|
|
A Rock'n'roll
legnagyobb Önpusztítói - I. rész
- Lemmy -
A vén csótány 1945-ben született, Karácsonykor. Eredetileg Ian
Fraiser Willis volt a neve, egy angol kisvárosban,
Stoke-on-Trentben jött a világra. A papként tevékenykedő fater
korán lelépett, ami sokat lendített a fiú korai éveitől kezdődő
vallásellenességén.
Zenélni a hatvanas évek elején kezdett, egy rakás névtelen
zenekar tagja volt, úgymint Opal Butterfly, Sam Gopal, stb.
Ekkor még javában gitározott, szó sem volt az ének-basszer
kombinációról, amit a Motörheadben harminc éve űz. Első
jelentősebb együttese 1965-ben fogadta soraiba, The Rockin'
Vickers volt a neve. Nyoma sem volt még a mocskos rakendroll
szövegeknek, akkoriban még a Beatles cukormázas rettenet-dalai
voltak a menők. Amúgy arról voltak nevezetesek, hogy '65 nyarán
szinte elsőként játszottak a vasfüggöny mögött, Jugoszláviában
tettek egy rövid kanyart. 1967-ig tartott ki a csapat, majd
szétszéledtek - a népes finn rajongótábor kivételével jóformán a
varjú sem károgott utánuk.
Lemmy (bocs, akkor még Ian) már akkor is nagyban űzte a bulizás
mesterségét, egy két évvel ezelőtti nyilatkozatban így beszélt
azokról az időkről: "Miután '67-ben Londonból észak-Walesbe
költöztem, egy rakás drogossal találkoztam szinte naponta. Egy
fiatal csajjal éltem, aki heroinfüggő volt. Három év alatt
megölte. Utálom az ötletét, de azt hiszem a legjobb módja a
heroin elleni küzdelemnek a legalizálás."
Megfordult Jimi Hendrix és a The Nice mellett roadként, ahol
gondolom szintén nem élt önmegtartóztató életet, de az igazi
mélyvíz a Hawkwind zenekarhoz való csatlakozás volt. Ez egy
1972-től 1975-ig tartó időszak volt. A banda akkortájt divatos
space-rockot játszott, ami annyit jelent, hogy az összes
koncerten beállva zenéltek, és úgy próbálták magukat és a
hallgatóságot az űrbe "repíteni". Amúgy ennek ellenére elég
komoly sikereik voltak, az 1972-es Silver Machine kislemez
nagyjából kirántotta őket az angol underground színtérről, így
később amerikai turnéra indulhattak. A '75-es Warrior on the
Edge of Time lemez turnéja során eljutottak egy májusi amerikai
turnéra. Még a kő-drogos zenekar tagjai is besokalltak, amikor
Lemmyt elkapták amfetamincsempészésért az USA-Kanada határon.
Emellett némi kokain is előkerült, így az akkor már basszeren
játszó zenészt szépen börtönbe vágták, ami miatt a Hawkwind
néhány bulit lemondani kényszerült. Dave Brockék nem nézték ezt
tétlenül, szépen megkérték, hogy nézzen másik zenekar után, majd
folytatták mai napig tartó gályázásukat a viszonylagos
névtelenség tengerén.
Öt nap börtön után engedték ki, egyből egy saját zenekar
toborzásához kezdett. A korábbi haver Larry Wallis mellett Lucas
Fox csatlakozott hozzá, majd felvették a szépen csengő Bastards
nevet. Lemmy ezidőtájt szinte soha nem volt teljesen tiszta,
ráadásul ki volt akadva a Hawkwindes történet miatt, ezért volt
ilyen "szarok-bele" hangulatban. Ám miután Doug Smith a
menedzser felvilágosítótta, hogy így nem valószínű, hogy bekerül
a Top of the Pops tévéműsorba, a Motörheadet választották. A szó
egyébként egy Lemmy által írt dal címe volt, egy szlengszó, amit
az amfetaminhasználókra mondanak.
Furcsa módon az első buli pont abban a Roundhouse klubban volt,
ahol három évvel korábban mutatkozott be még javában
space-rockerként. Most viszont mint "a világ legmocskosabb
rock'n'roll bandája" léptek fel. Ősszel már a Blue Öyster Cult
előtt nyomták, majd 1976-ban összeállt a kibaszott legendás
trió: Lemmy - basszer és ének, Fast Eddie Clark - gitár, Philty
Animal Taylor - dobok. Ez a hat éven át együtt züllő társaság
maga volt a rock'n'roll.
Az első lemezt nem is volt olyan egyszerű kiadni. Elvileg
75-76-ban már felvettek egy On Parole nevű cuccot, de a kutya
sem akarta kiadni, sőt az újságok ilyeneket írogattak, hogy ez a
világ legrosszabb zenekara, stb. Ennek ellenére 1977-ben
megjelent a Chiswick Records gondozásában a csapat nevét viselő
debütálólemez. A sikeréhez hozzájárult, hogy ekkortájt robbant
ki a punk-láz, a Sex Pistols és a Ramones is befutott, és a
népszerűségből kijutott a Motörheadnek is. A névcserének
köszönhetően '78 végén bejutottak a menedzser által áhított Top
of the Popsba, és sikerült egy rakás koncertet adniuk, ami kétes
hírnevet szerzett nekik. Patakokban folyt a whiskey és a sör és
az 1979-es esztendő újabb távlatok megnyílásával kecsegetett.
Nem aprózták el: három lemezt is megjelentettek, elsőnek az
Overkillt, majd a Bombert, végül az On Parole is napvilágot
látott. Az első kettőt remélem nem kell bemutatnom: óriási nóták
sorakoznak rajtuk, amik kislemezként egyre feljebb jutottak a
slágerlistákon. Rengeteg önálló koncertet adtak és több
fesztiválon, mint például a Reading-en is, taroltak. 1980
szeptemberében Vic Maile producer segítségével világra hozták az
Ace of Spades lemezt, ami pillanatokon belül arany lett, és
áttörést jelentett a zenekarnak. Önálló turnéra indulhattak
Európában, amit a rocktörténelem egyik legjobb koncertlemeze, a
No Sleep 'til Hammersmith örökített meg. A három fasz gyakran
koncertezett együtt a Girlschool nevű csajmetal zenekarral,
Headgirl néven még közös projektjük is volt. Hogy a színfalak
mögött éppen ki kúrt kivel, azt sajnos nem tudni, de biztos
mozgalmasak voltak a nyári backstage-éjszakák.
Minimális pihenő után ismét stúdió: pár hét alatt felrántották
az 1982-es Iron Fist lemezt, ami egy korszak végét jelentette:
május 14-én Fast Eddie utoljára lépett színpadra a csapattal.
Helyére egy rövid időre Brian Robertson került, de csak az
1983-as Another Perfect Day lemez erejéig. Kaotikus állapotban
turnézták végig az évet. Joe Petagno, akkori borítótervező
egyszer azt mondta, hogy ilyet még nem látott.
Év végén újra előjött a kétgitáros felállás ötlete: a két új tag
Würzel és Phil Campbell lett - az utóbbi mai napig a 'Head
tagja. A következő évük nem volt igazán mozgalmas, egy-két
tévészereplés és Phil Taylor kiválása volt csak fontosabb
történés. Campbell javaslatára a Saxon egykori dobosa, Pete Gill
csatlakozott hozzájuk. 1985-ben felvettek pár új dalt, és többek
között Magyarországon is felléptek a helyi metalfanok nagy
örömére. Új lemezt viszont csak 1986-ban dobtak piacra
Orgasmatron címmel.
Akinek megvan az első Metal Hammer, az olvashatja az album
kritikáját. Ekkor már virágzott a thrash metal, a Motörheadet
lekörözte több zenekar, sokaknak félreállt a szájuk a '86-os
lemezt hallva. A borítón látható a banda legendás figurája, a
Snaggletooth egy száguldó vonat képében. Ismét Joe Pentagno-t
idézném, aki így mesélt az eredetéről: "Lemmy egy hajón élet
akkor és vasútmodelleket gyűjtött. Egyszer mondta: Tudod Joseph,
akarok egy kibaszott vonatot. Ez furán hangzott nekem, de
megcsináltam."
Miután szanaszét turnézták magukat és pokolian megkínozták
májukat, írtak egy dalt az Eat the Rich című filmhez, amiben
Lemmy is szerepelt. Pete Gill lelépett a térképről és dobszékét
egy régi haver: Phil Taylor foglalta el. Ennek örömére 1987-ben
újabb tökös lemezt szabadítottak a világra, majd ismét
megindultak, hogy lezúzzanak pár ezer arcot.
1988-ban egy No Sleep at All című koncertlemez után egy kisebb
törés keletkezett: nem igazán voltak megelégedve az eladásokkal,
és majd' két évig kerülték a stúdiót, és a koncertezést sem
igazán vitték túlzásba.
1990-ben találtak új kiadót, majd rá pár hónapra megjelent az
1916 című dalcsokor - a 90-es évek egyik legjobb Motörhead
lemeze. Abban a korban adták ki, amikor már a grunge volt a
mindenható, és legendás zenekarok tucatjai véreztek el a
Seattle-i csoda következtében. Ennek ellenére ők továbbra is
tartották a frontot, és turnéra indultak a Judas Priest és Alice
Cooper táraságában. Lemmy ugyan már közeledett az ötvenhez, de
nem úgy tűnt, hogy nagyon lassítani akarna a vedelésen. Würzel
így emlékszik vissza a turnéra: "[A többbi zenekar] ...napnyugta
után igyekeznek kerülni a Motörheadet! Nem akarják minden este
leinni magukat, kerülik a túrabuszunkat. A Priestből páran
megpróbálták, de ez minden. A többi banda igazából nem iszik.
Wurzel zavarban van: - Egyszerűen nem is értem. Mi állandóan
iszunk. Nem lehet egyik napról a másikra abbahagyni egy ilyen
régi szokást!"
Szerencsére most nem kellett négy évet várni arra, hogy betolják
a képüket a stúdióba: tavasszal Phil Taylor ismét (végleg)
lelépett, majd Tommy Aldridge rövid vendészereplése után a
szalmaszőke Mikkey Dee jött helyette. Az öreg Phil amúgy
állítólag nem önként távozott, Lemmy szerint nem tanulta meg az
egyik nóta dobrészét, ezért döntött úgy, hogy nincs rá szüksége.
De az is lehet, hogy szokás szerint csaprészegek voltak és
összebalhéztak egy hülyeségen. Utólag mindegy, mióta Mikkey Dee
a csapat tagja, szart még nem alkottak.
Nagyon ráálltak az évenkénti lemezkiadásra a March or Die után
'93-ban visszatértek a gyökerekhez a Bastards című alkotással.
Eredetileg Devils lett volna a címe, a borító is még ehhez
készült, de aztán az utolsó pillanatban változott a helyzet: a
borító viszont maradt.
1994-ben folyamatosan úton voltak. A zenekar még ekkor is (és ma
is) lazán lenyom 200-250 koncertet évente, ami gyilkos tempónak
tűnhet, de ezek már rutinos csókák, nem nagyon ártott meg nekik
a dolog. '95-ben Würzel kilépett, a Sacrifice turnén már az a
trió volt látható, ami mai napig a Motörheadet alkotja. Az
1996-s Overnight Sensation után pedig ráálltak a kétéves
lemezmegjelentetési periódusokra, amit máig sikerrel nyomatnak.
1997. október 25-én egy különleges bulira került sor a Brixton
Academy ódon falai között: az Ace of Spades alatt egy Paul Inder
nevű vendégzenész lépett a színpadra, aki nem más, mint az öreg
Lemmy fia. Érdekességképpen: Lemmy sohasem nősült meg, nem
voltak hosszú kapcsolatai. Persze dugni azt szeretett mindig,
legendák szerint több mint 2000 nőt vitt ágyba mozgalmas élete
során. Valószínűleg tucatnyi törvénytelen gyermeke van
világszerte, talán ő sem tudja pontosan hogy mennyi. Egy időben
még biszexualitással is megvádolták, de ezt egy heves
káromkodásokkal tűzdelt nyilatkozatban cáfolta.
Az elkövetkezendő évek hibátlan lemezeket hoztak: Snake Bite
Love (1998), We Are Motörhead (2000), Hammered (2002), Inferno
(2004).A fanatikusok számára nem érhetnek a korai lemezekkel egy
szintre, de mégis kiváló hallgatnivalók ezek. Hiába játsszák
szinte mindig ugyanazt, megunhatatlan. 2000-ben megünnepelték a
banda fennállásának 25-ik évfordulóját, szokás szerint a
Brixtonban. 2005-ben kapták meg az első Grammyt - érdekes módon
harminc év után jutott eszükbe, hogy jahoppá itt a világ
legmocskosabb rakendroll zenekara, adjunk már nekik egy Grammyt,
mielőtt még a vén Lemmy feldobja a pacskert.
2006-ban megjelent a Kiss of Death. Az öreg még mindig szeszel,
bár már csak kólával tudja inni a Jack Danielst. Egy koncerten
össze is esett, de az orvosai hiába próbálják más életmódra
szoktatni, egyszerűen képtelenség, ilyen marad a haláláig. Egy
interjú szerint nem kaphat és nem adhat vért, olyan állapotban
van a szervezete, de ne filózzunk ezen, inkább lessük meg őket
minél többször, amíg lehet. Aki pedig tudja, az szerezze be
Lemmy 2002-es White Line Fever című önéletrajzi könyvét, ahol
még rengeteg sztorit olvashat a mocskos rock'n'roll legnagyobb
figurájáról.
Következő részek:
Nikki Sixx (Mötley Crüe)
Ozzy Osbourne (Black Sabbath)
Syd Barrett (Pink Floyd)
Keith Richards (Rolling Stones)
Alice Cooper
Tommy Bolin (Deep Purple)
|