Black Sabbath

Black Sabbath – mélypont a hetvenes évek végén                                                    /Sonny/

            Nem kívánom a történetet a legelejéről kezdeni, remélhetőleg azt a legtöbben ismeritek. A mágikus korszak 1970 és 1973 között véget ért, az 1975-ös Sabotage album idején már erőteljes rivalizálás folyt Ozzy Osbourne és Tony Iommi között, ami a színpadi produkció rovására ment. Ozzy a színpad közepéről a szélére került, hogy ne zavarja Iommi mestert a szólózásban. A korabeli írások szerint Bill Wardot ez nem zavarta, annyira el volt foglalva az önpusztításban, Geezer Butler pedig állítólag annyira nem volt befolyásoló tényező, hogy a legnagyobb döntés amit a Sabbathban rábíztak, az a büfénél való választás lehetősége, miszerint sört vagy szendvicset kér. Ráadásul az év végén a teljes menedzsmentet kirúgták, úgyhogy nehéz évnek ígérkezett a következő.

1976.

Ozzy a folyamatos mocsárrészegség és szintén szünetmentes drogozás, turnézás, problémák miatt teljesen bekattant, hiába született meg előző évben első gyermeke Thelmától, agyilag szinte lenullázódott. Egy szép napon hazament, leült az udvaron a székébe és egyesével lelőtte a ház körüli csirkéket. Ezek az apró jelek egy közeli szakadásra utaltak.

            Áprilisba megjelent az első hivatalos best of, a „We Sold Our Souls For Rock and Roll”, ami jobb helyezést ért el, mint az új menedzsment által támogatott év végi nagylemez, a „Technical Ecstasy”. A stúdiózás nehezebben ment, mint korábban, főleg a két testleépítő, Ozzy és Bill állapotának köszönhetően. Az énekes ebben az évben ismerkedik meg Sharon Ardennel, aki később a jelenlegi felesége lesz.

Az album csak az 51-ik helyig kúszott fel a listán az USA-ban, mondjuk Angliában azért jobb helyezést ért el, népszerűsége meg sem közelítette a korábbi lemezekét.

1977.

A tarthatatlan életmód tovább folytatódott, ebből a korszakból jó néhány sztori fennmaradt (vagy igazak, vagy nem), például, hogy Ozzy egyszer kokain helyett hangyákat szippantott fel, vagy hogy egy átbulizott éjszaka után meztelenül ébredt az autópályán, sőt Tony állítólag egyszer orrbavágta Ozzyt, mert Bibliákat tépkedett szét a hotelszobájában. Érdekes lett volna, ha ezeket a hónapokat egy-két kamerás arc végigjárja velük, csuda tanulságos filmecskét lehetett volna készíteni belőle.

Az év elején már nagyon úgy nézett ki, hogy énekecsere esedékes a Sabbathban. Tony egyre kevésbé volt toleráns a teljesen szétcsúszott énekessel, akinek pedig a gitáros erőszakos egoizmusából lett teljesen elege. Minderre rásegített a rengeteg alkohol, gyógyszerek, drogok. A végső csapás Ozzy apjának halála volt, ami feldolgozhatatlan traumának bizonyult számára. Elhagyta a zenekart, hogy összeszedje magát valamennyire, és új zenekart alapítson. Ebből rögtön kettőt is sikerült, az első még felvételeket is készített, amik valahol egy elfeledett raktárban pihengetnek, de szerintem néhány fanatikus a fél tüdejét odaadná, ha meghallgathatná.

Eközben Tony, Geezer és Bill egy új énekes után néztek, aki Dave Walker lett, a Fleetwood Mac egykori torka.

1978.

Az új lemez körüli munkálatok megkezdődtek, Dave már felénekelte a Geezer és Tony által írt dalok nagy részét, amikor Ozzy végre legyűrte a problémákat, és visszatért a zenekarba. Dave éneke egy bootlegen hallható csak (The Archangel Rides Again), mivel Ozzy letöröltette a vele felvett nótákat, több véglegesen a süllyesztőbe került. Kivételesen ő is jegyez egy dalt, a Junior’s Eyes-t, ami egy búcsú az édesapjától.

Az utolsó legendás felállású Black Sabbath album, a Never Say Die 1978. novemberében jelent meg. Nagyon gyengén fogyott, egyszer maga az énekes nyilatkozta, hogy ez a legnagyobb szar, amihez életében a nevét adta.

Folyamatosan turnéztak, de az előzenekar, a Van Halen szinte minden este jobban teljesített a széthullóban lévő zenekarnál, ami nem is csoda. Bill és Ozzy drogfüggősége lehetetlenné tette a közös munkát. Láttam egy-két korabeli koncertfelvételt, az énekes a színpad szélén, meghízva, arcán idült vigyorral, mint egy telefosott zokni. A Youtube-on érdemes rákeresni, azt hiszem a Snowblind és a Paranoid 78-as felvétele is elérhető. Az utolsó koncertre 1978. december 11-én került sor, utána „pihenőre” vonultak.

1979.

Valamikor január-február környékén – a pontos dátumot senki sem tudja – bejelentették, hogy Ozzy Osbourne többé nem tagja a zenekarnak. Kirúgták-e vagy kilépett, nem tudni. Bill Ward egy interjúban azt állította, hogy ő volt az, aki tájékoztatta az énekest a dologról, valószínűleg Tony „parancsára”. Ozzy teljesen kikészült, életéből fél évet (!) egy hotelszobában, behúzott függönyök mögött élt le sörön, kokainon és pizzán. Ez az 1980-as fotókon meg is látszik, egész életére kiható egészségkárosodást szenvedett, nem sokan tértek vissza onnan, ahová ő eljutott, csak keveseknek sikerült (Keith Richards, Eric Burdon, Lemmy, Nikki Sixx).

Mielőtt kis híján halálra drogozta volna magát, meglátogatta őt Sharon Arden (az agresszív, korrupt üzletember és producer Don Arden lánya), hogy behajtson rajta némi adósságot, de amikor meglátta, milyen állapotban van, úgy döntött, hogy segít rajta. Miután sikerült kiráncigálnia az útból, zenekar verbuvált köré, hogy elindítsa később nagy sikerű szólókarrierjén. Sharon ma is Ozzy menedzsere és felesége is egyben.

A Sabbath nem maradt sokáig énekes nélkül, márciusban az ex-Elf és Rainbow dalnok Ronnie James Dio lett a banda frontembere. Ő erősebbnek bizonyult Tony Iomminál, a színpad közepét követelte, jócskán belefolyt a dalszerzésbe, de ennek köszönhetően az 1980-as évben az egyik legjobb, kultikus lemezt sikerült felvenni, a Heaven and Hell-t.

Később persze (1998-ban) az eredeti Sabbath-tagság egymás nyakába borulva újjáalakult, de két-három turnén kívül nem sok mindent csináltak, új lemez 12 éve nem jelent meg, nagyon úgy néz ki, hogy egy újabb kedvencünk lesz az enyészeté…

Ha bárkinek bármilyen kivetnivalója, észrevétele, hozzászólása van, megteheti a Karcolat Fórumában, vagy írhat a metallior@vipmail.hu e-mail címre.

Sonny