[- Nekem régen azt mondták, hogy a hegek büszkeségek, mert megmutatják, mennyit is élt már túl viselőjük.]

Álmodtam rólad...

Érdekes számomra, hogy valaki ennyire hosszú ideig fogja kezem. Mintha csak rajtam felejtette volna, mint egy kevésbé ügyes gyilkos, a tetthelyen a kését. Bár az érintése nem okoz olyan fájdalmat, mint egy kés, sőt! Egyenesen azt merném rá mondani, hogy kellemes, mégis óvra int. Már csak azért is, mert aki engem tanított ilyet sosem hagyott. Sem nekem, sem pedig, hogy velem bárki megtegye...
 Tekintetét keresném, hogy ezzel üzenjek neki, hogy bizony egy részét "rossz helyen hagyta", mégis szemeit teljesen máshol találom. Mint gondoltam, sebhelyemet figyeli. Akaratlanul is végigszalad rajtam egy mosoly, mi mégjobban megadja fejemnek a groteszk, mosolygós baba képét, de egyszerűen nem tudom magam visszafogni, ha ilyenről van szó. 
 S inkább hallgatok. Figyelek... Csendben...

 Akármennyire is nem kéne már "jó emberismerőnek lennem", mert elég lenne csak a támadó-áruló-hazug embert felismernem, mégis megmaradt valamennyi belőlem még, hogy lássam, elmékedik valamin.
 Mintha köd szállt volna körénk, bár nem olyan, ami látható és tapintható, hanem csak érezhető. Tudom, hogy felőle jön... Pontosabban, mintha csak belőle áradna. Az a tesznye mosolyom is leolvad arcomról ennek hatására, hogy még jobban tudjak figyelni rá.
 Olyan, mint amikor Altairt megöleltem. Valami olyanba piszkáltam bele akaratlanul, amibe nagyon nem lett volna szabad. Mintha csak valami jelzőberendezés lenne fejemben, ami jelez, hogy mikor kérdezzek, vagy utaljak, vagy cselekedjek valami olyat, ami ilyen légkört teremt körém.
 Tekintete is máshol jár, lehet már egész lénye itt sincs, csak lekének porhüvelye mozzan néha egy kicsit, hogy kezét más utakra terelje... Természetesen, rajtam.

 Álamhoz érve, inkább tűrök, s nem hagyom egyetlen részemnek sem, hogy reagáljon. Rezzennék talán, az is lehet, hogy még hátrébb is vetném magam, de... Sokkal jobban leköt, ahogyan nem tudom mire vélni viselkedését.
- Nekem régen azt mondták, hogy a hegek büszkeségek, mert megmutatják, mennyit is élt már túl viselőjük. - óvatosan beszélek, már majdhogynem suttogva formálom meg szavaimat. Látom, hogy Yo csak lassan ébredezik még, abból a kábulatból, ami valójában csak emlékezés volt a részéről.
 Azt is meg merem saccolni, hogy nem jó emlékek ezek... Már csak arra a különös ködre gondolva, ami nem olyan régen telepedett ránk. Ami azt hiszem, lassan kezd felszállni, ahogyan a hófehér hajú kezd visszatérni evilágra.
 
Nagy levegőt véve pedig tovább gondolkozok. Úgy érzem, nem leghelyesebb volt ez a mondatom, lehet megint rossz helyekre tapogatózok. Lehet terelnem kéne sebéről, lehet nem kéne megkérdeznem, lehet...
 Fenét a sok lehettel! Elvégre, én magam vagyok a róka, aki mindenbe beleüti az orrát. Hány emberből szedtem már ki olyan dolgokat, mit állítólag életük árán is védtek? Mennyi ártatlannak vélt személyt árultattam el, egy fél mondattal? Nem... Sajnálom Yo, túl kíváncsi vagyok én ehhez, hogy azt figyeljem, neked mennyire ködös, és mennyire is van ínyedre egy-egy mondatom.
Lehet ebből még egyszer rosszul fogok kijönni.
- Sajnálom, hogyha megbántottalak ezzel a mondatommal. Nem szeretném, hogyha netán rossz emlékeket idéznék fel benned. - dehogynem szeretném, ha ez kell ahhoz, hogy megtudjak valamit róla! - Remélem nem okoztam kellemetlenségeket, vagy tán mégis? Vagy... - hajolok közelebb, míg direkt függve hagyom mondatomat, hogy csak nyugodtan vágjon bele. Kezdjen csak el arról mesélni, hogy valójában mennyire nem szörnyűek emlékei, és én hadd kérdezhessek rá, hogy akkor mik is azok. Vagy ha másik oldalról közelít, akkor én is majd taktikát váltok.
 Mondjuk, most nem csak adnám a jó hallgatóságot, hanem tényleg azzá is válnék, ha jobban belegondolok. Elvégre, nincs megbízásomban, hogy ki kell hallgatnom őt, vagy netalántán meg kell tudnom róla valami érdekfeszítőt. Senkinek nem dolgozom most, csak magamnak.

És igen, most én Rebane, önnön erőmből, saját akaratból, ki akarom faggatni kicsit ezt a Yo-t.

[- Szóval, ezek a valamik... Mik...]

Volt egyszer... Lesz-e még?

Türelmesen megvártam válaszát, ami, nos nekem nem sokat jelentett. Vagy... Lehet ugyanazt mondta, most ezzel ő is, mint amit én mondtam neki korábban válaszommal? Hogy halvány sejtelmem sincs, merre megyek, csak visz a lábam, valamerre, a... A semmibe? Igen, azt hiszem, ezt szerette volna mondani, vagy ha mégsem, nos akkor jól megcsavarta ezzel az egyetlen egy szavával válaszát.
Éppen ezért, nem is érdeklődöm tovább, bár lenne ezer kérdésem. Miért? Hogyan? És egyáltalán van célja? De még most várok vele...

És nem is hiába vártam. Megáll, mintha csak valaki parancsolta volna neki, és... Nem tudom mire vár. Még szemeit is lecsukja, és úgy... Mit is csinál?
Tovább fogom kezét, és mivel mást nem igazán tudok tenni, hát figyelem. Ahogyan a halvány fuvallat a hajába kap. Cikázik minden szála vele, óvatosan olyan hullámokat vetve, amilyet eddig azt hittem csak a víz tud.
Akaratlanul is eszembe juttatja gyermekkorom, mikor még saját szüleimmel éltem, mikor még nagyon ostoba kis kölyök voltam. Talán akkor láttam utoljára ilyet, mikor a fekete hajú, velem egy idős kislánykákat figyeltem. Bár ők szaladtak, kergették a lepkéket... Igen, azt hiszem azokat. Én pedig, egy ideig kergettem őket, mert mindig meg akartam húzni a hajukat.
Őszintén szólva, most is szívesen meghúznám, ezeket a fehér tincseket. És egyáltalán nem azért, hogy fájdalmat okozzak neki, bár biztos vagyok benne, hogy azt tenném... Nem, egyszerűen csak túl szép a haja... Csillog, és hófehér, és... Valami elképesztő vágy kapott el, hogy egy tincsét magammal ragadhassam. Hogy elvegyem... Hogy az enyém legyen.

Csak akkor tudom elterelni gondolataim róla, mikor valami különös aranyszínt látok. Nem értem micsoda, nem láttam még soha hasonlót. Ezért is van, hogy kissé félve húzódtam el tőlük, mikor felém vette irányát, de szerencsémre, hamar el is tűntek. Ijesztő... Ilyenben még tényleg sosem volt részem. Szemfényvesztés!
- Szóval, ezek a valamik... Mik...
Inkább mégsem folytatom, csak nézek utánuk, majd újra vissza, immáron már számomra névvel rendelkező valakire. Yo... Soha nem hallottam még ennyire rövid nevet, bár ha a saját nevemre, a valódira gondolok, nos az sem a leghosszabb. Jis... De úgysem fogom ezt elmondani. Már régen nem ezt a nevem használom, már régen nem így neveznek engem...
- Rebane.
Mégis nehezemre esik új nevem kimondani, hiszen akitől kaptam, már régen messze van, már ki tudja merre jár, és ki tudja miért küldött el. Olyan dolgok amire talán az életben nem fogok választ kapni. Amire talán nem is kell, csak mint hű tanítvány, követnem kell egyszerű parancsát. Menni... El... A saját utamra.

Ám hamarosan újra megállni kényszerülök, úgy tűnik ideiglenes vezetőm nagyon nem akar tartani a bizonyos előre felé. Kicsit összehúzom szemem, ahogy egészen közel hajol hozzám, és halkan suttogni kezd. Túl idilli, túlontúl közvetlen ez a viselkedés számomra. Vagy ez hölgyeknél természetes, ez a bazsalygó hang, ez a gyönge érintés? Volt dolgom velük, de nekik fizetni kellett, hogy így viselkedjenek... Vagy meg nagyon le kellett sérülnöm...
- Rendben.
Kicsit szófukar lettem, de azt hiszem, csak azért mert elkezdtem tartani tőle. Szemfényvesztő... Nem tudom kiverni a fejemből, túlságosan belém lett nevelve, hogy az ilyenektől amennyire csak tudom, tartsam távol magam, mert semmi, de semmi jó nem sülhet ki belőle. Lehet mesteremnek volt dolga velük... Sőt mondta, hogy volt. De nem mondta, hogy mi, miért...
Lehet pont kedvességével akar "elcsábítani"?

Mindenesetre, nem most fogok ellenkezni, inkább én magam is leülök. Elvégre, rám férne kicsit, talán így sebem is hamarabb befejezi sajgását, és újult erővel tudok majd nekiesni, a talán elég hosszú saját utamnak.
Kicsit oldalamhoz nyúlok, és csak így ruha alatt megigazítom kötésemet, addig is, még Yo eszeget egy kicsit. Elvégre, nekem is van sajátom, de nem igazán...
- Igazán köszönöm.
Jó, mégis éhes vagyok. Ahogy felém nyújtja, mindenféle illedelmes elutasítás nélkül, már el is veszem az ételt. Elvégre, ha adnak, miért ne fogadjam el? Lehet mérgezett, lehet valami szemfényvesztés benne, de azt hiszem ezeket mind fel fogom ismerni az első falatból. Ha mégsem... Nos őszintén szólva, nem is bánnám halálom.
Lehúzom orromat, és számat takaró kendőmet, és úgy kezdek el enni, mintha most nem életem egyik legrondább sebét mutatnám a másik felé. Mondjuk, én magam már megszoktam, nekem már olyan akár egy védjegy.
Csak a hölgyek nem szeretik annyira. Ők valamiért tartanak tőle, hogy hozzáérjenek, hogy ránézzenek. Hosszas szemezgetés után tudnak csak dűlőre jutni, hogy amúgy nem harap sebhelyem, sőt én sem nagyon.
- Ha gondolod, akkor én is tudok adni neked, van nálam is, lehet valamivel frissebb.
Kissé motyogok, ha nincs rajtam kendőm, annyira nem szeretek artikulálni. Elég groteszkül néznék ki vele.
Kis szütyőmet én is lehámozom, bár én oldalamon viselem, és egy... Nos hasonlóan száraz állapotában lévő kenyér szeletet veszek elő, bár valamivel nagyobb, mint ami nála volt.
- Úgy tűnik, ebből majd vadászat lesz.
S már harapok is bele a tőle kapott szárazságba... Halvány mosoly húzódik, amúgy is vigyorgós fejemre. Nem tudom mikor ettem utoljára, az elmúlt napokban, nem sok kedvem volt hozzá...

"...és átpattan vállamra, hogy boldogságom leljem benne."                   

Határozott érintése kissé meglep, hiszen volt már szerencsém pár nőhöz, de mind gyengéd volt... Ő nem az. Határozottsága vetekszik talán még az enyémmel is. Csak méretünkben van különbség, de úgy tűnik, akaraterőben semmi.
Meglep, és mondjuk úgy kissé le is nyűgöz, hiszen, szeretem az új dolgokat, a különlegességeket. S úgy tűnik, neki nem csak haja különleges színű.

- Azt hiszem, nem lettem mocskosabb, mint amennyire már az voltam.
Válaszolok, szintúgy mosolyogva, bár még mindig számat nem láthatja. De tekintetemből leolvashatja... Tudom jól, megfigyeltem már, hogyha mosolyog az ember, a szeme is mosolyog. Így azt hiszem, senki nem fogja bánni, hogy még nem látja elcsúfított arcomat.
Talán meg is lepném vele. Lehet el is ijeszteném...

Én hallom csupán, hogy hangja trilláik a szélben? hogy különlegesen csilingel és dallamos annak minden hangsúlya? Micsoda hang... Olyan érzésekkel teli, mihez fülem, nos őszintén szólva nincs szokva. Főleg, hogy úgy tudtam, a nők nem igazán beszélnek idegenekkel, csak sejtelmesen kacarásznak. De ő... Megint csak másképp viselkedik.
Boldog... Vagy csak annak tűnik?
Netán ezzel akar kábítani?
Mégis szavait követve, felé indulok. Bár sebemből még mindig szivárog vérem, úgy érzem nem vészes, s azon kívül, hogy egyik tenyerem kissé rányomom, semmi másra nem lesz szükségem. Majd eláll...
- Parancsot teljesítek.
S ezzel az egy mondattal mindkét kérdését meg is válaszolom, úgy érzem. Talán még kérdezni fog... Mert már most kellemesen duruzsol.  Kellemes hallgatni. Mesélhetne még. Történetet, vagy akármit. Akár még énekelhetne is, ahogyan az előbb.

Kezem után kap... Nem ellenkezek, érintésére mégis egy pillanatra agyam visszakozni kezd. Elvégre, úgy tanultam, hogy kerüljek mindenféle ilyeneket, főleg olyan hölgyekkel, akik ennyire különösek. De nem érzek veszélyt... Nem, egyszerűen nem...
Vagy lehet pont a csilingelő hangja miatt kéne tartanom tőle? Már el is kábított volna?
A lényeg, hogy le kell jutnom, addig pedig...
- És te hogy kerültél ide? Merre tartasz?

[- Altair...]

Gondolatok. Ezek szaladnának végig most elméjén? Megannyi gondolat, válasz, netán kérdések, az én kérdésem miatt? Lehet, de még mindig nehéz ráismernem. Nehéz rájönnöm, kit tartok kezem között, de egyben biztos vagyok, hogy elengedni addig nem szeretném, még választ nem kapok. Sőt... Talán ha jobban belegondolok még utána sem szeretném úgy igazából elengedni, egyszerűen, csak... Muszáj leszek? Egyáltalán, muszáj leszek?

Hamarosan azonban valami jéghideget érzek. A szavai... Úgy szól, ahogy eddig mindig, sőt... Most mintha még hidegebben, mint mikor még kisgyermekkoromban szólt hozzám, mikor még nem is tudta, hogy egyszer ő lesz a nevelőm... Fagyosak, és kimértek szavai, mivel megvallja nekem, kicsoda is ő valójában.

Bár ilyen hanggal, ha teljesen másról is beszélne, akkor is elhinném, hogy hozzá van „szerencsém”. Hiszen így más embert nem hallottam még sosem beszélni. Annyira el tud már szakadni ennek a világnak az érzéseitől, mintha legalább több tized éve lett volna ezt tanulni, de... Kérem, nem lehetett neki, mert... Csak rá kell néznem. Csak emlékeznem kell...

Testem pedig megrándul, hogy még egy jéghideg járjon át. Mi már nem szavai, de valamiért korántsem érzem olyan hűvösnek mint azokat. Főleg, hogy hamar megmelegszik bennem...
A penge. Az a rejtett penge, miért nekem is ujjam kellett feláldoznom, hogy viselhessem és használhassam. S ahogy belém mártódik, mélyen...

Fáj... Pokolian fáj, de nem azért, mert... Mert ez természettől adódóan fáj. Hogyne fájna, mélyen belém vésődik, hogy vérem kiszöktethesse testemből és felsőrészemet láthatatlanul átitassa. Hogyne fájna. Ember vagyok.
De másért fáj... Valami másért sokkal jobban fáj.

Elengedem Altair vállát, és ahogy megszabadulok a pengétől hátrébb is lépek. Nem szólok semmit, csak sebem után kapok, és a földre rogyok. Nem fogok meghalni. Tudom jól, tanultam én is, hogy ez a szúrás nem öl, de kellően fájó és veszélyes, hogy tovább menjen az ellenség.

Ellenség lennék? Altair, ellenséged lettem? MIÉRT?!

Szemem összeszorítom, és inkább fel sem nézek rá, ahogy újra elküld magától. „Fiam”. Úgy nevezett, bár én már egy ideje nem apámnak érzem... Valami másnak, így ez a jelző kellemetlenül simítja végig füleimet, és még rosszabbul érinti meg mellkasomban rejtőzködő valamimet. Belemar...

- Altair...
Suttogok csupán, már meg sem hall. Biztos már méterekre van tőlem. Már elment, elindult, engem pedig, itt hagyott. Úgy ahogyan akkor tette, bár akkor nem okozott ilyen fájdalmat. Akkor nem kellett megsérülnöm, akkor nem kellett így látnom őt ilyen... Ilyen furcsa módon.
- Altair...
A sas elszállt...

[- Mondanám, hogy csatlakozz, de szerintem jobb lesz, ha hátrálsz egy keveset.]

"Kérdezd meg miért, nincs ki felel..."         

Egy halk, de kellően elégedetlen mordulás szökik fel belőlem, ahogy szembesít azzal a ténnyel ez a hölgy, mit mint mondtam, semmiképpen sem szeretnék tudtára adni. Bár gondoltam, hogy rájön belőle, hogy tudja, mi fán terem egyetlen mondatom, de reménykedtem benne, hogy nem kell kimondani. Főleg nem neki.

Tovább is méltatlankodnék... Már ha ez nevezhető annak. De ahogy felém lép, nos inkább maradok az engedelmes formámnál. Úgy is túlságosan érdekes kezd lenni számomra, hogy ne akarjak megtudni róla mindent. Aprólékosan, akár még kérdezve is, hogyha úgy szükséges, de mindenképpen valamit... Akármit! Mondjuk azt, hogy gyönge nő létére, miért van éppen egy ilyen helyen, ráadásul teljesen egyedül. Lehet nem is egy gyönge nő... Itt kezdődnek a kíváncsiskodásaim nagy nagy kérdései.

Ahogy karomba mar, nem rántom el kezem, bár állítólag nem lenne szabad ezt sem hagynom. Vigyázni kell, mert akár érintéssel is ölhet a szemfényvesztő. Vagyis, érintésnek álcázott, valami lesújtó támadással, ami természetesen az én számlámra íródna fel mint: „Egy gyönge nő legyőzte” címen. Ez pedig... Nos nem vetne jó fényt se rám, sem mesteremre... Bár kérdés, mennyire érdeklem én már őt?

Szavait előbbi gondolatom miatt alig hallom meg. Pedig vicces dolgot állított, mit máskor talán még meg is mosolyognék, annak ellenére, hogy ilyeneket is jobb kerülnöm. De miért ne tehetném meg, hiszen mosolyomat úgyis eltakarná kendőm... Valamint, már így is alapból mosolygós arcom van. Talán fel se tűnne neki.

Csak biccentek végül, és vele együtt mozdulok, de a talaj valamiért jobbnak véli, hogyha kicsúszik lábunk alól. Pontosabban inkább a furcsa fehérhajú lába alól, engem megkímél ettől a kíntól. De persze nekem bőven elég, hogy látom, ahogyan a hölgy a semmibe vész. Lezuhan… Ebből a magasból, ő lezuhan, valahová.

Hihetetlen érzés fut át rajtam. Egész eddig bujkált bennem a magasságtól való félelmem, de most mintha csak felrobbant volna bennem valami, szökik ki ölemtől elindulva, egészen fel mellkasomig, végig combomon, minden egyes apró végtagomat átjárva, és bénítva. Csak nézni vagyok képes, ahogy megkapaszkodik, ahogy felhúzza valamennyire magát. Állok, mintha megkövültem volna, mintha szoborrá lettem volna.

- Mondanám, hogy csatlakozz, de szerintem jobb lesz, ha hátrálsz egy keveset.
Szavaira kicsit felocsúdok, és azt hiszem itt az ideje, hogy... Valahogyan legyőzzem ezt a félelmemet. Még ha csak egy kis időre is. Hiszen nem hagyhatom, hogy most lezuhanjon.
Még a gondolattól is a hideg szaladgál a hátamon. Zuhanás, a mélybe...

Négykézlábra ereszkedem, és úgy kezdek el, a stabilnak tűnő, bár ki tudja még mit rejtegető köveken megindulni felé. Meg-megremeg minden mozdulatom, sajnálom, nem tudok rajta igazán uralkodni.
Lassan felé nyújtom kezem, és igyekszem tekintetemmel az övét keresni. Segítenem kell neki, hogyha le akarok innen jutni.

Ahogy egyre nyújtózkodom, hasamon ejtett sebem, egy pillanat alatt pattan el, és kezd kellemes vérzésbe. Időbe telik majd, mire átissza magát vérem a kötésen, majd magán a ruhámon is, így nem igazán aggódom. Ráérek majd akkor ha már látszik. Ki tudja, neme valami vérlény, ez a lány, és... Most vérem szagát megérezve, nem-e kíván rám támadni. Rossz lépés, de azt hiszem képes leszek megvédeni magam. De most még mentenem kell. Egyedül nem fogok lejutni innen.
- Fog meg a kezem.
teszem végül egyértelművé, miért is csinálom amit. Remélem nem fog ellenállni, hiszen elég nagy munkám van most ebben, amit teszek. Egy jó nagy agymunka...

[- Nem volt szándékomban ijesztgetni.]

"Úgy várom már, hogy messze vigyen."         

Megyek, mintha biztos lennék lépéseimben, pedig már régen nem. Hiszen, a köd mintha csak egyre sűrűbb lenne, és nem látom se elejét, se végét ennek a hegyvonulatnak. Ijedtség? Pánik? Ez az lenne, mi most mint egy macska kezd dörgölőzni hozzám, hogy aztán a földre rogyjak, és várjak valami isteni csodára mi innen levezet? Erősen valószínű.

De csak megyek, nem engedhetek ilyeneknek. Nem hiszen tanultam, hogy nem szabad, főleg, hogyha valaki van a közelben. Még ha csak egy gyenge, vagy éppen csak gyengének vélt nő is. Ki tudja, azokban is mi rejlik, micsoda praktikákkal képesek, az erősebb férfiakat uralmuk alá vonni. Tudom, megtanították már nekem, jobb mindentől kissé ódzkodni, semmint később bánni, hogy nem tettük meg a kellő lépéseket.

Szemem is összehúzom kissé, próbálok valahogyan eltalálni... Bár még mindig nem tudom hová. Azt a valakit kéne, akit eddig is követtem. Ki tudja, lehet még ismeri is ezt a helyet, ha már ilyen fesztelenül táncolt és énekelt errefelé.
Kéz...
Érzem ahogy mellkasomon összegyűrődik az anyag, és egyre csak kapaszkodnak belém, de hiába még mindig nem sokat látok belőle. Inkább a kihulló kövekre figyelek, miknek hangjától akarva-akaratlanul is összerándul mindenem. Megragadom aki előttem áll, nem igazán érdekel most az sem, hogy talán mélybe akar taszítani, és vele együtt lépek oldalra kicsit. Nyugodtan mozdulok, hiszen ha ugrok és elesünk, talán az egész hegy beomlik alattunk. Az kéne még nekem, rémálmom válna valóra...

Nézek. Ki a fejemből. Vagy el oldalra. Még én sem tudom igazán. Csak tarom kezemben, a tőlem érezhetően jóval kisebb valakit, és várom, hogy végre minden részem, újra a helyes rendje szerint működjön. Mondjuk egy lassabb légzés, és egy nyugodtabb szívverés igencsak rám férne.
-Rám ijesztettél
Szólnak rám végül. Bár nem vádló és nem is igazán számon kérő, csak úgy egy mondat. El is engedem, hátrébb lépek tőle is némiképp, s csak most nézek rá. Biztos vagyok benne, hogy ő volt a daloló, hiszen hangjának színe ugyanolyan, mint a dallamé volt. Vagyis, hasonló...
- Nem volt szándékomban ijesztgetni.
Külsejét jól végigmérve, most már biztos vagyok benne, hogy "szemfényvesztő"-vel van dolgom, ahogy mesterem nevezné az ilyen embereket. Számára mindenki az akinek egy kicsi köze is van a mágiához, s a fehér haj, egy ilyen fiatal archoz, pontosan erről tanúskodik.

Majd még egy utolsó méregetésnek vetem alá. Lehet, hogy már kellemetlen számára, ahogyan viselkedem, ahogyan nézegetem, de minden erőmmel azon vagyok, hogy meggyőződjek róla, se fegyver se fenyegetés nincs mivel árthatna nekem. Bár, ha már "szemfényvesztő", akkor valami biztos van nála, vagy benne, amit én nem láthatok, így mindenképpen kicsit távolságtartónak kell vele lennem.
- Gondolom, ismered ezt a helyet.
Egy utalás, vagy mondjuk úgy egy elég erős célzás arra, hogy bizony nekem meg halvány sejtésem sincs arról merre kellene mennem. De nem, nem fogom bevallani szemtől szemben, hogy ez így van. Gyengeségről nem fecsegünk.

Kedves Samayo :]             

Még én sem tudom igazán, hogy kerültem ide. Miért pont erre jöttem... Egyáltalán, hogy volt erőm felmászni ide? Hiszen sebem még mindig hasogat, mintha még mindig ott lenne bennem az a penge. Talán, már sohasem fogom tudni igazán kihúzni magamból. Talán a furcsa heg, mi marad majd utána, örök bélyeg lesz rajtam mint "űzött vad".

Hosszú sóhajok hagyják el számat, mik kellemesen meleggé tették már az előttük húzódó sötét anyagot. Nem... Nem mutatkozom kendőm és kapucnim nélkül, talán túl rémisztő lennék ennek a valakinek.
Igen...
Hallom a hangját, ahogy dúdol, dalol, és nem is tudom pontosan mióta, de követem már. Látni igaz nem látom, csak halvány árnyékát, de hallom, hogy merről fújja a szél a különös dalocskát, és egyre csak követem. Mintha megbabonázott volna. Kitudja, lehet egy boszorkányhoz van szerencsém, aki így keríti hatalmába áldozatait...

De nem különösen foglalkoztat. Ha boszorkány, és csak csiricsáré varázsfőzetének receptjéhez kellek, mint élő hús, hát legyen. Hiszen meg van parancsolva nekem, hogy saját utam járjam. Én pedig követem a parancsot, mert jó diák vagyok. Talán a legjobb... A leges legjobb.

Kisebb cserjék mögött meg-meg álltam, egy lélegzetvételnyi időkre. Nincs még túl sok erő bennem, hogy olyan gyorsasággal kövessem ezt a különös lényt, mint ahogyan ő halad. Táncol netán? Vagy csak szalad? Bár elmémben inkább egy táncoló, ifjú hölgy képe lebeg. S bár dallamai nem mindig vidámak, és nem mindig a legszebb dolgokról mesélnek, mégis olyan felhőtlennek és szabadnak érzem, milyet én elképzelni nem tudok. Vagy ha el is képzelem, az állítólag, már nem szabadság.

Lassan mozdulok újra, előrébb lépek, de a hang abbamarad, és hirtelen az a halovány homály is eltűnik szemem elől. Délibáb lett volna? A magasságtól való félelmem délibábja, hogy inkább erre a dallamra figyeljek, és ne arra, hogy mégis én ostoba, milyen magas helyekre is száműztem magam?
Tovább indulok, még előrébb, egyenesen abba az irányba, hol még utoljára láttam. Bár nem nagyon kell gondolkoznom, velem szemben volt valahol.
Nem akartam megijeszteni, abban biztos vagyok, ahogy most sem igazán ez a célom. Bár lehet, hogy egy ilyen dallamos, és vélhetően tiszta lénynek, ijesztő lesz az én nagy termetem. Ráadásul, hogy csak két szememmel találkozhat, más részem nem láthatja...
Közelítek. Lassan, óvatosan. Lehet támadni fog, lehet bántani akar majd... De azt hiszem, erre is fel vagyok már készülve.

[- Mégis... Ki vagy te?]

Kiabálok rá, választ várok valami olyanra, amire talán nem is létezik válasz. Lehet ez a sorsom, lehet bele kéne nyugodnom, és megbékélnem azzal, hogy biztosan a homlokomra van tetoválva az a szó: "eldobandó".
Pedig én ezt sosem kértem, és nem akarom. Nem erősségem, hogy ezt elviseljem, egyszer elég volt, de megkaptam még egyszer, és lám, most még egyszer! Hát vádolható vagyok én, hogy választ követelek? Vádolható vagyok, amiért így viselkedek? Nem! Most én akarok vádolni és bántani! Most már itt az idő, hogy az eddig jó gyerek, a sarkára álljon, nemde?!

Nem... A velem szemben lévő tekintet és személy, ezt mondja nekem. Szavak nélkül, csak tartással és némi reménytelen valami teljesen más szóval, de ezt mondja. "Elég legyen Rebane." Szinte hallom hangját. Ahogy határozottan a képembe vágta, mikor valami olyat tettem, amit nem kéne. Mégis, most ez a tartás, egész lénye, valami teljesen más hangot ad emlékeimben felvillanó szavainak. Könyörgőt, kérlelőt. S bár sohasem hallottam így beszélni, mégis hallom, ahogy azt mondja

Elég legyen Rebane...

Még sokáig tartom, bár érzem menekülni próbál. Megragadtam, és azt hiszem nem kívánom elengedni, de valahol érzem, ha neki jót akarok, kénytelen leszek. Márpedig, most valamiért mindennél fontosabb nekem, hogy neki jó legyen. Jó gyereknek kell lennem, hogy neki jó legyen. Neki, ennek a kifordult, Altair névvel nem illethető valakinek.
- Mégis... Ki vagy te?
Suttogok, ahogy ő is két szavas könyörgését. Suttogok, mert ahogy ránézek, olyan mintha menten kettétörni kívánna. Ez az ember, aki inkább engem tört össze már nem is egyszer, apró darabokra, akár még szó szerint is, hogy a mostani alakomat sikerüljön előhúzni belőlem. Ezt a valakit, akitől most... Retteg! Retteg tőlem!

Percekkel ezelőtt puszta kézzel képes lett volna megölni, most pedig retteg tőlem?! Mi történt? Miért?! KI A FENE EZ AZ ALAK?!
- Altair vagy te egyáltalán? Vagy valami hitvány másolata?!
Jobban megszorítom vállánál, s bár eddig úgy gondoltam engednem kéne, mégsem teszem, sőt taszítok is rajta egyet. Igen, megvédeni akartam, hiszen, annyival kisebb lett szememben, nem csak években hanem... Még magassága is mintha megcsappant volna, bár lehet csak én nőttem... Mégis, most már joggal mondhatom, hogy bántom.
De tudnom kell! Tudni akarom, kicsoda ez az alak! Nem lehet Altair! Nem lehet ez az ember, az, mint aki éveken át, egy árva érzést sem volt hajlandó megmutatni magából!

[- Nem!]

Különös. Nem értem még én sem igazán saját magam, miért vágyom hirtelen Altair érintésére. Talán mert soha nem éreztem még őt? Vagy egyszerűen már annyira régen láttam, hogy már ilyenek után kiáltok?
Tekintetét is elemelte rólam... Nem akarná, hogy hozzá érjek? Miért nem? Egyáltalán, ő miért nem ért hozzám sosem? Talán még kisebb koromban, mikor segített valahova felmászni, vagy éppen a kardot mutatta, hogyan is tartsam helyesen kezemben... De ahogy idősödtem, úgy mintha egyre csak távolodna tőlem. Végül el is hagyott. Miért?

Ahogy kezem célba ér... Nem ilyenre számítottam. Őszintén szólva, amilyen hideg ő maga, azt hittem arca is ugyanolyan hűvös lesz, de nem. Kellemesen langyos, és sima. Emlékszem rá, mikor még szakálla volt, nem gondoltam volna sosem, hogy ilyen gyermeki arc lapul mögötte. Ahogy meginog érintésemre, az is különös számomra, hiszen nem nagyon szokott semmire reagálni. Vagyis, én nem igazán emlékeztem rá...

Hirtelen kerülök földre, szinte fel sem fogom mi történik, már egy dühödt arc szuszog az enyémbe, még torkomhoz is kés szorul... Mégis, mi a fene történt? Hol voltam én ez alatt a pár pillanat alatt, még mindez megtörtént? Egyáltalán... Mi történt? És miért?
Próbálom beazonosítani a rám került idegent, de egyszerűen nem megy. A szavai, az arc, a tekintet. Nem az Altairé. Ez valaki más, valami elmében elborult alak, aki éppen véremet kívánja ontani.

Biztos, hogy arcom most a világ legértetlenebb ábrázatomat tükrözi. Olyasmi, mint amikor először láttam villámot, vagy valami más különleges szerzetet, és egyszerűen nem tudtam elrejteni meglepettségemet. Most sem tudom, hiszen megint „különleges” szerzetet látok. A legszörnyűbb, hogy ismerem ezeket a vonásokat, de ahogy most rajzolódnak, ahogy össze vannak kuszálódva, egyszerűen nem vélem benne az én mesterem látni. Vagy csak nem akarom? Elmém próbálja az idegen képet mindenáron belém tuszkolni, mert nem akarom elfogadni, hogy az eddig hideg, mindent kiszámító valaki, most mint egy kiszámíthatatlan őrült vetette rám magát? S elmém műve az is, hogy mozdulni sem tudok hirtelen? Csak nézek rá, mint egy áldozat, és várok. Vajon megöl tényleg? Bár szavaival nem ezt mondta, de hogy egyre csak nem mozdul, és arca is változatlanul dühödten néz rám...

Az nem lehet, hogy így végezzen velem... Az nem lehet, hogy ennyi miatt véget vessen az életemnek. Pont ő, aki... Aki felnevelt.

 Sokára tisztulnak vonásai, fenyegető fegyverét is csak nagyon lassan húzza el végre torkomtól. Miért tette ezt? Amiatt, hogy hozzáértem? Pusztán egyetlen érintésem miatt tette volna? Mégis... Miért? Mivel érdemeltem ezt? Ahogy lemászik rólam és indulni készül, úgy ülök fel lassan és meredek utána. Az nem lehet, hogy újra elküld. „Ne lássalak többé.” Nem! Nem azért kerestem évekig, hogy most csak úgy, hagyjam elmenni! Nem azért nőttem fel mellette és bírtam ki mindezt, hogy most csak úgy elküldjön!

- Nem! – Kiabálok, mintha csak hisztiznék. Persze, régen volt már, hogy ellenszegültem bárminek is. Sőt... Már csak ködös emlékeim vannak gyermekkorom vad „nem akarom”-jaimról. Most mégis újra így viselkedem.

Felpattanok és utána lépek. Nem siet, csak lassan lépked, bízva abba, hogy megmaradtam mint jó diák és nem kell kétszer mondania. Hát sajnálom... Nem maradtam meg.
Karja után kapok, s bár tudom, előbbi érintésemnek is mi volt a böjtje, talán ennek is az lesz, mégsem érdekel. Nem akarok újra magamra maradni...
- Nem értem! Érted? Nem értem, miért nem maradhatunk egy csapat? Miért nem maradhatok melletted?! – Szegezem neki kérdésem, ahogy magam felé fordítom. Bizony, nem értem... Lehet én vagyok túl ostoba? Lehet nem látok valamit amit kéne?

Sajnálom...

[- Altair?]

Furcsa érzés kerít hatalmában, ahogy hidegen egyre csak áll, nekem háttal. Lehet megbántottam volna szavaimmal? Mondjuk őt megbántani, talán képtelenség, de annyi biztos, nem kedveli, hogyha valaki kiismeri, vagy éppen kiismerhetőnek állítja be. Márpedig szavaimmal pont ezt sikerült bizonyítanom... Megismertem. Még ha nem is teljesen, de vannak dolgok, mikről talán nem is tud, hogy én bizony tudom róla.
Megállok mögötte, türelmesen kivárva, még hátrafordul hozzám, vagy mond nekem valamit. Bár amit kapok.
- Altair?
Kibukik a kérdés ajkaim közül, ahogy egy fiatal arc tekint fel rám. Olyan mint ő, és mégsem... Egy negyven éves férfi hagyott el engem, és most egy huszonéves kölyök áll előttem, és mered rám. Hideg, kimért tekintet, ami elárulja, hogy bizony ez tényleg ő, de... Arca olyan fiatal, amilyen nem lehet! Egy árva ránc, az idő nem csak, hogy megállt nála, hanem egyszerűen visszapörgette magát. Biztos vagyok benne, hogy nem keverem össze, hiszen csak neki van ilyen tekintete. Ezer közül megismerem. Vagy lehet fia lenne? Nem... Képtelenség, hogy legyen bárkije is, nem hinném, hogy csak úgy hátrahagyta volna őt. Vagy mégis? Hiszen velem is megtette, hogy elhagyott... Bár én csak egy tanonca vagyok, saját fiával csak nem tenne ilyet.
S a vonásai is. Túlságosan ő... Olyan nincs, hogy egy gyermek ne hasonlítson, még ha egy kicsit is édesanyjára, márpedig ki előttem áll az kiköpött Altair, csak éppen fiatalabb.
- Sokat változtál...
Motyogom végül, arcomon vigyázva, hogy a meglepettség azért ne annyira üljön ki, hogy az már bántó, vagy éppen zavaró legyen. Mondjuk, ő már biztosan tudja, hogy mit érzek, már csak azért is mert sokat tétováztam két szavam között. Bár biztos vagyok benne, hogy tudja, miért is van ez. Nem lehet, hogy ő magán ne vette volna észre, hogy kegyes volt hozzá az idő! Méghozzá ilyen mértékben!
Kezemmel arca felé nyúlok. Nem tudom mi vezérel, mégis úgy érzem meg kell hogy érintsem őt. Nem vagyok biztos abban amit magam előtt látok? De biztos vagyok benne, hogy látom, ennyire nem lehetek fáradt, sőt teljesen erősnek érzem magam. Mégis, ő... Olyan mintha kisebb lenne tőlem, mintha nem is mesterem állna előttem, hanem egy csapásra én váltam volna mesterévé. Furcsa érzés kerít hatalmába, és az apakép, mi felé volt bennem most hirtelen teljesen mássá alakul át... Annyira fiatal és... Kedvem támadt egy csapásra megvédenem őt.
Kezem pedig szépen közelít egyenesen arcához...
- Jó újra látni...

[- Már vártalak.]

Altair       

Nem tudom, már hányadik hete rostokolok itt a tengerpart közelében. Az is lehet, hogy már egy hónapja is várok már. Persze, nem tétlenül, egy nap többször is végigjárom a partot, keresve lábnyomokat, vagy valami más egyéb jelet, mi azt bizonyítja, hogy ő járt errefelé. Megszállottnak is lehet nevezni emiatt, mégsem érzem magam annak. Egyáltalán... Pusztán csak magányosnak.
 Bármennyire is furcsa, de hozzászoktam jelenlétéhez kilenc év alatt. A kemény kiképzések, a hideg szavai, hibát nem tűrő viselkedése. Nem mondhatóak szép emléknek, vagy boldogan együtt töltött időnek, de ezek is beletartoztak, azokba az estékbe. Mikor csendben állt s nézett egyre csak a messzeségbe, mintha valaki, vagy valami lenne arra. Veszélyt várt, vagy lehet pont ellenkezőjét, de minden este láttam rajta, hogy bármi is az, várja... Mikor pedig eléggé tanult és szerinte is figyelmes lettem, már én voltam az ki várt arra a valami-valakire, mégsem arra figyeltem. Ahogy a tűznél ült, és egyre csak figyelte a lángokat, mígnem a fáradtság le nem ragasztotta szemeit. A lángokra is ugyanúgy meredt, mintha csak várna, egyre csak várna... 
 Nem sikerült megfejtenem, ugyan mire-kire, sőt, nagyon sok mindent nem sikerült még felfednem vele kapcsolatban. És bármennyire is, de ez bánt, mert úgy érzem, valahol a meg nem fejtett gondolatok mögött van az, amiért végül, úgymond el lettem bocsátva. Megértem a feladatra, kész vagyok arra, hogy innentől tudjam, merre menjek és mit miért tegyek. Miért érzem ezeket a szavakat egyszerű álcának, valami más ok miatt?
 Vagy saját magam miatt keresek valami más okot? Hiszen itt vagyok, felnőtt férfiként, mégsem vagyok képes elszakadni "apámtól". Elveszettnek és céltalannak érzem magam így, hogy nincs mellettem és nem mondja meg, mégis mit tegyek, merre menjek, mi a helyes. Vagy csak arra vágyom, hogy lássa, hogyan fejlődök még tovább? Hogy lássa, hogyan fogok egyszer túltenni rajta? Vagy valami teljesen más miatt kutatom?
 Unottan lépkedek megint a homokos parton, hallgatva a legapróbb neszeket is, figyelve minden apró mozzanatra, hátha most már tényleg jön. Tudom, hogy egyszer jönni fog erre.
 Még órákig csatangolok céltalanul, mikor elindulok visszafelé. S lám, a távolban egy alak mozgolódik. Már innen látom, hogy egy alacsony figura, s nem igazán lép a víz közelébe. Csak áll, és vár... Vár valamire, vagy valakire... Csak ő lehet.
 Halkan lépek, már amennyire a homok, és a megbúvó kagylóhéjak engedik, amik lelkesen reccsennek szét lábam alatt... Hátha mégis el tudok úgy jutni hozzá, hogy nem megy el. Egyáltalán, el fog menni? Vagy fog velem váltani pár szót? Igaz, kilenc év alatt eddig se tette, de kérdéseim többségére válaszolt... Fog most is?
- Már vártalak.
Még lépésekre vagyok tőle, de már odavetem neki szavaimat. Lehet meglepő lesz számára, hogy ezt mondom, de így van... Álltam és néztem a partot, vártam valakit, ahogy ő is... Én őt... Ő kit?

Hát, én csak becammogok ide, és valami szomorú ábrázat szerűséggel, meg nagyra nyílt szemekkel annyit mondok: VALAKI! Ha ez nem elég, akkor itt van még a megnyerő mosolyom is. 8]

NÉV:  Lis Sionnah
EGYÉB MEGSZÓLÍTÁSOK: Sion
BECENEVEK: Rebane (észt: róka)
NEM: Férfi
KOR: 27 év
FAJ: Ember

JELLEM: Jó megfigyelő, a legapróbb dolgokat is képes észrevenni, s igyekszik mindig saját javára dolgozni. Sunyi és sokak szerint szereti kuszálni a szálakat, ami igaz is, de csak előbbi tulajdonsága miatt. Ezért is akasztották rá, már igen fiatal korában becenevét, mi annyit tesz róka.
Ám mindezek ellenére, egy viszonylag beszédes, és szörnyen kíváncsi alak.

MINDIG:
- Mindenkiről mindent megtudni
- Hűnek maradni a tanultakhoz
- Vándorolni

SOHA:
- Hazatérni

TITOK:
- Minden áron le akarja körözni mesterét
- Mélyen viseli, hogyha valaki elhagyja

FÉLELEM:
- Magasság (csak ha nagyon muszáj, akkor megy fel bármilyen magas helyre is)

KÜLLEM: Magas termetű férfi, hullámos barna fürtökkel, amik talán azért vannak, hogy az amúgy sunyi és korántsem bizalomgerjesztő külsejét valahogyan kompenzálják. Ha el szeretne vegyülni, akkor teljesen fekete ruhát húz magára, minek még csuklyáját is gyakran fejére teszi. Ahogy a nyakában lógó sálját pedig banditaszerűen egészen orráig felhúzza.

ISMERTETŐJEGY: Szája mindkét oldalán, füléig érő, igen csúnya sebhely teszi „mosolygóssá” arcát.

KASZT: Alkalmi orvgyilkos ; Kalandor

ELŐTÖRTÉNET:  Messze Awat’ Awanor-tól született, mint harmadik fiú. Szegény családban élt, ennek köszönhetően, már egészen kis korában meg kellett tapasztania, milyen az, hogyha nem jut étel az asztalra, méghozzá úgy, hogy kemény órákat dolgozott előtte. Mint asztalos egész jó munkát végzett, ám fiatalsága miatt szinte senki sem becsülte meg munkáját, így néha már hiábavalónak érezte magát. Ezért gyakran hazugságokra adta fejét, vagy éppen ellopkodta vevői pénzét, ha úgy gondolta nem kapott eleget. Bár ez sem mutatott túl sok javulást családjának.
Hiábavalóság érzetét végül betetőzte, hogy 14 éves korában végül szülei arra kényszerültek, hogy megszabaduljanak fiuktól. S bár nem szerették volna, pont őt, a vevő mindenáron a legfiatalabb gyermeket akarta bármi áron magához venni. Így került a Rebane Altair keze alá.
Sokáig nem tudta eldönteni, hogy kit is utáljon. A férfit ki elszakította családjától, vagy családját, ki képes volt egy csinos összegért átadni őt... Végül családja utálata mellett döntött, hiszen mestere jóval bőkezűbben bánt vele, mint édesapja.
Hosszú kiképzések vették kezdetét életében, mik kemények voltak, s kissé úgy tűnt, mintha sietősre is fogta volna mestere. Ám ennek ellenére, Rebane-ban nem megvetés és gyűlölet ütötte fel fejét Altair felé, hanem ellenkezőleg. Tisztelet és némi szeretet is. Már-már kezdte úgy érezni, hogy mégsem egy hiábavaló ezen a földön.
Persze minden szép dolog véget ér, az akkor már férfinek számító Rebane-nak ez akkor következett be, mikor Altair elküldte maga mellől. Okot nem adott természetesen, hogy hová, miért és hogyan készül távozni, csak úgy, mondhatni a semmiért maga mögött hagyta az akkor 25 éves férfit.
Csalódott volt, mégsem tudta meggyűlölni őt. Sokkal inkább elkezdte kutatni az okát, hogy ugyan miért lett ő így elhagyva. Érezte, ez más, mint amit szülei tettek vele.
Egy évig kutakodott, végül sikerült megtudnia, hogy volt mestere, ugyan merre is tanyázik. Awat’ Awanor! Üdvözöld hát új lakódat!

FELSZERELÉS:  Egy táska miben fontosabb dolgai bújnak meg, és persze úgynevezett munkaruhája, mit még mesterével együtt készítettek. Egy kard is pihen oldalán, s több dobókése is van, de ezeket ritkán használja. Inkább a folyton kezében hordott hatalmas buzogányszerű fegyverét kedveli...