Még utoljára

Sok volt a bolyongás, a tékozló semmittevés,
az élet, mit nekem adott oly kevés,
megismertem a világ árnyékát és a fényt,
mégis itt állok egyedül, elvesztve a reményt.

Szétforgácsolta erőm’ a hűtlenség, az ármány,
kicsalta mindenem’ sok tűnő szivárvány,
szétfoszlott ha hozzáértem minden a kezemben,
elmúlt minden, mi múlhatott a szerelemben.

Átléptek, átnéztek rajtam, jól meg is tapostak,
ha ajtó nyílt előttem, rajta át megrugdostak,
nyitott ajtók, ha jöttem, sorba’ becsukódtak,
még többen léptem hallván soha ki nem nyíltak.

Döngettem már ajtót, kaput, komor kőfalat,
üldöztem rohanó, előlem menekülő vonatokat,
most itt állok mégis a falon kívül - egyedül,
várom a sínen a legközelebbi vonatot - egyedül.

De tudom, ha nyílik a kapu, rajtam át néznek a semmibe,
ha nyílik a fal, a téglazuhatag omlik a fejemre,
ha vonat jön, az utolsó métereknél meggondolja magát,
újra gyorsít, egyre gyorsít s még utoljára a nyakamra hág.

1985. november 9.