Hát... Nem tudom, kettős érzés van bennem, ahogy olvastam, hogy új tagok nem nagyon lesznek, meg hogy... Nos úgy mondhatom, hogy "befagy" ez a hely?
De annak örülök, hogy megmarad!

Meg már végre valahára, valamennyire leáldozott nálam a nagy érettségi-bizbasz, meg úgy minden, és válaszolgattam is mindenkinek. :]

Valamint még hozzáfűzném:
Az biztos, nekem első szerepjátékos oldalam ez (mármint ahol megtanultam játszani, meg úgy megismerkedtem ezzel a műfajjal), és ameddig tehetem, biza engem innen el nem visz senki! Csak és kizárólag erőszakkal. : D

[- Naae...]

Mintha csak megszakadt volna az idő fonala, és valaki rosszul csomózta volna őket össze. Durva csomót hagyva, hogy még véletlen se lehessen egy egyszerű kalandornak kicsomózni, ugyan mi történt előbb. A fájdalmas hasítás, majd az esés, vagy előbb esett el, és csak később érte a csapás? De akkor mitől esett el?
Kérdéseit, fejében való reménytelen kigubancolását azonban kénytelen minél meszebb hajítani, hiszen, már majdhogynem magában érzi az újra felbukkanó rém karmait. Pedig csak morog az, az is lehet, hogy csak lélegzik, mégis jelenléte olyannyira fenyegető számára, hogy amilyen gyorsan csak tehet fel is ül, és társát keresi.
Tudja jól, hogy nincs esélye nélküle, hogy ez ellen a hatalas valami ellen bármit is tehessen. Tisztában van azzal, hogy nélküle elvész, mert ez a valami hozzá túl erős. Íj nem tud vele végezni, csak gyengíteni, de ahhoz is társa kell.

Fejével azonnal kapdosni kezd, szemei már-már pánikszerűen rohannak végig a színtelen tájon, hogy végül egy kupac avar alatt megtalálják a nagyon is élettelennek tűnő szőke fürtöst.
- Naae... - suttogja csak a nevét, mégis minden kételye, félelme benne van ebbe az egyetlen szóban. Olyan nagyon sérültnek látszik, olyan elesettnek, hogy szinte már biztos abban, hogy életét vesztette utitársa.
Négykézláb indul felé, a lehető leggyorsabban, nem törődve azzal, hogy a bestia egyenlőre még csak azért nem csapott le rá, mert vagy kedveli a macska-egér játékot, vagy mert csak tanakodik, kivel is kezdje a szórakozást. Bár kitudja, lehet, hogy pont emiatt a mozgása miatt, majd vele fogja...

Hangsabb morgás hallatszik, mozdul is már a lény, hogy az éppen fájdalmát alig érző Rocky felé kaphasson. Még ha csak annyira is, hogy ő ne érje el Naae-t.

Nem tudja látott-e már hasonlót. Ha látott is, biztosan nem csodálta felelőtlenül ennyi ideig, és ilyen közelről, hanem eltakarta a fényre azért valamennyire érzékeny szemeit. Most mégsem tudta megállni, és Naae mellé térdelve, egyre csak figyelte testét, és az őt beborító csodát. Szívesen hozzá érne, nem szépsége miatt, hanem hogy a szőkefürtöset kiszabadítsa, vagy csak megérintse, felébressze, hogy lássa ő is mi történik, mégsem megy neki. Minden mozdulata megbénult...

A szörnyeteg üvöltése az egyetlen, mi kizökentette néma csodálkozásából, és tettlegességre hívta. Azonnal rá is vetette egész lényét sétatársára, annak ellenére, hogy talán már nem is igényel védelmet, és úgy igyekszik vigyázni rá, nehogy véletlen valami is hozzáérhessen. Akkor előbb az ő hátát szaggassa meg ez a valami, semmint, egy olyan valakit bántson, akinek – számára úgy tűnik – semmi esélye megvédenie magát.
- Neea... - újra ébresztgetni szeretné közben, bár kételkedik benne, hogy ez a halk szava felülmúlja a bestia szenvedéseit, ezért újra próbálkozik, valaivel hangosabban. - Neea, ébredj, valaki a kegyeiben tart minket!
Még nem sejti, hogy valójában csak ő van kegyeiben tartva, és mindezt a szőke fürtösnek köszönheti. Talán jobb is, lehet megfeledkezne arról, hogy bizony egy valami még mindig tőlük nem messze üvölt, arról is, hogy sebesültek, és kimeríthetetlen "köszönöm" mantrázásba törne ki.
Egy másik érzés viszont felüti benne fejét, aminek következményében, tényleg "köszönöm"-öket ismételget, bár valami istenséghez szól ez a hálálkodás. Szívverést hall, még ha nem is olyan tisztán az üvöltéstől. Lehet valójában nem is hallja, hanem csak fülén érzi, ahogyan a másik szíve egyre csak dobban és dobban. Él... Naae életben van! Akkor va reményük még. Van arra remény, hogy nem kell elveszítenie még valakit maga mellől, annak ellenére, hogy még csak nem  is ismeri.
Hiszen, minden egyes élet, mi elvész, komoly szívfájdalomként éri Rockyt, akár ismerős, akár idegenről is legyen szó.

Megváltó csend telepedik végre rájuk, amire végre fel mer emelkedni. A gond csak annyi, hirtelen nem tudja, valójában mire is figyeljen. A tőlük nem messze szuszogó, most már feletébb aranyosnak tűnő kislényre, amelyik – szerinte - , akármelyik pillanatban újra lecsaphat, vagy Naae-ra, és arra a különös virágillatra. Mindnenesetre, egyetlen dologban biztos, menni kell innen minél hamarabb, mindkettejüknek!

Nem is kíván tovább tétovázni, fel is emeli... Emelné... Emeli! Emelné...
Karjába minduntalan egyre nagyobb fájdalom hasít, ahogy újra fel kívánja tornázni ölébe társát. Most, hogy már elmúlt a veszély, pontosabban, inkább csillapodott, a fájdalomnak kell felerősödnie. Feleannyira sem látszik vészesnek, mint amennyire hirtelen lüktetni kezdett. Fél kézzel pedig csodákra még nem képes, talán csak felsegíteni tudná az előtte fekvőt... Hacsak...

Eszébe jutottak Naae szavai, miszerint ismeri valamennyire a lényt. És nem úgy beszélt róla, mintha egy állandóan tomboló, mindig ilyen vad lény lenne. Hátha, az éppen szuszogó, valamennyire nyugodt, sokkal barátságosabbnak tűnő bestia, érez valami kedveset, szeretet szerűt. Elvégre, nem sokan ismerkednek bestákkal.

Száját húzva ugyan, de felkel, és máris a szuszogó mellé térdepel.
- Ko. Így hívnak igazam van? Ko... Ha van benned valami... Valami olyan amihez szólhatok, akkor figyelj rám, kérlek. Kérhetsz cserébe, amit csak szeretnél, bár nem ismerem, mi kívánsága is lehet egy bestiának, de a segítségedre van szükségem. Tudom most apró vagy, de azt is láttam mire vagy képes, és azt is tudom, hogy ismered utitársam. Kérlek... Ha van benned valami, akkor segíts.
Talán a világ legnagyobb őrültségét teszi. Egy bestiával beszélgetni, ami előbb még vérüket akarta? Annak a segítségét kérni, aki bajba sodora?
Rocky hisz benne, hogy olyan nagy ostobaságot nem cselekszik, mint amekkorának tűnik. Hisz abban, hogy minden lény valahol érti a szavait, és valahol van bennük is valami olyan, mit jónak lehet nevezni. Főleg, ha még ismeri is Naae-t.

A kis szőrgombolyagot felemeli fél kezével, és visszadöcög a sérült Naae mellé. Kezét kezébe veszi, és úgy rá, a puhaszőrű lényre.
- Naae. Azt mesélted, ismered... Kérlek, beszélj vele... Kérlek, valahogyan hass rá, hogy segítsen rajtad. Kérlek, ébredj fel...

[- Csak nyugodtan, az én vállam, a te vállad is.]

Kicsit meglepődik, mikor kendőjét elutasítják. Nem, nem fog semmiképpen sem megorrolni rá emiatt, hiszen saját döntése, hogy mégis milyen segítséget fogad el, vagy éppen milyet nem... Jó egy bizonyos mértékig, ameddig belefér. Most úgy tűnik, ez még nagyon is belefér.
- Csak nyugodtan, az én vállam, a te vállad is.
Kicsit furcsán hangzik ez most, főleg, hogy az ember nem éppen vállakon szokott osztozni, de legyen. Ha Naaenak ez is elég, akkor ezer örömmel tartja vállát. Sőt, amilyen, többször is késztetést érez, a pár lépés alatt, hogy vállán pihenő kézhez nyúljon... Csak úgy, talán egy kis nosztalgia képpen, mikor még egy másfajta kéz pihent rajta. Vagy csak azért, hogy emlékezzen, milyen is valakire úgy igazán vigyázni. Lehet, most is ezt teszi, mondjuk Naae még idegen számára, mégis... Valami benne sosem fogja hagyni, hogy bárkit is maga mögött hagyjon. Akárki is legyen.
- Hát, még ha sokan ismerik is, nekem nem igazán sikerült megismernem a Holdat, azon felül, hogy sokszor mutatott utat, és adott egy kis fényt éjszakánként, mitől úgy éreztük biztonságban vagyunk, bármi is történjen. Szeretem a Holdat, a Csillagokat...
Széles, kissé zavart mosoly húzódik arcára, és egész lényét átjárja a szégyenkezés, amiért olyan sokat beszélt, mindenféle kérdés ellenére. Főleg, hogy nem is tudja, vajon mit is szeretett volna a szőke valójában modnani, ő pedig csak mesél, mesél... Már-már majdnem olyan részletekről is, mit azért semmiképpen sem illik idegenek orrára kötni. Talán még egy nagyon jó barátnak sem.

Csak akkor tűnnek el belőle szép emlékei, és természetesen szégyenkezése is, mikor újabb fenyegető hangokat hall nem olyan messziről, és kénytelen sietésre bírni a másikat, immáron kissé akaratosabban. Szerencséjére, végre már nincs nagyon ellenkezés, ennek ellenére, még mindig érzi azt a halovány, talán "nem akarom"-ot, amit még szava is "csak a tisztásig" is alátámaszt. Kár, hogy az emberekben, mindig van egy ilyen félsz, hogyha valakitől segítséget kérnek, akkor azzal ártanak a segítőnek, pedig... Nincs is így! Főleg most nem.
- Persze, szólok amint egy kicsit fáradok. - Nyugtatja meg, bár van egy olyan érzése, hogy akkor sem szólna, ha már remegnek lábai.
Egy halovány, nagyon rövid kis kacajjal köszöni meg a dícséretet, mit kapott, mert sajnos már el is lett úgymond hallgattatva. Amit természetesen egy percig sem vesz rossz néven, hiszen helyzetük érthető, sietni kell amennyire csak lehet.
Minden erejét megfeszítve, nem futásba, de egy gyorsabb tempót megütve veti előre magát. Igyekszik minden ágat-bokrot pontosan elkerülni, hogy ne essen egyikőjüknek sem bántódása, ám valamikor úgy érzi, csak időhúzás lenne, és elfhez nem méltóan, csak átvágtat rajtuk, törve testén, vagy éppen lába alatt repesztve a szerencsétlen gallyakat. Az is lehet, hogy véletlen szegény Naae is kap egy két ágat arcába...
- Sajnálom... - Suttogja, alig hallhatóan, mégis elég tisztán, minduntalan, ahogy egy újabb kis csemetén, vagy virágon tapos át.

Egyre csak próbálja az a gondolat nyugtatni, ami egyben félelmet is kelt benne, hogy a valami a nyomukban van, és okkal kell menekülniük így. Főleg, hogy a hang egyre közelít, a tisztás pedig még távol, a nap meg már erősen nyugovóra hajlik. Már csak éppenhogy bevilágít halovány vörös fénye az ágak között, ami Rocky szemében egyre szürkésebbé, és kopárabbá kezdi világítani a tájat...
- Félek, hogy nem fogunk kiérni.
A világ legkellemetlenebb hangnemében mondja, hiszen... Akármennyire is, kudarcot majdhogynem gyűlöl beismerni.

[- Nos, hogy könnyű... Hallottam már, hogy Lamyare szereti az erdejét, de még egyszer sem sikerült találkoznom vele. Még látni sem véltem, érezni sem nagyon. Pedig sokszor jártam már errefelé. Lehet valamiért engem szeret elkerülni. Bár az is lehet, hogy nem is igazán vágytam még arra, hogy összetalálkozzak vele. Ki tudja, sajnos az ilyenek az életemből kimaradtak.]

Kissé félrehúzza száját, ahogy az Istennő szóba jön. Könnyű Istennőre lelni? Nem is tudja, hányszor fordult már meg ebben az erdőben, talán azt sem, hogy hány évet is töltött már el itt.
- Nos, hogy könnyű... Hallottam már, hogy Lamyare szereti az erdejét, de még egyszer sem sikerült találkoznom vele. Még látni sem véltem, érezni sem nagyon. Pedig sokszor jártam már errefelé. Lehet valamiért engem szeret elkerülni. Bár az is lehet, hogy nem is igazán vágytam még arra, hogy összetalálkozzak vele. Ki tudja, sajnos az ilyenek az életemből kimaradtak.
Mondata befejeztével pedig félrehúzott ajkai mosolyra váltanak, és úgy néz újra Naae-ra. Ő nagyon úgy fest, igencsak ért a mágiához, és annak mindenféle fortélyához. Talán azért is könnyű neki bármilyen istenséget is meglelnie. Lehet saját magának is ideje lenne már, tényleg nekikezdenie tanulni, valami olyat is, mihez talán konyítana egy kicsit.
A dallam szinte melengetően hat rá, így el is veszik fülében a furcsa megjegyzés, hogy "két isten". Hiszen eddig, csak egyről van szó, másikról nem tud, kicsoda is lehetne erre. De Naae jól formálta szavait, és ügyesen elterelte Rocky figyelmét erről. Inkább az maradt szeme előtt, hogy...
- Ugyan. Örülök, ha valaki mesél nekem, hiszen... Ötven éve már, hogy nem igazán szólt hozzám senki. Csodálkozom, hogy beszélni még valamennyire tudok.
Felkacag kissé, bár nem a legkellemesebb, ha évekig csendben van valaki. Mégis, nem hagyott benne túl mély nyomot. A csend ébresztette fel, a tétlenség küldte erre. Így csak örülhet ennek.

- Várj! - Majdhogynem felkiált, ahogy Naae megszaporázza lépéseit. - Nem tudom, mennyire lehet veszélyes ez a bestia... - Kicsit elhallgat. De sejti, mennyire lehet veszélyes. - Talán van valami, amivel megbékíthet... Hooaaa! HÉ!
Sajnos nem tudja befejezni nagy gondolkozását, mivel éppen azon próbált megint csak agyalni, hogy hogyan is menthetné meg saját életüket, anélkül, hogy ártana annak a valaminek, mert beszélgetőtársa hirtelen eltűnt. Különös volt, talán még az ember fel is kacagott volna, egy ilyen láttán, de Rocky inkább megijed, és már szalad is a másik után.
A lejtőről kis homokkövek szakadnak fel, amik végül, azzal, hogy megcsúsztatják lábát, gyorsabban lejuttatják a "bajba került"-höz.
- Remélem is, de...
Ahogy lehajol, hogy felsegítse, furcsa sebek már nem kerülik el figyelmét. Zöld színű lé, mi véletlenül sem emberi... És nem is igazán tudja, semmi emberihez hasonló, elf vagy bármi más lénynek a véréhez hasonlítani. Szóra is nyitja száját, de... Illetlenség lenne ilyennel megrohamozni. Majd... Talán elmondja, hiszen, értetlenségét nem igazán leplezi, zöld tekintetéből tisztán ki lehet olvasni, hogy valamit nagyon furcsának talál.
Zsebébe nyúl, ahonnan egy kis szalvéta nagyságú anyagot vesz elő, és azt nyújtja, az egyre jobb illatot árasztó Naae felé. Virágok jutnak eszébe, színesek, mesések. Mintha csak elkábítaná, és agyban máris egy másik helyre cipeli. Az örömhírt így alig hallja meg, de szerencsére, csak egy kicsit késve, már sikerül is felfognia mit is "tátogott" a virágillatú.
- Akkor irány a puszta. Bár, ha gondolod, akkor elviszlek hátamon. Nem okoz gondot, és talán kiérünk időben... Bár a Holdra úgy tudom, ma éjjel nem igazán számíthatunk.
Aggódóra vált tekintete ismét, mert már most talált valami hibát tervében. Bár, ha csak arra gondol, hogy milyen erő volt benne, hogy a bestiát is el tudta űzni. Valamint még ez a furcsa zöldes vér.

Hamarosan gallyak repedése hallatszik, mintha valaki, vagy valami közelítene. Nem csörtet, nem vad, csak lassan, komótosan, kényelmesen. Mintha kutatna.
- Nem vitatkozom, biztos jön a Hold, de akkor te se, kérlek.
És már nyúl is Naae után, hogy hátára tornázhassa, és gyorsabb tempóban meginduljanak egyenesen a puszta felé. Talán sikerül így kiérniük, mihamarabb, és akármi is jön, még ha nem is a bestia, de sikerül előle elmenekülniük.

[- Hallottam már a bestiák hírét, de sosem gondoltam volna, hogy ennyire beleborzongok majd, hogyha egyszer is találkozom valamelyikőjükkel.]

 Szinte issza Naae szavait, nem csak azért, hogy több tudást szerezzen, vagy éppen vad kíváncsiságának szomját oltsa. Lelkében is volt valami, mi szavakra éhezett már hosszú, hosszú ideje. A magánynak az a furcsa kis ördöge, aki, szinte egy csapásra képes volt most elbújni, és helyére már küldte is a lelkesedést, még jó hogy ilyen könnyen meg lehet állapodni Rocky ördögeivel.
 Lelkesen fordul többször is új társa felé, kinek így észrevétlenül is képes figyelni, lépteit, mik néha, kissé esetlenül követnék egymást. Lehet most jár először ilyen helyen? Nem az képtelenség, hiszen már eleve olyan dologról mesél, mihez egy emberöltő, hogy így megismerje... Nos lehet elég, de inkább kételkedne ebben.
- Hallottam már a bestiák hírét, de sosem gondoltam volna, hogy ennyire beleborzongok majd, hogyha egyszer is találkozom valamelyikőjükkel.
Hangosan gondolkozik, hogy véletlenül se hagyja ki a másikat, bármiből is mi fejében jár. Hiszen apró gyermekkorában is ilyen volt. Fecsegett a számára szépnek tűnő idegeneknek. Bármiről... Csak később némította el az idő, de nem tudta sokáig. Főleg, hogy megint egy kedves külsejű valakit küldött felé. Már hogy tudna nem fecsegni?
- Istenek által áldott fegyver... - Elgondolkodik pár pillanatra, s csak kissé félszegen folytatja. - Kétségkívül, nehéz lenne most gyorsan felkutatni egy istent vagy istennőt, hogy azonnal áldja meg a fegyveremet. Bár... Nem is szükséges, hiszen nem szeretnék ártani neki. Vagy az egyenesen életét is venné? Bár én úgy hallottam, hogy nincs ellenük semmi, mi képes erre...
Kicsit össze is húzza szemöldökét nagy gondolkodásában, hogy minden emlékét felidézze, hiszen... Régen volt már, hogy bármi okosságot is hallott volna. Elmúlt éveit túlságosan magával ragadta a szerelem heve, majd annak bánata, s csak szívével foglalatoskodott, még elméje, mondhatni, kissé megporosodott. Szégyen, szégyen, de talán még van ideje, hogy évtizedek lemaradását behozza... Pláne akkor, hogyha van valaki, ki nem szidja meg tudatlansága miatt, sőt, segít is neki némiképp.
- Remélem én is, hogy nyugalomra talál. Nem szeretném, hogy bármi baj is érjen.
S őszintén mosolyogva zárja mondatát, mi teljes lényét átjárja. Hiszen, ő csak másodfokon üldözött, talán a lény el is felejti, de mivel Naae-t, szavaiból vélve, még ismeri is, könnyebben meglelheti. Egyszóval, számára fontosabb, hogy megnyugodjon ez a bestia.
 Ám a kérdése jobban megtornáztatja Rocky elméjét, mint eddigi bármilyen szavai. Nem látja? Vagy nem érzi, hogy mégis hol járnak már időben? Miért nem hiszen, annyira egyértelmű. Vagy netán...
Lábaira téved tekintete, és újra észre veszi, hogy a másik léptei, hiába hogy határozottak, van bennük valami félsz.
Vak lenne? Nem, az nem lehet, hiszen mindig olyan jól eltalálta, merre is van az elf... Akkor, lehet csak gyengén lát? Ez már inkább... Teljesen vak nem lehet.
- Dél elmúlt már egy ideje. Talán egy óra múlva, már el is kezd sötétedni... Akkor még erősen valószínű, hogy itt fogunk az erdőben téblábolni, de azt tudom garantálni, hogy a teljes sötétség már a Sytar fennsíknál fog elérni minket... Bár ha gondolod, megpróbálkozhatunk azzal is, hogy eljussunk Shiratába, bár akkor gyorsítani kéne a tempónkon. És még akkor sem biztos, hogy eljutunk sötétedés előtt oda, de... Ott biztonságosabb lenne, nem?
Fák suttognak, némelyik hangosabban valamelyik halkabban, némelyik inkább Shiratát ajánlja, másik Sytar puszta felé küldi, s bár eddig úgy gondolta, jobb lenne kerülővel... Talán nem éppen célszerű mégsem, hiszen árnyék a fennsíkon is van, sőt, mindenhol, és egy városban talán mégis egyszerűbb lenne lerázni, ahol több ember él.
- Zavarossá vált az erdő, bizonytalanná tesz...
Teszi hozzá, szinte suttogva, hogy magyarázza miért is kezdett más irányba gondolkozni. Netán, már ilyen hamar kezdene éledni Ko, és már maga az erdő sem tudja, hogyan is lenne helyes, hogy a két vándor megmeneküljön?
- Ko... Gondolom nem helyhez kötött lény, és el tudja hagyni az erdőt ha kedve tartja... Igazam van?

[- Ugyan, ne emészd magad emiatt, kérlek. Biztosan oka van, hogy így alakult, nemde? - Mosollyal fűszerezi meg szavait, hogy még jobban oldja a másikban a rossz érzéseket, miket ez az egész szerencsétlenül elsült helyzet szülhet belé.]

Hosszasan figyeli frissen szerzett társát, ki nagyon úgy tűnik, mintha hirtelen meggyengült volna. Ki tudja, mi volt ez az érintésével kapcsolatban... Bár így már egyre biztosabb, valami mágikus erővel bír, ami... Talán most ennek köszönhetően kissé cserben is hagyja.
Rocky felszerelését igyekszik gyorsan hátára esősíteni, nem tudni, mikor rogy térdre, mikor kell segítőkezet nyújtani. Az is lehet, hogy nem lesz rá szükség, de inkább gondoljon erre is egy elf, semmint majd később rimánkodjon amiért nem tudott segíteni neki.
Közelebb is lép hozzá, s talán már fejben meg is volt, hogy gyengéden vállához ér, és meg is kérdezi, miben segíthet "barátjának", de ő hamarabb feleszmélt erőtlenségnek látszó tűnődéséből. S bár szavai egyáltalán nem megnyugtatók, fel is kéne háborodnia Rockynak, hogy egyről a kettőre szerzett magának, egy egyenlőre legyőzhetetlennek tűnő üldözőt. Nos még ha próbálkozna vele, sem menne a harag vagy bármilyen ehhez hasonló indulat. Csak rá kell néznie a másikra. Egy ugyanolyan érző lény, mint ő maga, nem érdemel, sem haragot, se semmi ehhez hasonlót.
- Ugyan, ne emészd magad emiatt, kérlek. Biztosan oka van, hogy így alakult, nemde? - Mosollyal fűszerezi meg szavait, hogy még jobban oldja a másikban a rossz érzéseket, miket ez az egész szerencsétlenül elsült helyzet szülhet belé.
Majd ahogy indulni készül a szőke hajú, úgy ő is már lép nyomába, ám kis híján hátára kenődik, ahogy hirtelen megáll előtte. Ehelyett inkább hátrébb szédeleg, és nem sokon múlik, hogy egy ágnak köszönhetően földre zuhanjon.
- Hát... Akkor már meg is kaptuk a választ, hogy miért keveredtem ebbe bele, hogy a te szavaiddal éljek. - Motyogja, még próbálja pillanatokra elvesztett egyensúlyát újra összeszedni, hogy végre már tisztességesen megálljon, és visszasiessen a másik mellé. Az kell még, hogy pont most fessen le magáról, egy szerencsétlen képet, mikor éppen "vezetővé" kéne hogy váljon.
- Ismerem ezt az erdőt, régebben nagyon sokat bujdostam itt. S bár azóta biztos változott már, azt hiszem a fákkal még megmaradt a baráti viszonyom, ők biztosan segítenek, ha már számomra is új helyen lyukadunk ki.
S eljött az idő, hogy az első érintését is megintézhesse az idegen felé, mi természetesen egy vállra hajtott nagy szürke kézben nyilvánul meg. Nem tudni miért, Rockynak mindig első dolga, hogy az ismeretlen vállát megérintse. Jó szokása, hiszen eddig még nem találkozott olyasvalakivel, ki durván ellökte volna kezét. Talán, ezért is merte most is ilyen fesztelenül megtenni.
Csak akkor emeli már le tenyerét, mikor neve elhangzik az idegennek, s immáron keze után kell kapnia. Mosolyog, még mindig... Ha már nevet kap, biztos benne, hogy sosem felejti el.
- Különös neved van. Ismerősen cseng... Egyébként Rocky vagyok. - Rocky... Milyen hosszú ideig nem merte saját nevét használni, de most, hogy már nincsenek üldözői, végre valahára, használhatja azt mi valójában az övé, és nem kell füllentenie, ennek a szimpatikus alaknak.
- És ha neked is jó úgy, előbb szerintem érjünk ki az erdőből, és utána induljunk város felé. Így kicsit hosszabb lesz az út, de rövidebb ezen a helyen.
A kezet óvatosan engedi el, és igyekszik kissé tétován megindulni. Nem a saját tempójában szeretne járni, hanem a másikhoz igazodni. Ki tudja, lehet gyorsabb Naae-nél, és kellemetlen lenne már induláskor lehagynia. Főleg, hogy segíteni szeretne neki, hogy kijuthasson innen.
- Ha nem bánod, egyébként, megkérdezhetem, hogy pontosan ki is ez a Ko? - Bár szíve szerint inkább "mi is ez"-t mondott volna, de ha már valaminek neve van, akkor az bizony már inkább valakinek számít, semmint, hogy állatias jelzőt ragasszon rá. Pláne, ha már arra is képes hogy üldözze. 

[- Látom!]

 Nem fordul a másik felé, csak reméli, hogy annak nem esik baja, ahogy durván elrántotta. Talán még ezért is bocsánatot fog kérni, hogy így bánik vele, akár még egy engesztelésről is szó lehet, mondjuk... Valami ajándék, amit csak úgy cakk-pakk el tud készíteni. Amit csak megkíván a másik, elvégre már egy ideje nincs társasága, és nem lenne szép, most így elveszíteni. Ki tudja, neme hasonlóan érzékeny ő is, mint ahogy egy régi szőke ismerőse volt. Az már valószínű, hisztiben tört volna ki, egy ilyen rántás miatt.
 Egyre csak szegezi íját a valami felé, és próbálja összerakni, amit eddig megismert belőle. Köddé válik, elpusztíthatatlan, valami teljesen ismeretlen... Lény? Mondható ez rá? Lehet, hogy pusztán csak egy erő, valami hatalmasabb, mit az ő esze talán csak tanulásokkal töltött hosszú órák után lenne képes felfogni.
 - A szemei között, látod a jelet, azt találd el és egy időre nyugtunk lesz.
 Az utasításra óvatosan biccent, miről nem is gondolná, hogy a másiknak hiába is teszi, az bizony nem sokat lát belőle. Sőt mondhatni semmit, de annál inkább érezheti nyakának megfeszülését.
 Gyengéden ér hozzá, meg se érezné, hogyha csak egy teljesen hétköznapi érintésről lenne szó. Annak ellenére, hogy vándornak tűnik, kezeit puhának érzi, semmint olyannak, amit már igazán megviselt volna az idő. Nem úgy mint az övé, mi inkább érdes tapintású, durva. Csak mozdulatai, és szavai varázsolhatják újra kellemessé saját érintését.
 De visszatérve, az idegen tenyere nyomát, mégis megérzi, mert furcsa érzés járja át tőle. Mintha hirtelen ereibe beszökött volna valami más, és végigrohanna testén, hogy lehűtse és megnyugtassa. Olyannyira, hogy egy hosszabb pillanatra a szeme is lecsukódik, s mire felnyitja.
- Látom!
Hangjában valami más is megcsillan, meglepettség, az újtól való felismerés. Hiszen eddig miről beszél, hiába is biccentett, nem igazán látta, de most... El is gondolkodna a történteken, hogyha nem éppen támadni készülne az árnylény.
 Nyilát szabadjára engedi, és ennek az érintésnek hála, még célba is talál. A lény hirtelen köddé válik, ismét, mint ahogy korábban is, bár mintha fájdalmasan morgott volna valamit. Lehet valaki meg is érti szavát, de Rockynak nincs ekkora szerencséje.
 Hosszút fújva fordul a másik felé, és bármennyire is csak egy időre lesz nyugtuk, mégis sokkal jobban érzi már magát így.
- Akkor, ha szabad azt mondanom, ideje lenne elhagyni ezt az erdőt, és valami nyugalmasabb helyet keresnünk magunknak. Ha van kedved hozzá, tarthatunk együtt is.
Inkább megérdeklődik, semmint bármibe is belerángassa a másikat, mihez talán nincs is kedve. És illem-illem... Arra nem is gondol, hogy a "csak egy időre" akár másodpercek is lehetnek...

[- Ne haragudj, hirtelenségem miatt, nem áll szándékomban bántani.]

A furcsa rémképtől megijed. Bármennyire is megélt már éveket, bármennyire is látott már sok mindent, egy ilyen furcsa jelenségtől, mégis összekapódik a gyomra. A kék tekintetet, szinte azonnal jéggé fagyassza, és annak ellenére, hogy felpattant ültő helyéről, hogy lőjön, keze mégsem engedelmeskedik, csak fogja felajzott íját, és a furcsa valamire célozva vár. Amíg nem támad, ő bizony nem bántja... De látja rajta, hogy bizony őt akarja. Vagy csak illúzió? Hiszen árnyékból született.
Szemét becsukja, lélegzetét visszatartja...
Lőni kell.
Lő.
De a lénnyel nem történik semmi, s ahogy felé kap, újra a földön köt ki, ugyanott a fa alatt. Sajog dereka, és egész háta, ahogy végigdörzsölte annak durva kérge, mégsem tétovázhat tovább. Az a valami még itt van, és nem sok esélye van ellene, hogyha ilyen szánalmas módon, a földön, mint feltálalt vacsora várja halálát.
Ösztönből újabb nyíl után kap, és már szegezi is a valamire, mi még mindig morog! Hallja valahol itt kell lennie! Hát szemét is kinyitja végre, s bár tudja jól, a legostobább cselekedete volt mindközül, hogy zöld íriszeit, szürke héjuk mögé rejtette, nem tudott gondolkodni. S úgy tűnik, még mindig nem tud...
A valami eltűnt, nyílvesszője, a vele szemben, tőle nem olyan messze lévő fából meredezik ki... Szegény fa, de... Nem véthetett célt, hiszen nem volt tőle messze, sőt...
De még mindig morog.
Idegesen kapkodja, a még mindig felajzott íját, keresve a furcsa valamit, hogy bemérhesse, és egyetlen lövéssel végre valahára a földre teríthesse.

Egy másik hang is megszólal, valahol messziről, mi nem morgás. Nem is hasonlít ennek a fekete valaminek a hangjához, inkább kedves, és szó szerint hívogató. Már-már akár kedvesnek is mondható, mégsem túl bizalomgerjesztő. Már csak azért nem mert előbb még itt volt valami, ami... Ami nem tudni mi, és akkor hirtelen jön valaki, aki keres...
Netalántán, ezt a furcsa lényt keresi? Vagy valami teljesen mást, és nem tud erről az árnyékszerzetről, és szólni kéne neki, hogy vigyázzon, mert hamarosan letépi valami a fejét, és akkor már végképp nem lesz meg amit vagy akit keres?

- Ha te vagy az. Kérlek! Ez már nem tréfa! … Ko?
Egyenesen mellőle szól, és íját, még mindig rémülettől ködös gondolatai miatt, azonnal rászegezi, és majdnem el is engedi nyilát, mi még mindig ott feszeng kezében.
Majdnem... Még szerencse, hogy ott az a majdnem, és nem lőtt ennek a valakinek homloka közepére egy kisebb lyukat.
Zavart a másik... Saját magát pedig maj’ megeszi a szégyen. Szép fogadtatásban részesíti, ezt a nagyon úgy tűnik, fegyvertelen erre járót, annak ellenére, hogy inkább igyekezett mindig is kedves, és valamennyire nyitott lenni mások felé. Főleg, az ilyenek felé... Szőke haj, és hasonló kék szemek, mint a bestiáé, mi előbb rá kívánt támadni. Bár be kell látni, van különbség kettejük megjelenése között.
- Ne haragudj, hirtelenségem miatt, nem áll szándékomban bántani.
Halkan beszél, miközben minden fegyverét igyekszik, minél hamarabb szem elől eltűntetni, hogyha már elsőre nem is, de másodjára, valami barátságosabb képet festhessen le magáról.
Lassan még a fa alól is felkel, óvatosan leporolva ruháját, bár inkább sietősen mozdul, semmint, hogy még percekig azon tétovázzon, hogyan is fest öltözéke.
- Szerintem, jobban tennéd, és talán én is, hogyha innen most azonnal távoznánk. Furcsa lény ólálkodik erre, és nem éppen szelídségről árulkodott, mikor láttam.

S mikor közelebb lépne a  másikhoz, hogy legalább egy érintéssel is bizonyítsa, nem szeretne semmi rosszat, és akár azt is szívesen venné, ha együtt mennének tovább... Abban a pillanatban a furcsa feketeség, az idegen háta mögötti fa árnyékából kezd újra kikörvonalazódni.
- Gyere onnan!
S mi gyenge érintésnek indult, egy vad kézszorítás lett, s már rántja is maga mögé a másikat, hogy megvédhesse. Bár való igaz, újra csak félelem szökik minden porcikájába, de... Nagyon úgy tűnik, a szőke hajú fegyvertelen.
 

Már nem tudni mióta tapossa a földet. Mint egy árny, egy csendes kísértet járt-kelt, egész Awat' Awanor földjén. Talán csak néhány pontot nem érintett hosszú vándorútja, mi úgy tűnik, most ér véget. Ugyanarra a helyre lyukad ki, honnan indult jó pár... Ki tudja már hány évvel ezelőtt. Nem számolta már hosszú-hosszú ideje, sem a nappalokat, sem az éjszakákat. Azt sem, mennyit lépett, azt sem mennyit sóhajtott, vagy éppen hányszor akadt el lélegzete.

Mit tehet valaki, ha életének már nincs célja? Volt neki, rengeteg, de mind-mind csak rövid távú. Pedig tudta jól élete hosszúra fog nyúlni, mégsem tervezett hosszabb célokat. Talán csak ezt a vándorutat, mi... Végére ért.

Hova tovább? Mit tehetne? Hiszen... Nincs rosszabb, mintha csak van az ember, minden elképzelés és gondolat nélkül. Mondhatni, már nem is él, csak létezik. Csak úgy van. Ezért döntött újra, hogy talán... Talán végre valahára feladja. Hogy eltűnik erről a földről, hogy valahol máshol veri le sátorfáját, vagy éppen az egész világról eltűnik. Egyszer már megpróbálta, de egy hang visszatartotta. Most nem próbálta meg csak gondolt rá. És mi történt?

Álma volt... Valakivel beszélt aki fiának nevezte, de nem tulajdon apja volt. Még ha nem is látta őt soha életében, azért tudja, hogy nem így nézhetett ki apja. Nem, neki vöröslő szemei voltak, és sötétszürke bőre, mit örökölt is tőle. De aki hozzá beszélt, az teljesen emberi volt. Túlságosan is emberi, semmi köze nem volt az ő kevert fajához. Egyikhez sem... De miért nevezte fiának?
És amit suttogott. "Folytatni kell." De mégis, micsodát? Mit kell folytatnia, mit kell tennie? Hiszen nincs már célja... Nincs semmi sem, mi ide köti, pusztán hosszú élete.

"Te vagy az első" De mégis mihez, minek az elsője?

Egy fa tövébe rogy le, kényelmesen, még gondolatait próbálja kizárni. Persze, ki lenne képes rá? Így maradnak az újabb, bár nyugodtabb gondolatok.
Nincs értelme ezen az álmán gondolkozni, nincs értelme a furcsa hang után koslatni. Vagy lehet, ez lenne az új cél? Megtalálni a hangot? Felkutatni, ki és miért nevezte fiának? De mégis hol lelhetné meg? Egyáltalán, miből induljon ki? Egy álomból? Egy egyszerű vízió után kezdjen kutatni?

A fák suttognak. Halkan, mocorognak és egyre csak viszik egymás közt a furcsa hírt, valaki van még errefelé. Nem tudni kicsoda, nem hallja pontosan, mert saját gondolatai elnyomják, kedves barátai hangjait. Így csak egy töredékkel képes beérni. Nincs egyedül.
Még mindig ül, de íját ölébe húzza, még egy nyilat vesz elő. Bármilyen szándékkal is közelít felé az akárki, a legrosszabbra már felkészült.

NÉV: Rocky Coastline
EGYÉB MEGSZÓLÍTÁSOK: Csalka
BECENEVEK: Parvon
NEM: Férfi
KOR: 124 év
FAJ: Természet Népe
ALFAJ: Sötételf

JELLEM: Kissé titokzatos lénynek tűnhet, mégis mindig közvetlenül nyit mások felé. Főleg ha annak a valakinek segítségre van szüksége. Önzetlensége kimeríthetetlen, bárkit képes szárnyai alá vonni, bármilyen hírek is keringjenek róla, vagy bárhogy is bánjon Rockyval. Szinte már-már hivatásának érzi ezt, mit igencsak komolyan vesz, ahogy az életben szinte mindent. Éppen ezért, nem mondható viccelődőnek vagy éppen túl humorosnak, nem az a sötételf, aki a leghangosabban képes kacagni. Ennek köszönhetően elég unalmas férfinak tűnhet, de talán tanulni akarása és tudás utáni vágya ezt ellensúlyozza.

MINDIG:
- Karkötője és Nyaklánca
- Emlékek között kutakodva, valahova leroskadni

SOHA:
- Bőrszíne (nem célszerű emlegetni, hogy mennyire is szürke)
- Elhunyt fontos személyek (nem beszélni róla!)

TITOK:
- Hamar képes bárki iránt vonzalmat mutatni, és szívébe zárni
- Édesanyja elf volt

FÉLELEM:
- Unokafivére újra felbukkan

KÜLLEM: Hosszú élete során igen magasra cseperedett, majdhogynem már két méter magasra nyújtotta az idő, ám szerencsére, nem hagyta, hogy belevékonyodjon. Kalandozásainak köszönhetően, izmai arányosan gyarapodtak vele együtt, így nem hasonlít egy jól megtermett csontvázra. Ám kérdés, nézné-e azt valaki, hogyha ennyire sötétszürke bőre van valakinek, mint neki. Amit még figyelemfelkeltőbbé teszi, immáron rövid hófehér haja, mi kócosan borul arca mellé.

ISMERTETŐJEGY: Smaragdzöld szemei.

TERMÉSZETFELETTI:
Gyermekkorában a fénymágiát próbálta elsajátítani, de fajából eredően, csak minimálisan tudta megtanulni, kisebb fénygömböket képes csak létrehozni, nagy erőfeszítés árán.
Azóta mágiával, varázslatokkal nem próbálkozott.

ELŐTÖRTÉNET:  
Hangosan csörrenve, szinte már sikítva pattannak el a láncok, mik lehullva egy apró dobozt hagynak kinyílni. Amilyen kicsinek tűnik a doboz, olyan hatalmas belseje van, miből már szöknek is ki az apró emlékek. Felszállnak, keringenek körbe-körbe, hogy tulajdonosuk kedve szerint válogathasson közöttük.
- Rocky fiam... Csak szépen sorban. Ha már ennyi összegyűlt, kezdjünk mindent a legelején.
A sötételf kezét kinyújtva kap az egyik, már-már igen halvány szál után. Tükrében egy fiatal szőke fiú mosolyog vissza, kinek arcán furcsa jelek vannak. Kacag, néha el-el szalad, furcsa becenevekkel dobálózik. Egy életvidám fiú...
Gyermekévek ezek, mikor még elfek között volt, mint egy valódi feketebárány. S bár nem bántották, mégis gyakran maradt magára, különös színe miatt. Ugyan, ki ne ijedne meg egy ilyen sötétszürke, fehérhajú valakitől? A szőke kisfiú, a folyton nevető, az életvidám, a beceneves. Akinek mindene volt a karkötők gyártása, és mindenféle baráti szerződések lebonyolítása.
Barát, aki sosem hagyta cserben.
- Odanézz gyermekem, ott van a következő...
Rocky szomorkodva engedi el, gyermeki emlékét, és nyúl a következő után. Fakó színű, s szinte forrong, tombol a következő szál. Nincs sok kedve hozzáérni, mégis utánakap.
Egy 17 év körüli hosszú hófehér hajú fiatal, szomorú arca tekint vissza belőle. Egy elhatározás nyomasztó emléke, mit, talán ha soha nem hoz meg, akkor...
- Ne kalandozz előrébb Rocky... Szóltam. Sorjában.
Szomorú arcú fiatal elindul, egyetlen íjával a hátán a nagyvilágba. Családját, barátját és mindent maga mögött hagyva. El, kitudja hová, csak el, hogy senkinek ne váljon többé terhére. Ostoba gondolat volt, pillanat szülte, vagy valós volt és igaz? Nem tudni már, túl régen volt.
Az emlék elröppen és menekül minél messzebb, hogy helyére egy újat cibálhasson a szürke gondolkozó kezébe. Szinte magától röppen, s fenyegetően villódzik.
Zúgó tenger, minek vize torkába szalad. Egy fiatal felnőtt próbálja minél mélyebben fejét a víz alá szorítani. Micsoda meggondolatlan dolog is lett volna...
A villódzó kép hirtelen nyugodttá fakul, s egyszerre két arcot lök elé. Egy gyönyörű, fehér-szürke hajú nőét s egy fekete hajú kisfiúét.
A fiú képére, Rocky nyakláncához kap, mi bizony azért kaphatott meg, mert azok a kék szemek, már nem égnek többé. Mert a néma száj, többet nem szól, s mert már nincs többé, kit cipelhetne a doktorokhoz. Milyen különös is volt, s mennyire megszerette a törékeny fiút, kiről, talán soha nem is tudja meg, hogy valójában, nem gyermek volt. Ám Rocky szemében... Örök gyermek marad, aki kis híján elcsavarta fejét.
Nyakláncát megsimítva végül hagyja ezt a képet is továbbszállni. Messzire, el, minél tovább, hogy talán majd egy éjjel újra elé villantsa a két barátságos arc képét, kikét, már a való életben soha többé nem fogja látni.
- Ezt nézd meg inkább.
A nyújtott foszlány után nyúl, s ahogy belenéz. Mosoly terül szét arcán. Bár a kép, nem a legörömtelibb mégis. Egy dühtől ordító, szőke férfi, ki hatalmas pofonnal üdvözli rég nem látott barátját. Aki menekülni próbál előle, majd újra üt és ordít. Végül sírva borul karjai közé, egyetlen szót ismételgetve: Miért?
Az újralátás öröme, mi évek haragját borította a sötételfre.
Évek következnek. Hosszú, már majdhogynem csendesnek mondható évek. Mellette... Napközben városokat, erdőket átszelve, csak menni a sehova, éjszakánként pedig, egymás karjában megpihenni... Micsoda boldog évek.
Nem engedi a szálat Rocky, egyre csak figyeli, pedig az menni kíván már. El, hogy a többiekkel elvegyüljön, hogy a szívet végre ne dobogtassa olyan hevesen, mint ahogy azokban az években dobbant, egy másik szívvel együtt.
- Engedd. Még nem értünk a végére.
Tenyerét szétnyitja, s az évek végre szabad utat nyernek.
- Sajnálom Rocky.
A mellette ülő elemeli róla tekintetét, még csak rá sem mer nézni a férfire, aki szomorúan emeli fel fejét, az újabb emlék láttán, mi viharként tombol felette. Egy őrült lány, kiről kiderült saját testvére. A tomboló unokafivér, ki mindenáron halálát akarta. A lemészárolt Coastline család, kit a bosszú ölt, hogy csapdába csalhassa a félvér férfit.
És a haldokló Grassy...
- Miért?
Szakad fel első kérdése. Nem ellenkezett eddig, múltjának minden pillanatát úgy nézte újra végig, hogy egy árva szót sem szólt, nem rótta fel, hogy mit is tettek vele. Most mégis, kérdőre vonja a mellette ülőt.
- Te vagy az első...
Válaszol az, egyre csak lesütve tekintetét. Rocky torkába gombóc szökik, s újra a fonálra néz.
A haldokló Grassy... Még akkor is mosolygott, mintha mi sem történt volna. Mintha nem kínozták volna pusztán azért, hogy a szürkebőrűből válaszokat csikarjanak ki. Mintha nem is csörgedezett volna méreg ereiben. Mosolygott, bíztatóan s utolsó perceiben is élt az örömmel, mit számára a legfontosabbal tölthetett.
A szál sikítva vált képet. Egy homokbuckát mutat, minek tetején egy apró gally áll, amire egy hosszú hófehér hajfonat van erősítve. Vajon az 50 év alatt, mekkorára nőhetett az a fa? Netán kivágták már?
- Fiam. Folytatni kell...
Hirtelen fordulna a hozzá beszélőhöz, de az addigra már eltűnik. Majd másik oldalára kapja tekintetét, de a táj megváltozott. A ködös semmiségből, hirtelen került újra, napsütötte erdő egyik fája alá, mi kissé kényelmetlenül nyomja hátát. Felébredt...

FELSZERELÉS: Oldalán, barátjától rámaradt, ezüst kardja díszeleg, mit csak legvégső esetekben használ, még jobb oldalán, egy kisebb táska, miben legfontosabb útravalói éppen hogy elférnek. Hátán apjától megörökölt, sötétkék íja díszeleg.

EGYÉB MEGJEGYZÉS: -