Karacs Teréz (író, pedagógus) 1808. április 18-án született Pesten. A reformkor legműveltebb hölgyei közé tartozott, és a magyar nyelvű nőnevelésért küzdött egy olyan korban, amelyben az általánosan elfogadott vélemény az volt, hogy „a nők magasabb szintű kiképeztetésére nincs szükség - sőt ártalmukra van -, hiszen ellenkezik rendeltetésükkel”.

Karacs Teréz fogalmazta meg először, hogy „a hon minden leányának” lehetővé kell tenni a tanulást, mert a gyermekek hatékony neveléséhez először a nőket kell műveltté tenni. Egy olyan társadalomban, ahol a családanyák 90%-a analfabéta, ott a gyermekek „emberhez méltó oktatása és nevelése” sincs biztosítva. Munkájában Pestalozzi svájci pedagógus elveit követte. Pestalozzi, a neveléstörténet egyik legnagyobb alakja a korabeli népoktatást egy olyan épülethez hasonlította, „amelynek legfelső emelete a tökéletes építőművészet csodája, de ezt csak kevesen lakják. …Legalul beláthatatlan embertömeg lakozik, melynek teljesen ugyanolyan joga van a napfényhez és a tiszta levegőhöz, mint a legfelső emeletieknek, azonban az ablaktalan lyukak undorító homályában magukra hagyják őket, sőt azoknak, akik semmi egyebet nem tesznek, csak fel merik emelni a fejüket, hogy a legfelső emelet lakóinak életébe bepillantsanak, könyörtelenül kiszúrják a szemét.”

Karacs Teréz kezdetben nevelőnőként dolgozott, majd 1846-ban megalapította a miskolci felsőbb leányiskolát 12-16 éves polgárleányok számára. Az iskolában igyekezett kiépíteni a szemléltető oktatást, száműzte a „bemagoló modort”, megkívánta munkatársaitól a tanulók lélektani tanulmányozását, ellensége volt a sulykolásnak, a vakfegyelemnek, a testi fenyítésnek és különösen a tanítók lélektelen munkájának. Az elméleti tantárgyakkal párhuzamosan a növendékek minden nap több órát foglalkoztak gyakorlati munkával. Szakképzett mesterek vezetésével fehérnemű és felsőruha szabását, varrását tanulták, amit nemcsak mint leendő családanyák, hanem szükség esetén, mint kenyérkereső szakemberek is hasznosíthattak. A szabadságharc alatt a növendékek nagy mennyiségű ruhaneműt varrtak a harcoló honvédség számára. 1859-ben elvállalta a kolozsvári leányiskola vezetését. Itt is megszervezte a felsőbb leánytagozatot, bevezette az elméleti tárgyak mellett a szabás-varrás tanítását. 1862-ben a szülők kérésére magánintézetet nyitott a városban. 1863-tól két évig házi nevelői feladatokat vállalt Teleki Miksa gyermekei mellett, majd Pestre költözött ás óraadó tanítóként tartotta fenn magát. 1866-ban részt vett a Kalocsa Róza által vezetett református nőnevelő intézet átszervezésében.  Cikkeivel, visszaemlékezéseivel a reformkor és a forradalmi idők irodalmi, pedagógiai eseményeinek felidézésével valósággal elárasztotta a hazai sajtót.

Utolsó éveit súlyos betegen Békésen töltötte: először a rokonainál, majd a református parókián. 1892. október 7-én halt meg, s úgy távozott, ahogy mondta: „Békésről békésen”.

A „nőnevelés apostolát” a Rózsa temetőben helyezték örök nyugalomra.