Pannonhalma és közvetlen környéke évezredek óta folyamatosan lakott terület, s az itt hosszabb-rövidebb ideig letelepült népcsoportok mindegyike hozzájárult ahhoz, amit ma európai kultúrának nevezünk. Kelták, trákok, illírek után az időszámításunk szerinti II. évszázadban már germán törzsek ostromolják a római birodalom É-i határvidékét, és a szarmata, markomán népvándorlás a IV. századra lassan felmorzsolta Pannonia római kultúráját. A keleti gótok, longobárdok, gepidák után a VI. században avarok szállták meg ezt a vidéket, ahol 796 után Nagy Károly frank seregei nyomában bajor és szláv földművesek telepedtek meg.

1996-ban ezer éve lesz, hogy Szent Benedeknek, a nyugati szerzetesség megalapítójának életideálját követve cseh, német földről és Itáliából érkezett szerzetesek telepedtek le a magyar törzsek által elfoglalt Kárpát-medence nyugati részén, az egykori Római Birodalom Pannonia provinciájának szent hegyén, amelyet évszázadokon át Mons Sacer Pannoniae néven ismertek. A bencés szerzeteseké az érdem, hogy a X. század konszolidált európai népeit rettegésben tartó, az észak-itáliai, bajor és frankföldi városokat, kolostorokat pusztító, fosztogató magyarok megszelídítésében uralkodójuk, Géza fejedelem, majd annak fia, az első magyar király, I. (Szent) István segítségére siettek.

Szent Galleni Bruno, Regensburg püspöke Szent Wolfgang, Prága püspöke Szent Adalbert, Querfurti Bruno, a velencei Szent Gellért nemcsak a keresztények hitével, hanem az első ezredforduló európai kultúrájával is megismertették az Európa keleti határán letelepült magyarokat.

Egyes középkori források szerint itt született Tours szent püspöke, Márton, a meginduló szerzetesi mozgalom pártfogója. A bencés rend Európa-szerte megkülönböztetett tisztelettel övezte Márton emlékét, különös történeti és kultikus jelentőségű az a tudat, hogy Magyarországon a nagy püspök születésének helyén találják meg első otthonukat a bencés rend tagjai.

Pannonhalma Toursi Szent Márton tiszteletére emelt monostora tehát – a fejedelmi alapítás szándéka szerint a középkori Európa kultúrájának keleti hídfőállása lett. Ezt a szerepét rövid megszakításokkal ezer év óta tölti be. A monostor falai között működött az első magyarországi iskola, itt olvasták magyar földön először az ókori klasszikus auktorok műveit, a kolostor scriptoriumában másolták az első könyvet. Az egyházszervezet kiépítéséig, majd azzal párhuzamosan, mint az írásbeliség otthonai, a bencés monostorok fontos kulturális és közjogi feladatokat láttak el. A pannonhalmi monostor 1873-ig – rövidebb megszakításokkal – okleveleket kiállító hiteleshely volt, apátjai az ország közjogi méltóságainak rangján épültek be az egykori magyar társadalomba és államszervezetbe.

Rendszeres vendége volt a pannonhalmi monostornak Szent István, az első magyar király (1000-1038), falai között fogadta Kálmán király Bouillon Gottfriedet és a Szentföldre tartó lovagjait. A monostor évszázadokon át nyújtott védelmet az üldözötteknek és menekülőknek. Egyik legjelentősebb elöljárója, a ma is látható templom építője, Uros apát (1207-1243) a mongolokat verte vissza a monostor-erőd falai alól, s bár a török hódoltság másfél évszázada alatt (1541-1686) rövidebb-hosszabb időszakokra a szerzeteseknek maguknak is menekülniük kellett, a védelmet keresőket mindig befogadták. A napóleoni háborúk idején Kremsmünster és Göttweig kolostorok apátjai találtak itt menedéket, 1944-45-ben pedig – a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alatt – több ezer menekült között csaknem száz üldözött életét mentette meg Kelemen Krizosztom főapát (1933-1950).

A változó idők és a társadalom részéről felmerülő igények a szerzeteseket arra késztették, hogy hivatásuk megtartása mellett a szerzetesközösség kötelékében maradva a kolostoron kívül is szolgálják embertársaikat. A török háborúk idején a monostor környékén elpusztult falvak újratelepítésével és a gazdálkodás megszervezésével egyidejűleg az egyházszervezet kiépítésében is jelentős szerepet vállaltak. A XVII. század közepétől fogva bencés szerzetesek látták el a birtokaikon lévő plébániákon a lelkek gondozását, s bár az 1950. évi államosítás óta a rend földbirtokkal már nem rendelkezik, a szerzetesek 15 környékbeli település lelkipásztori szolgálatát látják el a pannonhalmi főapát joghatósága alá tartozó önálló egyházszervezet, a Pannonhalmi Területi Apátság keretében.

Az oktatás valamilyen módon mindig feladata volt a szerzeteseknek, hiszen a kolostorba belépő felnőtteket, a közösség gondjára bízott gyermekeket a szent könyvek, filozófiai, teológiai és lelkiségi irodalom olvasására tanították. A rendtagok képzését főiskolai szinten a rend maga oldotta meg, s a képzés színvonalára jellemző, hogy 1769-ben a főapát megkapta a "ius graduandi" (a bölcseletet és hittudományt végzett növendékek számára doktori fokozat kiadásának) jogát.

A XVIII. század, a felvilágosodás évszázada a kolostorokban is éreztette hatását. Az állam és a felvilágosult uralkodók a szerzetesközösségek működését a közvetlen hasznosság, a rentabilitás szempontjai szerint ítélték meg. Mivel a bencés rend működése nem járt kézzelfogható haszonnal az állam számára, II. József király (1780-1790) 1786-ban a magyar bencés kongregáció összes házainak működését beszüntette. A szerzetesek közül néhány a közoktatásban, többségük az egyházmegyék plébániai szolgálatában dolgozott tovább.

A bencés rend 1802. évi újjászervezése – akárcsak korábbi beszüntetése – uralkodói parancsra történt azzal a feltétellel, hogy részt vállalnak a középfokú oktatásban. A visszaállító bulla értelmében a szerzetesek a kolostorokból városi rendházakba költöztek és közösségeik életét az iskolai oktatás feltételeihez igazodva kellett berendezniük. Pannonhalmán ez a folyamat ellenkező irányban ment végbe: az 1939-ben megnyíló Pannonhalmi Bencés Gimnázium a rend történetének első jelentősebb méretű iskolája,amelyet a szerzetesközösség a kolostora területére fogadott be. Az iskola így a bencés közösség szerves része, s a szerzetesek továbbra is a közösségben élnek, olyan speciális feladatot ellátó családban, amelyben a gyermekek sokoldalú és bonyolult szolgálata az a munka, amely segíti a szerzetest, hogy valóban Istent keresse.

A Pannonhalmi Bencés Gimnázium és Diákotthon közoktatási feladatokat lát el, háromszáz diákja az ország különböző vidékeiről származik. A tanári karban a húsz bencés szerzetest húsz világi tanár segíti munkájában.

A gimnázium és a diákotthon mellett több intézményt foglal magába. A Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola Szent Gellért Kollégiumában készülnek a növendékek a szerzetesi vagy szerzetespapi hivatásra, a Szent Adalbert Otthonban idős embereket gondoznak. A főapátságot, mint Magyarországon páratlan értékű műemlékegyüttest, évente több, mint 100 ezer látogató keresi fel.

A monostortömb tengelyében található a bazilika klasszicista tornya: kemény vonalazású hasábján körbefutó oszlopos galéria felett emelkedik a kupola, a magyar címer aranyozott kettős keresztjével a tetejével. Ettől balra látható a könyvtár ugyancsak klasszicista épülete. A jobb oldalon látható monostorszárny a barokk korban épült. Ehhez kapcsolódik az 1940-ben épült gimnázium és diákotthon ötszintes épülete.

A jelenleg álló épület az apátság harmadik temploma, amely korábbi épületek falmaradványait rejti magában.

Az első épület felszentelését Szent István király 1002-ben kibocsátott adománylevele datálja. Ebben az oklevélben esik szó arról is, hogy az apátság építését István apja, a 997-ben meghalt Géza fejedelem kezdte el ("ab genitore nostro incepto"). E korai épületből a főhajót nyugati oldalon lezáró, félkörívű szentély jelenleg padlószint alatt lévő, mintegy 2 méter magas falmaradványa került elő 1994-ben. A kváderkövekből épült falhoz terrazzopadlós járószint tartozik. A Karoling és Ottónikus mintaképet követő kétszentélyes templomépület nyugati apszisában e rendívül nagy szintkülönbséget csak kripta-építmény indokolhatja. A korai nyugati kripta mélységén és az apszis falának vastagságán kívül még egy jelentős adatot olvashatunk le a régészeti leletről: az első épület szentélye, s bizonyosan főhajója is a mai templom főhajójával azonos szélességű volt.

1137-ben II. Béla király kancelláriájában állították ki azt az oklevelet, amely a pannonhalmi templom első újjáépítéséről számol be. Az utóbbi évek műemléki kutatási mutatták ki a mai épület falaiban e 12. századi épület jelentős méretű maradványait. A főszentély északi fala mentén, és a déli mellékhajóban minden kétséget kizáróan 12. századi faldarabok találhatók. A déli mellékhajó oldalfala három korai ablak befalazott maradványát is őrzi.

A jelenlegi, harmadik templom abszolút kronológiájának egyetlen biztos támpontja az ünnepélyes felszentelésről megemlékező, 1225-ben kiállított királyi oklevél, amelynek alapján az építés befejezését 1224-re szokták datálni.

Az első műhely munkájának kell tartanunk az altemplom teljes épületét a keleti szentély oldalfalait, valamint a három ablakkal és rózsaablakkal áttört zárófalát, a diadalív pilléreket a diadalívvel együtt, a déli mellékhajónak a diadalívvel érintkező, 13. századi boltszakaszát a boltozattal együtt, s végül a diadalív előtti pillérpár (C3, D3) megépítését.

Az első műhely működését egységes tervezői és kőfaragói stílus, kiegyensúlyozott, homogén és világos téralkotás, egyöntetű és pazarlóan bőséges növényi díszítés, egyes helyeken jó kvalitású figurális díszítő szobrászat jellemzi. A műhely térfelfogása és a faragott épületdíszeken alkalmazott ornamentális mintakészlete a 12. század végétől kimutatható magyarországi korai gótikus építészetből származtatható. A boltozatok hengertagos hevederívekkel elválasztott, háromtagos, csúcsos bordás keresztboltozatok, a fejezeteket és a konzolokat levéldísz borítja.

Az első műhelyt követő második mestercsoport az északi mellékhajó boltozásával és három északi árkádpillér (C4, C5, C6) megépítésével foglalkozott. Nagy mértékben megőrizték az előző épület körítőfalait, s az új boltozatok támaszait belevésik abba. Megtartották az első tervben szereplő háromnegyed oszlopos, görögkereszt-alaprajzú pillérformát egyszerűsített lábazati tagolással és lényegesen eltérő formájú abakusz-tagolással. A tagozatok terén lezajlott következetes váltással összhangban van az íves felületeken (fejezeteken és konzolokon) elhelyezett növényi ornamentika stílusváltozása. Az egységes korai gótikus levéldíszt heterogén díszítőkincs váltotta fel. A bordázott szalagokra fűzött palmetta és félpalmetta formájú levélkék, gyémántbordás levélszárak, magas nyakú fejezettömbök és hirtelen kiszélesedő levélpárnák váltakoznak széles és lapos levélfelületekkel, amelyek bimbókban végződnek. E kőfaragócsoport stílusorientációját felső-rajnai és bambergi párhuzamok világítják meg.

A második mestercsoport talán legképzettebb tagja volt az a kőfaragó, aki a B8-as boltozatindító sarokkonzolt készítette.

A második műhely és a templomot befejező harmadik mestercsoport közötti nagyon rövid közjáték résztvevőjeként kell tekintetnünk azokat a mestereket, akik a déli mellékhajó valószínűleg egyszer már teljesen lezárt keleti végét áttörték és ebben az irányban újabb szentélyszakaszt vagy apszist toldottak hozzá. E toldás a 15. század végén bekövetkezett átépítéskor elpusztult, egyértelmű nyomait a falpilléreken találjuk meg. Az eltérő vastagságú hengeres támaszokat íves kapcsolatokkal fűzték egymáshoz. A kifejezetten gótikus megoldással tökéletes összhangban van a fejezeteken megfigyelhető rátétleveles, bimbós ornamentika.

A harmadik műhely tevékenykedése az építkezések utolsó néhány évére, már az 1220-as évekre esik. Ők építették meg a főhajó hatsüveges boltozatait, a két utolsó északi árkádpillért (C7, C8), a déli főhajópilléreket (D4–8), a déli mellékhajónak az új árkádpillérekkel azonos tengelyű falpilléreit, a déli mellékhajó négysüveges boltozatait a már álló keleti szakasz kivételével, továbbá kifaragták és feltehetően a megtartott 12. századi fal létező kapunyílásaiba beépítették az új déli (Porta speciosa) és északi (Királykapu) kapuk bélletköveit.

A harmadik műhely nemcsak a boltozat típusában alkotott a korábbi mesterek elképzelésétől gyökeresen eltérőt, hanem a pillérek alakját, szerkesztési módját is radikálisan megváltoztatta. A régies, "görögkereszt-alaprajzú" formát, hengeres pillérmag köré sugár irányban elrendezett, eltérő átmérőjű hengeres támaszok rendszerét dolgozta ki. A teherhordáshoz arányított, egyöntetű függőleges tagolásra törekvő kötegelt pillérek ("pilier cantonné") az észak-francia gótikus építészet fejleményei. Megjelenésük önmagában alapvető stílusfordulatot jelez Pannonhalma építéstörténetében. Az új műhely munkába állása az új pillértípus tagolásrendjére való áttérés eldolgozási helyeinél, a pilléreken és a főhajó gádorfalain érhető tetten. Radikális irányváltás figyelhető meg ezen kívül a pillérfők és a konzolos támaszindítások díszítésében is.

Az új műhely által bevezetett épületszobrászati formakincs a klasszikus gótikus építészet észak-francia műhelyeiből ered. A pillér- és faloszlopfejezeteket a vájatolt felszínű, telt bimbós levelek díszítik, helyenként naturalisztikus felfogású indadísszel egyesítve a bimbós levelek sorát. A vezető mesterrel lehet azonos a Porta speciosa tervezője. A kapu legépebb része, az archivolt levélsoros, és áttört indás kitöltése a reimsi székesegyház északi kereszthajókarjának zárófalán dolgozó kőfaragók munkáival mutat szoros rokonságot. E közeli kapcsolat az 1224-ben felszentelt pannonhalmi apátsági templomot a klasszikus gótikus építészet első magyarországi emlékévé avatja.