Awat'Awanor ~ Sárkányok kora

Lemenőben a nap utolsó sugarai s csendben köszönnek el a világtól, hogy az éjszakának adhassák át helyét. Csodaszép, késő nyári estére mutatkozott az idő. Narancssárga égbolton már olykor előpislákolt egy-egy csillag, mintha nem lennének biztosak abban, előjöhetnek e már végre. Pásztoruk fénye lágyan csillant meg a rózsaszín felhők mögött olykor-olykor mutatva orcáját, ha épp elúszott onnan egy égbolti hajó. Nehéz, mégis nyugodalmas léptek törték meg olykor az erdő békés csendjét. De valóban oly békés volt, mint ahogy azt mutatta? Koránt sem. Néha felbukkant egy denevér, vagy egy bagoly távoli huhogása, mely jelezte, az éjszaka hamar beköszönt. Valójában ezt már a vándor is észrevehette, hisz az erdő árnyai egyre jobban fenyegetődztek neki.
Nem haladt sokáig, de már maga mögött hagyta rég a nap utolsó sugarait is, s mintha csak ő maga hozná a sötét éjszakát Shirata városára. A vastag út, melyet karavánok s utazók használnak, nem nyúlt már messzire a kaputól, sőt, egészen jól ki lehetett venni a tornyok magas tetejüket a fák mögül. Nehéz bakancsa alatt porzott az út, tudta, ha nyugodt helyen megtud pihenni, azonnal kifogja tisztítani lábbelijét. Csak remélhette, hogy eme hatalmas város csordultig van gonoszsággal, vagy netán rábukkan végre egy varázslónőre, kit védelmezhet. De mindez csak remény volt. Remény mely bár megvolt, noha nem kellet hogy valósra váljon. Bejárta már a szigetet, megannyi helyen volt s még több helyen hős ként fogadták őt. Évei során megannyi jót cselekedett, de ez számára mit sem számított, ha nem tudta befejezni a dajemma-t.
Halk motoszkálás, egy kis csipogó hang, s már egy aprócska orr szimatolt kis batyujának oldalán. Boo. Az imádni való kis tengeri malac, mely több nő szívét dobogtatta meg, mint Minsc valaha élete során, s valójában ebből igazán nem volt kevés. Hisz ki ne szeretne bele egy izmos, hős férfibe, kinek helyén szíve? Hatalmas termete megállt, mikor az erdő szétnyitotta karjait, s szeme elé tárult a pompás, hatalmas város. Szemeivel mohón falta az összes tornyot, háztetőt s a kopott várfalakat.
- Készülj gonosz, Minsc és Boo megtalál itt is, bármilyen kis zugban lapulsz!
Zendült erőteljes hangja, mely valóban termetéhez illően kemény volt és férfias. Elindultak egyenesen a kapu felé, melynek pompájából kivehette, ez lesz a főkapu. Mivel már kezdett valóban sötét lenni, észrevette, ha nem szaporázza meg lépteit, kicsukják, s akkor talán be se fogják őt ezen az éjszakán engedni. Már pedig neki semmi kedve nem volt kint éjszakázni a vadonban. Volt már rá elég alakalom. Most csak egy jó fürdőre, meleg vacsorára s puha ágyra vágyott, na és természetesen alig bírta ki, hogy ne rúgja fenékbe a gonosz erőket. Lépteit megszaporázta, melynek köszönhetően nagyobb zajt is csapott, ahogy nehéz páncélzata súrolta magát. Nyomban felfigyeltek rá az őrök, noha talán gyanakvón is, de alaposan szemügyre vették az idegent. Minsc nem vándornak néz ki, inkább lovagnak vagy nehéz páncélzatú katonának mondható. Oda is ért a város kapujához, mely már ugyancsak résnyire, de még mindig nyitva volt. Kezét intésre emelte, hogy köszöntse a város védelmezőit.
- Kellemes estét jó Uraim! Remélem ez a város tartogat némi gonosztevőt olyanok számára, mint jómagam, hisz kis barátommal alig várjuk, hogy fenékbe rugdoshassuk!
Köszönése barátságos volt és udvarias. Apró kis barátja kinyomta ismét pöttöm fejét, hogy beleszagolhasson az idegen levegőbe. Apró hangot adott ki, mivel jelezte, kezd éhes lenni, majd ismét eltűnt rejtekhelyében. Minsc viszont ismét csak remélni tudta, hogy számára kinyitják még a kaput, noha nem volt még teljesen bezárva, csak résnyire nyitva, de azon a résen ő maga nem tudott volna átférkőzni. Egy hatalmas kaput meg nem olyan egyszerű ki-be nyitogatni, ahogy akinek kedve szottyan.

Szinte már alszom a fal mentén lecsúszva, a lépcsőre telepedve. Ez a nap is igen hosszú volt és fárasztó, a nehéz köpenyt már le is vetettem és magam alá hajtottam, hogy kényelmesebb legyen, amúgy sem hidegek az éjszakák. Így az alkonyat sem, amit szándékomban állt megnézni. De sikerült olyan kényelmesen elhelyezkednem, hogy tapodtad sem akaródzik mozdulni, meg aztán, alkonyat lesz holnap és az után is. Léptek neszét hallom közeledni, de nem nyitom fel a szemem és ez nagy hiba volt, szinte érzem, ahogy a bakancsos lábak megállnak, majd az egyik lendül. Lándzsám megbillen és ezzel én is kis híján orra bukok, de inkább rámarkolok a nyélre és sebtiben kihúzva magam felállok. Csak egy pillantást vetek felettesem morcos, semmi jót nem ígérő arcára, aztán inkább a szürke köveket állok neki bűvölni a tekintetemmel. Mintha így elkerülhetném, a jogos szidalmazást.

- Istenekre! Tudtam én, hogy inkább a palotában lenne a helyed. A falra nem küldhetlek, csak egy kürttel. Árgh!

Felsandítok, láttam én ezt az arcot már az elmúlt hetekben elégszer és nem csak akkor, amikor jogos volt felháborodása. Aleéles kapitány még mindig inkább írnoknak tudna elképzelni, mint városőrnek. Hah, de ha itt nem szerzek érdemeket, esélyem sem lesz később a Rózsák kötelékébe lépni. Ha meg még kudarcot is vallok, arra is keresztet vethetek, hogy a ruháikat mossam. Elfintorodom, de észbe kapva hamar rendezem a vonásaimat. Bánatomra a kapitány még mindig úgy fest, mint aki nagyon rágódik és ekkor feltűnik egy társam.

- Kapitányúr! Maga is jól tudja, hogy csak hajnalban tért vissza és az a nyafka Giflen küldte ide, mert a ko…
- Katona! Most fejezze be! Ne …
- Kapitány! Kapitány! .. Van valaki a kapunál, de hatalmas … Szóval ..

Örültem a kéretlen segítségnek, az emlékeknek viszont kevésbé. Azaz átkozott tollas kutya, pedig csak két tollát húztam ki, de megmentettem egy medve elöl és mi érte a jutalom, strázsálás. Elhúzom a számat az emlékek keserű ízére, de ahogy befut egy másik kapuőr rögtön mosolyra húzódnak ajkaim. Hatalmas? Mintha nem lenne néhány igen megtermett ember a városban, a kapuszárnyak felé lestem és még nem voltak zárva. Rögvest a napóra felé pillantottam, még nem is kell zárva lenniük, egy bökésre, a mellkasom közepén fordultam ismét a kapitány felé.

- Nos, Clown és Edaward urak! Eme utolsó utazó az önök gondja és ha egy hibát is vétenek, komoly szankciókra számíthatnak. És, ha az Urat beengedték, Edaward maga felmegy a toronyba, Clown maga pedig kimenőt kap, de reggel még jelentkezik nálam.

Johs elhúzta a száját, de mielőtt akár egyetlen szóval is ellenkezhetett volna, oldalba böktem, majd határozottan bólintottam, jeléül annak, hogy tudomásul vettem a parancsot. Most már csak egy nagy bökkenő volt, Josh ismerte és kezelni is tudta a kapunyitó szerkezetet, engem valamiért nem szeretett. Viszont mivel némát játszom, mert akárhoyg is mélyítettem el a hangom, mindig rájöttek, hogy lány vagyok. Így viszont beszélni is csak ő tudna az utazóval, két dolgot viszont egyszerre nem tud csinálni. Ajaj.
Még is én vagyok az, aki a résen könnyedén kilép a .. tényleg szép szál férfi. Ha felém figyel köszöntés képen meghajtom fejemet, aztán egy pergament húzok elő az övemből, kicsit ügyetlenebbül, mint szerettem volna. Na igen, az övemen csüngő karddal sem barátkoztam még meg, lifeg itten jobbra-balra, ha kéne, ha nem. Idegesítő. Majd, most minden bénázás nélkül kitekerem és felé nyújtom, abban a reményben, hogy ismeri közös nyelvet és nem csak beszélni, de olvasni is tudja. Mivel a pergamenen áll e város uralkodójának neve és néhány elcsépelt szóban egy kis köszöntő és utána a dolog kellemetlen része, a belépti díj. Ami kereket hét arany. Megeresztek egy halvány mosolyt az idegen felé, majd kellő idő után a tenyerem mutatom felé és próbálok nem arra figyelni, hogy a mögöttem állók milyen képet vágnak. Mulatni szoktak.

- Ne egye meg a fiút! Ez a kötelessége meg hát szegény, néma.

Szavainak hatására nem épp azt várta amit. Remélte hogy dicsőítve a jót zendülnek fel a katonák, vagy legalább egy közülük, de semmi köszönés nem érkezett ajkaikról. De azért kicsit megelégedett, mikor észrevette, hogy a kapuk ámbár lassan s nehezen, de mégis kinyílnak. Természetesen nem teljesen, de azért pont annyira, hogy néhány ember átférjen rajta, hisz feleslegesnek találta kinyitni az egészet, ha egyedül érkezett. Mégis, inkább apró időre hátravetette pillantását, hogy megbizonyosodjon arról, valóban egyedül érkezett. A nap már jócskán messze járt, ismeretlen tájakon ébresztette más emberek mindennapi életét. Lehet távoli csatákban meghozta a hősök reményét, de az is lehet hogy eme pillanatban valaki meghal. Nem akart ezzel foglalkozni. Egyáltalán nem szeretett azzal foglalkozni, hogy a hatalmas világban hol mindenhol van igazságtalanság, hisz ezzel csak saját magát bosszantja fel, hogy nem lehet ott mindenhol, ahol segíteni kell. Mikor visszafordult a város felé, már egyre gyakrabb ablakban gyúltak meg az esti gyertyák fénye. Megköszönte az isteneknek, hogy eddig segítették útján, s fohászkodott hozzájuk, hogy továbbra is mellette álljanak. Egy igencsak vékonynak mondható katonát pillantott meg maga... előtt. Bár inkább maga alatt, hisz a katona alig ért mellkasáig. Vékony volt s Minsc számára igen csak alacsony. Mintha egy fiatal nőt látna maga előtt katonai ruhában. A férfi arca szokatlanul lágy vonásokat viselt, és a járása sem volt tökéletesen férfias. Kicsit meglepődött, mikor köszönés helyett inkább egy pergament kapott, bár igaz, hogy le kellett enyhébben hajolnia, hogy lássa mi van rajta. Ahogy a katona mögül halhatta, igen csak jól szórakoztak a szerencsétlenen. Szemei végigfutották az írást, de nem tartozott azok közé, akik írni és olvasni oly könnyedén tudnak, ezért a betűk hirtelen teljesen egybefolytak számára.
- Ugyan uraim! Ne nevessenek e derék katonán! Bár igaz az illem magukból hiányzik, hisz nem szabad más kárán nevetni. Nem a beszélt szó a fontos, hanem hogy mi van a szívében!
Mondta erőteljes, mégis nyugodt s barátságos hangjával, majd hatalmas lapát kezével vállon veregette elismerően a szerencsétlen néma katonát. Elvette tőle a pergament, s ha időben a katona nem engedi el, lehet őt is felemeli a földről. Vizsgálta erőteljesen az írást, bár igaz, olvasni nem igen tud, de azért megbirkózik ezzel a feladattal is. A belépődíj egyáltalán nem tetszik neki, hisz mindenki szabad világban él, kelhet járhat kedvében, még a koldusok is.
- Néz Boo barátom, ebbe a városba fizetni kell a jónak, hogy kiűzze a gonoszt! De egye-fene, mindenkinek élni kell valamiből.
Mondja, miközben kedves kis barátja kidugja ismét apró orrocskáját s szimatolni kezd. Ki tudja mit érezhetett meg, talán friss szénát, vagy füvet, de lehet távol magvak illata csapta meg orrát, mer igencsak elkezdett csipogni, jelezve, ő már bizony nagyon éhes. Kis mancsaival felkapaszkodott a batyu nyílásán, majd kimászott, s fürgén akár a gyík, felfutott Minsc vállára. Apró fekete szemeivel kémlelte a világot maga körül, olykor levegőbe szagolt. Kinek nincs jó szeme, vagy nincs elég közel, szinte észre sem veszi a pöttöm állatkát. Azaz... valójában tengeri malachoz elég nagy példány, de a hatalmas harcos vállán aprócskának tűnik. Minsc belenyúlt zsebébe, mely azonnal megcsörgött, jelezve, nem hiányzik a pénz. Egy marékkal vett elő, s számolni kezdte. Arcára egy vigyor ült, egy sunyi vigyor. Lehajolt a néma katonához, majd nyújtó tenyerébe helyezte a csilingelő aranypénzt.
- 11 arany. A maradék 4-et tartsa meg, s vegyen magának valamit.
Mondta neki oly halkan, hogy csak ők ketten halhassák. Közben átadta neki a tekercset is. Arcán látszott, nem éri meg vele vitatkozni, ami a pénzt illeti, na de persze... kinek lenne ehhez bátorsága? Felegyenesedett, s várta hogy beengedjék. Közben lágyan megfontolta, lehet elmegy a királynő után, hátha tudna hasznára lenni. Igaz, jobban szeret az egyszerű népen segíteni, de olykor kíváncsi természete egészen az uralkodó színe elé hajtja.

Jól esik a megtermett idegen tisztán látása, aminek hangot adva némileg meg is regulázza a mögöttem strázsálókat. Ez úttal is a káromra akartak szórakozni, de most nem akadtak partnerre ebben a férfiban. Valahogy ritka madárnak tűnik, akárcsak a fehér holló, erről rögvest meg is győz a következőleg elhangzó szavaival. Persze magában már az is fura, hogy látszólag magában beszél, mert semmiféle társra utaló jelet nem vettem észre, bár ha jobban belegondolok, egyesek a vándorbotjukhoz, mások a kardjukhoz, avagy egyéb fegyvereikhez beszélnek nagy odaadással. De.. Valami apró mozgó dolog tűnik fel, fókuszálok és lám nem valami, hanem valaki, egy nem is olyan kicsi szőrös házi kedvenc. El is feledem tiltakozásom jelét adni, hogy nem csak a gonosz üldözőinek kell megfizetnie a kapudíjat, hanem mindenkinek. Noha mindenki tisztában van azzal, hogy a város lakói és a terményszállítók ingyen léphetnek be, meg persze a nemes délvidéki uraságok elöljárói. Akiknek pedig nem telik rá, úgy is bejutnak másként. Hah. Első heteim emlékei még most is visszaköszönnek, de nem fogok elmerülni bennük, hogy bárgyú mosollyal várhassam ki, míg az utazó megfizeti a vámot és ezzel beléphet a városban.
Megemelkedik a kezemben a pergamen és kis híján lábujjhegyre is kell állnom, ahogy ő is és én is kapaszkodunk egy azon tekercsbe. Hirtelen nem tudom mire vélni, aztán inkább elengedem, mielőtt meglóbál azzal együtt, vagy a papír meg nem adja magát. Első gondolatként rögvest arra gondolok, hogy biztosan rövidlátó, kicsit meg is esik rajta a szívem. Nem lehet könnyű így birokra kelni másokkal, noha kinézete alapján nem hiszem, hogy sokan vállalják a kockázatot és belé kötnek. Úgy vélem, inkább tisztes távolságot tartanak tőle. Még is! Ahogy okumlálja a papírra vetett írást, egyre inkább az a gyanúm, hogy nem túl apróra zsugorodtak azok a betűk, hanem fickándoznak, hatalmas kérdőjeleket hagyva. Azaz, nem tud, vagy nem teljességgel tud olvasni. Nyílik a szám, de gyorsan becsukom. A némaság még mindig nem tartozik azon állapotok közé, amik az egyik percről a másikra megváltoznak. Segíteni szeretnék, de belenyugszom a helyzetbe és mivel ő is tiszteletet mutatott felém, én is azt teszem. Várakozom, nem keresem fel minden kóbor percben az arcát, hogy elkapjam pillantását, sürgetőleg. Inkább a kis tarka szőrcsomót figyelem. Egyszerűen annyira aranyos, bár én Asphotest is teljes mértékig ennivalónak találom, a normális úri hölgyek szerint baj van velem. Erre csak vállat tudtam vonni és vonok most is, mint egy pontként a gondolat végére.
Visszakerül hozzám a tekercs és már tűzöm is vissza az övembe, hát, aki leleményes az egyszerűen az. Ha nem lenne ez a parányi segítség, akkor joggal nevethetne rajtam mindenki, akinek csak megpróbálom pantomim módra elmondani mindazt, amit felvéstem a papirosra. Mire újra felpillantok az igazság bajnokára, szavaiból valami hasonlónak képzelem, már elő is halászta az érméket, amik csendülnek a markomban. Ha nem mondja, hogy több akkor is észre veszem, ahogy a felett is képtelen vagyok elsiklani, hogy ha visszautasítom, akkor annak valami nem jó lesz a vége. Így füttyentek egye, félig a kapu felé fordulva, mire az egy hangos roppanás után nyílni kezd. Visszanézek utazómra és ez úttal némileg mélyebben lehajtom a fejem és félre állva, a most már nyitott kapuszárnyak felé mutatok. Kívánnék én neki kellemes időtöltést és végül is egy mosollyal meg is teszem ezt, határozottan intve, búcsú képen.
Ezzel vége is az én feladatomnak, az őrhely felé veszem utam, miután utána én is újra a falak mögé lépek. Hiszen le kell adnom azt a hét aranyat, a maradékon pedig zsebembe süllyesztettem. Joshnak köszönhetően az egész műveletet csak néhány percig tartott, siettem, de siettem biz a. Nem akartam én azt a kismellékest csak úgy hála nélkül hagyni és ez egyszer szerencsémre legyen mondva, nem volt olyan nehéz beérni a megtermett utazót. Néhány sietős lépéssel mellé értem és határozottan, de felkészülve akár egy maflásra is érintettem meg a karját, hogy felhívjam magamra a figyelmet. Ha sikerült, akkor jön a „mutogassuk el, hogy mit is szeretnék”. Rá mutatok, majd magamra és egy képzeletbeli korsót fogva ki is iszom azt, ezzel mondva el, hogy szeretném meghívni egy korsó valamire. Előre mutatok, összedörzsölve ujjaim, jelezve hogy arra drága fogadók vannak, aztán a jobbra kanyarodó utcácskára, előhalászva az egyik arany érmét, eltakarva annak felét. Igen, a banyák kis vigadója megfizethető, noha nem a legjobb arcú társaság fordul meg ott, de az egyenruhám ékes darabja a köpeny az őrhelyen pihen a lépcsőn. Mellesleg meg, ismernek.

[Valamikor - Zaken]

Egy különös érzés, vonz fel a falra, valami, ami ismerős és utált is talán nem is kissé. A mágus az, aki erre a világra hívott, megérezni rajta lelkének lenyomatát, a megidézett lények képesek erre, mint a kopók szagot fogni és felkutatni a mágust, aki élt hatalmukkal. Ugyan ismeretlen még ez az állapot, ezért nem lehet biztos benne, hogy meg is szabadul attól. Azonban felérve nem az ismert személy ácsorog ott, kezeit tördelve, hanem egy fiatal lány, de van hasonlóság közte és a mágus között, talán leánya annak, vagy testvérhúga. A lényeg viszont nem ez, tekintetet a távolba mered és csak mikor egészen közel ér hozzá az elátkozott ember, vagy ha hozzászól csak veszi észre.

- Te vagy Aden Von Zaken, a Kardmester? – Kérdezi összerezzenve, de hangjában még sem bujkál félelem. Lágy, talán megnyugtató is, de az a parányi hűvösség, ami megüli dallamát, kiszámíthatatlanná teszi. Igen, ezt súgják az ösztönök is, nem árt vele vigyázni. Hiszen bőre fakó, s hideg, lelkének tükrei üresek, pedig mikor még élő volt milyen tisztán ragyogtak azok az őzbarna szemek. Kétségtelen, Zaken egy túlvilági lénnyel áll szemben, akit nem másnak, mint futárnak használnak.

- Avarat küldött. – Fűzi hozzá, ha megkapta előző kérdésére a választ. – Egy feladattal bíz meg téged, meg kell találnod egy férfit, Tamreaból indult útnak, tegnap hajnalban. Fontos, hogy élve elhozd őt a kikötőnegyedbe. – Talárjának bú ujjából egy tekercset vett elő és Zaken felé nyújtotta, nem hagyományos módon szalaggal volt átfűzve, hanem egy arany lánnyal, min egy vérvörös kristály is helyet kapott. – A nevel Elurys, a nyaklánc az otthonom, ha magaddal viszel segítek. Ez egy térkép. – Ezzel teste áttetszővé vált és egyre kisebbé, ahogy a medál kezdte elnyelni alakját, de még is megtorpant. – Ó, úgy tudjuk bérgyilkosokat küldtek utána. Jobb lenne sietni.

*Érzékei hanyatlani látszanak. A fal tetején van mégse tudja mit keres vagy kit. Érzékei semmi ellenkezést nem tűrve vonzák a fal tetején keresztűl. A félhomályban egy női alak rajzolódik ki szeme előtt. Hűvös fuvallat járja át Zaken testét s hátán még a szőr is felállt. Közelebb kerülve már érezte Avarat szagát. Csak úgy áradt a lány testéből. Hamarosan kardok jelentek meg mögötte pontosabban öt darab. Játszadoztak a félhomályban mint a gyermekek kiket apjuk elengedett. Közelebb lépett a lányhoz nem mondva semmit míg egy kérdést nem hallott.
-Ahogy látod én volnék az-Majd kezét tette mellkasa elé kicsit előre dőlt majd ismét felemelkedett.- Zaken. Hagyd el a formalitást.
*Jelezve ezzel hogy nem kívánja teljes nevének ejtését hisz úgy is fölöslegesnek tartotta azt. Még egy ilyen név nem sűrűn fordúl elő e világban. Majd végighallgatta a lányt.
-Értem szóval feladat...
*Majd vette el a tekercset a lánytól s rakta belső zsebébe. Majd nézte ahogy a lány köddé válik s még mielőtt eltűnne elejt egy apró mondatocskát.
-Ohh így más a helyzet... Bérgyilkosok az izgalom teteje mik lehetnek ezek ahhoz képest amit én éltem át. Nos ideje indulni lehet hogy tényleg időben kéne odaérnem.
*Majd fogta magát s kicsit szapora léptekkel de mégsem futva indult az útnak amit számára vetett a sors.


/Várom a reagod s majd oda írok ahova te írtál xP)

Elurys elbújt a medálban és a tekercsel együtt került hát Zaken kabátzsebébe, még nem tudja a vándor , hogy kit vette a nyakába, de kis rátermettséggel egy igazán kellemes és segítőkész társat faraghat, az amúgy igen szertelen leányzóból, aki így halála után is igen vígan bolygatja az élőket. Arról nem is beszélve, hogy előszeretettel kotyog bele mások dolgába, ezt Zaken is hamar megtapasztalhatja.

Ahogy lefelé tart az előbb megmászott lépcsősoron, mert leugrania még neki is veszélyes lenne ilyen magasságból, kardokat kapott ugyan, de törhetetlen csontokat nem és ott vannak ugye a városőrök is, akiket néhány igen oktalan társuk miatt, lenéznek, könnyű ellenfélnek gondolnak. De ez a mai alkalom, így kora hajnal tájékon nem osztotta a szerencse lapjait az útra kelőnek, elébe dárdát szegeznek és harsány hangon kiállt fel az elé álló őrök egyike.
- Mi dolgod volt neked a várfalon, idegen?! – Kérdezi, hangjában nincs udvariatlanság, hiszen dolgát végzi és valljuk be, kinek ne lenne gyanús egy a városfalón mászkáló egyén, akit ráadásul egyik őr sem ismer, mert bizony az éjjeli őrség tagjai rátermett fickók és hírhedtek az arcmemóriájukról. Zaken pedig, egyben szerencséjére és szerencsétlenségére, egyáltalán nem ismerős számukra. Szerencse, hiszen, ha a kőrözési plakátok valamelyikéről köszönne vissza ábrázata, lehet egyenesen egy nyilat kapott volna a hátába, mert nem is egy veszőnek a hegye mered rá. Szerencsétlenség pedig azért, mert most magyarázkodnia kell.

- Hé te, Zaken! – Hallatszik a kristályban csendülő, csilingelő hang, egy kis lenézéssel fűszerezve. – Elő ne rántsd a kardjaidat, más is figyel a halandókon kívül. A sző is feláll a hátamon a tekintetétől, légy engedelmes és válaszolj szépen nekik. Okos gyerekek ezek, el fognak engedni. – Kotyog máris bele a szellemlány Zaken dolgába. De lássuk csak, három őr állja útját, akik minden rezzenését figyelik és további katona áll lesben, kihasználva az árnyékok nyújtotta lehetőséget, hogy rejtve maradjanak.

- Kérlek, add meg neved és céljaid? – Szólítja fel ismét a katona Zakent, elszántan és eltántoríthatatlanul. Persze talán nem lenne olyan nehéz átverekedni rajtuk, de vajon milyen lény lehet az, akiről Elurys beszélt. Ha más nem is, az mindenképet szöget kell, hogy üssön, még a szellemlány is megrettent attól a „valamitől”.

*Megtorpan a lándzsák láttán félelem nélküli arccal. Végigvezeti a szemét az őrökön. Kardjai nem mozdúlnak hisz amúgy sem szereti az értelmetlen vérontást s nem szeret bonyodalmakba keveredni. Ha muszáj lenne már az őrök rég holtan feküdnének de mivel se arcátlanság se gorombaság nem volt bennük nem tett semmit.
 Lassan egyik kezét a sapkájára helyezte majd megemelte. Közben másik keze mellkasa alatt foglalt helyet. Ekkor hallotta meg a kis kotnyeles hangjait. Mintha figyelembe se vette volna egyszerűen folytatta azt amibe belekezdett.
-Szép este ez a sétához.
*Majd emelkedett fel s kalapja helyére került.
-Természetesen a nevem... Aden Von Zaken. Céljaim nincsenek csak egy rövidke séta volt az amit a falon tettem.
*Majd egy bizalmatlan mosoly ült ki szájára s kételkedett abban hogy ezt bárki is bevenné. Hisz tény ami tény a falon mászkálók nagyjából csak kémek lehetnek akik éppen felmérik a terepet. Igaz ami igaz nem egy egyszerű ruhát visel. S nem is gondolkodva tovább várta az őrök reakcióját.

Összesúgtak az őrök, szavukat érteni nem lehetett, de a hangsúlyukból nagyon arra lehetett következtetni, hogy bármennyire is udvarias velük szemben az éjszakai sétáján járó férfi, nem hisznek neki. A város kollektív emlékezet szilárd és nem felejt, nem fakult meg az emlékezetük számára a száz évvel ezelőtti tűzvész, a fehér kámzsás gyilkos és a nem is oly régen szított újabb vész, egy újabb tűz. S mindet éjszaka, ártatlannak tűnő emberek, démonok s ki tudja még milyen szerzetek követtek el.

- Sajnálom uram, a falra éjjel csak az őrség tagjai léphetnek. – hangja szabadkozó volt, de attól még elég elszántnak és határozottnak tűnt. – Kérem adja át a fegyvereit, ha vannak és kövessen minket. Reggel a bíboros eldönti mi legyen a sorsa. – Ezzel egy másik katona lépett elő, kellő fedezetet kapva a háta mögött, hogy elvegye Zakentől a fegyvereit és bizony, hogy kezeire vékony kötelet kössön, de hatásos módon. Ha ellenkezést mutat, bizony nem retek az íjászok egy némelyike előrébb lépni és elengedni vesszőjét, hogy az figyelmeztetően pattanjon vissza, szikrát hányva, a vaskos kőről.
Viszont, ha belenyugszik helyzetébe, akkor alig hogy leérnek a lépcsősorról váratlan segítsége támad, egy sötét köpenybe burkolódzó alak ront neki az őröknek, fegyver helyet sötétlő csápokat meresztve feléjük. A köteleit pedig nem más vágja el, mint az őr, aki beszélt és még kardjai közül egyet is ad Zakennek.

Viszont ez ad alkalmat, hogy megszökjön, a szegénynegyeden át tudja a legkönnyebben elhagyni a várost, hiszen a kapuk ilyentájt zárva vannak és kinyitni egyik sem életbiztosítás. Ám, ha marad és segít a katonáknak, akkor fel kell készülnie élete egyik legérdekesebb küzdelmére, hiszen e világ démonai ismeretlenek számára, mert abban nem lehet biztos, hogy „barát” küldte ez a lényt segítségére.

*Zaken csak állt s várt az őrök válaszára érezte hogy ennek a végén nem lesz semmi jó dolog. Hiába ontana vért csak ismét felkerűlne a plakátokra s amúgy sem kedveli a vért. Nincs oly nagy szüksége rá. S mivel itt nem ismerik teljesen alapot ad a gyanúra. S tudja Avarat ha muszáj kiszabadítja. Majd az őr megszólal.
-A fegyvereim? Majd kardok tűnnek fel mögötte. S ismét el. Nehéz ezt magatoknál tartani de veletek megyek...
*Kezeire a kötél került. Kicsit viccesnek vélte hogy meg lett kötözve annak ellenére is hogy akármelyik pillanatban kiszabadúlhatna.
A lépcsőn lefele már teljes őri kíséretben részesült. S úgy érezte magát mint egy király s ez egy kisebb mosolyt csalt alcára.
~Mintha csak egy király lennék.
*De több ideje nem volt ezen gondolkozni. Valaki a sötétből előtűnt. Nekirontott az őröknek s harc volt kialakulóban. Zaken állt s nézte az idegent ki segítségére sietett bár szüksége nem volt rá hisz nem fogták el csak egyezséget kötött az őrökkel hogy nem öli meg őket s cserébe tiszta marad lelkiismerete. A beszédesebb őr elvágta a kötelet kezén mire csak furcsa arckifejezést vágott.
Az idegen már harcban állt az őrökkel s most két választás volt szeme elött. Menekűljön el s hagyja ott az őrököt a biztos halálban vagy mentse meg őket s legyen neki is hősi halála vagy akár hősi neve. Nehéz volt a választás hiszen névtelen akart maradni de hagyni hogy meghalljanak azok akik csak a munkájukat végzik s védik a gyengéket. Hát azt már nem.
-Na jó...
*Majd Zaken emelte kezeit s kardok jelentek meg háta mögött mik körülötte keringtek. Zaken elkezdett elindúlni az idegen felé. Az útjába téved őr ki levágta kezéről a kötelet csak annyit észlelhetett hogy valaki háta mögűl rántja meg majd egyensúlyából kibillen s seggére esik.
-Menj innen útban lennél csak...
*Majd a köppenyes elé ért. Arcát fedte s sötét is volt. A fáklya sem világított többet annál hogy éppen csak lásson. Az őrök épp harcban álltak az idegennel. Zaken csak intett egyet s a kardok markolatuknál fogva indúltak meg az őrök felé majd mértek rájuk épp erős lökést ahhoz hogy meghátrálásra kényszerűljenek. S már tiszta volt az út hogy megközelítse az idegent.
-Ki vagy te? Mi a célod? S mért támadtál ránk... Ha nem is voltam célpontjaid között...
*Majd a kardok agresszív pörgésbe kezdtek s már mind Zaken köré ment minden irányból védve azt. Zaken arca elborúlt. Szemöldökeit összeráncolta majd kaján vigyor jelent meg arcán. S várt mit válaszol az idegen.

Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva, az őrök nem látták a felsejlő kardokat, néhányan megvonták a vállaikat, hogy biztos a kalapjára gondolt, vagy kabátjának a gombjaira. S ez felettébb nagy szerencséje volt Zakennek. Ellenkező esetben most a lehető legeslegnagyobb bajban lenne, ahonnét még a megidézője sem lenne képes kimenekíteni, hiszen ez a város is gazdagon el van látva Hirabe kövekkel, méghozzá egyenesen Brand szigetéről származókkal, miknek ereje közismerten nagy és még az oly mély varázslatokat is elfolytja, mint az idézés.

Mikor a kámzsás támadásba lendül, nem is venni észre, ahogy egy katona kiválik a sorból és futásnak ered, sokan nézték már gyávának ezeket a füge alakokat, pedig nekik ez a feladatuk: Értesíteni a Rózsákat. Mivel az ő birtokukban vannak a kövek, elzárva, hogy a város hétköznapjait a kelleténél jobban ne bolygassák meg. A többiek azonban felveszik vele a harcot, nem kérdeznek céljai felől, szinte egy szót sem intéznek hozzá, csak csatakiáltás közepette vetik rá magukat. kardot, lándzsát előre szegezve. Nyilak viszont nem röppennek, túl veszélyes lenne. nem csak az ellent érni seb, hanem a társakat is, akiket ugyan véd a páncéling, de nem ezektől a nyilaktól.

A csápok viszont érdekesek, szikrát hánynak a pengékkel, de még sem csendül egyetlen egyszer sem fémesen. Egy sárga szempár parázslik fel a sötétség rejtekéből, ahogy ellenfelei lassan dőlnek ki és elé lép egy pöttöm emberke, mármint a szörnyeteghez képest alacsony. Mert az most kihúzza magát, elhúzódva, minél távolabb fényforrásoktól, alakítja formáját és letépi leplét. Igazából se ruha, se egyéb felszerelés nincs nála, csak testének fekete vonalai látszódnak és sárga szemei. Talán még a mosolyt is ki lehet venni az arcán, ami aztán eltűnik, egészen gondolkodóvá téve vonásait. Az ember azt mondaná, hogy szerencsétlen egy cseppet agyalágyúlt és túl nehezek voltak a számára feltett kérdések, még állát is megvakargatja, utána a búbját. Aztán hirtelen hajol le, elbömbölve magát, mire sokan megmozdultak otthonaikban, de a katonák, aki eszméletén maradt, már kiáltásukkal kértek mindenkit, hogy maradjon otthonában.

- Hogy merészelsz megszólítani, ember? – Aszott ajkai között kibukdácsoló szavak torzak voltak és a lehelete, valami förtelmes, az előzőhöz mérten is bűzösebb. A katonák meg is tántorodtak és egyszerűen elterültek, néhány íjász is leesett a mellvédről, akinek szerencséje volt, csak fegyverét ejtette le, a kosza madarak is mind lehullottak, a földön mászó bogarak is felfordultak. Zakent is éri ennek a hatása, de lám legyen valami jó az átkába, kardjainak tánca egyenlőre megvédi őt. – Nem érdemled, hogy megtudd ki öl meg. Tetszik a képességed! Vajon az ízed is jó?! – Felnevet, s találomra kiválaszt a földön fekvők közül egyet, s magához vonja, hogy egyetlen nyelettel elnyelje az embert. – A te húsod és véred értékesebbnek tűnik. – Száját nyalja, ahogy Zaken felé nyúl. A pengék visszaverhetik az „támadást”, de ahogy hozzáér bármelyik kardhoz, azon rozsda keletkezik. Azonban, minden lénynek meg van a sebezhető pontja, ahogy ennek is és össze kell rakni a kirakóst.

*Zaken csak egy gúnyos fintórt vet a támadóra. S sanda tekintet mered rá. Rondán nézett ki a támadó s ha ez nem lett volna elég méghozzá mérges gőzt is áárasztott magából.
-Nem tudom hogy e világba hogy szokás. De nálunk a fogak ápolása nem volt egy utolsó dolog.
*Gúnyolta ki a furcsa idegent. S bár nem is zavarta hogy nevét se tudta hisz a prédát nem kell ismerned ahhoz hogy elejtsed.
-Hát nevenincs neked tudnod kell... Rossz embert választottál ki ma...
*Majd nézte ahogy a szörnyeteg elnyeli az embert s kezei megindúlnak felé. S kardja már megindúlt a támadó felé. S a rozsda megkötött rajta. Zaken észlelte ezt a kis problémát de ez még javára is vállhat hisz éle nincs de szúrni pont ugyan úgy tud. A kard mely rozsdás lett egyszerűen csak eltűnt s kialakúlt egy újjabb a háta mögött.
-Sajnálom de ez gyenge trükk. A rozsda csak az élét tompítja de hiába ejted rá átkod ez mind az én akaratomtól függ... Hogy is nézzen ki a következő ami megteremtődik.
*Majd 5 kard hegyét előre szegezve repűlt a szörnyeteg felé. S már éhes, sóvárgó vágyak hatoltak ki belőlük s érezték ez jó mókának ígérkezik.
-Aden Von Zaken... Ki megölt... Jegyezd meg jól...
*Majd a kardot írdatlan sebességgel eredtek a szörnynek.

Felhörrent csupán, s a gúnyt néma iróniával honorálta, méghozzá azzal, hogy kinyitotta a száját és engedte, hogy a gyomrából feltörő gázok a külvilágba bukdácsoljanak. Hiszen böffent is, legalább hármat miután eltűnik az ember valahol, mert nem lesz nagyobb attól, hogy elnyelt egy egész ember. Elemésztette, avagy pontosabban, ilyen hamar megemésztette? Meg ám, méghozzá oly módon, hogy minden jó tulajdonságát magába szívta, a többit elintézte az csekély veszélyforrásnak véletlenül sem nevezhető dolog, ami belülről párolog belőle. Mert ez a láthatatlan anyag, most már lassan kezdi magát belemarni a kövekbe, a közeli zöldek is fonnyadna és a korábban elhullott dolgokon is látszik, valami emészti őket. Ez alól Zaken sem lesz kivétel, ha kardjai nem veszik körbe és fogják fel a légnemű, de attól egy picurkát nehezebb anyagot.

A kardok melyek felé indultak, nos, sorsuk változó. Csápjaival csapott, így néhányat eltérített útjából, akadt olyan, amit megragadott és puszta pálcikává mart, a maradék pedig egyenesen belé csapódott. Jajveszékelve lépett hátra, majd meggörnyedt, reszketett, ezt még az is látta volna, kinek szeme vak a sötétben. Térdre is rogyott, hörögve, haláltusáját vívta.

- Há, Zaken! Nekem nem tetszik ez a fickó. – Elurys viszonylag régen adta már jelenlétének jelet, most viszont még a nyakláncából is előmerészkedett, ama fura látványt nyújtva, hogy Zakennek bizony nőt még egy igen csinos feje, válla és egy keze. Persze a lányt csak az láthatta, akinek engedte, illetve, aki képes volt rá. – Túl könnyen ment.

A szörnyből váratlan tőrt elő a harsány nevetés, ami kis híján örült röhögéssé változott s testéből pernye módjára hulltak alá a rézbarna és fekete, elsorvadt fémlapok. Fél térdre ereszkedett a szerzet, mintha állát támasztaná meg kezével, félrebillentve kissé a fejének tekinthető amorf masszát.
- Au! .. Most rögtön berezelek! Komolyan azt hiszed, hol mi nyamvad kis fémdaraboktól megijedek? – Feláll és egyre közelebb és közelebb lép. – Letépem a fejed és a saját kardjaiddal szeletellek fel és utána megeszlek és enyém lesz ez az okos kis képesség. – Nevet, hasát fogva, de pillanatok alatt megkomolyodva, hiszen az emberen kívül van ott még egy szellem és köztudott, a szellemek nem jó az ízük, sőt olykor ártást is hozhatnak. Ezért következő mozdulatával Zaken mellkasa felé kap, hogy kitépje ruhájából a szellemet. Természetesen, a kardok ügyes felhasználásával ki lehet védeni, de akár menekülni sem hátrány, bár maximum egy kis idő nyerhető ez által. Mert, amíg a szellemet ki nem rángatja a rejtekhelyéről, addig azt a pontot fogja támadni, ha sikerrel jár, az általa elmondottakkal ellentétbe. Az egyik kart veszi majd célba, hogy letépje, vagy marja, tehát megérinteni messze nem bölcs dolog.

*Zaken szemeivel követi a gáz útját. S látja ez valamilyen gyomorsav lehet amit gőzzé alakít magában. Zaken gondolatai cikáztak s kardjai egyre gyorsabban pörögtek körülötte hogy megpróbálják kinntartani a gázt.  A karodok közűül hamar visszarepűltek hozzá hisz ki lettek védve. Majd egy célba ért. S belefúródott hasába. Nem hiába a hercegnő még sose hagyta cserben. Bár valami fúrcsa volt ebben. S valahogy érezte ez itt még a kezdet. S még a vég messze van. Ekkor a szellem lány is kibújt kalitkájából...
-Ne kotnyeleskedj én is érzem hogy még közel se voltam hozzá... De nem tudom mit tudnék csinálni nemismerem e lényt... S azt sem hogy mi a célja Avarat talán tudná de ki tudja hogy akar e egyáltalán vagy inkább jobb kérdés tudna e egyáltalán segíteni.
*Majd cikázó szemeit a lényre meresztette, ki éppen nagy hangon adta tanubizonyságát hogy nem a kardja hiába értek célt nem okoztak sérülést. Majd vigyorra húzódott a szája.
-Nagy a felvágás de kevés a cselekedet...
*Majd elhamarkodott volt e dolog hisz a szörny máris támadásba lendúlt pont oda irányította kezeit ahol a lány tartólya volt. Zaken csöppet se tétovázott kardjai a lény kezét átszúrva a föld felé tartottak s megpróbálták ha nem is odaszögelni de legalább megakadjájozni a támadást s esélyt adni Zakennek a távolabbkerüléshez. S Zaken nem is tétovázott sokat ahogy a kardok mozdúltak ő már ugrott is el a támadás elől.
-Nos kislány mi a terv mit tegyek ezellen a szörny ellen? Valami tanács?
*Majd tisztes távolból nézte a szörnyet aki várhatóan nem sokáig marad majd harcképtelen. Vagy akár csak egy percig is megtorpanva.
-Gyorsan kéne az a segítség....

Elurys visszahúzza a fejét, ahogy a szörnyeteg támadásba lendül. Az istennek sem mutatná, de nagyon megrettent, szellem ugyan, de nem mostanában távozott az élők sorából és így nem csekély tapasztalatra tett már szert. Így tudatában van annak, hogy egyes démonok képesek lehetnek szétzúzni lelkének itt ragadt maradványait és ő már pedig nem ezért van itt, nem azért maradt az élők között, hogy csak úgy végezzenek vele. Az ékkő viszont nem ad akkora védelmet, amekkorára szüksége lenne egy ilyen szelleműző ellen, de talán ez ellen a démon ellen elégséges lesz.

Aki kap és mar minden után maga körül, de lépésée igen meglepődve kell tapasztalnia, hogy kard átszúrta „kezét” és két kő közé szorult a hegye, mintha csak így lett volna kitalálva. Ordít, de inkább a dühtől, mint a fájdalomtól. S lám nem csak ez sikerült, mert valami sötét anyag végigfolyik a kardon sercegve. Sebet ütött, méghozzá vérző sebet. Sokat segíthet, ha Zaken egy röpke pillanatot vett a körülményekre, vagy csak visszaemlékszik, hogyan húzódott el a szörnyeteg a fénytől, s most sérült kezére is bágyadt fény esik.
A kard azonban nem tart ki sokáig, most, hogy az ocsmány vér szinte teljesen megette pengéjét. Kirántja csápjából a maradékot és egy egészen kicsit hátrébb mozdul, lassan a fáklyák is kialszanak és ahogy fogy a fény, úgy indul meg Zaken felé. Újra vigyorogva, mert gyorsabban tűnnek el a fények, mint ahogy hátrál a leendő „vacsora”.

- Fuss! Fuss! És vissza se néz! – Jön az első kétségbeesett tanács, de azért újra elődugja a buksiját, sőt teljesen előmászik a rejtekhelyéről. A föld fölött nem sokkal lebegve követi Zaken mozdulatait. – Fél a fénytől. – Állapítja meg. – Viszont én már nem tudok fénylabdákat idézni, hiába halottnak ritkán jár mágia. – Vet egy bíztató mosolyt társára, majd komolyabb arccal nézi a közeledő monstrumot. S ekkor ugrik be neki még valami, keze lendül is egy utca felé. – Arra elfutott az egyik őr, rózsa volt a köpönyegére hímezve .. O és a Rózsáknak van fegyverük az ilyesmik ellen.

- Kevés a cselekedet mi? – Most már inkább hömpölyög a szörnyeteg, mint a hegyről lezúduló sár, ahogy megindul. Csápjait lövellve előre, hogy most végre elkapja az embert, akiből kimászott a szellemi lény, amik elől ha elugranak követik áldozatukat, de csak egy bizonyos távig. Azután magának a fokozatosan elvékonyodó testnek is követnie kell, tehát nem lehetetlen meglógni előlük, csak fürgén kell cselekedni és ehhez akár a jelenlévő tárgyakat is fel lehet használni. Mint a fáklyatartó oszlopok, kisebb, vagy vaskosabb törzsű fák, kint hagyott bódék, kordék.
A remény hangja pedig lódobogásként érkezik, de elég messzinek hat, még.

*Zaken nem tétovázik hisz tudja az életébe kerűlhet. Szemeit a csápokra veti majd a dühödt szörnyre ki csak idegesebb lett a ráeső fénytől. Zaken emeli kezét majd a kardok ismét mögötte lebegnek pont azok mik elöbb sorvadtak el s ismét csak a szörnyetegnek repűltek. Nem volt jobb ötlete hisz legjobb védekezés a támadás.
-Az ördög vigye el azt a fattyút hogy nem tudott még valamivel megátkozni...
*Majd a lányra figyel, ki kétségbeesésében futásra bíztatja ez sose jelentett jót hát most se fog. A fénytől fél ezzel nem mondott újat hisz ezt már maga is megtapasztalta. S most a bíztató mosoly sem segít ha csak a szörnyre nem hat aki szinte máris harcképes. Zaken kicsit kétségbe esve fogadja a tanácsot, szégyen a futás de túl kell élni valahogy a napot.
-Örülök hogy nekik van de nem lesz ebből galiba... Hisz én sem vagyok hétköznapi... S ezek szerint ellenem is van elég fegyverük ha már ezzel a döggel nem bírok...
*Majd a szörnyre koncentrálva gondolkozik el mi tévő legyen. Paták hangjai csendűlnek halkak még de közeledőben vannak. S érzi hogy lassú ez a közeledés s ha ő maga nem megy elébük akkor itt hal meg. Majd a szörny szólal s Zaken csak vigyorog.
-Hiába a cselekedet ha ezután is éhes maradsz barátom...
*Majd lábai futásnak eredtek az őr nyomában. Kardjai minden erejükkel azon voltak hogy a szörny csápjait megállítsák van melyik átfúrva azt próbálta odaszögezni valahova. Van melyik megpróbálta rávetni a megmaradt fákják fényét. Zaken mellett már csak karmazsin maradt ki védte volna őt ha esetleg még egy nem várt dolog is bekövetkezne.
-A franc essen bele... Hogy tud ilyen távolra elérni...
*A kardok ahogy pusztúltak úgy teremtődtek. S ismét csak dolgukat végezték. Zaken lassú pillantást vet az egyik fákjára minek tüze kialudt. S gyorsabb tempót váltott mit tudott maga mögé lökte hogy azzal is lassítsa a sszörnyet. Majd egy hordót pillantott meg miben erős alkoholt szoktak tartani...
-Gyerünk karmazsin eljött az időd...
*Zaken tovább rohant ahogy a lába bírta, hátra nem nézve hisz tudta ki üldözőjét keresi maga mögött általában szembe találkozik vele. A kard tette a dolgát s átfúródott a hordón. Beborította magát s a mellette lévő földet az átható alkohollal. S nem telt bele sok idő hogy lángra kapjon egy másik karddal való érintkezéskór. S gyújtotta meg a láthatóan tényleg erős alkohólt a hordóval együtt. Mi nagy durranással fröcsölte szét égő tartalmát.

- Pech! Neked is és nekem is. A köveknek elég nagy hatalma van. - Gondolkodott el Elurys. Noha, abban füllentett, hogy rá veszéllyel lenne, inkább csak a feladat alól akarja kihúzni magát, de tény, annyiban csak korlátozva lesz, hogy nem képes anyagi formát ölteni. Áttetsző marad minden értelemben. Mert most, úgy döntött segít a pusztításban, két lába eléri a földet és hipp-hopp már fut is Zaken mellett, kicsit megborítva ezt-azt, tovább lökve egy kicsit, amit a férfi már az útjára bocsájtott. De nem tudta mi lesz a hordó sorsa, amúgy is jó nagyot vágódott a földön, ahogy a szörnyeteg csápja elérte a bokáját.

- Khááááá! – Sikított és páni félelmében ösztönösen vált újra teljesen szellemivé, át is csúszott szellemteste a csápon, még is hagyott rajta nyomot. Égetett és mart, pedig ezekről azt hitte, hogy életében nem fogja újra érezni, de mint aki megvilágosodott ült az utca közepén és hitetlenkedve motyogta maga elé. – Ne már!

A démon egyetlen sikeres megmozdulása,a szellem elkapása volt, mert a kardok különös ügyességgel szegezték csápokat a földhöz és falhoz, ugyan alig néhány pillanatnyi időre. Mert növekvő dühével, ereje egyre gyorsabban emésztette fel a kardokat, míg odáig nem hatalmasodott, hogy már meg sem tudták érinteni. Hiábavalónak tűnt minden ellenállás. A hordó azonban teljesen elkerülte figyelmét, talán csak nem akarta elhinni, hogy ez megtörténhet, a szikrák már rossz érzéssel töltötték el és ahogy azok lángokká álltak, már hátrált volna. Egy lángoló darab azonban a testének csapódott, összeroskadt és vonaglott, ahogy egész testét beborították a lángok. A kiáltása hátborzongató volt, torz, de még sem a fájdalom sikolya volt, inkább a félelemé.

- Zaken! – Ordított Elurys utána. – Az eg…- De már nem tudni, mit akart mondani, mert ekkor fordultak be a lovasok az utcába és szinte minden hangot elnyomott a köveken koppanó paták erős hangja. Még Zaken előtt megállították lovaikat, így legalább az a veszély nem fenyegeti, hogy agyon tapossák. De már érezheti, hogy valami baj van. Kardjai cserben hagyják, noha messze nem önként, a mellkasába kellemetlen zsibbadás költözik, hiszen átkát a lelkébe vésték, így azt sanyargatja meg a kő hatalma. Ha akarna is kardot idézni, most semmi esélye rá, e mellett gyengeség is úrrá lesz rajta. Hűvös érintést érezhet a vállain, az előrekunkorodó áttetsző szőke tincsekről pedig már tudhatja Elurys az, aki segít neki teljesen egyenesen megállni. – Nehogy kimutasd előttük a gyengeséged, fáradt lehetsz, de csak csínján. – Suttogta, de őt nem látták az emberek.

- Derekasan helyt álltál! – Szól hozzá egy méregzöldruhás alak, majd int kezével és emberei az időközben kialudt tűz felé indulnak. A földön egy fekete kupac fekszik, kisebb, mind eddig valaha látszott, de még él. Felül, bőre, haja mind koromfeketék, csak szemei izzanak sárgán, viszont most nem különbözik kinézetre, alkatra, magasságra egy nyolc éves kislánytól. Hang azonban nem jön ki a torkán, pedig sikít, ahogy különös kövekkel ékesített bilincs kerül kezére, nyakára és bokáira. A katonák pedig visszafelé indulnak, s mikor elhaladnak Zaken mellet a kislány vet rá egy megvető pillantás, de még, mintha egy ígéret lenne: Fel foglak falni!
- Köszönjük a város nevében is a segítségedet vitéz ura! –Ájtatos szavak, egy kétszínű alaktól. – Van, amivel meghálálhatnánk fáradalmaidat?

- Itt a lehetőség, kérj lovat, ellátmány és, hogy engedjenek utadra. Csak okosan, hogy miért mész késő este. – Kotyog közbe a szellemlány, a felé terelgetve, hogy hagyja figyelmen kívül a démonocskát, akit bilincsbe verve visznek … valahová. Hiszen nekik is van dolguk

*A rohanás már a végéhez közeledett minden zsigere ezt súgta Zakennek, s a lány elesik de Zaken csak megy tovább hisz úgyis halott már s szellem is mi baja történhetne. Hátra se veti pillantását. Csak rohan ahogy a lába bírja, hallja a csendes sírást mit kardjai adnak ki magukból, rohadnak s bármíly hihetetlen ők Zakenből egy kis darabka, s hihetetlen de érzik a halált ahányszór csak felemészti őket a démon.
 Két kanyar s máris érzi az égető fájdalmat, mellkasa mintha összeszorúlna, kezével kap oda majd sűrű levegővétel kezdődik. Lovasok állnak vele szembe majd még a lány is neki beszél de mindhiába nem ért semmit a lovak elnyomják a hangokat. A lovasok megállnak s leugranak lovaikról. Zaken csak megemeli fejét nem szól a lányhoz, hosszú táv van mögötte lehet nem is tudna beszélni, s e égető fájdalom mit a kövek okoznak kegyetlen kínok közepedte próbál talpon maradni. Majd lép közelebb a lovagokhoz. A lovag odalép hozzá s háláját nyilvánítja. Kínálkozó lehetőségek sora csak a fájdalom ne lenne, keze még mindíg nem távolodott el mellkasáról.
-Nincs mit köszönni, de a hálával kapcsolatban... egy lovat ételt vizet s szabad utat ki a városból. Ebben  a sorrendben tökéletes lenne...
*Bármi bántó szándék nélkül mondta mind ezt bár szeme hunyorgott s a fájdalom éppen csak látszott arcán.
-De minél elöbb kéne ha nem haragszik meg nagyuram...
*A lány csak elment mellette s tanács nélkül se figyelt volna rá, hisz cseppet se érdekelte hogy hova vetik vagy egyszerűen megölik kínok között ő is okozott eleget hát vesszen is általa.

A férfi szemei vizslatóan összeszűkülnek, ahogy Zaken arcát fürkészi,de tekintete minduntalan egy kicsit mögé és a vállaira terelődnek. Talán ezért sem fordít most oly nagy hangsúlyt az elhangzott szavak tónusára, noha a sürgetés megragadt benne és fakón el is mosolyodik. Talán egy gyilkost fogott, bérgyilkost? Azok itt messze nincsenek biztonsága, a Fehér Sas, ők így nevezték el, száz évvel ez előtti látogatása óta, hiába, az a fránya kollektív emlékezet. Mintha csak a város falai döngicsélnék a régi idők ártalmait a lakóknak, akikben egyre buzgóbban él a városuk oltalmazásának érzése, s ezért egyre nagyobb árat is képesek megadni.

- Sietős az úrnak? – Szakállát kezdi el finoman húzogatni, végig citerázva ujjaival a szálakon. Hümmög is, megakad a szeme a mellkast szorító kézen, valami azt mondatja vele, hogy nem mindennapi férfihoz van szerencséje. Meg aztán a démon is igényt tarthatott rá, aztán elhessegeti a képeket, magának akarja a dicsőséget és emberei nem is igen fogják őt megtagadni. Egyszóval a Rózsa lovag is jobban jár, ha az igazi „hős”, aki megállította a démon pusztítását, minél hamarabb elhagyja a várost.

- Bizonyára, még ez átkozott démon is feltartotta. – Győzi meg magát végleg a lovag, elvetve a haramia gondolatát, immáron végleg. Hiszen nem a szegény negyedben vannak, igaz annak határa nincs messze, de ez a rész nem különbözik a többi fal mellettitől. Int is kezével, mire odasiet egyik apródja, mélyen meghajolva, várva ura parancsára. – Adjátok oda eme nem es úrnak az egyik legjobb lovat és hagyjatok rajta mindent, talán csak a Smaragd címert szedjétek le. – A katona arcán átvillant egy torz mosoly, tudta mire megy ki a játék és az egyik lovat azon nyomban közelebb is vezette, csupán a nyerget borító kristály zöld bársonyt vette le róla, melyre a rózsák címere volt hímezve. Hát persze, hogy a nemes lovag lovát hozta, annak meg is rándult az arca, de nem tehetett semmit. Mert már a házakból is előmerészkedtek egyesek, annak köszönhetően, hogy beállt egy viszonylagos csend.

- Szolgáljon jól. – Nem kötötte szeretet, vagy ragaszkodás a vasderes ménhez. Igazából nem is tetszet neki az állat, pedig az kitartó és erős, e mellet rejtett képességei is vannak, amiket egy tapasztalt és jó lovas ki tud aknázni. Ez pedig a tanulékonyság és mozgékonyság, ha látni lovat lépcsőn járni, ez a jószág is azzá válhat. Csak meg kell rá tanítani. Talán Zaken most szerezhet egy igazán hű társat magának, kardjain kívül. – Óh, ezt mutassa fel a kapuőröknek, ki fogják engedni. Még egyszer köszönet a segedelméért és jó utat. – Ezzel odaadta mellvértjéről leakasztott kitűzőt, csak egy rózsa, arany szalaggal átfonva, persze fémből kovácsolva. Végül a kantárt is átnyújtja a lovag.

- Hű ez meleg volt! – Sóhajt a szellemlány, s maga is elnézi, ahogy a rózsák összerendezik soraikat és eltűnnek a sarkon. – Egy pillanatig azt hittem észrevett, de csak egy közönséges ember. – Kacag Zaken háta mögött,majd elengedi annak vállát. – Jobban érzed magad? – Érdeklődik, hiszen illene jobban lennie, a lovagokkal ugyan is a kövek is eltűntek a közelből. Ugyan hatásuk csak lassan múlik el, de a szorongató érzés talán enyhült annyira, hogy akarattal akár figyelmen kívül is hagyható.
Elurys szó nélkül indult, illetve lebeget abba az irányba, amelyben a kapu és őrei találhatóak. Ahol kivételesen, minden bonyodalom nélkül át fog jutni Zaken.

//a következő, ha gondolod, mehet Alsó Földek-re //