Vicsorgó Komédiáshoz c. fogadó

[KáoszFöldje]

A cégér szögletes és egy cilinderes farkosfogú emberarc van belefaragva, illetve az alaknak egy keze is látszik, amivel a kalapját tarja. Fontos szerepe van a kalapnak, annak díszítésén lehet felfedezni kártyalapokat, hangszereket, bohócmaszkot.

Az egyetlen olyan hely, ahol az átutazók szállást kaphatnak, kivéve, ha a város urának vendégei.
Az épület egy különálló szirten található, szinte a legszélesebb és legstabilabb kötélhíd vezet oda. Nem vételen, gondoltak a bormámorban úszó támolygókra is. Jó három szint látszik ki, de mivel ez a csúcs féloldalas van még kettő szint lefelé is, illetve egy pince is terpeszkedik kanyarogva a csúcs belsejében.
Széles kétszárnyú ajtón lehet belépni, odabent pedig barátságos környezet fogad, faburkolat mindenhol és nem koszos, csak egy kicsit kopott. Fa asztalok is szépen sorjáznak, többségük padokkal állnak, néhány kisebb mellet vannak csak székek. A söntés maga hatalmas, a tekintetet is vonzza és ott is van lehetőség, hely elfogyasztani a rendelt étkeket, vagy meginni valami itókát a barátokkal, vagy csak úgy.

A fogadós egy jó kedélyű félork, de nehezen tűri a civakodást, így egyben ő a kidobó ember is. Jól megtermett és morózus képe van, de néhány vele váltott szó után, már fel lehet ismerni benne a nyugodt személyt.

Az étkek egyszerűek, többnyire kásák egy kevés hússal és egészen megfizethető, de mivel nem ez a legalkalmasabb hely az állattenyésztésre, ezért mindenféle sült étek jóval drágább. A szállás is olcsó, de egyszerű is és ha nincs pénzed, akkor mosogatással, vagy egyéb fogadó körüli munkával is lehet fizetni.

[Shivente]

*Attól a pillanattól kezdve, hogy a borospohár kicsusszan ujjai közül, az idő gyorsulni kezd. Mint a szekér elé befogott paripa, akinek vér szaga kúszik az orrába, megvadul és vágtat, az útból pedig hirtelen rögök nőnek ki, és egy jól irányzott mozdulattal lepöckölik a szekérbe kapaszkodót. Pont így érezte magát Shivente is. És amikor a helyzet urának kell lenni, akkor nehéz, hogy ne csússzon ki a maga irányítása alól, de ez is bekövetkezett, ami nála azt jelentette, hogy a sárkány előbújni készül. De nem az, amelyik rettegésben tart másokat, hanem aki maga retteg, és karmai vékony csíkot húztak az üvegen, az összeroppanáshoz már csak egy démonhajadon kezének meggondolatlan szorítása hiányzott. Aztán csak azt látja, ahogy Yo arcáról lepereg minden hószín vakolat, és az alatta vonagló kín utolsó erejével menekülésre fogja. És a szekér vele együtt lódul meg kérlelhetetlenül. Még egy sárkány kiválóan tervezett elméje sem kelhet versenyre ezzel, főleg hogy száz évig egy arctöredék változásait figyelte, mit sem sejtve az alatta megbuvó teljességről. Shivente lábai csak akkor mozdulnak, mikor Yo fehérjét magába issza az egyik folyosó aranybarna fénye, és koboldostul, üvegszilánkostul hagyja ott az asztalt. Ahogy áttáncol a feldöntött székek között, orrába szökik a vérillat, és furcsamód megnyugtatja. A rettegő vad pedig fedezékébe vonul, az ismerősbe, a bizonyosba kapaszkodik, lényének abba a részébe, aki mindig tudta, mit, és hogyan. Körülötte is legalább annyira megszűnik a külvilág, mint barátja körül, de ő tudja, hova kell mennie.*
- Yo, tudod, milyen szerencsés vagy, hogy itt vagyok? Ha téged nem veszünk számításba, én vagyok az egyetlen, aki tudja, hol törhetsz el a legkönnyebben. Csak azt nem tudom, kinek a karma van a dologban. - *suttogja, miközben ujjai végigsimítják a verejtékező homlokot* - Attól tartok a legjobban, hogy te magad. ~Mégis mit gondoltál, hogyha teljesen legyengülsz, elillansz, mint egy pillanat?~

*Az éjszaka sátra megfeszül, szinte lesodorja a szél a csillagokat az égről. A kötélhidak is nyikorogva panaszkodnak, de elég erősek ahhoz, hogy megtartsák magukat és a rajtuk egyensúlyozókat. Shív szeme éppen visszaragyogja egy lámpás fényét, mint egy macskáé, ahogy annak imbolygását figyeli a messzi sötétben. Emberköntösében úgy terpeszkedik el az ablakpárkányon, mint egy cirmos, akinek jobb dolga nincsen, de tekintete éber, várakozó. Aztán a szoba másik végéből végre halk, panaszos nyöszörgés hallatszik. Dallama van. Lecsusszan az ablakpárkányról, átlépi a földön szuszogó, enyhén ópiumszagú koboldot, hogy az ágyhoz lépjen.*
- Ne félj.

[Samayo]

Engedj, engedj léteznem, Világ! Leszek sóhajod, szeretőd, vágyad, angyalod; csak kérj. Ha kell, gyászként csorgok szíved ezüstfoszlányaiból, bíborként folyok semmivé belőled. Tégy bánatoddá, buja, hófehér könnyé, zúzmarává. Leszek szívedben lüktető képlékeny mag, sivatagi délibáb. Adj egy lélegzetnyi életet, egy érintésnyi szabadságot, sziromnyi édent és tied leszek, örökre.
Hangom üres visszhangot ver; csapong, elnyúlva amorf formát ölt. Elvesztem dallamát. Próbálom megtartani, ujjaim közé szorítani, ajkamba gyömöszölni, de a légbe kapaszkodik, sosem létezőként illan el belőlem.
Szívemből életlen penge mered. Vörös nedűt fakaszt a lüktetőből, keskeny csíkot húz mellkasomon. Nincs fájdalom. Álmodom?
Egy aprócska részem, talán a finom porréteg alá bujdosott, gyáva én; még hallja, ahogy léptek neszeznek, az ajtó panaszosan nyikordul és beront valaki. Élettelen kapaszkodok a valóságba, mely sosem létezett számomra, s mégis láncra vert, meggyötört szörnyként csomózta rám múlhatatlan béklyóit. Álmodom. Lázálmok.

Se perc alatt szökik tüdőmből a lég, torkomra halál-íz fagy. Ábrándok rebbennek szét, kétségbeesett nyögés szakad fel valahonnan mélyről. Hangok. Nem a fejemben duruzsoló hadseregé, a Pacsirtáé. Hurokként szorul nyakamra formátlan szava, érintése nyomán a bőr forr, felhasad. Fuldoklom.
Tennem kell valamit, ha fontos az a félkegyelmű életem. Erőtlen marok egy szövetbe, talán ruhaanyag. Körmeim karistolják az egymásba font anyagszálakat, egyenként szakajtva el őket. Szorításom bordó cseppeket rajzol tenyeremre. Vér. Nincs idő rá. Érzem, ahogy a sápadt fehérségem először ibolyaszínre festi a légszomj, majd kékesebb árnyalat következik.
Amint sikerül ülőhelyzetbe tornászni magam, bordáim közül izzó lávaként készül feltörni a kín. Érdes ujjaival végigszánkázik csontjaimon, belül hasít krátert garatomon, végül ajkaim közül tör fel éles, sípoló köhögésként. Reszketeg engedem el Shivente megszabdalt ruháját, és kapom szám elé kezem. Nem az illem vett rá, hogy egyetlen kapaszkodóm szélnek eresszem, hanem testem folyékony skarlátja. Shiv nem láthatja meg, mennyire gyenge vagyok, nem érezheti a félelmet, amely lassan felemészt, nem érintheti a nyirkos bőrt, ami minden rezzenésével végem hirdeti. Csak menne el. Csak hagyna itt. Csak ne látna így.

Kusza, egymásba kapaszkodó félpercek. Homály, küzdelem, belső fecsegés, lélegzet. Az ilyen után mindig pille könnyű lesz a lélek, a hangok elcsendesednek, a fájdalom kevésbé nyúz. Már megszoktam.

Úgy tűnik, sikerült nem megfúlnom magam a sárkánymadár előtt. Fellélegezve, immáron újból mélyet szippantok az ánizs illatú, éjjeli levegőből. Élvezem. Édesbe mártogatja lelkemet a fekete vászonra festett világ íze. Mégis baljós sugallat váj kacskaringót érzéseim közé. Valami nincs rendjén. Habár mozdulatlan is szédelgek és kótyagosnak érzem magam, már túl vagyok a nehezén.  Tekintetem végül megakad Shiven. Ismeretlen fényt lelek az arany íriszek mögött. Félelem? Nem lehet. Szívem dobjai hirtelen ütemet vesznek fel. A ritmus itt- ott megszakad, de a heves taktusok csak tovább pörögnek gondolataim súlyát érezvén. Vajon mennyire repedt meg a látszat? Mennyire foszlott szét illúzióm magja? Mit tettem?
 -Ne nézz már így! Olyannak tűnsz, mint, aki teljesen elhagyta magát! Többet kellene pihenned! A virrasztás nem tesz jót az egészségednek.- igyekszem összekaparászni minden hangfoszlányt és a megfelelő tónust megütve elérni, hogy biztosan eltűnjön lelkéből a félsz. -Nézz rám! Jól vagyok, csupa, kirobbanó életerő és vidámság!- fűzöm mutatós csokorba a szavakat, még, ha nem is teljesen igaz. -Csupán sokat ittam.- teszem hozzá, mintha mindent el lehetne intézni, ilyen piti kifogással. -Sajnálom, hogy rád ijesztettem.- suttogom játszott megbánással, eretnek, komisz mosollyal.

Vajon meddig kell még örömöt hazudnom?

[Shivente]

Akármit is látni a szemében, az már régen emlékké porladt, összesöprésre váró, felelőtlenül kint hagyott holmi csupán pillája árnyékában. A félelem most  jóllakottan szunnyad valahol, talán csak dologtalan karmai azok, amelyek kilógnak az álomlepedő alól. Álma köré pedig falat von az büszkeség és a szeretet egyaránt, mert érzik, valaki közel merészkedett, még fel találja ébreszteni. A sárkányszemek először gondoskodással, majd hirtelen tartózkodón és kétellyel csillannak meg – a pupilla összeszűkül, az írisz forrón ragyog, szinte már lecsöppen róla az olvadt arany, apró vörös patakot hagyva maga után.
- Mondd csak, vaknak nézel te engem?! – válaszolja, és hangja úgy csendül, mint kardja fémje, mikor pajzsot tör; feláll, és hátrébb lép – Azt hiszed, nem volt elég hozzá száz év, hogy különbséget tudjak tenni végre látszat és valóság, jóllét és nyavalya közt? Van bármi jogod szóvá tenni kialvatlanságom, mikor te azt várod tőlem, szemet hunyjak néha egy-egy sípoló köhögéssel, verejtékcseppel és eszméletvesztéssel járó roham felett? Á, ugyan, megszokott és mindennapi dolog, mint az, hogy árnyékszékre jár az ember, vagy esetleg szerelembe esik,  mindenkivel előfordul! - legyint, miközben útja egyik faltól a másikig vezet, majd újból megáll, hogy metszőre élezett pillantását Yóra vesse - Kit kímélsz? Mert nem engem, és nem magadat, azt megmondom neked.
Felindultsága úgy rohan át rajta, mint egy szélroham, és távozik az ablakon át, mikor Shív elfordul és kicsapja az ablaktámlákat. Arcába csíp a hideg, hegyi levegő, de végtelenül jólesik neki, táncoltatja fürjeit a szél és ahogy kezét kinyújtja, ujjai körül máris csillapodni kezd a légmozgás.
- Csak félig voltam ébren, Yo. A szemem nyitva volt, de álmodtam. A sárkányok ilyenkor pihennek, de bármilyen rezgés támad a vízben, vagy a levegőben, felébrednek álmukból. Többnyire csak a magamfajták ilyenek. - szólal meg, hangja egészen más, sima és nyugodt, mintha mesét mondana - Te milyen démon vagy? A démonoknak is lehetnek démonaik? Egyik belefúrhatja magát a másik lelkébe és gyötörheti, amíg ki nem leheli azt? Miben különböztök ti az emberektől?
- A sárkányok.. az igazi sárkányoknak van olyan, amit kultúrának lehet nevezni. Van nyelvük, van tudásuk és vannak saját történeteik, amit átadhatnak egymásnak, talán írásuk is. De számukra nincs olyan, hogy elkötelezettség, bajtársiasság, vagy egyáltalán olyan, hogy társadalom. Ebből a szempontból más vagyok, mint ők, talán nem is tudom, milyenek igazából. És ez valahogy zavar. - mondja, még mindig az ablakban könyökölve, lassacskán kiegyenesedik - De mindegy, csapongok, és közben aggódom érted. Most megyünk, és keresünk valakit, aki kikúrál!

[Samayo]

Köhögés égeti tüdőmet. Marnám, tépném bőrömet, szaggatnám egészen csontomig, hogy ott aztán markomba vegyem a felszakadó hangokat, simogassam, csitítsam, altassam őket, hogy a madár meg ne hallja. De.. most csak vigyorgok neki, rá. Ajkaim akaratlan nyílnak, nevetek. Hogy vaknak nézem-e? Természetesen nem. Valamiért mégis hahotát csal belőlem a kérdés, így nem is kell nagyon rájátszanom arra a fesztelen kacajra, ami furakodva követel magának teret a légbe. -Nos, Pacsirtám. Nyilvánvalóan nem vagy vak- közlöm, alig megállva a kuncogást -Azt hiszed, nem volt elég száz év, hogy különbséget tudjak tenni vak Shivente és látó Shivente közt?- dacosan tekintek rá, egyenesen mézszínű szemeit megcélozva. -Hmm? Így gondolod?- utánozom mozdulatait, majd hisztisen nyögve, hanyatt vágódom a padlón. -Shiv. Minden rendben velem. Igazán rendben. Lehet, hogy az itteni ételek nem tesznek jót a gyomromnak, főleg nem alkohollal keverve. Sőt, biztos! Ne aggódj, rendben vagyok, jó?- nem is olyan rossz módszer a fuldoklási rohamokat elmókázni. Mégis szörnyen érzem magam, hisz móka vagy nem móka, hazugság. De ez így jobb, jobb mindkettőnknek. Nem akarok hazudni neked, Vízimadaram. Jobbat érdemelnél nálam, te Pacsirta. Jobbat, akármid is vagyok...

Olyan lendülettel ülök fel, hogy kis híján leszédül a fejem a nyakamról. Azt hittem, legalább normálisan rögzítették komponenseimet ott fent, ha már egyszer leküldtek ide. Nem sok nevetnivalót hagyna nekik, ha szimpla másfél évszázad után darabokra hullnék egy hétköznapi mozdulat után. Lopva érintem nyakam, megbizonyosodva, hogy csupán belülről mállok. Moccanok. Ízenként szakadok bent, felszisszennék, de nem szabad. Leleplezném magam. Fogaim egymáshoz sajtolom, s ahogy enyhül a fájdalom, beszélni kezdek. -Meg kell tanítanod!- nyögöm -Shiv! Meg kell tanítanod nyitott szemmel álmodni!- lelkesedést kényszerítek nyöszörgésembe. Ha lenne erőm feltápászkodni, most biztosan odabattyognék hozzá és rácsimpaszkodnék, könyörögnék és duruzsolnék neki, de nincs, így marad a tettetett lustaság.

Újabb kérdések. Nem kellett volna feltenned őket, madaram. Hazudni kényszerítesz, hazudni megint. Démon. Démon vagyok. Szörnyszülött, korcs. Démon. Szívem dobbanásaira lánc tapad, fojtja a lüktetést. Tekintetem ég, könnyek követelnek utat maguknak, nem engedem. Démon vagyok. Rossz.
-Hogy milyen démon..? Hmm..- közönyösen odavetett szavak. Semmi remegés, semmi fájdalom, semmi. Csak bennem, csak a felszín alatt. -Olyan énféle. Olyan rémisztő, veszélyes, aki bármelyik pillanatban rád vetheti magát és.. halálra nevettethet.- hallom, ahogy cseng a hang, az én hangom, illúzió adta csipkelődéssel, játékkal, örömmel, délibábba font érzésekkel. Már nem az enyém. -Most meg kellene rémülnöd és sikítva kirohanni, segítségért kiabálni...- kacsintok, mintha biztatnám, a keserű nem hallatszik szavaimban, az irónia sem.

Ásítok. Ajkaim közül lepkék buknak ki. Áttetsző, szivárványos pillék. A sárkány felé libegnek, körbetáncolják az arany hajzuhatagot. Mintha énekelnének, vagy én vagyok az, aki dúdol? Talán. Keringnek, ritmusra csapnak szárnyaikkal. Dobszóló, törött ütemek, halk sóhajtás. -Shivente.. ez vagyok én.- suttogom. Parancsszó? Mintha erre várt volna a masszív bágyadtság. Nehezednek szemeim, nehezek karjaim, nehéz minden. Ólmozott lett a világ. Lehet, gyenge vagyok már az efféle ábrándokhoz is? A szárnyasok halványulnak, lassanként eltűnnek. Igen.. Ez vagyok én.. -Alszok még egy kicsit- motyogom válaszként valamire, hisz ő még beszél, mond valamit, már nem értem, álmos vagyok, nagyon álmos.

"Most megyünk, és keresünk valakit, aki kikúrál!" zúg át az álomködön hangja. Nem mozdítom szemhéjaim, csukott szemmel meredek a semmibe. -TESSÉK?!- kérdezek vissza, amikor sikerül megrökönyödésemtől szóhoz jutnom. Megeshet, hogy kicsit hangosra sikeredett. -Én nem megyek sehova.- nincs vita. -Semmi bajom, semmi bajom, semmi bajom!- ismételgetem inkább magamnak, mint neki. Térdeimet felhúzom, közéjük hajtom kobakom. Tüntetően szuszogok. Nem fogok ránézni, épp azért sem. Fémes íz. Fejem oldalra fordítom, hogy végigtapinthassam arcom. Vérzek. Az orrom.. Ölembe rejtem vonásaim, markomat orromhoz tartom. Mi lesz most?

Csepp.. csepp.. csepp..

[Shivente]

Abban a pillanatban, hogy Yóból kibukik a nevetés, Shiv hirtelen jött-hirtelen ment felindulásától búcsúzkodik. A fuvallatnyi indulat egy pár pillanatra még lefékez és megtorpan, mikor a sárkánynak először olyan érzése támad, kinevetik – önérzete mindig is olyan sérülékeny volt, mint a frissen vedlett hüllő bőre - de mikor megpillantja önmaga paródiáját, azonnal derültség tör utat magának és a Fellegvároson túlra repít minden mást. Régen volt ilyen zamatos számára a nevetés, igazán. Néha túl komolyan veszek mindent. - törli le kicsorduló könnyeit, miközben teste még meg-megrázkódik a nevetés utolsó hullámai alatt. Mikor már úgy érzi, nincs szüksége támasztékra, ellép a faltól, pislog párat, mint ahogy szárnyait szokta rezegtetni, ha újra gondolkodóba esik.

- Nem, szerintem nem volt elég száz év. – mondja, félig komoly arckifejezést öltve, félig ugyanazzal a megkönnyebbült mosollyal, negyedrészt egy csipet hitetlenséggel, és szórakozottan pásztázni kezdi szemével a kinti eget.
Gondolatai kisebb kalandra indulnak, szökkennek álmosan pislogó ház tetejéről sötétlő lombokra, majd onnan tovább a horizontig. Ott már integet a pirkadat, lassan kapaszkodik fel a hegyre. Shiv még az ablakban könyököl, mikor válaszol.
Csak nyitva kell felejteni hozzá a szemed és eggyé válni az elemekkel. Elhinni, hogy meghaltál és éppen újjászületsz. Azzá fogsz válni, amivé éppen akarsz, de egyszerre csak egyféle nyelvet fogsz megérteni. Beszélni fognak hozzád a fák levelei, integetnek az égről a felhők, aztán egyszer arra esküdnél, hogy hallod a melletted lévő gondolatait. Nagy része káprázat, de mankót nyújt a valósághoz, megsejtesz valamit. - válaszol Yónak az átélés szikrájával a szemében – Van egy technikája. De kössünk alkut! Megmutatom, ha te beavatsz a kötéltánc rejtelmeibe, rendben?
Hiába biztatják a démon szavai menekülésre, a csodálatos lepketánc inkább marasztalja. Pillék ragyognak, mint a könnyek. Megpróbál egyet a markába zárni, de mielőtt sikerülne, kilibben az ablakon és eltűnik. Tűnődik utána, tűnödik. Hallja, hogy Yo még mormol valamit, de nem érti. Mindenesetre folytatja mondókáját, mert mindig azt teszi. Aztán elérkezik oda, hogy közli társnőjével a tényállást, miszerint orvoshoz viszi.
- Hihetetlen. Az ember azt hinné, aki pillangókat rejteget a torkában, és így tud kiáltozni, annak valóban nincs semmi baja. Ugye? - vet hátra egy homlokráncolós pillantást – De a te házad ég, démonom, bizony.
Odalép, mutatóujját a másik halántéka és a fal közé csúsztatja, és bármiféle ellenállást figyelmen kívül hagyva maga felé fordítja ábrázatát. Csak azért, hogy a szemekbe nézhessen, hogy titkát fürkéssze, ahogy sokszor próbálta már. Szereti azt hinni, hogy minden alkalommal közelebb jár valamivel a megfejtéshez, mégha csupán csak a saját lelke tükrét látja benne, akkor is.

Vér cseppen. Nyikordul a kilincs. Még egyszer. Kopogás az ajtón. Idegesnek tűnik az illető, de még mennyire idegesnek. Shiv feláll, de nem biztos benne, hogy ki akarja nyitni, valami rosszat sejt.
- Ki az?
- Kinyitni, vagy betörjük az ajtót! - hallatszik kívülről.
Nem dörömbölnek, úgy tűnik, kapnak egy kis türelmi időt. A földön heverő kobold bosszúsan dünnyög egy sort álmában, és szerelmesen magához szorít egy fél cipőt. Isten tudja honnan került elő, talán az előző vendég hagyta itt. A sárkány Yo felé fordul.
- Szerintem nem akar jót nekünk ez a Kinyitni, egyetértesz?

[Samayo]

Törik a test. Sír és zokog. Puha tapintat reped rajta, elhullik a burok. Hámlik a bűn, csomónként szakad az egészből: beleremegek.
A lélek hatalmas, az érzések vörös könnyekbe fojtva. Sok, bolygó csillagporszemcsét szór lényébe. Azok feszülve nyúlnak a bőrhöz, fúrnak a csontba. Hallod, hallod, hogy búg gerince mentén az élet? Halált reszket. Feketét, nyálkásat, idegent. Őrlődik a lüktetés, morzsolódik lassan, homokká lesz, tenger mossa. Sós.

Belém reszket a borzongás. Kísértve, mintha hosszú, nyálkás nyelvével bőrömre didergést nyalna, és bűzös leheletével elmémbe prüszkölne bódító kórságából. Hideg vergődik csontjaimban, szálkásan bök velőmbe, gerincem pedig bizsereg. Öklendeznék, hogy kiköpjem a mocskot, de a Madár figyel, így marad egy erőltetett mosoly és rakatnyi illúzió.

Szédül a világ, megtörik a fény, nincs szivárvány, csak a léptei szaladnak színesen. Arany foltok közelednek, hallom lábnyomának hangját. Ne Pacsirtám, ne gyere! Túl közel jössz, túl finom léptekkel, túl igazin. Shivente, én tinta vagyok, én elfolyok, én kéken rajzolok! Mi lesz a szép napszíneddel, ha ideérintesz, ide belém? Fel nem tett kérdés, hozzátársul egy gyengéd kéz, mézillatú fürtök, közben andalítón tapint egy zimankós ujjhegy.

-Ne..!- buggyan számból a szakadt szó és vér. Egy kövér csepp mászik ajkamra, hogy mintha párnák közé fúrná fejét, kényelmesen, illeszkedve megtalálja helyét, majd lefordulva onnan, államig csíkot húzzon. Felnézek madaramra. Homályosan olvadnak el len tincsei, nincs meleg. Fázom.

Hallom, hogy zörög. Erővel csapódik ököl a deszkáknak, az nyög. Mindenütt vér. Markomban kis tócsa, arcomon szétkenve, és nem áll meg, folyik tovább: csöpög. A pacsirta beszél, kérdez, én fejem rázom. Négyszögbe bújik a környezet, kis, formás doboz. Szűk, fullasztó, tömény. Kavarog minden, nincs levegő. Torkom szorít, fejem előrepilled, dörömbölnek.

-Menj csak, én majd improvizálok..- kapja vigyorom Shiv- vagy rohanok! Tudod, mindkettőben jó vagyok..- a mosoly csak szélesebb lesz, majd' fülemig szalad, de közben széthullok, darabjaim a levegőben láthatatlan úsznak, eveznek, sodródnak, fogynak.

De már nyílik is az ajtó, elkerregi nemtetszését, mire a kobold álmos szemeit meresztgetve, bárgyún négykézlábra vergődi magát és valamit mormog. Én lélegzetem is visszafojtom. Nem tudok felkelni. Nem tudok megmoccanni sem. El fogok ájulni. A pacsirtába markolok.

[Shivente]

Igazából a legnemesebb egyszerűséggel karjába kaphatná Yót, kiszökkenhetne az ablakon és pár pillanatot követően már repülnének, hiszen nincs is egyszerűbb módja a menekülésnek. Milyen elegáns és látványos volna. Csak hűlt helyüket találnák, mire gyújtóst készítenek az ajtóból. De ha a városban akarnak még időzni egy darabig, akkor jobb nem kelteni a feltűnést. A koboldot meg különben is sajnálná, ha ágyelőként végezné, bár a delírium kitörölt minden emléknyomot az éjszakáról, de az biztos, hogy valamiképp egészen szívéhez nőtt az oktondi teremtmény.
Úgy tűnik, egyébként sem marad más választás: az ajtó nyílik. Védelmezőn ragadja magához Yo-t.
Az ajtóban két úriember áll. Az egyik egy nyakigláb, vörös üstökű kecskeszakállas tollforgóval a fején, a társa pedig egy jóval testesebb egyén, egészen narancs színekben játszó hajjal és cseppet sem rokonszenvező tekintettel. Mindketten igencsak cifrán voltak öltözve, mondhatni hivalkodón. Barna, arannyal hímzett mellény, smaragdszín köpeny, tölgyfaleveles köpenycsat. Csak a magasnak van fejfedője. Pedig szépen ellensúlyozná a magasságkülönbséget, ha a másik fején lenne. Akárha egyenruhát viselnének, de látszott rajtuk, hogy nemesi származásúak. Mintha már látta volna őket valahol. Talán egy meséből léptek volna ki?
- Nem is törték be az ajtót.
- Nem akartuk a fejünkre a félorkot. - horkantotta a gömbölyű ember - Sygfrid bármilyen zárat kinyit, ha akar. Én csak szeretem, ha remeg a térde annak, aki engem meglop.
- Önt meglopták, uram? Igazán sajnálom, de azt hiszem összetéveszt minket valakivel. Különben is, a barátomnak seg...
- Azt hiszi, szórakozhat egy Maplehoffal?! - csattan fel a férfi, és végigcsörtetve a szobán minden gátlás nélkül magához ragadja Shiv ernyedten a földön nyugvó táskáját, és kiborítja annak tartalmát.
- Na de...
A sárkánynak mintha kést döfnének a mellkasába. Minden dédelgetett-titkolt kincse csörömpölve koppan a padlón, darabokra hullik, lábának ütődik, vagy épp készül besurranni az ágy alá és el is tűnik. Egy gyémántragyogású fésű, pénzérmék, drágakövek, kanalak, gyöngyök, tükörszilánkok és köztük különféle mindennapi holmi. A legtöbb tárgy csodálatosan játszik a fényben. Shivet azonban pillanatnyilag csak egy dolog érdekli. A fakófekete golyóbis, ami begurult az ágy alá. Kétségbeesetten guggol le. Igen, ott van. Ugye semmi baja?
- Mégis mit művel, jóember?!
- Nem látom itt a cipőmet... de mégis mivel jut hozzá ehhez a sok drága holmihoz egy magafajta jöttment csavargó, hölgyem? Minden alkalommal találnak maguknak asztalcimborákat, mulatnak egy jót, aztán megszabadítják az ártatlant egy neki kedves tárgytól?
Maplehoff úrnak valóban csak az egyik lábán volt cipő. Vörös szaténból, hegyes orral.
- Mi köze hozzá? Különben is, ki lopna el egy fél cipőt?
Shivnek dereng valami. Mintha valakivel tegnap este arról kötöttek volna fogadásokat, kinek van nagyobb lába a félork fogadósénál. Az ajtóban szobrozó langalétára fordítja tekintetét, aztán Yo-ra.
- Te emlékszel valamire?

[Samayo]

Nyomokban kínzás fordul elő

Mégis felkeltem valahogy. Nem emlékszem, mikor vagy miképp. Most is kellően forog a világ ahhoz, hogy ne tudjam megmondani a jelenlévők közül, ki kicsoda. Az egyedüli, amit érzek, az két gyengéd, határozott kar, ahogy óvón vonnak magukhoz.
Egyszerre akarom örökké az érintést, ezt a meleg, édes szépet és undorodok ettől az akarástól. Hánynom kell tőle, magamtól, az egésztől. Gyenge vagy, Yo.

Tudom, ha lenne erőm, se szaggatnám fel a pillanat varázsát. Varázs, számomra ezt hordozza magában az ijedt szorítás, szívének riadt dobolása, az, ahogy önkéntelen karol át. Különleges bűbáj a sóhajba kapaszkodó csend, és én bár elhihetném, hogy nem múlik el soha. Állj meg idő, kérlek, nézz rám..
De el fog.

Kezem ruhájára feszül, görcsösen markolja a szövetet. Minden ragaszkodásommal kapaszkodok, a vággyal, hogy jobb lehessek hozzá, hogy őszintén az lehessek mellette, akit megérdemel.

De Pacsirtám, kevés vagyok én ehhez. Haldoklom. Vicces, ugyanaz a játék, mint évtizedekkel ezelőtt. Bármikor elveszthetsz és nélkülem maradhatsz. Nem tehetem veled.. de nem vagyok képes elhagyni téged, eltűnni csak szó nélkül. Ó, ha tudnád, hány széttépet levél végezte a tűzben. Ha csak láthattad volna azt a rengeteg hálálkodó, kedves, búcsúzkodó pergament.. Nem volt hozzá erőm, s lám, most már lassan hazudozni sincs.

Minden összemosódik, Shivente eltűnik kezeim közül, de felháborodott hangja nem csal meg, így bosszankodó-kétségbeesett kérdését követve támolygok oda hozzá. Nem kell sokat mennem, csak pár féllépés, szinte átesek rajta. Nyilván lehajolt. Valami rossz történt talán? Annyira el voltam foglalva magammal, hogy nem vettem észre, amikor valaki bántotta?

A kérdéseket elsöpri egyféle mohó, mardosó vágy. Vissza akarom kapni azt a pillanatot. Most. Tőle. A Pacsirtától. Ő is kell hozzá. Kell a pillanathoz. Akarom a biztonságot, azt az vigyázó reszketést, azokat az ütemeket. Akarom. Már öklendeznék önzőségemtől és gyerekes kötődésemtől, mégis letérdelek mellé.

Egy lopott másodpercig egészen közel hajolok hozzá, hogy magamba szívjam illatát. A világ forgását is, mintha enyhítené. Igen, ez a Madár aromája. Sosem fogom elfelejteni. Olyan kincs ez, amit őrizni kell! Így is teszek.. egészen a sírig. Őrizni foglak szívem utolsó üteméig, Madaram. De ma még élnem kell, lennem érte és megvédenem őt mindentől.

A két alak homályos, mozdulataik hevességétől viszont megtelik a levegő, anélkül is tudom, hogy látnám őket. Érzem. A hangok sértik fülem, de szavaik érthetetlenek. Fáj a fejem. Másnaposság? Aznaposság? Lehet, tényleg megártott az alkohol. A francba is! Többé nem iszok..!
Lényegtelen, ideje összeszednem magam.

- Te emlékszel valamire?

Mielőtt hátrébb lépnék vagy megpróbálnék emlékezni arra a valamire, amiről sejtésem sincs, Shiv fülébe súgok, de olyan halkan, hogy csak ő hallhassa.

- Összevéreztelek kissé, de esküszöm kifizetem a károkat.. ki fogom.. valamikor! -ezúttal, ma este először, igazi játékossággal szólok hozzá. Torkot köszörülök, és kissé hátrálva, alvadt vérrel képemen és ruhámon elvigyorodok. Többé semmi nem állít meg..! Megvédlek.

- Uraim, mi nem vagyunk közönséges tolvajok! -a foltok kezdenek alakot kapni, így szemeim egész könnyen rátalálnak a nagydarab színfolt fejére, legalábbis azt hiszem- Egyenesen sértő és felháborító a vádjuk! Egész éjjel a fogadóban tartózkodtunk! Amennyiben a vád az, hogy ezen a „szent” helyen egy félpár cipőt loptunk, önöknek is itt kellett téblábolni és vedelni a részegségig, onnantól kezdve pedig, akárkinek önként is odaadhattak egy fél..- pörög a nyelvem, ahogy már rég nem. Egészen addig, amíg a sarokban kucorgó, álmos szemű koboldot észre nem veszem. Nem is ő a lényeg, hanem a cipő, amit.. rágcsál? A lényeg, hogy a cipő. Ugyanolyan, mint, ami hiányzik a férfi lábáról.

Cipő. Kobold. Csócsál. Dühös, cifra férfi. Cipő...

~Shiv.. baj van! A kobold..~ nincs jobb ötletem, mint néhány a Madár felé küldött gondolat. És ekkor nagy kétségbeesésemben felötlik valami zseniális, azok közt a szürke eszmék közt. Remélem, a Madár nem makacskodik és nem zárja el az elméjét. ~Vedd el az iszákos törpétől, utána vágd hozzá a cipőtlenhez a maradék félcipőt, és tűnj el innen! Én minden mást elintézek, ígérem!~

Meg sem várom, amíg reagál. Bizonytalan léptekkel elindulok az ajtóban támaszkodó langaléta felé. Az ég ezúttal kegyes hozzám, mert szinte egészen kitisztult a látásom már. Ha minden a terv szerint megy, még ma éjjel eltűnünk innen. Iszok a.. Hol a táskám? Hol vannak az üvegcséim? Ennyit arról, hogy kegyes. Bosszúsan mordulok fel, amit egy kétségbeesett körbefordulás követ.

Nem kell sokáig keresgetnem, a köpcös már megtalálta helyettem, és épp készül egy heti, életet adó nedűt szétkenni a földön.- Uram! Ne tegye..! -torkomból kiáltásként tép a felszólítás, de hatástalan. Felé indultam, de ahogy az üveg darabokra tört, mintha testem is vele hullott volna ezerfelé. Egyenesen a földre, Shiv kincsei közé zuhanok.

Érzem, ahogy némelyik tükör éle a csontomig nyúlik. Érzem azt is, hogy az élesebb tárgyak utat keresnek a puha bőrön át a vénákig. Fájdalom? Számomra ezek tompa szúrások, semmiségek. Ennél nagyobb a gond, hogy minden reményem szétfolyni látszik körülöttem a földön. Az ezüstös folyadék, hitemmel együtt, tócsaként gyűlik karnyújtásnyira előttem.

Igaz is. Nincs olyan messze, ha el tudnék kúszni odáig és.. Valaki tincseimnél fogva ragad meg. Húsos ujjak fordítják egy látni nem kívánt arc felé sajátomat. Gonosz, apró szemek néznek rám vádlón.

-Hol a cipőm?!- hajamról torkomra vándorol a kéz, szorítani kezd, úgy emel állóhelyzetbe. -Még egyszer megkérdezem, hol a cipőm? Mi ez a sok lopott csecse-becse? Arany, ezüst? Különben is, mi volt az a folyadék? Talán boszorkány vagy? Hmm? Máglyára való szörnyeteg! - egy zavarodott elme vádjai, valakié, aki fél.

Képek százai futnak át bennem, fulladok tőlük, nem akarom őket, nem kell a múltam. Nem kell. Még akkor sem, ha ez a jelenem és a jövőm is. Nem vagyok rossz. Nem vagyok szörnyeteg.

Karóra vele! Tépjétek ki a tollakat! Egyenként, az úgy fájdalmasabb!

Érzem, ahogy ég talpam alatt a föld, ahogy ruhámba kapnak lángok. Fájdalom. Az igazi fájdalom.
Isten, ha vagy, rohadt nagy tükröket vágtál hozzám! Miért kínzol, mondd? Mit tettem? Ki vagyok, hogy bűnhődnöm kell a létezésemért?

Emlékszem.

Az érzés, amikor gyomorszájon rúgnak újra és újra, egészen, míg hányni nem kezdesz. Aztán az érzés, amikor fulladsz saját véredtől. Ezek után, az érzés, amikor feladod a harcot és csak felhördülsz az újabb szúrások nyomán. Végül a belenyugvást megszakítva, pofonok és jéghideg víz, hogy az egész kezdődhessen előröl.

Nem hagyom újra. Megvédelek, Pacsirtám!

A kíntól könnyek csordulnak szemem sarkából, nem rejtem el őket. Egy évszázad telt el, senki nem látta őket, halálomig nem is fogja többet, de ezúttal nem maradna erőm arra, hogy megmentsem a Madarat. Muszáj. Ó, ti átok könnyek!

Három. Kettő. Egy. Most.

Utolsó lélegzetemmel keveredik a nyál. Köpök, egyenesen fojtogatóm arcába, hogy meglepettségét magam javára fordíthassam. Ahogy nyakamon enyhül fogása, lábam lendítem ágyéka felé. Hamar ereszt el, talán túl hamar. Testemnek hirtelen a szabadság, önkéntelen zúg a szilánkok közé már másodszorra. Ezúttal nem hagyom annyiban! Azt a kevés erőm, ami még van, összeszedve húzom előre magam, hogy ajkam a füstszín cseppekre tapadjon. Nincs sok időm, meg kell, hogy elégedjek azzal a kevéssel, amihez hozzáférek. Pár órára elegendő.

Oldalra fordítom fejem, közben megragadom táskámat. Az ágy alatt feketén csillog valami, ami Shivnek mindig is fontos volt. Meg kell szereznem. Karom nyújtom, amilyen messzire csak tudom és diadalittasan hörgök egy "meg van!"-t, amikor végre markomban tudhatom. Félig ülő helyzetbe támasztom magam, hogy a lehető legtöbb mindent söpörhessek a táska mélyére.

Lassú vagyok. Elbuktam. Már ketten állnak előttem fenyegető, villódzó, sátáni szemekkel. Sajnálom Madár, nincs más választásom.

A lábaik közt van elég hely, hogy átdobhassam minden kincsünket, aztán, amennyire csak tudok, ordítok. -Shiv, fogd meg és fuss! Én.. jól leszek! Megoldom! Az adósod vagyok.. de fu..- egy cipő gyomromba szalad, talán pont az, amelyiknek nincs meg a párja. A világ elsötétül. Könnyezek, érzem, forró. Vérzek, érzem, ez is forró. De Shiv, elmenekülhet. Elmenekülhet...

Azzal előrebukik fejem.