Sedona

Vörös mezők, vörös sziklák. Szigorú keménységgel őrzik a tájat.
Itt egy harang, tán megszólal ha jól figyelsz. A csendben csak füledben dobol véred lüktetése, amott halk zizzenéssel gyík surran a forró kövön. Szálkás, száraznak ható szárak merednek, ha szél lenne, tán csilingelnének. De nincs. Csak a sivatagi forróság van.
Amott meg egy katedrális súlyos tömbje uralja a horizontot. Égbeszökő szirtjein megtörik a kékség, lábánál távolba vesz az út.
Energiák. Megannyi láthatatlan örvény, csak akkor érzed, ha fenn a csúcson, vagy még előtte az óriásoknak méretezett lépcsőkön meg-megállsz. Érzed, hogy árad beléd évezredek deleje. Ha becsukod szemed, tán még hallod a navajok lépteit, hallod a távoli dobszót, s megérted, miért nem félik a mélységet. A sziklák s a mélység - s ők is - csak így együtt léteznek. S ha megérzed ízét e lebegésnek, már árad beléd a gyógyító erő. Leborulsz a vortex kövén, s tán lesz erőd még tovább lépni, fel a csúcsra.
Fentebb lépsz, mert vonz a megnyíló messzeség. Nem tudsz betelni vele, még, még, még többet akarsz látni, érezni. A vágy legyőzi a magasság szédületét, legyűri, egyre kevéssé érzed. És ott fenn karod kitárva üdvözlöd a lábadnál heverő, kékségbe vesző mindenséget.

2008. május 21.