Végezetül

E viszontválaszban több okból sem kívánok Kárpáti Béla Tet(t)emrehívás c. „maga mentségének” (egyébként könnyen cáfolható) állításaival foglalkozni: kedvem sincs rá, értelmét sem igen látom, ráadásul a szerkesztőség által megszabott szűk terjedelem sem teszi ezt lehetővé. Feltűnik azonban e szövegben néhány olyan vád, amely nem hagyható szó nélkül.
„Megtervezett autodafé”: Kárpátinak bizony meg kell barátkoznia azzal a gondolattal, hogy a nyilvánosságra bocsátott munkák nyilvános megmérettetésre kerülnek. Ez a szakmai recepció maradt el sajnálatos módon Kárpáti első „irodalomtörténeti szemléjének” megjelenésekor (1989-ben), és a helyi literátus közösségnek ez a súlyos mulasztása nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az idén megjelenhetett az inkriminált második.
„P. T., az ‘úriember’”: Kárpáti itt a szöveggyűjteményébe „természetes átvétellel” (értsd: hozzájárulásom nélkül, azaz a szerzői jogot megsértve) közölt Van-e miskolci irodalom c. szövegem bevezető passzusára utal. (A durván megcsonkított cikknek egyébként még a lelőhelyét is pontatlanul adja meg. Helyesen: Új Holnap, 1996. júl.) Tudom, hogy a szövegek ki vannak szolgáltatva értelmezőiknek. Azt is tudom, hogy nem szerencsés, ha a szerző értelmezi a saját szövegeit. Ugyanakkor – szembesülve Kárpáti dehonesztáló interpretációjával – meg kell jegyeznem, hogy ebben a bevezetőben én egyaránt elfogadhatatlannak tartom az „úriember”-ként és a „lokalista”-ként tipologizált gondolkodásmódot és mentalitást. Mellesleg egy „úriember” bizonyára nem dolgozta volna ki a regionális irodalomoktatás metodikáját; nem rendezte volna sajtó alá Csorba Zoltán regionális irodalomtörténetét és irodalmi tanulmányait, valamint (szeminaristáival együtt) Lévay József naplójegyzeteit; nem készítette volna el a régió irodalmi emlékhelyeit bemutató kötetet; nem vállalkozott volna az Új Holnap szerkesztésére, nem jelentetett volna meg több tucat tanulmányt a regionális irodalom témakörében, nem írta volna meg az irodalomtörténeti fejezetet a Miskolc-monográfia IV. kötete számára, és legfőképpen nem vette volna a fáradtságot, hogy szakmai bírálatot mondjon a miskolci irodalom utóbbi fél évszázadát „szemléző” műkedvelő kiadványról. (Feltűnő egyébként, hogy a „lokalista” típusában magukra ismerők milyen előszeretettel szorítanának be engem az „úriember”-kategóriába.)
„Rövid (egyetlen) telefonbeszélgetésünk”: Egyszerűen megdöbbentő, hogy Kárpáti egy tizenhárom (!) évvel ezelőtti telefonbeszélgetést szükségesnek tart felidézni (mondanom sem kell, teljesen eltorzított formában), nem reagál viszont számos, az „irodalomtörténeti szemléjével” kapcsolatos alapvető kifogásra. Így nem ad választ arra a kérdésre sem, hogy önerős „irodalomtörténészi” buzgalmát miért tüntette fel „a városi önkormányzat megbízásából” végzett tevékenységnek.
Végezetül: a szakmai hiányosságok, ha a pótlásukra megvan a szándék, megbocsáthatóak; a túlzott magabiztosság is elnézhető, ha meggyőző felkészültséggel párosul; az a szakmai inkompetencia azonban, amely rendkívül fejlett ön(érték)tudattal terhes, nem érdemel kíméletet.
 

Vass Tibor

Utóirat

Köszönöm KB-nak írásom műfaji meghatározását. Sose pazarolnék egy pamfletet a könyvére, „kritikus recenzió”-ról pedig még nem hallottam. A kávéházi kabaré az tetszik.
Autodafékon jelentôs könyveket égetnek, politikai okokból. Itt se könyv-jelentôség nem volt, se politika; érdemtelenség és méltatlanság fôleg nem. A svihákság miatt: faszául megtervezett volt, az biztos, a nyájas-udvarias ellen sem ágálok. De hogy KB-t „zártkörű beszélgetésre” invitáltam volna, az marhaság.
Terjedelmi okokból nem boncolgathatom pl. a félreértelmezett terminusokat, a maga alkotta hibás fogalmait (avantgarde-posztmodern; publikus irodalom), és azt, hogy a szerzô saját bevallása szerint 1950-tôl jelen van az irodalomban – annyira eseménytelen már a „politikai vonalnak nem tetszô” írásokra való hivatkozás, hogy szót nem érdemes vesztegetni rá. Tárgyi tévedései közül egyet kiemelnék: a napilapok irodalmi mellékletei nem folyóirat-pótlások, irodalomtörténetet írni ismeretük nélkül nem lehet; vagy ha igen: ily érdemtelenül.
Cáfolnom kell, hogy a szerzô nem adott kéziratot az Új Holnapnak. Néhány hete kellett ôt visszautasítanom. És nem a „nem tetszés”-sel tettem, az köztudottan nem „esztétikai kategória”.
Az ÚB-könyvek között nincs öt Vass-versfüzet; négy olyan ÚB-kiadvány jelent meg, amelynek borítóján ott a nevem. Közülük egy a Felsômagyarország és az ÚB közös kiadása (lektora és felelôs kiadója a FK részérôl volt), kettô pedig az ÚH grafikai szerkesztôjével közös mű. Erre valóban csak én deríthetek fényt? Néha elég lenne elmenni egy könyvtárba.
Miért kellett az ÚB szervezetének nagy feneket keríteni? Mert volt olyan évünk (1992), hogy tagnyilvántartásunkban kettôezer(!) kártya szerepelt. És értelemszerűen nem vezethette ugyanaz a személy a versszínházat, az irodalmi szalont, a tehetséggondozó műhelyt, folyóiratunk volt és könyvsorozatunk, mellesleg fesztiválokat szerveztünk, írótáborokat, kiállításokat stb. Épp csak annyira volt nagy a fenék, hogy kényelmesen lehessen ülni rajta. Mielôtt túlságosan elhíztunk vagy lefogytunk volna, fölettük magunkat – de errôl már szóltam.
KB olvasta Vass „Fecske Csaba kötetét kritizáló bemutató pillanatképét (amelyben öklendezô kutyája alá tartja a Fecskérôl szóló újságot)”. Nem egy a FCS kötetét kritizáló műrôl volt szó, hanem egy FCS tollából született, könyvemrôl szóló recenziót közlô ÉM-rôl, amit éppen az ominózus hányáskor olvastam – ez kiderülhet az említett szövegbôl (ÚH, 2000 tél). Idáig azt hittem, hogy KB-nak csak az írással vannak gondjai.
„Aki nem küldött (vagy nem kívánt küldeni) közlendô anyagot az antológiába, annak beválogattam a már publikált írásaiból.” Újabban tehát nem arról van szó, hogy a hiányzók többszöri felszólítására nem adtak neki anyagot, hanem arról, hogy a kimaradtakat „tudatosan kirekesztette”. Kevés vicces dolognak örültem jobban. (Állítása szerint nem adott neki kéziratot Balogh, Péntek – ki tudja, kiket „károsított” még meg?, és itt nem a KB által „természetes átvételek”-nek nevezett másodközlésekért járó honorárium elmaradásáról beszélek.)
Maupassant-t, Kassákot, Szerbet és Babitsot idekeverni, és azt állítani, hogy az ÚH bomlásban van, enyhén szólva blama. De a KB-könyvet sem a konferencia elôadói és hozzászólói ítélték nyilvánosan tűzhalálra: szerzôje itt közölt írásával ezt önként magára vállalta.
 

Fecske Csaba

Reflexiók Kárpáti Béla ellenérveire

Továbbra is fönntartom véleményemet, hogy Kárpáti Béla nem vette figyelembe egyetlen kritikai észrevételemet sem, ezért a leghatározottabban elhatárolom magam a könyvétől.
A tények bizony makacs dolgok, azt mutatják például, hogy a Kelet negyedik antológiája a Negyedik üzenet volt és nem a Három hangon. Ez utóbbi Cseh Károly, Csorba Piroska és Furmann Imre verseivel, Serfőző Simon szerkesztésében a megyei tanács és az írószövetség helyi csoportjának közös kiadásában jelent meg 1986-ban. A Kelet negyedik antológiája a kör alapításának 20. évfordulójára, 1993-ban látott napvilágot.
Tény az is, hogy én nem voltam a Kapuk előtt nevű csoport tagja. Nem kardinális kérdés, de tény: nem voltam az.
Kárpáti úgy gondolja, hogy egy vers nincs elrontva azzal, ha egy sor kimarad belőle. Ezt írja: „Hogy egyetlen sor kimaradt (…) a szövegszerkesztő hibája (tán megbocsátható).” Kárpátira jellemző filológiai hozzáállás.
25:10 Soós Zoltán javára velem szemben. Ez bizony már csúfos vereség, aligha teszem ki az ablakba. Ha már a számokkal játszunk (a szám mint esztétikai kategória?), akkor bizony Soós kenterbe veri Pilinszkyt, József Attilát, Petőfit is. Íme, az irodalom Puskás öcsije!
Csak mellékesen jegyzem meg, hogy az én góljaim – könyveim – száma 12. Kárpáti még véletlenül se tud pontos lenni, rá mintha nem illene: vak tyúk is talál szemet.
Kárpáti Béla nem érti, vagy nem akarja érteni, hogy könyve miért rossz, miért rossz a koncepció, hibás a szemlélet, aránytalan a kompozíció.
Újra leszögezem, nem aknakereső módjára, nem árgus szemmel kerestem Kárpáti könyvében a hibákat, azok olyan feltűnőek voltak, hogy első olvasásra szemet szúrtak. Nem állja hát a helyét a „könyvégető inkvizítorok izzadmányos, kínverejtékes hibakereső hadjárata” kifejezés. Nem csupán nyelvtanilag, de ténybélileg sem.
 

Kárpáti Béla

Zárszó – remélem

Megköszönöm a zárszó felajánlott lehetőségét. Valójában nem is akartam (már) a kritika kritikájának kritikáját kritizálni, mert – újraolvasva előbbi reagálásomat, azt csak kiegészíteni tudnám. Két-három ferdítést azonban – mint személyes dokumentum –, szeretnék „kiegyenesíteni".
1. A Porkolábbal folytatott, régebbi telefonbeszélgetés szó szerint úgy zajlott le, ahogy idéztem. (Megjegyeztem, mert ugyanúgy visszatetszett, mint az úriember-lokalista dilemma.)
2. P. T. többször emlegeti az én „önjelölt” irodalomtörténészi státusomat. Nos, hogyan is lesz manapság valaki irodalomtörténész? Elvégez egy vagy két szakos egyetemet (magyar, illetve magyar-történelem), jelentkezik egy adott múzeumba, s – esetleg apuci segítségével – felveszik muzeológusnak. Ekkortól ő már irodalomtörténész még akkor is, ha semmi publikált munkája nincs. Én már akkor, amikor ő „irodalomtörténész” lett, már irodalmi, helytörténeti kutatásokat publikáltam, tanulmányokat írtam az Irodalomtörténet, az Irodalomtörténeti Közlemények, a Napjaink, a Borsodi Szemle és más folyóiratokban. (Újabban fővárosi kiadó adja ki 500 oldalas Kassák-monográfiámat, 15 éves kutatásom végeredményét.)
3. A Miskolc Városi Önkormányzat KM.60.194-3/2000. sz. „Megállapodása” így szól: „A pályázónak a 2000. évi Miskolc város művészeti és tudományos ösztöndíjra benyújtott A miskolci irodalom története II. c. témájú pályázatát a Közgyűlés a V-88/73.288/2000. sz. határozatában foglaltak szerit alkotói ösztöndíjban részesítette.” (Tudnivaló azonban, hogy az alkotói ösztöndíj nem céltámogatás.)
Valami értékrendi zavar támadhatott; amit P. T. rossznak, felkészületlennek tart, azt (Kabdebó L.) mestere és főnöke – előbb – „kellően dokumentált, jó anyagnak”, Serfőző S. pedig „korrekt, becsületes munkának” ismerte el. (Mindketten folyamatosan – Kabdebó némi kihagyással – működtek a miskolci irodalom vezetésében.) Ugyanígy támogatta a tanulmányt Gulyás Mihály volt főszerkesztő is. Elvetették volna a sulykot?
Vass Tibor vitriolba mártott magyarázkodásában egy fontos, válaszra késztető állítást kell helyreigazítanom. Ő az én irodalomtörténeti esszémet nem „utasította vissza”. Nem-közlését azzal indokolta, hogy nem illik az ÚH koncepciójába. (Az idő beszédes: idén októberben!) Főszerkesztője szerint az ÚH nem tud irodalomtörténeti tanulmányokat közölni. (Későbbi terve van a dolgozattal.)
Fecske Csaba szajkózza – már nem az egyenetlenséget! –, hanem az aránytalanságot és a koncepció hiányát. Nos, a 27 éves Napjainknak 14, a Keletnek 5, a Holnapoknak 7 oldal terjedelem jutott. Az antológiában pedig annyit közöltem, amennyit a szerzők (pl. F. Cs.) kiválasztottak. (Vass Tibor is adott anyagot – utóbbi állítása ellenére –, de elégtelen volt az önéletrajza, s hiányzott a fotója, kihagytam a kötetből.)
A bevezető tanulmány koncepciója történelmi időrendet, és tematikus sorrendet követ. Az antológiában pedig (az első kötethez hasonlóan) hármas tükrözésre törekedtem (a szerző bemutatása, a helyi irodalom színvonala és a város költői-mitikus képe). Attól, hogy F. CS. nem észleli a valóságot, attól az még létezik.
S utoljára a szerzői jogról, amit Porkoláb Tibor vetett fel. Hát ha minden publikált műből átvett idézet törvénysértő lenne (nevetséges!), akkor az egész tudománytörténet törvényellenesen működik.
Fiúk, fiúk! (Mert mindhármotoknak apja lehetnék.) Ezek után mit is kárhoztattok a könyvemben? A „jól dokumentált” tényeket, az előzetes adatgyűjtéssel, „korrekt, becsületes munká”-val megírt tanulmányt, vagy az antológiának a szerzők által tetszőlegesen kiválasztott minőségű és mennyiségű szemelvényeit?
Magam e könyvön úgyszólván ingyen dolgoztam. Kritikusaim, tegyétek ezt utánam – jobban, akkor Miskolc irodalma gazdagabb lesz.
Úgy legyen!