Nyugati torony - Taverza

[KáoszFöldje]

A szentély és Ispotály.

Az alsó szinteken a gyógyítók és betegeik találhatóak meg, míg diszesebb folyosókon és lépcsőkön a felsőbb szintekre jutva, már az istennő papnőibe lehet botlani.

S az utolsó lépcsősor után egy hatalmas terem nyílik, ami az istennő földi székhelyéül szolgál. Itt imádkoznak és áldoznak, Tamreanak a Tenger Istennőjének.

[Altair]

Fontos vagy!

Képek villannak elő. Egy szőke hajú, kecses nő, aki folyton mosolyog. Szinte táncolva lépked, és furcsa dolgokat mesél. Olyan érthetetleneket, amit a fiatal férfi, nem tud felfogni. Mégis küszködik vele, és próbálja valahogyan feldolgozni, mit is szeretne. Ha pedig a végletekig nem sikerül neki, hát - most, már jól láthatóan - durván válaszol, tudtára adva a szerinte helyes nézeteket.
De valami más is megszületik benne, ahogyan újra és újra elé lép a szőke alak. Mindenáron meg szeretné védeni, de teljesen ok nélkül. Bármit elkövetne azért, hogy mellette legyen, mégis legszívesebben elküldené, mert a hölgynek túl veszélyes. S az a még erősebb, és még különösebb állat, aki felébredt valahol gyomrában, mikor meglátja, hogy más férfiak hogyan is tekintenek rá, bazsalyognak neki, csodálják... Miért kívánja mindnek halálát?
 Emlékek villódznak, kacajról, könnyekről, fájdalomról.
~Hiányzol...~ suttog a "sóillatú" hangja.
~Hiányzol.~ lassan emelkedik hangszíne, ahogy a képek sokasága egyre gyorsabban és gyorsabban cserélgetik egymást. Annyi-annyi hely, olyan sok-sok érzés. De egy mindig ugyanaz. A szőke fürtös hölgy.
~Hiányzol!~ üvölt végül...

Az ében hajú lány ágya melletti székre rogy. Egész eddig, a tőle nem messze lévő papnőket figyelte, akik éppen végighaladtak a folyosón, beszélgettek néhány ápolóval, néhány lábadozó betegbe pedig próbáltak lelket önteni.
 Őket figyelte, még azok el nem tűntek, s vissza nem zuhant, szó szerint ebbe a valóságba.
~Nem lett volna szabad idejönnöm. El kell mennem...~
De ahogy készült is felállni, úgy abban a pillanatban tekintete ismét a fekete hajúra tévedt. Azt mondták, nagyon rossz állapotban van. Valamit beszéltek még, különleges gyógyszerekről, és hogy jó lenne tudni, ki is valójában, hová is tartozik ez a lány...
 S Altair is ugyanezt gondolta. Jó lenne tudni, ki is valójában, ha már ennyire megmenteni kényszerült. S ha már ennyire nem akaródzik elmennie.

 Pedig minden porcikája üvölt, hogy indulnia kell. Veszélyt érez, vagy csak a felvillanó képek súlya, nem tudja pontosan. Összezavarodott... Ez a hely, ezek az emberek, ez az egész felforgatta. S nagyon úgy tűnik, hogy a semmiért kavarodik minden. A nagy semmiért...
 Az is lehet, hogy ezt a lányt is, hiába mentette meg. Elvégre, egyszer úgyis meghal, ő pedig tovább él. Mindenképpen látni fogja, vagy ha nem is látni, de tudni, mikor lesz vége.

 De mégsem mozdul. Csak csendben figyeli az előtte fekvőt, aki talán gyógyul, talán haldoklik. Akit egyenesen Tamrea szívébe hozott, hogy legalább így kifejezze, hogy nem csak azért van, hogy öljön, hanem képes másra is. De vajon tényleg képes?


 A lovat az Ispotály előtt hagyta, akit időközben Apollónnak nevezett el. Nem nagyon akart az állat engedelmeskedni erre a névre, de talán idővel sikerül elhitetni vele, hogy ez a név sokkal szebb, mint amit az a furcsa alak aggathatott rá. Már ha elnevezte egyáltalán.
 Vajon mikor tér vissza a szegény hátasért?

[Yunea]

Harmat-sziporkák, látod őket?

Suttognak. A hang alig jut a levegőbe, máris a szájra tapad a kéz, óvatosságra int a mozdulat. „Csak halkan! Halkan!..” Néhány csendesebb pusmogás még mielőtt feltűnésmentesen szétválnak, hogy aztán elhíreszteljék az asszonyoknak és uraiknak, a kocsmárosoknak, még a nincstelennek is: itt van. Ráadásul nem is egyedül. A gyilkos, az áruló, a tolvaj. Hisz az a köpeny.. az alján még ott vannak az égésnyomok, és talán a rászáradt vér is. Ha pedig valakinek még így is kétségei lennének, akkor ott a lopott ló, mint tökéletes bizonyíték: ő bűnös.

- ..a kérdés már csak az, hogy melyikük az ő? -hajol az egyik nő a másikhoz, ajkai szinte csak formálják a betűket, mintha ki sem mondaná, de amaz megérti, és komor vonásokkal visszakérdez, hasonló diszkrécióval kezelve az ügyet.

- Gondolod, a halálba sétálna a férfi? Tudja, hogy a városban csak az vár rá. -homlokát ráncolja, kissé aggodalmasan tekint körbe. Nem lenne szabad erről beszélniük.

- Nem valószínű, hogy így tenne, nem tűnik bolondnak. -maga elé nézve fecseg, valami egész különös módon hat, ahogy izgatottságát próbálja legyűrni, hangerejét pedig egészen minimálisra venni.

- Igaz, a gyilkos öltözékét sem ő viselte. -helyesel, de tenyere izzad, amikor pedig az ajtó mellett elhaladva benéz az érintett helyiségbe, olyan beteges szorongás fogja el, hogy azonnal gyorsít léptein, ezzel sürgetve társnőjét is.

- Nem lehet ő. Viszont a másik részről, képes lenne egy olyan törékeny nő, akit magával hozott, életeket elvenni oly kegyetlen egyszerűséggel? Hisz jelen pillanatban is épp élet és halál közt tengődik, levegőért kapkod tetőtől talpig súlyos sebekkel. Annyira ártatlan és kiszolgáltatott..-pörög a nyelve és ahogy egyre inkább belelendül a beszédbe, szinte már-már félhangosan sóhajt el egy-egy szót.

- Cstt. Előzőleg mindig pontos és számító volt minden cselekedete. Nem hibázhatott ekkorát. Hogy sérülhetett meg így? -megtorpan. Már majdnem valami rendkívül kellemetlent vág a másik fejéhez, de csak szája elé emeli kezét, hogy jelezze, túllépte a határt.

- Az utána parancsolt tucatnyi ember azt jelentette, hogy nem érték utol, elvesztették a nyomát, csak néhány farkastetemre bukkantak, és egy táskára, aminek nincs tulajdonosa. -hadarja, ezúttal ügyelve arra, hogy halk maradjon, a mondat végére pedig, amikor arcizmai heves játéka is alábbhagy, csak vállát rántja meg.

- Különben is mi lehet kettejük közt a kapcsolat? -táska meg farkasok? Ehh. Badarság. Talán, ha épeszű embereket küldenek a gyilkos után, akkor azok nem beszélnek mindenféle valótlanságot bukásuk után. Őt az elejétől kezdve ez érdekelte igazán, hogyan kapcsolódnak ők egymáshoz. Reméli, valami értelmes választ kap, valami használhatót. Eddig akárhogy forgatta az esetleges szálakat a két idegen között, sehogy sem találta a megfelelőt. Azt rebesgetik, hogy a férfi nem sokat árult el, de mégis.. kell lennie valaminek.

- Talán szeretők. -böki oda, kissé sértetten, látva, hogy az újabb kivesézni való téma süket fülekre talált.

- Szeretők? Ha viszont így van, miért hozta a halálba szerelmét? Látszik rajta, hogy meg akarja menteni, habár ő sincs épp a legjobb állapotban.. -érdekes gondolat, neki is megfordult már a fejében, de ez a kérdés valahogy megcáfolja azt.

- Talán vetélytársak, harcoltak mielőtt idekerültek és csak azért kell neki a nő, hogy amint magához tért, ő maga végezzen vele. -türelmetlen, magában zúgolódva mondja, ami eszébe jut. Mi van, ha abban a táskában arany volt? Mennyi ékszert vehetne rajta..

- De miért nem ölte meg korábban akkor? Miért hozta ide, hogy megmentsük?

- Nem tudom, ne kérdezz már ilyen felesleges dolgokat. Én most megyek, már várnak a teendők. Te is jobban tennéd, ha munkához látnál! -hangneme már hűvös, fejében pedig az jár, miként költené el a sok aranyat, majd a „tanácsot” követően otthagyja beszélgetőpartnerét..

Úgy tűnik, neki kell kiderítenie, mi folyik itt, mert valami nincs rendjén, az biztos. De csak óvatosan, csak óvatosan. Most úgy is neki osztották ki az idegen, „gyilkos” párost. Megoldja valahogy.

Vesz egy mély levegőt, sarkon fordul és elindul. Útközben megigazgatja ruháját, mosolyt erőltet arcára, torkát megköszörüli, majd, amikor odaér, belép. Apró, kecses léptei vannak, mint a táncosnőknek, a testtartása pedig feltűnően egyenes.

Mivel látja, hogy a férfi elgondolkodott, ezért igyekszik minél kevesebb zajt csapva tipegni mellé. Csendesen köszön körbe, hogy ne zavarja a betegeket és a beszélgetőket sem. Az ismerős betegekhez van egy-egy kedves szava, de különben hallgat. Még akkor is, amikor az ismeretlenhez ér. Megáll mögötte, parányi kezeit gyengéden a vállára helyezi, de csupán egy pillanatra, hogy biztos legyen benne, észrevette.

Aztán, a széket megkerülve, fejét a lányéhoz hajtja, hogy lélegzeteit vizsgálja, nem jó, szaporák és egyenetlenek, akárcsak a pulzus. Bőre forró, csoda, hogy nem vitte még magával a láz.
Kötéseket kezd cserélni, a testen furcsa, mintha festett jelek lennének, nyilván díszítésnek vannak ott. Hallott már efféléről, de nagyon fájdalmasnak tartják. Egyesek váltig állítják, hogy azt átkok, varázslatok is így jelennek meg. Ő nem tudja, mit gondoljon. Felnéz, kifújja a levegőt, gondosan rátekeri az utolsó sebre is a gyógyfüvekben itatott anyagot.

A végére hagyta a szemek vizsgálatát, arról valamiért senki nem beszélt. Talán senki nem is vizsgálta meg. Hogy lehetséges, hogy egyszerűen nem fontos tüzetesen átvizsgálni valakit, akit gyilkosnak tartanak? Nincs is rá bizonyíték.. és ő is beteg. Segíteni kell rajta, akármit tett is.. majd, ha felépül, ha lesz ilyen, akkor viseli a következményeket. Ő pedig segíteni fog és kiderít róla ezt-azt.

Felemeli az egyik szemhéjat, majd a másikat is. Ujjai önkéntelen csúsznak le róla, lélegzete egy  félpillanatra elakad. Ez a nő vak. Annyira egyértelmű.. hogy nem vette észre senki? Most már nem várhat tovább, kérdeznie kell.. egy vak lenne a gyilkos? Kizárt.. Mégis a férfi volt? De hogyan, miért..?

- Lenne néhány kérdésem, amivel megmenthetné a hölgy életét. -és igazán szó szerint érti.. -Hogyan vakult meg? Mennyi ideje vak? Kérem, ne titkolja el, amit tud. Mondja.. honnan ismeri? Ki ő magának?.. -elindultak a kérdések és ő csak kérdezne és kérdezne tovább, ha valaki nem szólítaná el. Így most félbemarad.- Ígérem, visszajövök. -azzal elsiet. A férfi a gyilkos?

Ha annak, amit Yun érez, lenne színe, akkor mindenképp olyasmit látna az ember, amitől görcsbe rándul a gyomra és könnyeket rág a szemébe. Olyan, amitől a szívéhez kap mindenki, hogy meg van-e még, lüktet-e még, vagy már feladta és csupán lélektelen zenedoboz lett, zene nélkül.
Amikor nem álmodik, ezt az árnyalatot látja. Néha hangok, érintések is szűrődnek az árnyékok közé, hogy felzavarják azokat, elkergessék, átformálják és újra álomba ringassák őt. Az álmokra nem emlékszik. Viszont van valami, amit nem felejt. Sóillatú. Nem igazán érti, mit jelent, de elzavarja a ködöt elméjéből, és néha még saját testének pulzálását is hallja, ha elég erősen kapaszkodik bele. Társul hozzá egy illat, valami szép és jó dolog; és egy érzés: aggodalom?
Aztán sokáig semmi.

Olyan mintha aranyból öntötték volna a tengert. Arcvonások, amik homályba vesznek, de egy annál erőteljesebb hiányérzet, amitől Nea elszomorodik. És egy hang, ami eleinte csak halkan, majd egyre hangosabban ki is mondja, amit Yun csak érzett. A tónus ismerős, józanító. Erőteljes és most mégis más..

Sóillatú..

Percek.. vagy talán órák kellenek, hogy a szó jelentést kapjon, hogy órák és napok, vagy még hosszabb idő leperegjen, értelmet nyerjen, a szürke fájdalom pedig oldódni látsszon. Olyan, mintha a léleknek idő kellene, hogy a gerinc mentén összekapcsolja azt, amit érinteni lehet, azzal, amit érezni. Mintha ki lenne várni, amíg az egész test minden porcikájába eljut, és ott zsibbasztó bizsergéssel élni kezdjen. Beleforrni a valóságba.

~Sóillatú! Sóillatú.. Sóillatú!~ egyre csak ismételgeti a másik lénye után kutatva. Mozdulni próbál, de teste tiltakozik, és amikor ujjai marokra szorulnak, a kín felszaggat benne valamit. Ordítana, de minden, ami tőle telik, az, hogy annyi levegőt nyeljen, amennyit csak tüdeje bír, majd ajkaiba harapva próbálja bent tartani azt.

Amint megszűnik a rohamszerű gyötrelem. Elméje élesebbé válik, egészen sok dologra figyelmes lesz. Érzékeli, hogy többen vannak körülötte, mind idegenek. És érzi azt félelmet is, amit néhányan táplálnak feléjük. Fenyegetettség. Olyasféle hangulat ez, mint, mielőtt húsába tépnek, megpróbálják életét kioltani.

Aztán kissé messzebb, már szinte tettre készek. Érzi a határozottságot, azt az elszánt gyilkolásvágyat, ami már-már szomjasan terjeng a levegőben.

De most más.. most nem csak ő kell nekik, mint a farkasoknak, hanem mindketten. Őt már megmentette a Sóillatú.. most ő jön.

~Sóillatú.. menj el innen, fájót marnak rád.. menj..~ keresi a másik elméjét, de még gyenge és szavai halkak, hamar elvesznek. ~Én.. nem tudok veled menni, elromlottam és fájok. De, ha maradsz, akkor te is itt pusztulsz..~ töredezett és gyenge minden szava. Ha csak kicsit erősebb lehetne, ha csak kicsit.. akkor nem hagyná, hogy bántsák a Sóillatút. Megvédené. És meg is fogja..

Tudja, hogy nincs sok ideje és újra jönnek az álmok. Azt is tudja, hogy, ha még ezek az emberek is fájót marnak rá, akkor örökre elalszik. De segíthet, tudja, merre nincsenek a halálukat vágyók, hol nem marnak sebet a Sóillatúra, így kijuthatna..és, ha eljön az idő, ő hajlandó feláldozni magát..

~Sóillatú..~ kezd bele, meg-megáll, nehezére esik minden szó ~Vigyél magaddal utoljára, segíthetek.. segíthetek, még egy kicsit.~