy kő szegte és bár ez megmentette egy újabb vágástól, felállni már nem tudott, de azért védekezően még felemelte kardját. Egy másik támadó, mintha csak társa segítségére akarna sietni egyenesen Shadhon felé tántorgott, sérült volt, de kellően nagy és hangos, hogy elrejtőzhessenek mögötte. A szinte holt férfi árnyéka néhány lépésre a sötételftől lépett ki földre roskadó álcája mögül, nem habozva vaskarmokkal felszeret jobbjával azonnal Shadhon felé kapva, míg baljában éjpenge kardját emelte, de nem támadásra, hanem védekezésre. Arcának nagy részét maszk fedte el, de vörös szemei és éjfekete tincsei közül előkandikáló füle megsúgta, elffel van dolga, méghozzá egy vérelffel és egy egész előrelátóval. Teste létfontosságú részeit vörös sárkánypikkely páncél védte, példázva, hogy egy tűzsárkányt is legyűrt már és ezzel maréknyi sebezhető pontot kínálva fel csak a testén, mint a szemek és combok oldalsó része.
- Borulj térdre! – Hangzott a mély női hang, kiadva az „add meg magad” parancsot más szavakkal, várva egy a reakcióra, de teljes mértékben felkészülve a támadásra, vaskarmait meresztve előre.

Érzem a megtorpanást, a szűrt fényben a szemekben még sem a teljes megadást fényét látom éledni. Ezek dacolni akarnak, küzdeni, egy olyan ellen aki puszta foggal tépi társaik húsát. Döccennek a fogaskerekek, olyatén gondolatok felé terelve, hogy ezek ettől nem rémültek meg, akkor vagy túl képzettek, de ez a harcmodorukon nem igazán látszik meg, igen, inkább csak tartják a fegyvert vágnak vele, másolt mozdulatokat adnak vissza, beleadva teljes testi erejüket. Így viszont marad a másik lehetőség, hogy odakint van valami ennél is félelmetesebb.

Megtámaszkodom a barlang falában, a fájdalom viccsorba torzítja emberi arcom. Mintha csak a csontjaimba kapaszkodtak volna és most szálankét tépik le róla a húst, izmokat és inakat, ökölbe szorul a kezem, néma szitkokat hányok ezekre. Ezekre a szerencsétlenekre, akik azt hiszik ennyi elég, de ennyi messze nem elég, hogy térdre kényszerítsenek. Suhan már az újabb kard felé és igyekszenek az arcomba nyomni egy pajzsot, ez utóbbira öklöm zúdul megrepesztve az egymáshoz sajtolt, tömör faszeleteket, az azt tartó pedig megtántorodik, kezében érezheti az erőt. A kard pedig, nem érzem a különbséget, valahogy eltűnt az értékrend, kövek és fém között, mélyen eszi magát karomba a penge, érzem ahogy vékony vágást ejt csontomon és beleszorul. De már kapok is szabad karommal a markolatot tartó kézre szorítva rá ujjaimat, hogy ránthassak rajta, megszabadítva karom és eltörve a bolond csuklóját. Ordítva térdel elém, szánalomra méltó, még ha át is érzem helyzetét. Fáj, én is fájok, minden porcikám kegyelemért kiált, de összeszorított fogakkal tűröm, morgok. Nyakára fogva rá, de lovagiasan félre állva, hogy pajzsát vesztett társa döfhesse le, akinek így könnyedén táncolok a háta mögé és markolok páncéljába, nyakábaszimatolva.

Belőle oltom szomjam, gyógyítom könnyelműségből szerzett sebem. Mikor jönnek rá, mikor értik meg, hogy ha le is döfnek, gyógyírt, édes nektárt csepegtetnek ajkamra, minden egyes élő jelenlétével? Megrogy a térdem, érzem eltorzulni a tagjaimat, korcs félig farkas és félig ember külsőbe taszítva. Nem így terveztem, de a kövek már megbontották varázslatom, így hát engedem lefoszlani tagjaimról a leplet. De még gyengeségem aknázza ki egy újabb támadó, vállamba fúródik fegyvere és én megadom magam, hátrahanyatlok. Érzem kemény ütését a hűs falnak, füsttel eltelt tüdőm viszont tiszta levegőt szívhat és még fogásra alkalmas elhajítóm a kitapogatott botot, talán talál, talán nem. Ahogy visszavedlem igazi formámba a kés csengve ér földet, csurran mellé jó néhány csepp ibolyaszín csepp, feketévé forrva a földön.

Morogva rontok a nagyképűre, érdektelen arra, hogy felé hajítja késeit, fémcsontjaim megállítják szikrát hányva, fontos szervet nem érhetnek. Attól függően melyik testrészét, karját, vagy lábát lendíti meg felé először az után kapok, kíméletlenül zárva rá az álkapcsomat, egészen addig szorítva, míg nem hallom a csontok jellegzetes reccsenését és még rántok is rajta, hogy egyensúlyát vesztve a földre kerüljön. Ezt követően igyekszem torkon ragadni és feltépni azt, lehetőleg ügyelve arra, hogy kését belém márthassa oldalról, ha ilyen szándékot tapasztalok elugrom. Könnyen marva akár bele más vállalkozó szelleműbe. A felismerés meglepetésként ér, hogy kevésbé szaggatja tagjaimat a fájdalom, nevetnék, de inkább csak dühödt hangommal telik meg a barlang, röpke időre felülkerekedve a többi hangon, majd belekeveredve. Taktikát váltva ugyan is, egyszerűen beleharapok azoknak az életerejébe, akikhez közel kerülök, villanásnyi időre dörgölőzve hozzájuk. Így még én jobban leszek, ők fokozatosan gyengülni fognak. Kvittek leszünk, megsebezhetnek, de ők táplálnak.

Valóban jó ötletnek látszódott ideiglenesen, igencsak rövid ideig eltűnni a lehulló hulla mögött. Három nyílvessző suhanását hallotta, melyek azonnal a támadó hátába fúródtak, mintha nem lenne elég a gyomrában tátongó lyuk, melyeket Radoszka kardja alkotott. Érzi a hideg suhanást válla felett, melyet az a nyílvessző okozott, mely szerencsére nem találta el célját s így a barlang szájának falába ütközött s lepattant a földre. A lány nem habozott most se, tudta jól, mire kihúzza pengéjét a testből vagy mire előszedi azt a tőrt mely csizmájában lapul, nem lesz elég ideje támadni. Márpedig a második támadót oldalán nagyon is jól látta. Kissé megsajnálta s zokon is vette hogy szinte parasztmódon harcoló ellenféllel találja szembe magát, ki inkább csapkod kardjával mint paraszt a kaszával. Azonnal megfigyelte mozdulatait ahogy hátrált tőle. Még szerencse hogy olyan alacsony s tolvaj. Ezeknek köszönhetően elég ügyesen hajolt el mindegyik csapástól. Az egyik már szinte túl közel volt s a lány érezte ahogy teste azonnal lehidal. Két keze a földet éri, s ujjai alatt megérezte a lepattanó nyílvesszőt. Azonnal megragadta s egy gyors mozdulattal ahogy felemelkedett a támadójának nyakába nyomta oly erősen, hogy áttört annak másik oldalán. Sajnos a lánynak nincsenek hátul is szemei, de ennek ellenére hatalmas szerencséje van, ugyanis mikor lehidalt, észrevette szétmosódott foltokban hogy az ellenség megpróbálta bekeríteni őt. Miután elengedte a nyílvesszőt, azonnal hátra is fordult s már szinte reménykedett hogy kitér a háló elől. Egy gyors bukfenc mégiscsak segített neki, de csak annyira hogy ne vetődjön rá a háló. Viszont nem számított a nyílvesszőre, vagy legalább is már annyira ő sem volt gyors hogy kitérjen előle. Megérezte ahogy vállába fúródik a hideg acél s egészen csontjáig hatol, mely felfogja s nem engedi tovább haladni testében. Hangos, torz kiáltás hagyta el ajkait melyből a fájdalom tört elő. Igaz hogy ügyes tolvaj és nagyon fürge, de ami a harcokat illeti abban nem valami jó s ezzel ő is teljes mértékben tisztában volt, talán épp ezért rogyott térdre oly gyorsan. Teste belesajogott a fájdalomba s a földbe markolt. Felnézett arra a férfire aki a hálót dobta felé s volt hozzá oly közel hogy a lány egy maroknyi homokot tudjon az arcába dobni, ezzel megakadályozva bármilyen cselekedetben. Csak reménykedni tudott hogy Shadhon és a Farkas jobban vannak a helyzeten, de tudta jól hogy hárman se lennének képesek kiharcolni magukat innen. Összeszedve magát s maradék erejét próbált ismét elvonulni az Árnyak birodalmába, de bármennyire is próbálkozott, ezzel csak maradék erejét pazarolta el.

Miután sikerült orvul támadó ellenfelét legyőznie, meglepve észlelte a nagy felé tántorgó testet.
~Máris meg akarja ez magát öletni, vagy... ~
Még gondolatát se fejezte be, mikor az összeeső zsoldos mögül előtűnt valódi ellenfele, és épphogy csak sikerül elugrania a felé kapó karmok elől. Amin viszont igazán elkerekedett a szeme az a vértezet volt, amiben felismerte a vörös színű pikkelyek forrását. Ezt hozzáadva ahhoz, hogy a test amit fedett egy nőé volt, aki faját tekintve vérelfnek ismert fel, nem várt épp könnyű harcot, de ettől függetlenül a megadási követelésen elnevette magát.
-Kérlek! Még saját népem nagyasszonyai előtt sem borulok térdre, nem hogy egy ilyen mélyre süllyedt vérelf előtt. Így hacsak nem te vagy Uruhan, vagy ha úgy jobban tetszik akkor Retwe, akkor felejtsd el.-
Közölte vele immár kimért, hűvös hanggal, miközben stabil, védekező pozíciót vett fel, kisebb terpeszben, támadójához képest féloldalt állva, bal kezében lévő kardját védekezően maga elé tartotta, míg a jobb kezében lévővel kicsit hátrébb, a mellkasát védte. Terve az volt, hogy kivárja a vérelf támadását, kiismerje a harcmodorát, és a kellő pillanatban válaszolhat egy két riposzttal. Hiába tartott igencsak a vérelfek köztudott vívótudományától, szorgosan pásztázta a körülötte lévő teret, nehogy meglepje esetleg hátulról egy kósza támadó, és mint számított rá, egy másik zsoldos félig a háta mögül kiszúrta őt, és meg is rohamozta, mint egy tipikus barbár, ordítva, kardját magasba emelve, hogy a lehető legnagyobb erővel vághasson vele. Szegény bolond csak a puszta nyers erőre és vas mellvértéjben bízott, ami még így is kevés volt. Egy lépéssel kitért előle, s bár belenyilallt a fájdalom a karjába mikor meglendítette a kardját, de figyelmen kívül hagyva sikerült megvágni a ellenfele nyakának bal szélét, épp annyira, hogy elvágja az ütőeret benne. Sikeresen legyőzött egy újabb zsoldost, másik ellenfelének elég volt ez a pár másodperc, hogy a fürge elf rögtön kihasználja a lehetőséget. Egy gyors ugrással áthidalta a köztük lévő távolságot, és míg kardjával egy mozdulattal félretolta a sötételf bal pengéjét, vaskarmaival lesújtott a bal felkarjára, három vágást ejtve rajta, de legalább cserébe sikerült egy kisebb vágást ejtenie ellenfele bal combján, némi mérget juttatva szervezetébe, így már csak neki kellett reménykednie, hogy a vérelf nem használ ilyen eszközöket.
Legszívesebben rögtön megízlelte volna legutóbbi ellenfelének a vérét, de kénytelen volt csitítani ezen vágyát a kardon csurgó vércseppek iránt, hisz azok már ugyanúgy mérgezett volt bizonyos mértékben, és annyira még nem vette el az eszét a harc, hogy ezt megtegye.
~Meg egyébként is csak akkor ízlelhetem vérét, ha legyőztem.~
Győzte meg magát türelemre, és higgadtságra intve.

Airiet érő nyílvesző fájdalmas, de a szerencsére nem halálos sebet okozott, még úgy sem, hogy hegyét sűrű sárga folyadékba mártották. Aminek hatását a lány nem is olyan lassan érezni fogja. A lehető leg furcsább módon a fájdalom amilyen erős volt, olyan hírtelen kezdett el múlni, nem fokozatosa, hanem egyszer csak eltűnt, de marad helyette más. Hideg, mintha sérült vállát nem csak apró jégkockák közé dugták volna, hanem egyenesen lefagyasztották volna és zsibbadt, egyre kellemetlenebbül. Ami riasztó lehetett, hogy ez az utóbbi érzés, pillanatok alatt száguldott le kezén bénává téve egész karját, de nem elégedett meg ennyivel ez a méreg, tovarohant a vérárammal pillantokalatt eljutva a kicsiny test minden szegletébe. Így alig egy percnyi várakozás után Airie képtelen lesz mozdulni, mert hiába szeretné mozdítani tagjait, azok élettelenül, cserben hagyják.
Talán utolsó mozdulata volt, hogy homokot szórt ellenfele arcába, aki köhögött tőle, kiköpte a szájába nyálával összecsomósodott adagot. Majd látva a lány tehetetlenségét, harsányan felnevetett, testes alkatán a páncél csak úgy csengett. Talán percekig hahotázott áldozata balszerencséjén aztán intett a mögötte, már egészen közel ért íjásznak, hogy kötözze meg a foglyot. Az engedelmeskedett is, világos szemeiből furcsa módon részvétet lehetett kiolvasni és bár mindenki durva bánásmódot várt volna mindezek után. A férfi, kinek arcát kendő fedte, de így is látszódott egy része sebhelyes arcának, óvatosan fogta meg Airie testét és forgatta úgy, hogy előbb elláthassa a sebet, gyorsan és alaposan tette ezt meg. Még egy fiolát is előhúzott.
- Nem! Nem! – Szólalt meg a hálóját már összeszedett zsoldos, akinek hangja illet volna egy fogadó bormámor és jó kedélyű törzsvendégéhez, mint egy pénzért másokat megnyomorító katonához. – Job lesz, ha mozdulatlan marad a kis …hölgy! Micsoda kötés van rajta, ennek Azar nem fog örülni. – Majd állát vakargatva guggolt a lány mellé, közben csupán intéssel mutatva az íjásznak, hogy fejezze be a fogoly megkötözését, aki ezt meg is tette. Nem vastag kötelet tekert le derekáról, hanem vékonyat, figyelembe véve, hogy vékonyka csuklóra kell azt tekernie, úgy, hogy a legkevesebb esélyt adja meg annak, hogy a méreg hatásának múlásával, majd ki tud szabadulni.
- Ha ágyasnak nem is lesz jó, azt hiszem, remek kémet faraghatunk belőle! – Ezzel simogatta meg, rőt bajusza alatt somolyogva a zsoldos Airie fejét. – Azokból ugyan is mindig hiány van. – Majd arca hirtelen vált komollyá és felegyenesedve a barlang száját kezdte el figyelni. – Vidd a kocsihoz! – Utasította az íjászt, aki könnyedén kapta vállára a lányt és indult meg a karaván felé, ahol megannyi ember sorakozott még fel, tucatjával láncra vert gyermekek, asszonyok és férfiak, de már szelektálva közöttük, ki mire lesz jó és mondani sem kell, azok jártak rosszabbul, akikből semmi értékeset nem néztek ki. Ilyen szempontból viszont Airienak szerencséje volt, őt értékesnek minősítették.
- Fél óra múlva tud majd beszélni, akkor itassátok meg, húsz korty legalább. – Ezekkel a szavakkal hagyta ott két világtalan, de díszes ruhába öltözött idősebb asszony társaságában.

Daren és a vérelf hasonló taktikára építették stratégiájukat, ám annyi előny szólt a nő mellé, hogy nem a sötételf segítőivel volt megtelve ez a kellemesen tágas, de egyre inkább zsúfolt hasadék. Így előbb a nőnek adatott meg, hogy lásson valamennyit Shadhon harcstílusából, mi meg kell hagyni kedvére való volt, hiszen ritkán találnak ilyen tetszetős zsákmányt hosszú útjuk során. S bár maga gőgös, nem elbizakodott egy nőszemély, bár éppen csak megállta válasz nélkül, mert istene nevének említése számára szent, még ha másik elf szavával élve is, mélyre süllyedt. És süllyed még egy kicsit, ahogy kihasználja az adandó alkalmat és sikerre viszi a támadását, igaz, azon az áron, hogy maga is szerez egy apró sebet. Ezt követően hátrébb helyezkedik, eldobva kardját, háta mögül húzva elő egy kisebb, négy élű tőrt és habozás nélkül vágja hosszabbra és mélyebbre combján a sebet, ezzel okozva bővebb vérzést, csupán elővigyázatosságból járva el így. Figyelme még sem lankadt, karmai támadóan meredtek továbbra is előre, de új jelenséggel, finoman gőzölögve. Mert a fémet különös szerbe mártották, amely először lassan, aztán egyre gyorsabb ütemben alvasztja meg a vért és nem csak a seb környékén, hanem a test különböző pontjain is. Ezzel kell Darennek szembenéznie, a méreg jeleit hamar fel is fedezheti, hiszen a karmolt sebek vérzése idejekorán eláll.
- Adja meg Retwe élvezetes harcunk! – A vérelfenek viszont nem állt szándékában megvárni, míg a sötételf felfigyel erre a jelenségre, szinte ahogy felvágta sebét, támadott. Merészen nyúlva és egyben csapva előre karmos kezével, igyekezve a fém közökbe szorítani legalább az egyik pengét, hogy csavarva rajta, kiránthassa az azt tartó kézből. De meglendítve lábát is, hogy a bordák közé vágja térdét, minimálisan megdőlve előre, hogy a legtöbb lendületet ki tudja használni. Most már óvatosabban, figyelve a másik kéz tartotta kardra is, bár az ellen csak tőrét fordította védekezés képen és ha lenne oly sikeres Shadhon, hogy megsebzi a nőt, maga is elszenved csuklóján egy apró sérülést. Hiszen a négy él között, a sebzésre nem alkalmas íves felületet parányi fogakkal látták el, amelyek akár a rózsa tüskéi. Beleakadnak a húsba, feltépik és talán bele is törnek.
Ezt a rohamot követően, ha meg is sérül újra a vérelf, nem követi meghátrálás, inkább oldalra táncol, igyekezve elérni azt, hogy újabb támadása ez úttal Shadhon oldalát érje. Elsődlegesen újabb sebek ejtése céljából keresett védtelen felületet és csak másodlagosan olyan részt, ahol nem túl súlyos, de fájdalmas ütést mérhet a testre, mint a bordák és a hajlatok. Persze, ez időhúzás volt, hogy a méreg a maga három perces hatóidejével oly mértékű fájdalmat és bénultságot okozzon, hogy a sötételf képtelen legyen megmozdulni. Ebben nagy szerepet kapnak a zúzódást szenvedett részek, hiszen ott felgyűlik a vér és már is tökéletes egy vérrög képzéséhez.

A Pengék Táncosa, ahogy gúnynevén nevezték Shoong ellenfelét, fölényesen, már pökhendien fordította el tekintetét, amikor látta, hogy a dobása célba talált és nagyszájúan már győzelmét is rikácsolta volna, a nem messze küzdő vérelf társának, ha nem csapja meg fülét a penge jellegzetes hangja, ahogy a földön csengve landol. Rögtön a farkasra vetette pillantását, hunyorogva kémlelte a szürke füstben a hatalmas fekete alakot, mert sajnos az átváltozás szaggatott szakaszáról lemaradt. Nyelt egyet, de büszkesége és tapasztalata is a mellet voltak, hogy ne rettenjen meg, ezért is kacagott fel és útjára indította három dobópengéjét is, ami nagy valószínűséggel találni is fognak. Újabbakat véve a kezébe, éllel csuklója felé igazítva őket, harcolt ő már farkassal és azoknak csak egy része veszélyes, a feje. Ahogy Shoong ráharap a zsoldos karjára nem képes elkerülni, hogy az a másik kezével a nyakába ne kapaszkodjon, de nem a kezével, hanem a tőrével, megsértve csontjait is. Szerencséjére ahhoz túl nagy, hogy létfontosságú részei olyan könnyen elérhetőek legyenek.
Ellenfele felordít, ahogy karjának csontjai ripityára törnek, de újra és újra döf csak, ott és amit csak elér a feketebundás testen. Visítása azonban feltűnik a barlangban és azon kívül lévő személyeknek is, az egyszerű zsoldosoknak valahogy ez kegyelemdöfésként hatott és egytől egyig, mind a barlang falához préselődtek. Életükben nem láttak még ekkora lényt és számukra túl könnyen sikerült azt az embert legyűrnie, aki eddig nem talált még legyőzőre. A vérelf nem foglalkozott társával, fontosabb dolga akadt, de egy már sikerrel járt „vadász” megunta a tétlen várakozást és ezzel nem hagyva túl sok lehetőséget a farkasnak sem, váratlanul támadott. Vashálóját pontosan a hatalmas vad testére terítve és meglepő módon elég lesz nagy lesz hozzá eme pórias eszköz.
Shoongon áll vagy bukik, mennyit kockáztat meg a menekülése érdekében. A kövek között démoni ereje szinte teljesen elapad, de a szellemi fele egyre inkább felerősödik és ezzel könnyebben nyeli mindazok életerejét és ez által gyógyul meg, akik nem csak megérintik, de néhány lépésnyire a közelében vannak. Szélként szinte biztos, hogy gond nélkül el tud menekülni, de kivárhatja míg meggyógyul és ereje teljében is elhagyhatja a zsoldosok társaságát.


[igyekeztem mindenkit a földbe döngölni, de higgyétek el megéri (: So ne aggódj, neked kedveskedem még egy kicsit, a többiek, ne aggódjatok ^^]

Minden istenség különös érzékkel van megáldva, legyen bárhol, foglalkozzék bármivel, ha nevét kiejtik azt, azonnal tudja. Nem csak azt, hogy hol és ki, de merőben nevetséges kevés erő ráfordításával azt is képes megtudni, hogy milyen ügy végett. Most is tisztában volt vele, hogy nem egyszer harsogják nevét, mely mindig ugyan úgy cseng számára, hiába ejtik megannyi nyelv változatosságában, de hogy még is felfigyelt, ne másnak volt köszönhető, minthogy egy saját vérei közül vette szájára nevét. Ez elég oknak mutatkozott, hogy hamar elveszítse érdeklődését a törpök csodálatos munkáiban, amiket megáldani jött. Ez most elmarad, még magát meg nem mutatva rombolja le a puritán díszítést és töri ketté az eddig oltárra fektettek kardokat, bár valószínűleg mindegyiket válogatás nélkül tette volna ellenállóbbá, de végül mindig minőségi munkára éhes szíve, ezáltal elégtételt kapott. Mert egyik sem nyerte meg igazán tetszését.

Nincs birtokában a szelek gondolat sebességével röpítő szárnya, sem a vizek mindenhová elérő árja, még is elég volt néhány másodperc számára, hogy a Névtelen-hegy gyomrából a Sytar puszta, kietlen és köves vidékén állapodjon meg. Szemét összeszűkítve kémleli a tájat, ami már csak halvány nyomokban mesél neki arról, hogy órákkal ezelőtt egy sárkány született e poros vidéken. Testvére valószínűleg jószágait menekítette, az áldott szívű, de már nyoma sincs jelenlétének, hacsak, furfangból odafentről nem kémleli, várva az érkezését, hogy személyesen is elújságolja mit tett egyik kedvelt népének tagjával.

- Vér tapad a kezéhez, szülőatyja és anyja vére! Vajh' még is miért tölt el büszkeséggel és ő, ki szintén népe árulója, a Vörös Szűz.

Meg sem fordult a fejében, hogy háta fordít és nem szemléli meg maga is ezt a harcot, viszont kevés volt benne az iránt az ösztöke, hogy saját alakjában jelenjen meg és magát is a kufároknak kínálja. Inkább megragadta a barlang bejáratát figyelő férfi testét, megmarkolta lelkét is és elhelyezkedett benne. Gyűlölt procedúra volt ez számára, mert mindig szűknek érezte a megszállt testet, akinek egyenlőre szabadon hagyja elméjét, csak csendben sugallja, hogy lépjen a barlangba és amilyen könnyen befolyásolható ez emberi lélek, a zsoldos pillanatnyi ingadozása után engedelmeskedik is. Ezzel szerez magának dicsőséget, démont fogva halász módra. Ezen maga Inferiet is jót mulat, de jobban érdekli az elfek párharca.

- Amelyiktek’ beleavatkozik, az velem fog szembenézni!

Bődült el, mélyebb, sokkal dominánsabb hangom, mert most már az ember tudatát is elaltatta az isten, maga rendelkezett a test felett. Kezéből hiányolta azonban a fegyvert, tőrt érzet övébe és csizmaszárába dugva, de a kis fogpiszkálók sosem képezték a fegyvertára szerves részét. Nem volt mit tennie, egy a közelében álló mélán bámuló ficsúr kezéből csavarta ki alig kidolgozott kardját.

- Vigyétek!

Bökött a farkasra, ha még nem szabadult ki. Némileg bánta is, hogy sokat habozott, megnézte volna a szellemlelkű küzdelmét is, mert mindig fenséges látvány egy állati lény harcát nézni, a farkasokét kiváltképpen. A régi szép időket idézte fel benne, mikor meggyalázta Selion szeretett farkasait, vasra cserélve porladó csontjaikat és ezzel megadva a világnak a sárkányok után a legnemesebb ragadozókat. Persze közreműködéséről kevesen tudnak, s azok sem biztosat.

//falra festett ... egy kicsit jövök alkalmatlankodni//

/Ezt a kört sajnos kivételesen kihagyom hatalmas ihlethiány miatt.../

És döf! Újra és újra, mint valami eszeveszett vadállat, fáj, minden egyes szúrás, egyre mélyebbre eszi magát nyakamban a penge és ebbe még álkapcsom is beleremeg, szorosabban, egyre csak metszve a húst szorítom a karját fogaimmal. Nem eresztem, még az után sem, hogy éreztem szétomlani csontjait, felülkerekedett benne az ösztönlény, vagy csak hideg fejjel határoztam el letépem a karját? Magam sem tudom. Megrészegített talán a lüktetve nyelvemre fröccsenő vér, mely acél fogaimat mossa, de saját inaival és húsával törlöm le, ahogy átharapom a maradék bőrt is és mikor újra döf, hát nem vagyok rest elkapni azt a kezét is. A penge felhasítja a pofám oldalát, lyukat szabva, mintha csak hasonlóra akarna formálni engem is a sors, mint a hobbit lányt. A különbség viszont nagy kettőnk között, a fogaim közé szorult ököl, mint előbb a karja ropog és recseg, ahogy minden puha kis csontja apróra zúzódik az éles pengék között. Rántok rajta egyet, letépve kézfejét, kiköpöm, mintha keserű epébe haraptam volna, szemeim jobban kirajzolódnak, mint valaha eddig bármikor is. Átparázslik tekintetem a füstön is, nem tudok morogni, zsibbad az egész nyakam és saját vérem folyik összeragasztva bundám szálait, de nem csak kívülről ásztat az ibolyaszín folyam, belül is csordogál és mély lélegzetembe vegyülve köhögöm fel.

Nem elég szenvedő látványa, már az sem tesz elégedetté, hogy a falnál remélnek sokan biztonságot. Én ölni akarok! Kezdetnek kezeitől megfosztott szerencsétlent veszem, de testemre nem a fáradság acélhálója zuhan, hanem egy igazi. Belémarok, tépem és vonom, mancsaimmal rúgom minden szegletét és hiába érzem, hogy minden zsineg egyre inkább húsomba mélyed, annál inkább szabadulni akarok. Nem hallok semmit, csak az ösztön dübörgő lüktetését, ahogy nem tűri meg a fogságot és végre kitisztuló légcsövemből felgurgulázik az első morgások szaggatott hangja.

Valami megrántja a hálót és én mit sem törődve azzal, hogy hasít, hogy mennyire fáj, oda kapok. Újra élő húsba marok, kiéhezve kortyolom életének perceit és nem engedem, koponyámon csattan valami, hogy homályosabbá vált e a világ tőle? A füst már így is könnyessé marta a szemem, de nem engedtem el, csak a hús szakadt le a csontokról. Kivívtam magamnak, hogy ne merjenek közelebb jönni, de a fém szálak már csontjaimig hatoltak, a tűrni nem képes ösztönön ekkor kerekedett felül egy másik, sokkal higgadtabb. Áthullott testemen az átkozott háló és remegő lábakkal léptem át rajta, de a meghátrálás, vagy menekülés meg sem fordult a fejemben. Elég volt néhány lélegzetvételnyi idő, hogy a nekem háttal állónak ugorjak és vállába ne mélyesszem agyaraimat…

*Inferiet