Black Sabbath – mélypont a hetvenes évek
végén /Sonny/
Nem
kívánom a történetet a legelejéről kezdeni, remélhetőleg azt a
legtöbben ismeritek. A mágikus korszak 1970 és 1973 között véget
ért, az 1975-ös Sabotage album idején már erőteljes rivalizálás
folyt Ozzy Osbourne és Tony Iommi között, ami a színpadi
produkció rovására ment. Ozzy a színpad közepéről a szélére
került, hogy ne zavarja Iommi mestert a szólózásban. A korabeli
írások szerint Bill Wardot ez nem zavarta, annyira el volt
foglalva az önpusztításban, Geezer Butler pedig állítólag
annyira nem volt befolyásoló tényező, hogy a legnagyobb döntés
amit a Sabbathban rábíztak, az a büfénél való választás
lehetősége, miszerint sört vagy szendvicset kér. Ráadásul az év
végén a teljes menedzsmentet kirúgták, úgyhogy nehéz évnek
ígérkezett a következő.
1976.
Ozzy a
folyamatos mocsárrészegség és szintén szünetmentes drogozás,
turnézás, problémák miatt teljesen bekattant, hiába született
meg előző évben első gyermeke Thelmától, agyilag szinte
lenullázódott. Egy szép napon hazament, leült az udvaron a
székébe és egyesével lelőtte a ház körüli csirkéket. Ezek az
apró jelek egy közeli szakadásra utaltak.
Áprilisba megjelent az első hivatalos best of, a „We Sold Our
Souls For Rock and Roll”, ami jobb helyezést ért el, mint az új
menedzsment által támogatott év végi nagylemez, a „Technical
Ecstasy”. A stúdiózás nehezebben ment, mint korábban, főleg a
két testleépítő, Ozzy és Bill állapotának köszönhetően. Az
énekes ebben az évben ismerkedik meg Sharon Ardennel, aki később
a jelenlegi felesége lesz.
Az album csak az
51-ik helyig kúszott fel a listán az USA-ban, mondjuk Angliában
azért jobb helyezést ért el, népszerűsége meg sem közelítette a
korábbi lemezekét.
1977.
A tarthatatlan
életmód tovább folytatódott, ebből a korszakból jó néhány sztori
fennmaradt (vagy igazak, vagy nem), például, hogy Ozzy egyszer
kokain helyett hangyákat szippantott fel, vagy hogy egy
átbulizott éjszaka után meztelenül ébredt az autópályán, sőt
Tony állítólag egyszer orrbavágta Ozzyt, mert Bibliákat
tépkedett szét a hotelszobájában. Érdekes lett volna, ha ezeket
a hónapokat egy-két kamerás arc végigjárja velük, csuda
tanulságos filmecskét lehetett volna készíteni belőle.
Az év elején már
nagyon úgy nézett ki, hogy énekecsere esedékes a Sabbathban.
Tony egyre kevésbé volt toleráns a teljesen szétcsúszott
énekessel, akinek pedig a gitáros erőszakos egoizmusából lett
teljesen elege. Minderre rásegített a rengeteg alkohol,
gyógyszerek, drogok. A végső csapás Ozzy apjának halála volt,
ami feldolgozhatatlan traumának bizonyult számára. Elhagyta a
zenekart, hogy összeszedje magát valamennyire, és új zenekart
alapítson. Ebből rögtön kettőt is sikerült, az első még
felvételeket is készített, amik valahol egy elfeledett raktárban
pihengetnek, de szerintem néhány fanatikus a fél tüdejét
odaadná, ha meghallgathatná.
Eközben Tony,
Geezer és Bill egy új énekes után néztek, aki Dave Walker lett,
a Fleetwood Mac egykori torka.
1978.
Az új lemez
körüli munkálatok megkezdődtek, Dave már felénekelte a Geezer és
Tony által írt dalok nagy részét, amikor Ozzy végre legyűrte a
problémákat, és visszatért a zenekarba. Dave éneke egy bootlegen
hallható csak (The Archangel Rides Again), mivel Ozzy
letöröltette a vele felvett nótákat, több véglegesen a
süllyesztőbe került. Kivételesen ő is jegyez egy dalt, a
Junior’s Eyes-t, ami egy búcsú az édesapjától.
Az utolsó
legendás felállású Black Sabbath album, a Never Say Die 1978.
novemberében jelent meg. Nagyon gyengén fogyott, egyszer maga az
énekes nyilatkozta, hogy ez a legnagyobb szar, amihez életében a
nevét adta.
Folyamatosan
turnéztak, de az előzenekar, a Van Halen szinte minden este
jobban teljesített a széthullóban lévő zenekarnál, ami nem is
csoda. Bill és Ozzy drogfüggősége lehetetlenné tette a közös
munkát. Láttam egy-két korabeli koncertfelvételt, az énekes a
színpad szélén, meghízva, arcán idült vigyorral, mint egy
telefosott zokni. A Youtube-on érdemes rákeresni, azt hiszem a
Snowblind és a Paranoid 78-as felvétele is elérhető. Az utolsó
koncertre 1978. december 11-én került sor, utána „pihenőre”
vonultak.
1979.
Valamikor
január-február környékén – a pontos dátumot senki sem tudja –
bejelentették, hogy Ozzy Osbourne többé nem tagja a zenekarnak.
Kirúgták-e vagy kilépett, nem tudni. Bill Ward egy interjúban
azt állította, hogy ő volt az, aki tájékoztatta az énekest a
dologról, valószínűleg Tony „parancsára”. Ozzy teljesen
kikészült, életéből fél évet (!) egy hotelszobában, behúzott
függönyök mögött élt le sörön, kokainon és pizzán. Ez az 1980-as
fotókon meg is látszik, egész életére kiható egészségkárosodást
szenvedett, nem sokan tértek vissza onnan, ahová ő eljutott,
csak keveseknek sikerült (Keith Richards, Eric Burdon, Lemmy,
Nikki Sixx).
Mielőtt kis
híján halálra drogozta volna magát, meglátogatta őt Sharon Arden
(az agresszív, korrupt üzletember és producer Don Arden lánya),
hogy behajtson rajta némi adósságot, de amikor meglátta, milyen
állapotban van, úgy döntött, hogy segít rajta. Miután sikerült
kiráncigálnia az útból, zenekar verbuvált köré, hogy elindítsa
később nagy sikerű szólókarrierjén. Sharon ma is Ozzy menedzsere
és felesége is egyben.
A Sabbath nem
maradt sokáig énekes nélkül, márciusban az ex-Elf és Rainbow
dalnok Ronnie James Dio lett a banda frontembere. Ő erősebbnek
bizonyult Tony Iomminál, a színpad közepét követelte, jócskán
belefolyt a dalszerzésbe, de ennek köszönhetően az 1980-as évben
az egyik legjobb, kultikus lemezt sikerült felvenni, a Heaven
and Hell-t.
Később persze
(1998-ban) az eredeti Sabbath-tagság egymás nyakába borulva
újjáalakult, de két-három turnén kívül nem sok mindent
csináltak, új lemez 12 éve nem jelent meg, nagyon úgy néz ki,
hogy egy újabb kedvencünk lesz az enyészeté…
Ha bárkinek
bármilyen kivetnivalója, észrevétele, hozzászólása van,
megteheti a Karcolat Fórumában, vagy írhat a
metallior@vipmail.hu e-mail címre.
[photogallery/photo00029048/real.htm]
Sonny
|