A mai Nyugat-Európa országaiban mindenütt arisztokrata családok leszármazottainak százai - gyakran ezrei élnek. Az újkor nemességének arányszámait figyelembe véve, az évszázadokkal ezelotti Európában mindenhol a teljes népesség 5-10 %-át tették ki a nemesek, és ezen népességnek körülbelül 0,3%-a volt fonemes, azaz hercegi, grófi vagy bárói cím birtokosa. Ha ezen arányszámokat átültetjük korunk Európájába, akkor azt kapjuk, hogy a nagyjából 60 milliós Franciaországban és a szintén 60 milliós Angliában legalább 75 ezer angol és 75 ezer francia fonemesi leszármazott él (hercegek, márkik, grófok, bárók utódai)
Ezzel szemben mi a helyzet kis hazánkban? Adonyi Sztancs János újságíró, közgazdász és autodidakta genealogus 2007-ben és 2008-ban megjelent "Arisztokraták ma" címu könyvében ( Editoral, Kossuth Kiadó ) mindösszesen 21 Magyarországon élo, vagy hazánkhoz kötodo magyar fonemesi leszármazottról ír! A felsorolás tehát nagyon rövid:
gróf Almásy Antal, gróf Batthyány Bálint, báró Bánffy Miklós, gróf Benyovszky Móricné, gróf Bethlen Farkas, herceg Esterházy Antal, herceg Festetics György, báró Gudenus János, foherceg Habsburg-Lotharingiai Mihály, gróf Hunyady József, gróf Károlyi László, gróf Nyáry János, orgróf Pallavicini Zita, gróf Pálffy István, báró Podmaniczky Erzsébet, báró Szalay-Berzeviczy Attila, gróf Széchenyi Kinga, gróf Teleki János, gróf Tisza Kata, báró Vécsey Nóra, gróf Zichy László.
Mi történt tehát a magyar arisztokratákkal, grófjaink, báróink színe-javával? Mikor és hogyan "tuntek el" társadalmunkból, meghaltak, külföldre vándoroltak, vagy esetleg részben ma is köztünk élnek? A magyar történelem XIX. - XX. századi idoszakában vizsgálva a nemesség számarányát, arra kell rájönnünk, hogy összesen két nagyobb trauma okozta a magyar arisztokrácia eltunését!
Ha visszanyúlunk a történelemben, és fellapozzuk a magyar társadalom történetét kutató hírneves történészeink írásait, azt találjuk, hogy a reformkort megelozo évtizedekben, egészen pontosan 1800 körül, a Napoleoni háborúk idoszakában a Magyar Királyság területén még 4 hercegi, 79 grófi, és 84 bárói család élt (forrás: Kosáry Domokos: Újjáépítés és polgárosodás 1711-1867, Bp. 1990, 168.p ) Az összesen 167 arisztokrata család összlétszáma, családonként 5 fovel számolva 835 körüli lehetett ( saját becslés ) Pontosan száz évvel késobb, a századelon, 1900 körül még szintén 800 körüli arisztokratáról tudunk. Ám 1930-ra számuk már jelentosen lecsökkent, egészen pontosan 350 -re ( forrás: Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Osiris Kiadó, Budapest, 2004, 190.p)
Azt mondhatjuk tehát, hogy 1800 és 1900 között nagyjából stagnált a magyar arisztokraták száma, ám 1900 és 1930 közt kevesebb, mint felére csökkent. Ennek pedig 5 oka volt: az elso világháború, a trianoni elcsatolások, az oszirózsás forradalom, a tanácsköztársaság, és végül a tanácsköztársaság leverését követo román megszállás, politikai anarchia illetve fehér terror. A nemesség, foleg az arisztokrácia az ország három vérzivataros évtizedének megpróbáltatásai elol külföldi birtokaira menekült, vagyonát magával vitte és nagy részük többé nem is tért vissza.
Késobb 1920 és 1945 közt a nemesi réteg némileg "pótlódott", vitézi rend megjelenésével. Ekkor a magyar nemesség új formája jelent meg, a vitézek avatásával. Ennek során tisztes polgárokból "fabrikáltak" - kétséges európai elismeréssel bíró - nemeseket.
A magyar arisztokrácia 1944-ig hazánkban maradt, még országunkhoz ragaszkodó tagjai, a második világháború alatt kerültek újabb megpróbáltatások kereszttüzébe.
A háború éveiben számos fonemes náciellenes politikusként vált ismertté, és emiatt 1944-ben bujkálásra kényszerült, vagy koncentrációs táborba került. Közülük többen – gr. ifj. Pallavicini György , gr. Pálffy József – aktívan részt vettek az illegális németellenes szövetség, a Magyar Front megszervezésében. 1945-tol viszont azt kellett látniuk, hogy antifasiszta múltjuk ellenére nincs lehetoségük a politikai életbe való újbóli bekapcsolódásra. Azok, akik mégis megkísérelték, keseruen tapasztalhatták próbálkozásaik hiábavalóságát. A származás hátránya erosebbnek bizonyult a személyes érdemeknél. Bethlen István nak 1944 márciusától elobb a német rendori szervek elol kellett bujkálnia, majd a szovjet csapatok megjelenése után a Szovjetunióba hurcolták. A moszkvai vezetés olyan döntést hozott, miszerint Bethlen magyarországi jelenléte potenciálisan veszélyt jelenthet számukra, s a két világháború közötti idoszak egyik jelentos államférfija végül szovjet fogságban halt meg, valamikor 1947–1950 között.
A Horthy-korszak elmúltával tehát újabb "traumák" érték a magyar arisztokráciát: a második világháború, a háború utolsó szakaszában kialakuló nyilas uralom, majd az azt követo szovjet megszállás. Elmondható, hogy 1947 és 1949 között Magyarországon a kommunisták a szovjet hadsereg támogatásával átvették a hatalmat. A pártokat beolvasztották a Függetlenségi Népfrontba (1949 február 1) aztán megtartották az elso egypárti választásokat (1949 május 15) és az új, kommunista parlament új alkotmányt teremtett. Megindult az eroszakos téeszesítés, a vállalatok, áruházak, bankok államosítása.
Az 1945. évi földreform a gazdasági alapokat szüntette meg azzal, hogy az 1000 holdon felüli nagybirtokokat teljesen kisajátította, maximum 100 holdat hagyott meg az eredeti tulajdonosok kezén. Kivételképpen az antifasiszta ellenállók – külön eljárás keretében – további 200 holdat tarthattak meg. Emellett államosításra került mintegy 1500 kastély és kúria is. A helyzetet súlyosbította, hogy az eloírásokat a gyakorlatban számos helyen áthágták, a nagybirtokok és a kastélyok felszerelését, berendezését pedig – a háborús zurzavar közepette – a helyi lakosok többnyire széthordták.
Néhány magyar fonemes a politikai életben próbált meg érvényesülni, például gróf Pálffy József 1945-ben sikertelenül próbálkozott egy kereszténydemokrata arculatú párt létrehozásával, a késobbiekben több párt oldalán is politizált, de 1947-ben az ország elhagyására kényszerült. Legrosszabbul a legitimisták (Habsburg királypártiak) jártak, miután velük szemben mind a magyar, mind a szovjet hatóságok kíméletlenül jártak el. Ifj. Pallavicini Györgyöt 1946-ban legitimista szervezkedés vádjával a Szovjetunióba hurcolták, és két évvel késobb ott is pusztult el egy szibériai lágerben, de hasonló sorsra jutott gr. Pálffy Géza is. Az arisztokráciának reakciós ellenséges elemként való megbélyegzése azt jelentette, hogy az 1946. évi nagy B-listázás kapcsán, vagy attól függetlenül, a mágnások sorra kikerültek az államigazgatásból és a hadseregbol. Viszonylag legtovább a külügyi apparátusban maradhattak meg, itt csak 1947 februárja, a békeszerzodés aláírása után került sor tisztogatásra.
A még ezt követoen is itt maradó magyar fonemeseknek alá kellet vetniük magukat az 1947/IV. törvénynek, mely eltörölte és megtiltotta fonemesi megszólításaik - gróf, báró, vitéz, herceg - használatát.
Bár a veszteségek súlyosak és vélhetoen fájóak voltak, a többség bizonyos fokig beletörodve vette tudomásul a történteket. Jellemzo módon a fonemesi rangokat eltörlo törvény megsértése miatt sohasem került sor bírósági eljárásra. Hg. Esterházy Pál , aki a földreformmal teljesen elveszítette magyarországi vagyonát, nem költözött át ausztriai birtokaira, hanem megházasodott, egy színésznot vett feleségül, és szerényen, visszahúzódva élt fovárosi lakásában.
A foúri réteg számára valamiféle beilleszkedés az elso években nem tunt reménytelennek, a korlátozások ugyanis inkább a közélet különbözo színtereit érintették, s nem terjedtek ki a magánszférára. Muveltségüket, széles nyelvtudásukat kihasználva egyelore lehetett boldogulni, s többen különbözo gazdasági vállalatoknál helyezkedtek el, vagy maguk fogtak vállalkozásba. Lehetoség nyílt arra is, hogy a korábbi társasági életet, kapcsolatokat, informális keretek között, de fenntartsák.
Az arisztokrácia igazi "kálváriája" 1951-ben kezdodött, amikor a"rendszer" ellenségeinek lettek nyilvánítva, és 1951 május és julius között rendészeti határozattal - azaz bírósági ítélet nélkül - megkezdték 13 ezer nemesnek tekintett, vagy vagyonos személy Hortobágyra és más vidéki falvakba történo áttelepítését, vagyonuk elkobzását. A nemesi kúriák, kastélyok és más ingatlanok állami kézbe kerültek, majd sok esetben kommunista pártfunkcionáriusok költöztek ezekbe. Feljegyzések szerint 1951-ben 52 gróf és 41 báró mellett 30 gyárost és mintegy 85 tábornokot "ítéltek" teljes vagyonelkobzásra.
Sztálin 1953. március 5-i halála, valamint az azt követo változások bizonyos enyhülést jelentettek az arisztokrácia számára. Az internálás és a kitelepítések megszüntetése valóban bizonyos fokú szabadságot hozott, az alapveto egzisztenciális gondokon azonban nem segített. Korább államosított lakásaikat az arisztokraták nem kaphatták vissza, anyagi kárpótlásban nem részesültek, és munkavállalási, valamint tanulási szempontból továbbra is diszkrimináció érvényesült velük szemben. Így azután nem véletlen, hogy a korábban kitelepített Pallavicini-Andrássy Borbála fenntartásokkal fogadta a Nagy Imre-kormány enyhülési politikáját.
Az 1956-os forradalom diktatúraellenességével egy új és szabadabb élet lehetoségét villantotta fel a fonemesi származásúak számára is. A forradalom után hatalomra került kádári vezetés az események ellenforradalmi jellegét többek között azzal kívánta alátámasztani, hogy bebizonyítsa: az októberi eseményekben a régi hatalmukat helyreállítani óhajtó arisztokraták fontos szerepet játszottak. Érdemi bizonyítékokkal azonban nem tudtak szolgálni, a forradalmi erok között ugyanis csak elvétve és igen csekély szerepben jelentek meg arisztokraták, nem véletlenül. A korábbi, évekig tartó társadalmi perifériára szorítottság, a különbözo retorziók hatására kialakult bennük a fokozott óvatosság és visszahúzódás reflexe.
Az '56-os forradalom igazi jelentosége inkább abban állt az arisztokrácia számára, hogy a még börtönben lévok kiszabadulhattak, és a határok megnyílásával újabb emigrációs hullám indulhatott el.
A forradalom katonai leverése után eleinte úgy tunt, az új hatalmi berendezkedés a forradalom elotti rendszer egyszeru restaurálása lesz, sot a megtorlás részeként az arisztokrácia ismét kiemelt ellenséggé válik. Az 1960-as évektol azonban olyan enyhülési politika indult el, amely érzékelheto változásokat hozott. Bár ideológiai síkon az arisztokráciát változatlanul 1956 októbere egyik kulcsszereplojének állították be, ennek gyakorlati következményei nem lettek. Az 1963. évi általános amnesztia alapvetoen lezárta a megtorlás folyamatát. Az életszínvonal növelését, a szociális reformokat elotérbe helyezo kádári politika széles rétegek – köztük az arisztokraták – számára hozott javuló életkörülményeket. A munkavállalásnál korábban létezo korlátozások fokozatosan enyhültek, és – a vezetoi pozíciókat kivéve – az értelmiségi pályák is megnyíltak elottük. Ennek részeként 1962-ben sor került a felsooktatási intézményekbe történo felvételiknél a származási korlátok eltörlésére. Bár foiskolákra, egyetemekre az átlagosnál nehezebben juthattak be, az esélytol többé nem voltak elzárva.
A Kádár-korszak végére a volt fonemesek mintegy kétharmada Budapesten élt, és több mint 80 százalékuk diplomával rendelkezett. A reintegráció részeként a nyolcvanas évekre már a közélet szintjén is lehetett mágnásnevekkel találkozni: közülük gr. Esterházy Móric volt miniszterelnök két unokája, az író Péter és a labdarúgó Márton váltak a legismertebbekké.
Összefoglalva elmondható, hogy az elso két történelmi trauma (forradalmak kora, illetve szovjet megszállás) után hazánkban maradó nemesség többsége a sorozatos diszkriminációk hatására az emigráció mellett döntött, és a több hullámban bekövetkezett kivándorlás után csak mintegy 20 százalékuk maradt végleg idehaza. A külföldre távozottak életpályája lényegesen differenciáltabb képet mutatott az itthon maradottakénál. Egy szuk csoport viszonylag kedvezo helyzetbe került azáltal, hogy be tudott illeszkedni az európai arisztokráciába. Többségük számára azonban a külföldi lét, az új egzisztencia kiépítése meglehetosen nehéz feladatnak bizonyult. Nem rendelkeztek könnyen hasznosítható szaktudással, itthoni vagyonukat pedig egyáltalán nem vagy csak töredékben tudták külföldre menekíteni. Egyesek egyéni rátermettségüknek, ügyességüknek köszönhetoen jelentosebb karriert futhattak be: így például a Brazíliában letelepedo gr. Károlyi Lajos egy nagy iparvállalat vezeto beosztású alkalmazottja lett. A mágnások egy része megpróbált a különbözo emigráns mozgalmakba bekapcsolódni, felemás sikerrel. Publicisztikai és irodalmi téren az erdélyi származású b. Wass Albert számított a legelismertebbnek. Politikai oldalról számos emigránsszervezet kínált lehetoséget számukra, s közülük többen – nézeteiknek, politikai orientációjuknak megfeleloen – csatlakoztak is hozzájuk. Elsosorban azok vállalkoztak efféle szerepre, akik már idehaza is kituntek politikai tevékenységükkel. Így például gr. Dessewffy Gyula 1946 tavaszáig a Kisgazdapárt oszlopos tagjának számított. 1947-es emigrációja után egy ideig – 1951–54 között – a Szabad Európa Rádió Magyar Osztályának vezeto posztját is betöltötte, 1949-ben pedig bekerült az emigránsok csúcsszervének számító Magyar Nemzeti Bizottmányba.
A külföldre távozó mágnások nem mutattak különösebb összetartó erot, lényegében szétszóródtak, és beilleszkedtek új hazájuk társadalmába. Az arisztokráciához való tartozás megorzésére, a hagyományos családi értékek fennmaradására leginkább azoknak nyílhatott esélye, akik Nyugat-Európában maradtak, és ott bekapcsolódhattak valamilyen módon a helyi arisztokrácia társadalmi életébe.
A kommunista rendszer bukása, az 1989–90 folyamán bekövetkezo rendszerváltozás elvileg új távlatokat nyitott a számukra, amit elsosorban a korábban külföldön élo arisztokraták használtak ki. A Magyarországon élo fonemesi leszármazottak nem kívánták a fokozottabb közéleti szerepvállalás arisztokrata tradícióját követni.
A privatizáció során széles lehetoségek nyíltak arra, hogy a gazdasági életbe bekapcsolódjanak, esetleg visszavásároljanak valamit régi földjeikbol vagy ingatlanaikból, ezt azonban behatárolt anyagi lehetoségeik miatt nem tehették meg. Bár az Antall-kormány kárpótlási reformja számukra is nyújtott bizonyos anyagi juttatást, ám ez a reformba beépített korlátok miatt meglehetosen szukre szabott volt. A külföldön élo mágnások közül többen hazatelepültek, tevékenységük színterét vagy annak egy részét Magyarországra helyezték. A közvéleményben a legnagyobb visszhangot IV. Károly egyik unokájának, Habsburg György nek Budapestre költözése váltotta ki, amely szimbolikusan kifejezte a család Magyarország iránti figyelmét is. Néhány arisztokrata – Bethlen István a Magyar Demokrata Fórum politikusaként, Szapáry György a Nemzeti Bank egyik alelnökeként – komolyabb politikai, közéleti pozícióhoz is hozzájutott. Többségük az itthon maradottakénál kedvezobb anyagi körülmények között élt külföldön. Ez – már korábban is – lehetoséget nyújtott a hazai rokonok támogatására, de nagyobb méretu gazdasági vállalkozások beindítására már elégtelennek bizonyult. Erofeszítéseiket ezért rendszerint arra korlátozták, hogy a család korábbi vagyonának egy részét – földet vagy különösen a kastélyt – megvásárolják, illetve helyreállítsák. Jellemzo példája ennek a nádasladányi Nádasdy -kastély sorsa. Bár az épület állami tulajdonban maradt, a kilencvenes években lezajlott nagyszabású helyreállítási munkálatokban, valamint a kastély további hasznosításában a család leszármazottai, illetve az általuk létrehozott alapítvány komoly szerepet vállalt.
Csoportidentitásuk 1990 után némi erosödést mutatott. Az egymás közötti kapcsolatok újjászervezésére, erosítésére, kulturális hagyományaik újraélesztésére, társadalmi tevékenységük koordinálására néhány egyesület számottevo erofeszítéseket tesz napjainkban is. Kiemelheto közülük a karitatív tevékenységet folytató Máltai és Johannita lovagrend, a Magyar Történelmi Családok Egyesülete, valamint az Apor-bált évente megrendezo Apor Vilmos Alapítvány. A rendszerváltozás után felfokozott érdeklodés nyilvánult meg a közvélemény részérol az arisztokrácia iránt, s immár maguk az érintettek is egyre nagyobb készséget mutattak arra, hogy a nyilvánosság elott nyilatkozzanak életükrol, családjuk múltjáról. A megnövekedett érdeklodést, az érintettek részérol a megnyilatkozás vágyát számos interjú, publicisztikai írás és önéletrajz megjelenése mutatja. A múlttal való szembenézés irodalmi megnyilvánulásaként látott napvilágot Esterházy Péter önéletrajzi ihletésu Harmonia Caelestis címu könyve is.
Szerk: Harmat Árpád
Felhasznált irodalom :