Parabolaregény - kafkai valószerűtlenségében, félelmetességében -, egy horrorisztikus világról írt példázat. De olvasás közben felmerül a kérdés: vajon a regény példázat-e egy fonákjára (éjjeli/sötét oldalára) fordult világról, vagy inkább egy beteg világ tükröződése egy író tükröztetésében, aki nem érzi otthonosan magát világunkban; s kérdés az is, hogy a horror kedvéért való horror milyen célt szolgál.

A regény első felében ezek a gondolatok motoszkálnak az olvasóban, míg a második felénél rájön, hogy egy mesterien szerkesztett művet olvas.

A történet színhelye a képzeletbeli megapolisz, Kaptárváros. A kaptár egyben térszimbólum és életforma: „Ez itt Kaptárváros. Egy hely, ahol mindenkinek megvan a saját története. És egyik történet sem túl kellemes. Már ami magukat »éjszakai teremtményeket« illeti. Mindenkit érnek kudarcok, mindenki szomorú néha. De mindig felragyog a nap.” A város szimbolikus jelentése többszörösen megfejlik: a méh - kaptár, féreg - pillangó szimbólumok a földhöz és levegőhöz rendelt rovarok, tiszavirág-életű teremtmények sorsát példázzák.

Különböző élettörténetek egymásutánja és egybefonódása a regény: névtelen szereplőinek sorsa bontakozik ki egy-egy létfordító eseménnyel (az Orvos, az Utcalány, a Drogárus, a Feleség, Vézna, a Beteg és a Recepciós története). Az Orvos a hippokratészi eskü megszegésével eutanáziát végez, s ugyanakkor megtudja, hogy felesége drogos, így meghasonlik, feleségét meggyilkolja, majd magával is végez; a stricit a lányok, akiket foglalkoztat, mind cserbenhagyják, és szembesülve saját kozmikus magányával, egyetlen érve a megmaradás mellett, hogy „még Hitlert is szerette valaki” stb.

A szereplők névtelensége a nagyvárosi élet anonimitására utal, illetve arra, hogy a láncba fűzött történeteknek bárki lehet a szereplője. Az éjszakai teremtmények bűnöző életformát élnek, s ebbe a létformába sodródik némelyik személy valamely sorstörés folytán. A kaptárvárosi lét az akarattalanság állapota, amelybe az éjjeli életbe csöppenő, ezáltal a saját életével is szembenézni kényszerülő Orvos is kerül. A recepciós és a takarítónő beszélgetéséből tudjuk meg, hogy az önmaguk fogvatartottjaként élő „éjszakai teremtmények” a városra vetítik ki saját céltalanságukat és akarattalanságukat. A regény központi kérdése, hogy létezik-e kiút ebből a lét alatti féregéletből.

A történetben szereplő halálosan beteg költőnő verseinek szövegbe ágyazása megfejtés a címre és a mondanivalóra: a két vers ugyanis az utalások rendszerének esszenciája. A versek összefoglalják és megfejtik a kaptárvárosi élet mibenlétét. „Mámorhártyákban tekeregnek a féregszajhák” - hangzik el a Betonpokol című versben. A Molylepke című pedig kilátást nyújt a féreglétből a pillangóéletre, amely az örök átváltozást erősíti meg; a bebábozódás egyben egy korábbi létsík elhagyása, egy életszakasz elzárulása, egy kisebb halál: „Ízeltlábú fehér angyal, Jöjj be, kitárom ablakom. Molyisten vagy, s molyistennő, Halovány pillekísértet, Egy bolyhos kicsi szellem... Hátadon ott a halálfej, [...] Csókolj meg fésűs csápokkal, Szórj a szemeimre álomport, És bábozódjunk be együtt! Fedd be testem szárnyaiddal, És váljunk selyemgubóvá!”

A regény jelentésmezeje ezzel a két verssel teljesedik ki, valamint a kafkai példázattal: a féreggé változó és bebábozódásra váró örömlány történetével, aki azt példázza, hogy van kiút a kaptárvárosi kiúttalanságból.

Balázs Ildikó
http://www.rotmacska.gportal.hu/