Hamony - kert

[Naae]

Csak bólint, biztosabban, mint az előzőekben. Igen, elhatározta, hogy megismeri majd az a lányt, akivel az elhangzottak alapján szorosabb kapcsolata volt, a puszta ismeretségen kívül. És, e ként adta annak is jelét, hogy ellátogat majd az új szigetre. Most már talán lesz annyi bátorsága, hogy azokra a békés partokra lépjen.
Sok minden éled benne percről-percre, olyan is, amiket álmában sem mert volna remélni. Eddig nem is igen érzett sóvárgást a farkasok büszke népe után, most viszont szívesen fogadná közelségük, messze, innét túlságosan messze dalolnak a teleholdnak. Felnéz a kerek arcra, hallgatva és lábai szinte maguktól lépnek az útra, keze is csak kóbor érintéssel mutatta meg Reanak az utat. Köves, aztán mindent ellep a zöld gyep, harsanó zöldjével. Naae kissé olyan, mintha táncra perdülne, megszokott lenne, de csak lép, egymás után emelve lábait, könnyedén. A tó is eltűnik, hogy egy nagy kanyar után kis öbléhez térhessenek meg. Ott a fűzfa, talán a valaha éltek közül a legöregebb, egy sárkányhoz mérten is hatalmas és büszke koronája a földig omlik, elvékonyodó ágain pedig tonnaszám sóhajtanak az ezüstős levelek.
- Ko valamiért nem kedveli ennek a fának az illatát, ahogy Ibiame sem. – A csodás megtartja magának, hiszen a sűrű, áthatolhatatlannak tűnő függöny mögött ezernyi apró mécses bujkál, elszórva sejtelmes kék fényűket, megcsillanva a gyökereket körbeölelő felszínen. Kicsit irigyli a látókat e miatt, hogy ő csak elmondásuk alapján „látja”, csak elképzelni tudja a fénylő lények, mert nem bogarak, nyújtotta látványt.
- Előre engedlek! – Hevenyészve húz féle, éppen csak néhány ágát, had húzza el többi Rea, apró kis kedveskedés, valami magával hozott a rengeteg életből. Vár még odakint, gondolatait ez utal a fűzzel osztva és elkérve tőle egy másik meglepetést, mert készült, nem a nem a mai napra, de egy ilyen, vagy legalább egy kicsit ehhez hasonló alkalomra. Háta mögé rejtve a levél csomagot bújik ő is a sűrűség mögé, megszokottan haladva a girbegurba gyökereken, de figyelmesen, nehogy belerohanjon valamelyik testvérébe.
~ Amion ezt szeretném neked adni, sajnos, amit tőled kaptam annak fogalmam sincs mi lett a sorsa.~ Csak egy vékonyka kis furulya, egyetlen különlegessége, hogy egy sárkány készítette egy kotnyeles segéd segítségével, aki persze Naae volt. Ezt nyújtja előre, még gondosan levelekbe csomagolva, mert annak az elveszett hangszernek a története megvolt, még ha vége eltűnt a homályban, mert odaadta valakinek, aki akkor kedves volt számára.
~ Neked is van meglepetésem a számodra, Rea, de azt nem itt tartom és amíg Ko nem néz a borosüveg aljára nem igen mászkálnék a szobám felé. ~ Sóhajt, bánatosabban talán a kelleténél. Örülnie viszont nem kell a helyzetének, igaz? Még akkor sem, ha rögtön ezt követően elkapja a nevethetnék, mert ez az igen idegesítő kolonc végtére is, bearanyozza a napjait, de legalább is nem hagyja elmerülni a gondolataiban. Nem segítségnek szánták, még is az lett belőle és ezért hálás. Lábait lógatva telepedig le az egyik szélesebb gyökérre.

[Tamrea]

Amion talán mindig ilyen lesz számomra, és talán ezen sosem lehelesz változtatni. Ki tudja. Aprócska mosoly mögé rejtem végül azokat a gondolatokat és furcsaságokat, amik felkeverednek bennem, mint egy huzatos szobában elszabadult papírok és levelek. Tehát újra Naae felé fordulok, és kicsit azt hiszem kezdek légies lenni. Talán tényleg visszanyerem régi önmagam, amit az újdonsággal most tetéztem. Nekem nem baj, sőt, kifejezetten örülök, hogy némi változás került életembe, mert aki olyan hosszú életű, mint mi, azoknak sokszor kell a változás, mert különben -legalábbis én- megőrülnének. Szeretem egy dolognak minden arcát megnézni, és ha van rajta mit figyelni, hát meg is teszem.
Naae felkerekedik, én pedig követem őt, nem szorosan a nyomában, mert jó itt lenni, még akkor is, ha tudom hogy milyen ez a hely, így körbenézek olykor lopott, olykor nyílt pillantással, és elmosolyodok, ahogy a nagy füzet meglátom. És miután megmagyarázza Ae, hogy miért nem jön ide Ko, beleszimatolok a levegőbe, és bár semmilyen furcsa, vagy más illatot nem érzek még, nem értem, valaki miért ne szeretne ilyen gyönyörű helyre jönni. Bár belegondolva, Ibiame is ugyanolyan rejtély néha, mint a Legkisebb. Csak még rejtélyebb. Megmosolygom a gondolatot, ahogy habléptekkel követem az én kis szöszimet, és elgyönyörködöm ebben a fában. Milyen régi lehet, mennyi emlékkel, és mennyi mindennel a háta mögött...
-Köszönöm.
Mosolyintok megint kedvesen az én kis vezetőmre, aki elhúzza előlem az ágakat, mutatva merre tovább, én meg bal kézzel félrehajtva a többi ágat bebújok a rejtekre. Felsóhajtok a gyönyörtől, amit látok, hiszen annyira szép, és olyan nagyon... Nincs rá szó, milyen a hangulata. Kicsiny kék lámpások imbolyognak, amitől varázsfának tűnik inkább a hely, semmint egy fűznek a szigeten. Itt bent már érzem azt a finom illatot, nem túl erős, inkább talán olyan bársonyosan simogató illat, amiről beszélt Ae. El tudom képzelni, ahogy csavarja az orrát annak a kettőnek. Kuncogok párat, míg a fa törzséhez lépek, és pár magasabb gyökérre ereszkedem, félig szinte ráfekve, és átölelve. Innen figyelem kissé lustán a kint történő dolgokat, mármint ahogy Amion egy kis ajándékot kap, én meg fél kézzel szórakozottan simítom hátra a hosszú tincseim egyikét, így az hátul ében függönyként hull alá. De tekintetem felkapom, hogy Maae ajándékot emleget nekem, és elmosolyodom.
-Ugyan, szöszi. Annyi időnk van még, odaadni nem sürgős. Nekem az is elég, hogy itt vagy. Vagy én vagyok itt. - nevetek halkan, hogy az apró lények motozását ne nyomjam el.- Annyit kaptam én már úgyis az élettől, hogy lassan már saját magamnak vagyok az ajándék...
Súgom az éjszakába álmodozva és elgondolkozva, míg felnézek a fa koronája felé, és csak a nevetésre kapom vissza a fejem. Azt hiszem, ezért is szeretek mindig vele lenni. Olyan hirtelen és aprókon tud nevetni vagy mosolyogni, hogy mindig csak ámuldoztam, talán tőle lestem el ezt is, akaratomon kívül.

[Amion]

Long forgotten melody

*Ae szavai az elsők, amik megérkeznek, s kicsivel nyomukban a két alak is, míg ő az egyik gyökéren áll, nézelődve. A hely hangulata valóban varázslatos, bár neki talán más miatt, mint társainak.*
~A Hold és a halál szent fája. Hosszú ágai a szellemvilágba nyúlnak át, abba, amitől a halandók annyira rettegnek.~ Tenyereimet kérgére simítottam, hallgatva halk, kedves üdvözlését. Valaha, rengeteg évvel ezelőtt ők kötötték össze az anyag nyers, szilárd világát a lélek mély, titokzatos vizeivel. Naae aligha emlékezhet erre, s ha valaha istennek is tekintettek, mára ebből nem maradt semmi, így az is elenyészett, hogy a füzek, kiváltképp a szomorúfűz hozzám is kapcsolódott. Egyszervolt jelképeim elenyésztek, a kígyók elvesztették sérthetetlenségüket, már csak eltaposnivaló pikkelyesek voltak. A fák is sokkal csendesebbek, bár még mindig suttognak, leveleik zenéje megnyugtat, de az emlékek egy pillanatra elkomorítanak. Csak az újabb szavakra fordulok meg, hogy a levelekbe burkolt hangszerre essen pillantásom- tétovázva nyúlok feléje, hiszen ez anyag és nekem kevés van belőle... Vajon meg tudom egyáltalán szólaltatni? Ujjaimmal végigsimítok rajta, finom, bár egyszerű megmunkálását vizsgálva, s az érintés egy dallamot csal elő, azokból a napokból, amikor még egészen kicsi voltam és elbűvöltek a világ hangjai. Felemelem, válasz nélkül- a szavak elhagytak, s helyette a fa segítségét kérve, sűrűbbé vonom össze lényem, ajkamhoz emelve a furulyát. A dallam lassú, vegyül benne a tenger ezer nesze, amit lábamhoz hordott, a farkasok elnyújtott üvöltése és számtalan más dolog. Olyan, mintha le sem tettem volna, bálnák éneke csendül egy pillanatra, s dobnak ott vannak a szívdobbanások. Zene, a felszín alól, úgy, ahogy én hallottam a világot, talán még azelőtt, hogy a szemem kinyílt volna. Azonban egyszer elfogynak a hangok, s a hangszer kihullik a kezemből- áttetsző vagyok megint, s nem tudom megtartani már. Köszönömöt mondanék, mégis, inkább csak az előbb hátamat cirógató ágaknak dőlök, hagyva, hogy befogadjanak. Eggyé válok a fával, hogy pihenjek egy kicsit, s egyik hosszú vesszőjét emelem fel, hogy megcirógassam testvérem arcát.*

[Naae]

Mintha elfeledte volna a régi idők vonalát, azt a fehérruhás kalmárt, ki súlyos árat kért fivérétől, még is, még s ott volt egy biztos érzés, képes megérinteni. Ha mást nem is, de a hangszer lelkét magával vinni. Szeretettel készült, bár tudás nélkül, még is nagy gonddal, okokat nem is ismerve. Miért? Nem tudná megmondani, ahogy azt sem, mi vette rá, hogy felkutassa a hajtűt, minek gyöngy ékét Damar csente el a legmélyebb vizekből. Meglehet tudat alatt így próbál elszakadni a múlttól, mindent, de minden visszaad, amit csak megérintett, köze volt hozzá. Talán tényleg csak erről van szó. Talán…
- O igaz. – Hajtja le a fejét, fodrozódó tükörképére mosolyogva. – Meglehet változott a gondolkodásom, régen mindig ráértem, most viszont meg van a veszélye, hogy utolsó perceimet élem. – Nem bánatos hangja és nem is foglalkoztatja a halál, legalább is a sajátja nem. Nem fog őrt állni a jelenből éppen csak eltelt pillanat alatt múlttá lett képekből tudja, most akarják végét. Felemeli hát fejét, nehogy aggodalomnak adjon okot és szóra is nyitná száját, mikor megszólal a furulya éteri hangja. Lehunyt szemmel hallgatja, adózva minden benne felcsendülőnek, mert nem hitte, hogy valaha is hallhatja, így, ahogy most, de talán soha többet. Ezért is szeretné megőrizni magának az emlékét, ezt is sajátos módon, különbözve egykori lényétől, hiszen semmit nem kellet észben tartania, egyetlen fontos intelmet sem kellet felvésnie emlékezetébe, bármikor hozzányúlhatott. Most már nem olyan könnyelmű, nem olyan hűvös és nem csak közelinek tűnik, az is. Hajlandó megsérülni másokért, pedig szinte rettegte, hogy bárki megérintse, megismerje, hogy utána minden elválással nehezebb legyen, tudva visszavárják és aggódnak érte. Ami, bárhogy ágált is, olykor kölcsönössé vált.
Magával ragadta a pillanat. Kezét is önkéntelenül nyújtotta előre, megérzés volt, vagy egy csipet az elfedett erőből, még időben, hogy a vékony kis hangszer tenyerébe feküdjön. ~ Elfelejtettem. Sajnálom! ~ Hangja talán bús lenne, ha nem kacagna halkan az érintés nyomán, köszönet képen éppen csak érintve a vesszőt. Valahogy így egészen más, teljesen letisztult a beszéd formája, talán mert most nem porból van teste, hanem élő húsból, igaz, növényiből.
- Apropó, Rea, ~ mióta is találsz te ki nekem beceneveket? – Sandít a tengerek Istennője felé. –~ Nem mintha zavarna, csak valamiért olyan furán hangzik, szöszi, mintha valami jóvátehetetlen bűnt követtem volna el. Pedig legjobb tudomásom szerint nem vétettem … hem, legalább is olyan nagyot nem. – Érezhetően incselkedik, halvány vigyorral arcán, de közelebb húzódva a fűz törzséhez, gondolva, Amion majd megvédi. Hiszen, ha már testvérek, miért is ne viselkedhetnének legalább egyszer úgy, mint bármelyik nép fivérei és nővérei. Közben még is valami régen elzárt gondolat igyekszik a felszínre törni, talán azok egyike, amiket még Éféiel kedvéért rejtett mélyre, hogy egyik isten se tudhassa meg. Cinkosa volt az elsőnek, annak vétke előtt, hiszen míg földi valója kifaggatható és nyomon követhető, addig az égi messzeségben, fagyos űrben keringő része elérhetetlen mindenki számára. Tökéletes rejtekhely.
~ Amion, mikor hallottál Esrihál felől? – Ő maga talán nem elég régen, de Esra ígéretéhez mérten túl régen, hogy gyanús legyen.

[Tamrea]

Kényelmesen ücsörögve a fa gyökerén hallgatom a dallamot. Gyönyörű, és tényleg nem olyan, amit behunyt szemmel elélvezget bármilyen földi teremtmény, hanem ez mélységekig bódít és mintha álmosítana, vagy nem is tudom... Nehezebb tőle a fejem, de nem tudnám megmondani, hogy mire is gondolok, vagy épp gondolok-e egyáltalán valamire. Hagyom futni belül a hangokat, és még el is lazulok hogy hagyhassam magam elcsalogatni kicsit ebből a világból. S csak amikor véget ér a dallam, akkor merül fel bennem a kérdés, hogy vajon... Vajon honnan jöttünk? Miért nem emlékszem azokra, amik az előtt történtek? Naae szavaira kinyitom a szemeim, és felpillantok rá, finoman elmosolyodva, és ezt a mosolyt hangomba is becsempészem.
-Most is ráérsz. Jó, ne állj neki tervezni a következő ezeréves évfordulót, de azért kétlem, hogy csak így, egyik percről a másikra szétfoszlanál.
Hangom is sokkal lágyabb, mintha simogatni akarnék vele. Visszacsukom a szemem, és az ébredés utáni izgalom alábbhagytával ugye megint elkap a bizsergés, így mozdulatlanságba dermedek egy kicsit, hogy újra hozzászokhassak ehhez a légkörhöz. Fura, hogy annyi csend és mozdulatlanság után itt mindig történik valami, hogy itt olyan ritkán van csend, és az embereknek folyton folyvást megmentésre van szüksége. Hihetetlen. Ebből a merengésből és elmélkedésből ránt ki Ae, mire csak megrebben a szemem és óvatosan felnyílik, de mivel van rá esély, hogy ne vegye észre álmodozásomat, lehet megúszok pár kérdést, amire válaszolni nehéz lenne. Elmosolyintom magam a cinkos kis kérdésre, és pöccintve finoman ujjammal a fiú felé, szavaira lágy, cirógató vízpermetet fröcskölök rá játékosan.
-Amióta visszajöttem. És nem követtél el bűnt, legalábbis én sem emlékszem rá. -kuncogok halkan - Csupán valamiért ez jött nyelvemre. Azt hiszem, túl sokáig élünk ahhoz amúgy is, hogy haragot tartsak, meg hát ismersz, képtelen vagyok hosszú haragra. Valahogy sose ment nekem. Túl heves és hirtelen vagyok, így hamarabb lenyugszom, semmint kárt tehetnék talán.
Lassan ejtem ki a szavakat, és bár vidáman, mégis van némi megfontolt élük. Mintha ez alatt a pár perc alatt valami más is az eszembe jutott volna, ami nem kellett volna, vagy ami nem éppen ide való. Hajamba túrva fésülök pár rakoncátlan tincset hátra, és a megérkező szelet is könnyed mozdulattal köszöntöm. A fa ágai összesúrlódnak és zizegni kezdenek, súgni-búgni, ahogy a víz habjai is, és és felszabadultan sóhajtok fel.
-Milyen régen voltam már itt. És annyi időm volt egyedül ott lent, hogy sok dolgot átgondoltam. Nem tudom, miért, de... Úgy érzem, vannak dolgok, amiken változtatnom kell. Sűrű napok elé nézek, drága.
Pillantok megint kissé kacéran Ae felé, ahogy az újabb becézgető címet elejtem felé, szám sarkába kunkorítva egy mosolyt.