A magyar nemesség és arisztokrácia története napjainkig
A magyar nemesség a magyar történelem során feudális elojogokkal, kiváltságokkal, és többnyire földterületekkel rendelkezo uralkodó társadalmi osztály volt. A magyar nemesség története a honfoglalásig, és az akkori magyar társadalom törzsi, nemzetségi berendezkedéséig vezetheto vissza. Maga nemes szó sem jelent mást, mint "nemzetes", nemzetséghez tartozót.
A honfoglaló magyarok a Kárpát-medencét nemzettségeik szerint osztották fel maguk között. Az így keletkezett, egy család (nemzetség) birtokában lévo területek képezték a késobbi családi birtokok alapját. A Magyar Királyság létrejötte után mindazon földterületek, melyek nem álltak egy-egy nemzetség fennhatósága alatt, a király birtokába jutottak. Ez a nagy, királyi földterület alapozta meg a királyi adományrendszert, melyben az adományozott föld teljes mértékben egyenrangú a nemzetségi birtokokkal (nem úgy, mint a nádor által adományozott földek).
Így aztán a királytól kapott föld az adományozottat mindjárt a nemesség körébe emelte, majd késobb – miután elfogyott a szétosztható föld – a nemesítés eszköze a kiváltságlevél lett. A középkori magyar nemesség több pontban is jelentosen különbözött a középkori európai többi nemesi rendszerétol.
Mivel a magyar nemesi címeket a közjó érdekében tett szolgálatért adományozták (laurea virtutis, ami gyakran a király szolgálatát jelentette (sic.)) a magyar nemességbe könnyebb volt bekerülni, mint egyéb európai államokban, és emellett a magyar nemesség etnikailag is lényegesen heterogénabb volt, mint bárhol máshol Európában. Jogi szempontból minden nemes egyenlonek volt tekintendo, nem tartozott huséggel más nemeseknek, csupán a királynak (pontosabban a koronának). A középkor folyamán elnevezésük folyamatosan változott ( maiores , optimates , proceres , nobiles ), de a 14. században már báróknak ( barones ), illetve mágnásoknak ( magnates ) nevezték oket
A XIII. századra kialakult a nemesség rétegzodése is, melynek során az örökbirtokokkal rendelkezo korábbi nemzetségfok-törzsfok mágnásoknak - késobb báróknak - nevezett rétege mellett létrejött a szerviensek egyre gyarapodó csoportja is, akik módos szabadokként fegyverrel szolgálva az uralkodót, a királytól szolgálati birtokokat kaptak. II. András (ur.: 1205-1235) idején a szerviensek mozgalmat indítottak szolgálati birtokaik örökbirtokká nyilvánításának elérése érdekében. Késobb mozgalmukhoz csatlakozott a mágnások azon része is, akik sérelmezték, hogy a király külföldi kegyenceknek adományoz birtokokat és méltóságokat.
A nemesi mozgalom 1222-ben az Aranybulla kiadásával érte el céljait, ugyanis a szerviensek birtokai örökletessé váltak, beiktatásra került a nemesi adómentesség, és a király elismerte, hogy az ország nemeseivel szemben még ot is korlátozzák bizonyos szabályok (pl.: személyes szabadságuk garantálása, hadviselés szabályai …stb) Sot azAranybulla 31. pontjában lehetoséget adott a nemességnek a királlyal szembeni engedetlenségre (ellenállási jog). Ezt a nemesség késobb igen sokszor felhasználta. Végül az Aranybulla folyamányaként Magyarországon megindult a köznemesség kialakulása.
Késobb 1267-ben IV. Béla törvénye megerosítette a szerviensek jogait, kiváltságait, és már egyértelmuen nemeseknek nevezte oket. A mágnások (fonemesek) megnevezése ezen dokumentumban már a „báró” címmel járt együtt – megkülönböztetésül az elobbi rétegtol.
Az utolsó Arpád-házi uralkodók a trónharcok illetve a hatalom megszilárdítása érdekében jelentos földbirtokokat adományoztak egyes nemeseknek, ami ezen családok gazdagodását, és mások elszegényedést jelentette. Ez végül is két eredménnyel járt: Kialakult a familiaritás, azaz az elszegényedett nemesek a gazdagabb báróknak huséget fogadtak (ez volt a hubéresi rendszer magyar megfeleloje) Továbbá a nemesség hatalmának jelentos gyarapodása a királlyal szemben. Mindez akkor csúcsosodott ki, mikor a gazdagabb nemesek az interregnum idején a királlyal vetélkedo hatalommal bíró tartományúrrá (kiskirállyá) váltak.
Jelenlétük az ország szétdarabolódásával fenyegetett, így mikor Károly Róbert király hatalomra jutott, elso dolga volt legyozni a kiskirályokat. Ebben támogatták ot a familiáris rendszer függésébol szabadulni vágyó nemesek. Az uralkodó 1312-ben a rozgonyi csatában legyozte az Abákkat, 1316-ban a Koszegieket, 1317-ben a Borsákat. Azonban Csák Mátét, a legnagyobb hatalommal rendelkezo kiskirályt nem tudta legyozni, így csak annak 1322-ben bekövetkezett halála után jutott a Felvidék is Károly Róbert kezére.
A vegyesházi királyok alatt a nemesség és a társadalom szerkezete egyre inkább hasonlított az Európában jellemzo középkori modellre, ugyanakkor a XIV. századtól megint egy új jelenség alakult ki Magyarországon, mégpedig a bárói ligák rendszere. A jelentos hatalmat kezükbe koncentráló fourak ellen történo védekezésül 1351-ben a magyar köznemesség elérte az osiség törvény megalkotását és királyi szentesítését. A törvény a köznemesség védelmében eloírta, hogy a föld semmilyen kényszer – bárói fenyegetés – hatására sem adható el, vagyis csak örökítheto-örökölheto. Az osiség törvény szabályozta eloször azt, hogy a nemesség addig eltéro jogállású elemei – pl.: várjobbágyok, szepesi szolgáló nemesek – egységes és azonos jogi meghatározás rendszerébe kerülhessenek.
Késobb Luxemburg Zsigmond (ur.: 1387-1437) csökkentette, majd Hunyadi Mátyás (úr.: 1458-1490) megtörte a bárói ligák hatalmát, és a köznemesség egyre nagyobb mértékben tudott eloretörni. A köznemesség megerosödésének csúcspontját Werboczy István ítélomester – a köznemesi párt vezére, és késobbi nádor – által 1514-ben megírt Hármaskönyv (Tripartium) jelentette. A híres dokumentumot ugyan a király nem szentesítette, ám az országgyulés elfogadta, és a magyar jogrendszer szerves része lett egészen az 1848/48-es forradalom és szabadságharc idejéig. A Tripartium a fo- és köznemesek közti jog azonosság kimondása mellett összefoglalta a köznemesség addig kivívott jogait, és kimondta, hogy az ország egységét a szent korona jelképezi, melyet a rendek és a király együtt alkotnak. (Vagyis a nemesség joga a törvényalkotás és a szabad királyválasztás.)
A mohácsi katasztrófa, majd a Habsburg hatalom és a török elleni küzdelmek egy új korszakot nyitottak a magyar nemesség történetében.
A magyar arisztokrácia újkori története
A fonemesek tekintélyét részben birtokaik, részben tisztségeik, részben pedig pedig a király által adományozott, örökletes címeik biztosították. A forendunek tekintett családok körének megszilárdulása, elojogaiknak törvényi rögzítése és örökletéssé válása azonban csak a 16-17. század folyamán történt meg. E folyamat lényegét úgy határozhatjuk meg, hogy korábban az elokelok személyre szólóan, külön-külön kaptak meg olyan tisztségeket (országos bárói méltóságot, illetve foispánságot) vagy jogokat (személyes országgyulési részvétel, saját zászló alatti hadba vonulás, vörös viasszal pecsételés joga, stb.), amelyek forendu állásukat biztosították, a 17. század végére pedig már mindannyuknak örökletes, királyi oklevél útján kapott rangja volt. A bárói rangot adományozó oklevelek például úgy fogalmaztak, hogy az adományozott élhet „mindazon kegyelmekkel, elojogokkal, rangokkal, engedélyekkel, mentességekkel, szabadságokkal, és kiváltságokkal, amelyekkel a Magyar királyság … mágnásai és bárói jog és régi szokás folytán, vagy más módon használnak, bírnak és élveznek”.
E folyamatot mutatta be jogi szempontból: Schiller , Forendiség . A 16. századi arisztokrácia eredetérol: Pálffy Géza, Szent István birodalma a Habsburgok közép-európai államában: A magyar királyság és a Habsburg Monarchia a 16. században, akadémiai doktori értekezés, Bp., 2008, 148-153. A 18. századi fonemesség közjogi helyzetérol ld.: Pálmány Béla, A magyarországi nemesség társadalmi tagolódása (1686–1815) , in Mágnások, birtokosok, címereslevelek: Konferencia: Pécsvárad, 1995. szept. 12-13. , szerk. Ódor Imre– Pálmány Béla– Takács Péter, Debrecen, 1997 (Rendi társadalom – polgári társadalom, 9), 37-96: 48-67; Szijártó M. István, A diéta: A magyar rendek és az országgyulés 1708-1792 , Bp., 2005, 46-49, 424-425.
Ha tehát a meg akarjuk határozni a 16-17. századi forendu családok körét, nem hagyatkozhatunk csupán királyi oklevélben adományozott rangokra, hanem figyelembe kell vennünk egyéb szempontokat is. (Már csak ezért is, mert a rangemelési oklevelek kutatási szempontból is nehézséget jelentenek, hiszen szétszórtan találhatók különféle családi levéltárakban, és nincs olyan gyujtemény sem, ahol adataik hiánytalanul megtalálhatók lennének.) A forendu családok körét tehát három szempont: (1) a bárói méltóságok betöltése, (2) az örökletes bárói cím, és (3) a személyes országgyulési meghívások alapján igyekeztünk meghatározni.
Forendu állást a középkori Magyarországon kezdetben kizárólag az országos méltóságok viselése biztosított. Az 1320-as évektol a méltóságviseloket megillette a nagyságos ( magnificus ) megszólítás, amelyet késobb tisztségük letétele után is megtartottak ( Engel , Pál, Nagy Lajos és bárói , in Történelmi Szemle 3[1985], 393-413: 402). A bárók részt vehettek a királyi tanácsban, nevüket pedig tartalmazta a ünnepélyes formában kiállított királyi oklevelek hitelesítésére szolgáló ún. méltóságsor ( series dignitatum ). A 16. század elején Werboczy István nagyhatású jogi munkája, a Hármaskönyv ( Tripartitum ) a következoképpen sorolta föl oket: „Az igazi bárók tehát, kiknek neveit a törvényekbe és a királyi megerosíto levelekbe régtol fogva be szokták iktatni: az ország nádora, az országbíró, Dalmácia, Horvát- és Szlavónia bánja, az erdélyi vajda és székely ispán, a szörényi bán, mert a macsói bánságot a mi idonkben megszüntették. Továbbá a királyi királynoi tárnok- ajtónálló-, pohárnok-, asztalnok- és lovászmester, nemkülönben a temesi és pozsonyi ispánok” ( Werboczy István Hármaskönyve , s. a. rend. Kolosváry Sándor– Óvári Kelemen– Márkus Dezso, Bp., 1897 [Magyar Törvénytár], pars I, tit. 94).
E fölsoroláshoz hozzá kell tennünk a következoket:
a) Werboczy nem említette, de szintén bárói (tehát magnificus -nak címzett, a méltóságsorokban szereplo) tisztség volt a kamarásmester ség, amelyet 1490-ben, II. Ulászló uralkodásának kezdetén hoztak létre ( Kubinyi , Bárók , 149, 192; Kubinyi András, A királyi udvar élete a Jagelló-korban, in Kelet és Nyugat között: Történeti tanulmányok Kristó Gyula tiszteletére , szerk. Koszta László, Szeged, 1995, 309-335: 317-318). Báróként említette az 1553/1554-ben készült, Négyeskönyv is ( QP , pars I, tit. 17).
a) Az ajtónállómester Werboczy idejében egyben udvarmester is volt, majd miután az 1530-as években a két tisztséget külön személyek töltötték be, mindkét méltóságviselo bárónak számított.
d) A 15. század végétol szerepelt egyes méltóságsorokban a kincstárnok ( thesaurarius ) is, akit a Jagelló-korban szintén megilletett a magnificus megszólítás (vö. Szilágyi Loránd, A magyar királyi kancellária szerepe az államkormányzatban 1458–1526 , in Turul 1930, 45-79: 56; Kubinyi , Bárók , 150). Mivel azonban ezt a fontos tisztséget gyakran fopapok töltötték be, és 1528-ban, és a Magyar Kamara megszervezés után megszunt (vö. Soós Ferenc, Magyarország kincstartói 1340-1540 , Bp. 1999), archontológiai összeállításunkban nem vettük figyelembe.
e) A Jagellók uralkodása alatt, a 16. század elején a királynéi udvari méltóságviselok, – bár magnificus -nak címezték oket – már nem szerepeltek a királyi oklevelek méltóságsoraiban (vö. Kubinyi , Bárók , 149). A Habsburg-házi királyok alatt azonban e tisztségek megszuntek és János király udvarából sem ismerjük oket, így összeállításunkban nem vettük figyelembe.
f) A szörényi bán és a többi határ menti bánok a 15. század közepétol nem számítottak bárónak (vö. Engel Pál, Honor, vár ispánság: Válogatott tanulmányok , szerk. Csukovits Eniko, Bp., 2003, 39). Ráadásul az oszmán hódítás miatt nemcsak a macsói bánság szunt meg 1496-ra ( Pesty Frigyes, A macsói bánok , in Századok 1875, 361-380, 450-467: 465; A Magyarország és Szerbia közti összeköttetések oklevéltára 1198–1536 , szerk. Thallóczy Lajos– Hodinka Antal, Bp., 1907 [Monumenta Hungariae Historica / Magyar Történelmi Emlékek, I/33, Magyarország melléktartományainak oklevéltára, 2], 460), hanem 1524-ben hasonló sorsra jutott a szörényi bánság, majd 1552-ben a temesi ispánság is. 1556-tól a magyar királyok erdélyi vajdát sem neveztek ki többé. A szörényi bánokat tehát egyáltalán nem, a másik kettot pedig csak megszunésükig vehettük figyelembe.
A bárói méltóságok nem voltak örökletesek, de mivel a bárók egyben az ország nagybirtokosai voltak (birtokaik gyarapodásához méltóságukkal járó befolyásuk is jelentosen hozzájárult), és vagyonuk öröklodött, leszármazottaikat is számon tartották az ország elitjében, még akkor is, ha a családból éppen senki nem viselt méltóságot. A 15. század végén a tágabb királyi tanácsban már nemcsak az éppen méltóságviselo bárók voltak jogosultak részt venni, hanem az egykori méltóságviselok, sot örököseik is ( Kubinyi , Bárók , 169, 176). Utóbbiakat nevezték a 15. század végén bárófiaknak ( filii baronum ), magyarul „úrfiaknak”, továbbá természetes vagy név szerinti báróknak ( barones naturales , barones solo nomine ), tehát tágabb értelemben a bárókhoz sorolták oket ( Schiller , Forendiség , 265-266; Kubinyi András, in Századok 107(1973), 753-757; Kubinyi , Bárók , 151-152, 195; Fügedi Erik, Uram, királyom…: A XV. századi Magyarország hatalmasai , Bp., 1974, 211).
A föntiek következtében a 16-17. században a forenduség egyik fontos (bár önmagában nem dönto) ismérvének kell tartanunk azt, hogy a családból ki viselt bárói méltóságot. Az alacsony származású méltóságviselok közül ugyanis csak elvétve találunk olyat (ilyen például csebi Pogány Péter vagy tóti Lengyel János), akinek utódai nem kerültek be a forendek közé.
Az „igazi bárók” kinevezése mellett a magyar királyok a 16. század elejétol elkezdtek tisztségviselés nélküli, de örökletes bárói címeket id adományozni. „Titeket és örököseiteket … báróknak nevezünk, választunk és teszünk, valamint a bárók testületébe ( coetus baronum ) írunk és számítunk” – írta például 1507-ben II. Ulászló király Drágffy Jánosnak és Györgynek, az eredetiben fönnmaradt legkorábbi ilyen oklevélben. (Podmaniczky János hasonló oklevele ugyan néhány évvel korábban, 1503 és 1506 között kelt, de csupán formuláskönyvbol ismert.) A bárói címadományozások elofutárának tekinthetok a vörös pecsétviasz használatának engedélyezésérol szóló oklevelek is (a legkorábbit ismereteink szerint I. Mátyás király adta 1483-ban Bánffy Miklós pozsonyi ispánnak és öccsének (vö. Schiller , Forendiség , 169-270), hiszen a késobbi bárói rangemelo oklevelek szintén mind említik ezt a jogot.
A 16. század végére Magyarországon már a méltóságviselokhöz képest többségben voltak azok a bárók, akik királyi rangemelés útján nyerték báróságukat. A század végétol az erdélyi fejedelmek is adományoztak bárói rangot (Báthory István és Bocskay István), amelyek a királyi rangemelésektol csak abban különböztek, hogy „Magyar Királyság bárói” helyett „Magyarország és Erdély báróit” említették. 1606 utáni erdélyi bárói rangemelésre vonatkozó adatot nem találtam, ami összefügghet azzal, hogy 1607-tol kezdve az erdélyi országgyulések többször is határoztak arról, hogy a „liber baronatusság”, amelyen a nagybirtoknak a megyei joghatóság alóli exemptióját értették „Erdélyben in genere mind pedig a partiumban minden helyekrol tolláltatott, az egy Fogarason és ahhoz való fiscalis jószágokon kívül” ( 1540–1848. évi erdélyi törvények , s. a. rend. Kolosvári Sándor– Óvári Kelemen– Márkus Dezso, Bp., 1900 (Magyar Törvénytár), 91; ld. még EOE , V, 175; VII, 543; IX, 432; vö. Schiller , Forendiség , 280).
A 17. század elején kezdték meg a magyar királyok a bárónál elokelobbnek tekintett grófi ( comes ) cím rendszeres adományozását , nyilvánvalóan a Német-Római Birodalomban szokásos hasonló rang mintájára. Voltak azokban a grófi címnek hazai elozményei is. Egyes német birodalmi vagy dalmáciai grófságokat birtokló családok ugyanis Magyarországon is birtokossá váltak (Cilleiek, Blagayak), majd az o példájukra némely nyugat-magyarországi, szlavóniai és horvátországi arisztokraták (Koszegi, Szentgyörgyi és Bazini, Zrínyi) is viseltek örökletes comes címet, már a 14. századtól kezdve ( Schiller , Forendiség , 228-238).
A grófi cím magyarországi elterjedését nagyban befolyásolta, hogy a comes a magyarországi latinságban elsosorban nem örökletes rangot, hanem a megyésispáni tisztséget jelentette, tehát a latin oklevelek alapján az örökös foispánságról és a grófi címrol szóló királyi adományok nehezen különböztethetok meg. Az elso ilyet, a „zagoriai gróf” ( comes Zagoriae ) címét a Cillei család tagjai, majd örökösük, Vitovec János viselték, miután Cillei Hermann 1399-ben megkapta Zsigmond királytól Varasd megye nyugati várait. (Alispánjaikat szintén a comes -nek nevezték). Zagoria megye ugyan nem létezett, de Varasd vármegye ispánját, aki egyben a zagoriai várak várnagya volt, a 14. század közepétol sokszor zagoriai ispánnak nevezték (vö. Pesty , Eltunt vármegyék , II, 308-314; Engel , Archontológia , I, 223). Szintén inkább ispánságnak tekintheto a Hunyadiak „besztercei grófsága”. A besztercei kerület ugyanis királyi magánuradalom volt, amelynek élén ispán állt (tisztségét 1344-tol a székely ispán viselte; vö. Engel , Archontológia , 111). Amikor pedig V. László király 1453-ban azzal tisztelte meg Hunyadi Jánost, hogy besztercei comes -szé nevezte ki ( liber et perpetuus comes Bistriciensis ), akkor a besztercei kerületet egyúttal megyei rangra emelte. Örökletes forendi címre utal azonban az a tény, hogy a „ comes Bistriciensis ” titulust nemcsak Hunyadi János, hanem kiskorú fiai, László és Mátyás is viselték ( Pesty , Eltunt vármegyék , II, 59-65; 124-125; Schiller , Forendiség , 245-248). A harmadik középkori örökletes ispánság 1465-ben keletkezett, amikor I. Mátyás király 1465-ben Szapolyai Imrét és utódait az örökös szepesi ispánokká („ super castro et discrictu Scepus in perpetuos et liberos comites ”) nevezte ki.
Ebbe a sorba illik a Ferdinánd királytól 1527-ben Nádasdy Tamásnak és Majláth Istvánnak adott fogarasvidéki örökös ispánság is (amely korábban a havasalföldi vajdák magyarországi hubérbirtoka volt. vö. Pesty , Eltunt vármegyék , II, 59-65), azzal a különbséggel, hogy a „ perpetuus comes terrae Fogaras ” titulust mind a Nádasdyak, mind a Majláth-leszármazottak egyértelmuen grófi címként értelmezték és használták, azután is, hogy Nádasdy Tamás már 1530-ben, a Majláthok pedig 1567-ben megváltak az uradalomtól (vö. Majláth Béla, A Majláth család nemzedékrendje , in Turul 1888, 1-11: 5-8; Bessenyei József, A Nádasdyak , Bp., 2005, 29). Nem teljesen világos azonban az Erdodyek „monoszlói grófi” ( comes Montis Claudii ) címének eredete. Erdody Pétert ugyan 1565-ben Miksa király nevezte ki Monoszló grófjává, de a címet már néhány évvel korábban is viselte, és a királyi oklevél is hivatkozott egy korábbi elveszett adománylevélre.
Az elso szabályos grófi rangemelésnek csak a Thurzó György számára 1606-ban adott oklevél tekintheto , amelynek szövege már egyértelmuen fogalmazott: „Magyar Királyságunk bárói és mágnásai közül … kegyesen kivéve … ugyanazon Magyar Királyságunk … szabad, nagyobb és örökös grófjainak németül Groffoknak nevezett rendjébe és rangjára emeljük és vesszük”. Azt ezt követo grófi rangemelo oklevelek is mind tartalmazták azt a magyarázó kitételt, hogy a comes nem a megyésispánnak, hanem a német Graf nak megfelelo jelentésben ( a Germanica natione Groff vocatus ) értendo.
Az örökletes forendi címekrol szólva végül meg kell említeni, hogy voltak olyan családok is Magyarországon, akik bárói címüket nem a magyar királytól vagy az erdélyi fejedelemtol, hanem a német római császártól kapták, akár ottani birtokuk révén (mint például Kanizsai János. Különösen az 1510-es években volt jellemzo, hogy a I. Miksa császár magyarországi híveit bárói címmel jutalmazta, sot 1517-ben Perényi Imre nádor a „sárosi herceg” ( dux Sárosiensis ) címet is megkapta tole. Mivel ezeket a címeket többnyire Magyarországon is elfogadták és használták (csakúgy mint a Magyarországon befogadott külföldi nemesek, az indigénák címeit), a birodalmi bárói, grófi vagy hercegi rangokat a magyar királyok által adományozott rangokkal azonos értékunek kell tartanunk.
„A magyar országgyulésekre meg szokták hívni a fopap urakat, a bárókat, a mágnásokat és minden tanácsost, akiknek neveit tudják ofölsége titkárai … Azon bárókat és mágnásokat is [meg szokták hívni], akik többen vannak testvérek, és megosztottan birtokolják javaikat, ahogy az most foként Szlavóniában és Horvátországban teszik. … Felszólítandók továbbá [követek küldésére] a bárók és mágnások özvegyei. És mivel a férfi és a noi nem külön javakat birtokol, az olyanokat külön szokás meghívni, a birtokok okán, amelyeket külön bírnak” – írta egy talán Mátyás foherceg számára készült följegyzés az 1601. márciusára tervezett országgyulés elott ( MOE , IX, 488).
Valóban, a magyar országgyulések középkorban kialakult szokásjogának része volt, hogy az elokeloket a király személyesen hívta meg. Azonban hogy kiket kellett meghívni, azt írott szabály nem rögzítette. Az idézett följegyzés is éppen az ezzel kapcsolatban fölmerült kérdésekre próbált válaszolni. A király ugyanis a 16. század végén nemcsak bárókat hívott meg, hanem „az is szokásba hozatott,” – írta a följegyzés – „hogy külön meghívassanak a nemesek rendjébol is a jelesebbek, akik birtokukkal, ítéloképességükkel és bölcsességeükkel a többiek közül kitunnek.” Egy, az 1569-es országgyulésen készült névsor úgy említette oket, mint „a királyság jelesebb nemeseit, akiknek váraik vannak” ( nobiles regni potiores castra habentes ). Az 1601-es följegyzés tehát javasolta, hogy olyanokat hívjanak meg, akik „a békére és az egyességre törekszenek és jó szándékaik vannak”. Róluk névsort is mellékelt, amelybol kiderült, hogy például Horvátországból és Szlavóniából minden nemest meg kellene hívni, „akik katolikusok és soha nem pártoltak el Ausztriától”.
A királyi kormányzat efféle szándékai természetesen sok vitát szültek, amelyekre végül az 1608. évi országgyulés idézett 1. törvénycikke tett pontot. Ez leszögezte, hogy Magyarország négy rendje közül a fopapok és a bárók (vagy mágnások) személyesen, a nemesek és a szabad városok pedig képviseloik útján vehetnek részt az országgyuléseken, és „a Királyi Fölség ezeken a rendeken kívül királyi meghívólevéllel, senkit a közönséges országgyulésre meg ne hívhasson.” Ugyanakkor „a mágnások rendjére nézve megállapították, hogy a közönséges országgyuléseken megjelent összes báróknak és mágnásoknak a fopapok, bárók és mágnások gyülekezetében helyük és szavazatuk legyen.” A 19. század végén Schiller Bódog ezt a törvényt tekintette a fonemesi rend születésének , mivel ez tett eloször alapveto közjogi különbséget a nemesek és a fonemesek között ( Schiller , Forendiség , 195-206).
Szempontunkból viszont az az érdekes, hogy az egyes országgyulésre meghívottak névsora alapján elvileg teljes képet kaphatunk a magyar arisztokráciáról. Ezeket a névsorokat – mint arra az idézett 1601. évi följegyzés is utalt – a királyi kancellárián tartották nyilván. Az elso ilyen meghívási jegyzék ( catalogus diaetalis ) azonban kutatásunk jelen állása szerint csak az 1583-as országgyulésrol ismert.
A magyar nemesség a 18-19. században
1787-ben több mint 400 ezer nemesi rangú személy élt Magyarországon, Horvátországban és Erdélyben. A nemesség arányszáma Angliában volt a legalacsonyabb, a legmagasabb pedig Lengyelországban és utána Magyarországon, ahol az összlakosságnak mintegy 5 százaléka bírt nemesi kiváltságokkal, vagyis minden huszadik ember nemes volt. A politikai és társadalmi vezetést egészen a 18. század végéig szinte kizárólag a világi és egyházi – katolikus – nagybirtokos fonemesség tartotta kézben. Ennek tagjai töltötték be a legmagasabb tisztségeket. Ok voltak a megyék (comitatus) foispánjai (comes), valamint a katolikus érsekek és püspökök. Ez a legfelso, fonemesi réteg mintegy 70-80, kissé szélesebb kört tekintve nagyjából 200 családból állt. Ezek közül Esterházy, Batthyány, Erdody, Pálffy és más ismert családok – és azok különbözo ágai – képviselték azt a régi fonemességet, amely már az elozo századokban is szerephez jutott.
A magyar nemesség 18. századi összképét azonban színesítette (egyesek szerint davalválta, sic.) az a tény, hogy a korábbi évtizedekben a törökök kiuzése után a kincstár eladósodott, így az udvar sokszor földadományozásokkal és így nemesítésekkel fizette ki azon császári tiszteket, tanácsosokat, hadseregszállítókat és hitelezoket akiknek a korona pénzel tartozott. Így jutott nemesi címhez és birtokhoz a korábban linzi pékmesterbol lett élelmezési fobiztos Harruckern János is, aki 1729-ben már Békés vármegye fosipánja és a Dél-Alföld egyik legnagyobb birtokosa lett. A Rákóczi szabadságharc után az emigrációba ment vezetok, így a fejedelem és Bercsényi Miklós elkobzott birtokait ugyancsak a kincstár vette át, majd adta tovább adományként olyanoknak, akiket az udvar jutalmazni kívánt (Trautson hercegnek-Tokajt; Schönborn grófnak-Munkácsot)
Késobb, Mária Terézia uralkodásának négy évtizede alatt több mint kétszáz kastély és jó néhány udvarház építésérol tudunk. Egy új, a vallásosság régi és szigorú formáitól elforduló felvilágosultabb nemesség kezdett kialakulni. Ekkor kapott bárói vagy grófi címet az Orczy (1736), Szapáry (1722), Sztáray (1747), Dessewfy (1754), Andrássy (1735) és Almássy (1771) család. Az 1760-as évek derekától kezdve pedig foleg olyan középnemesekkel bovült e kör, akik nem annyira osi vagyon és társadalmi pozíciók elismeréseként, hanem hivatali érdemekért kaptak az udvartól grófi, bárói címet . Így a felvilágosult abszolutizmus reformpolitikájának támogatásáért jutott a grófok sorába a Niczky (1765) a Festetich (1766) és a Podmaniczky család.
Sajátos, kelet-közép európai jelenségnek inkább a köznemesség viszonylag nagy arányát és lassan mind jelentosebbé váló szerepét kell tekintenünk. A köznemesek – tehát a fonemesi címmel nem bírók – felso rétegét a jómódú, pár ezer holdas birtokosok, a nobiles bene possessionati alkották, akik alispánként vezeto posztokat töltöttek be a megyék, a nemesség helyi önkormányzati szerveinek életében. Mintegy háromezer ilyen családról beszélhetünk. Ezek tagjai magasabb hivatali vagy katonai pályát rendszerint nem futottak be. Rendszerint a nagyvilágtól elzárva, meglehetosen elszigetelten éldegéltek vidéki otthonaikban, hagyományos formák között, régies patriarchális módon irányítva gazdaságukat. Tevékenységüket a megyei élet és annak fobb eseményei: a választások, tisztújítások, perek határolták körül, és féltékenyen ragaszkodtak rendi kiváltságaikhoz. A köznemesség ezen rétege magát tekintette nemzetnek, szemben az „idegen” fourakkal, polgárokkal, jobbágyokkal. Fiai sokszor jogot tanultak, és utóbb mint táblabírák szerepeltek a megyei törvényszékek ülésein.
A nemesség zöme az elobb említett köznemesi rétegnél jóval alacsonyabb szinten élt. Legtöbbjük kisebb birtokos vagy éppen törpebirtokos volt. Ilyen sorra jutottak az olyan famíliák leszármazottai, akiknek birtoka felaprózódott az egymást követo nemzedékek kezén, illetve felszívódott a nagybirtokba.
A 16-17. század elég suru nemesítései során külön birtokadomány nélkül kaptak nemesi oklevelet egyes csoportok, akiket armális nemeseknek neveztek. Egész falvakat találunk, amelyeknek lakói ilyen kisnemesek voltak. (Késobb a 18. században ez a típusú tömeges nemesítés megszunt.)
Összességében elmondható, hogy a 18. századi Magyarországon a nemesség nem volt bizonyos foglalkozáshoz, életmódhoz kötve. Voltak nemes kocsmárosok, csizmadiák és más kézmuvesek, egyszeru alkalmazottak, egyenruhás hajdúk a nemesi megye szolgálatában. És persze értelmiségiek, hiszen a szegényebbnemes családok fiai, amikor valami megélhetést; foglalkozást kellett keresniük, gyakran igyekeztek értelmiségi pályát választani.
A 19. századi modernizáció és polgárosodás
1. Modernizálás “felülrõl” , az abszolutista állam többnyire merkantilista gazdaságpolitikájának segítségével, a mindenek felett álló államérdeknek alárendelve. Ez az “üvegház”-típus, amely Mária Terézia és II. József korszakától egy jó évszázadig, az 1860-as évekig tartott, jelentõs támogatást nyújtott az osztrák és a cseh tartományoknak az alapozásban, az infrastruktúra kiépítésében, a külkereskedelemben, a vámpolitikában, de az iparosításban kevés maradandó eredményt ért el. Az új fellendülés a múlt század második negyedében már részben vállalkozói kezdeményezés eredménye volt és együtt járt a polgárosodás híveinek növekvõ ellenzékiségével Ausztriában, még inkább Magyarországon.
Az 1848-at követõ abszolutizmus idején bebizonyosodott, hogy a felülrõl vezényelt modernizálás megreked, ha a politikai rendszer a polgári vagy a nemzeti szabadság sziklafalába ütközik. Kitûnt, hogy a tõkés modernizáció kiteljesedéséhez alkotmányosság, liberalizmus és a burzsoá etosz befogadása kellett.
2. A nemesség segítségével történo modernizálás bizonyos fokú tartományi vagy nemzeti autonómia keretében, az átalakulást alátámasztó reformok: a jobbágyság fokozatos megszüntetése, polgári szabadságjogok, mezõgazdasági meliorizálás, iparfejlesztés, a nemzeti kultúra felvirágzása, a nemzettudat politikai erõként való fellépése. Ez a típus sokáig sikeres volt ott, ahol a reformnemesség és a gazdag polgárság szövetségre lépett egymással. Ez a típus, fõleg Magyarországon, az 1848-as forradalom idején s az 1867-es kiegyezés utáni konjunktúra-ciklusban kulminált, a kapitalista szabadverseny körülményei között azonban megtorpant, deformálódott. Egyrészt a nemesség polgárosodása a gyakorlatban jórészt illúziónak bizonyult. A nemzeti liberalizmus polgárosodás-eszményének valósága a nemesség nagy részét, fõként a deklasszálódó gentryt, kiábrándította, és fokozatosan antiliberális-antimodernizációs irányba terelte. Másrészt a zömmel asszimilált elemekbõl rekrutált nagyburzsoázia nem tudta a gazdaságban elfoglalt vezetõ szerepét a társadalomban és a politikában is megszerezni.
A középosztály
A fentiekbõl már kitûnhet, hogy mindenütt a középosztály a hangadó és mérv-adó tényezõ, bármennyire rangosabb és homogénabb volt is felül a fõnemesség, és tömegesebb, szervezetebb alul a munkásság. A Habsburg-monarchia arisztokráciája származás, rokonság, pozíció és mentalitás tekintetében kiváltképpen homogén csoportot alkotott, még ha a tartományi fõnemességet a lokálpatriotizmus, a magyarok jó részét pedig határozott nemzettudat kötötte a hazájukhoz is. A közép-európai arisztokrata elit összehasonlítása nem lenne különösebben nehéz, de különösebben reveláns felfedezés sem.
A középosztály azonban olyan bonyolult, heterogén képzõdmény, amelyet lehet és érdemes alkotóelemeinek összetétele szerint strukturálisan is, a csoportidentitások változásai szerint dinamikájában is megvizsgálni. Az elsõ módszer alkalmasabb az összehasonlításra, a második viszont jobban tükrözi a történetiséget, a változó helyzetekhez való alkalmazkodások mozgástrendjét. Kezdjük az elsõ metódussal, egy rövid összehasonlító strukturális vázlattal.
A középosztály a klasszikus angol fejlõdésben is meglehetõsen heterogén alakulat. Eric Hobsbawm definíciója szerint a middle classes “különbözõ polgári csoportok összessége, amely társadalmilag a fõnemesség–gentry és a kis- polgárság–munkásosztály között helyezkedik el. A brit középosztálynak bizonyos közös vonások kölcsönöznek gazdasági-társadalmi koherenciát, és fûzik az osztály ideáltípusához, az ipari tõkéshez”, ámbár a kereskedõ- és pénztõkés csoport nála jóval gazdagabb, a diplomás értelmiség jóval mûveltebb volt. Hugh Seton-Watson három nagyobb csoportot sorol a középosztályba, a tulajdonképpeni gazdasági burzsoáziát, a hivatalnokságot és a szabad foglalkozású értelmiséget, bár ez mindkettõtõl különbözik mentalitásban és társadalmi funkcióban. Abban viszont mindketten megegyeznek, hogy ez volt “az az osztály, amelyet általában a közösség legokosabb és legeredményesebb részének tartottak”. Ez az osztály az erõs mobilitás révén bizonyos konvergenciát teremtett önmagán belül, és egyszersmind kapcsolatot az alsó és felsõ rétegek között.
Nem nehéz felismerni, milyen nagy különbség állott fenn az angol (a nyugati) és a közép-európai középosztályok között. Elõször is, régiónkban a középosztály gerincét hosszú idõn át a közép- és kisnemesség alkotta. Hozzá zárkózott fel a hagyományos és az új, tõkés polgárság, amely kisebb-nagyobb mértékben asszimilált elemekbõl került ki, és nem olvadt össze a régi vezetõ réteggel. Másodszor, a középosztály soknemzetiségû és sokvallású volt, mindenütt a nemzeti eszme hordozója, az autonómia vagy a szeparatizmus képviselõje. A kisebbségi népek közép-osztályai ipso facto nem egyesültek a többségi nemzet amúgy is heterogén középosztályával. Ez a megosztottság áthatotta mind a birtokos burzsoáziát — amelynél a nemzeti konfliktusok gyakran keresztezték a gazdasági érdekközösséget —, mind a mûvelt polgárságot, amelyet a hatalmi pozíció és a társadalmi funkció is sokszorosan megosztott. Ezek szerint világosan meg kell különböztetnünk egy ország lakóinak, és a benne elõ nemzeteknek a társadalmi tagozódását. (Nyilván egészen más lesz a csehországi vagy magyarországi és a cseh vagy magyar társadalom struktúrája.) Ellentétben a nyugati fejlõdéssel, a közép-európai középosztály-formálódás fõ tendenciája az eleve adott heterogenitást politikai és szervezeti síkon is kifejezõ divergencia volt.
A kialakuló magyar középosztály eredetét és jellegét tekintve lényegesen különbözött az osztráktól. Zömét a középbirtokos nemesség , a hozzá tartozó nemesi értelmiség és a nem-nemes honorátiorok alkották, akiket — a német fogalmat adaptálva — “ Bildungsadel ”-nek nevezhetnénk. Erre a nemesi középosztályra erõsen hatott a felvilágosodás, majd a liberalizmus. Anyagi helyzetének romlása, a feudális rendszer globális válsága és a Habsburg-abszolutizmus merev konzervativizmusa ráébresztette a modernizáció elkerülhetetlenségére. A magyarországi polgárosodás élén a nemesi középosztály liberális elemei állottak, akik mögött a gyermekcipõben járó vállalkozó polgárság, nagyrészt a szepesi szászok és az asszimilált zsidó polgárok vékony rétege állott. A városi céhpolgárság zöme a kormánypárti konzervatív fõnemességgel rokonszenvezett. A nemesség vezette nemzeti szövetkezés a levert szabadságharc ellenére inkább megerõsödött, és képesnek bizonyult az ország alkotmányos szabadságának, az 1867. évi kiegyezéssel biztosított belsõ autonómiájának kivívására. A század utolsó negyedében azonban Magyarországon is megváltozott a középosztály összetétele és belsõ tagozódása.
A kiegyezést követõ fél évszázad alatt a birtokos nemesi családok száma 14-15 ezerrõl 6-7 ezerre csökkent. A lesüllyedtek zöme köztisztviselõi pályára lépett, ahol a vékony felsõ réteg a hatalmi elithez kapcsolódott, de a többség a középosztály szerényebb módú alsóbb rétegeibe szorult. Akárcsak az osztrákban, a magyar középosztályban számra és súlyra roppant befolyásos volt a hivatalnokság, amely 1867 elõtt nagyrészt megyei és városi szinten mûködött, és a szabadfoglalkozású értelmiség, amely az 1848. évi választójogi törvény szerint a diplomásokat: tudósokat, mûvészeket, lelkészeket és tanítókat foglalta magában. Számuk, akárcsak Ausztriában, rohamosan nõtt az 1840-es években becsült 60-70 ezerrõl 1910-ben 320 ezerre. Szakmailag a réteg köztisztviselõkre, magántisztviselõkre és diplomás értelmiségre oszlott. Az egész rétegnek csupán 18%-át tették ki a nemzeti kisebbségek. A köztisztviselõk mintegy a negyede volt gentry származású, ennyire tehetõ részesedésük a diplomás csoportban is. Érdekes hogy a zsidóság részaránya az elsõ csoportban elenyészõ, a másodikban 40%, a szabad diplomások csoportjában egynegyednyi, az egész rétegben 23% volt.
A középpolgárság etnikailag, vallásilag, vagyonilag roppant heterogén volt. Ide sorolták a jómódú üzletembereket, fõként német és zsidó kereskedõket, vállalkozókat, a nemzetiségi burzsoáziát, de a tradicionális kiskereskedõket és iparosokat is. Ezt a “habarék-polgárságot” — ahogyan a kortársak nevezték — sem érdek-, sem értékközösség nem kapcsolta össze, többnyire a felettük elhelyezkedõ mintaképhez igazoltak. A polgárság nagy része hamarosan átvette a gentry értékrendet, sõt beolvadt az “úri” középosztályba. Ezzel szemben a tõkés szellemû polgárság s a diplomás értelmiség zöme nem tudott, nem is akart összeházasodni, sem politikailag, sem társadalmilag a gentryvel. •Õk alkották a liberális polgári középosztály gerincét.
A magyar nemesség a dualizmus idején (1867-1918)
A dualizmusban kettos társadalomszerkezet jött létre, vagyis a hagyományos, feudalizmusra jellemzo rétegek – mint a parasztság, kis és középbirtokosság és nagybirtokosság - mellett kialakult a modern polgári államokra jellemzo társadalmi tagozódás is, vagyis megjelent a munkásság, kispolgárság és ipari-tokés nagypolgárság is. Ám ki kell emelni, hogy a nagybirtokos arisztokrácia tekintélye, társadalmi presztizse és gazdasági-politikai primátusa, illetve hatalma megmaradt a dualizmus idején is.
A legnagyobb földesurak körébe tartozó alig kétezer család kezén volt a földterületek 30%-a, ám még köztük is voltak különbségek. A legfelso 300 család óriás latifundiumokat birtokolt, melyek mérete 10 ezer holdat is meghaladta. Ide tartoztak például az Erdodyek, Nádasdyak, Majláthok, Károlyiak, Batthiányiak, Széchenyiek, Andrássyak, Zichyk. Alattuk a néhány ezer holdas nemesek helyezkedtek el, akik a miniszterek, foispánok, diplomaták rétegét alkották, majd az ezer holdas birtokosok következtek és azok az újburzsuá elemek, akik bár hatalmas vagyonnal rendelkeztek, gazdagságukat nem a birtokaikból szerezték, csupán a társadalmi felemelkedés miatt szereztek földeket. Összességében elmondható, hogy a nagybirtokos arisztokrácia jelen volt az ország politikai vezetésében, a birtokrendszerben és az ipari nagyvállalatok igazgató tanácsában is, így a legfobb hatalom az o kezükben összpontosult.
A középosztály már korábban említett rétege a dualizmus idején jelentosen kiszélesedett. Az elszegényedett és így birtokaikat elvesztett köznemesi elemek társadalmi rangjuk megorzése érdekében hivatalvállalással igyekeztek érvényesülni, így kialakult a dzsentri réteg . Magán és állami tisztviselok, katonatisztek, értelmiségi szabadfoglalkozásúak (jogászok, orvosok, mérnökök) egyre nagyobb része a hajdan birtokokkal rendelkezo, de földjeiket elvesztett középbirtokos nemességbol kerültek ki. Nagy részük jól csengo nemesi nevét, esetleg címét tudta csupán „áruba bocsátani” és vagyontalanul igyekezett beházasodni egy-egy újgazdag, ám korábban alsó sorból felemelkedo polgári családba. ( A Mikszáth Kálmán által 1906-ban megírt Noszty fiú esete Tóth Marival címu mu, jól bemutatja a jelenséget .)
A valóban földjein gazdálkodó középnemesség száma a dualizmus során folyamatosan csökkent, és a korszak második felére már csak 5-6 ezer családot jelentett. Ezzel szemben a nemesi címmel bíró, ám csupán parányi földterülettel rendelkezo elszegényedett kisnemesség száma megnövekedett. Egy részük életmódját, vagyonát és földjei nagyságát tekintve alig különbözött a parasztság felso rétegeitol.
A dualizmus korszakának 700-800 ezer fot kitevo nemesi rétege tehát egy rendkívül kiszélesedett vagyoni skála mentén élte életét. A néhány holdas kisnemestol a polgárosodó köznemesen át, a több tízezer holdas arisztokratáig, a „nemes” megnevezés sokféle gazdasági és vagyoni helyzetet takart. A magyar nemesség társadalmi megbecsülése, presztizse – eltéro mértékben ugyan – de mégiscsak minden résztvevo esetében biztosított egy különleges elsobbséget és érvényesülési lehetoséget Magyarországon.
A magyar nemesség a Horthy-korban
Az elso világháború elvesztésének traumája, a Monarchia felbomlása (1918) és a Magyar Királyságnak a Trianoni diktátumban történo megcsonkítása a nemesség megítélésben is némi változásokat hozott, különösen a forradalmak után (1919) kialakuló Horthy rendszer konzervativizmust és hagyománytiszteletet megteremteni akaró légkörében.
Mindazonáltal az ezer holdon felüli birtokkal rendelkezo földtulajdonosok száma a határváltozások következtében megcsappant. A századelon még több mint kétezer nagybirtokost, s ezen belül nyolcszáz arisztokratát mutattak ki a statisztikák. Ám 1930-ban azonban már 745-öt illetve 350-et.
A vagyonukat elvesztok közé tartozott többek közt Bethlen István, aki a háború elott 5500 holdas földbirtokkal rendelkezett Erdélyben, s ebbol származó jövedelme meghaladta az akkori miniszteri fizetést. Az imperiumváltozás és a romániai földreform következtében a szüloi kastély, a kastélypark s némely ingóságai kivételével szinte mindenét elvesztette, s azért, hogy a földtol ne szakadjon el teljesen, 1923-tól 1500 holdas birtokot bérelt a Dunántúlon. Ugyanígy vagy ehhez hasonlóan járt Teleki, Apponyi, Károlyi Gyula s még sokan mások.
A nagybirtok gazdasági súlya ennek ellenére nem csökkent, hanem nott a trianoni Magyarországon. Az 1000 holdon felüli nagybirtokosság az ország földterületének 1935-ben 30%-át tartotta kezében, miközben 1895-ben, az akkori országterületen csak 24%-át. Többen – elsosorban az új helyzettel és ezen belül Horthy kormányzóságával megbékülni nem tudó habsburgiánus, katolikus és „dunántúli” arisztokraták – a politikának is hátat fordítottak. Azok az arisztokraták, akik a Horthy-korszak negyedszázada alatt irányító szerephez jutottak, többnyire az „osibb” és magyarabbnak tartott fonemesi családokból kerültek ki. Ezt az is példázza, hogy a kor három grófi miniszterelnöke közül ketto, Teleki és Bethlen egyaránt Erdélybol származott, s Bethlen ezen kívül még kálvinista is volt.
Megingott, de még mindig hatalmas gazdasági erejére, történeti hagyományaira, és változatlanul nagy társadalmi presztízsére támaszkodva a nagybirtokos arisztokrácia mindazonáltal a Horthy-korszak politikai életének is meghatározó tényezoi közé tartozott. Ugyanakkor a dualizmus korához képest az uralkodó eliten belüli különleges helyzetük csökkenoben volt, és egyre inkább osztozniuk kellett a hatalmon a nagypolgársággal .
Az úgynevezett középosztályba 1930-ban mintegy 360 ezer kereso, az eltartottakkal együtt pedig 780 ezer fo, tehát a kereso és az össznépességnek egyaránt mintegy 9%-a tartozott. A századelo történelmi középosztályának legfelso csoportjai, így például a 200 és 1000 hold közötti úri középbirtokosok – mintegy 2200 család – jelentos része, továbbá az államapparátus vezeto tisztviseloi – ugyancsak néhány ezer család – lényegében a nagybirtokosság és a nagypolgárság mellé emelkedtek, s az 1920-as évek elejétol az uralkodó elit harmadik nagy csoportját alkották. Közülük került ki a legfobb állami hatalom birtokosa Horthy Miklós, s ok tartották kezükben a hadsereg, a csendorség és a közigazgatás számos kulcspozícióját is. 1927-ben a nemesi, de nem arisztokrata származásúak töltötték be a miniszterelnöki hivatal vezeto posztjainak 52%-át, a Külügyminisztériumban 45, a Belügyminisztériumban 43, s a Pénzügyminisztériumban 33%-át. A 24 alispánból ugyanekkor 13 minosült dzsentrinek.
A Horthy-korszak hivatalos állami ideológiájaként emlegetett „keresztény nemzeti gondolat” jellemzoi közé tartozott a hagyományokhoz ragaszkodó konzervativizmus, a revizionalizmus, az egyházak támogatása és a nemesség megbecsülése, elsobbségének biztosítása. Ennek egyik jele volt, hogy az 1926/22 törvény újra létrehozta a forendi házat felsoház néven, és ebben abszolút elsobbséget biztosított a fonemesség és egyházvezetok számára. (A felsoház 242 tagjából 152 –ot az arisztokrata családok maguk közül választottak meg, illetve 33 egyházi foméltóság is helyet kapott a testületben. Így elmondható, hogy a felsoház minimum 76%-a fonemesekbol és fopapokból állt.)
A Horthy-korszak nemesi társadalmában különleges, és Európában sajátságosnak tekintheto formája volt a kormányzó által kezdeményezett nemesítés vagy nemessé tétel. Mivel a bárói és grófi címek adományozása szigorúan királyi felségjog volt, és Magyarország 1918 óta nem rendelkezett uralkodóval - lévén hogy államformánk 1920-tól király nélküli királyság volt - így nem volt olyan személy, aki a nemesítést megtehette volna. Viszont Horthy mindenképp ki akart alakítani egy személyéhez és rendszeréhez teljesen huséges, és megbízható réteget, akiket részint múltbéli huségük jutalmazása, részint a jövobeni huségük szavatolása miatt egy eros kapoccsal szeretett volna magához láncolni és megkülönböztetni. Így jött létre a vitézi rend 1920 augusztus 10-én.
Vitézi címet kormányzó is adományozhat, és ezzel is ugyanazon megkülönböztetési cél elérheto, mint a bárói-grófi címek adományozásával. Így kialakult a nevek elott használható „vitéz” szó, a címmel adományozott vitézi birtok (50 hold) rendszere és az az új presztízs amellyel a vitézzé nyilvánított korábbi polgárok Horthy jóvoltából rendelkezhettek.
A Horthy-korszakot és a második világháborút követo szovjet megszállás véget vetett a nemesség elsobbségének és megkülönböztetett helyzetének. Az 50-es évekre a magyar fonemesi családok túlnyomó része külföldre menekült, egy részük az üldöztetések és kényszermunka táborok áldozatául esett, és egy igen kevés részük „beolvadt” az új társadalmi rendszerbe. Az 1947. évi IV. törvény eltörölte – és megtiltotta – a nemesi rangok, címek és elonevek használatát.
Szerk.: Harmat Árpád
Felhasznált irodalom :