Csak ültél mellettem némán, hidegen,
szemben a bölcs, a zavaros, a mély,
tőlem már csak anyagod távoli, idegen,
bronz mélyén csendül a lélek mely él!
Nagy bús magyar lélek, szenvedő,
rokona a szakadt mindenségnek,
éhesen, társtalanul életét tengető,
ki nem barátja de rokona sem senkinek.
Magába roskadt, elszánt, de ember,
tiéd már csak a gondolat lehet
az öreg Duna partján, de a bánat: tenger,
az öreg rokon mégsem sír - de nem is nevet.
1985. április 27.