A belváros északnyugati részén álló Püspökvárat a Szent István tér dús növényzete övezi, északról és nyugatról középkori városfalak veszik körül. A Mecsek szelíd lankáira telepített vár olyan területre épült, amely mindig nehezen volt védhető ostromoknak ritkán tudott ellenállni. A kedvezőtlen körülmények ellenére István király ide telepítette az első püspökségek egyikét. Ennek okát a város római, ókeresztény tradícióiban és talán még a XI. században is használható épületeiben kell keresnünk.
Sopianae a római Valéria tartomány székhelye volt forgalmas utak mentén feküdt. A városban futott össze Savaria Arrabona és Aquincum felé, délről északra tartó fontos kereskedelmi és katonai útvonal. A polgárváros a mai belváros délnyugati részén állt, tőle északra és keletre temetők voltak. A III. század utolsó évtizedeiben itt is gyorsan elterjedt a kereszténység. A IV. században már kétszintes sírkamrák és sírkápolnák épültek, amelyek közül néhány - töredékesen - még ma is látható. A sírépítmények általában kétszintesek, az alsó részben a paradicsom jelképes ábrázolásai között helyezték el a holttestet, a felső részben kápolna volt, melyek közül a mauzóleum látogatható.
A római birodalom bukása után a betelepülők tovább használták a templomocskákat, még a település kora középkori neve is erre utal. A bajorok megtéréséről szóló Conversio Bagoariorumban "ad Quinque basilicas"-nak nevezi 870 körül a mai Pécset, hol Liupramm salzburgi püspök templomot szentelt. Ebből az elnevezésből erednek a város középkori nevei: Quinque Ecclesiae Fünfkirchen nevekkel gyakran találkozhatunk okleveleinkben. A sírépítmények minden bizonnyal rongáltan javítgatott állapotban maradtak a letelepülő magyarságra. Az államalapítás korában ez vonzotta Pécsre, a város e részére az 1009. augusztus 23-án alapított püspökséget, amelynek első püspöke Bonipertus volt.
A püspökség első évtizedeiről igen keveset tudunk. Valószínű, hogy az ókeresztény sírkápolnákat vagy a 830 körül felszentelt templomot használták istentisztelet céljaira, de az is elképzelhető, hogy kevésbé időtálló anyagokból azóta elpusztult templomot, házakat emeltek. Sem a Dóm téren, sem a székesegyházban nem volt szisztematikus régészeti feltárás, ezért sem tudunk bővebbet és biztosabbat mondani a püspökség első épületeiről. E tekintetben krónikáink sem segítenek. Kézai Simon krónikájában Péter királynak tulajdonítja a székesegyház alapítását: "szemét kiszúrták és jóllehet ekkor életben maradt, lelke fájdalmában végezte életét és Pécsett temették el, amelyet, mint mondják, ő maga alapított." A Képes Krónika a király haláláról azt írja hogy "az íjászok minden katonáját megölték, maga élve esett foglyul, akkor megvakították és Fehérvárra vitték, nagy fájdalmába hamarosan belehalt. Pécsett temették el második országlásának harmadik évében, Szent Péter apostol egyházában, melyet ő alapított." Péter temetésével kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy a korábban római korinak tartott cella trichorát, amely a székesegyház délnyugati sarka előtt, a föld alatt látható, kifestése és a régészeti leletek tanúsága alapján újabban XI. századinak tartják. Elképzelhető tehát, hogy ezt az akkoriban temetkezésre is használt épületet Péter sírkápolnájának emelték.
A krónikaírók a templom alapításával kapcsolatban tévednek. Biztosra vehető, hogy a XI. század első felében már volt temploma a püspökségnek, és erre vonatkoznak a Képes Krónika Géza herceg és Salamon király 1064. évi kibéküléséről írt sorai: "Együtt ünnepelték meg a húsvétot egész udvarukkal Pécsett. Ott azután húsvét napján Géza herceg tisztességgel, a maga kezével tette fel a koronát Salamon király fejére. . . A következő éjszaka azonban a jövendő viszály és zűrzavar előjele nyilatkozott meg: hirtelen tűzvész támadt és elborította az egész egyházat, mind a palotákat és többi épületeket. . . megrémültek a lángok hatalmas zúgásától és a szörnyű robajtól, amint a harangok lezuhantak a tornyokról."
A tűzvész után jóval, a trónviszályok elmúltával, valószínűleg László király uralkodásának első éveiben kezdődött el az új székesegyház építése.
Elsőként az altemplom épült meg, amely pillér-oszlop rendszeren nyugvó keresztboltozatos, öthajós tér. Ez a megoldás a X. században jelent meg Európában, egy évszázaddal később Pécsett. A felső templom háromhajós, kereszthajó nélküli pilléres bazilika, amely három egyvonalból induló félköríves apszissal zárul. Ez az alaprajzi megoldás a XI. század végén terjedt el hazánkban: 1075 körül Garamszentbenedek, 1091-től Somogyvár bencés apátsági temploma épült ilyen rendszerben. Székesegyházaink közül az egri vár területén állott és a győri követi a pécsi megoldást. Ez a típus észak-itáliai, Isztria közvetítésével Lombardiából jutott el hozzánk László és Könyves Kálmán uralkodása idején, amikor a dalmát tengerpart tekintélyes része magyar fennhatóság alatt állt.
A székesegyház építése, díszítése és berendezése hosszú időt vett igénybe, a kőszobrászati anyag alapján biztosra vehető, hogy a munkálatok közel egy évszázadon át folytak.
Analógiák és a fennmaradt töredékek alapján megpróbáljuk felvázolni azt a képet, amelyet a XII. században elkészült székesegyház kívülről és belülről nyújtott.
A bazilikális elrendezésből eredően erőteljesen kiemelkedett a templom főhajójának tömbje, amelyhez alacsonyabb mellékhajók simultak. Mindhárom hajót félköríves apszisok zárták, a székesegyház négy sarkához egy-egy torony épült. Az épületbe nyugat felöl lehetett belépni, a nyugati és déli homlokzatokat, az apszisokat apró félköríves ablakok törték át. A félköríves záródású, oszlopokkal, egyszerű fejezetekkel díszített rézsüs főkapu római sírkövekből készült.
A kapun keresztül a főhajóba lehetett belépni, a belső tér - lombard mintára - síkmennyezetes (esetleg nyitott fedélszékes) volt, a hajókat karcsú, négyzetes pillérek választották el egymástól. A magas pilléreket egyszerűbb, mértani és figurális díszítésű fejezetek zárták le, közülük néhány a múlt századi helyreállítás során került elő. Az egyiken sas és baltás kentaur között Adám (?) áll, a másikon egy szirén látható. A fejeztek viszonylag durva megmunkálását, az aránytalanságokat nagy magasságban történt elhelyezésük indokolja. Mivel tartó szerepük volt, bizonyára a templom építésével egyidősek, a XII. század elején faraghatták őket.
A főhajóban a felmagasodó szentélyhez támaszkodott a Szent Kereszt-oltár,
amelyet Népoltárnak is neveztek. A sátorszerű építmény téglány alakú tere a
főhajó felé teljesen nyitott de két oldala is áttört volt. Feltehetően ez volt
az első keresztboltozatos építmény hazánkban. A Kereszt-oltárt a sarkokban álló
oszlopok hordták, középütt zárókőben futottak össze, amelyet az Isten Bárányát
ábrázoló dombormű díszített. A Népoltár jellegzetességét azonban mindent elöntő
díszítése adta. Az oszlopokat, bordákat teljesen feloldotta az indás,
szalagfonatos, palmettás dísz, amelyet még vörös, kék és arany festés is
gazdagított.
Az előkerült nagyszámú töredékből arra lehet következtetni, hogy nemcsak a Népoltárt díszítették ily módon, hanem a falfelületekre, fülkékre is jutott belőlük. Ez a díszítő anyag is lombard eredetű, számos esetben találkozhatunk vele Milánó és Pávia templomaiban. A páviai építkezések a XI. század végén kezdődtek, és 1130-1140 körül fejeződtek be. Az összetoborzott kőfaragók szétszéledtek Európában, munkájuk nyomát éppúgy megtaláljuk Spanyolországban, mint német területen vagy Skandináviában. Ezért megalapozottnak látszik az a feltevés, hogy a páviai mesterek egy része a XII. század közepén és második felében Pécsett dolgozott, az ő munkájuk a Népoltár.
A Népoltár mellett jobbról-balról, valamint a mellékhajókból lépcső vezetett az emelt szentélybe. A szentélyt a hajótól domborművekkel, fülkékkel díszített kapukkal megnyitott szentélyrekesztő választotta el.
A mellékhajókból az altemplomba egy-egy lépcső vezetett, amelyeknek oldal- és homlokfalát domborműsávok díszítették. Az északi lejárban a teremtés hat napját az Úr alakja és az alatta fekvő teremtmények, a csillagok, az állatok, illetőleg az ember jelképezi. Ezt követi Ádám és Éva története. A további részek erősen megrongálódtak, de a maradványokból arra lehet következtetni, hogy az Utolsó ítéletet ábrázolták. A déli lejáróban, az alsó sorban Sámson történetének jeleneteivel folytatódik az ószövetségi tematika, a felső sorban a mester újszövetségi történeteket dolgozott fel Jézus születésétől a feltámadásig. Ebből összefüggően csak a betlehemi gyermekgyilkosságig maradt fenn a sorozat és még két dombormű: Bevonulás Jeruzsálembe és az Utolsó vacsora.
A "Sámson-sorozat Mestere" bőbeszédű, erősen realisztikus felfogású, már-már körplasztikát alkotó szobrász, a modenai kőfaragókörhöz, Wiligelmus mester iskolájához tartozott. Az ún. "Jézus gyermeksége Mester" alakjai kevésbé plasztikusak, de sokkal dekoratívabbak, absztraháltabbak. A figurák ilyen jellegű megfogalmazása a dél-franciaországi Toulouse környékén jelenik meg először a XI. század végén, a XII. század elején. Ez a mester készíthette a szentélyrekesztőt díszítő figurákat is.
A hosszan tartó és sok művészeti szálból összefonódó munka eredményeként olyan épület született Pécsett, amely hosszú ideig példája a hazai építészetnek. Szobrászai megteremtik az első, főként királyi építkezéseknél dolgozó kőfaragó műhelyt, amelynek hatása az egész országban érezhető (Székesfehérvár - bazilika, Ercsi, Jásd) és érdekes, értékes színfoltja az európai román kori plasztikának.
A tatárjárás idején, majd 1299-ben a várat tűz pusztította, és a dóm tetőzete ill. mennyezete megsemmisült. Már ekkor felmerült a védelmet nyújtó boltozat megépítésének gondolata. Végül a XIV. század első harmadában beboltozták a mellékhajókat, két új kápolna is épült: az egyik az északnyugati toronyhoz kapcsolt Fájdalmas Szűz kápolnája, a másik a délnyugati toronyhoz kapcsolódó Corpus Christi kápolna volt. Az újabb építkezések - többek között a főhajó beboltozása - 1345-ben fejeződtek be, ekkor gótikus falképekkel borították a falakat.
Humanista püspökök, a XV. század végén Janus Pannonius és Hampo Zsigmond, majd a XVI. század elején Szatmáry György, Bakócz Tamás bizalmasa, a reneszánsz kultúra fellegvárává formálják a várost, ennek nyomai megfigyelhetők a püspöki templomon. Az 1500-as években újabb freskókat festettek, 1505-1521 között Szatmáry György palotájának kápolnájába vörösmárvány szentségtartó-fülkét készíttetett. A hármas felépítésű szentségtartó művészei az esztergomi Bakócz-kápolna kőfaragói közül kerültek ki, mintául 1460 körül Firenzében készült pasztofóriumok szolgáltak. Az építmény alsó részét a megrendelő címere díszíti, a középső részben angyalfejes kazetták alatt három-három angyal között áll a szentségtartó fülke. Gazdag főpárkány választja el a középső részt a felötöl. Az ívmezőben antik istenekre emlékeztető Atyaisten látható szárnyas angyalfejek között. A pasztofórium pompás emberábrázolása, magabiztos perspektívája, leheletfinom csipkeszerű ornamentikája révén a magyar reneszánsz szobrászat legjelentősebb alkotásai közé tartozik, bár erősen restaurált.
1543-ban a támadó török sereg könnyedén elfoglalta a várost. A közel másfélszázados török uralom alatt több dzsámi épült. A törökök a székesegyház nyugati részét is templomnak használták, többi részében élelmiszert, hadianyagot raktároztak.
1686-ban a felszabadító hadak gyorsan visszafoglalták Pécset, de az elhanyagolt épületeket megviselte a rövid ostrom. A székesegyház tetőzete több helyen beszakadt, a toronysisakok elpusztultak. Sokkal gyászosabb volt a helyzet a templom belsejében, a török nem tűrte meg az emberábrázolást, ezért megcsonkította az Árpád-kori domborműveket, lemeszelte a freskókat és megrongálta a Szatmáry pasztofóriumot. 1703-ig nagyjából rendbehozták a törökök és a beszállásolt német katonák pusztításait, de 1704-ben újabb csapás érte a várost. Először Vak Bottyán kurucai, majd a felbujtott rácok pusztítottak, ágyúgolyóiktól beszakadt a templom főhajójának boltozata.
A török pusztításait, a felszabadító, a kuruc és rác ostromok sérüléseit Nesselrode püspök idején, 1703-1732 között javították ki. Ekkor lényeges átalakításokat is végeztek. A déli homlokzat tengelyében díszes oromfalú, új bejáratot nyitottak, a Corpus Christi-kápolna falpillérekkel tagolt, jellegzetes barokk homlokzatot kapott, egyszerűbbet a sekrestye és a Fájdalmas Szűz-kápolna, egyetlen hatalmas nyeregtetővel fedték a hajókat és a hozzájuk simuló építményeket. A keleti és nyugati homlokzat lényegében megőrizte a középkori állapotot. A templombelsőben a megszüntetett altemplomi lejárók helyett középen, a Népoltár helyén, egyetlen lépcsőt nyitottak. A szentélyrekesztő megszüntetése után mindhárom hajóból teljes szélességben elegáns lépcső vezetett a szentélybe. A század negyvenes éveitől kezdve új berendezést készítettek: a főoltár 1741-ben készült Krail János tervei szerint, a sekrestye rokokó szekrényeit 1756-ban helyezték el 1762- ben már álltak a kanonoki stallumok. A mellékoltárokat Martin Fischer tervezte. 1782-ben restaurálták és kiegészítették a reneszánsz pasztofóriumot. Dorffmeister István 1786-ban falképeket készített a Corpus Christi-kápolnában.
A helyreállítás nem szüntette meg a székesegyház egyre súlyosodó statikai problémáit. Az Árpád-kori templom famennyezettel készült, és a kőboltozatokat, illetve az oldalnyomást az idő múlásával egyre kevésbé bírták el az ostromok alatt megrongálódott falak. A jelentős súlytöbblet, a koncentrált nyomás hatására a falak megrokkantak, kihajoltak. Hiába építettek melléjük támasztékul kápolnákat, hiába próbálkoztak a XVIII. század folyamán többször teherhárító ívekkel, 1805-ben oly súlyossá vált a helyzet, hogy újabb megerősítést kellett végezni. Pollack Mihály tervei szerint a délkeleti torony és a déli kapu közé újabb kápolnát építettek a falak megtámasztására. Az 1831-ig tartó helyreállítás során a homlokzatok elé egységes, klasszicista és romantikus elemekből álló kulisszafalakat emeltek. Pollack tervei a homlokzatokat a korábban többször szorgalmazott elegáns, nagyvonalú egységbe foglalták, de a statikai problémákat nem oldották meg. 1832-ben Henszlmann Imre ismét aggasztónak találta a tartófalak állapotát, és javasolta a dóm "stílszerű" helyreállítását.
1877-ben Dulánszky Nándor püspök megbízta Friedrich von Schmidt osztrák építész-restaurátort a székesegyház stílszerű megújításával. Célul tűzték ki, hogy a millenniumi ünnepségekre visszaállítják az Árpád-kori székesegyházat, megszabadítják a későbbi korok hozzáépítéseitől. 1882. június 9-én kezdték szétszedni és kiárusítani a barokk oltárokat, padokat, székeket, csupán egy alabástrom epitáfium és a sekrestye gazdag faragású szekrényei maradtak meg. Ezt követően lebontották a tetőzetet, a boltozatokat, 1883 tavaszán már csak a tornyok alsó részei és az altemplom álltak. Eltűntek a középkori ajtók, ablakok a román kori faragványoknak csak egy része maradt meg, a gótikus és reneszánsz freskók maradványairól másolatokat készítettek. Olyan értékek pusztultak el, amelyek nem csupán a dóm története szempontjából voltak jelentősek, hanem a magyar művészet fejlődésének pótolhatatlan láncszemeit alkották.
1883. április 26-án alapkőletétellel indult az építkezés. A tervek megtartották a XI. századi altemplomot, megőrizték a XII. századi templom alaprajzi rendszerét, a román kori tartórendszer helyére épültek az új pillérek, amelyek a bazilikálisan kiemelt főfalat és a sík mennyezetet hordozzák. A következő négy évben megépültek a mellékhajók, az apszisok, az oldalkápolnák, a tornyok és tetők. Festők, szobrászok, díszítőfestők és kőfaragók dolgoztak a homlokzatok, belső terek díszítésén, berendezésén.
1891. június 22-én ünnepélyes külsőségek között szentelték fel a székesegyházat. A kilenc évig tartó építkezés 1 millió 800 ezer koronába került, a munkálatokat Kirstein Ágoston, a tervező tanítványa vezette. A festményeket Karl Andrea, Moritz von Beckerath, Lotz Károly és Székely Bertalan, a figurális faragványokat Kiss György és Zala György készítette.
Nagyjából a múlt század végi állapotot tükrözi a székesegyház mai képe. 1962-1963 folyamán tatarozták az épületet, a déli homlokzaton elhelyezték Antal Károly modern megfogalmazású apostolszobrait, 1965-1968 között restaurálták a falképeket, letisztították a faragványokat, megújították az aranyozásokat. A pécsi székesegyház az első templom az országban, amely a további romlás megakadályozására légkondicionáló berendezést is kapott.
A székesegyház leírása
A Szent István tér pompás gesztenyefái alatt érkezünk a Dóm térre. Páratlan
látvány fogad: a szelíden emelkedő, nemes burkolatú tér lezárása a székesegyház,
tőle jobbra a késő barokk stílusú plébánia és levéltár, balra a neoreneszánsz
püspöki palota áll. A két épület homlokzati ritmusa, magassága szinte vezeti a
tekintetet a fehér főhomlokzatra és a várossziluett domináns elemeire, a
tornyokra.
A székesegyház fő nézete - az általános gyakorlattal szemben - a déli homlokzat. E gondolat gyökerei még a barokk időszakra nyúlnak vissza, - gondoljunk a díszes déli kapura -, maradéktalanul azonban a pollacki elképzelésben valósult meg először, és a múlt század végi helyreállítás is ezt követte.
A Schmidt-féle homlokzati architektúra átvette elődje koncepcióját: itt is és Pollacknál is a horizontálisan elterülő templom főhomlokzatát 12-12 markáns faloszlop tagolja, a köztük kialakult árkádívek, ablakok és ezek vetett mély árnyékai, valamint az oszlopok felett álló apostolszobrok vertikális hatása oldja fel a főhajó és a kápolnák súlyos tömegét. Az árkádívek felett törpegaléria fut, amelyet a szobrokat hordozó falpillérek hármas egységekre bontanak. A tömegében és méreteiben súlyos tornyok második és harmadik szintjén két-két ikerablak, a következőt hármasablak teszi könnyeddé, és a hatást fokozza az ikerablakokkal áttört, nyújtott gúlasisak.
A középső ívmezőben, a bejárati előcsarnok felett Kiss György akadémikus megfogalmazású "Magyar szentek" című domborműve látható: középen Mária ül a gyermek Jézussal, tőlük balra Imre herceg, Gellért püspök és Árpád-házi Szent Erzsébet, jobbra László király, Margit, IV. Béla lánya és Adalbert püspök, a magyarok térítője.
A nyugati - egykori fő - homlokzaton a délin megismert építészeti rendszer folytatódik azzal az eltéréssel, hogy a bazilikálisan kiemelt főhajó tömbjét nyúlánk árkádívek, hosszú ablakok oldják fel. A nyugati kapu timpanonjában Dulánszky Nándor címere, feljebb az ívekben Kiss György alkotásai - Szent Péternek, a székesegyház és az egyházmegye védőszentjének, István királynak, a püspökség alapítójának és Mórnak, második püspökének a mellképe - láthatók.
A zártabban, egyszerűbben megfogalmazott keleti homlokzatot a tornyok között álló félköríves szentélyek alkotják. Félköríves ablakok, ember- és állatfejes konzolokra támaszkodó ívsoros főpárkányok díszítik az apszisokat.
Az északi alapgondolatában, felépítésében megegyezik a déli homlokzattal, de annál szerényebb, egyszerűbb. A szentély felé eső részen áll Berényi Zsigmond címeres rokokó kútja.
A székesegyház külseje a XIX. századi historizáló építészet jellegzetes alkotása, amelyet ekkor "stílszerű helyreállításnak" neveztek. Tömegében a XI-XII. századi templom hü mása szeretne lenni, tagoló és díszítő elemeit a román kori építészet formakincséből válogatta össze a tervező: a törpegalériasor, az árkádívek az olasz romantika hangulatát idézik, a tornyok előképei a német építészetben találhatók meg. Az építész munkája azonban nem merül ki az elemek másolásában, egymás mellé helyezésében, hanem azokat megfelelő arányok és gondosan megtervezett fény és árnyék hatások szerint, szigorú és logikus kompozícióba állította.
A déli főkapun belépőt osztott térélmény fogadja. Amint a főhajó hossztengelyéhez közeledünk, a látvány megtisztul. Ha az énekkarzat közeléből tekintünk a szentély felé, a XII. századi székesegyház térélményéhez hasonlót élvezhetünk: a nagy fesztávú pillérek, az azokon nyugvó ívek, a hosszfalak, a díszes famennyezet vezetik a tekintetet a szentély felé. Nagyjából az egykori Szent Kereszt-oltár helyén áll Zala György Népoltára, tőle jobbra és balra egy-egy szószék. A főhajó hosszfalán huszonnégy ószövetségi jelenet látható. A jelenetsor a kórus felett a hajó délnyugati sarkában indul a világ teremtésével, és Dávid, ill. Salamon király tetteivel zárul. Az ablakok között próféták állnak, a diadalív és a kórus homloklapján az ószövetség jeles alakjai - Melkizedek és Áron, illetve Mózes és Illés láthatók. A szentély újszövetségi jelenetsora a diadalívtől az Angyali üdvözlettel indul és Krisztus halálával fejeződik be. Az ablakközökben az egyházatyák, a diadalív szentély felé eső homloklapján Lukács és Márk, az apszisban Máté és János evangélista látható. A kazettás famennyezet középső négyzetei Keresztelő Szent Jánost és a tizenkét apostolt, a nagy képeket kísérő mellképek pedig szenteket ábrázolnak. A főapszis márvány intarziája felett az ablakok között angyalpárok állnak, a félkupolában angyalok kíséretében Krisztus trónol, jobbról Szent Péter és Szent Pál, balról Szűz Mária és Szent István áll. A szentély pillérein magyar szentek - László, Imre, Margit és Erzsébet - láthatók.
A főhajó képeit zárt egységnek kell tekinteni: az ó- és újszövetségi jelenetekben a vallás legfontosabb eseményei elevenednek meg, a festményeket a több évezredes történet legfontosabb szereplői kísérik, és a szentélyben uralkodó Krisztus zárja a sort. Az oldalhajók képei bővítik a hieratikus szerkezetet: a mellékhajókban Pál apostol, a mellékszentélyekben Péter apostol életéből vett jelenetek láthatók.
A szentély képei és a Péter-ciklus Karl Andrea, a főhajó és a Szent Pál sorozat festményei Moritz von Beckerath művei. Mindketten jellegzetesen akadémikus művészek, képeiket erős archaizálás, patetikus mozdulatok és kifejezések jellemzik.
Rendkívül gazdag a képeket kísérő ornamentika, igen művesek és nemes anyagokból készültek a berendezési tárgyak, mellékoltárok, kanonoki stallumok, padok, lámpatestek, kiváltképpen a templom főhajójának dominális eleme, a püspöki oltár fölé emelt hatalmas oltársátor.
Az oldalkápolnákban Székely Bertalan és Lotz Károly festette a képeket. A szentélyből nyíló kápolnában Mór pécsi püspök (1036-1070) életéből vett jelenetek láthatók, a délnyugati toronyhoz kapcsolódó Corpus Christi-kápolnában Lotz képei a szentmiseáldozathoz kapcsolódó újszövetségi történeteket és annak ószövetségi előképeit, valamint az Utolsó ítélet mutatják be. A kápolna legértékesebb emléke a XVI. századi vörösmárvány Szatmáry pasztofórium. Az északi mellékhajóból nyíló Jézus Szíve-kápolnában szintén Lotz Károly képei láthatók, míg az északnyugati torony tövében álló Mária-kápolnában Székely Bertalan dolgozott. Az előbbiben Krisztus életéből vett jelenetek, az utóbbiban magyar szentek láthatók. A Mária-kápolnában levő alabástrom epitáfium XVII. század végi munka, valószínűleg Cornelius Floris műhelyében készült.
A XII. századi töredékek alapján Czobor Béla rekonstruálta, Zala György faragta újra az altemplomba vezető lejárók domborműveit. Érdekes összehasonlítani az eredeti darabokat a rekonstrukcióval. Zala György figurái merevek, élettelenek, hiányzik belőlük az az átélés, amely csak az adott kor és művésze között jöhet létre.
A székesegyház utolsó nagy egysége az öthajós altemplom: kissé nyomott arányú térben sűrűn váltakoznak az oszlopok és pillérek, a szentélyben Székely Bertalan, a mellékapszisokban Lotz Károly képei láthatók.
A "stílszerűen helyreállított" székesegyház megőrizte számunkra középkori alaprajzi rendszerét, az egységes neoromán külső és belső kiegészül és teljessé válik a historizáló képző- és iparművészeti alkotásokkal és díszítéssel. Az egészet átfogja az utókor által annyiszor megirigyelt anyaggazdagság, változatosság és az az igényesség, amely nemcsak az építészeti kialakításban a művészek kiválasztásában, a tematikában, hanem a legnagyobb és legapróbb felületek megmunkálásában egyaránt érvényesült.
A "helyreállítást" már a saját korában is jogos kritikával fogadták, de kétségtelen, hogy eredményeképpen a kor szemléletének és gyakorlatának megfelel művészi alkotás született. A székesegyház, a Dóm tér műemlékei révén a történeti városközpont legfontosabb része, a városkép és a várossziluett egyik leghatásosabb eleme.
 | ||
 | ||