A pincefelújítás harmadik menete
(beszerzek pár bútort, majd először kicsit tologatom őket)

Odáig jutottam a bútorbeszerzéssel, hogy már a biciklim sem fér el a szekrényektől.
Amúgy céges selejtezés volt, ott vettem ezeket a kicsi szekrénykéket.
Persze csak odabent látszottak kicsinek, azonban itthon,
a szűkös helyen, már valahogy olyan nagyok.

Mivel a bicaj helyzete volt az elsődleges szempont, ezért áthoztam a szekrényeket ide.
Egyrészt eleve ide vettem őket, másrészt pedig itt volt némi szabad hely.
Persze csak addig, míg le nem tettem középre a szekrényeket.

Kinéztem az ablakon, s megállapítottam, hogy már megint volt valaki oly kulturált,
hogy csak úgy se szó se beszéd, se épp lomtalanítás, kidobott egy fél ágyat.

Gondoltam leviszem a szemetet (ha már így megtelt a vödör),
közben pedig megszemlélem, mi a helyzet odalent.
Mit tudom én? Hátha kell nekem az a fél ágy?
De az is lehet, hogy mégis lomtalanítás van.

Zöldre zöldet! Amúgy lomtalanítás van, csak nem volt kiírva sehova.
Na! Akkor ezennel én is aktivizálom magam!

Nem, ezek nem kidobandó dolgok, hanem ezeket "csak" el kell rendezni.
Ezzel a "csak" szócskával nekem valamiért mindig meggyűlik a bajom.

Most nem az elfoglalt munkapadot mutatom, hanem ami mögötte van.
Nem! Nem az amerikánert, hanem balra bent a sarokban a tüzelőt.
Merthogy az előbb mutatott dobozokban tüzelnivaló papír van.

A papíros dobozokat, meg az előbb még itt terpeszkedő orosz orsósmagnót bevittem hátra.
Ezeket a paneleket meg majd egyszer elbontom alkatrészekre, csak nem most.

Amit itt látunk, az a kijárat a pincéből. Hogy nem férek ki? Hát ez az!
Éppen erről van szó! De vajon mi van olyan szépen letakarva?

Tapasztalatom szerint bizonyos lomtengerszint felett egyszerűen elúszom az árral.
Ezek annyira, de annyira nem ide valók, hogy el sem tudom mondani!
Persze úgy is el fogom mesélni, hogy mi lett velük, csak nem most.

Gondoltam átteszem őket erre a hokedlire. Hogy ide sem valók? Ez most mindegy!
A lényeg, hogy a lámpa kisebb, azt átviszem a másik pincébe, mert az odavaló.

A magnót meg a CD játszót átteszem a hokedlire, s ismét leborítom.

Ez most egy másik pince. A felettünk lakó idős házaspártól kaptam kölcsönbe, hogy legyen
hová tenni a robogómat. Illetve robogóimat, merthogy időnként volt belőlük több is.
Már csak ez az egy van, de ehhez sem férek hozzá. Mondjuk épp nem is akarok,
de az akkor sem járja, hogy be sem tudok lépni a pincébe. Ráadásul ugye ez
nem is az én pincém. Szóval illene rendet tartanom benne. Ez jön most.
Már úgy értem, hogy a leginkább kezem ügyében lévő fiókokat kell,
illetve lehet eltenni innen először. Aztán persze majd jön a többi is.

Még tiszta szerencse, hogy van hová tenni a fiókokat, mert csodák csodája,
megvan a hozzájuk tartozó szekrény. Szóval az úgy volt, hogy
ezt a szekrénykét ezt nem vettem, hanem találtam.

A melóhelyen van egy ilyen fedett hulladék papírtároló kuckó. Mint ahogy ezen a képen is
látható, épp ott volt mellette a kuka. Betolattam a fal mellé, mint a buci furgon, ugyanis
azt gondoltam ki, hogy nincs mese, eljött az idő, hogy rendet rakjak a céges kocsiban.
Körbeszaladtam, s kinyitottam a Berlingo összes ajtaját, majd veszett mód elkezdtem
kihajigálni a kocsiból a mindenféle szemetet. A fölösleges papírdobozok mind mentek
a tető alá, a drótdarabok és a döglött dugasztápok pedig a kukába. Egyszer csak (még ha
csak egyszer esett volna meg) megakadt a szemem valami fényesen. El is kezdtem kihúzni
a szemétből, hátha valami érdekes. Az volt, mégpedig egy fiók képében. Egyből rutinosan
elkezdtem beépíteni a kocsiba, hogy az milyen jó lesz nekem, mert amit beleszórok, az
ezentúl nem fog széthenteregni. Aztán találtam egy újabb fiókot, aminek szintén
nagyon örültem. Aztán jobban körbenéztem, s találtam egy a fiókokhoz való,
épp az előző képen látható szekrénykét is. Hogy azt hogyan gondolják
a kollégáim, hogy ezek a papírtárolóba valók, azt inkább hagyjuk.

Kicsit rozzant, de majd én jól megigazítom! Az egyik fiókfül elgörbült, a felső takaró idom
pedig levált. Valamint valamiféle égésnyomok is vannak a tetején, de ez nekem pincébe,
lomos fiókosnak, semmi hátrányt sem jelent. Amúgy van még egy ilyen szekrénykém.
Azt találtam ki, hogy egymásra építem a kettőt. Már persze csak akkor, ha valóban
egyezik a méretük. Valamint némi hely is kéne hozzá, ahová teszem őket.
No de épp erről szól ez a pince három elnevezésű project.

Továbbra sem tudok elmenni a falig, mert most meg ez a másik szekrényke van útban.
Ezt speciel nem vettem, hanem csak amolyan szocialista megőrzési célból elhoztam.
Évek óta őrizgettem a melóhelyen a sarokban, hogy majd milyen jó lesz valahova.
Mondjuk nem pont így gondoltam, hogy hosszában a pince bejáratába...

No meg így se, hogy görbetegen ráhagyintva a kisfiókosra.
Persze ez csak ideiglenes állapot míg pakolok.

A mai napra előírt feladat az, hogy a két egymásra rakott benzinmotoros fűnyíró alól
kiszedjem valahogy a szivacsba tekert epedát, ami a múltkori ágyátalakításból
maradt meg. Az epeda megy a lomtalanításba, a többi megmaradó lomnak
pedig rendeződnie kell, mégpedig valahogy úgy, hogy ezentúl be lehessen
lépni a pincébe. Ugyan nem látszik bonyolultnak, de nem is egyszerű meló.

Hokedli, arra pedig egy papírdoboz, melyben a fa rudacskákat tartom.
Ezekből szándékszom megépíteni egy kábellógató alkalmatosságot.

Valamikor, úgy a 80-as évek vége felé levált a Postáról az alközpontos üzletág, mégpedig
Comex néven. Innentől fogva nem volt a raktárunkban alközpontos anyag.
Persze ettől én még azóta is őrizgetek egy bund 21x2-es kábelt.
A füles doboz pedig apukám bicikli alkatrészes ládája.

Fent említettek mellett egy mikrosütő, azon pedig egy rozzant iratmegsemmisítő.
Nem állítom, hogy nem tudnék élni nélkülük, de attól még őrizgetem őket.

Kihoztam a nagyja lomot, már csak a 21x2-es kábel bujkál a Salgó polc mögött.

Elvettem a fűnyírókról a tévés dobozt, mert tervem van vele. Át fog kerülni
az epeda helyére, hogy ne a linóleumra csöpögjön a fűnyírókból a zaft.

Már csak egy fűnyíró van hátra, s már hozzá is férek a kidobandó epedához.

S már nincs is ott!

Hanem helyette itt van, de innen már könnyű lesz kivinni a kapu elé.

Sarokba doboz, rá a fűnyírók, s már készen is vagyok az első menettel!

Majdnem jó, csak még idejében észbe kaptam, hogyha ennyire
látványosan haladok, akkor ott valami biztosan nem stimmel.

Az nem stimmelt, hogy a földre tett tévés doboztól nem fért oda a Salgó mellé a szekrényke.
Persze ez nem lehet probléma, hiszen egy papírdobozból könnyű levágni.

Épül a pokoli torony!

Immáron, hogy levágtam pár centit a papírdobozból, befért a helyére a szekrény.

Egyrészt, hogy ne legyen útban, másrészt pedig, hogy jól lehessen
benne pakolni, betettem a szekrénykébe az ő polcát.

Az ajtaja is megvan. Illetve több is van kettővel a kelleténél. Persze ez nem pont így van,
hanem úgy, hogy van még egy szekrény, csak az most egy harmadik pincében lakik.

Berámoltam, amit az előbb kirámoltam.

Nemhogy lett hely, hanem szinte szaladgálni lehet!

Azt gondoltam ki, hogy áthozom ezt a szürke szekrényt a másik tetejére, de csak annyi lett
belőle, hogy áthoztam ide a lámpát. Kell majd ide plusz világításnak, mikor majd
végre nagyon nekiállok pakolászni. Merthogy ez az igazi cél, csak
ugye előtte van még néhány elterelő részfeladat.

Például ennek a másik lámpának a rendbe szedése.
A kapcsolója halott, az izzó meg elforog benne.

Hogy nálunk mekkora a fejetlenség...

Akarja? Nem akarja?
Kap új rugót a karja!

A következő lépcső csak egy közjáték, mely hátráltat
(füvet vetek a kertben)

Nem éppen kertésznek vagyok öltözve, de azt fogok játszani.

Már úgy értem, hogy füvet fogok vetni.

Nem vagyok valami nagy paraszt, még a gereblyém is kicsi.

Azt most ne ragozzuk, hogy hová lett innen a zöld. Sokkal egyszerűbb bemenni
a boltba, venni egy zsák fűmagot, elvetni, majd örülni, hogy újra zöld a kert,
mint veszekedni a lakóval, aki kipiszkálta innen a gaznak titulált zöldet.

Először felgereblyéztem, majd kiszórtam a magot, aztán belekavartam
a fellazított földbe a magokat, majd letapicskoltam.
Ha nem így kell elvetni a füvet, majd szól.

Ugyan jutott a magból felülre is, de a galamboknak is kell enniük valamit.

Ahogy tart a fűmag, egyre újabb és újabb sávokat vetek.

Tartottunk egy rögtönzött találkozót a pince három project fővédnökével.
A csiga előtt hagytam nagyobb teret, hogy érzékeltessem a száguldást.

Kesztyűs kézzel bánok a földdel.
Úri paraszt...

Hogy mit képes nem vagyok kitalálni, csak ne kelljen a pincében rendezkednem...

Ilyen lesz a fű mikor kikel. Onnan tudom, hogy ezt már én vetettem.
Szóval ez már a második menet, s lesz harmadik is.

Amúgy eredetileg csak annyit szerettem volna, hogy átültetem a mikulás virágot egy ennél
nagyobb cserépbe. Ez a növény azért lenne mikulás virág, mert mikulásra bepirosodnak
a levelei. Erre fel nyárelőn játssza el ugyanezt. Pont olyan ez a növény, mint a gazdája!
Én se tudom soha, hogy milyen nap van. Bevallom őszintén, hogy
néha bizony még az évszámot sem találom el.

A virág átültetéséhez szükség van egy nagyobb cserépre, mely jelen esetben egy fagylaltos
vödör lesz. A vödörből a fagyi kievését -önfeláldozó módon- magamra vállaltam.

A vödör aljára mindenképp kell néhány lyuk, különben bele fog punnyadni a víz.

Nem azért van a vödör az ablakban, mert itt jobbak a fényviszonyok, hanem
azért, mert mikor az előbb furkáltam, kicsit még csöpögött belőle a víz.

Ha nem teszek a vödröcske aljára papírt, akkor kiszóródik belőle a föld.
Miközben egyre tapasztaltabb növénytermesztő vagyok, csak
a pincében a rend, az nem akar valamiért kialakulni.

Hová tűnt innen az útszóró só? Még jó, hogy a polcost nem vitték el! Már csak azért,
merthogy ezt is én tettem ide, hogy nézzen ki valahogy telente ez a sarok.

Valamely lakótársam úgy gondolta, hogy a sónak itt a helye. Aztán az, hogy ez egy másik
lakó pinceajtaja? Az már nem érdekelte. Mindegy... Nem szeretek én annyira
konfrontálódni, hogy ilyen hülyeségbe belefolyjak. Jobb a béke!

Az útszóró só ide való. Ez a hely az előbb látottól mindössze két, azaz kettő méterre van!
Az a doboz a homokkal, meg a rápakolt téglákkal, az meg aztán a csúcs!

Ez itt egy ipszilon alakú elágazás a pincében. Valaki kihúzta középre a homokos dobozt,
majd mint aki jól végezte dolgát, otthagyta. Én meg azt gondoltam, csinálok egy tesztet.
Azt találtam ki, hogy minden rendrakási kényszerem ellenére nem nyúlok a dobozhoz.
Két, azaz kettő éve itt hever a doboz az út kellős közepén! Úgy néz ki, hogy idén
odébb fogom rakni, mert szándékomban áll lebetonozni alatta az utat.

A barna vödröcskében friss virágföld van a mikulás virág átültetéséhez.
Az alatta látható átlátszó vödörben pedig egy újabb kiló fűmag.
Felmerül a kérdés: Minek nekem egy újabb adag fűmag?

Illetve hová lett most meg a kapu elől a zöld? Ezen cikk harmadik képén még megvolt!
Mindegy... Nem kérdezek én semmit... Megyek, aztán szórom szerteszéjjel a magot.

Az miért van nálunk, hogy minél nagyobb egy növény, annál kisebb cserépben lakik?

Ha ezt, meg a kertben a füvet ilyen szépen kiigazítottam, akkor most már
aztán igazán lemehetnék a pincébe, rendet tenni a szekrényekben.

Székmizéria
(mindig közbejön valami)

A helyszín a Csárdás köz és az Egyetértés utca sarka. Hogy miért szoktak rá
a környékbeli lakók, hogy ide szórják le a szemetet, az rejtély. A lényeg az,
hogy valami egészen hihetetlen módon azt találtam, amire szükségem van.
A pincében punnyadó törött szék ugyanis pontosan ez a típus!

Mit nekem holmi munka! Azonnal visszafordultam a melóhelyre (25 méterre volt) egy
imbuszkulcs készletért, s villámgyorsan megszereztem a képen látható alkatrészt.

Ez nem az a szék amit fel kell újítani az előbb mutatott alkatrésszel, hanem ez egy másik
felújítandó szék. Hogy miért nem megyek be a boltba, s veszek egy olyan széket,
ami épp kell? Minek? Szerintem azért van a rengeteg szerszámom, meg
tehetségem (khm...), hogy kiigazítsam a beteg holmikat.

Mondjuk el nem kapkodom. Ha eddig elvoltak szétesve, kibírják még egy darabig.
Mondjuk ennek a széknek nem látszik különösebb baja, csak ami épp látható.
Valaki kiöntött rá valamit. Szét kell szedni, ki kell mosni, aztán mehet fel
a lakásba a másik helyére, ami megy le a pincébe a monstrum helyére.

Itt lehet bemenni a pincébe, csak persze nem.
Már megint az a k*rva "csak" szócska...

Ha olyan nagyon nem is állok neki, de azért apródonként haladok egy kicsit.
Most például azt találtam ki, hogy szétszedem ezeket a paneleket.

Mondjuk jobb volna a fiókossal foglalkozni, hiszen leesik az eleje, csakhogy nem férek
hozzá, mert előtte van a szék, rajta a szatyor a panelekkel.
Szóval értitek, hogy mi az én bajom.

A szomszédtól kapott fehér bútorelemeket átrámoltam ide.
Legalább eltakarják a fűnyírókat.

Ha nem is lett valami sok hely, de annyi azért már van, ha behúzom a pocakom,
épp be tudok slisszolni a szürke és a barna szekrényke közötti résen.
Lepakoltam a tüzelőpapíros dobozokat a szekrénykéről.

Milyen furcsa dolog, hogy vannak tárgyak, melyek élni akarnak, s vannak, melyek nem.
Ez a szék, illetve az a szék, amihez ez az elem való, az például élni akar. Ami nem akart
élni, az például a Hi-Fi feliratú kisrádió, ami mindenféle javítási kísérletemnek ellenállt.
Szóval az úgy volt, hogy eltörött a szobai székemen ez az izé. Kipofoztam helyette egy
másik széket. Pár hét telhetett el, s a Ráday utca sarkán épp egy ilyen széket találtam
kidobva, csakhogy nem volt nálam imbuszkulcs, hogy leszereljem róla ami kell. Úgy
voltam vele, hogy az élet nem fog még egy esélyt dobni a széknek. És most tessék!

Ezt a széket is az utcáról mentettem meg. Pontosabban szólva a távíró utcában találtam,
az iskola kertje melletti szelektív hulladékgyűjtő mellett. Kiszálltam a kocsiból,
beültem a székbe. Kicsit rodeóztam vele a járdán, hogy jók-e a kerekei.
Aztán -mivel minden része működőképesnek bizonyult- bedobtam
a kocsiba, pedig jól tudtam, hogy több lom már nem fér be...

Ez az a monstrum, amit ki kéne innen penderíteni. Ez annyira nem illik ide a méretével...
Azt találtam ki, hogy beviszem a melóhelyre. Ez a szék ugyanis nagyon kényelmes!
Berakom a telefonközpontba, s ha épp megfáradok kicsit, vagy a kollégáim,
akkor jól lesz benne elterpeszkedni arra a néhány percre, míg az ember
ránéz a gépre, hogy jött-e újabb munka, vagy hátra lehet dőlni.
Erre kifejezetten jó ez a szék, mert ebben hátra lehet dőlni.

Ugyan kitettem a fekete rádiót az előszobába, hogy majd leviszem a pincébe,
azonban nem tettem meg. Pont olyan szétszórt vagyok, mint a lomjaim.

Mivel nincs kedvem széket kalapálni, meg polcokat rendezni, de azért egy kicsi
munkakedvem van, ezért nekiállok, s szétkapom ezeket a paneleket.

Kerítettem a lomoknak egy IKEA dobozt.

Sejtettem én, hogy vannak még elrejtett panelek a lakásban.
Már ha a virágállványon heverés elrejtésnek számít...

Kétszer is sikerült magamat nagyon megijesztenem. Az egyik eset az volt, amit ezen
a videón mutatok. Megolvadt az alkatrész lába melletti melegtakony ragasztócsepp,
szálat húzott, majd a kihűlő szálon lengedezett az alkatrész. Én meg azt hittem, hogy
valami nagy légy akar rám támadni. A másik eset másnap történt, mikor a lehullott
maradványokat porszívóztam össze. Leesett egy nagyobbacska kondenzátor, amit
a porszívó csövével megrántottam, s ettől elkezdett sebesen felém rohanni.
Én meg elugrottam, mert azt hittem, hogy csótánytámadás van.

Nem! Nem viszem vissza őket a pincébe, hiszen ez itt már csak a maradék.
Nem szedtem ki mindent a panelekből, mert nem kellett belőlük minden.
Mondjuk amiket kiszedtem azok se, csak nem volt szíven kidobni őket.

Levittem a szemetet, s felhoztam helyette ezt a széket.

Ez csak egy próba, hogy befér-e a helyére, nehogy mellélőjek.

Gondoltam le lehet pattintani a székről a hátulját, s ez éppen így is volt!

A tengellyel vissza fogok találni a helyére, de hogy a gumibogyó honnan esett ki...

A széket lemostam, illetve kiporszívóztam.
A kárpitozott részeket szintén kimostam.

Szóval az úgy van, hogy bár úgy néz ki mintha nagyon dolgoznék, de persze nem.
A hatás mindössze annak eredménye, hogy az olvasó nem látja az egyes képek
illetve munkafázisok között semmittevéssel eltöltött napokat. Ma sincs
semmi kedvem dolgozni, de azért választok magamnak valami
apróságot, ami munka is meg nem is. Levonultam egy
centivel a pincébe, méretet venni a helyről.

Illetve hely az speciel nincs, ezért -nehezítésképp- a lomtenger alatti hely méretét kell
valami úton módon lemérnem. Mit ne mondjak? Lóbáztam a mérőszalagot rendesen!

Hogy nem minden szám olvasható? Hogy nem minden adat értelmezhető?
Hogy ötös voltam műszaki rajzból? Hogy szebb lesz a pincében
a linóleum borítás, mint a szobámban a parketta? Pfh...

A méretlevétel után következő feladat, a szék pincéből történő kivitele lenne.
Márpedig ez nem fog menni, hacsak át nem emelem a széket a lomok felett.

Mivel inkább agyalni van kedvem mint erőlködni, ezért azt találtam ki, hogy betolom
a széket az asztal alá, majd beviszem a szekrényt a szék mögé, majd
a keletkezett résen át kicibálom a pincéből a széket.

Itt már ki kell férnie a széknek! Kifért. Majd holnap nekiállok, és rendbe teszem az alját.
Veszek a puszta betonra linóleumot, azt holnap hazahozom, a kipofozott széket pedig
beviszem a melóba. Lesz a pincében hely, lesz bent a melóban egy kényelmes szék.
Meg ahogy azt a Móricka elképzelte...

Ezek itt négyen jelölő filcek, amiket a Lidl-ben vettem. Akkor ennyit mára a linóleumról,
illetve az ő beszerzéséről. Mondjuk úgy azért nehéz is lett volna, hogy a cetlit amin
a méretek voltak nem vittem magammal. Csak néztek az eladók a TTL-ben,
hogy mit össze totyogok a maradék linóleumok előtt, mint aki
nem tud dönteni. Persze ez éppen így is volt.

Másnapra vittem magammal a cetlit, hogy ki tudjam sakkozni, hogy a maradék anyagok
közül melyik hogyan illik leginkább az asztal alatti helyre. Valamint megemésztettem
a linóleum hétezer forintos árát, s persze meg is vettem. Kérdezem az eladót, hogy
kivihetem-e a tekercset egy pillanatra a boltból. Már úgy értem, hogy még fizetés
előtt, nehogy az legyen, hogy nem fér be a furgonba. Merthogy a kocsiban kicsi
a hely, ellenben nagy a rendetlenség. Mint az látható, befért az anyag.
Holnap kicserélem a székkel, s ha minden vacak nem is, de
azért egy kicsit helyükre kerülnek a dolgok.

Hát nem kerülnek a helyükre! Korábban talán nem fogalmaztam pontosan. Szóval nem
élni akarnak a dolgok, hanem ad nekik a sors egy újabb esélyt. Ez a szék nem kapott.
Mint az jól látszik, a két tartóelemet egymásra téve adódik némi különbség. Ugyan
áthidalhatnám némi vaslemezzel, de nem teszem. Egy székről -billegés közben-
akkorát lehet taknyolni, mikor eltörik benne valami, hogy egyszerűen nem
kockáztatom meg a dolgot. Kivittem a maradékokat a szemetesbe.

Ez a szék viszont úgy néz ki, hogy túlélte a szétszedést.
Szóval már csak össze kell legóznom.

Kitaláltam, hogy hová való a szétszedéskor kiesett gumibigyó.
Ha nincs itt, akkor lötyög a szék háttámlája.

Már csak (már megint ez a csak) rá kell pattintani a burkolatot. Ez persze csak (na, már
megint ez a "csak") akkor volna így, ha nem felejtettem volna el ráhúzni, mielőtt
feltettem a helyére a háttámlát. De elfelejtettem, így pedig nem lehet feltenni.
Itt megakadtam. Mondhatni, székrekedésem van. Vagy leveszem újra a háttámlát,
vagy elvágom középen a burkolatot, hogy rá tudjam fűzni. Inkább levettem.
Nem gond, hiszen ahogy öregszem, egyre rutinosabban szerelek széket.

Nem pisiltem be örömömben, csak még nem száradt ki teljesen a szivacs.
Ugyan fogásra már nem volt nedves, ülésre azonban még igen.

Ez a részlet eredetileg nem működött. Illetve ugyan ki lehetett akasztani a gombbal
a háttámlát, de a gomb egyből vissza is esett, vagyis lefelé lógott. Szétszedéskor
úgy voltam vele, hogy majd odacsavarozom, rugózom, gumizom. Erre fel
nem megjavult? Kicsit nem figyelek oda, egész ügyes vagyok!

Meglepően hangulatosra sikeredett ez a kép. Kitoltam az ablakba száradni a széket.
Akár a szobámban lesz, akár a pincében, napfény ezentúl nem nagyon fogja érni.

Hová jutottam...
(a várt cél helyett)

Ennek a fejezetnek "szele" az alcíme, legalábbis ezt a nevet adtam a képek könyvtárának.
Persze egy hét múlva, mikor leültem a gép elé megírni a szöveget a képekhez, már
fogalmam sem volt róla, hogy mi az, hogy szele. Illetve mivel a könyvtár neve
nem tartalmazhat ékezeteket, gondoltam nem szele, hanem széle. Aztán
persze rájöttem, hogy nem valaminek a széléről, hanem konkrétan az
összeomlás szeléről van szó. Ugyanis az történt, hogy becsengetett
a szomszéd, s megkérdezte, kell-e egy kis faanyag. Én meg ugye
nehezen mondok nemet az ilyesmi felajánlásra. Pláne úgy, hogy
a faanyag vagy jó valamire, de ha nem, tűzifának akkor is biztosan
megteszi. De nem erről a pár darab valamiről van szó, hiszen ez nem sok.

Ez viszont már sok! Persze örülök neki, csak nincs hová tenni.
Illetve van. Csakhogy a minap már annak örültem, hogy lett
egy kis hely, hogy legyen némi mozgásterem a pakoláshoz.

Nem létra, hanem állítva kell nézni, egymástól eltolva, és akkor polcos.

Már megint nem úgy néz ki a pince, mint amit csak úgy ripsz ropsz el tudnék hagyni.
A robogómnak pedig már szinte csak a hátsó lámpája látszik.

Ez egy régi álmom volt. Trafók kiterítve, átláthatóan elrendezve.
Valami hasonlót szeretnék a hangszóróimra is.
Csak ugye ehhez polcok kellenek.

Ezt a szekrénykét nem kaptam, hanem a melóban találtam a folyosón.

Ezek nem az ő kerekei, hanem itthon találtam őket. Gondolom valami székszétszedésből
származnak. Mivel nem stimmeltek a kilógó csapokra, ezért nem tudtam tologatni
a szekrénykét. Mit ne mondjak, megszenvedtem vele, mire hazaért! Először
a kiskocsihoz (amin tologattam) nőtt hozzá az aljából kilógó egyik csap.
Aztán majdnem átestem a szekrényen, mikor beakadt a kilógó rész
a küszöbbe. Később pedig a sípcsontomon akart keresztültörni.

Hagyjuk ezt most...
Majd írok ezeknek egy szétszedtemet a farigcsálok sorozathoz.

Ej de bonyolult történet! Az történt, hogy nagy volt a nyüzsgés előző este a fejem felett.
Már úgy értem, hogy a felettünk lévő lakásban valaki rendesen rohangászott. Én ettől
erősen megijedtem. Mi van, ha eladták a lakást? Vagy mi van, ha kiadták albérletbe?
Mi van, ha holnap szólnak, hogy ugyan pakoljak már ki a pincéből, ahol amúgy csak
a robogóm tartom. (legalábbis valamikor így volt) Ez a pince ugyanis nem az enyém,
hanem csak azért "lakok" benne, mert a néhai tulaj átadta a felét, hogy ne kint legyen
a motorom. No meg barátkozni is akart velem Bandi bácsi, hogy ugyan ne ébresszem
már fel minden reggel az ébresztőórámmal. Szóval úgy döntöttem, hogy mielőtt még
a felszólítás megtörténne, hogy ne kelljen kapkodnom, megindítottam magamtól
a kiköltözést. Először is elhordtam a minap bepakolt meglehetős mennyiségű
faanyagot. Ha ez itt valamiért nagyon útban lenne, egyetlen délután alatt
tűzifává aprítom a körfűrésszel. Aztán belekezdtem a másik pincében
történő rendrakásba. Tulajdonképpen erről szólna ez a történet,
csak ugye hosszú az előzmény, töméntelen a mellékszál.

Ide kellene átpakolnom a dolgokat, csak előbb rendeznem kell a sorokat, hogy legyen hely.
Ha véletlenül a ház összes pincéje az enyém lenne, pár év alatt azt is biztosan belaknám.

Sok hosszúkás kép lesz, mert csak így látszik, hogy miről is van szó. Amiről most szó van,
az az, hogy el kell pakolnom az itt látható, illetve olyan nagyon nem is látható
szekrény elől a kacatokat. Persze most is van egy rakás mellékszál.

Például beraktam egy rakat kőművesszerszámot a sárga vödörbe.

Eddig ugyanis ezen a rádión ücsörögtek.

Ez nem az a négy kerék amit korábban láttunk, hanem az a négy
kerék, amit eredetileg kerestem. Persze most már mindegy...

Ez az asztal korábban nagyon nem így nézett ki. Illetve maga az asztal igen, csak nem
nagyon látszott a rápakolt lomoktól. Tervbe van véve egy olyan pult készítése, mint
ami a fenti asztalomon is van, de ez persze majd megint egy másik történet lesz.

Volt egy hányatott sorsú ventilátorunk. Valamely kolléga úgy tette le, hogy aki benyitott,
ha hírtelen tette, egyből fel is lökte. Persze szerencsétlen ventilátor egy idő után átlépett
az összetákolhatatlan kategóriába. Ami megmaradt belőle, az csak a képen látható szára.
A másik ilyen megmaradt alkatrész Kovács Albert kollégám Fecske versenybiciklijének
ülése. Hogy minek kellett nekem ez a két lom? Hogy legyen! Például a kollégák (mivel
nekem volt az asztalfiókban) hozzám jártak szerszámért. A fogók és csavarhúzók
között tartottam egy gumicsirkét is. Arra is mindig rákérdeztek, hogy minek
van ott. Ilyenkor elárultam, hogy azért, ha valaki rám találna kérdezni,
hogy nincs-e véletlenül gumicsirkém, nehogy már nemet kelljen
mondanom. Valami ilyesmi a képen látható objektum is,
amire szintén értetlenül néztek a kollégák.

Minden amit eddig láttunk, azt a célt szolgálta, hogy hozzáférjek ehhez a szekrényhez.
Ez a szekrény itt útban van, el kell innen tenni, csakhogy bepakolva nem megy.

Ez a kép nem tartozik szorosan ehhez a történethez, csak azért mutatom, hogy akik az orsós
magnós szétszedéseket kedvelik láthassák, hogy lesz majd mit nézni ha egyszer odajutok.
Illetve ide, ehhez a szekrényhez. Ezek ugyanis szinte kivétel nélkül mind magnók.
Ugyan akad pár kazettás is, de azért főként orsósak.

Két polc már ki is ürült.

Aztán a többi lomot is elkezdtem átpakolni az asztalra. A sorrend tulajdonképpen mindegy,
majd visszarakom őket, ahogy épp a kezembe akadnak. Ezen tárgyaknak döntő
többsége ugyanis még szétszedetlen, bemutatatlan állapotban leledzik.

Alakul a dolog! Persze időnként belassulok, mikor valami érdekes tárgy kerül a kezembe.
Tulajdonképpen minden tárgyam érdekes, hiszen minek is tartanék unalmasokat?

Mikor a pince készült, illetve kifestettem és rendbe raktam, akkor azt hittem, hogy ez
a valami egy ágybetét. Később persze kiderült, hogy szekrény, csak nem nagyon
volt benne polc. Mikor ide beállítottam, úgy voltam vele, hogy
ezt én innen többet el nem veszem!

Azt most meg hogy áttoltam a bejárati ajtóhoz keresztbe?
Mindegy, mert most úgysem akarok kimenni.
Illetve jelenleg ugye nem is tudnék.

Íme a felszabadult hely. Ide kerül majd be az új szekrény.
Illetve nem majd, hanem most azonnal!

A szőnyegpadló is a melóhelyről van. Egyszerűen kidobták, hiszen használt.
Nekem meg épp kapóra jött ide a pincébe. Persze közben eltelt néhány év.

A lapocskák azért kellenek, hogy egyrészt ne szívjon fel a szekrény nedvességet
a puszta betonról. Másrészt pedig kicsit megemelik a szekrényt, hogy
ne érjen le az ajtaja a földre. Hogy én milyen előrelátó vagyok...
Persze  később kiderült, hogy kellett volna még plusz 1 centi.

Betettem a sarokba az első szekrényt. Három darabból áll, illetve ez három külön szekrény.

Persze, hogy már ebbe is belepakoltam! Szóval mielőtt mozgatnám őket, ezekből is ki kell
pakolni. Így jár az, aki parlagon hagy heverni szekrényeket, évekig a pince közepén.
A szigetelőszalag csíkra meg azt hittem, hogy valami hibát takar el, de a nevem
van ráírva, hogy ne vigye el más a szekrényt, ha már egyszer én vettem meg.

Kettes szekrény a helyén, miközben az egyesbe már el is kezdtem bepakolni.

Mind a három a helyén, illetve egymáson. A képek meg azért ilyen életlenek,
mert a szokásostól eltérően minden témáról csak egyetlen fotót lőttem.
A fényképező kijelzőjén mind élesnek látszott! De persze nem...

Vödörben üvegek. Az üvegekre később lesz szükség, a pince ki tudja hányas project
kapcsán, mikor a felhalmozott lomjaimat rendezem szét. Már persze csak akkor,
ha ezt valaha is meg fogom tenni. De most nem erről van szó, hanem
magának a festékes vödörnek a felszabadításáról.

Hogy mégis hogy a csudába került a pincébe egy papírdobozra való homok, az kideríthetetlen.
Hogy melyik lakó húzta ki a közlekedőfolyosó közepére, az úgyszintén. A lényeg az, hogy
valakinek kezdenie kell vele valamit, mielőtt még valaki átesik rajta, és kitöri a nyakát.
Mondjuk nem kapkodtam el. Mielőtt eltettem volna, illetve kiürítettem és kidobtam
volna a homokos dobozt, elvégeztem egy kísérletet. Gondoltam mi lenne, ha nem
én tenném el innen, ezért nem nyúltam a dobozhoz több mint egy évig. Kíváncsian
vártam az eredményt, de senki sem nyúlt hozzá! Még csak annyi sem történt, hogy
valaki szólt volna, hogy nem tenném-e odébb. Szóval, ahogy azt már megszokhattam,
ha nem csinálom meg magam, más nem teszi meg helyettem. Illetve jelen esetben
nem helyettem, hiszen az összes többi erre járó lakónak pont ugyan annyira volt
útban, mint nekem. Az aljzatbeton meg úgy néz ki, mintha fel lenne törve.
És ez pontosan így is van! Látom, hogy majd betonozni is fogok...

Még éppen idejében észrevettem, hogy a fehér vödör kevés lesz a homoknak,
ezért elcseréltem a fehéret a pirossal, ami eddig a szemetes vödör volt.
Hogy minek nekem egy vödör homok? Ne hidd, hogy nincs
vele csudálatos tervem, csak nem árulom el!

Ami fekete csík belóg a kép bal szélén, az a kiszedett szekrény, ami éppen
szembe lesz betolva, mégpedig hátával a bal oldali falnak. Hogy ott
most dobozok vannak? Itt kérem mindenütt dobozok vannak!

Ez a szép fehér sarok, tipp-topp linóleum borítással, Salgó polcokkal, a pince kettes
project eredménye. A képen látható doboz pedig egy csoda, ami egy hosszas
kutatómunka eredménye. Illetve ez nem így történt, hiszen sehol sem
találtam, hiába kerestem. Aztán egyszer, mikor már nem kerestem,
akkor egyből meglett. Belenéztem egy pillanatra, hogy nem üres-e
a doboz, de nem. Benne van az 1.000.000 forintos értékű műszer.
Illetve az újkori ára volt ennyi, de róla majd egy más alkalommal...

Sokkalta jobbak lennének a fényviszonyok, ha átkenném a fekete szekrényt
fehérre. Még tiszta szerencse, hogy nincs itthon fehér festék!
Valamint a munkakedvből is hiány mutatkozik.

Nagyon gyorsan visszaraktam a szekrénybe a lomokat. Kellett volna egy time lapse videó,
ahogy szaladgálok az asztaltól a szekrényig, meg vissza, de ez csak utólag jutott eszembe.

Néhány lomot, meg az üres rózsaszín dobozokat betettem a szekrénybe, valamint a szekrény
és a Salgó polc közötti rést is feltöltöttem dobozokkal. Ezen utóbbi dobozok nem üresek,
hanem lomok vannak bennük. Szétszedni való lomok. Néhányba belenéztem. Olyan
doboz is akad, amiben fél évre való bemutatásra félretett kincs van! Gondoltam mi
lenne, ha feltenném a szekrényre az ajtókat? Ugyan nem érzem szükségét, hogy ne
is lássam ami a szekrényben van, meg az sem zavar ha porosodik, de az igen, hogy
átesem az ajtókon. No de hol lehetnek az ajtókat tartó csavarok? Gondoltam leülök
egy kicsit, s elgondolkodok, hogy hová is tettem őket. A leülés amúgy is aktuális
lenne, hiszen az előbb is azért ültem ki homokozni a folyosóra, mert már
kezdett elgörbülni a lábam. Hogy melyik hülye dobta ki a széket?

Ellenben ugyan ez a hülye (ez természetesen én vagyok) volt oly rendes, hogy a zsanérok
csavarjait az ajtók leszerelése után visszatekerte a helyükre. Vagyis hiába kerestem
volna őket bárhol másutt, mikor pontosan a helyükön voltak. Az ötlet jó volt,
a kivitelezés is tökéletes, csak az emlékezetem kezd kihagyni.

Szép ez a szekrényke az ajtajával, ezért úgy döntöttem,
hogy a többi ajtót is visszaszerelem.

Majdnem tökéletes, csakhogy az alsó szekrény ajtaja éppen csak kinyílik. Mikor majd
idővel besüpped a szekrény a padlószőnyegbe, akkor már nem fog kinyílni az ajtó.
Valamint a szőnyegre rálóg a frissen vásárolt linóleum, amitől aztán már végképp
nem fog kinyílni az ajtó. Vagy leveszem az alsó ajtókat, vagy barkácsolok egy
emelőkeretet a szekrény alá. Még tiszta szerencse, hogy nem tettem meg,
mert kicsit később beugrott a legegyszerűbb megoldás. Nem az ajtók
aljából vágok le, bár az is jó ötlet, hanem egyszerűen alászabok
a szekrénynek egy bútorlapot, mert abból most van bőven.
Mondjuk ezt se most fogom megcsinálni, mert már
valahogy unom mára a pakolászást.

Ugyan a múltkor mikor a linóleumot vettem, illetve a szükséges méretet levettem,
még nem is tudtam, hogy padlószőnyegezni is fogok, de szerencsére
a csupasz helyre épp elég a kiválasztott anyag szélessége.

Most meg itt van rendetlenség, pedig a következő project, vagyis a pince négy,
ennek a saroknak a rendberakásáról, illetve az átrendezéséről fog szólni.

Most, hogy már majdnem teljesen kiürítettem ezt a részt, így már hozzáférek a sarokban
megbúvó bútorlapokhoz, melyeket stílusosan egy szelektív gyűjtő mellől gyűjtöttem be.
Valaki kidobta őket, én meg azonnal lecsaptam rájuk. Méretre épp kiadja a faanyag
az asztalara készülő pultot. Hogy mikor begyűjtöttem őket, akkor még meg sem
volt az asztal? Hát tehetek én arról, hogy ennyire előrelátó vagyok?
Itt a vége, fuss el véle! Illetve folytatása következik.