Hányszor próbáltam megölni? Nem egy és nem két kísérletet tettem rá- gyermek volt még, mikor éjjelente megálltam felette és agyaraim nyakát cirógatták, a koponyája dióként roppant volna a fogaim között ripityára, de tudta a nevem és elvette a szabadságom. És nem csak azt. Ahogy apám mondja, a szerelemben nincs racionalitás, a szerelem számító, de képletei kiismerhetetlenek és eredménye beláthatatlan. Választ, anélkül, hogy megkérdezné, akarunk-e szeretni vagy helyesnek tartjuk-e a döntését. Sosem láttam különösebben szépnek- apró volt, fehér, egészen vékony és túlságosan engedelmes szolgálója a Sorsnak, mellyel dacoltam és dacolok máig, fehér farkas a fekete macskával. Gyűlöltem, mert készségesen simult a lábához, mert nem gondolkodott, nem lázadt, nem tett semmit. csak alázatosan teljesítette feladatát és a nagy játéktáblán kis figurákat mozgatott. Én ébresztettem fel, én engedtem szabadjára a belső démonát, megmutattam neki a kínt és elméje megrészegült a kiontott vértől. Nem tudom, hol volt az a törés, az az apró repedés, ami kiforgatta magából, ami miatt bebörtönzött, távol a háborútól, a harcok állandó zajától, a vérontástól, hogy miért feledkezett meg rólam. De nem kezelhet tulajdonaként és nem felejthet el csak úgy, ezeknek egyikét se bírta el önérzetem és büszkeségem. Félvér voltam, mint apám minden fia, de a legidősebb és legerősebb, méltó a vérhez, mit hordoztam.
Félálomban volt. A démoni külső már idomult lényéhez, mint a ruha, amit már hordtunk és követi testünk vonalait, azonban a kisugárzása sokkal inkább a legelső találkozásunkra hasonlít, mint az utolsóra. Visszaesett, az újjászületéssel lábhoz rendelték és ő megnyalta a kezet, ami életben hagyta; az egyetlen változás a vérszag, ami kíséri. Aki gyilkolt, többé nem tudja lemosni magáról, bár nem mindenki érzi meg, kik a makulátlan lelkek és kik azok, akiket semmiféle pokol nem tisztít meg többé. Mi veszett lelkek voltunk, ő, aki nem szabadulhat a körforgásból, míg "mestere" meg nem unja, hogy eldobja, mint egy elvásott játékot; s én, akit megpróbált halálba hajszolni, mert egészen megtörni sosem tudott. Fel fogom ébreszteni a bábját és elszaggatni a szálakat, amelyeken rángatja.*
-A Sors kutyája véletlent emleget?-*gúnyos mosolyra húztam a szám. A külseje nem takarta el azt, hogyan vedlett vissza házikedvenccé, hogy hálával nyalja ki a tányért, ha koncot vetnek elé, ahelyett, hogy maga választaná a vadat, amit űz. A sötét szemek fikarcnyit sem mutattak most abból a mélységből, csak tompán, üresen néztek rám, ami valahol dühített.*
- Az ölebek buta talpnyalók, és azok is maradnak, hiába csatolnak nyakukba szöges bőrt.Semmi hatalmas és félelmetes nincs benned, az ostobaságodon kívül. Megnyugtató, hogy többet nem kell foglalkoznom veled, mert egy gyíkot se tudnál elkapni.-*Sarkon fordultam, visszasétálva az erdőbe. Ha szavaim elég pontosan találtak, ha megtaláltam az apró rést, amin keresztül megszúrhatják a kimondottak, akkor a nyomomba fog eredni. Nem tudom pontosan, mit akarok, de az ösztöneire kell építenem, mindarra, amit elnyom és nem ismer, mindarra, ami bennem oly élesen látható és dolgozik.*

Hónapok teltek el- nemcsak az ébredésem, hanem azóta a nap óta is, amikor egyszerre több érdekes lélekkel is találkoztam. A Holdistennel, aki egyszerű halandóként akarja élni életét és apámmal, akit azelőtt sosem láttam, akiről anyám sosem ejtett szót és a falka is tabuként hallgatott. Egyetlen pillantás megmagyarázta. Szavak nélkül is éreztem és tudtam, kivel állok szemben és nem tehettem mást, rá kellett támadnom, meg kellett próbálnom legyűrni, mint életem egyik fantomját. Gyenge voltam és nem nőttem fel eléggé a feladathoz, dolgozott bennem az elkeseredettség, mert nem tudtam utat választani, amit járhatnék és ez egy utolsó, kétségbeesett rugaszkodásnak tűnt, ami eldönthette, élet vagy halál lesz-e sorsom? Ott és akkor pusztulnom kellett volna, soványan és kételyekkel telve, de nem így történt. Életben hagyott és vallatott, nem akart egyszerűen, gyorsan végezni velem, ki akart ismerni, érteni és próbára tenni; ítélni akart, nem gyilkolni. Látott bennem valamit, amit a zűrzavaron keresztül én nem vehettem észre, valamit, amit másokban hiába keresett. Csiszolatlan voltam, de ez nem változtatott a lényegemen. És pont ez kellett neki.
Ösvényt ajánlott- járatlan, vad, sötét sűrűségen keresztül vezető, kitaposatlan ösvényt. Mert amikor azt hisszük, nincs más választásunk, a valóságban mindig eggyel több lehetőség kínálkozik, csak nem tudunk róla. Változtam. Ott van bennem a bestia, ahogy eddig is- opálos, zöldeskék fénnyel nevet a világra, ínyét felhúzva. De a borostyán, aminek színe meleg, mint délutáni nap fénye, már nem ugyanaz, hidegebb, keményebb, számítóbb, mintha vérével  szívtam volna magamba mindazt a tudást, amit birtokolt és az erőt, amit sugárzott. Kiharcoltam a helyem a falkában, magam mögé utasítva majdnem mindenkit- nem szolgáltam két urat, de a Sötét Úrnő nem hívott, tudta, többet nyer, ha hagyja, hogy teliholdas farkassá váljak, ha kapcsot jelenthetek Árnyjárók és Éjhozók közt. Sosem leszek makulátlan, ahogy a tiszta vérvonalúakat hívják, de még nem értem el képességeim határát, még nem rugaszkodtam elég messzire, még nem értek mindent, még megvannak a láncok horzsolta nyomok. És még megvan bennem az.
Sötétségből öntöttek, fémből és húsból kötöttek gúzsba, mégis fehér vagyok- mily' ironikus. Minden sejtem, minden idegem, minden gondolatom gondos ötvösmunka csupán, ahogy egymásba olvad az érc a vérrel, szörny az emberrel, ösztön az elmével, porcelán és selyem mögé rejtve. Mezítlen talpam nem csapott zajt, ahogy az erdő puha talaján mozogtam, hajlékonyan kerültem ki az akadályokat, fehér ruhámban, a zöld villanásokkal lidércként suhanva. Már nem csak a szagát éreztem, ösztöneim is megmutatták, hol a pont, ahonnan erejét éreztem lüktetni. A legszélső fák között álltam meg, míg ő a végtelennek tűnő, sík mezőket pásztázta, mancsaira fektetett fejjel. Ugyanolyan volt, mint amire emlékeztem, minden részletet elmémbe égett a képnek, ami most megelevenedett előttem. Némán álltam, eleresztve az emberi álcát- nem alakot, kisugárzást váltottam, engedve forrni a démoni vért, engedve, hogy felfedezzen és felismerjen, ha alakomra már nem emlékezne.

[Név:]

Név: Tessak- Nyolcagyar, eredetileg Shimoura
Egyéb megszólítások: gúnyneve Korcs, de ha kedves az életed, nem ejted ki a szádon
Becenév: megnézem azt, aki becéz egy 130 cm-s marmagasságú farkast
Nem: nő(stény
Kor: nagyjából 300 év, emberi alakjánál 17 körül
Faj: félvér: fémdémon-farkas keverék
Kaszt: kóborló

Előtörténet:
Alig hangzottak fel valahol a falak belső oldalán a halk koppanások, amiket karmok kőre való érkezése okozott, ahogy ütemes léptekkel megindult, a közelben szinte azonnal vonítás hangzott fel. Előbb egy, majd egyre több és több torokból. Egy fehér bunda vált láthatóvá a derengésben, melyet már sokszor áztatott vér, mégis az ártatlanság színét hordta magán. Figyelmeztető csaholás terjedt az utcákon, nem csak a kóborok, de a házi talpnyalók körében is továbbadva a hírt. A hírt, hogy Ő visszajött és várja őket, hogy saját hasznára fordítsa szimatukat, hallásukat, látásukat és otthonaikat. A Korcs ismét itt van, a felemás szempár a sötétben parázslik és nyolc hófehér agyar villan meg a holdfényben.”

Shira a Fekete vadon szülötte, de már nagyon sok év telt el, mióta világot látott akkori falkájában, melyet azóta kiirtottak. Közönséges farkasok közé érkezett, akik életét csakis anyja miatt kímélték meg, mert a kölykön már a legelső pillanatokban látszott, hogy démoni vért hordoz magában. Fogatlan íny helyett négy agyart mondhatott magáénak, egyik szeme szürkészölden ragyogott és nagyon gyorsan nőtt -mindez fokozott óvatosságra intette társait. Kiközösítve cseperedett, csakhamar megtanult vadászni s hasznossága miatt megtűrték. Ám nem volt teljesen tudatában erejének, ezért bajba sodorta kíváncsiságával népét. Naurával, anyjával együtt űzték el, miután vadászokat vezetett a csoport nyomára s ezek végeztek egyetlen szülőjével is. A feldühödött vad eszeveszett öldöklésbe kezdett s csak egy nagyhatalmú mágus tudta megállítani. Neki sikerült a démont emberi alakjába kényszeríteni és egy időre megbéklyózni erejét és természetét. A gyermekként kószáló, emlékeit vesztett félvért egy teljes démon vette magához s nevelte előbb Damarban, majd pár évvel később Arthasban, a Kristályvárosban folytatta tanítását. Itt találkozott másodszor emberekkel, és bár másmilyenek voltak, mint amelyek anyjával végeztek, elkezdték felidézni benne emlékeit. Fokozatosan szaggatta el az őt a démonhoz fűző szálakat, vált ismét vaddá és kiszámíthatatlanná. Amikor eltűnt a városból, hogy bejárja a föld azon zugait, hova csak lény eljuthat, hogy felkeresse egykori falkáját, nevelője követte, hogy visszavihesse. Képtelen volt lerázni, hiába fenyegette és figyelmeztette, semmi sem használt. Mivel még mindig nem tudta irányítani erejét, hirtelen haragjában végzett vele s ezzel feloldotta az őt emberi testben tartó varázst, de nem teljesen. Azóta bolyong farkasként. Megtanult ölni, sőt, művészetté fejlesztette a kínzást is, de ha úgy hozta a Sors, csendesen és gyorsan végzett áldozatával. Lehetett az ember, démon, félvér vagy állat, nem számított, vérszomja szinte csillapíthatatlan volt, nem ismert gátat. Aztán szép lassan erre is ráunt s már csak akkor ölt, ha éhes volt vagy az alkalom túl csábító. Nemegyszer gyilkolt pénzért, hisz előle nem lehetett túl sokáig rejtőzködni, sem menekülni. S nyomában gyakran járt kínhalál.
Most pedig városról városra vándorol, minden fal mögött ott tudva seregét, a kutyák népes nemzetségét, mely szűkölve húzza be fülét-farkát, ha csak ránéz is valamelyikükre. Ereje teljében maga választja meg ellenfeleit és gyűjt tapasztalatokat, csak az erősebbeket támadva meg.
Van azonban egy féltve őrzött titka, melyhez még a gondolatolvasók sem férnek hozzá könnyedén. Ugyanis, ha valaki megtudja igazi nevét, szolgájává teheti, mivel csak megbéklyózójá ölte meg, s nem a varázs egészét semmisítette meg.

Jellem: Természetéből fakadóan nem gonosz, de igencsak sötét és bosszúálló jellem fejlődött ki nála, sorsának köszönhetően. Gátlástalanul cselekszik, szinte soha nem hátsó szándék nélkül és nem nézi, kin gázol keresztül ezzel. Lételeme a gyilkolás, szinte csak ennek él, alkalmat keresve. Talán jól szemléltethető ez jelszavaival: "Kivárni, kihasználni, kiélvezni!" "Ha lenne vallás, aminek parancsolata Ölj!, fanatikus hívője lennék."
 Vad és kegyetlen, az idő haladtával érzéketlen is lett, főleg magányossága miatt.

Küllem: Nos, alapvetően két formája lenne, ha nem irtózna emberi alakjától. Ez nem más, mint egy igen alacsony, alig 150 cm-es, vékony alkatú test, hófehér, hosszú hajjal, kecses tagokkal és halvány bőrrel, pisze orral és szép ívű állal. Idáig még semmi különös, ám szemei kevert vérének köszönhetően eltérőek: az egyik szürkészöld, míg a jobboldali valahol a borostyánsárga környékén jár. Ezek a szemek démoni alakjában is változatlanok, mely hatalmas, hószín farkast mutat, melynek különleges ismertetőjele, a négy helyett nyolc szemfog. Egyéb iránt csak méretében tér el a valódi állattól, mert kis híján embernyi magas(130cm marmagasság, plusz fej nagyjából 150).

Felszerelés: időközönként változó, ruháját és fegyvereit áldozataiéból válogatja. Van azonban két különleges fegyvere, egy lélekszálas, mérgezett tőr és ugyanilyen tűk. Ezeknek különlegessége, hogy havásra visszatérnek gazdájukhoz, így sosem marad fegyvertelenül. Öltözete legtöbbször csábító, lenge, de néha teljesen közönséges, hogy elvegyülhessen a tömegben.

Képességek: nagyon kifinomult hallás, szaglás és látás a sötétben is. Ezen felül megőrizte a fémdémonok fogazatát, ami törhetetlen agyarakat és biztos halált hozó harapást jelent, bár csontjai nem maradtak ilyenek. Ezen felül vérének fémtartalma ellenállóvá teszi a mérgekkel szemben, bár sebei lassabban gyógyulnak a telivérekénél.