[~A Hold és a halál szent fája. Hosszú ágai a szellemvilágba nyúlnak át, abba, amitől a halandók annyira rettegnek.~]

Long forgotten melody

*Ae szavai az elsők, amik megérkeznek, s kicsivel nyomukban a két alak is, míg ő az egyik gyökéren áll, nézelődve. A hely hangulata valóban varázslatos, bár neki talán más miatt, mint társainak.*
~A Hold és a halál szent fája. Hosszú ágai a szellemvilágba nyúlnak át, abba, amitől a halandók annyira rettegnek.~ Tenyereimet kérgére simítottam, hallgatva halk, kedves üdvözlését. Valaha, rengeteg évvel ezelőtt ők kötötték össze az anyag nyers, szilárd világát a lélek mély, titokzatos vizeivel. Naae aligha emlékezhet erre, s ha valaha istennek is tekintettek, mára ebből nem maradt semmi, így az is elenyészett, hogy a füzek, kiváltképp a szomorúfűz hozzám is kapcsolódott. Egyszervolt jelképeim elenyésztek, a kígyók elvesztették sérthetetlenségüket, már csak eltaposnivaló pikkelyesek voltak. A fák is sokkal csendesebbek, bár még mindig suttognak, leveleik zenéje megnyugtat, de az emlékek egy pillanatra elkomorítanak. Csak az újabb szavakra fordulok meg, hogy a levelekbe burkolt hangszerre essen pillantásom- tétovázva nyúlok feléje, hiszen ez anyag és nekem kevés van belőle... Vajon meg tudom egyáltalán szólaltatni? Ujjaimmal végigsimítok rajta, finom, bár egyszerű megmunkálását vizsgálva, s az érintés egy dallamot csal elő, azokból a napokból, amikor még egészen kicsi voltam és elbűvöltek a világ hangjai. Felemelem, válasz nélkül- a szavak elhagytak, s helyette a fa segítségét kérve, sűrűbbé vonom össze lényem, ajkamhoz emelve a furulyát. A dallam lassú, vegyül benne a tenger ezer nesze, amit lábamhoz hordott, a farkasok elnyújtott üvöltése és számtalan más dolog. Olyan, mintha le sem tettem volna, bálnák éneke csendül egy pillanatra, s dobnak ott vannak a szívdobbanások. Zene, a felszín alól, úgy, ahogy én hallottam a világot, talán még azelőtt, hogy a szemem kinyílt volna. Azonban egyszer elfogynak a hangok, s a hangszer kihullik a kezemből- áttetsző vagyok megint, s nem tudom megtartani már. Köszönömöt mondanék, mégis, inkább csak az előbb hátamat cirógató ágaknak dőlök, hagyva, hogy befogadjanak. Eggyé válok a fával, hogy pihenjek egy kicsit, s egyik hosszú vesszőjét emelem fel, hogy megcirógassam testvérem arcát.*

[~Néhány dolgot nem lehet értelemmel felérni. Érezni kell.~]

~Néhány dolgot nem lehet értelemmel felérni. Érezni kell.~ Sosem vezérelt hideg logika. Volt eszem és használtam is, de sosem váltam rabjává a tervezésnek és a rejtvényeknek. Ha bonyolultnakk is tűntek szavaim,, azért volt, mert azt mondtam, ami bennem élt, amit éreztem és mondatokba öntve nem lehet igazán visszaadni ezt. Rég tudom, hogy felesleges is vele próbálkoznom, de testvéreim nem értenek az én nyelvemen- meg kell hát csonkítanom gondolataimat, hogy legalább árnyékát láthassák mindennek.
~Ők azok, akik elég tiszták hozzá, hogy megértsenek, szavak és gondolatok nélkül. Ők adták a nevem, az álmaim, a békémet. Ők tartották meg emlékemet, bennük éltem, míg mások elfeledtek és enyészni hagytak.~ kötődöm hozzájuk. Én teremtettem őket, nem játéknak és nem kedvtelésből. Én adtam alakjukat, hegyek gyomrából vágva ki a kristályokat, melyekből megformáltam halhatatlan testük és megtöltöttem lélekkel. Démonok lettek, az emberek szemében mindenképp, nekem azonban még mindig ugyanaz az egy szavam volt rájuk- aiorywdra. Nem lehet lefordítani, vagy túl hosszú lenne.
~A sziget menedék, pont azért, mert békéje szinte megtörhetetlen. Jöjj, és lásd saját szemeddel.~ Nem kutakodom lelkében, szándékosan mondott-e teljesebbet teljes helyett, de rátapintott a lényegre. Ha vágyta is Messiahot, többé nincs módja meglátogatni- a névtelen sziget  viszont várja, ha úgy dönt, nem fél birodalmamba lépni. Azonban valaki megzavar minket, s ahogy Naae felpattan, nem ajánlom fel, hogy távoltartom, megakadályozva, hogy bármit is meghalljon vagy megneszeljen a beszélgetésből.
~Ott leszek.~ Egy mosoly, és szertefoszlok, az én nyomomat senki sem fogja követni, ahogy lehányom magamról az illúziókat. Nem nehéz követni a gondolatok fonalát, megmarkolni és megtalálni, hova vezet, melyik helyre gondolt az imént. Ott öltök újra formát, mielőtt még odaérhetnének, körbenézve.*

[~A nagy Fehér szava itt nem sokat ér, az Égiek még mindig nem tudnak hatni, túl könnyűek hozzá. Keynau'mra szavai még ma sem jutottak el hozzájuk, pedig ha látnának is, nem csak néznének, észrevennék, hogy Ég most a legerősebb, annyi üldözés és átok után.~]

Soulweaver


~A nagy Fehér szava itt nem sokat ér, az Égiek még mindig nem tudnak hatni, túl könnyűek hozzá. Keynau'mra szavai még ma sem jutottak el hozzájuk, pedig ha látnának is, nem csak néznének, észrevennék, hogy Ég most a legerősebb, annyi üldözés és átok után.~ Menny és Föld oszlopai rendültek meg, s a törékeny, sok csapást eltűrt nép most, kettejük közt, állva maradt. Könnyűek voltak, de tudtak sodródni és alkalmazkodni, kisebbek voltak, de gyorsabbak és szárnyaik biztosabban viselték, ha megtépázták tollaikat. A sárkányok egy része értené, de nem akarnak vele nagyon szoros kapcsolatot- ahogy ő mondta, zálog, s mint ilyen, kissé fogalomszerűvé, tárggyá vált. Én változtathatom alakom, így ha szeretné, átvehetném helyét, észre sem vennék, hogy eltűnt, de neki kell akarnia és kérnie. Az ametiszt szemű engedelmes és mindenre kész, de az ő szava köti, nem szólhatok bele. Tudnia kell ezt. Aztán Tamreára néztem, nyíltan és harag legkisebb jele nélkül, újra kicsit félredöntve fejem.
~Tévedsz. Ahogy tévedsz abban is, hogy többet látnék, mint ami benned lakozik. Te csak tükörben szemlélheted magad, így teljesen nem láthatod soha. Számomra dallam vagy, hallom minden hangod- számomra egész vagy, minden apró töréssel együtt.~ Távolságtartó volt, és tudom, hogy azon az ünnepélyen elvetettem a sulykot. Csordultig voltam keserűséggel, és én vagyok az, akinek nincs hova öntenie. Nekem meg kell emésztenem, nem löttyinthetem ki, s a viszontlátás magával hozta azt a számtalan kérdést is, amit akkor nekiszegeztem. De dühöm elmúlt, elporlott- sokat visszakaptam abból, amit elvesztettem, bár azokat az éveket többé senki sem tudja kezembe nyomni. Egy kavicsot ragadtam fel, kacsát dobva- a kő sokszor felugrott a vízfelszínről, mire jóval beljebb elsüllyedt a tóban. hullámok gyűrűi indultak meg és fonódtak egymásba, akár gondolataim és azok, amik megérintettek.
~Nappal szüntelen keres és éjjelente rád talál, hogy hajnalban reményt és téged vesztve rója tovább útját. Megfakult, megfáradt és felgyülemlett benne a magány és a fájdalom. Jól van, amennyire lehet.~ Őszinte voltam, igyekezve annyira kíméletes lenni, amennyire csak a szavak engedték. De hogy lehetne egy száz éve elhagyott lélek? Valaki, akit olyan nehezen sikerült megnyitni, hogyan viselhetné könnyedén, hogy pont az tűnjön el egyik pillanatról a másikra, akiben leginkább bízott? Altair erős volt, de rosszul viselte halhatalanságát- ha erősebb is volt annál, akit én vigyáztam, nem tudhatta, milyen így élni, s ha volt is mellette valaki, elmarta. Naae kérésére én talán tudok egy keveset mesélni, de nem kért konkrétat, így csak felvázolom a Fekete Nap évszázadának történteit, egyszerűen és tisztán.
~A háború elmúlt, a kristálytollasokat gyűjtöttem össze, hogy őrizzem és visszaadjam nekik, amit elvesztettek. Újra van kertem, amit betöltenek az illatok és a neszek, nekik újra van otthonuk és menedékük. Messiah nem tér vissza, de mását sikerült megalkotnom, hogy nyugalomra leljek, távol az emberektől. Hallgattam, figyeltem a világot és békés álomra helyeztem azokat, akik megtértek hozzám.~ Nehéz lenne ezt elmagyarázni, jobban kibontani. Ezek nélkül a szemek nélkül az, amit látok, annyira más, a világ kifordul sarkából és megmutatja azt az arcát, amit olyan szívesen rejt el a szemlélődők elől. Bennem ez a kép él, ez a megmutathatatlan vonásokból összeálló arc vagyok, lennék, idegen alakba burkolózva. A gondolataim gyakran elsodródnak, elmosódnak. Most itt tartanak testvéreim, odalent fogják a kezem az adrák...de mi lesz, ha mindenki elenged?*

[~Tudod, nem lehet megtalálni azt, aki egyszerre van jelen mindenütt.~]

*Kicsit furcsa grimaszt vágva, kezeimet fejem tetejére tartom, megbillegetve őket, mintha tényleg szamár lennék- elvégre a nevembenn is ott a szamárordítós "io". Tudom, hogy ezt csak Tamrea láthatja, bár küllemem nem egészen szilárd, különben elsüllyednék. A part felé sétálok, hátam mögött összefűzve ujjaimat, tenyereimet lefelé fordítva- kihúzhatom ugyan magam, mégis a legkisebb maradok, mindketten legalább egy fejjel magasabbak és nincs kedvem formát váltani. Oly mindegy, hisz ez is csak lopott köntös, kölcsöngúnya. A part egyik kövére ugorva behozom a magasságkülönbséget, bár úgy festek, mint az óvodás, aki magával hurcolja a sámliját, hogy felérje az ajtókilincseket. Egy pillanatra arra tartom arcom, amerről a sárkányokat érzem, megkeresve köztük a nagy Fehéret, egyetlen pillanatra érintve lelkét, hogy átadjak egy üdvözletet, pár szót súgva fülébe. Mezítláb vagyok, s ahogy alakom áttetszőből valódivá válik, érzem a napfény megőrzött melegét a sziklában, apró repedéseit a kerek, síma felületen.
~Tudod, nem lehet megtalálni azt, aki egyszerre van jelen mindenütt.~ Válaszolok gondolatban egy nem is nekem szánt szóra. Nem vagyok mindenható, de valódi test nélkül nincs pont, amire rábökhetnél a térképen, hogy itt állok. Csak egy pillanatra felbukkanok az áramlásból, s aztán újra eggyéolvadok vele. Egy pillanatra felbukkanok, hogy végigcirógassam a két régen látott arcot, bár álmokban gyakorta találkozom képükkel. Álmodnak rólatok, testvéreim. Szólongatnak titeket, mégsem halljátok, az én fülemben visszhangoznak csak. Vajon mertek-e kérdezni? Úgy és azt, ami bennetek él? Zöld szemeim őszi fénnyel átitatott tükrök, felvillannak, mint ha a sugarak áttörnek a lombokon.*

Stolen hearts

*Nem volt könnyű. Újjászületni, anélkül, hogy lett volna héj, amibe zárnak. Nem igazgyöngyként ragyogtam nélküle, hanem érinthetetlenné váltam. Az, hogy testem van, nem nekem köszönhető- az egyszerű, de brilliáns ötlet mástól származott és más is tanította meg, hogy kérjem azok erejét hozzá, akikkel kapcsolatban állok. Árnyékokból gombolyítom a szálakat, amikből tincsek lesznek, s a fövenytől lopom színét, hogy sima bőröm a homok meleg árnyalatát hordhassa. A fű, a falevelek és a tenger adják szemem zöldjét, a felhők mosolyomat, virágsziromtól oroztam néma ajkaim selymes színét, s ruhám ezernyi apró lény segít ránconként megalkotni. Megtanultam, hogyan tegyem szilárddá, hogyan járjak, mozogjak, s érzékeimet elhalmozta az új világ. Mégis, az anyag nem vonzott- a háború megmutatta, mily múlandó, mily rabságban tartó, mennyi szenvedést okoz. Összegyűjtöttem gyermekeimet és elrejtőztem hát a világ elől, újrateremtve és építve, rengeteg szív és kéz segítségével segítve a paradicsomot újjáéledésében. Éltettem, tanítottam és körbevettem magam szeretetükkel, mely segített távol tartani a világot, melynek hangjai és képei mégis elértek, minden lélek érzései és gondolatai keresztülfolytak rajtam, még ha csak tudatalattimon is. Nem zárkózhattam el, a lélegzetvétele, mindent átjáró matériája voltam Arwatnak, minden rezdülése, érverése bennem pulzált. Ami élt, hozzám fűződött s ha lehunytam a szeme, néha elvesztem a két part között, anyag és a lelkek szövedéke egyaránt távol került.
A vízen sétáltam- nem olyan nehéz, ha az ember félig áttetsző és nem nehezebb a fénysugárnál- csak hangulatomtól függött, melengettem-e vagy csak hidegen cirógattam, de nem volt szinte súlyom. Alkonypírt gyűjtöttem a felszínről, mielőtt elszóródtak volna cserepei, s  közben hallgatóztam, mert a vita egyre erősödött és sürgetőbbé vált, ahogy a hívás is. A partról figyeltek, várakozóan, s ahogy megtelt egyik kezem, könnyedén futottam oda hozzá, szabad balommal övébe fogódzva és felnézve a titokzatos színű szemekbe. Nem jöhetett velem, tudta, s ahogy kisiklottam ujjai közül, csak ugyanazok a magányos vonások szóltak hozzám, amiket oly sokáig néztem. Várnia kellett, s elrugaszkodtam, két tenyerem közé zárva a fényt, hogy sebesen, olyan sebesen suhanjak, hogy ne legyen ideje elhalványulni, alig szemvillanással később felbukkanva a sárkánytó felett, lábujjhegyre ereszkedve. Nem én vertem a hullámokat, de ahogy kinyitottam a kezem, az elszökő vörös, narancs és arany fények sziporkázva törtek miszlikbe rajtuk. Nem hívtak szóval, épp csak nevem bukkant fel egy lélekben, épp csak gondolatként, mely megérintett. Félrebillentett fejjel fürkésztem őt, Tamrea ölelésében, fülem mögé tűrve egy kószáló tincset, várakozva.*

NÉV: Dhelannanor (az a név, amit senkinek sem árult el, hisz nem beszél)
EGYÉB MEGSZÓLÍTÁSOK: Amion
BECENEVEK: Mio, Minna
FAJ: Isteni Entitás

JELLEM: Groteszk azt mondani, hogy csöndes- születésétől kezdve nem beszél, mert hangját senki sem lenne képes elviselni. Nyugodt, a felszínen tükörszerűen sima, megfoghatatlan lény, furcsa hóbortokkal. A mélyben tépelődő, átérző és sérülékeny, hiszen Arwat minden lelke és lélegzete rajta halad át, ő teremti a születő lelkeket és hozzá térnek vissza az elpusztulók. Nincs igazán saját emlékezete, mert az összes lélek emlékeihez és érzéseihez hozzáfér, így roppant változékony, intelligens és megértő lény.

MINDIG: játékok, zene, versek, adrái, kertje a szigeten

SOHA: gyűlölet.
 
TITOK: Halhatatlanságot adott, kérésre, egyetlen léleknek.
 
FÉLELEM: hogy megismétlődik Eféiel története.

FELVETT ALAK: általában sötét hajú, különös, zöld szemű gyermek vagy ifjú. Nem túl magas vagy kifejezetten alacsony, légiesen könnyed és rugalmas. Semmi olyan, ami igazán felhívná rá a figyelmet- nem szokása a feltűnősködés, így ruhája is puritán egyszerűségű. Ritkán öltözik díszesen, de sokszor ékíti arcát mosoly.

ISMERTETŐJEGY: Opálos, furcsa fényű szemei.

TERMÉSZETFELETTI: Illanó, a teste leginkább illúzió, semmint hús-vér alak, így könnyedén változtatja. Valódi külsejére csak testvérei emlékezhetnek, hiszen azt alkuba bocsátotta, szeretett démonjainak megformálásáért cserébe. Gondolat, érzés, múlt nem titok előtte, bárkiben könnyedén olvas, anélkül, hogy az észrevenné. A lelkeket tetszése szerint töri és olvasztja egybe. S képes őket ablaknak használni, melyen át, mint a szél, utazik, sebesen és észrevétlen juthat el bárkihez. Képes megszállni és irányítani, de ugyanígy elűzni és felszabadítani is. Halhatatlanságot adhat és vehet el lélektől.

ELŐTÖRTÉNET:  a legifjabb testvérek között van, mégis óriási hatalommal bír- talán ezért is támadt rá Eféiel, amikor ellenszegült, s ezért kellett pont neki darabokra szaggatnia, s vele együtt süllyednie el. Önfeláldozó, önzetlen, tiszta lényként őrizte a tenger, melynek állandó zúgása altatta és rejtette. Azonban voltak hatalmasok, akik nem felejtették, s egy jóslattal megbolygatták nyugalmát, s halálok árán is, de felébresztették. A világ megváltozott, lényei megváltoztak, s amit addig csak tompán érzett, egyszerre zúdult rá, sokszorozva kínját. Keserűséggel telt és csak nehezen tudta kelyhéből kiönteni. A háború alatt össszefogta gyermekeit, elrejtette őket és mentette a menthetőt, csendesebb idők jöttével teljesen elvonulva az emberek zűrzavaros világától, hogy erőt gyűjtsön. Újra kellett teremtenie azt, ami elpusztult, újra megtanítani az adráknak mindazt, amit elfelejtettek, s neve lassan életrekelt.

HOZZÁ KAPCSOLÓDÓ HITEK, VALLÁSOK: az elfeledett istenségek egyike, akinek emlékét csak az adrák őrizték meg, s őket összegyűjtve, az emberektől távol lakozik. Alig páran ismerik és rebegik még nevét, főként védelemért fohászkodva hozzá, vagy a holtak lelkének nyugalmáért.

EGYÉB:
-követői nincsenek, de a lélekmágusok érzékelhetik jelenlétét és néhány mágus áttetszőnek érzékelheti