Hosszú idő után Rezz               

Sárga tekintetével, már-már kívánkozóan figyelte kecses ujjaidat, ahogyan rászaladnak a tőrre, és egy furcsa ígéretet kecsegtetnek felé, mit sokan nem igazán értenének meg. Más állatok, sőt emberek is, ilyen láttán menekültek volna, de Silya... Pont, hogy keresi ennek örömét, az ilyen pengére szorított kéz ígérte szépet, mint a tiéd...

Bár tekinteted mintha másról árulkodna. Mintha nem szeretnéd használni azt a fegyvert, mintha tartózkodnál attól, hogy egy ilyen valamiben, mint ő egy pillanatra is kárt tégy. Miért? Hiszen, neki úgy rémlik, az ember szeret pusztitani, rombolni, te kivétel lennél? Te nem szeretnéd azt kihasználni, amit ő nyújtani tud neked? Te nem szereted őt?! De hát akkor, mégis mit adhatna neked? Ő szeretne adni neked valamit. Főleg, hogy rád várt.

Igen, rád... mindenképpen Rád. Másra nem várhatott.

Ezért kap hirtelen feléd. Akar, most azonnal, akarja, hogy adhasson valamit!

Ahogy a penge lecsapott, a macska ügyességével rugaszkodott közelebb hozzá, hogyha még csak egy apró sebet is, de hadd kaphasson tőled. Ezzel pedig, hadd adhasson valami olyat, amit... Amit csak ő tud adni.

Felvonyít fájdalmában, és úgy zuhan a földre. Lüktet sebéből egy halovány vöröslő érc, de nem komoly, nem lesz baja tőle. Csak a csípős édességet hagyja maga után, mibe az apró porszemek besunnyognak, hogy a jelentéktelen seb érzetét, valami jelentőségteljesebb fájdalommá alakítsa.

Szereti a porszemeket. Földanyának kedves kis harcosai, akik mindig szeretettel másznak sebeibe, hogy neki még nagyobb szépséget okozzanak, azzal, hogy belemarnak a már amúgy is fájdalmas sebeibe. Fájdalom... Milyen szép is tud lenni.

Vonyítása halk nyöszörgésre szelídül, miközben kissé meghempereg a porban, s csak lassan ül fel. Nagy meglepetésére, te már mellette vagy.
S nem tudja, mit is tegyen.
Legyen hálás, amiért ennyit kapott tőled? Legyen hálás, hogy voltál olyan kedves, és végre mégha nem is olyan nagy mértékben, de megadtad neki, amit kért? Vagy csikarjon ki még többet? Hiszen, szeretetet akar! S te szeretted egy pillanatra, ahogy földanya is szerette egy pillanatra. De a fájdalom tompul...

Te pedig nem mosolyogsz rá... Hiányzik egy lágy görbe arcodról, valami furcsa csillogás a szemedből, mi a legtöbb ember tekintetében megvolt, mikor valami fájdalom érte Silyat.

~ Az az uralkodó is... Az az uralkodó is oly' sokszor tett velem hasonlót. Fájdalamat, és kínt okozott, ahogyan a gazda is... Gazda! Mindig mosolyogtak, mikor már több sebből vérem folyt. Mindig öröm szállta meg lelküket, és én mindig örültem annak, hogy fáj... Édes fájdalom... Imádott kín! Én mindig jó voltam, engem mindig szerettek.
Te miért csak ennyire szeretsz? Te miért nem szeretsz? ~

Tekintetét fel-alá pásztázza rajtad, mintha keresné kérdésére a választ. Lehet rád van írva, az is lehet, hogy egyszerűen csak nem ember vagy és azért viselkedsz másképpen. De az erdő népei mások... Ők nem így mások, mint ahogyan te viselkedsz most...
 
Egyértelmű, hogy téged várt, de akkor... Akkor miért?

Szemei elkerekednek, és úgy tekint rá, a tőle egyre jobban rejtegetett kezedre, ami egyre jobban szeretne magáról hírt adni azzal, hogy ingedet vörösebbre festi...
Miatta lenne?
Azonnal közelebb húzódik Hozzád, már-már öledbe mászik, hogy fejét közelebb bújtathassa sérült kezedhez. Őt gyógyítja Földanya, a porszemek, a fájdalom... De tudja jól, az embereknek nem való a fájdalom, Földanya nem így gyógyítja őket, hanem egy másik módon.
Növényeket fakaszt magából, miket letörve, nedvükkel bekeve a seb kitisztul, és hamarosan gyógyulásnak is indul... Földanyának gyermekeit kell megölni, de az emberek így gyógyulnak.
Erre a sebre is van ellenszer. Bizony, és nincs is olyan messze, itt van a folyó túlpartján, egy kedves zöld fűszerű valami, ami bizony csillapítja is a fájdalamat, és minél hamarabb összehúzza a sebet. Tudja, megtanították még régen vele... Valamikor, mikor még ő maga is gyermek volt... Egy kölyök macska.

Kellemetlen, majdhogynem már fület bántó nyávogásba kezd, amit meg meg szór néhány közbekrümmögéssel, s az eddig öledbe bújó kisállat hirtelen egyre inkább köröz, és mintha valamerre menni szeretne. Lábát bele-bele nyomja a vízbe, majd visszanézve rád, feléd mászva, újra affelé indul, s egyre csak várja, hogy végre induljatok.

Egyre csak néz téged. Különös állati vonásaiban, van mégis valami, amiért látni rajta, nem zsákmányként tekint rád, nem úgy néz, hogy véred édes ízét, vagy húsod zamatát akarná. Valami nem állati csillan meg a sárga szempárban, ami szinte falva nézi minden egyes mozdulatodat.
 Ahogy bundájára meredsz, ahogy elveszik az ívekben tekinteted, úgy abban a pillanatban emelkedik fel a kőről. Csak nyújtózik, egyre csak mutatva neked, még jobban minden részét, bár való igaz vizes, és szárazon talán szebb, de csak azért is, kecses mozdulatokkal, finoman folytatva dorombolását, még többet mutat magából. Vajon mennyire tetszik neked bundája? Hordanád? Nyakadban sálként, vagy akár kesztyűként?! Vedd el! Szinte így mozdul, mintha ezt mondaná: Vedd el!

De végül nem úgy jössz felé, így marad, hogy újra visszaül a kőre, és megint a daloló figyelés marad. Bár emberi alakban lenne, akkor szebben is dalolna! De ruhája a másik parton van, és nem akar hirtelen eltűnni... Nem! Nem hagyhat szem elől, most, hogy itt vagy, hogy eddig várt, és hogy végre láthat.
Igaz ő sem tudja ki vagy valójában, csak... Csak tudja, hogy rád várt. Valami belső dallam, olyasmi mint dorombolása súgta meg neki, hogy mi vagy kicsoda is vagy számára. Mert az biztos nem lehet, hogy csak egy ugyanolyan kis "gazda" légy, mint korábbi embertársai voltak.

 Tested elé tárul, valamint fegyvered is akaratlanul szemet üt Silyanak. Szőrét borzolja, és dorombolása egy időre abbamarad, hogy helyette vad fújtatást engedhessen szabadon magából. Valami állatit, valami félelmet jelzőt... Nála mégis mást jelent, hiszen régen megtanulta, ha így bánik az emberekkel, ha azt mutatja "fél", akkor őt megszeretik. Azzal a furcsa fegyverrel húsába vájnak, és vöröslő vérét szabadon engedik... Szeretik! Nagyon nagyon szeretik olyankor!
 Kicsit előrébb is ugrik, ahogy elmerülsz a vízbe, mintha támadni akarna, mancsával is feléd kap. Morog, fújtat, nincs kedves dorombolás, egyedül az érdeklődő szempár maradt meg...

Vízbe veti magát, egyenesen lábaidhoz úszik, még állati pofájára a víz iránti, macska mivolta miatt érthető gyűlölete mind kiíródik. De mégis odamegy, nem ugrik, pedig lehet rövidebb, vagy kevésbé vizes lenne, ha ugrana... Mégis úszik.
 Mígnem odaér, ahol fülét lehajtva, farkát behúzva bújik lábaidhoz. Hozzádörgöli fejét, egyre csak csavargatva nyakát, újra dorombolva, de pillanatok múlva, félve, vonyítva, morogva húzódik hátrébb.
 Nem igazán tudja, hogyan mutathatná ki jobban, szeretetet akar, bár nem olyat, mint bárki más...

Nejma Részére              

 Apró állat érkezik a partra. Kecsesen ugrik a patak közepén tanyázó nagyobb köre, mire bohókásan csap fel annak vize. Csíkos bundáját meg is nedvesíti. Hideg, kellemesen hűvös, mi végigrázza egész testét. Lerázná magáról szinte azonnal, de hagyja, hogy a hideg cseppek, beljebb cikázzanak, egészen bundája tövéig, ahol elérik bőrét, és kellemesen csípni kezdi azt, míg fel nem melegszik. Hideg víz... Csípős, kellemetlen... De olyan tiszta és gyönyörű, hogy nem állhat neki ellen.
 Egészen a kőre fekszik, hogy egyik mancsát, bohókásan bele nyújthassa annak habjai közé. Ez már nem fog felmelegedni... Végigborzongatja az átlátszó tükörnek minden cseppje, egészen farka végéig, mit nem idegességéből, csak játékból csóválgatni kezd.
Játszanak vele a cseppek, az éltető vízfolyam...
Karmait kifeszíti, és hadonászni kezd. Karmolja a vizet... Nem tenné, ha tudná érez a folyó, de mivel nem fáj neki, ezért mókásan játszani kezd vele. Csap fel, még több, még hidegebb csepp... Hideg. Olyan nagyon hideg.
 Lefordul a kőről, a víz alá bukik, és érzi, ahogy torkába szaladnak a folyékony, számára be nem lélegezhető oxigén. Fojtogatja. Köhögnie kéne, prüszkölni, de még nem... Pillanatok telnek el, majd hirtelen felugrik onnan, újra a kőre. Teljesen elázott, köhög... A szél csak gyengéden fúj, mégis számára, most pokolian hideg, és rázza egész testét. Fújtat, prüszköl, már-már tüsszög a macskaszerű lény...
 Milyen mennyei érzés...

 A parton hamarosan egy alakra lesz figyelmes. Rád...
Közeledsz, halkan, csendesen, meg sem zavarva a természet gyengéd dallamát, annak egyetlen lényét sem. Mintha csak Te is hozzá tartoznál, úgy lépsz. Mintha a fű sem hajolna meg lábad alatt, olyan kecses és mesésen lépsz. Te..
Dorombolás szakad fel a kövön köhögőből, ki hirtelen érdeklődve néz egyenesen Rád.
Dalok jutnak eszébe, ahogy figyel. Meseszép, csilingelő, szép dalok, mit legutóbbi gazdájától tanult. Azt mondta, hogyha énekel az szép, hogyha hullámzik hangja az vonzó. Vajon Számodra is vonzó lesz? Bár most csak dorombol...

Ül a kő tetején, mered Rád, és dorombol... Arról, hogy várt már Rád... Arról, hogy Téged akar...

NÉV:  Silya
EGYÉB MEGSZÓLÍTÁSOK: Sil
BECENEVEK: Bogár
NEM: Férfi
KOR: 97 év
FAJ: Alakváltó

JELLEM: Bárkit kérdezhetünk, mindenki egy szóval jellemezné. Valaki mosolyogva, valaki lemondó sóhajjal, de ugyanaz a vélemény: Flúgos. Megszállottan ügyel külsejére és az őt körülvevő világra. Saját bevallása szerint, a tökéletességre törekszik, ám ezt a végletekig elviszi. Ezzel gyakran kiidegeli embertársait, éppen ezért nem rendelkezik túl nagy baráti körrel. Pedig ettől eltekintve, egy odaadó figura, kiben csak úgy teng az ambíció. Amibe belefog, azt végig viszi bármi is legyen az. Bár azt célszerű megemlíteni róla, hogy rettentően valamikor rettentően kényesen tud viselkedni.

MINDIG:
Rend és fegyelem. Pontosság és tökéletesség.
És persze egy „kis” kín...

SOHA:
Ha már egyszer megüti valaki... Akkor ne hagyja abba addig, még vér nem folyik!

TITOK:
Nincs titka. Mindent elmond magáról... Ha kérdezik.

FÉLELEM:
Retteg a haláltól
Mérgektől is tart, mit ha belecsempésznek szervezetébe, az csendben, hangtalanul viszi a túlvilágra.


KÜLLEM: Egy alacsony szerzet, korántsem bizalomgerjesztő külsővel. Bár, csak a maradiak tartják így, hiszen ha ránéz az ember, a rengeteg ékszer, és a hosszú barna haj mögött, egy kedves, gyakran mosolygó arc tekint vissza. Állandó jelleggel festi magát, valamikor még haját is képes átszínezni rövidebb időkre, de mindig visszatér az eredetihez. Testét furcsa hegek díszítik, amik különböző hullámos mintákat (néhol komplett rajzokat) formál rajta. Olyanok akár a tetoválások, bár látszik rajtuk, hogy nem (mind) tűvel készültek.

ISMERTETŐJEGY:
A ráfestett vöröses csíkok, valamint az egy oldalt leborotvált hajviselete.

TERMÉSZETFELETTI:

KASZT: Föld elem
Nevelésének köszönhetően jól eligazodik a természet és annak adottságai között, így kedve-kénye szerint tudja hasznosítani.

ELŐTÖRTÉNET:  
 Volt egyszer, talán már nem is emlékszik saját maga sem arra, hogy hogyan is, vagy miért született. Túl heves volt szülei érzelme, túl sok volt már a külön töltött perc...
 Egy végtelenül szerető édesanya, és egy talán még attól is büszkébb édesapa karjai közé cseppent, kik minden szépet megadtak gyermeküknek.
Megtanították, hogyan örüljön a hajnali madárfüttyöknek, mi talán legbékésebb álmából ébreszti fel, de új napnak a kezdetét aranyozza be.
Megtanították, hogyan gyönyörködjön a felkelő, majd a lenyugvó nap fényében, hogyan sütkérezzen annak arany színében, mi kacagva csillant meg tarka bundájukon.
Leckéket kapott arról, hogyan nyújt menedéket a szerető fák anyai lombja, mi óvó karként magasodik felé, hogyha elborul az ég, és megsiratja teremtményeit.
Hosszú meséket hallott, a természet minden csodájáról, mit néhány óvatos mozdulattal, gyöngéd léptekkel, segítségül lehet hívni, de nem szabad uralma alá vonni. „Hiszen a fák nem azért nőnek, hogy te megmondd merre menjenek, fiam. A tenger nem azért hullámzik, hogy te megtilthasd neki. Azért teszik, hogy ezzel segítsék lépteid...”
Meseszép évek, gyönyörű leckék, szebbnél szebb szavak... De a kölyökben furcsán kezdtek eltorzulni a leckék. A segítség nyújtásból, kényszer engedelmesség lett, a kedvesen eltűrésből, elnyomások elviselése...

Kiugrott a családi fészekből, az idő közben felnőtté érett kölyök, és nekilátott, hogy saját maga lábán megtapasztalja, hogyan is kell úgy élni, ahogyan szülei tanították neki.
Első dolga volt, egy kegyetlen ember karmai közé rohanni.
Ocelot alakjában, nyíllal terítette földre az állatot, zsákmány reményében? Ezt sosem tudta meg Silya, hiszen a férfi, ahogy meglátta alakját, a kecses izmokat, a különleges pettyes-csíkos bundát, már nem kívánta másnak ezt a teremtést, csak is kizárólag, mint kedvenc.
Haza is vitte az állati bőrében maradt Silyat, ahol ellátta sebeit, majd tanítani kezdte.
Egy új névre kellett hallgatnia, mire ha nem tette, megverte gazdája. Kegyetlenül, talán még csontja is tört.
Meg kellett tanulnia, hogyan vadásszon le bizonyos állatokat, mik gazdája szerint kártékonyak, és halniuk kell. Szülei nem ezt tanították neki, de verések sora után, végül megtanulta.
Majd újabb ütések, miket azért szenvedett el, mert a kertben olyan állatokat is megtámadott, akik nem tartoztak a kártékonyak köreibe...
Egy éjjel pedig emberi alkot öltött, és a szunnyadó gazdája felé állt. Természetesen, az nem tudta, mégis kicsoda, vagy micsoda is ez a valaki, így azonnal rátámadt. Ütötte ahol érte Silyat, ki egyre csak egy mondatot ismételgetett.
”Nyúzz meg. Neked akarom adni. Nyúzz meg. Melegítsen téged... Neked nincs ilyened.”
Mikor már kellően megverte, mikor már nem bírt megszólalni sem a különös alak, csak akkor rontott ki a házából a férfi, fegyveréért, hogy végezzen áldozatával. De mire visszatért...
Már ocelotja feküdt a földön... Félholtra verve, vért köhögve...
Tudta, hogy az állat meg fog halni... Tudta jól, hogy vége lesz. Célzott, és lőni kívánt, de képtelen volt rá... Megszerette a kis lényt, annak ellenére, hogy olyan sok verést osztott neki, hiszen szolgálta.
Napokig szenvedett Silya, a veréstől mit kapott. Napokig feküdt puha párnák között, sajnálkozó tekintetek kereszttüzében. Tudta jól, ez az ember nem fogja elvenni mit neki, akar adni...
Mikor valamennyire felgyógyult, megszökött gazdájától, de egy különleges ajándékot otthagyott. Megnyúzta saját magát.

Nem messze, újabb hosszú időt szenvedett végig, mire újra bunda nőtt rá. Morgott, acsargott, vergődött, ha csak a szellő, néhány porszemet is szórt rá. Ordítva vergődött, de szenvedéseiben volt valami különleges...

Teljes gyógyulása után, emberként barangolt. Tudta jól merre kell mennie, kit kell keresnie, hiszen csak rá kell nézni ezekre a furcsa lényekre, és szinte érzi már, kinek kell segítsége... És ki lehet az ő segítségére.
Újabb fogságba került. Egy elmében talán elborultnak számító ember ragadta magához, és tette rabszolgájává. Nem is akármilyenné... Minden vágyát Silyan élte ki.
Itt megtudta, hogyan is kell mindig tökéletesen tetszeni az emberek számára. Hogyan nézzen ki, ha éppen nőknek kell a szépet tenni, vagy ha férfiak fejét kell elcsavarni.
Milyen nyelveken beszéljen, és milyen hangon énekeljen, egy-egy társaságban.
Megtanulta, hogyan szeressen, minden részével...
Verések árán, rúgások, és kemény szavak segítségével, de megtanulta.
Gazdája lassacskán öregedni kezdett és egyre több ellenséget szerzett magának, ahogyan nem csak Silyan akart már csak hatalmaskodni, hanem mindenki máson is, kit el lehet képzelni. Így végül újra gazda nélkül maradt, az ocelotként elmenekült férfi.

S újabb évek következtek. Nyugodt csendes évek, mert embert nem talált, ki mellé szegődhetne. Megpróbálkozott állatokkal barátkozni, de azok hamarabb elhunytak, mint embertársai, valamint... Nem bántották, olyan sokat, vagy ahogy Silya gondolta, nem törődtek vele annyit, nem kérték segítségét annyiszor, mint az emberek.
Mégis megtanult tőlük is néhány praktikát.
Hol találja a vad farkasokat vagy bármely kutyafajtákat, mik előszeretettel tépik meg, majd hogyan szaladjon el időben, hogy ne lelje halálát.
Mit tegyen azért, hogy néhány kedves embertől, hogyan szerezzen magának finom étkeket, és hogyan érje el, hogy azok is néha ráüssenek fejére.

De emberre lenne szüksége, ki mellé szegődhetne, aki foglalkozik vele... Emberre. Vagy valami, ember szerűre...

FELSZERELÉS:  Csak egy nadrág van rajta, semmi más...

EGYÉB MEGJEGYZÉS: Nincs.