Yunea

[Yunea]

NÉV: Yune Arael
EGYÉB MEGSZÓLÍTÁSOK: a hetedik/ hetes számú, Éj
BECENEVEK: Yunea, Ea
NEM: Nő
KOR: látszólag 16- 17 éves ( nem emlékszik, hogy valaha is megünnepelte volna születésének évfordulóját)
FAJ: Démonlelkű: félvér
ALFAJ: egy farkasdémon és egy tűz elementál elhagyott gyermeke

JELLEM: Ha keresnél is, alig találnál olyan nyíltan őszinte és egyértelműen naivnak tűnő személyt, mint ő. Sosem volt szüksége vagy lehetősége titkolózásra, gondolatai elfedésére, így képtelen eltakarni aktuális érzelmeit. Nem kell szakértőnek lenni, hogy az ember leolvassa érzéseit hisz, ami a lelkében fogan, az minden mozdulatában, rezdülésében, sóhajában ott leledzik.
Heves és vad. Vagy hevesen vad? Morog, prüszköl, kötekedik, ha valami nem úgy alakul, ahogy ő szeretné. Nem csak harácsol, hanem harap is, méghozzá meglehetősen nagyot. Bár olykor hatalmas agyara célt téveszt és botrányos-mód mulatságosnak hat ügyetlenkedése. Jobb távol állni tőle, ha az ember nem szeretne apróbb balesetek áldozata lenni.
Világtalan tekintetét ellensúlyozva hajlamos mindent és mindenkit végig tapogatni. Mosolyogva karol bármiféle idegenbe, játszi könnyedséggel, felhőtlenül érinti meg a legvérszomjasabb lényeket is (és utána csodálkozik, ha partnere kicsit morcosan reagál). Ellenkezőleg, ha őt érintik meg, eszeveszett módjára viselkedik, teljesen kikel magából, ellenségessé válik.
Akaratos. Nincs az a csillag, amit le ne hozna a földre, ha azt veszi fejébe. Kitartóan küzd bármiért, amit fontosnak érez. Közvetlen, kötetlen, nyílt teremtés.
Egyféle megrögzött menekülési vágy is hajtja belül. Olykor paranoiás módjára rohan, céltalanul bolyong, kapkod, hanyagul csörtet a világban.
Büszke, és méltó a büszke címre. Próbáld csak megsérteni, nem biztos, hogy épen megúszod. De mégsem az ösztönök lesznek, amik rád uszítják haragját, azok elnyomottan lapulnak jelleme egy lakat alá zárt rejtekén (egyelőre).

MINDIG:
 ¤érinteni
 ¤őszinteség
 ¤öröm
 ¤nevetés
 ¤érzések
 ¤lélek
 ¤tudás, tanulás, tapasztalás
 ¤odaadás
 ¤hangok
 ¤álmok, vágyak
 ¤cél, küzdelem
 ¤ismeretlen megismerése
 ¤kérdések

SOHA:
 ¤lánc
 ¤hazugság
 ¤feladás
 ¤gyávaság
 ¤kényszer
 ¤érintve lenni (előzőleges figyelmeztetés nélkül)
 ¤egyhangúság
 ¤sértés
 ¤hiúság
 ¤hamis vád

TITOK:
 ¤saját maga előtt is: múltja
 ¤nem kötötte még senki orrára, hogy lelkének töredéke létezik már csupán

FÉLELEM: ösztönösen, tudattalan fél régi fogva tartójától

KÜLLEM: Emberi formájában igen csak apró teremtésről beszélhetünk a maga 160 cm-vel. Vonásai érőben lévő lánynak (nőnek) mutatják. Hófehér bőréhez éjfekete (mostanság kusza) tincsek tartoznak egy pár édesen csillogó, kristálykék tekintettel. Összevetve egészen elfogadható, sőt csinos. De az ember inkább meghúzogatná a pofiját és megpaskolná a bozontos buksiját, no meg megállapítaná, hogy milyen imádnivaló arcocskája van (khm, és akkor jön, hogy bájos foglenyomatot is kapunk kézfejünkre).
Nem szívesen hord emberi öltözéket, általában csak rongyokat vagy szellős ruhadarabokat aggat sovány testére, így halovány bőrén szinte rikítanak a sötétlila jelek. Jobb szeme mellett jellegzetes újhold alakban mutatkozik meg az átokjel.
Farkasként kicsit mások az arányok. Mérete körülbelül duplája egy átlag farkasénak. Növésben van, így még nem állandó ez a nagyság. Koromfekete, selymes és rettentő vastag bundája viszont kellemetlen következményekkel jár egy forróbb nap során. Egységesen jellemzi az éjszín szőrzet kivéve jobb szeme mellett, ahol továbbra is - ezúttal világoskék - megtalálhatjuk a "holdat".

ISMERTETŐJEGY: jelek a testén, szeme mellett

TERMÉSZETFELETTI:
 ¤gondolatolvasás, telepátia (így kommunikál), elmepajzs (csaknem megdönthetetlen)
 ¤testét kevésbé károsítják a lángok, nem immúnis a tűzre
 ¤tenyérnyi tűzgömböt képes teremteni
 ¤melegebb testhőmérséklet, ami hangulat ingás során érezhetően változik

ELŐTÖRTÉNET:
A mesék olykor nem a főhősről, vagy a pórul járt gonoszról szólnak, hanem a mesélőről. De az is megeshet, hogy a fabulákat egymásba fonó személy nem rendelkezik szavakkal az életéről, múltjáról. Ilyenkor az ember, főként a leendő alkotó tanácstalanul, vállvonogatva siklik el a hézagok mellett. "Majd jön méltóbb történet, hogy legendás mondává legyen, majd lesz megfelelőbb személy, kevésbé törött, kevesebb lékkel, csillogóbban." Nem próbálja betömni a réseket, vagy megjavítani az elromlott szerkezetet. Szimpla egyszerűséggel lépdel át a szakadékok felett, talán észre sem veszi, ahogy a kezében lévő dohány parázsló hamva megsebzi a foszló porcelánt, még nagyobb űrt teremt a repedések nyomán.
Az ő története nem lényét ecseteli eltúlzott, abszurd történetben, hisz akik ismerték múltjának porszemeit, elhallgattak mára már, akik regélték, kivégeztettek az idő, vagy épp a természet által. Egyetlen lény él, aki mélyebben sorsába fonódik, aki tövises ágként kapaszkodik múltjának szövetébe, aki magára vehetné a mesélő szerepét, de nem teszi. Róla kell, hogy szóljon az alábbi ágas-bogas mondatözön.

Nem a halandók közül való volt, s testét mágia járta át, habár erről ő csak később szerzett tudomást. Temérdek évtizedet töltött a bűvölet tüzetes vizsgálatával, az elemekkel, az éggel, a földdel, a világgal és annak egyedülálló csodáival. Mindenki bölcs és derűs úrnak ismerte. Jó szándékának, csodáinak, valamint mágikus tehetségének híre messzire elterjedt.
Ahogy járta a világot, útján különleges lényeket ismerhetett meg, olyanokat is, amiktől sokat látott szeme is bizony elkerekedett. Az elementálok történetei, változásai, mágiával való kapcsolata különösen felvillanyozták és vizsgálni kezdte a köztük rejtőző láthatatlan szálat. Egy nap megértette. Megértette, miként folyt össze a természet a varázzsal, s hogyan alkotott a kettő egységet. Megismerte a mágiát is, annak rejtett köpenyébe burkolódzott áttetsző magját.
További évtizedek, vagy talán századok (?) röppentek el a kutatás eszméje által vezérelt úton. Ekkorra már tisztában volt vele, hogy benne is ott van a varázs, hiszen nem sok halandó éli meg születése századfordulóját. Megtanulta, megtalálta a módot, hogy miként hajthatja igába a mágiát. Tulajdon szívével fizetett ugyan, de képes volt megérinteni és összegyűjteni, majd felhasználni azt. Kezében volt a hatalom, amire oly sokan áhítoznak, de ő nem kívánta saját javaira fordítani, és ki tudja, talán pont ezért kaphatta meg. Mégis, rettentő magányos volt; gyermekeket akart. Teremteni, alkotni, létrehozni valami újat, egészen ismeretlent.
Különb csemetéket óhajtott mindenkiénél. Csodálatos, egyedi, kimagasló, tökéletes utódokra vágyott, ám nem létezett számára oly asszony, aki a maga egyszerű valójában is páratlan lett volna, érdemes, hogy méhében hordjon bármiféle csodát. Nyilvánvalónak tűnt hát, hogy nem halandó, vagy már földi hajadon kezét fogja kérni, ha eljő az idő. De az alkalom, az a bizonyos idő, csak nem jött. Huncutul teltek az évtizedek. Siettek; bizony, mintha valami felbőszült, vérszomjas, éles fogazatú bakancsszörny kergetné őket. Ha így volt, bizonyára a fémtalpak nagyokat csattanhattak, hiszen a tétova idő csak szaladt, megállás nélkül, még csak hátra sem nézett gyors futtában. Ám akármennyire is pedáloztak az évek, lelkének fizikai burka nem kopott, csupán megrepedt és beszivárgott a magány az egykor kőkemény bevonat mögé.
A magány pedig valami fertőző nyűg a lélek hátán, amit minél tovább cipelünk, annál nagyobb, nehezebb lesz. Így óriás terhével a fiatalnak tűnő "öregember" elindult újra, ezúttal hogy tökéletes gyermekeket találjon a világban. Útja során megtanulta tisztelni a természetet. Már nem csak megértés kötötte a vadon csodáihoz, becsülte, s azt kívánta bár ő lenne gyermekeinek leendő anyja. Hónapok tűntek tova és ő, már oly régóta szeretett elemeivel maradt. Szerelem volt első látásra (másodikra, harmadikra és sokadikra is). Mohó, vak vágy, ami eltorzítja az elme élességét. De, amilyen hirtelen lángra kapott, olyan hamar aludt is ki.
Később, egy álmatlan éjjelen ennél sokkalta magasztosabb szeretőt fedezett fel. Mindig is elbűvölték, ahogy az ég szentjánosbogarai megvilágították az éjjeleket. Nap, mint nap hosszú órákon keresztül bámulta az ég millió különc tüneményét; csodálva, vágyakozva, irigyelve őket. Beleszeretett az alkony utáni csendbe, az est illatába, és az égbolt tintájába.
Úgy tartják, mikor az éjszaka bánatos, égő könnyekként hullanak alá fénylő gyermekei, a csillagok. Ezt ő is így hitte. Áhítattal vágyta a pillanatot, amikor szemtanúja lehet az éjszaka keserű csodájának. Egy nap bekövetkezett. Azon az estén is, az ég mélykék leplét pásztázta. Nyugodnak, háborítatlannak, fenségesnek tűnt, mint mindig. Már lassan gyűrték, csomagolták, kábították az álmok, amikor nem egy, hanem csillagok százai bucskáztak le az égboltról. Felpattant és az a leírhatatlan, riadt öröm, ami akkor vonásait uralta, belül is megváltoztatott valamit. Nem a mimika, a mögötte rejlő érzések tették. Kellettek neki mind. Az összes elhullatott "gyermek". Elvakult. Fanatikus mohóság szállta meg lelkének tiszta csillogását, bemocskolva azt.

Kezébe vette a képlékeny szépséget. Forrón lüktetett érdes ujjai közt, mohón, élni akarva, tiszta ragyogásban. Ő, az a gyermek volt az utolsó mind közül. Mint végső munkáját alkotó művész, bábját faragó mester, gyakorlottan ringatta az aláhullott csillagot. Gondosan elválasztotta az izzó héjat a finom fénytől. Pille, moha, szellő, fű, levél, hallgatag tűzlepkék, ketyegő csodabogarak, morgó borókabokrok, fecsegő éjmadarak tanúskodtak születésénél. Valójában nem átlagos világra jövetel, még csak nem is igazi születés volt az; sokkal inkább teremtés, átformálás, testet öltés.
Az éjszaka egyik (szikrázó) leánya földi testbe taszíttatott egy démon parancsára. Saját vérét keverte a mag még képlékeny részével, ezzel áttetsző béklyót szőve köré. Magához láncolta. Ám nem csak lényét kívánta utolsó gyermekében látni. Többet, annál sokkalta többet vágyott az úr. Úgy érezte, ő egyedül kevés ahhoz, hogy földi tökéletességet adjon. Így, végül hetedszerre is életeket ontott. Ártatlan -no meg különleges- gyermekek vérét juttatta sajátjaiba. Százakat döntött pusztulásba, az egykor kedves öregúr. Nem csak halandóktól lopott léteket. Nem, dehogy, hisz mohósága egyre csak a tökéletesség felé hajszolta, míg végül a természetszellemek utódai közül is akadtak halálos listáján. Azok az ifjoncok vadok, elevenek, elemiek voltak még, így a legtisztább lények is. Beszennyeztettek.
A rituálé már a vége felé kívánkozott. A csillag többé nem volt tiszta fényű, angyali teremtmény. Nem volt többé az ég ajándéka. Mágiával átitatott vétek, egy rab volt. Minden testvér így keletkezett. Mind bűnben, fájdalomban fogant. Kínok közt; és ölt mielőtt megszületett volna. Mocskossá lettek a bánatfényű könnyek.

Testbe kényszerítette a vad, elemi lángokat. Nevelte, tanította, fogva tartotta őket. Kapcsolatuk mélyült az idő során, a láncok szorosabbak lettek, a kötelékek hasíthatatlanabbak. Legifjabb "gyermeke" bizonyult a legbetörhetetlenebbnek, a legmakacsabbnak és szófogadatlanabbnak. Mégsem titkolta, hogy őt szereti legjobban, rá a legbüszkébb. Az évek ekkortájt észrevétlen gyorsasággal suhogtak el feje felett. Mire feleszmélt az általa hetediknek teremtett gyermek megszökött, és az a pár rövid év, amíg nem láthatta, nyúzottabbnak, vontatottabbnak hatott, mint az elmúlt évszázadok bármelyike. Amikor rátalált már haldoklott. Halálán volt az ő tökéletes teremtménye és ekkor rájött, hogy nem ő teremtett, a természet volt az alkotó. A természet hozta létre és általa vésetik sírja is. Mérhetetlen bánat telepedett gyilkos szívére; fekete, sűrű kapzsi köd. Visszatért a többiekhez és egyesével vette el tökéletes életüket, nyerte el életerejüket. Igazi "anyjuk" magába olvasztotta őket. Nem lett fiatalabb, erősebb, szebb, jobb. Fokozatosan gyengült, égető folt tátongott szíve helyett. Szürke por, ében mocsok lett belül. Nem tudta megérteni és felfogni, hogy azok a lelkek nem általa lettek, hogy csupán lánccal és múló porhüvellyel szolgált. Belül rothadó bűn, kétes elme; kívül örökifjú test lett.

Ezen ponton kapcsolódik össze a két történet először. Legifjabb tűzlelkű barátunk szökése után csodás éveket élt meg. Szabadságot és szerelmet talált. Utódot nemzett, s amíg nem ragadta el mellőle a halál (néhány hónapnyi időszakasz a csemete oldalán), közösen gondoskodtak róla. Bizony ez a híres-neves kölyök, Yunea. Édesanyja halála piszkosul megváltoztatta az idill helyzetet. A "végzet kapuja" mögötti csatatér lett az új otthona. Meginvitálták a "nyomor" városának nevezett helyiségbe. Éhezés és halál vette körül, megtanult tűrni és nélkülözni, beletörődni az élet törékeny mivoltjába. Nem a legmegfelelőbb egy gyerkőcnek, de bizton állíthatom, hogy túlélte.
Ugyanis az úr (igen, az előbbi történetből) tudomást szerzett létezéséről, valamint arról is, hogy nevezetesen az "ő hetedik teremtményének" a lánya. Ekkorra már egy tucat (sötét oldalon ácsorgó) mágussal szövetséget kötött, letelepedett egy hatalmas állítólagosan szellem lakta kastélyban. Továbbá különleges gyerekeket kezdett gyűjtögetni, hogy a természet ellen lázítsa őket, kíméletlen gyilkosokat faragjon belőlük. (Mondhatni, bekerült a mesterien gonosz kategóriába.) Szóval egy Daenam nevű démont -aki maga is gyerek volt még- küldött el a kislányért. A lány rendkívül tehetségesnek, mágiaérzékenynek bizonyult. De makacssága keveredett büszkeségével, hajthatatlannak tűnt. Semmiben sem engedelmeskedett még véletlenül sem működött együtt. Tört, zúzott, tombolt. Az urat egyre inkább és rettentőmód emlékeztette anyjára. A szeme, a hangja csengése, a dac, a jelleme nagy része. Nem tudta elviselni a közös vonásokat, téboly kergette, amint ránézett, ha hallgatta. Valami megoldás kellett. Habár külsőleg nem tudta megváltoztatni, belül próbálkozott. Összeültek a nagyokos mágusokkal, eltervezték, hogy olyat tesznek, amit eddig még senki. Mágia segítségével átkot készítettek. Napról napra egyre mélyebbre ástak szellemében, elméjében. Lelke tükre eleinte itt- ott karcolódott meg csupán. Ám az Úr minden egyes lépése nyomán, a vágások utat vájtak, üregeket fúrtak, mígnem a benső tükör darabokra hasadt. Két nagyobb elemre és millió cseppnyi, szúrós, gyilkos tőrré lett. Ők pedig a résekbe belecsorgatták az átkot. Terjedő betegségként kezdett el uralkodni az egyik nagyobb falat lelken. Személyisége rohamosan változott, egyre kiszámíthatatlanabb lett. S ahogy lelke, úgy személyisége is meghasadt.
Rácsok mögé zárták, fejleményeket vártak, engedelmességet, alázatot. Csalódniuk kellett. Fejlemények voltak ugyan, de nem a kedvező féléből. Visított, ordított, ahogy csak torkán kifért. Néha belső fájdalmai szakadtak hangként ki belőle, máskor az ellenkezés tört fel vad erővel torkából.
Akadt olyan nap, mikor annyira szabadulni próbált, hogy csontjait törte. Megóvva őt önön lényétől(de persze magukat féltették): száját teletömték ruhaanyaggal, szemeire vastagon kötözték a kendőket, megbéklyózták.
Évek múltak el. Szigor, kínzás és az átok aprólékos csiszolgatása mellett formálták őt, de betörni nem tudták. A kimondott szavak és a hangok eltűntek lényéből(remek: nincs több szükség a kendőkre..). Mintha elfelejtette volna őket, ám csupán az átok nyelte el a hangokat, a látásával együtt. Testén az egykor halovány átokjelek, szinte izzottak. Az arcán megjelenő jel érintésére kötelessé vált bármit megtenni, amit kértek tőle. Az úr pedig csak kegyetlenebb, és még kegyetlenebb lett. Bántotta a lányt, kínozta, fájdalmat okozott neki. Élvezte, hogy engedelmeskednie kell bármit is parancsol. Már rég nem tudott érinteni, csak marni, nem tudott szeretni, csak kisajátítani, nem tudott örülni, csak kárörvendeni. Romlott, aljas, szánni való lénnyé vált.
A lány nem viszonozta egyetlen érzését sem. Maró utálat gyűlt benne és mérhetetlen gyilkolási vágy. Már az érintéseket sem tudta elviselni. Lelke egyik darabját szinte teljesen felfalta az átok, és a repedések közt egyre nagyobb lett a távolság. Tettei és jelleme egyre inkább kiszámíthatatlanná váltak. Meghazudtolta magát nap, mint nap.
Daenam, az egyetlen lény, akit valaha igazán szeretett, még ha csak a maga megrepedt szeretetével, darabos ragaszkodásával is. Így amikor parancsra életét hivatott ontani, kitört lényéből az állati düh. Bűnös, vértől ázó lelke legmélyén már nem volt megállás, nem volt bocsánat. Minden figyelmeztetés nélkül elvette mindazok életét, akik útjába kerültek.
A sors ismételni látszott magát. Újra elszökik egy kedves személy, újra tehetetlen lett az úr, újra elveszti..
Ám az átok furfangja, apránként még is csak gazdájának kedvezett. Amint kilépett a kastélyból a lány, mindent elfelejtett, ami azelőtt történt vele. Múltja helyén üres, tömény köd lett. Nem sokkal a szökés után az átok végül teljes hatalmat nyert lelke egyik fele felett és magával ragadta a pusztulásba.

Repedt, fél lélekkel, tudatlanul, vakon és szótlanul, sérülten, múlttalanul, elméjében a menekülés szakadatlan kényszerével suhan egy fekete árny. Ki lesz a következő áldozata?

FELSZERELÉS: jelenleg semmit nem birtokol

EGYÉB MEGJEGYZÉS: lelki lánccal köti magához az úr, Yuneát (távolsággal csökken a hatékonysága)