Igazából a legnemesebb egyszerűséggel karjába kaphatná Yót, kiszökkenhetne az ablakon és pár pillanatot követően már repülnének, hiszen nincs is egyszerűbb módja a menekülésnek. Milyen elegáns és látványos volna. Csak hűlt helyüket találnák, mire gyújtóst készítenek az ajtóból. De ha a városban akarnak még időzni egy darabig, akkor jobb nem kelteni a feltűnést. A koboldot meg különben is sajnálná, ha ágyelőként végezné, bár a delírium kitörölt minden emléknyomot az éjszakáról, de az biztos, hogy valamiképp egészen szívéhez nőtt az oktondi teremtmény.
Úgy tűnik, egyébként sem marad más választás: az ajtó nyílik. Védelmezőn ragadja magához Yo-t.
Az ajtóban két úriember áll. Az egyik egy nyakigláb, vörös üstökű kecskeszakállas tollforgóval a fején, a társa pedig egy jóval testesebb egyén, egészen narancs színekben játszó hajjal és cseppet sem rokonszenvező tekintettel. Mindketten igencsak cifrán voltak öltözve, mondhatni hivalkodón. Barna, arannyal hímzett mellény, smaragdszín köpeny, tölgyfaleveles köpenycsat. Csak a magasnak van fejfedője. Pedig szépen ellensúlyozná a magasságkülönbséget, ha a másik fején lenne. Akárha egyenruhát viselnének, de látszott rajtuk, hogy nemesi származásúak. Mintha már látta volna őket valahol. Talán egy meséből léptek volna ki?
- Nem is törték be az ajtót.
- Nem akartuk a fejünkre a félorkot. - horkantotta a gömbölyű ember - Sygfrid bármilyen zárat kinyit, ha akar. Én csak szeretem, ha remeg a térde annak, aki engem meglop.
- Önt meglopták, uram? Igazán sajnálom, de azt hiszem összetéveszt minket valakivel. Különben is, a barátomnak seg...
- Azt hiszi, szórakozhat egy Maplehoffal?! - csattan fel a férfi, és végigcsörtetve a szobán minden gátlás nélkül magához ragadja Shiv ernyedten a földön nyugvó táskáját, és kiborítja annak tartalmát.
- Na de...
A sárkánynak mintha kést döfnének a mellkasába. Minden dédelgetett-titkolt kincse csörömpölve koppan a padlón, darabokra hullik, lábának ütődik, vagy épp készül besurranni az ágy alá és el is tűnik. Egy gyémántragyogású fésű, pénzérmék, drágakövek, kanalak, gyöngyök, tükörszilánkok és köztük különféle mindennapi holmi. A legtöbb tárgy csodálatosan játszik a fényben. Shivet azonban pillanatnyilag csak egy dolog érdekli. A fakófekete golyóbis, ami begurult az ágy alá. Kétségbeesetten guggol le. Igen, ott van. Ugye semmi baja?
- Mégis mit művel, jóember?!
- Nem látom itt a cipőmet... de mégis mivel jut hozzá ehhez a sok drága holmihoz egy magafajta jöttment csavargó, hölgyem? Minden alkalommal találnak maguknak asztalcimborákat, mulatnak egy jót, aztán megszabadítják az ártatlant egy neki kedves tárgytól?
Maplehoff úrnak valóban csak az egyik lábán volt cipő. Vörös szaténból, hegyes orral.
- Mi köze hozzá? Különben is, ki lopna el egy fél cipőt?
Shivnek dereng valami. Mintha valakivel tegnap este arról kötöttek volna fogadásokat, kinek van nagyobb lába a félork fogadósénál. Az ajtóban szobrozó langalétára fordítja tekintetét, aztán Yo-ra.
- Te emlékszel valamire?

Abban a pillanatban, hogy Yóból kibukik a nevetés, Shiv hirtelen jött-hirtelen ment felindulásától búcsúzkodik. A fuvallatnyi indulat egy pár pillanatra még lefékez és megtorpan, mikor a sárkánynak először olyan érzése támad, kinevetik – önérzete mindig is olyan sérülékeny volt, mint a frissen vedlett hüllő bőre - de mikor megpillantja önmaga paródiáját, azonnal derültség tör utat magának és a Fellegvároson túlra repít minden mást. Régen volt ilyen zamatos számára a nevetés, igazán. Néha túl komolyan veszek mindent. - törli le kicsorduló könnyeit, miközben teste még meg-megrázkódik a nevetés utolsó hullámai alatt. Mikor már úgy érzi, nincs szüksége támasztékra, ellép a faltól, pislog párat, mint ahogy szárnyait szokta rezegtetni, ha újra gondolkodóba esik.

- Nem, szerintem nem volt elég száz év. – mondja, félig komoly arckifejezést öltve, félig ugyanazzal a megkönnyebbült mosollyal, negyedrészt egy csipet hitetlenséggel, és szórakozottan pásztázni kezdi szemével a kinti eget.
Gondolatai kisebb kalandra indulnak, szökkennek álmosan pislogó ház tetejéről sötétlő lombokra, majd onnan tovább a horizontig. Ott már integet a pirkadat, lassan kapaszkodik fel a hegyre. Shiv még az ablakban könyököl, mikor válaszol.
Csak nyitva kell felejteni hozzá a szemed és eggyé válni az elemekkel. Elhinni, hogy meghaltál és éppen újjászületsz. Azzá fogsz válni, amivé éppen akarsz, de egyszerre csak egyféle nyelvet fogsz megérteni. Beszélni fognak hozzád a fák levelei, integetnek az égről a felhők, aztán egyszer arra esküdnél, hogy hallod a melletted lévő gondolatait. Nagy része káprázat, de mankót nyújt a valósághoz, megsejtesz valamit. - válaszol Yónak az átélés szikrájával a szemében – Van egy technikája. De kössünk alkut! Megmutatom, ha te beavatsz a kötéltánc rejtelmeibe, rendben?
Hiába biztatják a démon szavai menekülésre, a csodálatos lepketánc inkább marasztalja. Pillék ragyognak, mint a könnyek. Megpróbál egyet a markába zárni, de mielőtt sikerülne, kilibben az ablakon és eltűnik. Tűnődik utána, tűnödik. Hallja, hogy Yo még mormol valamit, de nem érti. Mindenesetre folytatja mondókáját, mert mindig azt teszi. Aztán elérkezik oda, hogy közli társnőjével a tényállást, miszerint orvoshoz viszi.
- Hihetetlen. Az ember azt hinné, aki pillangókat rejteget a torkában, és így tud kiáltozni, annak valóban nincs semmi baja. Ugye? - vet hátra egy homlokráncolós pillantást – De a te házad ég, démonom, bizony.
Odalép, mutatóujját a másik halántéka és a fal közé csúsztatja, és bármiféle ellenállást figyelmen kívül hagyva maga felé fordítja ábrázatát. Csak azért, hogy a szemekbe nézhessen, hogy titkát fürkéssze, ahogy sokszor próbálta már. Szereti azt hinni, hogy minden alkalommal közelebb jár valamivel a megfejtéshez, mégha csupán csak a saját lelke tükrét látja benne, akkor is.

Vér cseppen. Nyikordul a kilincs. Még egyszer. Kopogás az ajtón. Idegesnek tűnik az illető, de még mennyire idegesnek. Shiv feláll, de nem biztos benne, hogy ki akarja nyitni, valami rosszat sejt.
- Ki az?
- Kinyitni, vagy betörjük az ajtót! - hallatszik kívülről.
Nem dörömbölnek, úgy tűnik, kapnak egy kis türelmi időt. A földön heverő kobold bosszúsan dünnyög egy sort álmában, és szerelmesen magához szorít egy fél cipőt. Isten tudja honnan került elő, talán az előző vendég hagyta itt. A sárkány Yo felé fordul.
- Szerintem nem akar jót nekünk ez a Kinyitni, egyetértesz?

Akármit is látni a szemében, az már régen emlékké porladt, összesöprésre váró, felelőtlenül kint hagyott holmi csupán pillája árnyékában. A félelem most  jóllakottan szunnyad valahol, talán csak dologtalan karmai azok, amelyek kilógnak az álomlepedő alól. Álma köré pedig falat von az büszkeség és a szeretet egyaránt, mert érzik, valaki közel merészkedett, még fel találja ébreszteni. A sárkányszemek először gondoskodással, majd hirtelen tartózkodón és kétellyel csillannak meg – a pupilla összeszűkül, az írisz forrón ragyog, szinte már lecsöppen róla az olvadt arany, apró vörös patakot hagyva maga után.
- Mondd csak, vaknak nézel te engem?! – válaszolja, és hangja úgy csendül, mint kardja fémje, mikor pajzsot tör; feláll, és hátrébb lép – Azt hiszed, nem volt elég hozzá száz év, hogy különbséget tudjak tenni végre látszat és valóság, jóllét és nyavalya közt? Van bármi jogod szóvá tenni kialvatlanságom, mikor te azt várod tőlem, szemet hunyjak néha egy-egy sípoló köhögéssel, verejtékcseppel és eszméletvesztéssel járó roham felett? Á, ugyan, megszokott és mindennapi dolog, mint az, hogy árnyékszékre jár az ember, vagy esetleg szerelembe esik,  mindenkivel előfordul! - legyint, miközben útja egyik faltól a másikig vezet, majd újból megáll, hogy metszőre élezett pillantását Yóra vesse - Kit kímélsz? Mert nem engem, és nem magadat, azt megmondom neked.
Felindultsága úgy rohan át rajta, mint egy szélroham, és távozik az ablakon át, mikor Shív elfordul és kicsapja az ablaktámlákat. Arcába csíp a hideg, hegyi levegő, de végtelenül jólesik neki, táncoltatja fürjeit a szél és ahogy kezét kinyújtja, ujjai körül máris csillapodni kezd a légmozgás.
- Csak félig voltam ébren, Yo. A szemem nyitva volt, de álmodtam. A sárkányok ilyenkor pihennek, de bármilyen rezgés támad a vízben, vagy a levegőben, felébrednek álmukból. Többnyire csak a magamfajták ilyenek. - szólal meg, hangja egészen más, sima és nyugodt, mintha mesét mondana - Te milyen démon vagy? A démonoknak is lehetnek démonaik? Egyik belefúrhatja magát a másik lelkébe és gyötörheti, amíg ki nem leheli azt? Miben különböztök ti az emberektől?
- A sárkányok.. az igazi sárkányoknak van olyan, amit kultúrának lehet nevezni. Van nyelvük, van tudásuk és vannak saját történeteik, amit átadhatnak egymásnak, talán írásuk is. De számukra nincs olyan, hogy elkötelezettség, bajtársiasság, vagy egyáltalán olyan, hogy társadalom. Ebből a szempontból más vagyok, mint ők, talán nem is tudom, milyenek igazából. És ez valahogy zavar. - mondja, még mindig az ablakban könyökölve, lassacskán kiegyenesedik - De mindegy, csapongok, és közben aggódom érted. Most megyünk, és keresünk valakit, aki kikúrál!

*Attól a pillanattól kezdve, hogy a borospohár kicsusszan ujjai közül, az idő gyorsulni kezd. Mint a szekér elé befogott paripa, akinek vér szaga kúszik az orrába, megvadul és vágtat, az útból pedig hirtelen rögök nőnek ki, és egy jól irányzott mozdulattal lepöckölik a szekérbe kapaszkodót. Pont így érezte magát Shivente is. És amikor a helyzet urának kell lenni, akkor nehéz, hogy ne csússzon ki a maga irányítása alól, de ez is bekövetkezett, ami nála azt jelentette, hogy a sárkány előbújni készül. De nem az, amelyik rettegésben tart másokat, hanem aki maga retteg, és karmai vékony csíkot húztak az üvegen, az összeroppanáshoz már csak egy démonhajadon kezének meggondolatlan szorítása hiányzott. Aztán csak azt látja, ahogy Yo arcáról lepereg minden hószín vakolat, és az alatta vonagló kín utolsó erejével menekülésre fogja. És a szekér vele együtt lódul meg kérlelhetetlenül. Még egy sárkány kiválóan tervezett elméje sem kelhet versenyre ezzel, főleg hogy száz évig egy arctöredék változásait figyelte, mit sem sejtve az alatta megbuvó teljességről. Shivente lábai csak akkor mozdulnak, mikor Yo fehérjét magába issza az egyik folyosó aranybarna fénye, és koboldostul, üvegszilánkostul hagyja ott az asztalt. Ahogy áttáncol a feldöntött székek között, orrába szökik a vérillat, és furcsamód megnyugtatja. A rettegő vad pedig fedezékébe vonul, az ismerősbe, a bizonyosba kapaszkodik, lényének abba a részébe, aki mindig tudta, mit, és hogyan. Körülötte is legalább annyira megszűnik a külvilág, mint barátja körül, de ő tudja, hova kell mennie.*
- Yo, tudod, milyen szerencsés vagy, hogy itt vagyok? Ha téged nem veszünk számításba, én vagyok az egyetlen, aki tudja, hol törhetsz el a legkönnyebben. Csak azt nem tudom, kinek a karma van a dologban. - *suttogja, miközben ujjai végigsimítják a verejtékező homlokot* - Attól tartok a legjobban, hogy te magad. ~Mégis mit gondoltál, hogyha teljesen legyengülsz, elillansz, mint egy pillanat?~

*Az éjszaka sátra megfeszül, szinte lesodorja a szél a csillagokat az égről. A kötélhidak is nyikorogva panaszkodnak, de elég erősek ahhoz, hogy megtartsák magukat és a rajtuk egyensúlyozókat. Shív szeme éppen visszaragyogja egy lámpás fényét, mint egy macskáé, ahogy annak imbolygását figyeli a messzi sötétben. Emberköntösében úgy terpeszkedik el az ablakpárkányon, mint egy cirmos, akinek jobb dolga nincsen, de tekintete éber, várakozó. Aztán a szoba másik végéből végre halk, panaszos nyöszörgés hallatszik. Dallama van. Lecsusszan az ablakpárkányról, átlépi a földön szuszogó, enyhén ópiumszagú koboldot, hogy az ágyhoz lépjen.*
- Ne félj.

NÉV: Shivente
EGYÉB MEGSZÓLÍTÁSOK: Sh’vri
BECENEVEK: Shív
NEM: Nőstény
KOR: 210 év
FAJ: Sárkány,  Természet Népe
ALFAJ: Folyami napsárkány (vízisárkány faj)

JELLEM: Néha zavarba ejtően barátságos, incselkedő és közvetlen, emberi. Ennek ellenére nehezen alakul ki benne bizalom – amilyen könnyedén belekarol valakibe, úgy engedi el egy szó nélkül, de akiben megbízik, ahhoz feltétlen hűség köti. Állhatatos, szeszélyes és játékos kedvű, visszabeszélős, sok önérzet lakozik benne, és nem utolsósorban tudásszomj. Nem szereti, ha parancsolgatnak neki, saját szabályokat alkot magának az életre vonatkozóan. Mióta Samayo mellette van, egyszerre komolyodott meg és zöldült ki a füle. Azelőtt is volt benne valami szertelenség, de igazán csak hasonlatos tulajdonságok birtokában lévő társnője csíráztatta ki benne ezeket. Másfelől anyáskodó, felelősségteljes természete alakult ki, míg a démonkölyökből ifjú hölgyemény nem lett, belőle pedig nagykorú szárnyas hüllő évszázados ismeretségük során.

Shiv javíthatatlan kleptomániával küzd, de ezt fajtája sajátsága. Minden megragadja a figyelmét, ami csillog vagy fénylik, és onnantól ellenállhatatlan vágyat érez rá, hogy megszerezze. Általában véve is jellemző rá, hogy a végsőkig küzd azért, amit elhatározott, és olyankor semmi sem szent számára azon kívül, ami személyesen fontos. Se emberi, se természeti törvények, és elvek. Áthágásuk nélkül a saját (ön)törvényeit vetné tűzre.

MINDIG: napfény, szabadság, csillogás, Samayo, gyűjtögetés, tapasztalni, játszani, alkotni, vadászni, mindent másképp csinálni, magánszféra

SOHA: nem feledni, engedelmeskedni, megfelelni, egyedül, szerelem, mindennemű kötöttség
TITOK: minden, ami a táskája legmélyén zörög
FÉLELEM: az elmúlástól, a veszteségektől, a tűztől

KÜLLEM: valószínűsége majdnem kilenc a tízhez, hogy ifjú hölgy alakjában látod megjelenni. Korát ránézésre legfeljebb 19-20 évre tennéd, de ha rád pillant, és azt általában csak igen gondosan megválogatott pillanatokban, és futólag teszi, tetten érhetsz még pár száz évet a hibátlan kör alakú pupillák mélyén. Sárkányságáról, vagy legalábbis a benne rejlő emberfelettiről legfeljebb ez árulkodhat az avatatlan szemeknek. Ami még különös lehet benne, az haja és írisze aranya. Járás közben fürtjei a térdhajlatát verdesik, és úgy hullanak alá, mint az olvadt arany, érintésre pedig olyan lágy, mint a víz, mégis, akár a legélesebb pengével is kihívás lenne lemetszeni belőlük. Ha pedig mégis sikerül, a hajszál idővel szétporlad, hiszen nem más, mint egy sokáig tökéletesített álca függeléke. Néha azonban valódi ismertetőjegyeit is magán viseli, ha éppen olyan a kedve, vagy érdekében áll, hogy felismerjék – egy pár csavart szarv, egy pár szárny, pikkely, karom, vagy hasított szembogár. Emberi testmagassága alig haladja meg a 170 centimétert, testalkatára talán az erőteljes lenne a legjobb kifejezés. Mozgásában keveredik a ragadozó elegancia és a hanyagság, ami miatt kissé különc, a természet lágy öléről odapottyant amazonalkatként tűnik fel. Imádja az emberi test multifunkcióját: játszadozik az ujjaival, mimikája gyakran változó és kifejező, de nyitott természetének és könnyen változó lelkiállapotának is betudható ez – ha mosolyog, akkor teljes szívből, ha unott, arckifejezése megszégyeníti a legkopárabb sivatagot is. Ha elkapod egy grimaszát, rájössz, azelőtt fogalmad se volt róla, hogy mennyiféle dolgot lehet művelni egy emberi arccal.

Sárkányként, meg kell hagyni, pompás látványt tud nyújtani, főleg ha a nap éppen ráveti sugarait, és pikkelyei fényben játszanak. Minden esetlenség nélkül, az úszás kecsességével mozog vízben, szárazföldön és levegőben is. Nincs kopoltyúja, de orrlyukait zárni tudja, és akár 10-20 percig is bírja a víz alatt, mivel hatalmas tüdeje van, még testének térfogatához mérten is, viszont ha nem akar a vízfelszínen maradni, kénytelen csökkenteni az arányt. Ujjait vastag hártya köti össze, szárnyai úszás közben pedig áramvonalasan simulnak testéhez, és ezt repülés közben is felhasználja a gyors süllyedéshez. Körülbelül 4 méterrel magasodik a talaj fölé, hosszában pedig 12 méter, amelynek csaknem felét nyaka és farka teszi ki.

ISMERTETŐJEGY: arcjátéka, enyhén hajlott testtartása, egy apró láncszemekből fűzött karkötő, ami kéztőtől könyökig fut fel, közel kétszáz éve viseli

TERMÉSZETFELETTI:
- mint általában minden sárkány, alakváltó, és ezt a képességét napi szinten gyakorolja – emberi megjelenését odáig fejlesztette, hogy legfeljebb fajtársai avatott szeme tudná leleplezni
- víz elementár mágia - körülötte a vízhez kapcsolódó időjárási jelenségek követik hangulatváltozásait (pl. ha szomorú, könnyezik vele az ég is), de visszafelé az időjárás is képes befolyásolni az ő kedélyét, vizet köpni fizikai feltételek hiányában nem tud
- elmepajzs – azóta gyakorolja, hogy egy neki kedves, de rendkívüli módon kíváncsi és gondolatokban jól olvasó bajtársra tett szert, aki azóta is olyan kemény próbáknak veti alá, hogy belefájdul a feje
- emberi alakban fizikai ereje felülmúlja egy emberét, valamint gyorsabb is, vad terepen rendkívül jól mozog és tájékozódik
- megérti az állatokat, kommunikál velük a maga módján

ELŐTÖRTÉNET: 
Házisárkány. A legtöbbeknek erről a szóról egy házsártos, öregecske, elviselhetetlen asszony/feleség jut az eszébe, aki elől legszívesebben bárki leköltözne a pokol legmélyebb bugyraiba, mert még az is elviselhetőbb lenne. Vagy… ő maga küldené a kellemetlen nőszemélyt egy még nála is kellemetlenebb éghajlatra. Magam is házisárkány voltam, de kicsit másmilyen. Szépítetlenül megfogalmazva: udvarban tartott, becézgetett, vagy éppen a megunt vén kacatokhoz hasonló sorsa jutott házikedvenc, de leginkább státuszjelvény. Mert csak a főurak tehették meg, és közülük se mindenki, hogy sárkányt tartsanak az udvarukban, bizony ám. Hajdani gazdám, Edgar Gaveth várgróf gyakran fogadott hozzá hasonlóan előkelő vendégeket, és ilyenkor különösen kijárt nekem a figyelem és a csodálat. Sárkánysüldő voltam még csak, talán ha tizennégy esztendős, úgy hoztak az udvarba, miután első gazdám eladott engem. Ember nevelt fel, így jóindulatú voltam és „kezes” mindenkivel szemben, ahogy akkor mondták rám, és én eleget is tettem ezen jelzőknek, hiszen a sárkányi öntudat még csak ezután kezdett ébredezni bennem.
Ahogy az a lovaknak a karámban, a szakácsnak a konyhában, nekem is megvolt a saját helyem és rendeltetésem az udvarban – kezdetben a legsoványabb várfal tövében tartottak láncon, hogy törékenységének jelenlétem erőt kölcsönözzön, a művészi igényekkel bíró várgróf azonban nem ismerte fel, hogy túl erős a kontraszt – hogy erre figyelmét felhívjam, a várfalat félig ledöntöttem. Ezt követően egy sárkánybiztos részre kerültem, ráadásul a főkapu közelébe, így a magasságosok birkanyája rögtön velem találta szemben magát, ha vendégségbe érkezett. Ilyenkor mindig láttam, ahogy a várgróf, és mindenki szemében pikkelyeim színevesztett aranya hirtelen fényleni kezd, mint a pénzérem. Nem értettem. Tekintetem inkább elfordítottam róluk, a szabad eget kémleltem, a tejfehér felhőket, és irigyelni kezdtem olykor-olykor elrepülő testvéreimet, vad és betöretlen, szárnyaló voltukat. Mi olyan impozáns, mi olyan értékes egy szabadságától megfosztott, láncot csörgető, magamfajta teremtményben? Szerintem inkább szomorú… legalábbis szörnyen, de szörnyen unalmas. Akkor és ott ezt csak én láttam így. Próbáltam felérni képzeletemmel, milyen lehet odafent, bukfencet vetni és velük incselkedni a szabad ég alatt. Még elpuhult házisárkány létem ellenére is tekintélyes testi erővel bírtam, repülhettem volna. A láncokat úgy szakíthattam volna el, mint ujjak a cérnát. Nem is mindig tartottak fogva, mozoghattam, járhattam-keltem, mivel magaviseletemre nem lehetetett panasz azon kívül, hogy néha nem voltam tisztában a saját méreteimmel.
De egy acélnál erősebb lánc ennek ellenére is ott tartott, vissza attól, hogy szárnyaimat szétcsapjam, és a levegőbe lökjem magam, majd egyszer és mindenkorra magam mögött hagyjam azt a száztornyú, hencegő kastélyt: volt ott egy barátom. Serena, a várgróf középső lánya, az egyetlen, aki minden fénytelen pikkely és szürkén csillogó lánckarika ellenére is be tudta aranyozni napjaimat. Együtt fedeztük fel a hatalmas birtokot, futottunk virágról virágra lebbenő citromlepkék után, de legtöbbször ő kergetett engem, miközben a fűben loholtam, és néha a levegőbe is felemelkedtem. Legtöbbet a közeli kis tóhoz jártunk le, ahol vízimutatványokkal szórakoztattam őt.
Soha nem engedték meg, hogy kis barátnőm a hátamra üljön, és én is féltettem. Mindig törékeny, és gyenge teremtés volt, aki a legkisebb téli hidegben, a legvastagabb medveprémbe bugyolálva is képes volt megfázni. Ha beteg volt, sosem hagytam el tornya ablakát, és a simára csiszolt kőfalat folyton eső áztatta. Aztán az egyik napon már nem hajolt ki soha többet az ablakon, hogy örömtől rózsás arccal, csilingelően kinevessen rám az ablakon "Ragyogtasd fel a napot Shiv, mert így nem jönnek elő a citromlepkék!" Az egyetlen, örömmel és büszkén viselt láncom örökre elszakadt, és onnantól a többi húzását már nem is éreztem.
Szabadnak lenni nem volt olyan mámoros, mint ahogy azt először képzeltem. Magányos voltam, főleg Serena emlékétől kísérve, akivel fogadalmat tettünk, hogy együtt szökünk meg, miután a szomszédos birtok viszzataszító, sasorrú ura megkérte a kezét. Megpróbáltam más sárkányok társaságát keresni, de közöttük sem találtam otthonra. A szemükben csak annyi voltam, mint farkas számára a kutya, megvetettek múltamért. Már a pillantásom, naív közvetlenségem elárulta nekik, hogy nem szabadon nevelkedtem, ahogy ők, a legtöbbjük ráadásul nemhogy farkas, de magányos is jobb szeretett lenni. Felcsaptam hát kalandornak. Tapasztalatra tettem szert, ahogy magamban vándoroltam Arwat Awanor vidékein és azon túl, néha még tengereket is átrepültem, csak hogy új dolgokat ismerhessek meg. Minél több mindent láttam, annál jobban hajtott a kalandvágy, és hiába hagytam magam mögött a gyűlölt otthont, hiányoztak az emberek. Megszoktam, megszerettem őket a magam módján. Fül és szemtanúja, részese voltam az egymás háta mögött folytatott beszélgetéseiknek, törekvéseiknek, illúzióiknak, fajuk minden jellemző vonásának, de olykor felvillanó erényeiknek is. Szántam őket, de csodáltam is. Kicsiny termetükkel, ügyes kezeikkel és furfangjukkal csodákat tudtak művelni. Írni, olvasni, kardot forgatni, szőni, fonni, faragni. Sokszor figyeltem távolból a mesteremberek munkáját, a lovon utazó vándorokat és kardforgatókat. Sárkányként, ormótlan mancsaimmal és méreteimmel ezekre én sosem lehettem képes. Aztán egy napon rájöttem, hogy a legegyszerűbb, ha magam is emberré válok. A sárkánytársadalom kivethet, de nekik nem hagyom! Köztük hasznossá tehetem magam, és talán olyat is találok majd, aki szívemhez közel áll.
Elsőként a mágia rejtelmeibe ástam bele magam, amelynek során nem csak a víz nyelvét tanultam meg a legutolsó betűig, de az alakváltás praktikáját is tökéletesre fejlesztettem. Nem volt azonban elég testet ölteni. Meg kellett tanulnom, milyen a sárkány, ha éppen ember. Milyen teljességgel közéjük olvadni, hogy végül már meg se tudjanak különböztetni saját fajtájuktól, a szempillám rebbenése se áruljon el. Mi értelme volt mindennek? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy először éreztem a szabadságot duruzsolni a fülemben, mikor a szél fújt, és újabb ösvényekre bukkantam az élet erdejében.

~

Aztán bekövetkezett az, amire talán csak a legbölcsebbek számítottak előre – a világ megváltozott. Persze, a világ mindig változásban van, hogyan is lehetne máshogy, de most olyan iramban tette ezt, hogy azt előbb-utóbb mindenki észrevehette. Ha gyakorta pillantasz bele a tükörbe, hogy vizsgálódj, aligha emlékszel vissza arra a képmásra, ami egy héttel ezelőtt még te voltál. Nem tűnnek fel az apró különbségek, változások, amik lelkedben lezajlottak és végül vonásaidra örökre kiültek. Így van ez a körülötted lévő világgal: látod minden nap, hát nem fáradsz a részletek keresésével, de észre se veszed, és az idő szekere meglódul, mélyebb nyomot hagy maga után az anyaföldben, mint valaha. Ha lenézel, már keresés nélkül is megtalálod a bizonyítékát. Ugyanaz a táj, de mégis idegen. Ugyanaz a szó, de mégis más ízt hagy a szádban. Ez nem feltétlenül rossz. Mert ahol valami elmúlik, ott valami elkezdődik. Velem is így volt ez. Elvesztettem egy kedves lelket, de találtam egy másikat. Nem helyette, csupán utána. Amikor az elemek fellázadtak, akkor együtt rejtőztünk el mindent felemésztő haragjuk elől, és figyeltük a csodát. Egy világ elmúlt, és most itt az ideje, hogy bejárjunk egy újat, melynek felfedezetlen titkai talán éppen előttünk, vagy bennünk fedik fel magukat…

FELSZERELÉS: 
pikkelyes vért, egy acélpenge és a tokja, bársonyköpeny, egy pár csizma, egy vállára vethető kisebb méretű zsák, aminek tartalma változó és egy bugyelláris

EGYÉB MEGJEGYZÉS: A "Sh'vri" emberek számára nehezen kiejthető sárkánynév, gyakran ezt hasztnálja bemutatkozáskor, ha élcelődni akar.