2006. október 20 - Pécs, Rocktriatlon
A Rockmaraton kistestvéreként számon tartott fesztivál
háromnapos programjából egyértelműen az első nap volt a
legerősebb, a Korpiklaani bulijával két nappal a pesti fellépés
előtt így "kihagyhatatlan" minősítést kapott. Rendesen
beijedtünk azt olvasván, hogy nem sok jegy van, ezért hajnalok
hajnalán elindultunk röpke négyórás utunkra. Pestig mindössze
egy sört ittunk érdekes módon, de Kelenföldön sikerült venni egy
nagy-nagy szatyorral, így vidáman telt az utunk Pécsig. Kb.
11-kor érkeztünk meg, Milán és Hentes váltig állította, hogy
jegyvétel előtt még muszáj inniuk egy felest a Restiben.
Felesleges volt aggódni, jegy volt dögivel, így bevásásroltunk a
később érkezőknek, majd kajálni mentünk sűrű tequila-és
vodkaivászatok közepette. Délután értünk valamikor az Ifiház
elé, ami kívülről nem volt túlzottan bizalomgerjesztő, belülről
annál inkább. Kellemesen tágas kocsmarész, ruhatár, stb, bár a
színpad lehetne pöttyet nagyobb is.
Itt tennék fel egy kérdést az olvasóknak, a helyesen válaszolók
között közjegyző jelenlétében kézfogást és tibicsokit sorsolunk
ki. Szerintetek ha a ruhatárban egy kabát vagy egy táska
elhelyezése darabonként 100 forint, akkor ha a kabátot (a
ruhatáros orra előtt) beleteszem a táskába, akkor hány forintot
kell fizetni? Ruhatáros-droid szerint kétszázat, szerintem
százat, mert EGY táskát adok le, a tartalmáért nem kell fizetni.
A vitát végül Milán barátom zárta le, aki odabaszott egy százast
a nőnek pluszba, majd megnyugtatta, hogy az ő táskájában biza
nyolc kabát is van.
A közjáték után kezdett a Junkies. Ezt a koncertet Monesz
emlékezetes beszólása (Riki Church-nek) teszi felejtehetetlenné.
Sokat nem láttunk belőle, sajnos muszáj volt sörözni. A Sear
Blissre viszont, mind mindig, most is kíváncsi voltam.
Kompromisszummentes darálást láthattunk harsonával, egyedül azt
nem tudtam, mit keresnek a Junkies és a Kalapács között, amikor
műfajilag ég és föld a különbség.
Gépgépgép-Pokolgép Józsi (vagyis már nem az vagy 15 éve) hajával
még mindig nem tudtam kibékülni, hangjával annál inkább, bár
egyesek szerint nem állt a helyzet magaslatán. Nekem csak a
sikítások tűntek kissé erőltetettnek. Nem sokra emlékszek a
koncertből, de alatta összefutottam a Dickes Gőbl Gáborral, aki
áprilisi győri morcosságát októberi pécsi vidámságra cserélte,
szerintem hatalmas fazon. Monesszal szinte versenyezünk Moby
Dick koncertek tetkintetében, de ő még így is hárommal előttem
jár. Biztos örült volna a basszerral való találkozásnak, de
pechjére nem volt a közelben.
Intro, majd robbanás, a soproni ászok színpadra lépésével
elszabadultak az indulatok, a buli egy részét végigheadbangeltem.
Közben kiszúrtam a tömeg szélén Weisz "Kicsi" László Kalapács
gitárost, aki néhány mondat után visszahúzódott a backstagebe.
Milán elindult utána és majdnem sikerült meggyőznie a biztonsági
orkot, hogy neki ott a helye.
Durva hely volt egyébként a pólóárus stand. Nem azért, mert
annyira csodálatos és olcsó volt a portékája, hanem ottjártamkor
az eladó kedélyesen társalgott a Korpiklaani összes tagjával.
Gyors reakció, majd lerohanás - közvetlen és barátságos arcok,
semmi rocksztárkodás, amit sajna sokszor huszadik senki
emberektől lehet tapasztalni.
Volt egy érdekes élmény: valahogy kiborult a söröm az 5-6 ezer
forintos pólókra, és nem más segített feltörölni, mint Jonne
Jarvela énekes. Furcsán néztem rá, mert nem szokványos dolog,
hogy valaki elbuszozik Finnországból Magyarországra, azért hogy
egy vadidegen rajongó sörét törölgesse - ez annyira
természetesnek tűnt tőle, egyáltalán nincs elszállva magától
(nagyon helyesen), nem úgy viselkedik, mint pl. a honfitársaik
közül néhányan (Children of Bodom, stb.). A pólóárust
kiengeszteltem azzal, hogy vettem tőle egy bazinagy plakátot,
ami a Tales Along This Tour-t népszerűsíti és a tagok által is
alá van vésve. Először a leöntött pólót is meg akartam venni, de
azt mondta (angolul), hogy hagyjam a francba, nincs semmi gond.
A fentiek tudatában biztos voltam benne, hogy a Korpiklaani
tagjai a színpadon is nekünk fognak zenélni, szívüket-lelküket
beleadva.
A Journey Man-re egy kiéhezett, alkoholtól fűtött közönség
kezdte meg rituális, alkoholtól fűtött táncát, a terem falai
beleremegtek a rátörő áradatban (kis túlzással, két nappal
később a Kulti még állatabb volt). Eljött az a pillanat, amire
régóta vártam: megfogadtam, hogy sorba megnézem legnagyobb finn
kedvenceimet (is). Szépen jöttek is: Moonsorrow, Finntroll,
Ensiferum, Children of Bodom és betetőzésként a KORPIKLAANI,
akik első két lemezét szarrá hallgattam, majd beszereztem
megjelenés előtt a harmadikat, felkutattam korábbi, Shaman név
alatt megjelent munkáikat sóvárogtam utánuk 2005. december 8-án,
amikor az ostoba módon csütörtökre tett Vörös Yukas bulira nem
tudtam elmenni, a tavasz körüli bécsi buli pedig elmaradt, most
viszont itt álltak előttem a deszkákon.
Mondanom sem kell, végig kurva jó volt, de hogy ne legyek
annyira elfogult: Jonne a számok vége felé sokszor elfáradt, és
Juho, a disznófejű harmonikás segített be neki az éneklésben.
Ezt leszámítva hihetetlen volt, Shaman-dallal (Il Lea Voibmi),
új nótával a tavasszal esedékes Tervaskanto-ról (Let's Drink),
valamint a legnagyobb finn vadászdalokkal és sörhimnuszokkal,
megkoronázva a közönségordíttatós Beer Beer-el. Jonne jót húzott
egy üvegből, majd a felé nyúló kezek egyikébe nyomta. Utána a
következőt. Aztán még egyet, nehogy a rajongók meg találjanak
szomjazni. A zenekar többi tagja, főleg az éltesebb korú Jarkko
baszzer mérsékelten vette ki részét a pörgésből, Hittavainen a
hegedű miatt úgy nézett ki, mintha karót nyelt volna, de
látszott rajtuk, hogy élvezik az egészet. Figyelmeztetve lettünk
a 22-i pesti bulira, majd levonultak. Felejthetetlen este volt.
|