És döf! Újra és újra, mint valami eszeveszett vadállat, fáj, minden egyes szúrás, egyre mélyebbre eszi magát nyakamban a penge és ebbe még álkapcsom is beleremeg, szorosabban, egyre csak metszve a húst szorítom a karját fogaimmal. Nem eresztem, még az után sem, hogy éreztem szétomlani csontjait, felülkerekedett benne az ösztönlény, vagy csak hideg fejjel határoztam el letépem a karját? Magam sem tudom. Megrészegített talán a lüktetve nyelvemre fröccsenő vér, mely acél fogaimat mossa, de saját inaival és húsával törlöm le, ahogy átharapom a maradék bőrt is és mikor újra döf, hát nem vagyok rest elkapni azt a kezét is. A penge felhasítja a pofám oldalát, lyukat szabva, mintha csak hasonlóra akarna formálni engem is a sors, mint a hobbit lányt. A különbség viszont nagy kettőnk között, a fogaim közé szorult ököl, mint előbb a karja ropog és recseg, ahogy minden puha kis csontja apróra zúzódik az éles pengék között. Rántok rajta egyet, letépve kézfejét, kiköpöm, mintha keserű epébe haraptam volna, szemeim jobban kirajzolódnak, mint valaha eddig bármikor is. Átparázslik tekintetem a füstön is, nem tudok morogni, zsibbad az egész nyakam és saját vérem folyik összeragasztva bundám szálait, de nem csak kívülről ásztat az ibolyaszín folyam, belül is csordogál és mély lélegzetembe vegyülve köhögöm fel.

Nem elég szenvedő látványa, már az sem tesz elégedetté, hogy a falnál remélnek sokan biztonságot. Én ölni akarok! Kezdetnek kezeitől megfosztott szerencsétlent veszem, de testemre nem a fáradság acélhálója zuhan, hanem egy igazi. Belémarok, tépem és vonom, mancsaimmal rúgom minden szegletét és hiába érzem, hogy minden zsineg egyre inkább húsomba mélyed, annál inkább szabadulni akarok. Nem hallok semmit, csak az ösztön dübörgő lüktetését, ahogy nem tűri meg a fogságot és végre kitisztuló légcsövemből felgurgulázik az első morgások szaggatott hangja.

Valami megrántja a hálót és én mit sem törődve azzal, hogy hasít, hogy mennyire fáj, oda kapok. Újra élő húsba marok, kiéhezve kortyolom életének perceit és nem engedem, koponyámon csattan valami, hogy homályosabbá vált e a világ tőle? A füst már így is könnyessé marta a szemem, de nem engedtem el, csak a hús szakadt le a csontokról. Kivívtam magamnak, hogy ne merjenek közelebb jönni, de a fém szálak már csontjaimig hatoltak, a tűrni nem képes ösztönön ekkor kerekedett felül egy másik, sokkal higgadtabb. Áthullott testemen az átkozott háló és remegő lábakkal léptem át rajta, de a meghátrálás, vagy menekülés meg sem fordult a fejemben. Elég volt néhány lélegzetvételnyi idő, hogy a nekem háttal állónak ugorjak és vállába ne mélyesszem agyaraimat…

*Inferiet

Érzem a megtorpanást, a szűrt fényben a szemekben még sem a teljes megadást fényét látom éledni. Ezek dacolni akarnak, küzdeni, egy olyan ellen aki puszta foggal tépi társaik húsát. Döccennek a fogaskerekek, olyatén gondolatok felé terelve, hogy ezek ettől nem rémültek meg, akkor vagy túl képzettek, de ez a harcmodorukon nem igazán látszik meg, igen, inkább csak tartják a fegyvert vágnak vele, másolt mozdulatokat adnak vissza, beleadva teljes testi erejüket. Így viszont marad a másik lehetőség, hogy odakint van valami ennél is félelmetesebb.

Megtámaszkodom a barlang falában, a fájdalom viccsorba torzítja emberi arcom. Mintha csak a csontjaimba kapaszkodtak volna és most szálankét tépik le róla a húst, izmokat és inakat, ökölbe szorul a kezem, néma szitkokat hányok ezekre. Ezekre a szerencsétlenekre, akik azt hiszik ennyi elég, de ennyi messze nem elég, hogy térdre kényszerítsenek. Suhan már az újabb kard felé és igyekszenek az arcomba nyomni egy pajzsot, ez utóbbira öklöm zúdul megrepesztve az egymáshoz sajtolt, tömör faszeleteket, az azt tartó pedig megtántorodik, kezében érezheti az erőt. A kard pedig, nem érzem a különbséget, valahogy eltűnt az értékrend, kövek és fém között, mélyen eszi magát karomba a penge, érzem ahogy vékony vágást ejt csontomon és beleszorul. De már kapok is szabad karommal a markolatot tartó kézre szorítva rá ujjaimat, hogy ránthassak rajta, megszabadítva karom és eltörve a bolond csuklóját. Ordítva térdel elém, szánalomra méltó, még ha át is érzem helyzetét. Fáj, én is fájok, minden porcikám kegyelemért kiált, de összeszorított fogakkal tűröm, morgok. Nyakára fogva rá, de lovagiasan félre állva, hogy pajzsát vesztett társa döfhesse le, akinek így könnyedén táncolok a háta mögé és markolok páncéljába, nyakábaszimatolva.

Belőle oltom szomjam, gyógyítom könnyelműségből szerzett sebem. Mikor jönnek rá, mikor értik meg, hogy ha le is döfnek, gyógyírt, édes nektárt csepegtetnek ajkamra, minden egyes élő jelenlétével? Megrogy a térdem, érzem eltorzulni a tagjaimat, korcs félig farkas és félig ember külsőbe taszítva. Nem így terveztem, de a kövek már megbontották varázslatom, így hát engedem lefoszlani tagjaimról a leplet. De még gyengeségem aknázza ki egy újabb támadó, vállamba fúródik fegyvere és én megadom magam, hátrahanyatlok. Érzem kemény ütését a hűs falnak, füsttel eltelt tüdőm viszont tiszta levegőt szívhat és még fogásra alkalmas elhajítóm a kitapogatott botot, talán talál, talán nem. Ahogy visszavedlem igazi formámba a kés csengve ér földet, csurran mellé jó néhány csepp ibolyaszín csepp, feketévé forrva a földön.

Morogva rontok a nagyképűre, érdektelen arra, hogy felé hajítja késeit, fémcsontjaim megállítják szikrát hányva, fontos szervet nem érhetnek. Attól függően melyik testrészét, karját, vagy lábát lendíti meg felé először az után kapok, kíméletlenül zárva rá az álkapcsomat, egészen addig szorítva, míg nem hallom a csontok jellegzetes reccsenését és még rántok is rajta, hogy egyensúlyát vesztve a földre kerüljön. Ezt követően igyekszem torkon ragadni és feltépni azt, lehetőleg ügyelve arra, hogy kését belém márthassa oldalról, ha ilyen szándékot tapasztalok elugrom. Könnyen marva akár bele más vállalkozó szelleműbe. A felismerés meglepetésként ér, hogy kevésbé szaggatja tagjaimat a fájdalom, nevetnék, de inkább csak dühödt hangommal telik meg a barlang, röpke időre felülkerekedve a többi hangon, majd belekeveredve. Taktikát váltva ugyan is, egyszerűen beleharapok azoknak az életerejébe, akikhez közel kerülök, villanásnyi időre dörgölőzve hozzájuk. Így még én jobban leszek, ők fokozatosan gyengülni fognak. Kvittek leszünk, megsebezhetnek, de ők táplálnak.

Bólintok, megnyugtatóan hat, hogy méreg nem csak nyílt seben át fejti ki a hatását, ha nem is erősen elég, ha csak rákenik. Kérnék is belőle, de csak bundámon volna hasznos, a botomat csak síkossá és ezzel használhatatlanná tenné a számomra. Mondhatni kár, de így megmarad azon előnyöm, hogy senki sem sejti, ezzel és másfajta szerrel sem lehet rám hatni, a vérem, a folyékony, ibolyaszín folyam megvéd engem az őrlő gyötrelemtől. A mérgek kínja csak haragomat szítja, mert azt e nedű átmossa bennem, elszívva erejét. Elmosolyodom, ez szól a ténynek és az elfnek is egyaránt, vajh’ mit remél ettől a pár nevetséges szótól? Hogy félni fogom? Hogyha úgy látom szabad az utam, még bevárom, tovább segítem, hogy ő is menekülhessen? Akkor téved, állok elébe! Ez viszont még a bizonytalan jövő zenéje.

Jobban foglalkoztat most nála, hogy erőm úgy viselkedik, mint hajdanán, mikor még nem bírtam bánni vele és megannyiszor cserbenhagyott, elillanva ujjaim közül. De megteszem, azzal, ami még a rendelkezésemre áll. Fullasztom a tüzet, de el nem oltom, inkább az a szándékom, hogy minél több füst árassza el a környéket, ahogy a barlangot is. Közel hajolok a földhöz, ebben a testben kifejezetten kellemetlen ez a testtartás, de az izmaim ismerik a mozdulatot, a végtagjaim is ugyan azt a funkciót látják és nem egyszer ugrottam már neki így embernek, vagy állatnak.

Csak fél figyelmem fordítom a megmaradt társam felé, megtudja? Legyen, némi előny a mi oldalunkon is jól jön. A figyelmem jelentősen éberebb része azonban a bejárat felé tendálódik, elsőként szeretném tudni mi történik a környékén. A kövek reccsenésére azonnal intek az elfnek, figyelmét szótlan igyekezve a bejáratra terelni, miközben igyekszem nyomon követni a hangokat. Ezek szerint a kishölgy összeakadt valakivel, vagy valakikkel, ez nem volt teljesen egyértelmű és a tömény füst lehetetlenné tette, hogy hallásom szaglásommal támogassam meg. De hozzánk is elért a móka, a két alak és a várakozó többi, de csak szépen sorban, a hozzám közelebb esőt szemeltem ki. Alig várva meg, hogy összeszedje magát már botomat vágom felé, ujjaira célorva, hogy elejtse a kardját, hogy aztán sajátságos módon, torkon harapjam, szabad kezemmel erősem megfogva a vállánál.

Jelentős darabot igyekszem kitépni a nyakából, de igyekszem minél nagyobb kortyokban elnyelni az életerejét, mielőtt az okozott sérülésbe halna bele. Nem törlöm meg számat, számomra nem fontos a vér, mi harci festékként fröccsent végig arcomon és kövér cseppekben hullik alá. Eszelős tekintetnek hat, a vadász vad pillantása, mi most átfesti ábrázatomat, egyenesen a következőre vetem magam, botom a bordái közé irányítva, aztán igyekezve beljebb rángatni, hogy az elf is szórakozhasson egy másik balszerencséssel. Nem féle a nyilaktól, ebben a sűrű füstben még az igazán kivételes céllövők is véthetnek.

Én jelentkezem egynek!
ha neked is megfelel, persze, meg az is, hogy inkább a farkasforma a gyakoribb megjelenési formám.

[Tudod kishölgy, egy farkas csak a saját falkáját védi meg.]

Nem tudok nem mosolyogni a lány tervén, ennél tovább is mennék, mert legszívesebben nevetnék, de a mosolyom is elrejtem, ahogy lehajtom fejem. Övemmel babrálok szabad kezemmel, egyszerű sötét szalagot oldva le róla, hogy összefoghassam szertelen tincseim. De még időben emelem fel tekintetem, hogy lássam azt a döbbenetet a lányka szemeiben, ami valószínűleg kötés alatt nyugvó arcán is méltán tükröződik. Furcsállom, de elfogadom, szóbeszédekben hallani még is más, mint szemtanúja lenni a változásnak. A meglepettség szikrája azonban a sötételfen aligha látható, nem hiába hallom, hogyha démonokról és a fajtájáról esik szó, csupán annyit mondanak: Az egyik kutya a másik eb. Egy kalap alá vesznek, pedig merőben mások vagyunk. Lényegtelen.

- Tudod kishölgy, egy farkas csak a saját falkáját védi meg. – Nem mondom ki konkrétan, hogy nem fogok megbízni bennük, de nyíltan a tudtukra adom, hogy nem feltétlen számíthatnak a segítségemre. Nem tartoznak a falkámba, ezért nem tartozom nekik felelősséggel. Mindazonáltal a terve nem teljesen hangzik elvetendőnek, de nem csak egy koponyában szárnyalnak az ötletek és megvallva, remélem a sötétbőrűnek jobbja támad, mert nem szívesen bíznám az életem ilyen vékony kis karokra. És lám! A tervezés nagymestere máris logikus kalkulációra jut, de vajh ezt eddig miért nem próbáltam meg magamtól? Egyszerű, mert érzem annak a valaminek a hatását és már így is veszedelmesebbnek kellet volna tűnnünk, mint amilyen valójában.

- Képes! – Igazat állítok, mert meg tudnám csinálni, csak éppen nem akarom. – De okkal nem tettem meg, ahogy okkal nem is hagytalak itt titeket. – Szinte érzem, hogy ezzel mist már mindent elárultam céljaimról. Mi elvonni az oxigént, semmi, de széllé alakítani egy lüktető szervezetet, na az már nem kis gyerekjáték, ezért is nem éltem vele. – Viszont a két terve együtt működhet. Mivel ha el is oltom a tüzet, az este a nyakunkon van és akkor oly mindegy ég e vagy sem, itt tanyáznak továbbra is. A jelenlegi helyzetet fent tudom tartani, amíg az erőmet elvonó tárgy ilyen távolságra marad, utána nyers erővel szolgálhatok csak. – A bejárat felé pillantok, szúrósan összehúzva a szememet, amennyire ki tudom venni a tűz ropogása mellett, mintha csak annak táplálásával lennének elfoglalva. Valószínűleg azonban hálóval, vagy mérgezett nyilakkal várnak minket, illetve azt az egy lényt.

- Mm, viszont egy lényre számítanak, ha hármunkkal kell foglalkozniuk, meg lehet őket zavarni és egy porvihart gyengén is életre tudok kelteni, amiben mindannyian nyomtalan eltűnhetünk. Nos, kimegyünk, vagy engedjük őket be, akár egy kicsit ritkítva számukat? – Tekintetüket keresem, nem vagyok gondolatolvasó és a kifejezőképességem is messze alul marad az övékénél, mert összhanghoz vagyok szokva. A falka, erő, méghozzá megtörhetetlen, ahol minden morranásnak meg van a maga jelentése, most meg szavakra vagyok képes hagyatkozni. Szemem újra megakad a sötételf fegyverén és ez feltetet velem egy kérdést. – Apropó az a méreg csak nyílt seben át, vagy bőrön keresztül is hat?

[Üljetek, ha tiszta levegőhöz akartok jutni.]

A lány meglep tettével, nem azzal hogy nyilvánvalóan a rókán segít, inkább azzal, ahogyan azt teszi. Nem vagyok képes követni, sem szaga, sem az általa keltett hangok nem vezetnek nyomra, s eme váratlan fordulat felcsigázza érdeklődésemet. Időt ennek még sem szentelhetek, túl könnyelmű lenne a részemről a váratlan csevegés, de megjegyzem magamnak.

A továbbiakban pedig csendesen figyelem ahogy a sötételfe irgalmat gyakorol, szavai idegenül csengenek, bár nem ez lenne az első alkalom, hogy eme nép szavait hallom, valószínűleg sosem fogom megtanulni, ahogy megszeretni sem, hiszen az eddig tudottakat sem szívesen használom. A helyzet viszont úgy látszik megkívánja tőlem a kompromisszumokat, hogy én is emberi bőrbe bújjak és szót váltsak velük. Együtt erősebbek vagyunk, erre úgy érzem szükségünk is lesz, ha könnyedén meg akarjuk úszni, mert én mindenféleképpen megmenekülök. De mint minden józan eszű, ezt szeretném minimális veszteségekkel, ez esetben sérülésekkel megúszni és ehhez mi sem jön jobban, mint két feláldozható bajtárs. Hideg gondolatmenet, de talán az ő elméjükben is ugyan ez megfogan, együtt vagyunk pácban, viszont mindegyikünk magáért és nem a másikért fog küzdeni. Bár talán a lány, ő ha képes volt egy sebesülten ily módon megkönyörülni..

Az éledő lángok ropogása, majd elmélyülő dorombolása üti meg füleimet és máris a bejárat felé pillantok. Nem érkezik senki, csak szavak, amik eldöntetettnek a helyzetünket, akárki is legyen odakint, nem féli azt, amit kéne. A füst csípi az orromat, de hála a homoknak még tompa annyira, hogy ne zavarjon túlságosan. Körbepillantok, a hely viszonylag nagy és falait nem éppen kevés repedés díszíti, ez egyben jó és rossz is ránk nézve. Bejut a friss levegő, ugyan akkor amint fordul a széljárás, szó szerint be fogja ide szippantani a fullasztó fellegeket, ezen segíthetek, ám könnyen meg is szökhetek.

Egy lépést távolodok, aztán nagy levegőt véve, elfolytva a torkomat maró érzéstől támadó köhögést, alakot váltok. Hosszúra nyújtózkodó fekete tincseimet hátratúrom, igazítok sötétszínű, lenge ingemen, hihetetlen, szinte emberi vagyok csak a szemem árulkodik továbbra is. Amivel még mindig tökéletesen látok a sötétben, félhomályban.
Ha van merész, aki betolja ide a képét, nem fog egy élő állatot sem találni és onnét már a logika dönti majd el, hogy hármunk közül ki is a démon. Viszont megfulladni, vagy pusztán füstmérgezést kapni sem szeretnék, így egy kézmozdulattal a mennyezet felé nyomom a szennyes levegő, kintről hívott frissel töltve meg a barlang alját, ennek köszönhetően már azt is tudom, hogy amennyire képesek voltak, körbe járták a haramiák rejtekünket.

- Üljetek, ha tiszta levegőhöz akartok jutni. – Szólalok meg, hangom kissé rekedtes, hiába, régen használtam már beszédre. – Körbe vettek, tiszta levegő csak abból az irányból jön. – Mutatok a fényben úszó fal felé, arra a leghosszabb út vezet ki, ha szökni akarnék nekem is arrafelé kéne távozni, sajnálatomra azonban a légalak felvétele és megtartása nem a legegyszerűbb feladat. A falban ragadni meg végkép nincs kedvem és akkor még itt van ez a fura érzés, mintha valami, ugyan gyengén, de apasztaná az erőm forrását. Tehát arra sem számíthatok a végsőkig. Rájuk pillantok, földön heverő botom ujjaim közé szorul, a táskámat valószínűleg kénytelen eszek hátra hagyni, de egyáltalán nem bánom, minden ami benne van könnyen beszerezhető.

– Kitörünk vagy megvárjuk, míg értünk jönnek? – teszem fel a kérdést, ahogy lassan körvonalazódni kezd egy terv előttem. Mi van ha becsapjuk őket, higgyék azt, hogy hatott a füst, ki is cipelhetnek, aztán persze jöhet a futás az életünkért. Kockázatos, de ha ügyesen taktikázom, mire a kintiek felocsudnak, már csak a porfelhő marad a nyomomban, de ez függ a velem lévő kettőtől is.

Mulattatóak, valahol igen komikus a helyzet, de nem most jött el az ideje, hogy kiderítsem hol. Nem fekszem már le, megtehetném, ilyen távolságról nincs fegyver, ami elől el ne tudnék ugrani és ez talán visszafelé is igaz. Bár farkas távolról és közelről ép oly veszélyes, hiszen csak karmok és fogak, ez minden fegyverem, de készen állnak, akár halált osztani is.
De mist már csak mosolyom véget villannak ki sötét ínyem mögül, komolyan ilyen egyszerűnek gondolja a helyzetet? Egy közönséges állat, akár sérülések árán is, de már halálra marta volna mindkettőjüket, tehát már túllépet az első akadályon. Nem sorol a közönséges állatok közé, legalább is a söételf, a kishölggyel kapcsolatban aggályaim vannak, de biztos elhatározások is. Őt nézem kettejük közül a legkönnyebben sebezhetőnek is, sebesült is, tökéletes préda hát, őt tartom ezért sakkban leginkább tekintettemmel. Hiszen a sötételf is gyengébb, ha védenie kell valakit és most egyenlőre úgy néz ki ez a helyzet.

A hangok nem szűnnek meg köröttünk, s míg gondolataim e kettő körül forogtak, odakintről új híreket hozott a szél, szaggal és hanggal telve. Eltűnik pillantásom zöldje a sötétben, lehunyom szemem, hogy elvesszek a szemek számára. Pedig már esz a méreg, hogy nem léptem időben, hogy nem rontottam ki, amint csitult a szél, lohadó erejével már elbántam volna. Talán még sem kívánom az alkimista társaságát? Hiszen így bizton a végzet kezére játszottam, abban a lukban önerőből talán szabadulni is képtelen és mi várja kint, perszelő homok, könnyű prédára éhes vadak, a láz mely csak erősödni és erősödni fog a tűző napon. Elhibáztam a lépéseim. Keseregni viszont nem fogok rajta, se hasznom, se érdekem nem fűz az emberhez.

Felkapom fejem, látom a lihegőt és várom az elf reakcióját, de talán amiért én nem ugrom ki, azért ő sem. A bejárat túl nyílt, a szökevény nyomában jöhet még valaki, vagy valami, eb helyet akár egy nyílvessző. Nem hat meg a ravaszdi könyörgése, ő sem tartozik hozzám, s ha egy vérből valók lennénk, akkor sem erednék segítségére. Egyszer meg már megjártam, mert könyörületet mutattam egy ordas felé. Felmordulok, ahogy a korcsa ugatásba kezd, szőröm borzolódik, égnek áll minden egyes száll. Sosem törtem vezérségre, sosem akartam én lenni az élen járó, kinek nyomdokaiban hívei minden rezdülést lesnek. De egy kutyától, az ember talpnyalójától elvárom a megadást, a feltétel nélküli tiszteletet.

Csattan az álkapcsom, nevetséges lenne ugatásnak nevezni, hiszen a hang torz, dühödt morgásba torkolló és előlépek. Felnézve a sötételfre, észrevehetően és félre nem érthetően bólintok felé és teszek még egy lépést, ha a korcsa nem hunyászkodik meg, nem hagyja abba a folyamatos ugatást, egyetlen gyors mozdulatba sűrítem az akaratom. Amivel egyenesen a förtelmes hangot kiadó torkába kapok, de visszarántva a menedékbe, éreztem roppanni légcsövét, nyakának csontocskáit és barátságos barna szemi is megfakulnak. Elengedem. Tisztában vagyok vele, hogy túl közel kerültem az elfhez és a hobbithoz, de talán nem fordul meg a fejükben, hogy ledöfjenek. Erről meggyőződöm, s ha irányomba nem tesznek semmit, felvonyítok, hosszan és természetellenesen hangosan. Lássuk a kintiek miként vonják le a következtetést, farkassal, vagy démonnal van dolguk, de hogy az utóbbinak nagyobb nyomatékot adjak, felélesztem a megnyugvó szelet, kísérteties hangokat csalva elő a repedésekből.

Csak hallgatok. Csak csendben csenem a szavaikat, nélkülük, de velük mulatom az időmet. Mulattatnak? Nem, nem mondanám, akkor azt is el kéne ismernek, hogy ragaszkodom hozzájuk, de inkább csak kitöltik a nélkülözés perceit. Átbillentem fejem egyik mancsomról a másikra, nehéz dilemma ez az indulás. Maradásom nincs, sem seb, sem pedig fáradság nem tapaszt a földhöz. Csak ezek ketten szövik a komédiát, persze hogy nem az, de fülembe csengő hangjuk, szavakba öntve azt szül s nevetek rajtuk, hangtalan.

Hiányzik az erdő zöldje, az üde lélegzete, amit minden levél sóhajt, itt csak por van és halálszag. Nincsenek tovatűnő pillantások, csak egy villanás a dús bundákban, hogy tud hol a helyed. Helyem? Van nekem helyem valahol? Ahol számítottam, onnét elmartak, majd a magány mart el később, hiányát érzem a falkának, az űrt, amit lépten nyomon másokkal pótolok, de a pótlék mindig csak konc marad, egy olyan darab, amit eldobhatok mikor kedvem tarja, felfalhatom nagy kortyokban szívva ki belőle az életet. Torkát tépve fel, vadászatott idézve, emlegetve izmaiban, vérrel locsolva Holdfényre szomjazó agyaraim. Elfakulok, veszett leszek, ha nem erősödöm meg és hagyom magam mögött ostobaságaim.

Alattomos kígyó módjára borzolja fel szőrömet a szag, mi elterpeszkedik portól eltelt orromban, emberek és azok korcs alantasai, az ebek szaga, sok más illékony esszenciát is hordozva. Füleim hegyezem, most válik, ebben a pillanatban kevésbé fontossá az előttem ülő kettő csevegése. Elódáztam az indulás tökéletes pillanatát, fogoly azonban nem szándékozom lenni, túl sok a büszkeség bennem, ahogy túlcsordul bennem a vad ösztön. Nincs rács, mi megfogna, de van nyílvessző, mely átfúrva bundámat megsebezhet.

Felpillantok, látni akarom a hangját hallató széllel szállót, de hamar visszarántom pillantásom. Moccan a másik kettő, az én birodalmamba óvakodva, érzem, ahogy valami nekem csapódik és pattanok is fel, alighogy intő szavai elhangzanak a sötételfenek. Kivárom, hogy észre e vettek, vaj a vaksötétben táncoló két zöld lámpást kísértetnek vélik e? Mert nem hunyom le szemem, és ahogy a kötés a helyére kerül mordulok, mélyről engedve el a durva hangokat, falhoz simulva lépve a világosság felé. Lássák mivel, kivel van dolguk. Nagyobb vagyok az átlagosnál, azoknál a farkasoknál, akikbe bármely vadász könnyen vájja fegyverét. Én más vagyok! Démon és szellem is.

Fogaimat villantom feléjük, a legapróbb mozdulatra is hevesen reagálva, mélyebben morogva meg őket. Most futnék, nem törődve hogyan zárják magukban a szerencsés esetet, de nem leszek ostoba, nem ajánlom önkánt magam fogságba. Visszahúzódom, hogy újból csak a tekintetem látszódjon a sötétben, mely izzik, egészen rájuk tapadva, továbbra is szemmel tartva, de lassan teljesen elhalkulva.

Teljességgel hihetetlen volt számomra a látvány, az, ami történt. Tisztán hallottam az átok szavait, még a süvítő szélen keresztül is, mert amit szétszabdalt, azt a fülem számara újra egyé olvasztotta. S lábaim megremegtem, démonkörökben nagy hírben keringenek a bestiák, akikkel a legerősebbek képesek csak felvenni a versenyt és gyakorta találhatók meg mágusok oldalán. De egyiket sem nézem mágusnak, egy sötét elf, akit inkább a harcok, edzettek és azokat nem bottal vívta, hanem élesen csengő pengékkel. a másik pedig, egy hobbit, gyermeknek túl érett az illata és micsoda ajándékot kapott, vagy éppen béklyót, tojásba rejtett súlyos láncokat. Engem is felnevelt, farkas anyám, ki anyám helyett is anyám volt.

Felemelem a fejem, már nem bánom, ha észrevesznek, de eddig sem fordították figyelmüket felém és most már eltakar az egyre jobban felkavarodó pór. Vad és fékezhetetlen, egy igazi viharsárkány. Azt mondják, ha valamit érdemes megcsodálni az életben a csillagoktól pettyes telihold látványa után, ez az! Ha van is második esélyem az életre, azt nem e miatt fogom elvesztegetni. Megindulok hát, vissza a kivájt üreg felé.
Útközben kell rájönnöm, hiába gyorsak lábaim, nem visznek olyan hamar vissza hozzá, mint szerencsés volna. Irányom fordul hát, hátszélben loholok, összeszorított szájjal, hogy minél kevesebb homokot nyeljek. Szememet már szúrja a megannyi őrölt szemcse, a könnyemet is kifakasztották, de most még mit sem ér, csak több tapad átnedvesedett bundámra. Lassan tisztul az egész förgeteg, csak egy pillanatra nézek vissza, mintha mozogna valami benne, de nem maradok találgatni. Tovább indulok…

Sziklák öble, átiramlik rajta a szél, de csak egy darabon, mert teljesen fedetté válok. Óvakodva lépek egyre beljebb és beljebb, portól eltelt orrom alig szagokat fog csak, s csavarodik, de hiába áramlik át a levegő rajta oly hirtelen, nem tisztul meg egykönnyen. Sötétbe vesző fal mellet keresek helyet magamnak, ahová összegömbölyödve heveredek le, szemeimet is lehunyva. Így nem vagyok farkas, csak az árnyék egy része. Mert ami a havas földeken, a mindent elöntő fehérségben is adomány, úgy egy éjsötét helyen is az.
Felfigyelek a hangokra, fülelve. Ismerősek a neszek és a szagok is. Lám a két elátkozott is idetalált, kíváncsiság nyittatja fel velem szemeimet, hogy megvillanjon vészjóslóan a zöld pár. Alakjuk nem, inkább csak körvonalaik sejlik vissza a sötétben és a szerint sértetlenek, vagy legalább is nem szereztek újabb sebeket. Dolgom viszont nincs velük, de hiába az átok, attól még figyelek rájuk, hiszen csak egy részem tartozik a vadakhoz, alakom, semmi több és így préda lehetek számukra, még ha ezt talán fel sem fogják.

Másfelé is elcsalnak gondolataim. Az alkimista, nem kedveltem meg, még ha tettem azt is mutatja törődöm vele, csupán a magányt nem szívlelem, s most helyettesíti őt ez a két személy közelsége. De amint elült a vihar, visszatérek hozzá. Pusztán megtudni éle e még. Ha él, hát tovább kísérem, ha nem, hát örök nyugodalma lesz abban az üregben még akkor, ha testét kiássák a puszta jószágai, hogy felfalják.
Csak a hogy marad kérdésként, ha mozdulok, rögtön észrevesznek. Ha kivárom míg tovább állnak, talán már késő lesz.

Csak hallgattam és hallgattam mit motyog lázálmában az öreg, s minden elejtett szava egyre inkább értékessé tett létezését, vagy még inkább a nyakában lógó kulcsét. A démoni ösztöneim világosan azt követelték meg, hogy tépjem fel torkát s vegyem birtokomba a tudást, ám túl egyszerűnek tűnt s bár messze a nagy dolgoktól nevelkedtem, megvan a magamhoz való eszem. Békén hagytam, de végleg elhúzódszkodtam tőle, a rejtekünket is magam mögött hagytam. Ahogy egyre közelebb ért a vihar, egyre elemibbnek éreztem magam, hívogató volt, csodálatos és elemésztő és magával hoz valami sokkal elemibbet is. Egy dalt, a dalt melynek szövege szinte önállóan folytatja a sorok, az után is, hogy elhalt a szél dübörgése mellett. Tudom ki dalolt s hívta menedékbe eme vidék jószágait, habár életemben nem láttam még őt. Egy részem azonban hozzá tartozik és vágyik is, de démoni létem ellenszegül ennek a vágynak, mint urat nem ismerő lélek, s a halott fél, a szellemek lelkei, akik egy másik istenhez tekintik magukat közelinek. Különös és fura.

Még is inkább a közeledő förgeteg követei figyelmem, megtépázott szagot forgat magában. Előrébb szaladok, egyenesen neki a sötétülő falnak, a szag irányába. Nem számolom mennyi időbe telt utam, de megtorpanok azon nyomban, mikor ismerté válik, hát ez volt az a kiismerhetetlen vadság benne. Sárkány születik és nem is akármilyen. De nem lesz jó megvárni, tapasztalat ezt nem támasztja alá, de a hallomás és az ösztönök, még is azt üvöltik: Kerüld el! S én eleget teszek a belső ösztönnek. Rohanok, vissza a bozótosba, felrázva az öreget, ki talán meglepődik méreteimen, mert időközben változtam, elértem démoni nagyságom határait s így ha nem is tökéletes, de hátasa leszek ennek az embernek.

- Ha kedves az életed, akkor elfogadod a hátam és nem kérdezel. – Mordultam rá, mikor fadarabolt emelt felém és ő óvakodva és lassan tetet azt le, majd ahogy mellé fordultam komótosan mászott a hátamra. Csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire szerencsétlen és mennyire ragaszkodik az életéhez, ha egy démonnak is szinte szó nélkül szót fogad, hogy megmeneküljön. – Amilyen erősen csak tudsz kapaszkodj a bundámba! – Szólítom fel s már vágtatok is, a szél vezet, az melyet előre menesztettem, hogy ráleljen a dal foszlányára, hiszen ahol a többi állat menedékre lel, ott mi is.

Hosszú az út, ebben a melegben, teherrel meg csak hosszabbnak tűnik. Ezért is hagyom, hogy a vihar szele némileg beérjen minket, hűtve a közeli levegő és ezzel némileg magamat is, ahogy körbejáratom a hűvös szellőt, s egyet kénytelen voltam szíjként magam köré fonni, hogy elalélt utasom a hátamon maradjon.
Új híreket hoz a szél, vannak előttünk és most fordul meg a fejemben először, hogy talán az alkimistának jobb volna azoktól távolabb. Szikla akad itt és nem nehéz tövében lyukat ásni, mélyre hatolva pedig üreget alakítani ki. ezt teszem és ebbe rejtem a törékeny embert. Magam viszont visszatérek a felszínre, újra emberek számára elfogadható formát öltve és elindultam megnézni az idegeneket. A sötétlő felhő felől bukkanok fel, lapulva, ki tudja kikkel állok szemben. Bár a látottak alapján egy apró leánykáról van szó, egy tipikusan karót nyelt sötét elfről és egy mágusról, vagy … A harmadik alak kilétét illetően igen csak elbizonytalanodtam, de elmém kizártnak tartja, hogy Ő legyen az, az állati énem viszont fejet hajt.

Figyelem, mintha másra nem is kéne ügyelnem, de még sem hagyom osztatlan figyelem nélkül a környezetünket. Hiszen az előbbi kígyó is alattomosan támadt, igaz, eztán már semmibe sem fogja méregfogait vájni és erről felrémlik a két apró lyuk a lábamon. Már nem is sajog és reggelre nyoma sem lesz, sem érzékeny ujjak, sem mindent látó szem nem fedezi fel. Lehajolva simítom el szőrömet nyelvem segedelmével, érdektelenséget mutatva, majd újra rá meredve. Közel engedve, olyan közel, hogy érintsem, hogy megsimogathasson, mint egy közönséges szolgalelkű kutyát, mostani szerepem megkívánja az alázatott és a tisztelet színlelhető jószág, s teszem.

Csóválom hátsómat, tetszésemet lelem a helyzetben. Más undorodva marná el az életből ezt a férfit, engem talán a vér szaga, talán valóban csak a kíváncsiságom tart itt, magam sem tudom. Célom van ugyan, de kerek egyszáz esztendő leperget már születésem óta s szülő falkám egyetlen tagja sem indult kutatásomra, így egy éjszaka vagy még egy évszázad már nem oszt és nem is szoroz. Révbe érek, ha eljő az ideje és addig miért is ne éljek a kínálkozó alkalmakkal. Hogy ne egyek egyedül. Hogy ha vakkantok, mordulok, vagy csak pusztán az élet jelét adom, valaki reagáljon. Hogy elfogadjon olyannak, amilyen igazából vagyok. Pusztán ennyiért képes vagyok ezt megtenni, csak ennyiért.

Még is ülve maradok, amikor elindul, elnézem sántító alakját. Nem fogja sokáig húzni, hacsak jóakaratú vándorokba nem botlik, a meleg hamar kikezdi e vidéken a legapróbb sebet, a hideg megőrizné és szó szerint beléfagyasztaná a vért, de itt a meleg mindent megérlel. Lázát ezen éj hűvöse is előcsalhatja, megbetegítve tüdejét. De nem fűz hozzá kötelék, utána loholok virgonc módra tipegve körülötte, ugrálva, táplál majd és ha húsából nem is eszem, ha jó szolgálatot tesz, majd elkaparom a föld alá emberek szokása szerint. Egy farkas és egy ember útja azonban néma, eleinte teljesen így gondoltam, de az öreg szája csak rövid időkre csendesedett el, felébresztve bennem az ingert, hogy meggondoljam magam és mielőtt teljes dühömet vonja fejére, elharapjam torkát. Fura mód, még is mulattatott. Mindenről mesélt, az életéről, szerelmeiről, városokról és árulókról. S ez utóbbi érzékenyen érintette szívemet.

Ugyan olyan módon, ahogy testemet a felkelő Nap heve. Egy ideje már ennek a világnak határán barangoltam, így nem volt ismeretlen az alattomosan kúszó meleg, mi néhány óra leforgása alatt katlant varázsol ebből a kopár tájból. Lihegtem és meg megálltam, ez a vidék nem egy a fagyos vidékeken nevelkedett léleknek való. Bármit is akar most az öreg, vagy azt teszi amit én, vagy megy tovább maga. Vészes iramban kerestem megfelelő helyet a nappali órákra, nem vagyok olyan bolond, hogy fekete, vastag gúnyámban megvárjam a delet. Akadt még bozótos és fás rész is még szép számmal, a legsűrűbbet választottam ki. Az öreg ruhájának szegélyét fogtam meg és annálfogva húztam a jó irányba, jelezve, mi is a szándékom. Ha velem tart, akkor rögtönzött vackomban helyet szorítok neki is, ha nem, az már az ő baja.

*beslattyog, a nevét olvasta* morr

Ha gondolod Shadhon megszabadítalak én attól a fölös újtól, szép tiszta munkákat végzek.  Ahogy elnézem, amúgy is az ellentétes oldalra kerültünk és lényegtelen, hogy sokat nem fogok tenni az alkimistáért. ^^

Oldalra billentem a fejem, mint akinek halvány fogalma sincs, mit is akarnak tőle. csak a tónusokra reagálva lódítnom meg csóvában a farkamat. Olyan álnoknak tűnik ez a játék, hiszen öreg ez az ember, a szaga sem kellemes és közelebb lépve ízét is érzem, sokat kivehetett belőle a sebe, mely még mindig hullajtja vérét. Fülemet hegyezve közeledem még egy kicsit, hiszen nem kell tartanom tőle, de egy háziasított eb azért óvatosan. Elővigyázatosan jár el minden idegennel, szagot fogva a kinyújtott kézről ismerkedik, hát teszem ezt én is. Alig mosolyra húzott szájjal, nehogy viccsornak értse a gyalázatot, amivel fejét sújtom. Mily merész és mily ostoba, törékeny lények az emberek, ahogy ez is.

Ha kezét nyújtja felém, óvatosan érintve, lopakodom orrommal alá, sós ízt nyalva ujjai hegyéről. Nem lesz prédám, talán meg kéne tennem számára ama könyöradományt, hogy megszabadítom szenvedéseitől, de mindenki saját sorsának kovácsa. Nem ártott nekem és botja helyet, mivel üthetett volna, a levegőt püfölve, inkább térdre ereszkedve hunyászkodott meg. Talán képes érezni a felette álló hatalmat? Kétlem. Inkább csak szemeim ejtették kétségbe szívét, oh öreg, démon vagyok és bár megfáradt lelked is megfelelne, dohos ízét nem kívánom számba venni. elloptam az őz harsogó levelet idéző életét és ittam a hűs Hold folyamából. Ezt nem rontom el.

Elé ülök, szemezve vele, kíváncsian, még mindig hegyezve fülemet, akárcsak a kölyökkutyák, mikor azt várják: repüljön már az a bot, had hozzam vissza. Ám én arra vagyok kíváncsi, mi jár az ősz szálak alatti gépezetben, mi mozdította meg a fásult térdeket, hogy akár torkát kínálja az általam képviselt vadnak? Alattomos szándék vezérelte e, hogy az oldalára édesgessen? Vagy utolsó pillanatait nem akarja egymagában tölteni? Nem, hiszen ha vére illan is, életének ereje még kitart, ha bűze oly elviselhetetlen is az ifjontihoz képest. Inkább érdek, sem mint szeretni vágyás ösztökélte. Végigszalad nyelven pofám két szélén, már eltűnt a vér fémes íze, de fogaim kivillantak, a sötétben is fehéren. Figyelmeztetés, amit egy másik ordas már mérföldekről kiszagol, de egy ember. Mire fog gondolni, megéheztem, talán a szomjúság űz? Érdekel, érdekel mire jutunk egymással e csillagfényes éjszakán.

Tikkasztó az idő, ami ezen az átokverte helyen uralkodik. Cseppet sem javít a kedvemen és elviselhetővé is csak azért válik az egész, mert játszhatom a széllel, ó mindenség és a négy égtáj urai, kegyelmezzetek! Kegyelmeztek is, az eddig látott legdúsabb bokrosba sikerült botlanom, mielőtt még a Nap delelőre hághatott volna, elhozva a földre a kénköves poklot.
Tövisek téptek bundámba, de túl dús volt, hogy elérjék bőrömet. Szerencse a szerencsétlenségben, mi? Elkapartam a homokot, gyér földbe vágva karmaimat, míg a sziklának ütközve nem jutottam mélyre, ebbe hemperedtem, várva a leszálló este hűvösét. A szelíd álom is megkörnyékezett, de átadni magam neki nem engedtem, túl sok minden ólálkodott odakint, ami csak az óvatlan pillanatra várt. Amit csak oktalan mód lehet elkövetni. Így figyelmeztető morgásban részesült minden vad, ami csak elibém merészkedett.

Úgy érkezett a hajnal, mint a halál, lassan settenkedve elő, feldúsítva a felhőket, nehéz szürkéket lökve, hogy elhullajtsák könyöradományukat. Mit úgy ivott el a föld, mintha sosem érte volna nedvesség. Aztán fordult, s tengernyi szín ömlött el a sötétülő vásznon, narancs, bíbor, vérvöröse. A látvány előcsalt s végignéztem az ég színpompás változásait, míg fel nem öltötte drágaköves gúnyáját. A Hold tiszta ezüstös fénye elömlött a tájon, dalt csalva elő tokomból, de egyedül olyan üresen hangzott és e tájnak idegenül. Láttam az értetten nyulat a fűben retteni, a szarvast, ami szökellve iramodik meg, aztán csak megtorpan és vadászok, ők megértették, méretem ugyan prédának sorol, de ami a bunda alatt nyugszik, számukra halálos ítélet.
Látványuk azonban gyomor tájékon mocorgást ébreszt, mióta nem ettem? Talán meg van már három napja is, lesajnálóan alkalmi szállásomra tekintek, határozottan korhadásnak indultak. Hah, mindent megölök magam körött, ha veszélyben az életem. Feltápászkodom és belefogok a cserkészésbe, kövekhez és dús erdőkhöz vagyok szokva, de a havasi táj kopársága is alkalmat adott tudásom gyarapítására. Itt csak a folyton csacsogó fűre kell vigyázni.

Rohanok, nyelvem majd utolér, még mindig irtózatosan meleg ez a szőrmebunda és túl gyors ez a szarvas fajzadmány, de el kapom. El én, ha bele is döglöm! Rúg a nyavajás, de ez lesz az utolsó, lábába kapok roppantva a csontot, azon már nem fog tovább futni. Érzi már ő is,hiába kapálódzik, én nem az a fajta ragadozó vagyok, aki egy ilyen gyenge préda esetében a fogaim vagy testem épségét veszélyben érezném. Elengedem, hogy néhány szökkenés után a nyakába mélyeszthessem fogaim. Most kéne véget vetnem az életének, de szükségem van a húsán kívül másra is. Szűrcsögve liheg, levegő után kapkod. Kifacsart az a látvány, amit együtt nyújtunk, hiszen hozzábújva várom a végét, elvéve hosszú szenvedéseinek óráját, nagy kortyokban nyelve életerejét. S mikor elhall alattam a lüktetés, metszem fel oldalát a legfinomabb részeket falva fel.

Teli bendővel hagyom magam mögött a dögöt, aprókat nyalintva a levegőből, mintha csak a vér nyalnám pofámról, de bundám már makulátlan. Holdfényt iszom, hűs éltető folyamot. De nem árt elterelni gondolataimat az utamra, mert most kéne a Hatalmak városa felé vennem az utamat, mert ha tovább haladok nyugatnak, a Vizek városában fogok kikötni. De, végül is miért ne? Egy kígyó néz túlméretezett vacsorájának, felém kap, marjon csak, mérge pocsékba megy, a kígyóhúst pedig igen szeretem. Csak tele vagyok. A váratlan hangra ki is ejtem a számból és kíváncsian merészkedem közelebb hozzá, ember, méghozzá egy sebesült példány, álnok módon nem a szél felőli oldalról közelít.
Átsasszézok a túloldalra, onnét tűnök elő. Semmi egyéb nem vezérel, csupán a kíváncsiság, a története. Halk hangot hallatok, higgyen csak háziasított jószágnak, aki elmaradt a családjától, vagy megszökött, elkóborolt.

Ez eseteben csatlakozom valahol. A város nem biztos, hogy annyi útba esne nekem, de a vadon.