1460-ban a bajorországi mühlhauseni kolostor apátja, aki a bölcsek köve és az életelixír kutatásának szentelte életét, olyan anyagot fedezett fel, amelyet a sertések nagy élvezettel fogyasztottak és attól gyorsan híztak. Az apát ezután elhatározta, hogy feltáplálja a szerzeteseket is. Ezért táplálékukhoz, a köleskásához kis mennyiségű ilyen anyagot kevert. Másnak reggelre mind a nyolcvan szerzetes beadta a kulcsot. Az apát a port antimonnak, “szerzetes ellen való orvosság”-nak nevezte el, mivel latinul a monachus szerzetest jelent.

Az antimont és vegyületeit a gyógyászatban lehet alkalmazni. Gyógyszere péládul az álomkórnak, amelyet a cece-legyek terjesztenek. Néha köptetőként, ritkábban hánytatóként alkalmazzák. Régebben ez utóbbi célra olyan bort itattak a beteggel, melyet antimonedényben tartottak.

A latin “stibium” szó, amelyből a tudományos elnevezés származik, a görög “sztivi” szóból keletkezett. Így nevezték a görögök az antimon egyik ásványát.

Érdekes tulajdonsága, hogy 631 ^oC-on olvad meg, miközben összehúzódik. Lehűléskor kitűnően kitölti az öntőformát, pontosan visszaadja a kívánt alakot. Nyomdai betűk öntésére használják. Az antimon nagyon fontos a gyufagyártásban is.

Olyan mikroelektronikai berendezések készíthetők antimonból, amelyek kevesebb energiát használnak fel, mint a tranzisztorok.

Az antimon tiszta állapotban ezüstfehér, fémes fényű. Eléggé jó vezető. Annyira rideg, hogy közönséges porcelán mozsárban könnyen porrá törhető.