Ae - Holdisten

[Naae]

NÉV: Ae ( Hold) Anien és Erai
EGYÉB MEGSZÓLÍTÁSOK: Selion, az Emlékőr vagy Emlékkő; Naae (jelenleg használt neve)
BECENEVEK: Erai, Ai, családi körben használt:Sel
FAJ: Sachreira
TITULUS: Hold Sachreira / Holdisten - Idő és Emlékek ura

JELLEM: van valami bosszantó beletörődés benne, ami szerencsére, leélt évei számával halványodik. Ragaszkodik azokhoz, akik közel kerültek hozzá és mindent meg is próbál tenni, hogy ne essék bántódásuk. Nem szeret fájdalmat okozni, mert jól tudja mit jelent, de olykor elkerülhetetlen. Testvéreivel hajlamos hűvösen viselkedni, azt a megfontolt és előrelátó lényt, aki igazán nem létezik, igazi valóját nem is igen mutatja meg. Az igazi, csupa mosoly lényét. Azt, amikor sziporkázik, ügyetlennek ható hadoválásával és hirtelen gondolat és ezzel témaváltásaival. Amit halandó léte alatt magára vett, az a szinte határokat nem ismerő makacssága, ami páratlan kitartással is kiegészül. Igen mondhatjuk: néha igazán nehéz eset és kihívás vele huzamosabb időt eltölteni.
MINDIG: titok (Sybaris),barátok, holdtölte, csacsogás, növények minden mennyiségben.
SOHA: az érzelmek elvesztése, újra igazi isten legyen, húsételek.
TITOK: nem tudja, hogy van e titka ^^
FÉLELEM: hogy sosem fog emlékezni és hogy elveszti azt, aki a számára a legkedvesebb.

FELVETT ALAK: első alakja méltán tükrözte a hold kettősségét, hófehér bőr és éjfekete hosszú haj, még képes magára ölteni ezt a külsőt, de nem szívesen teszi meg.
Ami a régmúltból megmaradt az a szemének átható, tisztán ragyogó kékje. Amihez ugyan világos, alig feltűnő zöld árnylatú bőr és hihetetlenül kócos, lenszőke haj járt, de talán ettől vált szerethetőbbé, saját maga számára is, külseje. Karjai és lábai hosszabbak, mint kellene, de így is arányosan illenek törzséhez, ami nem egy kemény munkában edzet fiatal emberé. De azért nem kell túlzottan szégyenkeznie.
Ruházatában a kényelmes, lenge darabokat hordja előszeretettel, a színvilágban a világosakat éppen úgy szereti, mint a sötétebbeket, bár ezt csak tapintással állapítja meg. Ennek köszönhetően, a rikító színeket azért sikerül kiszűrnie, ha már összeakadt vele, mert azokat nem igen kedveli.
ISMERTETŐJEGY: szalmakazal stílusú hajviselet és szívtájékon egy vékony kis heg, hátán és mellkasán.

TERMÉSZETFELETTI: Holdistenként meghall minden fohászt, titkot és szitkot, amit a Holdnak mondanak, ezért érzékenyebb a testvéreinél, mert egy szintig meg is éli az érzéseket (általában is). E mellet és ebből fakadóan megőrzi ezeket, a látottakat és azt is, amit a nappal hordoz magával. Az emlékek felett teljes uralma van, elveheti azokat a legalapvetőbbektől kezdve, a talán nem is lényegesekig. Ugyanígy megváltoztathatja, vagy egészen újakat adhat. S pártján áll még az idő is, mindhárom fonalát a kezébe adva, újraélheti a múltat, elidőzhet a jelenben és bepillanthat a jövő pillanatról-pillanatara változó képeibe. De nem csak nézelődhet, kedve szerint alakíthatja is a fonalak szálait és bár kedvét nem leli eme képességben, örül, mert tágan képes felhasználni az utazástól kezdve a gyógyításig. Mint minden testvére, ő is bárki kobakjába bepillanthat, akár csevejt is folytathat.

ELŐTÖRTÉNET:  
Ott volt, mindig is. Sápadt, feketébe vesző fehér arccal szemlélte azt a hideg világot, mi körbefogta, a dermesztő feketeség, ezernyi szikrafényű csillagával, közel s távol az elszakadt nyakék gyöngyszemei. Melyek közül egyhez oly közel került, tekintete itta a látványt, összegyűjtötte az akaratát és csak várnia kellet, hogy az erő alakba öntse azt a finom port, ami akkor volt. A Hold, egy képzeletbeli táj, néma és üres, a virágmezőt senki sem látja, a tengernyi, szél nélkül ringó csodákat, mi megadja a mélységét és magasságait, otthonát, lelkét és lényét e teremtménynek. Ebből fonta testét finom porból és tejfehér szirmokból, az ég mélyéből szőtte tincseit s messzi vidékről emelte magához kéklő ékeit, valóságból, vagy vágyálomból csente e nem tudni.
Készen volt, hívta is az a csodaszép kékbe, zöldbe és habos fehérbe öltöző világ. Nem ismerve még a szó jelentését, félelem, ezzel kelt útra. S az új világ ránehezedett törékeny testére, tudás, eszmék és ideák, millión szó és értelmük, amik magukkal vonszolták az érzéseket. Ismerte azokat, de halványan, mintha a világból kifakuló kísértetek sejlenének csak fel előtte, de már nem félt. A mindig csodált világ eltűnt szeme elől, azzá a sötét űrré változott, ami ez eddig körülfogta, de a csillagok, fátyolfelhőbe bújó születők és kihunyók megmaradtak, a lelkek fényükkel ragyogták be az olthatatlan sötétséget. Barátjává vált a természetnek és kíváncsisággal fordult azok felé, akiket ugyan az az erő ébresztett, számolta őket, feljegyezte neveiket, illatukat, lényüket vésve emlékezetébe, hogy rájuk találjon, mikor olyanra van szüksége, aki megérti.
Naiv bohózat volt, aki kifogyhatatlan lelkesedéssel ugrált körbe minden újat, megragadott minden szót, hogy sajátjaival duzzassza fel számukat temérdekre. A felhúzott tüskés falak azonban eltántorították, szárnyait gondosan nyesték egyre rövidebbre az idősebbek, míg a hatalom mely eddig is benne áramlott nem lett egészen a lénye része. Az idő, mi megkövetelte figyelmét és búskomor percekbe taszította és az emlékek, az a temérdek tömény kavalkád, amiben eleinte úgy érezte elvész. Meghátrálásra késztette, de adott is valamit, valami különlegeset, amit alig egy pillanat töredékéig szemlélhetett csak, de megmaradt. Mintha az a kép belefagyott volna az időbe.
Illant, mint az igazi szellemek és leleményesen, mint a ravaszdi, ki a vadász elől bújik. Társadalmak közé lépett, kendőt terítve a tudásra és intésre, maga fedezve fel a lények sokaságát, velük és egyben értük is élve. Boldog azonban talán csak az ordasok oldalán volt, mert nem vártak tőle óriási tetteket, csak kósza sétát, a Hold megbabonázó illatát és így jó volt, szemet sokáig még sem hunyhatott. Látta a forrongó érzéseket, szerelem, hatalomvágy és kiszolgáltatottság, mielőtt még az agyara kegymásnak meredtek volna még ezer darabra törték lelke forrását. Hibás volt, mert utat mutatott, saját tulajdonát ajánlva, de azzal nem számolva, hogy a vendégek más felé törnek. Első megmérettetését segítséggel élte túl, sejtve, hogy ezzel sodorja magát a bajok közepébe.
Megtörtént, ahogy elérkezett az idő, amikor el kellet utasítani az Első kérését s nemet kellet mondania a Másodiknak is, ezzel vonva fejére mindkettejük s talán a többiek haragját is. Talán nem lett volna egyedül, ha kéri a Gyermeklelkű istenség, vagy a Fény urának segítségét, de nem tette, hiszen ők megtalálták céljukat, máshoz fordult, ezzel ízlelve meg, milyen a visszautasítás. A reményt még sem vesztette el, talán az utolsó percben megingott, de képtelen volt ártani s így az ő létének szabták meg a végét.
Egy olyan véget, mi eltörölte halhatatlansága egy részét és elnyelte tudata javát, ahogy porrá omlott lénye, de kristályba foglalt lelke darabjai túlélték. S élet életet követett, tudtalant, sejtés nélkülit arra, hogy miként és kiként érkezett erre a világra. Élt harcos sárkányként, megízlelve a talán legmélyebb érzéseket, a mélyen gyökeredző gyűlöletet és a józan észt is sárba tipró szerelmet. Ám ebben már a Sors is szerephez juttatta magát, későbbi sikerre áhítozó tervei reményében. De volt halandó, kit könnyű szerrel tiportak el, küzdést és alázatot tanítva, a büszke néma démon is erősebbé tette, hogy soha fel ne adja és még sorolhatnánk a temérdek leélt létet, velük a bőkezűen osztott útravalót későbbre. Mikor minderre szüksége lesz.
Talán tréfája volt a Sorsnak, hogy ama nép fiaként adott új életet neki, akik egykoron kis híján a pusztulásba taszították. Mára már csak a rémmesék emlékeznek a megelevenedő erdő sárkányairól, azokról a fákról, akik éltek, mozogtak és megvédték mindazokat, akik a szívüknek fontos volt, de kegyelmet nem ismerve torolták meg az árulást. Egy leiyfen és démon szülötte, nem több annál. A félvér szó azonban még sem hagyta benne azt a fájó nyomot, mint más népek keverékeiben, mert itt nem számított a származás, csak az élet. Más tanokon cseperedett fel, amik megtanították az óvatosságra a kintiekkel szemben, de egy csipetnyit kapott kultúrájukból is. Szerre és tisztelje az életet, hogyan óvja meg magát és meddig hányhat fittyet a szabályokra, hogy korlátai meddig feszegetheti komoly következmény nélkül. Hiszen voltak, annak dacára, hogy a démoni és növényi vér sok jóval is megajándékozta, szemei ugyan is nem mutatták meg a világot számára, vízhez és fényhez volt kötve. Vakmerőségben még is mindig élen járt, így alig-alig maradva le kortársai mögött és jeleskedve közöttük, sok év után elsőként hagyta el hazáját. Mérhetetlen erős és idő beleölésével a könyörgésbe, ép és kevésbé épelméjűségre utaló érvek felhalmozása után. Édesanyja féltette, de tudta mikor kell engednie, ám édesapja tudtában volt, milyen léleknek ad otthont egyetlen gyermekének tokja. Mintha csak sejtette volna mi fog jönni.
Vándorlás, sivatagon, mocsáron és egy élettel teli, korcs erdőben. Ahonnét az út egy olyan városba vezetett, melyben a világ minden rútjából legalább egyet látni lehetett, de a szerencséjét és pénzének egy részét itt tette az utak ismerőire. A kietlen heggyel már nem önerőből kellet megküzdenie, de nem is maradhatott a hívogató, csacsogó szavú erdőben, ahogy a színes kavalkádban élő városban. Mintha csak tudta volna, ezeken a helyen semmi keresnivalója. A tenger partján fekvő városba lépve nem sejthette milyen kalandokba k keveredik, vagy inkább, hogy kitől kap segítséget. Két lábon járó lópokróc, a legdurvább szövésűből. Ez volt az első véleménye az alakról, akivel együtt keresték meg nem hétköznapi házimacskáját. A nyakára akaszkodott, vagy csak némán kötött utastársi egyezményből, de együtt vették nyakukba az utat, ami elvitte őket a partra, át sivatagos pusztán, adva új társat. Csacskát, aranyosat, természetben egy igazi szirént. De nem csak ennyit, a keserű tanulság mellet valami megmagyarázhatatlan melegséget, ami arcára ül ki, pirítva azt és a szívét sem hagyja nyugton. Nem értette, elintézte a szándéka indítékával és aztán nem volt lehetősége tovább ezen elmélkedni.
A sebtében elhagyott sivatagi város, egy újabb barátot adományozott és oly sok év után az első táncot és a hosszú nap után egy vékony szálat a megtört felé. Belékapaszkodhatott volna, de egyben, még is megtörve az ígérettel is beérte, mert hitte, nem csalják meg a kristályba vésett szavak. S az idő rohant, kalandosan vezetve északra háromfős csapatuk, megismerte a Széllel játszó sárkány, s Lint is, akaratlan is túl mélyre zárva őket szívében, de oda más is befészkelte magát. Jobban, talán kivethetetlenül. S elékezett a parádés találkozás a fura alkonyat után, olyan volt, mint rég és még is más. Felfordult a viszonyítási alap a barát és a valami más, az annál több között, melynek árnyékában meglapult egy megkeseredett árny, baljóslatúan és mindenki ment útjára. Ő megint csak makacsul ment vele, közelségért, elcsent érintésként, hogy mindent elrontson a mélyben rejtező, annyira, kibogozhatatlanul kuszálódtak össze a szálak. A rémület meg van még, elveszítheti, mert akad olyan, aki a halálát kívánja, gyűlöli s ez oly hihetetlen. Útjaik végül elváltak.
Heteknek a feledébe kelet volna meríteni puszta létét, de csak élesebbé váltak az érzések. Megmagyarázhatatlan. Ott volt, mikor mindenkinél jobban vágyott rá, eloszlatva a félelmet, ami megülte óvatlan tettei miatt, csapongó gondolataiért. A kötelesség köteléke azonban eltéphetetlen volt, a kedves ment s ő követte kis idő múltával, mert alattomos módon más akarat is munkált benne sajátja mellett. Az újabb baj sem késlekedett soká, egy újabb utazás kezdete, melynek végén csak kétségek maradtak és a megoldás egy biztonságos sziget volt. A új otthon, remény a mihamarabbi viszontlátásra és sanyarú börtöne a vágynak, mellette lehessen, de a hallgatás elnyelte eme szavakat. És még is hiába rejtették biztos helyre, ha nem is őt keresték, de megtalálták, felszínre segítve ezzel az erőt mely a kezdetektől övé. A múltja egybefolyt jelenével, elhomályosítva jövőjét.
Mint védenivaló került ismét a barátok közé, két újjal egészülve ki. A várakozásnál, elválásnál is nehezebb volt megállni a közelségét, pusztán mellette lenni, barátként, de akkor ezt kívánta a helyzet. Ami hozott mást is, egy újabb olyan éjszakát, mikor a benne nyugvó lélek annak az életére tört, akiért életét is adná. Utolsó csepp volt ez a pohárban, talán csak érzései csalták meg, hogyha ez így megy tovább, egyikük az életével fizet. Ígéret nélkül tűnt el, létezését még fivére elől is elrejtve.
Egyetlen hónap meghozta áldozatának gyümölcsét, amit nem volt képes elmondani: Életek árán lehet csak teljesen szabad és erre képtele volt. A történések alakulása azonban meghozta helyette a döntést, azon a pokoli éjszakán, ami mást is megadott neki. Szabadsága mellett megvédhette azokat, akiket szeret köztük kedvesét is, bár az árat másként fizette volna, de nem hátrált volna meg, akkor sem, ha előre tudja. Jussa a vég, ez ezúttal a végsőnek ígérkezett, de csak emlékeit s vele tudatát vette el, meghagyva minden mást, az időnek is érintetlen.
Nem változott, csak a múlttal lett kevesebb, amikor megébred a sárkányok tavának közepén lebegve, kezével keresve valakit. Azt, aki később álmaiban arctalan sétált vele, hangtalan morgott mellette, akinek téli hűvösét érezte, ha magára maradt éjszaka a kertben. S ki ide juttatta adta kezébe a kulcsot, az ajtókat azonban neki kell megkeresni és feltárni. Lelkesen kezdett neki a kutatásnak, dacolva azokkal, akik befogadták s vállalták álcával rejtik el, míg védtelen.


HOZZÁ KAPCSOLÓDÓ HITEK, VALLÁSOK:
Igazán nem kapcsolódik hozzá vallás, a farkas klánok szemében mindig is betöltött bizonyos szerepet a Hold. de ez igen változó.
A vérelfek sámánjai szoktak még a Holdhoz és így az istenhez fordulni, leginkább áldásért, vagy útmutatásért.

EGYÉB:
- Régi oldalról hozott.
- Jelenleg az ősi sárkányokkal való paktumának köszönhetően, egy időre kapott hatalmat a fény felett és egy sárkányalakot. Ami eltér a megszokottól, pikkelyi a még fiatal fakéregre emlékeztetnek és szárnyai, tollak helyet szirmokból állnak, s mindezt ében színben kivitelezve, türkiz-ezüst aurával megfűszerezve. A szerződés megszűnésével ezek az adományok természetesen visszavétetnek.