Mottó:
Aki nem tudja, merre menjen, legalább azt tudja, merről jött...
Parttalan óceán közepén holdtalan éjen
vesztegelt a hajóm, csillag se az égen,
petyhüdt vitorlák csüngtek vigasztalan'
fényre s szélre várva, csak várva hasztalan’.
És megmozdult a lég tegnap, simogatva csendben,
halkan csobbant a halottnak hitt, sima tenger.
Elindultam lassan, láthatatlan, messzi célra várva,
hol tán új remények nyílnak ajtót s kaput tárva.
Ezüst sarlójáról a Hold elsöpörte leplét,
halk fény lassan, tisztán megmutatta öblét
egy távoli szigetnek.
Mint ahogy álomból ébredőt elönti a reggeli fény,
- Itt a part! Nézd! - úgy lobbant fel a fény.
***
Mint kavicsok közt tiszta gyémánt,
mint árnyvilágban éledő sugár,
mint álságban megnyíló szempár,
mint rútságban csillanó szépség,
mint jégben lüktető sugárzó hő,
mint sivatagban hűsítő oázis,
mint kátyúból kiemelő kéz:
úgy lettél gyöngyszem, hol már nem élt a remény.
***
S ma új erővel fúj a szél, feszülnek a vásznak,
mögöttem a világítótorony, a szigeten a házak,
nem tudom még merre, hol a cél, a távoli föld,
de tudom: merről jöttem. És bár mögöttem a zöld:
mosolyod lett biztató erőm.
1995. augusztus 12.