hagyományhű magyar katolikusok

SZŰZ MÁRIÁNAK, MAGYARORSZÁG KIRÁLYNŐJÉNEK
felajánlott honlapja

"BÍZZATOK, MERT ÉN LEGYŐZTEM A VILÁGOT"

KATOLIKUS-HONLAP FÓRUM BEJELENTKEZÉS REGISZTRÁCIÓ
 
A hozzászólások nem a honlap szerkesztőjének, hanem az egyes hozzászólóknak a véleményét tükrözik.

(153) Honlap-II.
(8) Róma
(13) Végidő ??
(157) Pius-ügy
(16) A honlapról
(165) Gondolatok
(278) Honlap
(244) Magyarország
(121) Világegyház
(54) Jövő/Remény
(199) Hírek
(1) Lelkiség
(58) Mások helyett
(199) Kérdések
(34) Hitünk
(77) Fatima
(16) Assisi-ügy
(47) Közlemények
(20) Hallottam...
(66) Fórumozás
(12) AZ ISTENI IRGALMASSÁG
(88) Evolúció
(151) Liturgia
(12) Katolikusok tennivalói
(141) A világ
(9) "Nemcsak kenyérrel..."
(1) Adok-kapok
(140) ki a hibás?
(50) Magán üzenetek
(12) Történelem-hamisítás
(23) Örömeink
(77) Városmisszió '08
(17) Erkölcs
(55) Tekintély
(88) Vélemények
(9) Kis Római Zsolozsma - "reklám"
(8) Problémák
(44) Bibliothecula
(44) Hibajelzés
(20) Mi a teendő?
(28) Viták
(9) Anglikán-kérdés
(2) Aláírásgyűjtés vagy fsspx
(1) KATEKIZMUS
(8) Ha a Katolikus...
(7) Klerikalizmus
(27) Reakciók
(8) Tudomány és fejlődés
(20) Mindennapok
(9) Metanoia
(5) Kapcsolatok
(6) Pisti
(5) "Bízzatok..."
(27) SJM
 
Metanoia
 

Még nem jelentkezett be, így nem írhat a fórumba

 pro Christi adatok | 2008.10.26 14:06 | 9
Nem suhant át a kérdésen, hanem valóban nem tértem ki rá.
Budapesten élek. Közelebbit esetleg valami kevésbé nyilvános módon mondanék erről, ha szükséges. Nem azért, mert titok, hanem, hogy az emlegetett papnak ne gyűljön meg a baja azért, mert ráismernek és mert itt dícsérem őt, ami ugye azt jelenti, hogy ezt a jellemző fősodor ellenében tehetem csak meg. És alaptalan is volna, ha bármilyen esetleges kellemetlenség érné emiatt, hiszen nemcsak rendes ember és a mai "teológiailag" kissé zilált állapotok közepette is hiteles pap, hanem azért ugyanakkor mai pap is, aki semmiben sem szeretne ellentmondani az Egyháznak (nem is teszi) és teljesen képviseli is azt. Elfogadva, hogy az Egyház, mint mindenkor, mai állapotában is AZ Egyház. Mert egyébként és tulajdonképpen mi is volna az?
Mindenestre néhány tény:
- idősebb papról van szó, aki még viszonylag sokáig misézett tridenti módon, tehát tökéletesen otthon van benne
- történetesen igen nagy tájékozottságú ember
- hitében is hiteles számomra (óh, magyar nyelv: "HIT"eles!, milyen érzékletes ez is)
- mégis elfogadja a NOM-ot, mint a mai Egyházat (mert ő az Egyházat fogadja el elsősorban, ahhoz hű, így annak mindenkori helyzetében él, mint éppen érvényes katolicizmusban) ezérts nem is kultiválja nagyon azt a nézetet, miszerint a tridenti az igazi és teljesen a NOM szerint él
- és bár ő a NOM-om belül konzervatívnak és értékhűnek számít
- és jól ismeri a tradicionalista mozgalmakat
- mégsem azt tekinti "A" katolicizmusnak, hanem azt, amiben az Egyház mindenkor van. Ennélfogva a mai misét igazi misének tekinti.
- következésképpen a tradicionalista mozgalmat (különösen Lefebvre követőit) egyfajta miniskizmaként definiálja. Szerinte, ha valaki a pápától külön is püspököt szentel fel, az szakadár.
- a belvárosi mise ugyan hivatalos és definitíve is az Egyház "keretében" zajlik, mint a Motu Propriohoz kötődő esemény (egyébként nagyon jól ismer mindent, így a belvárosi miséket is)
- mégis és ezek miatt, fentieket összerakva, inkább elutasító lenne, mint nem az
- amúgy minden vasárnap misézik ő maga is

Ezért az igaz ugyan, hogy:
egy ilyen kérdésfelvetés esetleges kimenetelét én nem tudom előre sem megítélni, sem megszabni,

mégis és emiatt:
sokkal inkább valószínű az, hogy egy ilyen ötlettel nagyot és többet ártanék, méghozzá több "fronton", mint használnék, hiszen a reakció és az amögött meghúzódó vélemény is sokkal inkább valószínűsíthető, mint nem.

Következtetés:
Bár ezt megint nem én szabom meg, de valószínűsíthető az a helyzet, hogy ő éppen a maga helyén és kimondottan ott hiteles pap és személyiség (egyébként is, mindenki csak ott tud vagy nem tud az lenni). Ez nem azt jelenti, hogy ez a tény a modern formát igazolná a tradícióval szemben, csupán azt, hogy ő, személy szerint, abban hiteles és valódi pap, illetve, hogy abban viszont hiteles.

Opció:
nem tartozom az ő gyakori és állandó beszégetőpartnerei közé, de a kérdés felvetésének lehetőségét fentiek miatt azért még nem száműzöm eleve és elvi szinten a megemlíthetetlen dolgok közé.
Csak nem valószínű.
Ám az ötlet maga logikus, következetes és szimpatikus.

 Minister Primus adatok | 2008.10.25 22:36 | 8
Egyébként hovávalósi Maga? Elnézést, ha valahol már emlitette és én pedig átsuhantam rajta! :)
Csak gondolkoztam, milyen jó lenne elvezetni azt az Atyát egy igazi misére, pl. a budapesti belvárosi templomba! :D

 pro Christi adatok | 2008.10.23 15:00 | 7
A református ministráns esetével kapcsolatos bejegyzésemnek fejleménye van:
nem bírtam ki, elmentem a lakóhelyemhez közeli plébánia öreg papjához (pontosan és célzottan azért, mert ő is a NOM-ban szolgál és teljesen elfogadja azt) és mindezt elmondtam neki.
Ezt azért tettem, mert ő még olyan, aki nem tűri a gitárt, főként nem az oltár közelében még akkor sem, ha emiatt a kedves liberális hívek egymás között pocskondiázzák is. Ezen kívül az, hogy konvertálásom óta még nem láttam kézbeáldoztatást, az annak köszönhető, hogy csak oda jártam misére és ő ezt nem tette gyakorlattá. Sőt, ha nagyobb ünnepen máshonnan is jönnek hívek, ezt áldoztatás előtt el is mondja. Ezen kívül, megtartotta a templomban a főoltárt is. Sőt, a miséit úgy fejezi be sokszor (néha latinul), hogy nekünk háttal, a régi főoltár felé fordulva imádkozik vagy térdel előtte jó ideig.
Nos, bementem hozzá és elmondtam, hogy kijöttem miséről és, hogy miért.
Láttam, hogy mialatt beszéltem, pulykavörös lett az arca és a következőket mondta:
nagyon jól tettem, hogy kijöttem a miséről, az lett volna bűn, ha maradok és tragédia az, hogy rajtam kívül mindenki boldog volt és senki sem ismerte fel ezt. Mindezt megköszönte nekem. Azt mondta, hogy ez a legdrasztikusabb szentségtörés volt a paptársa részéről és, hogy ez egyértelműen a sátán megnyilvánulása volt, sőt, minden ilyen jellegű dolog az Egyház gyakorlatában az. Beleértve Taizét is, ha ilyesmi ott előfordul, bár ő erről nem tudott és a "karizmatikus" mozgalmat is. Egyetértett abban is, hogy ez teljesen szektás és a sátán által befolyásolt tendencia, amelyre II. János Pál szerinte csak azért adhatta áldását, mert ezeket a jelenségeket a környezete eltitkolta előtte.
Azt is mondta, hogy ezt el szeretné mondani paptársai között és azt is, hogy ezeket a dolgokat napi szinten lehet tapasztalni. Ehhez kérte a felhatalmazásomat, hogy elmondhatja-e (nevem említése nélkül), amit tőlem hallott. Mondtam, hogy egyenesen kérem, hogy mondja el és akár a nevem sem titok (ezt persze nem mondja úgysem).
Ezért én sem tartom visszásnak, hogy erről beszámoljak.
Azzal zárta a beszélgetést, hogy bár minden pap úgy ismerné és venné komolyan a hitét, mint egyes laikusok és megkért, hogy imádkozzam az Egyházért és értük, papokért, mert nagyon is rászorulnak.
Kívánom, hogy sokáig álljon még a plébánia élén: előre aggódom, hogy amikor már nem ő lesz ott, esetleg oda sem mehetek már többet, ha nem akarok rögtönzött misével vagy az ambóban fellépő, hangulatos rockzenére lejtő táncosnőkkel, netán karizmatikusan, eksztázisban és szentimentális rajongásban elaléló hívekkel találkozni.

Egyébként, missziós vasárnap lévén, a 6 órás misét aznap egy indiai származású verbita tartotta.
Elcsodálkoztam, mert a NOM körülményeihez képest nagyon tisztességes liturgiát vezényelt le, kihozta a maximumot, amit a NOM-ból lehet. Nem volt hanyag, szabálytalan vagy lezser, sőt, - bár a homilia is átgondolt volt - nem arra helyezte a hangsúlyt - mint sok NOM-os -, hanem az Eucharistiára. A felmutatást pedig - ezt más NOMosnál még így nem láttam - úgy végezte, azzal a gesztussal és kivárással, mint a tridentek, csak hát ugye felénk fordulva, szembemiséző asztalnál. De amit tehetett, megtette, kifejezetten nem a lakoma, hanem az áldozati jelleget hangsúlyozta ki.
Ez nem a NOM mentségét jelenti vagy a vele szemben tanúsított kompromisszumot, minthogy azt nem jelentheti, mert az más dolog. Nem is ezért mondom, csak azért érdekes volt és ezt is el kell mondani. Ha mindenki csak annyira lenne tisztességes, mint az a két NOM-os pap, akivel aznap találkoztam, már nem lennének brékelő és dalolgató, zakóban liturgiát levezető és szentségtörő papok azzal együtt, hogy a NOM akkor is NOM marad(na).

 pro Christi adatok | 2008.10.17 23:03 | 6
Kedves Vágfalvy!
Én, Önnel ellentétben, teljesen autodidakta vagyok. Ezért nem mondhatnám, hogy megvígasztalt, hiszen azzal kellett szembesülnöm, hogy már az egyházi oktatásban ilyen mentalitás és komolyság érvényesül. De jobb, ha az ember a valóságot látja, nem a kirakatot.
A legjobban az A4-es lapra kinyomtatott összes dogma "tetszett" és az a kérdés, hogy akkor most mi a baj?
Isten nem változhat, mert akkor nem lenne Isten. Akkor viszont a dogma sem fejlődhet. Így a szentségek mibenléte sem változhat. A hit az igen, de az IGAZ HIT nem. Ekkor azonban logikusnak tűnik az Ön által felvetett két válaszlehetőség közül a második felé hajlás.
A tendencia okának és annak, hogy ez miért nem magától értetődő másoknak is, összesen két dolgot tudok elképzelni: 1) direkt van (de miért? A választól tartok, nem kockáztatom meg.) 2) nem direkt van (de akkor még ennyire sem értem).
A Harag Napja után vajon még mit lehet kikiáltani relatívnak, fejlődőnek vagy "középkori költeménynek"? (A választól megintcsak tarok, mert gyanítom, hogy bármit.)
Egyáltalán: AZ Igazság vajon függhet időbeliségtől, netán történelmi korszaktól? Lehet, hogy súlya és magassága is van? Ha többet eszik a kelleténél, akkor meg is hízhat, vagy idővel összemehet? Vagy ha nem nem kap elég vitamint, akkor nem fejlődik, esetleg C-vitamin híján skorbutot is kaphat?
Egy biztos: a két szellemiség közül az egyik BIZTOSAN téved (a tévedés a jobbik eset). Ez pedig felelősséget, az pedig következményeket jelent. Kinek-kinek legyen a saját hite szerint: ez így igazságos és nem másként. Úgyis mindenki csak azt tudja felvállani, amit ő maga képes dönteni. Még ha valaki mást mond, mint amit gondol, az sem megoldás, mert a "középkori mesélő" a vesékbe lát. És könnyen lehet, hogy a "középkori mesélő" szeretete és igazságossága okán előszeretettel firtatja majd azt a komolyságot, felelősséget, mélységet és figyelmet, amellyel a dologhoz hozzáálltunk.
A volt tanulótárs kérdésére, hogy akkor most mi a probléma, nekem az a válaszom, hogy:
Ez.


 Vágfalvy adatok | 2008.10.17 14:35 | 5
A katekizmusból készültem elsőáldozásra és bérmálásra. Akkor megtanultam a katholikus alapigazságokat.
Később az Előd-féle dogmatikából tanultam egy évig a főiskolán - ez a könyv még a hitigazságokat írta le hagyományos módon, annak ellenére, hogy több fejezetben rahneri megközelítésben is megmagyarázza a hittételt.

A piarista főiskolán a "dogmatikát" a Schneider-féle könyvből adták elő, és nem túlzok, ha kimondom, hogy 3 év alatt egyetlen órán sem volt szó egyetlen dogmáról sem. Találkoztam olyannal, hogy Denzingerből egy-egy mondatot kiragadva mintegy vicc tárgyává tették.
Mielőtt esetleg utalás történt volna egy hitigazságra, többszőr ki lett hangsúlyozva a dogmafejlődés.
Eleinte türelmesen (vagy inkább türelmetlenül) vártam, mikor lesz szó hitünk szent dogmáiról, de hiába. Amikor szóvá tettem olyanok előtt, akik már valamit tanultak előttem, azt válaszolták, hogy majd a vizsgák előtt megkapjuk kinyomtatva egy A4-es lapon az összes dogmát, és különben is, mi bajom van... (Őket később pappá szentelték.)

A szentmisével kapcsolatban túlhangsúlyozták a mise lakoma-jellegét, az áldozatot érintőlegesen említették.

A bérmálásról megtudtam, hogy az a keresztény-felnőttkor szentsége. Az utolsó kenet is más lett, mint ami volt. Az áldozás előtt nem fontos gyónni, ha a bűneinket megbántuk, és a legközelebbi gyóntatási alkalommal meggyónjuk.

Végül megállapítottam, hogy két lehetőségem van:
1. vagy elhiszek mindent - azt, hogy a hit változhat, és ami 25 évvel ezelőtt igaz volt, ma már nem igaz (sőt akkor talán isten is változik, ezért nem is lehet Isten),
2. nem hiszek el az egészből semmit, és maradok a régi katekizmusnál, és a régiek hitét hiszem.

Fogalmam sincs hány papot szenteltek ilyen dogmatikai tudással, de ha csak egyetlen egyet is, az az egy hány katolikus üdvösségét fogja veszélyeztetni? Ennek tudatában már értem, miért tartják ezek csupán középkori költeménynek a Harag Napját!

 pro Christi adatok | 2008.10.16 22:17 | 4
Szomorúan hallom, hogy ez nem szokatlan.

Azt pedig nem értem, hogy ha a szemináriumban az előadó személyes ellenszenvvel viseltetik a tradíció iránt, akkor miért nem jelenthető ki az, hogy egyszersmind a katolikus tanítás iránt is ellenszenvvel viseltetik? Hiszen ha eddig ez képviselte "A" katolikus tanítást, most pedig más, akkor logikusan valamelyik nem az igazi. De melyik nem? Vagy akkor az, ami eddig volt, az nem volt valódi? Vagy netán el sem gondolkodnak ezen? HA pedig igen, akkor milyen logika vagy erkölcsi érzék mentén állítják azt, hogy ellenezni való az, amit addig az Egyház hitelesként élt meg és tanított?
Az a dogma vagy tanítás, amelyik változhat, az definició szerint nem felel meg a dogma fogalmának. Ezért abszurd számomra a dogmafejlődés fogalma is. Ez olyan eretnekízű gondolatnak tűnik nekem, de hát pl. az arianizmus idejében előfordult már, hogy éppen a többség volt eretnek püspököstül és mindenestül. De ki vagyok én, hogy ezt megítéljem? Én csak gondolok dolgokat - no meg olvasom a dogmatikát és a katekizmust, ezt összevetem a lutheri és kálvini tanokkal és ebből alakítom ki azon véleményemet, amellyel megkülönböztetni igyekszem a helyeset a torzulttól.

Ökumené: számomra úgy tűnik, hogy ez a fogalom nem jelenthetné azt, hogy ha egy "felekezet" tanításaiban eltér a valóságtól és az eredettől, sőt, annak tagadására épül, akkor az meríti ki az ökumenizmus fogalmát, hogy az, aki megmaradt az igazságban, hozzáidomul ahhoz, aki nem. A bennem lévő értelmező szótár szerint ez inkább kb. a tévelynek tett engedmény (tehát, ha ez így van, akkor bűnrészesség) és árulás címszavak alatt volna keresendő. Feltéve persze, ha tisztán látok, hiszen igen zöldnek számítok, mint katolikus. Nekem csak az fáj, hogy amíg én meglett fejjel, hosszas érés és tanulás után tudatosan döntve beléptem valahová, mert azt tartottam igazságnak, amit és ahogyan tőlük (mint közvetítőktől persze) igaznak ismertem fel, nos, ott pedig azt kell látnom, hogy sokszor éppen a "beleszülettek" és az ott lévő "hivatásosok" pedig serényen képesek bojkottálni éppen azt a szellemet, amiről én azt gondoltam, hogy annak közösségébe léptem be, ahol azt élik és képviselik.
Egyébként, még ha el is fogadjuk azt, hogy némely helyzetben változtatások szükségesek - nem tanbéliek, mert az már elhajlás ugye, hanem "gyakorlati változások - ez akkor sem EZT kellene, hogy jelentse.

Egyébként én magam hallottam egy paptól, aki a tradíciót röpkén érintve tartott előadást a híveknek, hogy a tradíció az, amely azt hiszi, hogy a szentmise csak akkor érvényes, ha négy szarvval ellátott csakis kőoltáron mutatják be. Én, mivel éppen a tradíció szellemét tanulmányozva tértem át - mert abban ismertem fel azt, amit a katolicizmus képvisel - ezt már akkor is tudtam, hogy ez mekkora valótlanság, sőt, "vetítés". Azon hallgatóság azonban, aki ezt hallgatta, azok ettől fogva VALÓBAN ezt hiszik "A" tradíció lényegének. Okos. Csak a motivációt nem igazán értem.

A "szélsőséges" szót csak a pejoratív értelemben szokás használni, pedig ennek van egy olyan jelentése is, hogy valaki szélsőségesen kitart az igazság keresésében és abban, hogy szélsőségesen megalkuvásmentesen képviselje azt, amit annak ismer fel. Ilyen értelemben, ha Jézus nem volna szélsőséges, akkor nem az volna, Aki. Biztosan szélsőségesen merev vagyok, de ezt annyira így gondolom, hogy ennek ellenkezőjéről semmilyen érv nem tudna meggyőzni.

Most vagy én vagyok szélsőséges már egyből, mint zöldfülű katolikus, vagy az a szélsőséges, aki szerintem elferdíti, meghamisítja a hitét, annak igazságában nem állhatatos és a hamissághoz és az abszurdhoz igazodik. Mondjuk láttam már olyat az életben, hogy valaki, aki eleve benne élt valamiben, az attól még nem biztos, hogy érett személyiség is volt egyben. De ha ezt mondom, akkor szégyenteljes dolgon kapom magamat: azon, hogy a magam érvelését esetleg szemellenzősen tartom az igaz érvelésnek, ami viszont baj lenne.
Csak nem látom, hogy hol kikezdhető a gondolatmenet, de hát korlátoltéknál, amilyen a haladók szerint én vagyok és szélsőségeseknél ez már csak így van.

Most vagy tévedek, vagy nem vagyok eléggé tisztánlátó és akkor nincs igazam - ez is lehet -, hiszen könyvekben, írásokban, prédikációkban azért találkozom olyan szerzőkkel, papokkal, stb, akik szerintem hitelesek és hát ők is most papok, tehát formailag be tudtak állni az újba. Vagy lehet, hogy már most rohamléptekkel sodródom a szélsőségesség irányába? Szélsőséges vagyok, szélsőséges vagyok: ízlelgetem ezt a szót, sosem lehet tudni ...

 akolitus adatok | 2008.10.16 17:28 | 3
A története megdöbbentő, de sajnos nem szokatlan. A NOM-on nevelkedő kispapok a szemináriumokban a tradicióról olykor ellentmondásos, pontatlan, hiányos tanítást hallhatnak, nemegyszer az előadó professzor a tradició iránt való személyes ellenszenvével együtt.
Az ilyen háttértudással felszentelődő papok közül nem egy, a tradicióhoz ragaszkodó híveket (és klerikusokat is) szélsőséges megnyilvánulásnak bélyegzi, s azt gondolja, hogy ezek ellenségei a haladásnak és modern teológiai gondolkodásnak. Így aztán nagyon sokan átesnek a ló másik oldalára.
Személyes tapasztalatom:
Évekkel ezelőtt részt vettem Milánóban az év végi taizéi találkozónak. Sokan voltunk magyarok, így a magyarok számára külön szentmisét hirdettek. Néhány magyar pap koncelebrált a misén. Idáig semmiféle említésre méltó dolog nincs a dologban, hiszen a NOM megengedi a koncelebrálást. Ami viszont sokunk számára megdöbbentő és botrányos volt ezen a misén, az az volt, hogy az említett koncelebráló papok úgy gondolták, hogy a taizéi ökumenikus szellem nevében a jelenlévő másmilyen felekezetek lelkészei is koncelebráljanak. Ami azt jelentette, hogy ugyanannál az oltárnál a katolikus papok mellett egy evangélikus lelkész is "átváltoztatta" a saját kenyerét és borát, s a katolikusok is ezt tették, majd áldozáskor mindenkit felszólítottak, hogy a saját felekezetének megfelelő sorába álljon. Milyen szép is az ökumenizmus! :(((

(Az már csak a "szélsőségesek" véleménye, hogy mindez súlyos szentségtörés árán valósult meg.)

 pro Christi adatok | 2008.10.15 22:41 | 2
Ius murmurandi.

Szeretném egy friss konvertita egyik élményét megosztani az ez iránt érdeklődőkkel, hangsúlyozva, hogy az illető - aki jelen esetben én vagyok - nem akar pápább lenni a pápánál. Azonban úgy tartom, hogy ezt az eseményt, mely csak példa - de annak kiváló - vétek volna nem rögzíteni az utókor számára, amely utókor talán már érteni sem fogja, miért gondolkodtak olyan érthetetlenül dolgokról elődeik, amely dolgok nekik már oly természetesek. De akkor jogosan vetődik majd fel a kérdés: ki az a két szereplő közül, aki elvesztett valamit, nevezetesen az eredeti alapok szellemét? És ha ez netán az utókor lenne, akkor ott és annak gyakorlatában - és így lényegiségében is - még valóban arról az eredeti dologról van-e szó világukban, amelyet elvileg szerintük ők élnek meg hitelesen?
A hitelesség ugyanis alapvető kérdés és ez többnyire a gyakorlatban is kinyilvánítja magát.

Az élmény maga pedig eképpen szól:
úgy alakult, hogy nem otthon, hanem egy másik kerületben tartózkodtam ma, így ott mentem el a vasárnapi szentmisére.
Várunk-várunk a kezdésre elmélkedő csendben, egyszercsak a bejárat felől zsongás és érzelmes gitárpengetés hangja támad. Gitáros fiatalok jöttek. Kicsit zavaró volt, hogy miközben a helyükre igyekeztek, csengő-bongó hangokat adva, meg-megbotlottak saját gitárjukban, vagy éppen azért, mert zsebredugott kézzel közlekedtek a templomban, így nem csoda, ha a padok közé lépve elvesztették egyensúlyukat. Mindehhez valami általános és álkenetteljes, álkeresztény és áljóságos örökmosoly az ő és a kísérő tanárok (nagy kereszt a nyakban) arcán, amilyeneket egyes zarándokok meghatott arcain látni, miközben szorongatják a helyben vásárolt műanyag Szűzanya-giccset. Feltolult bennem valami nem éppen pozitív, de még bírtam, mert az járt a fejemben, hogy nem megyek ki szentmiséről és nehogy már pápább legyek a pápánál friss konvertitaként.
Előjött a pap és elmondta, hogy köszöntsük szeretettel a fiatalokat, akik az ő tanítványai. Elkezdődött a mise (gitárral-ekkor már alig tudtam a helyemen maradni). Valahogy úgy érzem, hogy az, hogy valami szokássá vált, még nem biztos, hogy oda is való, ahol az szokássá vált.
Ám ekkor jött az igazán jó dolog: a pap bemutatta a ministránsokat és azt mondta, hogy ez a mise attól is különleges ünnep, merthogy ezt az ökumenizmus szellemének jegyében is celebrálja.
(Amúgy a ministránsok és a felolvasók SZABADIDŐRUHÁBAN VOLTAK, abban mentek az oltár közelébe!) De, hogy visszatérjek a ministránsbemutatásra és, hogy ez miért különlegesen jó a pap szerint, mert:
az egyik MINISTRÁNS REFORMÁTUS VOLT!
Az Oltáriszentség körüli szolgálatban egy olyan hitű, akinek hitének ALAPJA az Oltáriszentség, a szentmise és a Katolikus Egyház tagadása, illetve támadása! Ezt meg is teszik mindig és erre oktatják a gyerekeiket is. Én magam sosem tudok református ismerősömmel úgy beszélni két szót, hogy ne kezdene szinte rögtön a köszönés után bősz "katolikusozásba", kifejtve, hogy "ez a katyvasz kifejezetten a sátán műve és teljes kárhozat".
Ökumenizmus? Ez lenne az? Jézus - jóllehet azt mondta, hogy senkit se "rekesszünk ki", mint felebaráunkat, de itt nem erről van szó, ezek nem összemosható példák: Ő is vajon "ökumenét" vállalt a farizeusokkal, a szadduceusokkal, a templomban kereskedőkkel, a tagadással, a hamis tanokkal? Ha pedig az Egyház (melyből csakis egy lehet) saját hitét tartja igaznak és saját magát tartja AZ Egyháznak, akkor hogyan értelmezheti így a párbeszédet? Ha pedig a protestáns saját tanait tartja igaznak, akkor mellesleg részéről sem lehet ez becsültes magatartás szerintem. Nem fogalmazott és cselekedett Jézus elég keményen ahhoz, hogy ne keverjük össze a felebaráti szeretetet és egyben az Ő szeretetét a tagadásssal való végsőkig menő ellenszegülést illető kompromisszumokal? Ő vajon ezt tette?
EZ AZ ÖKUMENÉ? Mellesleg, még a II. Vatikáni zsinat ide vonatkozó dokumentumai is úgy értelmezik a párbeszédet más vallásokkal, hogy ún. "gyakorlati" vonatkozásban lehetséges ez csak, de nem hitbéli dolgokban. Ezt már prédikálni is hallottam paptól templomban nagyon helyesen és olvastam is ilyen szellemű értelmezéseket. Itt pedig odaengednek az Oltáriszentség szolgálatára valakit, akinek hitvallásában ez áll (idézem szó szerint, a Heidelbergi kátéból):
"A pápás mise "Jézus Krisztus egyetlenegy áldozatának és szenvedésének tagadása és átkozott bálványimádás. A képmutatók ítéletet esznek és isznak maguknak."
Ő szolgált tehát az oltárnál, miközben a pap és mindenki arca ragyogott a marcipános, rosszul megélt áljóságosságtól.

Néhány idézet az Oltáriszentség szolgálatának és a protestáns hittételek közötti boldog harmónia témájában:

II. Helvét hitvallás:

"Az evésnek eme módja szerint a kapernaumbeliek egykor azt hitték, hogy így kell majd enniök az Úr testét. De az Úr megcáfolta őket. (Ján. 6,63) Mert valamint a Krisztus testét, bűn és iszonyatosság nélkül testiképpen megenni nem lehet: azonképpen nem is testnek való eledel az. Ezt mindenki kénytelen bevallani. Mi tehát helytelenítjük a pápák határozmányai között az ide vonatkozó kánont, (Ego Berengarius de consecrat. distinct. 2.) mert az ős hívők nem hitték, és mi sem hisszük, hogy Krisztus testét testi szájjal, testiképpen és valósággal kell enni.

Bátran kinyilatkoztatjuk, hogy a mise, amint az manapság az egyetemes római egyháznál gyakorlatban van, a mi egyházainkban...eltöröltetett. Bizonyára nem helyeselhetjük, hogy az áldásos cselekményből hiábavaló látványosság lett, amely szintén fizetéses, vagy bérért végzett dolog, és hogy azt mondogatják, hogy abban a pap magát az Úr testét teremti elő és azt áldozza meg valósággal élők és holtak bűneinek bocsánatáért, sőt mi több, az égben lakó szentek tiszteletére és magasztalására vagy emlékezetére...
...óvatosságra figyelmeztetünk mindenkit, hogy közömbös dolognak ne tekintse a misét és a képeknek templomban való tartását, mint ahogy némelyek szokták, holott azok valósággal nem közömbös dolgok."

Ezzel szemben, a katolikus katekizmus szerint:
"Az Eucharisztia szentsége az egész liturgia szíve-közepe Jézus Krisztus Egyházában..."
És valóban: mi más is a szentmise, mint éppen az Eucharisztia ünnepe? Ettől nem sima Istentisztelet vagy natúr prédikáció.

Idézet a ministánsok szabályzatából:

"A ministránsok a pap mellett kisebb szolgálatokat végeznek a mise, a szentségek kiszolgáltatása és egyéb szertartások során. OLYAN SZEMÉLYNEK KELL TEHÁT LENNIE, AKI A HÍVŐK NEVÉBEN, vagy együtt velük válaszolgat és szolgál a papnak az istentiszteleteken - a szentmisén -, a liturgiában. Ezt a szolgálatot az ősegyház keletkezésekor már igen fontosnak tartották, fiatal, becsületes és HITÜKBEN KIPRÓBÁLT SZEMÉLYEKET TARTOTTAK ERRE A TISZTSÉGRE ALKALMASNAK.
Az oltárnál szolgáló ministráns gyerekek, ifjak szorosan kapcsolódnak a Liturgiához.
A ministránsok - rendszerint - híveink családtagjai, akik már otthonukból hozzák a rendszeres hitgyakorlatot, vagy ellenkező esetben családjukba viszik hitélményeiket.
A hitbeli tudása jelentősen több legyen, mint azoknak, akik csak hittanórákon vesznek részt."

A pap ezeket a tényeket vajon ismeri? Ha nem, hogy lehet pap? Ha igen, akkor mitől nem szentségtörő?
Arról nem is beszélve, hogy az Oltáriszentség körül hogyan "szolgálhat" olyan, aki gyónni sem tud, merthogy nála azt is eltörölték? Sőt, mit csinál keresztvetéskor vagy a szentek említésekor egy református "ministráns"?

Azt hittem, hogy legutóbbi megrázkódtatásomnál, amikor egy interjúban egy szerzetes pap, kerülni akarván a merev vaskalaposság gyanúját, a radikális szekularicáció és a felvilágosodás teljes hívének mondta magát, keresztény Káma Szútra kiadását szorgalmazta és azt állította, hogy a homoszexualitás megítéslése is, mint annyi más a történelem folyamán, igazán változhatna már egyházi berkekben (vagyis: akkor a teljes Biblia idevonatkozó megállapításai és a tanítóhivatali megnyilatkozások, valamint a katekézis ezernyi idevonatkozó tételei RELATÍVAK és VÁLTOZHATNAK) - nos, azt hittem, ennél rosszabb már nem lehet. Nem is, de legalább majdnem ennyire azért még igen, úgy látszik.
Ráadásként szemmel láthatóan mindenki a világ legtermészetesebb módján viselkedett, feltűnően nagy örömtől és megelégedettségtől sugároztak a keresztény szívek.
Ultraráadásként, a közönség mellett mindez egy katolikus iskola növendékei számára is ilyen természetes (lehet, hogy némelyikből pap is lesz) és mi több, az őket oktató, éppen misét bemutató pap számára is, sőt, egyenesen ő szervezte így és nagyon örült ennek. Ilyenkor az ember, látván az utánpótlás helyzetét (hívekét és papokét egyránt), első indulatából arra gondol, hogy itt a vég. Egyszerűen ennyi. Aztán eszébe jut, hogy ember ügyködik, Isten végez és, hogy nincs-e mindez megírva? Dehogynem.

Éreztem az arcomon (én, mint konvertita!) a hőt, ami annak jele volt, hogy a vér az arcomba tolult. Pár percig küzdött bennem az, hogy egyrészt miséről kimenni nemigazán katolikus magatartás, másrészt azzal, hogy vajon végig tudom-e nézni mindezt. Pl, amikor a szentségtagadó-hitű "ministráns" az ökumené boldogságától eltelve elkezdi szolgálatát az oltár körül a többiekkel együtt kirándulóruhában, vagy, hogy netán még az Eucharistia kiszolgáltatásában is segédkezni fog?
Nem tudtam magamat kitenni annak sem, hogy végignézzek egy kézbeáldoztatást, mert abban már majdnem biztos voltam, hogy csakis ez következhet. Tudom, hogy lehet, de nekem erről mindig az jut eszembe, mintha valaki a visszajáróért tartaná a kezét a boltban.
Nem akartam olyasminek tanúja lenni, amit nem sokkal ez előtt láttam: egyik illető zsbretett kézzel járult áldozni (és tehette), majd ugyanígy zsebretett kézzel, jóízűn rágva ment ki a templomból, hiszen amiért jött, azt már letudta. Vagy: fiatal srác cuppanós biciklis nadrágban áll a pap elé, kezét nyújtja, majd amikor bevette szájába és lenyelte az ostyát, leomló, dauerolt haja mögül odaszól ott álló társának vagányan bazsalyogva, mondván:
"ENERGY, yeah!"
Ilyen jeleneteket nem akartam bevárni és voltam annyira rossz, hogy ezeket eleve ott, akkor nem zártam ki.
Ekkor olyat tettem, amit mindig megvetettem másokban: kijöttem a miséről! Ott akkor úgy éreztem, hogy ez a kevésbé antikeresztény magatartás, mintha maradnék.
Rajtam kívül egyébként - pedig rengetegen voltak, annyira, hogy nem volt elég ülőhely sem - csak egy idős házaspár ment ki a templomból, miközben a pap, szabadidőruhás kíséretétől övezve, pillanatra sem zökkent ki áljóságos és nagyon nagy kedvességet sugárzó mosolyából. Hiszen minden rendben van!
Valóban így lehet, mert mialatt e sorokat írom, mintha ezt érezné, éppen egy vallási rádióműsorban egy magát katolikusnak mondó előadó elmélkedését hallgatom, aki azt ecseteli, hogy a spiritualitásból fakadó örömérzés és az Erósz az, amely a Föld emberiségét közös nevezőre hozhatja és amely mindenkinek ugyanúgy, ugyanazt a túlivlági felszabadulást hozhatja el, felekezetekre és vallásokra való tekintet nélkül. Vagyis: végső soron mindegy, hogy Jézus Krisztusnak hiszünk-e vagy másnak, hiszen mindez ugyanoda vezet, ha megvan a közös spirituális, örömteli élmény. Spiritualitás, úgy általában.
Hát nem Jézus Krisztus személye, műve és tanítása éppen a vízválasztó? És nem ezt kellene kihangsúlyoznia egy kereszténynek?
Ezután arra is Az utóbbi időben egyébként megfigyeltem azt is, hogy mintha jelenséggé kezdene válni egyházi tanítók részéről az Erósz propagálása és néha korántsem az Énekek énekének valóban misztikus szellemében, ahol tényleg mintegy a via unitiva "üzemanyagát" jelenti, hanem néha nagyon is tényleges, testi értelemben - is, és ilyenkor valahogy a "házasság" szót nem mindig hallom mellé tenni. Ti ezt miként látjátok, Szent Imre, Szent Ferenc, Szent Bernát, Kempis Tamás és ti mindannyian, akik néha súlyos küzdelmek árán tartottátok Magatokat a lemondás igazságához és Krisztusi mintájához, amelyet - mint aszkézist - manapság éppúgy nem illik hangoztatni, mint a kárhozat nagyon is valóságos lehetőségét? Ezek nélkül hogyan akarjuk ráébreszteni a világ gyermekeinek még eszmélni tudó egyre kisebb hányadát arra, hogy mi a valódi helyzetük, mi abból a kiút és hogyan, hogy valójában mi is az egyetlen, igazán valóságos öröm forrása és, hogy a világtól való elfordulás és a helyesen értelmezett aszkézis e forráshoz vezető út alapfeltételei?

Nem ártó lelkület által indíttatva füstölgök. Félre ne értsen senki: ez nem az Egyház parttalan kritizálása, minden apró hiba túldimenzionálása és pellengérre állítása. Egyház és egyházi személyek rosszindulatú szidalmazásban partner soha nem leszek, sőt! Hanem pont az Egyház iránt érzett hűség az, ami miatt fájnak az ilyen tapasztalatok. Merthogy Egyház csak egy van és az látható formában a katolikus Egyházban áll fenn, a kereszténység pedig a katolikus tanítással egyenlő.
A jelentkező hibák javításán pedig mindig úgy kell fáradoznunk, hogy e tevékenységünket magunkon kezdjük.
Ezt a meggyőződésemet mindenképpen hangsúlyoznom kell, mielőtt bárki, aki esetleg mint nem katolikus, nem csak az érdeklődő kíváncsiságtól vagy az Egyház iránti szeretettől, netán a jobbítás (és önjobbítás) szándékától vezérelve olvassa e sorokat, elferdítve azok születésének motivációját, azzal ellentétes értelemben és céllal facsarná ki e kis bejegyzés valódi tartalmát és netán katolikusellenessége igazolására próbálna felhasználni bármit, amit olvas. Ha valaki valamit fájlal, az éppen azért teszi, mert vallja vagy szereti azt, amiben visszásságokat észlel. Így vagyok ezzel én is, amikor valamit megemlítek, amit visszásnak tartok azzal kapcsolatban, ami Egyház és katolikus, merthogy nem ellene, hanem érte teszem.

Ezért, azt fajta iróniát is csak ez az érzés motiválja, amikor leírom ezzel kapcsolatos utolsó, kósza, spontán rámtörő gondolatomat. Nevezetesen, hogy minden kezdet értelmetlen, ha nincs folytatás. Ezért nagy várakozással tekintek a lehetőségre, hogy - ha nem is a szükséges párbeszéd-, de az ökumené jegyében végre láthassam Szentháromságtagadó unitárius vagy netán sámánhitű, sőt, ateista felebarátainkat is az oltár és az Eucharistia környékén sürgölődni, sőt, szolgálni.
Mindenki boldog.
Mindenki boldog?

Quiéta non movere.

 pro Christi adatok | 2008.10.15 22:38 | 1
Metanoia - egy megfordulás története
Mindenkinek, akinek egy ilyen példa segíthet vagy akit ez erősíteni tud.

A közepébe vágva és az elején kezdve:
reformátusként kereszteltek. Templomba felnőtt koromig nem jártam, vallásos nevelésben nem volt részem.

Azonban, már kora fiatalságom óta csak egyetlen fő kérdés létezett számomra: kik vagyunk, honnan jövünk, miért vagyunk, hová megyünk? Az, hogy valamiféle mindent átható elégtelenség hat át mindent a világban, ez alól nincs kibúvó és, hogy ez valamiért nem lehet az eredeti állapot, hiszen akkor eleve ilyen érzés sem keríthetne hatalmába senkit, ha ez volna a természetes. Úgy éreztem, hogy igazi otthonunk, állapotunk nem ez. De akkor mindez miért?
Egyet biztosan éreztem mindig is, azt, hogy ez az egyetlen igazi létkérdés az emberi lény számára. Minden más elvi, gyakorlati és akár társadalmi vonatkozás ebből az egyből következik és az emberi személyt egyedül és alapjában véve az határozza meg, hogy ehhez a kérdéshez miként viszonyul, erre a hívásra ad-e választ és, hogy milyen választ ad?
Úgy véltem: ha ezernyi baj van a látható világban, akkor ez az ezernyi baj és mindent átható elégtelenség valójában csak EGY probléma, minden ebből az egy problémából következik és, hogy mindaz, amit tapasztalunk, annak alapvető oka és elsődleges "színtere" a láthatatlanban való történésben, illetve magában a láthatatlan, elsődleges valóságban keresendő.
Ez pedig nem lehet más, mint a Forráshoz való viszony, illetve az attól való elszakadtság állapota és minden más ebből adódik.
Ez az az egyetlen dolog, amelyet ha valaki mindenek felett keres, mert fontosnak ismer fel és amelyre ha valaki megfelelően válaszol, akkor eleget tett emberi mivolta okának, ha pedig mindezt elmulasztja és minderre érzéketlen, akkor pedig nem. De, amit általában leginkább nehezen értenek meg az az, hogy nem dönteni nem lehet. Aki érdektelen, szellemileg vak marad vagy homokba dugja a fejét, akkor az éppen ezzel döntött. Merthogy úgy éreztem, hogy már maga az ilyen irányú érdektelenségről is mindig az ember maga tehet még akkor is, ha ez a többség. Többségre hivatkozni igazság dolgában azonban mennyiségi - tehát materialista - szemlélet, amely úgy gondoltam, a végső, abszolút Szubsztanciának nem lehet gondolkodásmódja (elnézést az antropomorfizmusért, de hát az ember eredetileg teomorf), amely végső Oknak egyszerűen léteznie KELL, így hát a mennyiségi gondolkodás az embernek sem lehetne sajátja. Ugyanígy, aki szellemi alapállását és azt, amiben hisz, annak mentén dönti el, hogy elfogadja a majomtól való szármzás vagy bármiféle "haladás", "fejlődés" meglétét és annak alapján építi fel hitrendszerét (mert a tudományelvűség és az anyagelvűség is végső soron hit), az is döntött.
És: annál inkább valódi vagy igazi valaki vagy valami, minnél inkább közel van ehhez az Origóhoz, a Forráshoz és minél távolabb van Attól, annál valótlanabb. Ez határozza meg a minőséget, mint fogalmat és emiatt már gyerekként harcosan hittem abban, hogy egyszerűen LEHETETLEN, hogy minden relatív legyen. KELL lennie Eredő Oknak, mely így viszont logikusan a Cél is. Alfa és Omega csakis egy ugyanazon valami lehet, ők nem különbözhetnek egymástól.
Korán támadt fel bennem az a megérzés is, hogy az emberek végül is és alapvetően csak két csoportra oszthatók: a világ fiaira (ők teljesen a világban és annak jelen állapotban érzik otthon magukat) és a nem evilág fiaira (akik valahogy kissé mindig idegenként érzik magukat abban, ami most itt van) és, hogy e két csoport megoszlása korántsem fele-fele arányban képviselteti magát. Valamint, hogy mindenki valamelyikbe tartozik, kívülálló nincs, legfeljebb minderről nem tud semmit és ez a döntés valamiféle válasz formájában mindig a személytől magától függ. Akkor ezt még nem így fogalmaztam meg, sőt, meg sem fogalmaztam magamnak és még saját törekvéseim is - e felismeréssel együtt - egyelőre teljesen a világ felé irányultak.
Ez a néhány tétel azonban kezdettől meggyőződésem volt, ha nem is pontosan megfogalmazott formában.

Így hát elolvastam mindent, amit ezzel kapcsolatba hozhatónak véltem és amihez hozzáfértem, de főként mindenféle filozófiát, az ókortól napjainkig, a világ minden tájáról. Rájöttem, hogy ezt a kérdést nem a filozófia közelíti meg igazán, hanem a vallás. Ezért beleástam magam az összes vallásba, hagyományba, irányzatba. Ez évtizedek munkájába került.
A vallást nem gyakorló családi környezet miatt is - utoljára ott kerestem az igazságot, ahol földrajzi meghatározottságom okán is a leginkább kéznél lett volna: a kereszténységben.
Azonban amikor megtaláltam, fokozatosan erősödött bennem a felismerés, hogy Ki az Út, az Igazság és az Élet, Alfa és Omega. Elemi erővel ragadott meg az Evangélium.
Ennyi keresés után ez megalapozott és erős meggyőződéssé vált bennem.

Ekkor azonban új problémával kellett szembesülnöm: mi a kereszténység, amikor ennyiféle felekezet létezik?
Újabb olvasás, pro és kontra érv, mindenféle "teológia" figyelembe vétele után kezdtem felismerni, hol a kereszténység, melyik az, miért, és, hogy - a mindenhol megtalálható tökéletlenségek és krízisek ellenére is - hol található meg annak teljessége.
Amikor ezt felismertem és ez meg is szilárdult bennem, akkor viszont már nem maradhtattam meg felelősséggel és hitelesen a reformátusság kötelékében, sem a jóhiszemű tájékozatlanság naivitásából, sem pedig kényelemből. Már csak azért sem, mert amikor tanulmányoztam Luther és Kálvin műveit, akkor úgy éreztem, hogy az ott megfogalmazott alaptanítások számomra nem képviselnek hitelességet. Nem tudtam ezekkel az eszmékkel tovább együtt élni és nem is tartottam volna ezt becsületesnek.

Sokminden visszásságként hatott rám, de néhány dolog különösképpen.
Ilyen volt a csak hitből való megigazulás tana (leegyszerűsítve: mindegy, mit teszek, mert úgyis hiszek), a szabad akarat tagadása (akkor hogyan dönthetek vagy utasíthatok vissza, holott e két alalpállás alapvető tapasztalatként jelent meg számomra, a világot szemlélve) és főként a kettős eleve elrendelés elve (Isten a bűn szerzője is?), a szentek és a szentségek kidobálása, a szerintem rosszul, mert szűkkeblűen értelmezett gyakorlatiasság, racionalizmus és puritanizmus is taszított.

Azt vettem észre, hogy egyes protestáns teológusoknak is - már, ha becsületesek voltak - néha problémát okoztak ezek a tételek, különösen a kettős elrendelés. Megmagyarázták, mert valamiért ennek szükségét érezték. De ezeken mindig érződött magának a megmagyarázás igényének a szelleme, ami önmagában már azt jelentette számomra, hogy ez valahogy nem gömbölyű.

Nem találtam hitelesnek, sőt, inkább valamiféle alacsonyabbhoz való alkalmazkodást láttam abban, ahogyan véleményem szerint a hit megélésének útjait leredukálták, kivetették belőle a lényegileg szemlélődő utakat és mindent deszakralizáltak.

Az pedig végképp taszított, hogy akik a Sola Scriptura elvét vallják, egyenesen Isteni kiválasztottság jelének tartják a gazdasági, anyagi sikert, vagy a tisztes kamatszedést. Ez hol egyezik az Evangélium szelllemével? Sikerevangélium? AZ meg micsoda? Maximum szektás teológia - lám, a mai szekták és neo-irányzatok nem éppen azt hirdetik, hogy "Isten gazdagságot akar neked adni itt és most?" Honnan is jutottunk idáig? Nem a búcsúcédulák árusításától, mert az ilyen eltévelyedéseket látva, ezekre olyan válasz is adható, amelyet Szent ferenc vagy Szent Ignác adtak.

Károli Biblia, mint első magyar Biblia? Hiszen a pálos barát már előtte megírt egy ilyet, csak a protestánsok előbb adták ki. A technika és a kifelé megnyilvánuló, eredményelvű, a mindenek felett való szorgos tevékenység kultuszának eredményei mindig is az ő oldalukon álltak, így a nyomtatás elsőként való birtoklása is, ez természetes.

Azt is világosan látni véltem, hogy akárhogyan is tagadják ezt, tényszerűen mi másnak köszönhető a mai szekták, hamis, divatos eretnek lelkiségek, teológiák és egzaltált gyakorlatok, az ezernyi neoprotestáns irányzat elburjánzása, mint annak a szellemiségnek, amely azt állítja, hogy nincs szükség tanítóhivatalra, nincs semmiféle primátus és mindenki úgy értelmezi vagy akár fordítja saját Bibliáját, úgy szerkeszti meg liturgiáját, ahogy éppen akarja vagy sikerül neki?

Valahogy a középszer felé való alkalmazkodást, a lelki nagyság hiányát is láttam ezekben azzal együtt, hogy az természetesen mindenhol felütheti és felüti a fejét, ahol emberek vannak, de legalább nem mindig mintegy fő irányvonallá és erénnyé téve azt meg.
Valamilyen lényegvesztést láttam ezekben, holott éppen ezek az irányzatok állítják magukról, hogy ők térnek vissza a lényeghez és a hitelességhez.
Nem értettem, hogy ha ez így van, akkor 1500 éven át mindez nem is létezett egyáltalán?
Megnéztem Szent Istvánt és úgy találtam, hogy Ő nem protestáns eszméket hagyott ránk (pedig azok mindig is ott lappangtak mindenhol), hanem katolikus hitet, nem szerzetes és kontempláció-ellenességet, hanem monostorokat és gazdag és mély lelkiségeket, nem szenteket dobott el, hanem felajánlotta az országot Boldogasszonynak és országalapítónk vére és hite több szentet adott az Egyháznak, mint bármely más nép. Ezt nem lehet politikai tudatossággal indokolni, ilyenre csak a hiteles lekiség képes.
Azt láttam, hogy az ország mindig és csak addig volt erős a maga helyén, ameddig ebben tudott megmaradni. Ha enélkül kísérletezünk, rendeletek és napi politika szintjén, az nem vezet sehová, mert nem az az alap.
Minden hiba és eltévelyedés ellenére - ahol ember van, ott ezek is megvannak - azt láttam, hogy nem protestáns főpapok haltak meg Muhinál és Mohácsnál, amikor arról volt szó, hogy egyébkénti széthúzásaikat és gyengéiket félretéve, odamenjenek, ahová menniük kellett lelkiismeretük szerint.
Hunyadi Jánosnál nem találtam sem úgynevezett „fundamentalista” protestáns eszméket, de nem találtam neoprotestáns, egzaltált szeánszokat sem, hanem találtam a csuklójára és a kardjára tekert olvasót a csata közben, amelyet Krisztusért vívott. A protestáns vándorprédikátorok ellenben, akik a Mohács után lepusztult országot járták térítőként, egyenesen üdvösnek tartották az ország ilyen állapotát, mint amely jó terepet kínál nekik a térítéshez.
Ennyit tehát arról a mítoszról, hogy ki hogyan tudja magát "magyar" vallásnak feltüntetni.

Erőteljes hatást gyakorolt rám pl. Szent Ignác megtérésének mikéntje vagy Pázmány Péter, John Henry Newman példája és az ő lelkiségük.

De legfőképpen, feltettem magamnak egy egyszerű kérdést: ha az általam ismert és mintaként tekintett tanítók, szentek most élnének, akkor a sok felekezet közül melyikben találnák meg azt az egyet, amelyet ők akkor képviseltek, amikor az ő életükben esetleg még nem is voltak felekezetek és amelyben lelkiségük kibontakozhatott, még ha esetleg kényelmetlenségek közepette is?
Egyszerűen elméláztam ezen a helyzetgyakorlaton és kizártnak tartottam, hogy egy szent Ferenc, egy szent Tamás, egy Szent Bernát vagy Benedek, Szent László vagy Szent Erzsébet képes lett volna mindezt megélni protestánsként. Ez az egyszerű beleélési gyakorlat többet nyomott a latban, mint bármennyi tanulmány vagy teológiai összehasonlítgatás.

Láttam, hogy a szokásos, sztereotip antikatolikus vádak (szoborimádás, szentekhez imádkozás, stb) valójában a katolikus tanítás nem ismeréséből vagy NEM ISMERNI AKARÁSÁBÓL adódnak.

Mindez magánvélemény persze és igaz az is, hogy találkoztam protestánsokkal, akiktől valóban tanultam is és akik ezeket a dolgokat nem látva vagy másképp látva, a maguk helyén szerintem hitelesen élték, élik meg hitüket.
De igazság csak egy lehet és mindenkinek le kell tennie voksát ezügyben. Ha közömbös marad, akkor azzal teszi le voksát.

Összefoglalva: a kereszténység és más vallások, valamint a keresztény felekezetek közötti viszonyt tekintve is: nem hiszek a vallások egyenrangúságában vagy öszemoshatóságában (bár látom az erre irányuló bősz próbálkozást, vajon milyen okból indíttatva?) és a szinkretizmust legjobb esetben is tévedésnek tartom, rosszabb estben pedig tudatos, ártó szándékú törekvésnek.
Az, amit a szinkretizmus vagy egyes direkt futtatott vallások képviselői előszeretettel hangsúlyoznak, miszerint csak egy Isten van, ezért minden út ugyanoda vezet és csak különböző formában megnyilvánuló egységről van szó, ezt én valótlannak tartom.
Ez csak annyiban lehet igaz, hogy valóban csak egy Isten van, azonban ebből egyáltalán nem következik az, hogy ők mind valóban ABBAN az Egy Istenben hisznek és, hogy minden út ugyanúgy Ahhoz az Egy Istenhez vezet. Az ezt hirdetők toleranciája egyébként csak addig tart, ameddig ez az állítás őket támogatja és azonnal és látványosan véget ér, ha ezt így elmondjuk nekik. Tapasztaltam. A jóhiszeműség vagy az önhibán kívüli nemtudás más kérdés, ha amúgy a lélek a természetesen beleírt jóság szerint működik.
Az, hogy mindegyik vallás az igazi út birtokosának tartja magát (az ateizmus és a tudományhit is, mert ezek is vallások), az sem érv, hiszen, ha van egyetlen végső Ok (márpedig lennie KELL), akkor az nem lehet sem sokféle, sem pedig nem vezethet ahhoz ugyanúgy minden, egymástól merőben eltérő út csak azért, mert mindegyik ezt hiszi magáról. Végül is csak egy lehet teljesen igaz. (A jóhiszeműség, megfelelő magatartással párosulva más kérdés szerintem, mint említettem már, de sokszor ez sem menti a helyzetet. Főleg akkor, amikor valakinek módjában áll választani igazi és nem igazi között - mert mindkettőt módja van megismerni - és a hamisat választja vagy abban kitart.)

Az is meggyőződésem, hogy az ember számára a teljes igazság nem az, hogy mindent tud, hanem az, hogy amit tud, az teljesen igaz.

Az én személyes példám az a példa, amely nem a neveltetés, a szokás vagy akár egy erős érzelmi hatás nyomán kialakult folyamat eredményeit mutatja fel, hanem az igazságkeresés szenvedélyének és annak tudatos, gondolkodással, utánajárással és szemlélődéssel megélt útját.

Ezért és ezek után, a kötelező katekizmus befejeztével keresztségemet katolikusként újítottam meg, elkezdtem az aktív vallásos életet, amit csakis így tudtam elképzelni. Idén Húsvétkor lettem elsőáldozó, negyven évesen, bár a folyamat maga ennél jóval régebbi volt bennem.
E "kötelékben" is azonban rengeteg szokáskereszténységgel, felületességgel, meg nem élt hittel és visszássággal találkoztam a tagadhatatlanul jelenvaló hiteles személyiségekkel együtt is. Nem értettem, miért van ez így - azon túlmenően, hogy ahol emberek vannak, mindez biztosan fellelhető.
Ám a legjobban nem is a felületesség fájt, hanem a súlyos hit, tan és gyakorlatbéli eltévelyedések, amelyekkel modernista tanulmányokban, nyilatkozatokban és életben egyaránt szembesültem és szembesülök, a természetesen szintén létező pozitív tapasztalatok mellett is. Próbáltam nálam régebbi, "tőzsgyökeres" katolikusokkal beszélni ilyesmikről, de többnyire elkenéssel, felületességgel, liberalizmussal vagy egyszerű kéz


  MAGYARORSZÁG KIRÁLYNŐJE, KÖNYÖRÖGJ ÉRETTÜNK!