Laymei Zúgók

[Naae]

- Nem.. nem, nem csak ez lesz az egyetlen ok. – E pillanatban bántónak érezte előbbi szavait, de nem tudta hogyan is kérjen miattuk bocsánatot és talán életében nem használat egy mondaton belül, föle ilyen apróban,a nem szócskát. Kicsit szégyelve magát hajtotta lejjebb a fejét, ami viszont jó, hogy nem érezte veszettnek az ügyet. Nem derengett fel a megbántottság savanyú esszenciája és ennek nagyon örült és butának érezte magát, hogy egyáltalán felötlött benne, hogy Sybaris ilyen apróság miatt megsértődne. Ő maga viszont kicsit kellemetlennek érezte, hogy olyan egyeletlenül változik benne minden, meglehet ezért tiltották még mindentől, amit ismer. Még képtelen teljesen egészet alkotni? Kizárt, sosem volt teljesen egész, már régóta nem. ~ Nem érdekel! ~ Rázta le magáról a makacsan belékapaszkodó gondolatokat, melyek nem hagyták leülepedni a Sybaris iránt érzett érzéseket, amik pedig vígan foglalták volna el a helyüket, de valami folyton azt szajkózta: Nem ismered. Viszont most már betelt vele szemben a pohár és kiebrudalták az összes többi zavaró zöngével egyetemben. Mondván, miért kell ilyen butaságokkal szép és kellemes dolgokat elrontani.
- Tudom, én tudom. De … Mh. Gondolj rájuk úgy, mint a fiatal, szeplős lányokra, akik megpróbálják elrejteni apró kis pöttyeiket, pedig azokkal is szépek. – Ahogy ujjai elválnak a zöld levelektől érzi csak igazán, mennyire is kötődik minden zöldhöz. Haragudott egyesekre, talán még szidalmazott is, ahogy nevelt és tanítgatott valahol, egy felsejlő kertben talán, amit együtt alakítottak a démonnal. Megkérdezné, de még mennyire, de orra alá valami kellemesen illatozó és meleg kerül, feledve legtöbb gondolatát le is csap rá. Nem tudva mit keressen, először Yba kezét érintve halad az étek fel, mikor már a nyárson tartotta kezét érezte, hogy azt meg is kapja, de azt is, hogy az evésnek sem most fog nekiállni. Óvatosan megfújta, forgatta is egy kicsit, bátortalanul, mert akkor tényleg szörnyen érezné magát, hogy a nagy gonddal és legalább, ha nem nagyobb szeretettel készített kenyér röppályára állna. S teszem azt, rövid, talán kevésbé íves útja a hűvös vízben érne véget. Nem, ezt megkockáztatni sem érdemes.
- Aggódtam én valaha, ilyenek miatt? – E kérdést kivételesen nem költőinek szánta, érezte, hogy részéről a válasz igen lenne, de nem félelem miatt, inkább igazi aggodalom volt. ~ Hogy? Hogy, felejthettelek el, szinte teljesen, ha ennyire félek és féltem, hogy valami elemészt? ~ Tűnődött, ahogy ehetőnek érezte porcióját és meg is szabadította a nyárstól. Óvakodva harapott bele, de felvidult az arca és némi mohósággal várta, hogy még egy és még egy meg aztán is egy újabb falatot ízlelgethessen a szájában és tömhesse meg végre nyughatatlan gyomrát. – Ügye volt egy kert, ami csak miénk volt? – Naae számára is váratlanul formálódott meg ez a kérdés. - Hah, mintha lonc illata lenne … Ehm, lehet hogy ez egy kicsit még homályos emlék .. vagy annyira nem is. – Pirul és inkább eszik, ahogy a felidézett illathoz halk neszek is társulnak. – Nagyon finom. – Motyogja a lenyelt falat után, megint egy olyan pillanat, amikor egy kicsit bizonytalan, de hamar túlesik rajta. – Yba máskor is tiéd a reggeli készítés joga. ..E .. Nem baj, mármint hogy lecsíptem a Sy rész? – Óvatlan és hirtelen emeli fel a fejét, majdnem vagy talán állon is találva démonát. Hogy miken nem képes fennakadni?

[Sybaris]

-Majd kinövik, csacska, hiú kis lények.-*Sosem beszélt növényekkel, de minnél idősebbek, annál bölcsebbek és annál szebben tudnak mesélni, bár hangjuk megkopik és színeik megfakulhatnak. Volt, hogy Amiont látta növényekkel társalogni, megnyugvást keresve és megosztva az egyszerű teremtményekkel gondjait, panaszait. Amion kertje tele volt különös palántákkal, amik hatalmasra nőttek és mintha lassabban öregedtek volna a szokásosnál kezei alatt. Újabb kérdés, egy utolsó fordítás a pirítóson, majd válasz.*
-Nem, bár sokan tartanak az erőmtől és az ötleteimtől, nem tartoztál közéjük.-*Sőt, kifejezetten a  nehezen vagy egyáltalán nem elrettenthető csoportban foglalt el előkelő helyet. Most azonban még sokminden bizonytalan, újra kell építeni a dolgokatt, apránként helyére rakni a hiányzó darabkákat. Hogy ne kételkedjen és bizonytalankodjon, hogy keze egyszerű puhasággal simuljon a tenyerébe, véletlen, lopott kis érintés helyett, amíg a következő pirítóst adja. Nem volt telhetetlen, csak lekötötték figyelmét az apróságok, melyekből néha többet tudott meg és érzett ki, mint a hosszas monológokból. A kert említése sebeket tépne fel- ha azok egyáltalán begyógyultak volna és nem akarná, hogy mindez újra valósággá, jelenné legyen. Nem lesz, nem lehet minden úgy, mint régen, de az emlékek pontosan elérajzolják, mire vágyik, alig érintésnyire tőle.*
-Ha szeretnéd, megmutatom, ahogy én emlékszem rá.-*Igennek hosszú, értelmes mondatnak rövid, mégis elfért benne minden, ami kell. Talán elfelejtette említeni, miért lonc, miért nem kakukkfű vagy zsálya, mely a nyári rétek álomhozó illatát adja. A lonc a sötétség virága, mel sápadt, mint a holdfény, s maga az álom, az emlékek tömény, nehéz illatát leheli, alvás közben indái ráhajolnak az álmodó ajkaira, hogy csókot lopjanak. Tudta, hogy ő maga jóformán szagtalan, mégis, ezt a növényt érezte magához  legközelebb, elkábította és lombjai árnyékot borítottak föléjük, késleltetve a hajnalt.
-Játssz csak a névvel, engem nem zavar.-*Sosem szerette igazán, bár ez volt az utolsó, ami emlékeztette édesanyjára, de arra is, hányszor próbálta megváltoztatni, kibújni alóla és kitörölni. Mégis, mint a bőre, hozzánőtt, s csangése átvette ízét- néha kesernyés, nyugodt és mély volt, bár mindenki máshogy ejtette. Így, ilyen kurtán megbékélt vele- olyanná vált, mint egy érintés, mint egy kósza simítás, egyszerre rezdült várakozóan lelke és nyugodott meg. Nem zavarták a kérdések, melyek elől máskor kitért volna, s nem zavarta az sem, hogy saját hangját hallja, mert ott volt mellette az a másik szólam.  Nem zavarta, hogy kis híján lefejelték, hogy még mindig csurom víz és hátán jeges cseppek folynak végig- talán nem is érezte. Csak önkéntelenül, óvatosan ölelte Naaet, egy szelet pirítóssal egyik kezében, percekre hajába temetve arcát és csak belélegezve illatát.

Emlékezni fogsz rám, ha eljön az ideje. Ha megérintesz, ha meghalodd az igazi hangom, ha gondolataim közt eltévedsz kicsit. Ha közlebb merészkedsz, meg fogsz ismerni, mert arcod pont tenyerembe illik, hangod összecsendül az enyémmel, lelked enyémhez simul. Várok rád. Ameddig csak kell.

[Naae]

- Kinövik!? – Meglepődve ívelt hangja, ahogy gazdája hitetlenkedve pillantott fel Sybarisra. – Egyesek biztos, de mások .. hát, de végül is reménykedni még szabad. Nem? – A halk, félig elnyelt nevetés valahogy illet a mondat végére, mert Naae nem tudta elképzelni a tündérkert leghíresebb lakóiról, hogy valaha is megismerik, mi is az a szerénység, jó lehet, hogy az elbandukoló menták igen egyszerűek voltak s inkább szégyelték, hogy nem adhatnak csupa egészséges levelet. Nem, ahogy a hajnalban illatozó méz sárga rózsák, melyek legszebb leveleiket tartogatják és a legsilányabba adják a sebek sajgásának csillapítására, keserű gondolat is lehetne, de most is csak megmosolyogni tudja azokat a bokrokat. Csak a megszokás végett érinti össze ujjait, de azok nem hordják a tüskéik nyomát, csoda is lenne, ha hetek alatt nem gyógyultak volna be, a kis vérszívók ütötte sebek. Rákaptak az ízére és nem restek csenni belőle, Naae pedig csak bosszankodni tud és ráhagyni másra nemes feladatot, hogy megmetssze ágaikat, törjön virágaikból, s szakajtson leveleikből. Addig ő elven, a békésebbekkel, akik ugyan nyelvben szemtelenebbek, de oly otthonossá teszik, adva valamit, abból a kertből …
- Mm, ennek igazán örülök. – Valóban, mert ha most fél is egy kicsit, az másnak szól és nem a hatalomnak. Az érzések, amik csak úgy támadnak, leterítve, eltelítve minden érzékét, olyat suttogva sunyin, amitől önmagában is pirulna mindenki, hát még ha éppen annak a bizonyos személynek vendégszeretetét élvezi, nem is akár hol, rögtön az ölében. Még is, olyan megszokott, annak dacára, hogy teljesen újszerűnek hat, mintha a mindennapjaiból ez hiányzott volna. Csak odatelepedni, közel hozzá, élvezni az érintéseit, talán még egybe is olvadva vele, ahogy a lüktetők megtalálják a közös ütemet, s minden sóhaj is párban rója a megszokott ritmust, ki és be. – Bár meg kell, hogy mondjam. Igazán nem értem mi félelmetes van benned… – Félrebillenti a fejét, kényelmesen támasztva Sybaris vállának, tényleg megszokott mozdulat, olyan természetes, hogy „használhatja”, bátran érintheti és most még csak fel sem tűnik neki. Roppan a kenyér, ahogy újabb falatot harap, a sajt is még elnyúlik, de egyre kevésbé, ahogy újra megszilárdul. Míg rágódott, volt ideje összekapargatni, hogy miért is nem félelmetes, mert hát még is honnan tudhatná ő azt? Még is. - …helyesbítek! Annak valóban igazán félelmetes lehetsz, aki a szeretteidet akarja bántani … vagy, ha valaki túl sokat locsog értelmetlenül, bár eddig sem haraptad le a fejem, nem, a nyakamat akartad kitekerni. Azt hiszem. – Feltűnik, de kinek ne tűnne fel, hogy olyan pillanatból idéz, mi nagyon, de nagyon régen volt. S most melegséggel tölti el, kevésbé téve zavarossá gondolatait, jó lesz így és egyre jobb, talán tényleg csak ennyi a nyitja az egésznek, csendben, minden akarástól mentesen, hagyni, hogy jöjjenek az emlékek? Vagy most is még a medál adja át ezeket, nem, hiszen akkor még nem volt vele az ékszer.
Újabb falatba folytja szavait, mert mohón kérné az emléket és nem is érti miért sóvárog annyira utána, szinte betegesnek tűnik. Ezért inkább csak őröl, ropogtatva a kétszersült kenyeret, igyekezve minél kevesebb morzsát szórni ölükbe, csupán csak azért, mert szúrni fog. Vagy nem? Elenyésző számú ruhadarabjuk, mi még fedi őket, vizes, tagadhatatlan, de így a tűz mellett, a felkelő nap sugarainak ígéretével, egészen elviselhető.
- Megfogtál. – Leereszti kezét, megmozgatva nyakát, mielőtt még venné a bátorságot és elgémberedne. Aztán csak nem mozdul, csak egy egészen aprót, ahogy érzi Yba beletemetkezik fürtjeibe, valamiért egy kicsit szomorkássá válik. – Én nem tudok hangzatos, vagy illő neveket kitalálni, sosem volt az erősségem. – Halk kis sóhajt enged szabadjára. – Sybaris én, szeretném tudni, te hogy emlékszel .. a kertre. – És másra is, de még most, az elején elhatározta, hogy nem fog többet kérni, sem pedig csenni. Megelégszik annyival, amennyit kap. Megtörli ujjait, hogy a morzsákkal véletlenül se csikarja meg Yba arcát, melyet megérint, gyengéden.

[Sybaris]

zene a felkelő naphoz a felkelő nap országából

*Mentaillat és a vízesések friss permete a levegőben, a lassan mindent betöltő fény és a fokozatosan hangosodó erdő...Egy dallamot hozott magával, egy csendes, megfoghatatlan, kissé álomízű dallamot. Elmosta a gondolatokat pár pillanatra, érzések és benyomások összefolyó egyvelegét hagyva meg.*
-Talán mert vén vagyok és sokat hallgatok.-*Sokan nem tudtak mit kezdeni vele, hát még csöndjével, amibe úgy burkolózott, mint más a köpenyébe, ha nagy útra készül. Távoli maradt és ha nem is volt ősi, évei érződtek rajta, erején, szavain. Mégis, ha elkendőzte démoni vérét, ha csak egyszerű halandónak tűnt, akkor is megaradt valami ebből, ha ametisztek nem is árulkodtak, megtette más. Nem igazán zavarta, apránként közönyössé vált számára sokminden és ettől még egy fokkal különcebb lett. Ami megmaradt a régi életből, elenyésző volt- a bejárás a Zugolyba, Kyu és pereputtya(mert ez az évek során gyarapodott), Xana és néhány kísértő lélek. A háború elsöpörte a maradékot, helyeket, életeket, szabályokat, egyetlen egyszerű mozdulattal eltörölve a föld színéről. Naae feje a vállára dől, felnéz és hagyja ezeket az emlékeket eltűnni, visszahullni abba a sötétségbe, amiben emlékei kavarognak, lustán sodródva ebben a nyugodt pillanatban. A pontosításra csak elmosolyodik, még ha tudja is, hogy amikor utoljára meg akarta fojtani az akkor még ismeretlent, majdnem elveszítette és rögtön utána el kellett hagynia, hosszú időre. És minél többszört mart bele az érzés, hogy talán soha többet nem láthatja, annál szorosabbra húzódott a kötelék, annál nehezebben viselte az elválásokat.*
-Nem baj.-*Inkább suttogja, messze jár a rendes hangerőtől, mégis derűt őriz, hiszen Ai kifogyott a szavakból, nem talál olyat, amit megfelelőnek tartana, egyet sem, pedig szórni szokta őket. Aztán a másikk mozdul és szembe fordul vele, olyan közelről látja az arcát, hogy egy pillanatra megint elakad, a hosszú szempillákat és holdfényszín szemeket nézve. Az érintés lendíti tovább.*
-Vezmi si ich.-*A nyelv változott, ám a szavak értelme oly egyszerű, hogy szükségtelen fordítani. A feketeségbe meríti kezét, hogy mélyéről emelje ki azokat a képeket, azokat a hangokat és darabkákat, amik a kerthez tartoztak, attól a pillanattól, hogy oda vitte Naaet. Először még nem volt semmi, csak szitkozódó, mogorva gazok, amik szárazon zörögték világgá véleményüket. Aztán lassan, apránként, magok és csemeték kerültek a földbe, s a gondos kezek alatt egészen megváltozott a kert, kizöldült és megtelt színekkel. Minden egyes látogatással szebb és nagyobb lett, s ha tehette, hozott is palántákat vagy alvó magokat. Amikor utoljára látta, nyár volt és a csemeték nagyok voltak, lombjuk sűrű és lágy szavú. Törzsükön felkúsztak más növények, virágaikat bontva és egyikük kifejezetten féltékeny volt rá, pedig gyönyörűnek találta és el is suttogta neki. Ez próbálta később fejbevágni, de a legtöbb zöld elfogadta. Rengeteg emlék került elő, színesen halmozódtak egymásra és csak ki kellett nyújtani a kezét, hogy valamelyiket életre keltse, de most nem neki kellett nosztalgiáznia. Meglehet, jobb lett volna megválogatni ezeket, ám felhozta valamennyit, szétterítve őket elméjében, s hagyva, hadd válasszon közülük Ai. Megtehette volna azt is, hogy egy időre kristályba zárja lelkének ezt a darabját és odaadja neki, de vágyta azt az érintést, nem csak a tenyereket, amik arcára simultak, hanem azt is, ahogy Naae emlékein át hozzáér egy pillanatra a lelkéhez is.*

[Naae]

gyöngéd eső

Idegenül csenget az a néhány hang, de oly otthonossá tette a helyet, ahová bátran lépet, ügyelve másba még véletlen se gabalyodjon bele. Eltelt a megannyi növény édes és keserű illatával, suttogásuk szavakká álltak, nem olyanná, amiket ő és rajta kívül több millióan használnak. Érzések, vágyak, a puszta fény élvezte, a víz dicsérete. Olyan hihetetlenül közeli, mintha a leveleket fodrozó szél az ő arcát is megérintené, ott van és részese, most kicsit másként, mint akkor volt, boldog, kicsit most annál is boldogabb. Mindig így volt, igen, minden viszontlátás alkalmával több öröm költözött lelkébe és egyre nagyobb szerelem töltötte meg szívét. Csak lassan ingatja meg fejét, lehunyt szemmel, tovább barangolva a kertben, változó arcát lesve, hogy lett puszta kis bölcsödéből, burjánzó növényváros. Buja titkok őrzői, az egyetlenek, akikkel nyíltan beszélhetett, elmondhatta örömét és bánatát, hogy könnyebb legyen, hogy a búcsú pillanatában mosolyoghasson, elfeledve a „Mikor látlak viszont?” fájó kérdését.
~ Hunyd le a szemed! .. Kérlek! ~ Mosollyal cseng a hangja, szinte egészen halkan. Hányszor járta be a zárkózott arc tájait, de mikor már azt hitte, nem találhat újat, mindig ráakadt egy kis bujdosó vonalra. Most is ezeket a kedves a selymes utakon halad, gondosan suhanva a szemek felett, úgy kószál, mint a szabadon engedett bárány, ki elhagyta csengettyűjét s csak lépteit érzi a föld. Öt lábán bujdos a vékony fákkal sűrűn benőtt, fekete erdőben, míg társa elheveredik a kevés mosolyt megélt dombon. Mind csak gondos cselszövés, ezért mozdul csak apránként, cselesen, hiszen csenni szeretne és fog is, ebben már biztos. Arcát éri a lélegzet és ajkát a másiké, csak egy apró kis érintés, csóknak még nem nevezhető. Csak egy bátrabb „Köszönöm!”, ami szavakkal fonva semminek tűnne, mintha közönséges dolgot kért volna, amit megkapott, mert szeretik. Tudja, egyre inkább, buta gondolat, de így diktálta mindene. Ajkai helyére mutató ujja suhan, mintha csendre intené Sybarist, kajla mosolyt festve saját arcára.
- Mm! Most pedig tessék reggelizni! – Váratlan a fordulat, ám bár Naaetól talán annyira nem, hiszen nem állnak tőle oly távol ezek az apró bohémságok. Elhúzódik, Sybaris mellet foglalva helyet, kezeit gyengét simítással vonva vissza, ölébe ejtve. Pedig olyan nagyon maradna, de nagy valószínűséggel, ha minden úgy akarta volna, hogy ilyen szorosan legyenek egymásba gabalyodva, akkor kéttörzsű fának teremtik meg őket. – Én már elpusztítottam az adagomat és szeretném magamhoz venni a teát is, nagyon finom illata van, meg hát .. én már bezsebeltem a. ..- És vörösödi, mintha csak most döbbent volna rá mi merészségre adta a fejét. Noha inkább abba pirult bele, hogy milyen szándékkal indult neki, de nagyobb volt az akarat, meghagyva a legszebb köszönömnek. – a… aa. .. Um. Kérek szépen teát! – Nevetve fejezi be a mondatott, nem zavartatva attól, hogy ebből nem a legjobban vágta ki magát. Jobbját a magasba emeli és élvezi, hogy ujjait már körbefonja a Nap fénye, a nyújtózást sem tudja megállni és még nagyon szívesen el is terülne a fűben, de azt még elég hűvösnek érzi.
- Mihez kezdjünk később? … A sárkányoknak sem lenne rossz szólni, hogy nem esett bajom, de visszamenni félek, valahogy azaz érzésem, elérnék, hogy köztük maradjak. – Letörten vizslatja a tűzet, még élvezve melegét, kicsit hunyorogva is tőle. Maradni akar, nem csak órákra, napokra, hanem egészen addig, míg Sybarisszal lehet, amíg fontos a démon számára.

[Sybaris]

Pale beauty

*A langyos tenyerek melengetően simultak arcára és alattuk finoman bizsergett valami, mintha lényének újabb darabja ébredt volna, ahogy egész közelről figyelhette a másik arcát. Ami a kezdetekkor furcsa volt és nem tudta megmagyarázni, azóta érthető- az, hogy bár a félvér vaknak született, miért rendeződnek vonásai oly finoman és kifejezően, egészen apró rezdüléseket, árnyalatnyi érzéseket formálva. Mégsem vesztett varázsából és még mindig meg tudtak bújni titkok a mosolyok ráncaiban vagy egy felhős pillantás árnyékában. Most ez az arc olyan volt, mint a tó felszíne esőben- másodpercről másodpercre formálódott, ahogy mögötte is szüntelen váltották egymást az érzések és benyomások. Érezte, ahogy Naae lelkének lapjait forgatja, képeit nézve és szavait olvasva, amiket belekarcoltak a napok, órák és évek, óvatosan és vigyázva, nehogy beletépjen az anyagba, aminek felületéről semmit sem lehetett letörölni. A csöndben csak a tűz pattogott, halkan kotnyeleskedve, a zúgók hangja távoli mormolássá folyt össze és a leghangosabbak az emlékek voltak, és saját szívdobbanásai. A percek múlását csak ez jelezte, ahogy lehunyt szemmel elveszett kicsit az érintésekben, minden bőrére rótt kacskaringó titokzatos üzenet betűjének tűnt, pedig csak vonásait kutatták, amiket jól ismert. A tenger sosem volt elég nyugodt, hogy vizének tükrében nézze magát, de ha nem is látta, érezte, ha megváltoztak a szigorú rendben tartott vonalak. Igaz, keveset, épp csak észrevehetően változott- öregebb lett, de egy évszázad alig pár apró ráncot hagyott rajta, csak tekintete árulhatta el, hány évet hord vállán és mekkora súlyt cipel. Az ujjak ezekbe az apró egyenetlenségekbe futottak bele, hogy ismerkedjenek velük, finom mosolyt csalva ajkaira. Ae ezt a mosolyt csókolta meg.
A görbe pedig elidőzött még egy kicsit, mielőtt elsimult, mint a partra futó hullám- helyette mozdult, s két bögrébe öntötte a kis túlzással teának nevezhető forrázatot. Méz vagy cukorszirup nem volt, hogy megédesítsék, de a levelek friss, enyhén csípős íze nem is hiányolta annyira- épp csak várni kellett, ha nem akarták összeégetni maguk. Naae kezét felemelve adja oda a bögrét, mert az oldala forró, jobb, ha csak a fülét fogja, míg ő egyszerű reggelijét fogyasztja. Nem sok az a karéj kenyér, amivel most beéri, de volt már rosszabb és annyira nem is hiányolja a lakomákat, amiken részt vett valaha, egyikért sem cserélte volna el ezt a pillanatot. Mire a másik kipipacskodta magát, csaknem el is fogyott a pirítós, de a válasz váratott magára egy keveset, ahogy ismét Naae mögé húzódott, hogy átölelje és a fülébe suttogja szavait.*
-Oda megyünk és azt csinálunk, amit szeretnél. Nem eshet bajod, ha velem vagy.-*Hogy a sárkányok ezt tudták, abban biztos volt- ha tettették is a süketet és vakot, valójában tisztán láttak dolgokat és az éjjel történtek felett sem hunyhattak egyszerűen szemet. Tény, tűvé tehetnek értük mindent- de nem fogják őket megtalálni, ha nem akarják; vádolhatják azzal, hogy elrabolta, megigézte, Naae önként jött, jönni akart és neki elég volt ennyi. Orrával megcirógatta a másik arcélét, belélegezve illatát, aztán, ha nem tiltakoznak, elengedi, hogy ne váljon tolakodóvá vagy kényelmetlenné, csak erre a pillanatra akarta körbevenni és közel lenni hozzá.*

[Naae]

cseresznyevirág

Tudom! Megnyugvással dől az újabb ölelésbe, törekedve, minden, még a legapróbb mozdulatával is, hogy elbújhasson benne. Mélyet lélegezve, felszabadultan, pedig csak áltatás lenne, ha az mondaná a hallottak miatt könnyebbült meg ennyire, mert megerősítést nyert általuk saját elhatározásához. Egészen más volt az ok, amely oly könnyedén bírja fullasztó iramra szívét és teszi elviselhetetlenné a sok makacs karmot, amik kis cicamódra kapnak, ragadnak meg minden alkalmat, csak ez esetben nem a játékhoz, hanem, hogy éljen a felkínált érintéssel. Melynek bársonyában, selymében? El tudna veszni, s ami ijesztő még most számára, hogy szeretne elveszni és nem is kér hozzá sokat, csak lengje körül mindig ez a kellemes, alig illat. Tél? Nem, nem egészen, bár pont olyan halvány és friss, mint az első hóé, de van benne valami egészen más. Lehunyt szemmel igyekszik megtalálni ennek a parányi cseppnek nevét, talán egy frissen serkenő zöld, csöppnyi virágát rejtegető erdei fa, bűvös illatát messze elhintő vad szépség. Nem, még mindig nincs meg teljesen, hiszen olyan ravasz és csalóka. Képet fest, csendes, nyugodt tájat, melyben suhanva lép tova a csillanó folyó. Víz lenne, mely értékes érce által szűrt, kristályfolyam? Szürke szalagja tán, amely elterpeszkedik tágítva medrét? Rohanó folyó, ami éppen mellette pihent meg, éltető vizével most őt táplálja és dacol mindennel, hogy maradhasson.
Magához öleli a vállait átfogó karok fonatát, egy kézzel, a másikban az alig tartalmában hiányos bögrét egyensúlyozva. Ezt meg tudná szokni és végül is hányszor gondolt már ez alatt a röpke idő alatt, mi eltelt, hogy nem is kell más, nem is kell több csak ő, Sybaris. Halkan ejti a nevet, mintha csak gyakorolná, de nem elsuhanó foszlány volt ez, kedves szólítás azzal a nem fakuló szeretettel, mi belülről elönti és eltelíti, jólesően. Halkan nevet is, miután újra formálja ajkaival a nevet, eljátszva betűinek hangicsáival. Hátradönti fejét, arcával a kedves arcához furakodva, el nem feledhető mosolyainak egyikét varázsolva arcára, szelíd ívek, mintha nem is ismernék szomorkodó oldalukat.
- El leszek kényeztetve … - Kérdés volt e, vagy kijelentés? Nem kis fejtörést adhat, de mindenféleképpen magyarázatot a pimaszba forduló ívnek. - .. és még a neved is elkoptatom, de hiába, akárhányszor mondom ki magamban és hangosan, mindig ugyan az jut eszembe. Hóesés, de így még sem hívhatlak. Igaz? – Alig kacaj mi megszökik ajkai mögül, újra egyenesbe állítva fejét, engedve, de megcirógatva az eddig hűségesen tartó karokat, pedig marasztaló mágikus erejük cseppet sem lohadt. De azaz álnok bögre, elnehezül kezében és csavarodik ujjai szorításában, hiába tartják a fület erősen, forró oldalának érintését kevésbé tolerálja, hát még azt, ha végig is löttyinti magán a ki nem hűlt italt. Az inkább melengesse belülről, ne pedig bőrét perzselje hólyagosra. Előrébb hajol, óvatosan igazít a bögrén, jószerével fölöslegesen, hiszen másik kezébe veszi, de fordul Sybaris irányába.
- Nagyon átlagos válasz lenne, ha azt mondanám, nekem ott jó, ahol te vagy? – Kérdi szájához emelt bögréjével, az első óvatos korty előtt, mi meg nem égeti, de a kellemes és kellemetlenség határán táncolva perzseli végig torkát, megborzongatva egész testében. S aztán folytatja. – Különösebben nincs hely, ahová szeretnék elmenni .. vagy is… - Töprengve fordítja pillantását lefelé, tudja, hogy szabad és az is, hogy szeretettel várják. - … szívesen megnézném szigeteteket. De ha nem szeretnél oda menni, akkor más is szóba jöhet. Nem akarok egyedül dönteni, nem akarom, hogy miattam olyan helyre menjünk ahol talán nem érzed jól magad és erre az a válasz nem elég nyomos érv, hogy mindegy, amíg veled vagyok. – Felnézett, persze hogy, s végig megbabonázva nézte azt a sűrű sötétségben is tisztán fénylő lángot, oly hosszú idő után az első lélek, aki elég nyitott felé, hogy láthassa fényét. Nem tűnik újnak, de az évek nyoma még is azzá teszi számára

[Sybaris]

Nem mozdult, egyetlen apró rezzenést sem engedett meg, annyira szépnek tűnt a pillanat, a csábítás fátyolszerűen rájuk telepedő kelméje, ami még nem durvult valódi vággyá. A karcsú test hozzásimult, a hajnali fürdő ellenére sem volt azonban hideg, a tűz és közte felmelegedett, ő pedig takarta a hűvös levegő elől. Elég volt ennyi, a bőréből párolgó illattal keveredve. Elég volt érezni, milyen vadul ver a két szív és hallgatni a dübörgést. Idő kellett, hogy Ai merjen engedni, hogy emlékei visszaadják neki az érzést, ami karjaiba hajtotta, ha megpillantották egymást. Aztán nevét hallotta, egész halkan, szinte mantrázva ismételgette és gondolatban mindannyiszor felelt rá, más-más névvel és boldogan.*
-Anyám azt mondta, a hópelyhek hoztak a földre...az első hóval együtt születtem.-*Nem volt idő soha ilyenekről beszélni, s talán nem is érezték szükségesnek, mert távoli múlt volt ez, melynek pillanatai szilánkossá töredeztek és eltűntek lassan, megfakulva. Értelmét vesztette keseregni felettük, átkozni a holtakat és a Sorsot, mert ott volt vele ő, mert össze tudott lopni annyi időt, hogy karjaiban tarthassa, akkor is, amikor a fenyegető árnyak hatalmasra nőttek és már érezni lehetett a háború előszelét. Meg akarta védeni, ahogy most is, de mégegyszer nem vallhatott kudarcot- a gondolatra szorosabban ölelte magához, arcát a vállára hajtotthoz simítva.*
-Hóesés és tűzvirág...Tudod, az én nyelvemben a hónak és a havazásnak ugyanaz a szava, mert nincsen magányos hópehely.-*Lassan megszáradtak, egymáshoz bújva, és ahogy a napsugarak egyre erősebbé váltak, a tűz melletti kövön heverő szikkadó ruhák is közel álltak már a felvehetőséghez. Ebben a pillanatban már nem érezte zavarónak hiányukat, bár még mindig pengeélen egyensúlyozott, de Naae szavai, mosolyai megszelídítették, feledtetni tudták vele, mennyire vágyja kóstolni a meztelen bőrt. Talán a fény is segített távol tartani, józanságot öntött a túlcsordulni készülő kehelybe, melyben annyi érzés gyülemlett fel olyan rövid idő alatt. A válaszra, ahogy a másik megfordul, finoman csókot lehel a bögrét tartó ujjakra.*
-Jöjj hát! Amion is örülni fog és biztosan tudom, hogy a kertje elvarázsol majd. Valaha...jártam kedves fáidnak árnya alatt, szeretném, ha te is látnád a mi bölcsőnket, vagy legalább hű mását.-*A Gyöngy-sziget a démonsarló közepén Messiah volt, kicsiny, zárt, édenszerű nyugalmával. Nem volt gondtalan az élet, de ha segítő kéz kellett, mindig akadt, vigyáztak egymásra és tanították egymást, annyi év vándorlása után valahova visszatérhettek, valahol bizton várták őket és bár egyikük sem az isten kezei közül került ki, a szálak, amik összekötötték őket és Amiont, újra érezhetővé váltak, megerősödtek. A szigetet átitatta valami, nem mágia, hiszen egyikük sem bírt vele, de energiák gócpontja lett, valamennyire hasonló a forrásokhoz, s így számtalan más lényt is vonzott.

// köv. hsz mehet a szigetre, ha még van kedved//