A klór a levegőnél majdnem 2,5-szer nehezebb, sárgászöld színű, fullasztóan szúrós szagú gáz, amely minden élőlényre mérgező. DAVY 1810-ben és GAY-LUSSAC 1813-ban zöld színe miatt klórnak (“klorosz” = zöld) nevezte el. A gáz mérgező tulajdonságát nagy aktivitása okozza. Csaknem az összes elemmel, közöttük nagyon sok fémmel lép reakcióba. A reakció során nagy mennyiségű fény és hő szabadul fel. Mivel a klór elvonja az élő szervezetekben mindig jelenlevő vízből a hidrogént, roncsolja a sejtek szerkezetét, ami az egész élőlény pusztulásához is vezethet.

A természetben nem fordul elő szabad állapotban. Leggyakoribb vegyülete a kősó, konyhasó. A tengerek és óceánok vize oldott állapotban tartalmazza. A világ szilárd sókészletével az egész szárazföldet 130 méter vastagságban lehetne besózni.

1774-ben a svéd SCHEELE azt észlelte, hogy a sósavat mangán-dioxiddal együtt melegítve, klór fejlődik.

A klórt kezdetben nem tudták felhasználni. Elsőnek az orvostudomány érdeklődését keltette fel. Vizes oldatát, a klóros vizet a boncoló orvosoknak és orvostanhallgatóknak ajánlották fertőtlenítőszerként (SEMMELWEIS IGNÁC).

A tudomány fejlődésével a klórt egyre több helyen alkalmazták. Felhasználták a festék és gyógyszeriparban több vegyület előállítására, sósav, klórmész, hypo gyártására. Nagy mennyiségű klórt fogyaszt a textil- és papíripar fehérítésre. Mielőtt a klórnak ezt a fontos tulajdonságát felismerték, Angliában, a textilipar egyik legjelentősebb országában tavasszal a mezők és rétek vásznakkal voltak borítva, hogy a Nap sugarai kifehérítsék őket. A legutóbbi évtizedekben az ivóvizet klórozással fertőtlenítik. Az első világháborúban a klórt harci gázként vetették be és ezreket öltek meg vele.