sárkánydal

Annyira szeretne többet tenni, mint málhaként a háton pihenve leledzeni, de nem képes többre. Gondolatban még belekapaszkodik abba a néhány mondatba, amit társától hallott, megnyugtató és jól eső melegséget hagy benne. Szereti a Holdat és megannyi udvaroncát, a Csillagokat is, amik alatt mindig megalhattak .. megalhattak, igen, ő és az a másik kedves idegen, kinek csak nyugvó lelkét érinthette meg a holtak mezején. Ujjaihoz tapadt képekben azonban még eleven volt, s ketten adtak egy egészet, jó érzés volt átsuhanni azon a pár foszlányon, nem sejtve, hogy akad majd, mi rátelepszik a bohókáshangok és szívet sanyargató szólamokat ad meg, ahogy elért az utolsó epizódhoz, belül fellobbant benne valami. Ő mindig csak figyelt, nem értette egészen a közelség lényegét. Ujjai közt pergette az idők gyöngyét, nem volt rá szüksége, hogy bárkit kérdezzen hallott és látott réges-régen és azok az ezerszínű golyóbisok csak- isten léptékkel mérve- rövid időre hullottak ki ujjai közül és most is, ott tolonganak, törleszkednek hozzá, de még nem elég erős hozzá, hogy bármelyiket tenyerére vegye hosszabb időre és megsimítva elhelyezze az idő végtelen tengerében. Pedig közéjük kaphatna és láthatná, hogy töri át magát a bestia, sűrű feketeséget és holttá mart füvet, lombokat hagy maga után és tudhatná, hogy mi várja őket az elébük kerülő, már sötétbevesző részen.
Fogy a fény, melegre szomjazó, egyre hűvösebb tagja még néhány percnyi melengető lepelért fohászkodnak, finoman rezzenve. Fejét hajtja a közelebb eső vállra, mérhetetlenül elfáradt, kezei sem hajlandóak tovább markolni a vállakat és az azokat fedő anyagot. Rocky vállai elé hullnak, mellkasa előtt fogva össze ujjait, aláz, hogy ne boruljon véletlenül se hátra kizökkentve az elfet lépteinek üteméből. Lehunyja szemeit, nem csak testét lepte el a kellemetlen zsibbadtság, eddig éber elméjére is rátelepedett, de nem akarja magára hagyni társát. Nem teheti meg! Mélyre kell nyúlnia azért, hogy felülkerekedjen a varázslaton, amely megóvni hivatott és ahogy elszakítja a mágia szálait belekapaszkodik abba, amit elér kezével, markába gyűrve az anyagot.
A hajdani sebek felrepedtek szellemi testén, nem látni és nem is érezni, ahogy elhullajtja illatos vérét, csak az a gyenge esszencia marad meg a levegőben egy elenyésző pillanatig, majd az is tovatűnik. A Hold, a Csonka Hold már az égen van! Szabdalt testét mutatja minden földön élőnek, ugyan még halványan, alig rajzolva az égre egy sarló hézagos alakját a szürkületi fényben, de Naaenak fáj már minden repedés, beleborzongva a megannyi nyilallásba, erősebben markolva bele az anyagba, arcát fúrva az izzadságtól hűvös nyakhoz. Csendesen tűr. Mit számít ez mellet az a néhány ág, mely megkapaszkodik sápadt szőke tincseiben, felkaristolja a ruhába rejtett tagjait? Elenyész, ahogy elfogy a fény is előttük, csak távolabb táncol még édesen, a csupasz ágaktól cirmosan.

Egy mancs, hatalmas, mi eddig türelmetlen kajtatott, most lecsap, oldalról találva és sodorva el prédáit, Gomolyogva, apránként olvasztva magába minden falatnyi árnyékot alkotja meg testét a bestia, ez úttal türelmesen, fenséges léptekkel indulva meg a földre került két test felé. Szemeiben, azokban a vadul csillogó kékekben, mintha az idő csak elmélyítette volna a vágyat, öljön, vért ízleljen agyaraival, karmaival marjon a lüktető húsba. De töretlen haladásában a választás ténye akasztja meg, melyiket? Melyiket fossza meg előbb a csordogáló élettől? Alig fordul feje, ahogy felméri, melyikük alkalmasabb első fogásnak.

A kék ékek nem kutatnak az örök sötétben a bajtárs után, szemfedél zárja el őket, egészen élettelenek tűnik, ahogy a felkavart avarban fekszik, mozdulatlan. De elég a töredék figyelem, hogy megnyugvást leljen a társ, mert lélegzete könnyen sodorja odébb a millió darabra tört száraz leveleket és bár erősebben érezni a zöld lé össze nem téveszthető illatát. Sebei nem vészesek, bár ruháján nem csak zöld, de vörös vér is virít. Hát nem volt elég széles karja, hogy felfogja a karmok hegyét, vagy más szerencsétlen levét kente a csatakos mancs rá. Nem tudja, de akarja! Mozdulni akar, de sem karjai, sem lábai nem engedelmeskednek! Ébredni akar, de elméje tiltakozik, de Naae nem nyugszik, tovább hadakozik, pedig tudja, valahol elméje egy eldugott kis zugában tudja. Megpihenhet, mert minden rendben lesz!
Ahogy eltűnik a Nap fénye, egy másik áll helyére, a megszokottnál világosabb ezüsttel hinti meg a tájat, különös hideget csempészve a levegőbe és megannyi fehér virágot fakasztva a földből. A vékony szárak egymással versengve nőnek néhány elenyésző centinél nem magasabbra, hogy aztán lehajtsák bimbós fejük, de türelmetlen bontsák ki hófehér szirmaik. Mintha frissen hullót hó borította volna be az erdőt, de nem csak azt, Rocky karján is sarjad  néhány, bőrén, ruháján eresztve gyökeret, de azok finom porrá hullnak, alighogy kivirágoztak. Naaet, szülőjüket sem hagyják magára, gyengéd derengéssel emelik sziromágyukra.

És a bestia? Felvonyít, fájdalmasan, mordul és mint a tébolyulttan rázza fejét. A szelíd virágok az ő megfoghatatlan testébe is megfogantak. De nem csak mancsán hajtottak, kivirágoztak szerte mindenhol, szövevényesen fonva be, maguk alá tiporva az Árnyékot. Csak percek, talán súlyosak, lassan múlóak, míg az erdő megnyugszik és tovatűnt hatalmas lény helyén, egy apró szőrgombóc piheg már.

spirit..

[El leszek kényeztetve …]

cseresznyevirág

Tudom! Megnyugvással dől az újabb ölelésbe, törekedve, minden, még a legapróbb mozdulatával is, hogy elbújhasson benne. Mélyet lélegezve, felszabadultan, pedig csak áltatás lenne, ha az mondaná a hallottak miatt könnyebbült meg ennyire, mert megerősítést nyert általuk saját elhatározásához. Egészen más volt az ok, amely oly könnyedén bírja fullasztó iramra szívét és teszi elviselhetetlenné a sok makacs karmot, amik kis cicamódra kapnak, ragadnak meg minden alkalmat, csak ez esetben nem a játékhoz, hanem, hogy éljen a felkínált érintéssel. Melynek bársonyában, selymében? El tudna veszni, s ami ijesztő még most számára, hogy szeretne elveszni és nem is kér hozzá sokat, csak lengje körül mindig ez a kellemes, alig illat. Tél? Nem, nem egészen, bár pont olyan halvány és friss, mint az első hóé, de van benne valami egészen más. Lehunyt szemmel igyekszik megtalálni ennek a parányi cseppnek nevét, talán egy frissen serkenő zöld, csöppnyi virágát rejtegető erdei fa, bűvös illatát messze elhintő vad szépség. Nem, még mindig nincs meg teljesen, hiszen olyan ravasz és csalóka. Képet fest, csendes, nyugodt tájat, melyben suhanva lép tova a csillanó folyó. Víz lenne, mely értékes érce által szűrt, kristályfolyam? Szürke szalagja tán, amely elterpeszkedik tágítva medrét? Rohanó folyó, ami éppen mellette pihent meg, éltető vizével most őt táplálja és dacol mindennel, hogy maradhasson.
Magához öleli a vállait átfogó karok fonatát, egy kézzel, a másikban az alig tartalmában hiányos bögrét egyensúlyozva. Ezt meg tudná szokni és végül is hányszor gondolt már ez alatt a röpke idő alatt, mi eltelt, hogy nem is kell más, nem is kell több csak ő, Sybaris. Halkan ejti a nevet, mintha csak gyakorolná, de nem elsuhanó foszlány volt ez, kedves szólítás azzal a nem fakuló szeretettel, mi belülről elönti és eltelíti, jólesően. Halkan nevet is, miután újra formálja ajkaival a nevet, eljátszva betűinek hangicsáival. Hátradönti fejét, arcával a kedves arcához furakodva, el nem feledhető mosolyainak egyikét varázsolva arcára, szelíd ívek, mintha nem is ismernék szomorkodó oldalukat.
- El leszek kényeztetve … - Kérdés volt e, vagy kijelentés? Nem kis fejtörést adhat, de mindenféleképpen magyarázatot a pimaszba forduló ívnek. - .. és még a neved is elkoptatom, de hiába, akárhányszor mondom ki magamban és hangosan, mindig ugyan az jut eszembe. Hóesés, de így még sem hívhatlak. Igaz? – Alig kacaj mi megszökik ajkai mögül, újra egyenesbe állítva fejét, engedve, de megcirógatva az eddig hűségesen tartó karokat, pedig marasztaló mágikus erejük cseppet sem lohadt. De azaz álnok bögre, elnehezül kezében és csavarodik ujjai szorításában, hiába tartják a fület erősen, forró oldalának érintését kevésbé tolerálja, hát még azt, ha végig is löttyinti magán a ki nem hűlt italt. Az inkább melengesse belülről, ne pedig bőrét perzselje hólyagosra. Előrébb hajol, óvatosan igazít a bögrén, jószerével fölöslegesen, hiszen másik kezébe veszi, de fordul Sybaris irányába.
- Nagyon átlagos válasz lenne, ha azt mondanám, nekem ott jó, ahol te vagy? – Kérdi szájához emelt bögréjével, az első óvatos korty előtt, mi meg nem égeti, de a kellemes és kellemetlenség határán táncolva perzseli végig torkát, megborzongatva egész testében. S aztán folytatja. – Különösebben nincs hely, ahová szeretnék elmenni .. vagy is… - Töprengve fordítja pillantását lefelé, tudja, hogy szabad és az is, hogy szeretettel várják. - … szívesen megnézném szigeteteket. De ha nem szeretnél oda menni, akkor más is szóba jöhet. Nem akarok egyedül dönteni, nem akarom, hogy miattam olyan helyre menjünk ahol talán nem érzed jól magad és erre az a válasz nem elég nyomos érv, hogy mindegy, amíg veled vagyok. – Felnézett, persze hogy, s végig megbabonázva nézte azt a sűrű sötétségben is tisztán fénylő lángot, oly hosszú idő után az első lélek, aki elég nyitott felé, hogy láthassa fényét. Nem tűnik újnak, de az évek nyoma még is azzá teszi számára

[Menni fog a saját lábaimon is.]

Könnyen alkalmazkodik a helyzethez, élve a segítséggel, amit a felé nyújtott kar jelentett számára, amit viszont túlzás lett volna annak mondani, hogy észrevett. Nem, messze nem, inkább nemes egyszerűséggel beleakadt. De nem ez volt az első ilyen alkalom, így természetességgel tudta kezelné és valószínűleg, ha nem az a nap lenne, az sem kerülné el figyelmét, hogy Rocky valamit igen csak furcsáll. Érthető módon, legalább is számára, nem tűnik fel a furcsaság, elmondták és így tisztában van vele, hogy vérét mágia festi át pusztán azért, hogy ezzel segítsék eltitkolni kilétét. És hiába töredék, apróra morzsolt hatalom, még most is képes felülkerekedni a halandók mágiáján. Bár erről Naaenak is van fogalma erről, de jellemzően tudomást sem vesz róla, igaz nem szándékosan teszi.
Rocky felé fordul, bocsánatkérő mosolyt engedve meg felé. Aztán még egyszer végigtapogatta tagjait, hihetetlen, de a mellet, hogy csak néhány karcolást szerzett, a ruháját sem szakította el. Noha mélyebb csikarást hordó csuklóját óvatosabban tapogatta meg, de ez is inkább ragacsos volt, ahogy illő módon alvadt a vére. Hogy felé nyújtottak volna egy kendőt? Nem, ezt sem vette észre, pedig átsiklott pillantása rajta, mikor karjáról söpört le egy kevés még ragaszkodó töreket. Barátságos tekintete azonban egy cseppnyit sértődötté vált a szavak hallatán.
- Menni fog a saját lábaimon is. – A nagy nekiindulás azonban hamar kifújt és teljesen el is halkult. – Bár .. Bár lehet, hogy legalább a válladat megfognám, hogy kellően lépést tudjak tartanai. – Toldotta meg. Túlságosan hozzászokott a szabadsághoz és ahhoz is, hogy boldogul egymaga, a mai nap viszont inkább a korlátai érvényesülnek, amibe kénytelen beletörődni, ha nehéz is. Egy mély, lemondó sóhaj is kikívánkozott, de inkább elfojtotta.
- Valóban a soka által ismert Holdra … Ha? – A reccsenés, mintha csak azt hivatott volna megakadályozni, hogy óvatlanul is valami olyat mondjon el, amit nem kellene. Felfigyel és könnyedén a hang irányába fordul, tesz is egy lépést felé, de visszafordul, ahogy társa megszólal és szinte azonnal érzi is karján a határozott fogást. Csak egy cseppnyi ellenkezés van tagjaiban, le kell nyelnie azt a fricskát, mert hiába van ellenére, el kell fogadnia Roocky ajánlatát. Csupán csak az vigasztalja, hogy súlya a látszólagosnál jóval kevesebb, így még annyira sem lesz megterhelő az elf számára. E mellet igyekszik úgy megkapaszkodni benne, hogy ne akadályozza a mozgásban és túl szorosan se ragadja meg.
- De csak a tisztásig és, ha még is elfáradnál, akkor gyalogolok. Rendben? – Persze, hogy nem adta fel ilyen könnyen. – Amúgy meg sem látszik a beszédeden, hogy ötven évig nem használtad ezt a formát és örülök, hogy örülsz, alapból véve, mikor senki sincs a nyomomban elég beszédes vagyok. .. De azt hiszem, most inkább jobb lesz csendben, neked is könnyebb lesz úgy. – Halk nevetés bujkált a hangjába, fejét is kissé lehajtotta. Pihenni fog, kihasználva ezt a kis időt és elveivel ellentétesen, most próbál valamiféle tervet összehozni, amibe kénytelen belevenni azt, hogy Kot nem bánthatja és ha lehetséges Rocky előtt pedig titokban kell tartania a kilétét. Talán ez nem is lesz oly nehéz feladat, ki is emlékezhet még a ritka Holdvirág és a Hold istenének legendájára? Nem sokan, az biztos. A nagy tervezgetésben viszont, ha csak szóval nem tartják egészen elcsendesül.

//nulla ihlet : (//

[O igaz.]

Mintha elfeledte volna a régi idők vonalát, azt a fehérruhás kalmárt, ki súlyos árat kért fivérétől, még is, még s ott volt egy biztos érzés, képes megérinteni. Ha mást nem is, de a hangszer lelkét magával vinni. Szeretettel készült, bár tudás nélkül, még is nagy gonddal, okokat nem is ismerve. Miért? Nem tudná megmondani, ahogy azt sem, mi vette rá, hogy felkutassa a hajtűt, minek gyöngy ékét Damar csente el a legmélyebb vizekből. Meglehet tudat alatt így próbál elszakadni a múlttól, mindent, de minden visszaad, amit csak megérintett, köze volt hozzá. Talán tényleg csak erről van szó. Talán…
- O igaz. – Hajtja le a fejét, fodrozódó tükörképére mosolyogva. – Meglehet változott a gondolkodásom, régen mindig ráértem, most viszont meg van a veszélye, hogy utolsó perceimet élem. – Nem bánatos hangja és nem is foglalkoztatja a halál, legalább is a sajátja nem. Nem fog őrt állni a jelenből éppen csak eltelt pillanat alatt múlttá lett képekből tudja, most akarják végét. Felemeli hát fejét, nehogy aggodalomnak adjon okot és szóra is nyitná száját, mikor megszólal a furulya éteri hangja. Lehunyt szemmel hallgatja, adózva minden benne felcsendülőnek, mert nem hitte, hogy valaha is hallhatja, így, ahogy most, de talán soha többet. Ezért is szeretné megőrizni magának az emlékét, ezt is sajátos módon, különbözve egykori lényétől, hiszen semmit nem kellet észben tartania, egyetlen fontos intelmet sem kellet felvésnie emlékezetébe, bármikor hozzányúlhatott. Most már nem olyan könnyelmű, nem olyan hűvös és nem csak közelinek tűnik, az is. Hajlandó megsérülni másokért, pedig szinte rettegte, hogy bárki megérintse, megismerje, hogy utána minden elválással nehezebb legyen, tudva visszavárják és aggódnak érte. Ami, bárhogy ágált is, olykor kölcsönössé vált.
Magával ragadta a pillanat. Kezét is önkéntelenül nyújtotta előre, megérzés volt, vagy egy csipet az elfedett erőből, még időben, hogy a vékony kis hangszer tenyerébe feküdjön. ~ Elfelejtettem. Sajnálom! ~ Hangja talán bús lenne, ha nem kacagna halkan az érintés nyomán, köszönet képen éppen csak érintve a vesszőt. Valahogy így egészen más, teljesen letisztult a beszéd formája, talán mert most nem porból van teste, hanem élő húsból, igaz, növényiből.
- Apropó, Rea, ~ mióta is találsz te ki nekem beceneveket? – Sandít a tengerek Istennője felé. –~ Nem mintha zavarna, csak valamiért olyan furán hangzik, szöszi, mintha valami jóvátehetetlen bűnt követtem volna el. Pedig legjobb tudomásom szerint nem vétettem … hem, legalább is olyan nagyot nem. – Érezhetően incselkedik, halvány vigyorral arcán, de közelebb húzódva a fűz törzséhez, gondolva, Amion majd megvédi. Hiszen, ha már testvérek, miért is ne viselkedhetnének legalább egyszer úgy, mint bármelyik nép fivérei és nővérei. Közben még is valami régen elzárt gondolat igyekszik a felszínre törni, talán azok egyike, amiket még Éféiel kedvéért rejtett mélyre, hogy egyik isten se tudhassa meg. Cinkosa volt az elsőnek, annak vétke előtt, hiszen míg földi valója kifaggatható és nyomon követhető, addig az égi messzeségben, fagyos űrben keringő része elérhetetlen mindenki számára. Tökéletes rejtekhely.
~ Amion, mikor hallottál Esrihál felől? – Ő maga talán nem elég régen, de Esra ígéretéhez mérten túl régen, hogy gyanús legyen.

[Hunyd le a szemed! .. Kérlek!]

gyöngéd eső

Idegenül csenget az a néhány hang, de oly otthonossá tette a helyet, ahová bátran lépet, ügyelve másba még véletlen se gabalyodjon bele. Eltelt a megannyi növény édes és keserű illatával, suttogásuk szavakká álltak, nem olyanná, amiket ő és rajta kívül több millióan használnak. Érzések, vágyak, a puszta fény élvezte, a víz dicsérete. Olyan hihetetlenül közeli, mintha a leveleket fodrozó szél az ő arcát is megérintené, ott van és részese, most kicsit másként, mint akkor volt, boldog, kicsit most annál is boldogabb. Mindig így volt, igen, minden viszontlátás alkalmával több öröm költözött lelkébe és egyre nagyobb szerelem töltötte meg szívét. Csak lassan ingatja meg fejét, lehunyt szemmel, tovább barangolva a kertben, változó arcát lesve, hogy lett puszta kis bölcsödéből, burjánzó növényváros. Buja titkok őrzői, az egyetlenek, akikkel nyíltan beszélhetett, elmondhatta örömét és bánatát, hogy könnyebb legyen, hogy a búcsú pillanatában mosolyoghasson, elfeledve a „Mikor látlak viszont?” fájó kérdését.
~ Hunyd le a szemed! .. Kérlek! ~ Mosollyal cseng a hangja, szinte egészen halkan. Hányszor járta be a zárkózott arc tájait, de mikor már azt hitte, nem találhat újat, mindig ráakadt egy kis bujdosó vonalra. Most is ezeket a kedves a selymes utakon halad, gondosan suhanva a szemek felett, úgy kószál, mint a szabadon engedett bárány, ki elhagyta csengettyűjét s csak lépteit érzi a föld. Öt lábán bujdos a vékony fákkal sűrűn benőtt, fekete erdőben, míg társa elheveredik a kevés mosolyt megélt dombon. Mind csak gondos cselszövés, ezért mozdul csak apránként, cselesen, hiszen csenni szeretne és fog is, ebben már biztos. Arcát éri a lélegzet és ajkát a másiké, csak egy apró kis érintés, csóknak még nem nevezhető. Csak egy bátrabb „Köszönöm!”, ami szavakkal fonva semminek tűnne, mintha közönséges dolgot kért volna, amit megkapott, mert szeretik. Tudja, egyre inkább, buta gondolat, de így diktálta mindene. Ajkai helyére mutató ujja suhan, mintha csendre intené Sybarist, kajla mosolyt festve saját arcára.
- Mm! Most pedig tessék reggelizni! – Váratlan a fordulat, ám bár Naaetól talán annyira nem, hiszen nem állnak tőle oly távol ezek az apró bohémságok. Elhúzódik, Sybaris mellet foglalva helyet, kezeit gyengét simítással vonva vissza, ölébe ejtve. Pedig olyan nagyon maradna, de nagy valószínűséggel, ha minden úgy akarta volna, hogy ilyen szorosan legyenek egymásba gabalyodva, akkor kéttörzsű fának teremtik meg őket. – Én már elpusztítottam az adagomat és szeretném magamhoz venni a teát is, nagyon finom illata van, meg hát .. én már bezsebeltem a. ..- És vörösödi, mintha csak most döbbent volna rá mi merészségre adta a fejét. Noha inkább abba pirult bele, hogy milyen szándékkal indult neki, de nagyobb volt az akarat, meghagyva a legszebb köszönömnek. – a… aa. .. Um. Kérek szépen teát! – Nevetve fejezi be a mondatott, nem zavartatva attól, hogy ebből nem a legjobban vágta ki magát. Jobbját a magasba emeli és élvezi, hogy ujjait már körbefonja a Nap fénye, a nyújtózást sem tudja megállni és még nagyon szívesen el is terülne a fűben, de azt még elég hűvösnek érzi.
- Mihez kezdjünk később? … A sárkányoknak sem lenne rossz szólni, hogy nem esett bajom, de visszamenni félek, valahogy azaz érzésem, elérnék, hogy köztük maradjak. – Letörten vizslatja a tűzet, még élvezve melegét, kicsit hunyorogva is tőle. Maradni akar, nem csak órákra, napokra, hanem egészen addig, míg Sybarisszal lehet, amíg fontos a démon számára.

[Jól esik az aggódásod, de még inkább az, hogy megmarad ilyen szelíd formában.]

Halkan nevet csak a szavak hallatán, mellé lágyan bólogat is, egyet ért. Bestiák, csodálatos lények, még is oly sokan tartanak tőlük, bár csak hírüket ismerik még is félik, rettegik őket, pedig minden bennük található rossz szokás, mert csupán ennyi, szokás, gyönyörűek. Természetük egyedivé teszi őket, talán kicsit hasonlítanak, ők és az istenek. Egy a félelmük és egy a végzetük is. Végül is mi különbség van közöttük, hatalom és értelem, talán az istenek összetettebbek, jobban, könnyebben alkalmazkodnak.
Néma tépelődéssel esik tekintete az előtte elterülő járatlan útra, min kevesebb már a gáncsot vető akadály. Meglehet vadcsapásra tévedtek? De nem érzi a mancsok, vagy paták lenyomatát, inkább csak köz lehet a fák között, esetleg kiszáradt meder, abból akad itt bőven. rengeteg forrás fakad ezen a vidéken, de ugyan olyan váratlan el s apad. Zúgók, szíve előhúzza a vízesésnél szerzett emlékeit és rögtön mosoly terpeszkedik el arcán, lelkesebben lép és szelídebben szólal meg.
- Jól esik az aggódásod, de még inkább az, hogy megmarad ilyen szelíd formában. – Igen, hiszen szívesen kapják föl és rejtik hét lakat alá csakhogy baj ne érje, a személyek változnak, a módszereik is hozzájuk igazodnak, Naae még is csak egy féltést fogad igazán szívből, Sybarisét és most már talán Rockyét. Nyújtózik, hogy feltűrhesse ruhájának hosszú ujját, meg is áll egy pillanatra, leguggolva, csak lopva érintve felsértett talpát. Nem fáj, sajogni is éppen csak érzi. Aztán felveszi újra a tempót, könnyebben, az alig percnyi megállásból is erőt merítve. Jobban figyel kicsit az egyre kavargó erdőre, hogy távolabb engedhesse hangjaikat, előrébb véve a közvetlenebbeket, akik irányba segítik, elárulva mi van előtte. Merőben könnyebb.
- Am. .. Meglepődnél milyen könnyű itt istenőre lelni. – Kacag halkan. Lehunyt szemmel idézi maga elé a versike néhány kicsiny sorát.– Elfeledett boldogság,.. mélyzöld erdőben folyó bús komorság,.. éltetője a kék érnek. - Ritkán fog dalba, hangja most még is dallamosan formálja a szavakat, aztán csak csendesen vár, hiszen az erdő utána dúdolja, tovább szőve, egésszé téve a versikét és még is megmarad minden átlagosnak. Az erdő szellem tényleg nincs itthon. – Úgy látszik a sors úgy határozott, a magunk erejére vagyunk bízva, de talán jobb is. Semmi jó nem származik abból, ha két isten egy bestia miatt összekülönbözik … Bár talán a hozzáállásod sokat segítene, mások már biztos azon törnék a fejüket, hogyan pusztítsák el, pedig ahogy hallottad, nem lehet. Fájdalmat lehet nekik okozni, de létezésüket csak egy isten képes eltörölni, vagy más formába önteni. – Állát vakarva, mosolyodik el szélesen. – Sokat voltam a krónikások közelében és rám is rám ragadt a mesélhetnék, úgy látszik.– Persze ez hazugság és talán nem is az utolsó, de amíg ilyen apróságokkal elkerülheti a nagyobb bajt, megteszi. De részigazságokat is elhelyez benne, hiszen ő az, aki képes locsogni bármiről, hosszan, kuszán és szinte már majd nem bosszantóan.
~ Egy óra múlva talán már sötétedik? .. Nem csoda, hogy kezdem magam egyre kellemetlenebbül érezni, de eljön még az én időm! ~ Diadalittasan, rosszat ígérve emeli fel arcát, tekintetét a fényjátékot űző levelek közé fúrva. Kellemes volt a szelő, mi arcát simogatta és megnyugtató volt hallani Rocky minden egyes lépésének, szavának hangját. Ugyan akkor nyomasztó is volt egy kicsit előre gondolni. Szíve a városba húzza, kedves számára az a hely, a bajt viszont nem zúdítaná a városra, a puszta kietlensége viszont rájuk veti a veszedelem acélos hálóját.
- Érzem. Talán ők sem tudják, melyik lenne jobb. – Megszaporázza lépteit annyira, hogy alig egy-két lépés válassza csak el őket. – A város célszerűbb lenne, de nem hinném, hogy tudnék gyorsabban menni és az is könnyen meg lehet, hogy csak még nagyobb bajt okoznék azzal. Van néhány mágiaűző kövük, de kétlem, hogy áldozatok nélkül meg tudnák fékezni .. Hah, a pusztán viszont semmi menedék. – Töpreng, tovább áskálódva, a jó megoldást keresve gondolatai között. – Mibe kevertelek! – Motyogta maga elé, de tisztán érthető és hallható volt, miközben saját szénakazlát tette még kuszábbá. Meg is téphetné magát, de egyetlen jó ötlete sem akadt.
Aztán nemes egyszerűséggel, egy rossz irányba tett fél lépés után eltűnik a bozótosban, ugyan hallani lehetett, lefelé tart, de nem hosszan. Túlságosan figyelmetlenné vált és most ez lett a veszte, szerencséjére, nem ütötte meg magát nagyon, csontja sem tört és álnok bokája sem ficamodott ki. Néhány horzsolás, ami most minden mágia ellenére, vörös helyett zöld vért könnyez.
- Jól vagyok! – Kiálltja, hajból leveleket, száraz indadarabokat halászva elő, majd ruhájáról söpörve le azokat. Az alig virágillat viszont végre előcsalta a jónak ígérkező megoldást, amihez nem lesz másra szüksége, mint a holdfényre és talán néhány csepp vérére. – Azt hiszem találtam megoldást. – Újságolja, nagy örömmel, ahogy két lábra kecmeregve, kipróbálja mennyire is nem sérültek meg lábai. Megáll, nem is inog. – Egy rét elég is lesz hozzá és az, hogy ne legyen felhős az ég, mikor felkell a Hold. – Aminek, a mai éjjelen nem is kéne az égen lenni, de sokaknak okoz majd talán meglepetést a látvány.

[Ko valamiért nem kedveli ennek a fának az illatát, ahogy Ibiame sem.]

Csak bólint, biztosabban, mint az előzőekben. Igen, elhatározta, hogy megismeri majd az a lányt, akivel az elhangzottak alapján szorosabb kapcsolata volt, a puszta ismeretségen kívül. És, e ként adta annak is jelét, hogy ellátogat majd az új szigetre. Most már talán lesz annyi bátorsága, hogy azokra a békés partokra lépjen.
Sok minden éled benne percről-percre, olyan is, amiket álmában sem mert volna remélni. Eddig nem is igen érzett sóvárgást a farkasok büszke népe után, most viszont szívesen fogadná közelségük, messze, innét túlságosan messze dalolnak a teleholdnak. Felnéz a kerek arcra, hallgatva és lábai szinte maguktól lépnek az útra, keze is csak kóbor érintéssel mutatta meg Reanak az utat. Köves, aztán mindent ellep a zöld gyep, harsanó zöldjével. Naae kissé olyan, mintha táncra perdülne, megszokott lenne, de csak lép, egymás után emelve lábait, könnyedén. A tó is eltűnik, hogy egy nagy kanyar után kis öbléhez térhessenek meg. Ott a fűzfa, talán a valaha éltek közül a legöregebb, egy sárkányhoz mérten is hatalmas és büszke koronája a földig omlik, elvékonyodó ágain pedig tonnaszám sóhajtanak az ezüstős levelek.
- Ko valamiért nem kedveli ennek a fának az illatát, ahogy Ibiame sem. – A csodás megtartja magának, hiszen a sűrű, áthatolhatatlannak tűnő függöny mögött ezernyi apró mécses bujkál, elszórva sejtelmes kék fényűket, megcsillanva a gyökereket körbeölelő felszínen. Kicsit irigyli a látókat e miatt, hogy ő csak elmondásuk alapján „látja”, csak elképzelni tudja a fénylő lények, mert nem bogarak, nyújtotta látványt.
- Előre engedlek! – Hevenyészve húz féle, éppen csak néhány ágát, had húzza el többi Rea, apró kis kedveskedés, valami magával hozott a rengeteg életből. Vár még odakint, gondolatait ez utal a fűzzel osztva és elkérve tőle egy másik meglepetést, mert készült, nem a nem a mai napra, de egy ilyen, vagy legalább egy kicsit ehhez hasonló alkalomra. Háta mögé rejtve a levél csomagot bújik ő is a sűrűség mögé, megszokottan haladva a girbegurba gyökereken, de figyelmesen, nehogy belerohanjon valamelyik testvérébe.
~ Amion ezt szeretném neked adni, sajnos, amit tőled kaptam annak fogalmam sincs mi lett a sorsa.~ Csak egy vékonyka kis furulya, egyetlen különlegessége, hogy egy sárkány készítette egy kotnyeles segéd segítségével, aki persze Naae volt. Ezt nyújtja előre, még gondosan levelekbe csomagolva, mert annak az elveszett hangszernek a története megvolt, még ha vége eltűnt a homályban, mert odaadta valakinek, aki akkor kedves volt számára.
~ Neked is van meglepetésem a számodra, Rea, de azt nem itt tartom és amíg Ko nem néz a borosüveg aljára nem igen mászkálnék a szobám felé. ~ Sóhajt, bánatosabban talán a kelleténél. Örülnie viszont nem kell a helyzetének, igaz? Még akkor sem, ha rögtön ezt követően elkapja a nevethetnék, mert ez az igen idegesítő kolonc végtére is, bearanyozza a napjait, de legalább is nem hagyja elmerülni a gondolataiban. Nem segítségnek szánták, még is az lett belőle és ezért hálás. Lábait lógatva telepedig le az egyik szélesebb gyökérre.

[Minden rendben?]

Bólogat, természetesen egyetértően, ám bár nem feltétlenül kell egyet is érteni ezzel. Ágál még egy kicsit a dolog ellen, de úgy is belenyugszik, hogy a döntések sorozatát, rengeteg „ha” kövezi ki, amik közül persze az ideálisak rögtön ott dörgölőzne az emberhez, mutogatva, hogy így kellet volna és nem úgy. Bűntudat, de hát ezt is az élethez adták és meg is kell tanulni élni vele. ~ Csak remélni merem, hogy más nem futott össze vele. ~ Aggódva a gondolt az erdőben járó többi ismeretlen, akik közül kettőnek bizony nem alakult ilye szerencsésen a sorsa.
- Minden rendben? – Látni nem, csak hallotta a sasszés lépéseket, roppanni, azt a fránya ágat, ahogy igyekezett összehajtani magát, nehogy beleütközzenek. Naae arcán mosoly játszik, mert csak elképzelni tudta a látványt s az még így is mulatságosnak hatott, kinevetni viszont nem lett volna szíve az íjászt. Meg aztán vaj kinek a meggondolatlan megállja késztette erre bravúros mozdulatsorra a másikat? Hát igen-igen, pontosan az övé, Naeeé. – Nem gondoltam, hogy ennyire közel vagy, néha vannak ilyen hirtelen mozdulataim. – Minden esetre ezt azért jó tudni, de még mindig fél bénán áll, félig előrenyújtott kézzel, valahol a mozdulat közepe tájékán fordult meg fejében a gondolat, hogy kell e a segítőkeze, vagy talán el sem éri a vándor. Inkább visszaengedi maga mellé, utána járt, nagyjából megszámolva a lépéseket, amiket tett, messzinek, kartávolságnál nagyobbra saccolta a közöttük lévő helyet.
- Áh, így már értem. – Valahogy nem teljesen a válasznak illő mondat, de talán, ahogy neki árulkodtak a fák, úgy talán az elfe is kap néhány elsuttogott mondatott, ha már mindketten értik a természet beszédét. A vállára telepedő kéz egy pillanatra meglepi, fel is pillant, az arcot keresve, amit nem láthat és akaratlanul is egy bizonyos démon jut eszébe. Ő kapott mindig válla után, úgy mutatva az utat, most és alán régen is. Bár érzi, utólag persze, hogy ez üdvözlés volt. Elszokott ezektől a formaságoktól, sárkányéknál minden másképpen zajlik, mint itt a földi lényeknél, arról meg aztán szót sem érdemes ejteni, hogy annak a népnek, melynek fia, milyen köszönési szokásaik voltak. Válláról eltűnik a kéz, amiben majdhogynem elveszik sajátja, pedig sosem érezte aprónak kacsóját, most is meglehet inkább az a baj, hogy vékony. Ujjai és tenyere is, ahogy egész lénye ilyen kis törékeny részekből összerakva, legalább is látszatra.
- Bár más lenne a helyzet! – Könnyen görbül barátságosabbá mosolya, pedig újabb kérdést születnek a szavak nyomán. Talán őt is ismerte? Találkoztak már? Száz esztendő bizony sok, de tudtával, saját vonásai egy hajszálnyit sem változtak, bár az emlékezetben megfakulhattak, kiveszhettek, csak egy sugalmat hagyva meg. – Tökéletesen megfelel. – Lép újra, de most már Rocky nyomában. Viszonylag könnyű követni, bizonytalansága ellenére, bár óvatosságból azért előrébb vonja kezeit. A fákban megbízik, hogy időben hajolnak meg ágaikkal kedvvéért, a bokrokkal és gyökerekkel viszont már más a helyzet. Az előbbiek hajlékonyabbak, de kevesebb figyelmet szentelnek útmutató kérésének. Utóbbiak, hát mély földvermükben pihennek, ha moccanni tudnának, megtennék, de így csak csapdaként szolgálnak az óvatosan lépő lábak útjában.
- Ha bánnám is, de nem bánom! Jogod van tudni mivel is állsz szemben. – Figyelme megoszlik, de magabiztos, legalább is abban a tekintetben, hogy nem hasal el. Nem is, csak megbotlik. – Nem tudom, mennyire ismered a régi világ mondáit. Nos, ő egy bestia. Egész pontosabban, őt nevezik Árnyéknak, megfoghatatlan, a fénytől tart valamennyire, de mivel annak a nyomában is sötétség jár .. sebezhető pontja is csak az a jel. Hacsak nincs véletlenül egy istenek által megáldott fegyvered. ..Mhh. .. Általában sem kellemes személyiség, hatalmaskodik, nyafog és beleszól mindenbe .. Eh. – Belelovalta magát a dologba, de azért legalább észrevette. – Egy ideje ismerem, de ezt az oldalát még nem tapasztaltam meg. .. Bízom benne, hogy míg összeszedi az erejét, megnyugszik. .. – Reménykedik ebben. Saját szavai nyomán el is gondolkodik. Elvégre ő is isten, talán meg tudná „áldani” az íjat?! De azok után mennyi esélye lenne letagadni kilétét, mert ugyebár az nem csak számára lenne veszélyes, hanem Rockyéra is és ez utóbbit nem kockáztatná meg. Lehorgasztott fejjel lépdel tovább.
- Egy kérdés. Milyen napszak van? – Azt érzi, hogy a Nap sugarai még átszüremlenek a levelek között, de hogy pontosan merre is tar az izzó golyóbis- az égbolt teteje felé, vagy azon már átbukva a horizont felé-, azt nem.

Pendül a húr és a süvít a vessző, s még mindig úgy kívánja: Pontosan találjon célba! Valami ismeretlen rátelepedik nyílra, először csak a tollakba fogódzkodva, aztán elterülve rajta, mintha ezüstszín kelmét szúrtak volna fel rá, mert libben, hangtalan tart, nem akadályozva a nyíl röptét és elérve a bestiát, rátelepszik. S hiába menekül a csapda elől, az követi beleakadva füstbundája minden foszlányába, beletekerve, altatva, bár ő nem Amion, hogy csak úgy szendergésbe sodorja a lélekdarabot, de megvannak hozzá a módszerei, hogy felbuzdítsa az akaratot, az érzést. ezúttal az alvás mámorát adva a dühöngőnek. Pedig őt még ezek a lények sem bántják, kivéve őt, pont őt.
Ellép a sötételftől, megrogynak térdei, így könnyebben támaszkodik rájuk, fejét is lehajtja. Gondolatai még mindig sebesen folynak, mert kétségei vannak hatalmával kapcsolatban, amúgy is ingatag, hát még a mai napon. ~ Ibiame most már nem csak hogy elfogadni nem fog, de biztos, hogy fel is vési a nevem arra a bizonyos papirosra, amin az ezen évszázadban fagyhalált halók nevei szerepelnek. ~ Beleborzong a gondolatba, bár dühe még most sem párolgott el és bár a háta közepére sem kívánja a káosz urát, sort kerít vele egy igen rövid, de annál kellemetlenebb beszélgetésre. Túl sokszor meri venni a bátorságot, hogy beleszóljon az életébe. Lehunyja szemét, majd döbbenten eszmélt, hogy nincs egyedül. Valahonnét kerített egy elnézést kérésnek szánt mosolyt és felbiggyesztette a helyére, így emelete fel arcát, ami fáradságról árulkodott. S mi lesz később? Az éjszaka közeledtével, csak újra része lehet abban, amit majdnem önként vállalt, mikor az indasárkányok mára letűnt népét erre a golyóbisra vezette. A ma éjszak, egyedül a törött testéé, álcáját ma elfedi a sötét pasztel, amire felfestették azon a napon és mint a Hold szökött lelke, hát hatással van rá.
- Szívem szerint nem mondanék, mert ő, Ko, engem követne. – Sóhajt, kiegyenesedve és most nem túlzottan összpontosítva pillantva újra az elfre. – De mivel téged is kiszemelt és még rá is lőttél,.. biztonságosabb együtt. .. Sajnálom, az én hibám, hogy belekeveredtél. – Mert ha előbb ráakad Ko nyomára, akkor talán, mostanra már szerezett volna egy nem csekély méretű karcolást valamelyik testrészére, ám meglehet meg is szelídítette volna most nem annyira kicsiny barátját. Igyekezett barátságosa arcot festeni, lenyelni haragját és kevéssé engedni a lelkifurdalásnak, kérdés mennyire sikerült.
- Tényleg jobb lenne menni. – Tesz is egy lépést, tétován. – Öhm. .. Csak nekem fogalmam sincs, hogy merre van a kivezető út. – A tökéletes helyzet, amiben talán csak az ismeretlen vándor minősül nem várt tényezőnek. – Oh, a nevem Naae. – Illem, az nyújtatja vele előre a kezét, csupán csak hajszál centikkel tévesztve el a vándor hollétét, erre a röpke pillanatra arról is megfeledkezve, hogy talán a mérges szörnyecske, nem merült álomba és néhány perc múlva talán újra feltűnik. Bár, ha nem is merült álomba, az idő kaotikus szövetét, még egy bestiának is nehéz áttépnie, van még idejük, nem bőven, de azért van.

[Meglehet, eztán nem egyszer kérem majd, mindkettőtök segítségét!]

- Ugye tisztában vagy azzal, hogy világéletemben ellene voltam az ilyen görbe mondatoknak, még ha hatalmamnál fogva illene elsőrangú szövevényeket gyártanom. De valljuk be, a rejtelmes szövegek nem tartoztak sosem az erősségeim közé, legalább is, így rémlik. – Megmosolyogja a mondatot, de nem veti el, újra rója a szavait és értelmet keres benne, mert van. S mikor ölébe hull a tiszta célzattja, hát kénytelen belenyugodni, mert neki nem ilyen a természete. Igaz, ő egy hihetetlenül egyszerű lélek, de mesteri ösztönökkel képes mindent bonyolulttá tenni, most is saját dolgát bonyolítja. Pedig micsoda egyszerű megoldások hevernek a lábai előtt, válogatnia ugyan kéne benne,mert akad egy intő figyelmeztetés és egy hátborzongató érzés, a káosz ura ugyan is figyel.
~ Meglehet, eztán nem egyszer kérem majd, mindkettőtök segítségét! ~ Ugyan arcán csak halovány a mosoly, de a hangján lehet érezni, hogy vigyorog. Jó kedv, ingen, erre van nagyobb dózisokban szüksége, mert az itteniek elnyomják, ráterpeszkednek elvárásaikkal, érzelmeiktől sem kímélve meg. Ezért jó olyanok közt lenni, akik önként nem adják kézre magukat, tőlük kérni kell, vagy csenni, hogy megtudja, mi lakozik odabent. ~ Talán most összefognak, bár tény, ennyi sok akaratot egésszé gyúrni nem könnyű feladat, most azonban a létük forog kockán. .. Ez a világ is úgy járhat, mint régen Messiah, csak ezt kezek tennék tönkre. Bár a részletek nem tudom, kevés derült ki belőle … most meg ugye itt ülök és nem akarom ellopni annak az időnek a fonalát. Eléggé kimerítenek az ilyen cselekedetek. ~ Akaratlan is visszakalandozott a terembe, sorra járva az ott lévő lelkeken, emlékeik közt ténferegve, a jelentől csak alig pillanatokra elmaradva. Szinte magától jött és most már tudja, hogy még mindig nem jutottak dűlőre, ott is hagyja őket, visszatérve a partra.
~ Gid? ~ Kérdez rá, megragadt ez a név, a barátságként összesűrített érzéseket cibálva ki a poros kupacból. ~ Azt hiszem rá sem emlékszem, de talán legközelebb mesélhetsz róla és régebbiekről is, nekem még az is új. ~ Ének, eső, vízből született gyöngyök. Váratlan teszi a felfedezést és kérdezne, de a beszélgetés ama fonala, mi éppen folyik, kevéssé tartozik rá, nem csukja be ugyan a fülét és nem is veszi meg nem történtnek, de hallgat. Magában próbálva a névtelen kirakós összeilleszteni, tényleg komplikált, ha csak a darabok parányi szilánkjai állnak rendelkezésre és ebben a pillanatban szívesen hajítaná az egészet messzire, de sajátjai, igazán megválni sem akar tőlük. És Amion mesél, ő is szerette azt a szigetet, noha partjára sosem volt mersze lépni, sem pedig engedélyt kérni, hogy mehessen, mindig csak távolról csodálta, elképzelve milyen is lehet.
~ Emlékszem rá ..~ Kristály.. szárny, s keze már meg is indul, de csak lenge ingének szabadon hagyott szalagjával tudott eljátszani. hiányzik! ~ .. azaz rájuk, mindig szerettem volna közébük lépni, de túl békésnek éreztem, hogy megzavarjam. És tényleg örülök, hogy újra együtt vagytok. Te is így vagy teljesebb, vagy tévednék? ~ Összeráncolja homlokát, a morcos tekintett nem Amionnak szól, de még Reanak sem a levegőbe szimatol és olyan gyorsan pattan fel, hogy meg is a kövek között, pehely súly ide vagy oda. Némileg, mintha pánik uralkodna el rajta, mert érzi azt a jellegzetes mézes és csípős illatot, ami a szigeten egyetlen lényre igaz csak. Megtámaszkodik a kövön, aminek eddig hátát támasztotta. ~ Azt hiszem jobb lenne, ha mennénk! … Van egy bestia is idefent, Ibiame kis kedvence .. nem tudom, ti mennyire örvendeznétek egy váratlan látogatásának. ~ Naae csak nagy vonalakban emléskzik arra, mikor észek fagyos hercegnője itt hagyta kis kedvencét, mondván nem képes elfogadni halandóként és amint valamit tesz a testvérei ellen .. szóval az árnyékbestia személyében egy őrszemet, bírát és hóhért kapott a nyakába. ~ Tudok egy helyet, ahová a minden kincséért sem menne!~ Reménykedve pillantott testvérei felé, némileg sürgetően is.

[Ő is hív, visszavár ..]

Csendben hallatja a válaszokat, s úgy adná a feleletet rájuk. Semmit nem bánt meg, legalább is úgy érzi, talán csak egy vértől mocskos éjszakát, amikor elsőként leheltek igazi életet lelkébe, de az is olyannak tűnik, mint maga a Hold, mikor még javában nappal van, de még is az égen jár már. Áttetsző. Élt, nem is egy életen keresztül járta útját, de azok nincsenek meg, csak az ajándékok, rengeteg hasznos és haszontalan tulajdonság, amivel felvértezték csupasz lényét a későbbiekre, hogy olyanná válhasson, mint most. vagy inkább egy száz esztendővel előbb élt lénnyé, ki csak nyomokban van meg? Neki kéne megválaszolnia ezeket a kérdéseket, de akad olyan és ez pont az, amire ég ő sem képes felelni. S hogy mekkora a különbség, leírni sem tudná, nem hogy szavakba önteni. Élni és érezni, egyszerre boldog és fájdalmas dolog, messze nem olyan, mint mindig tudni és elsiklani mellette, ahogyan azt ő tette, mikor még nevét más betűk alkották. Mikor csak kevesen szólították azon a kedves néven, mi szívéhez is közel esett és most még az is csalfán áll a második helyen, de az első ismeretlen, betűi folyton elolvadnak, akárcsak az égve hagyott gyertya törzse.
- Köszönöm.. – Motyogja, egyenesen a kelmével félig fedett vállnak. Régen sem volt készséges, ha magáról kellet beszélnie, elejtett egy két szót, s inkább hallgatagon mosolygott, úgy fűzve a szavakat, hogy azok másfele vigyék a gondolatokat. Vagy táncolt, elszórva léptei nyomán a parányi fehér virág magjait, hogy virítsanak, bizonyítékul, jól van, ő mindig jól érzi magát. Csalfa, s erre emlékszik. Sokkal tartozik Reanak, ahogy még néhány testvérének, de csak szépen lassan halad, velük igazán, úgy ahogy a halandókkal tette, sosem tudott olyan közvetlen és őszinte lenni. Egyszerűen nem ment, s ennek okát sem ismerte. Valamiért hozzátartozott ez az idegenség, az első perctől kezdve.
~ Nem, azt hiszem erre nem .. de megmaradt az érzése. Valahogy mindenfelé csak azok maradtak meg. ~ Válaszolt egy gyengédebb mosollyal. Lehet valóban szemet kéne hunynia az emlékei fölött, hagyni nyugodni őket, ahogy azt mindenki más is tanácsolja buzgón, de a része, hiszen temérdek áll rendelkezésére. Minden élőé és holté, mindenkié, akinek valaha lehetett emlékezete, még akkor is, ha feledésbe merültek már. Számára fontos, ezért ágálhat, makacsul.
Leperegnek vállairól a súlyok, míg ő is lép a part felé, tudva hová is pillantson. Igen, mesteri ügyessége hogyan kutassa fel másokat, megamaradt, így vet pillantást a kőre telepedő bátyára. S felsejlik egy alak, neme egészen apró, de alacsony, valahonnét a leghomályosabb kupacból. Letelepedik, ott, ahol már szárazak a kövek, egy nagyobbnak vetve hátát.
- Milyen különös, nem? Rátok gondoltam és itt vagytok. – Mosolya kicsit erőltetett, de megállja a helyét, ahogy a vonásai hozzásimulnak. – Önző vagyok, rátok akarok támaszkodni, mert soha nem voltam még ennyire bizonytalan … a sárkányok befogadtak és tudom, hogy míg meg nem erősödöm, így van rendjén, így jó. Érzem, hogy sokszor volt börtönöm, de egyik sem volt ennyire fojtogató .. – A folyton kószáló, talán Naaenak tényleg parányi ez a sziget, hiszen sosem volt egy-két napnál sohasem többet egy helyen. Egyszerűen mennie kellet, mert keresett valamit, valakit, akit aztán meg is lelt, de most ismét elveszítette. A hívás, de lehet ösztönnek, a lélek maradékának kívánságának, megint menne és kutatna. ~ Ő is hív, visszavár .. ~ A Holdra pillant. ~ De megtartottam ezt a testet, pedig elengedhettem volna, így nem térhetek meg hozzá, viszont itt nem találom a helyem és a sárkányok nem értenek meg. Az nem esik rosszul, hogy fennmaradásuk zálogának tekintenek rám. ~ Oldalra dönti a fejét, egy kicsit könnyebb, noha nem halotta még testvérei válaszát, akkor is nyugodtabb egy kicsit.
- Többet nem nyafogok, ígérem! Meséljetek valamit, mert én maximum a pikkelyes barátaimról tudok történeteket mondani. – Noha, igen kevés tapasztalata van, még velük kapcsolatban is.

Az érintés nyomán vált igazán bizonyossá, hogy annyi év telt el és erejében most sem kell csalatkozni, ismerős a kecses kéz érintése és szinte tudta mi is fog következni, még is váratlanul érte. Tiszta, friss illat ölelte körbe, amitől elvárhatta volna, hogy hordja magán azt sós esszenciát, ami minden tengerparti kőbe belemarta magát, de nem, édes volt. Mintha csak a tengerek mélyén nyíló illattalan rózsák, mint Tamreanak adták volna illatukat. Mélyen szívta be, kicsit emlékezve is a régi időkre. Nem bénultan emeli karjait, hogy viszonozza az ölelést, amiben részesítették, ugyan azzal a szeretettel fonja nővére köré karjait, mint régen. Sosem volt ellenére, pedig mennyire tudott fájni, még a legapróbb érintés is. Jó így, tudna még maradni, hogy ne keljen újra a gondolatai közé lépnie, de nem marasztalja Reat, hagyja hogy eltávolodjon, egy kicsit. És szavai hallatán egy újabb mosoly költözik arcára, szereti ezt a testet nem tudja megmondani, hogy pontosan miért, csak egyszerűen szereti és ragaszkodik hozzá, még a hajnalokon meg is üli bőrét a harmat cseppjei, ha szomjazza a Nap melengető fényét és a vizet, mindig azokhoz van kötve. Nem bánja, ezt sem, ahogy sok mást sem.
- Élő lettem. – Nem csak létezik, valami anyagtalan akaratot öntve formába, hanem él is. Szüksége van levegőre, hogy meg ne fulladjon, óvnia kell magát a sérülésektől, mert teste törékeny, s nem csak egy pont kínálja őt a halál markába. Akit eddig kijátszott, hányszor is menekült meg karmai közül? Háromszor? Szomorúbbá válik pillantása. – Ennek igazán örülök, csak … sajnálom, hogy tényleg nem tudom, néhány évnyi emlékem van csupán és azok is leginkább még, .. akkorról.  – Megvonja vállát, megadóan mosolyogva, köszönettel. Meglehet csak elejtett szavak voltak, nem Rea nem olyan, aki fél szavakkal vezeti meg társait, mindig őszinte volt, de, már tudja, hogy nem magányosan tengette földi életét és azon a rejtélyes alakon kívül, mások is voltak mellette. Érezte, de most már tudja is.
- Hé, Tamrea! – Ellenkezik finoman a hajborzolás ellen, kezei közé fogva a bűnös kis kezet, hogy megrázhassa fejét, igazítva a mindig káoszban tobzódó tincsein. – Látom hátrányát a rövid hajnak. – Halkan még kacag is mellé. – Mély megkönnyebbülés, valahol számítottam is erre, hogy te nem tagadod meg magad, érzem rajtad a változás. – Elengedve Rea kezét válla felé nyúl, érintve is kicsit, hogy óvatosan vonjon ujjai közé egy vékony tincsnyit a fekete zuhatagból. – Sötét lett a hajad színe és tisztább a hangod is, talán erősebb is lettél, de még is … minden fontosat megtartottál. – Tekintete a földre siklik, arcát is a kövek felé fordítva sóhajt. Úgy belevágna az egészbe és lám, Tamrea még kéri is, meséljen, de valahogy képtelen rávenni magát, hogy megszólaljon. Az ében szálak kifolynak ujjai közül, mint annak az ismeretlenek alaknak a képe, hiszen tincs semmi, amibe belekapaszkodhatna. Csak egy szellem, hangtalan és alaktalan, illata sincs, csupán megannyi érzés, amik nem engedik megnyugodni. Most sem, egészen azóta, mióta megébred az előttük elterülő tóban. Rea vállának dönti a fejét, összehúzva magát, mint egy kisgyerek, aki védelmet keres édesanyja ölében, a sárkányok előtt képes tartani magát, de az előtt, ki vele volt legszörnyűbb óráin, nem. A szavaiba kapaszkodik, inkább beszél másról .. elódázhassa a pillantott.
- Van egy férfi, aki sokat fohászkodik a holdfényes tengerparton. … - S folytatná, de bőréhez ér a fény melege és megdobban a szíve. Alig pillanat kellet csak, hogy ráismerjen a jövevényre. Újjáéledő mosollyal arcán lépet el Tamreától, hogy inthessen testvérének, aki kedves ajándékkal érkezett noha nem látja a színeket, érzi azokat. – Emelgetett … - Nem fejezi be a mondatot, szándékosan, mert a szamár leírás sosem illet rá Amionra. – Látod Rea, most már meg tudom mondani, hogy Amion hol van, a többit meg, megkérdezheted tőle.


//Rea, Mio,(csontropogtató ölelés) telhetetlen vagyok, mindketten keletek! *.* //

Várta a választ, hiába tudta rá már akkor, mikor csak megfordult fejében, hogy feltegye a kérdést. Különös ez a sehol sem kezdődő és véget nem érő labirintus, amiben botorkál,mert hogy határozott léptekkel lépne elő, azt nem lehet mondani, a múlt mozdulatainak árnyai ugyan megtelepednek rajta, de nem mindig tudja elég e annyi. Egy valamivel még is tisztában van… S csak nézi azt az álcát, ami mögött igazi valója bújik meg, szilánkokra hasadva, törötten még is hevenyészve együtt, hiszen odafent nem fúj a szél, egy apró szemet sem hordhatott el. A hamis fény eluralja pillantását, még is ő szakad el a valóságtól, elmerülve abban a kosztengerben, ami várja és elboldogul, talán születése jogán ismeri ki magát, ebben a képlékeny világban.
- Két test és egy lélek .. nehéz. – Megmozdítja jobbját, hiszen csak egy karnyújtásnyi az egész, kívánnia sem kell, csak hagyni, hogy elenyésszen a hús csontjairól, azok pedig elporladjanak, csak azért, hogy visszatérhessen a végtelen hideg és sötét helyre. Ami még mindig kedves számára, hiszen ott született. Összefonja ujjait, elég csenni a hatalom folyásából, pusztán csak hagyni, hogy a sóvárgó törött részek, elmerülhessenek a sok ezer éve kihunyt türkiz fényben, hogy cserébe csalfa képet fessen itt a sárkányok szigetének legmisztikusabb tavánál. Naae még érezni is véli a vállaira telepedő hosszú-hosszú éjszín tincseket, s érzi bőrének árnyalatnyi változását, homlokát sem kell érinteni. Tudja, hogy most egy időre, régi önmaga, de ez is csak egy forma, amit levedlett és teljesen elhagyott. Hiszen minden vonása csak az isteni léthez fűzte. Bűne, nagy hibája és kívánsága, halandó akart lenni. Vágyott a melegségre, mert az ő érintése mindig jéghideg volt és a szeretetre, ami oly félelmetes átka, mindüknek.
– Csak külsőség .. – Mintha, meg akarna győzni valakit igazáról és ez valóban szándékában is áll. Változik a szél, s furán fodrozódik a víz, mintha mind örömtáncot lejtene és ő még sem tőlük tudja meg, mert nem érti szavukat, hogy nővére megébredt. Komor vonásai szinte azon nyomban megenyhültek, szerette őt, talán mert kicsit mindig hatással voltak egymásra, de valamiért aztán még is távol kerültek. Nem számít, annyi minden történt azóta, változtak, ha nem érezné, akkor is tudná. Pillantása elszakad a Holdtól, közel van a tenger és még is elérhetetlenül messze felpattanva ered még is futásnak, az ösvényt követve egy darabig, aztán letérve róla, a „rövidebb” úton haladva tovább. Kövek között és át rajtuk, még biztosan lépve, hiszen ismeri már mindegyiket és megszenvedett már minden lépésért, hiszen még mindig nem lát. Ebből is csak másoknak akad gondja, féltés költözik szívükbe és megóvják, de igyekszik bebizonyítani lát, méghozzá azt, ami fontos. Talpa alatt megcsúszik a kő és vizet ár, de a hű barát egyike önzetlen nyújtja ágát a magasba lendülő kéznek, megfogva és tartva, míg egyensúlyát meg nem leli. Naae nem látja a különös jelenséget a víz felszínén, ahogy a cseppnyi tenger összeolvad a sok mérföld messzeségben lévő igazival, a hatalmassal, mely körbeölel oly sok ismert és ismeretlen földrész. Tesz néhány lépést a borsónyi kövek között, melyeket a víz kitartó munkával faragott gömbölydedre, érzi, ahogy körbeöleli lábát a hűvös víz, még is boldog mosollyal arcán nyújtja a nyílt víz felé kezét.
- Rég találkoztunk! – Köszönti az érkezőt. A Hold csalfa varázsát is elengedi, hiszen már nem az, akit Rea valaha ismert, eltűnik az ében zuhatag és fakószürke bőr, az egyszer volt alak. – Hehe, egy kicsit megváltoztam .. biztos meglep, hogy életben vagyok. … Hiányoztál, ám! – Naae hangja ellágyult, merőben több érzelem mutatkozott meg rajta, mint istenként valaha. Nyoma sem volt szemében, annak a komor szomorúságnak, míg akkor is itt csillant, mikor nevetett. – Damartól már bocsánatot kértem, mert megbántottam. Még elég kevés dologra emlékszem, de remélem téged azért nem sértettelek meg túlságosan. Ha még is, akkor igyekszem jóvátenni! – Csak néhány szó volt, mikor maga Inferiet akarta összefogni mindannyijukat Éféilel ellen, távozása előtt, intve a közelgő baj ellen, bár akkor még másként fordult a jövő, még nem látta akkor saját végzetét.

Legkedvesebb nővérekémnek

Későre jár, az ég ugyan nem mélysötét és a csillagok fénye sem elég erős, vagy inkább túl tompa még, hogy felragyoghassanak a szürke égen. Csak a Hold az, mely már himlős, kerek arcát megmutatva útra kelt, hogy a Nap után ős is bejárja a végtelent, de még az ő alakja is halvány, még sok a fény. De annál több a hangos szó, a pagoda szinte zeng, olyan akár egy megvadult méhkas, a fiatalok az idősek szavába vágnak, amazok pedig érces hangukon követelnek figyelmet. Ég, Föld és Mennyei ez alkalommal, tengernyi idő után, végre egy asztalhoz ültek, mert a segítség, a bajok most összefűzték őket, de különbözőségeik most is kirínak és karmok helyet, most csak szavakkal csatáznak.
Naae pedig csak hallgatta és hallgatta őket, egyre inkább a szoba sarokfalának tartozékaként funkcionálva, őt nem kérdezték, a véleménye ez ügyben nem számított, hiszen sokak szemében ő csak egy a sok ifjú sárkány közül. S akik tudták, hát akárhányszor szólásra nyitotta száját, csendre intették. Terhessé vált számára az egész légkör, ha szavakba kellet volna öntenie az érzést, mintha egy hegyet toltak volna a mellkasára, s torkát is sárkánymancsok szorongatnák. Csendben felállt, ügyelve minden mozdulatára, alig szülve neszt húzta el az ajtót, majd megkönnyebbülten csukta be maga mögött. Az egyre hűvösebb levegő egy pillanat alatt felfrissítette, kedve is egy árnyalattal jobbá vált, de a hangoktól képtelen volt szabadulni és bár vetett egy sóvárgó pillantást szállása felé, kizártnak tartotta, hogy nyugton tudna most pihenni.
Kézenfekvőnek tűnt hát, hogy azt a helyet válassza, mely a legfeldúltabb viszonyok között is békés, a kertet. Ez volt az igazi megnyugvás, ahogy magabiztosan haladt a puha földön, a kikövezett út mellett és egyre halkult a veszekedők zsivaja, majd az utolsó lázongó hangok helyét is átvették mások. Madarak lágy éneke, ahogy az estét éltették, e világ ezüstösen világító, duruzsoló kis bogarai, akik öröm-körtáncot jártak a tó, lágyan hullámzó színe fölött. Naae nem állt meg a vendégváró kövek mellett, messzebbre akart menni, mélyebbre, hogyha valakinek is eszébe jutna, még itt álljon meg és ne eredjen keresésére. Át a hídon. Ahol meglepett egy darupárt, kik szétrebbentek, majd szárnyra kaptak, hamar eltűnve a sötétbevesző horizonton.
- Mh. – Megrezzen, ahogy az oly kedves fűzfa megérinti, majd kezébe veszi a vékony vesszőt, mintha csak egy barátságos kézfogást ejtenének meg. De beszélgetnek, az öreg fűz, elmeséli, hogy a feketék legöregebbike mai is itt járt és újra és újra elharsogta az imát, hogy segítséget kérjen a tengerek Úrnőjétől, de ahogy sok-sok éve már nem felet, úgy most sem. De mást is mesélt neki, méghozzá, hogy ma igen különös a tó, mely a tengerből merítkezik, de még sem sós. Ezért tartja sok sárkány úgy, hogy ez a tó Tamrea istennő el nem hullajtott könnyeivel van tele, ezért mindig kristályosan tiszta és friss illatú, de nem hordja magában a veszélyt, mert édes és üdítő. Naae magára hagyja a fűzet, de annak halk dala elkíséri a következő hídig, minek közepén meg is pihen, lábait a víz fölé lógatva, tükörképe visszanéz rá, haloványan összeolvadva a Holddal.
- Hah, talán .. nem! Nem hiszem, hogy sikerrel járnék, pont én. – Megrázza a fejét. Szeretett volna segíteni a sárkánynak, ki csak egyszer látta a tengerek hírhedt bestiáját, de abban a pillanatban el is lopták szívét, valamiért megértette, talán mert az őszívét és ellopták, de nem tudja, hogy ki. És még sem csak ez volt az oka. Egy ideje vágyott már beszélni valakivel testvérei közül, Damar ugyan olykor meglátogatta, de Naae számára csak fájó volt látni a bűntudatot az arcán és Esrihal is olykor megszólította álmaiban, de mindig rossz érzés fogta el, ha vele beszélt. Voltak még ketten, akik mellett mindig jobban érezte magát. – Amion .. Tamrea, tényleg jó volna, ha most egy kicsit segítenétek, de… – Mogorván nézett tükörképére, majd egy sóhaj után elmosolyodva fel az égre. - .. oldjam meg magam, ha már bajt kevertem. Igaz?

- Kinövik!? – Meglepődve ívelt hangja, ahogy gazdája hitetlenkedve pillantott fel Sybarisra. – Egyesek biztos, de mások .. hát, de végül is reménykedni még szabad. Nem? – A halk, félig elnyelt nevetés valahogy illet a mondat végére, mert Naae nem tudta elképzelni a tündérkert leghíresebb lakóiról, hogy valaha is megismerik, mi is az a szerénység, jó lehet, hogy az elbandukoló menták igen egyszerűek voltak s inkább szégyelték, hogy nem adhatnak csupa egészséges levelet. Nem, ahogy a hajnalban illatozó méz sárga rózsák, melyek legszebb leveleiket tartogatják és a legsilányabba adják a sebek sajgásának csillapítására, keserű gondolat is lehetne, de most is csak megmosolyogni tudja azokat a bokrokat. Csak a megszokás végett érinti össze ujjait, de azok nem hordják a tüskéik nyomát, csoda is lenne, ha hetek alatt nem gyógyultak volna be, a kis vérszívók ütötte sebek. Rákaptak az ízére és nem restek csenni belőle, Naae pedig csak bosszankodni tud és ráhagyni másra nemes feladatot, hogy megmetssze ágaikat, törjön virágaikból, s szakajtson leveleikből. Addig ő elven, a békésebbekkel, akik ugyan nyelvben szemtelenebbek, de oly otthonossá teszik, adva valamit, abból a kertből …
- Mm, ennek igazán örülök. – Valóban, mert ha most fél is egy kicsit, az másnak szól és nem a hatalomnak. Az érzések, amik csak úgy támadnak, leterítve, eltelítve minden érzékét, olyat suttogva sunyin, amitől önmagában is pirulna mindenki, hát még ha éppen annak a bizonyos személynek vendégszeretetét élvezi, nem is akár hol, rögtön az ölében. Még is, olyan megszokott, annak dacára, hogy teljesen újszerűnek hat, mintha a mindennapjaiból ez hiányzott volna. Csak odatelepedni, közel hozzá, élvezni az érintéseit, talán még egybe is olvadva vele, ahogy a lüktetők megtalálják a közös ütemet, s minden sóhaj is párban rója a megszokott ritmust, ki és be. – Bár meg kell, hogy mondjam. Igazán nem értem mi félelmetes van benned… – Félrebillenti a fejét, kényelmesen támasztva Sybaris vállának, tényleg megszokott mozdulat, olyan természetes, hogy „használhatja”, bátran érintheti és most még csak fel sem tűnik neki. Roppan a kenyér, ahogy újabb falatot harap, a sajt is még elnyúlik, de egyre kevésbé, ahogy újra megszilárdul. Míg rágódott, volt ideje összekapargatni, hogy miért is nem félelmetes, mert hát még is honnan tudhatná ő azt? Még is. - …helyesbítek! Annak valóban igazán félelmetes lehetsz, aki a szeretteidet akarja bántani … vagy, ha valaki túl sokat locsog értelmetlenül, bár eddig sem haraptad le a fejem, nem, a nyakamat akartad kitekerni. Azt hiszem. – Feltűnik, de kinek ne tűnne fel, hogy olyan pillanatból idéz, mi nagyon, de nagyon régen volt. S most melegséggel tölti el, kevésbé téve zavarossá gondolatait, jó lesz így és egyre jobb, talán tényleg csak ennyi a nyitja az egésznek, csendben, minden akarástól mentesen, hagyni, hogy jöjjenek az emlékek? Vagy most is még a medál adja át ezeket, nem, hiszen akkor még nem volt vele az ékszer.
Újabb falatba folytja szavait, mert mohón kérné az emléket és nem is érti miért sóvárog annyira utána, szinte betegesnek tűnik. Ezért inkább csak őröl, ropogtatva a kétszersült kenyeret, igyekezve minél kevesebb morzsát szórni ölükbe, csupán csak azért, mert szúrni fog. Vagy nem? Elenyésző számú ruhadarabjuk, mi még fedi őket, vizes, tagadhatatlan, de így a tűz mellett, a felkelő nap sugarainak ígéretével, egészen elviselhető.
- Megfogtál. – Leereszti kezét, megmozgatva nyakát, mielőtt még venné a bátorságot és elgémberedne. Aztán csak nem mozdul, csak egy egészen aprót, ahogy érzi Yba beletemetkezik fürtjeibe, valamiért egy kicsit szomorkássá válik. – Én nem tudok hangzatos, vagy illő neveket kitalálni, sosem volt az erősségem. – Halk kis sóhajt enged szabadjára. – Sybaris én, szeretném tudni, te hogy emlékszel .. a kertre. – És másra is, de még most, az elején elhatározta, hogy nem fog többet kérni, sem pedig csenni. Megelégszik annyival, amennyit kap. Megtörli ujjait, hogy a morzsákkal véletlenül se csikarja meg Yba arcát, melyet megérint, gyengéden.