Miért nem vagyok keresztény?
Írta: Bertrand Russell
Megjegyzés: Russell 1927. március 6-án tartotta meg ezt az
előadást a Nemzeti Szekuláris Társaság előtt, a Battersea-i városházán.
Ugyanebben az évben megjelent pamfletként is, majd a Paul Edwards
kiadásában megjelent esszégyűjtemény (Why I Am Not a Christian and Other
Essays; Miért nem vagyok keresztény és más tanulmányok, 1957) részeként
vált híressé.
Mint az Elnök Úr bejelentette, ma este arról fogok beszélni Önöknek, hogy
"miért nem vagyok keresztény". Talán az lenne a legjobb, ha először is
megpróbálnánk tisztázni, mit is jelent a "keresztény" szó. Manapság sok
ember igen tág értelemben használja ezt a szót. Egyesek csupán olyan
embert értenek alatta, aki arra törekszik, hogy jó életet éljen. Ebben az
értelemben, azt hiszem, minden szektában, felekezetben vannak
keresztények; de nem hinném, hogy ez a szó megfelelő értelmezése, mert
azt sugallja, hogy azok az emberek, akik nem keresztények -- a
buddhisták, a konfuciánusok, a mohamedánok, stb. -- nem törekszenek jó
életre. Keresztény alatt nem egyszerűen olyan embert értek, aki rendesen,
saját vezérelvei szerint próbál élni. Úgy vélem, hogy ahhoz, hogy valaki
kereszténynek nevezhesse magát, bizonyos mértékig rendelkeznie kell egy
bizonyos típusú határozott meggyőződéssel. Ma már nincs a szónak olyan
erős, tiszta jelentése, mint amilyen Szent Ágoston vagy Aquinói Szent
Tamás idejében volt. Akkoriban, ha valaki azt mondta, hogy ő keresztény,
mindenki tudta, mit ért ezalatt. Az illető hittételek egész sorát fogadta
el, amelyeket nagy pontossággal fogalmaztak meg, s e hittételek minden
egyes szavát a hívő teljes meggyőződéssel vallotta.
Ki keresztény?
Ma már ez nincs egészen így. A kereszténység meghatározásakor valamivel
enyhébb feltételeket kell állítanunk. Úgy gondolom azonban, hogy van két
alapvető dolog, amely mindenki számára lényeges, aki kereszténynek nevezi
magát. Az első feltétel dogmatikus természetű: hinni kell Istenben és a
halhatatlanságban. Ha ebben a két dologban nem hisz valaki, akkor nem
hiszem, hogy jogosan nevezheti magát kereszténynek. Továbbá, mint a
névből adódik, lennie kell valamiféle meggyőződésének Krisztussal
kapcsolatban. A mohamedánok például szintén hisznek Istenben és a
halhatatlanságban, mégsem nevezik kereszténynek magukat. Szerintem
legalább abban kell hinnie egy kereszténynek, hogy Jézus, ha netán nem is
volt isteni természetű, mindenesetre a legjobb, legbölcsebb ember volt,
aki valaha is élt. Ha valaki még ennyit sem hisz el Jézusról, akkor
szerintem nincs joga kereszténynek nevezni magát. Természetesen van a
keresztény szónak egy további jelentése is, amellyel a Whitaker-féle
almanachban és a földrajzkönyvekben találkozhatunk: ezekben a világ
lakossága fel van osztva keresztényekre, mohamedánokra, buddhistákra,
fétisimádókra és másokra; s ebben az értelemben mi mindannyian
keresztények vagyunk. A földrajzkönyvek mindannyiunkat kereszténynek
tekintenek, de csupán tisztán földrajzi értelemben, így azt hiszem, ezt a
jelentést figyelmen kívül hagyhatjuk. Végső soron tehát, amikor elmondom
Önöknek, miért is nem vagyok keresztény, akkor két dolgot kell
elmondanom: először is, hogy miért nem hiszek Istenben és a
halhatatlanságban; másodszor pedig, hogy miért nem tartom Krisztust a
valaha is élt legjobb és legbölcsebb embernek, noha készséggel elismerem,
hogy igen magas erkölcsi szinten állt.
A régi idők hitetlenjeinek sikeres próbálkozásait figyelembe véve azonban
nem érhetném be a kereszténységnek ilyen rugalmas meghatározásával. Mint
említettem, régebben a keresztény szónak sokkal teljesebb, tisztább
értelme volt. Magában foglalta például a pokolba vetett hitet. Az örök
pokoltűzbe vetett hit egészen a legutóbbi időkig a keresztény hitvallás
szerves része volt. Országunkban, mint tudjuk, a Királyi Államtanács
döntése óta ez már nem szerves tartozéka a keresztény hitnek, s a döntés
hatására a Canterbury-i és a yorki érsekség kivált a nemzeti egyházból;
de mivel országunkban vallási kérdésekben a Parlament jogosult dönteni, a
Királyi Államtanács döntésének nagyobb súlya volt, mint e méltóságok
szavának, s így a pokolra ma már nincs szükség a keresztény hithez. Ezért
nem kötöm ki, hogy egy kereszténynek a pokolban is hinnie kell.
Isten létezése
Ami Isten létezésének kérdését illeti: kétségtelen, hogy ez nagy és
komoly kérdés, és ha a teljesség igényével óhajtanék foglalkozni ezzel a
kérdéssel, akkor Önöknek ítéletnapig itt kellene ülniük; nézzék el tehát
nekem, ha inkább csak összefoglaló jelleggel foglalkozom a problémával.
Bizonyára tudják, hogy a katolikus egyház dogmaként fektette le azt a
tételt, miszerint Isten létezését be lehet bizonyítani kizárólag észérvek
alapján. Ez kissé furcsa tétel, mégis az ő dogmáik egyike. Azért kellett
ezt a tételt felállítaniuk, mert egy időben a szabadgondolkodók
olyasmiket kezdtek el mondogatni, hogy ezek és ezek a tiszta észérvek
szólnak Isten létezése ellen, de ők természetesen hitükből fakadóan
tudják, hogy Isten mégis létezik. Az észérveket, indokokat hosszasan
fejtegették, s a katolikus egyház úgy érezte, hogy ennek véget kell
vetni. Ezért kijelentették, hogy Isten létezését puszta észérvek alapján
be lehet bizonyítani, és felsorolták azokat az érveket, amelyek szerintük
a bizonyítást lehetővé teszik. Természetesen számos ilyen érv van, de
ezek közül csak néhánnyal foglalkozom.
Az Első Ok érve
Talán a legegyszerűbb és legkönnyebben megérthető érv az Első Ok érve.
(Belátható, hogy mindennek, amit a világban látunk, oka van, és ahogyan
hátrább és hátrább haladunk az okok láncolatában, egyszercsak el kell
jutnunk a legelső okhoz -- ez az Első Ok --, s ennek az Isten nevet
adjuk.) Ennek az érvnek, azt hiszem, manapság nincs igazán nagy súlya,
mert először is az "ok" ma már nem az, ami hajdan volt. A filozófusok és
a tudomány emberei behatóan foglalkoztak a dolgok okaival, s ma már a
fogalom egyáltalán nem hordoz olyasfajta életszerűséget, mint régen.
Azonkívül könnyű látni, hogy az az érvelés, mely szerint lennie kell egy
Első Oknak, nem lehet érvényes. Kamaszkoromban, amikor igen komolyan
töprengtem ezeken a kérdéseken, sokáig magam is elfogadtam az Első Ok
érvét, mígnem egy napon John Stuart Mill önéletrajzát olvasva a következő
mondatra bukkantam: "Apám azt tanította nekem, hogy arra a
kérdésre: 'Ki teremtett engem?', nem lehet válaszolni, mert azonnal újabb
kérdés következik belőle: 'Ki teremtette Istent?'". Ez az egészen
egyszerű mondat egy csapásra világossá tette előttem az Első Mozgató
érvének hamisságát. Ha mindennek oka kell legyen, akkor Istennek is oka
kell legyen. Ha létezhet bármi, aminek nincs oka, az a valami éppúgy
lehet a világ, mint Isten, az érvelés tehát nem lehet érvényes. Valójában
ugyanolyan természetű, mint az a hindu nézet, mely szerint a világ egy
elefánton áll, az elefánt pedig egy teknősbékán; s amikor megkérdezik a
hindut: "És min áll a teknősbéka?", azt feleli: "Inkább váltsunk témát."
Az Első Ok érve sem ér többet. Nincs rá ok, hogy a világ ne jöhetett
volna létre ok nélkül; másfelől arra sincsen ok, hogy miért ne létezhetne
öröktől fogva. Nincs rá ok, hogy feltételezzük, hogy a világnak
egyáltalán volt kezdete. Az az elképzelés, hogy minden dolognak kezdete
kell legyen, valójában képzelőerőnk szegénységéről tanúskodik. Ezért
talán nem is vesztegetek több időt az Első Ok érvére.
A természeti törvények érve
Ott van aztán a természeti törvények érve. Ez igen népszerű érv volt a
XVIII. században, különösen Sir Isaac Newton és kozmogóniája idején. Az
emberek megfigyelték, hogy a bolygók a gravitáció törvénye szerint
keringenek a Nap körül, s úgy gondolták, hogy Isten parancsára mozognak a
bolygók pontosan ezen a módon. Ez természetesen kényelmes és egyszerű
magyarázat volt, amely megkímélte az embereket attól a fáradságtól, hogy
a gravitáció törvényének magyarázatát is megpróbálják megkeresni. Ma a
gravitáció törvényét némiképp bonyolult módon, Einstein elméletével
magyarázzuk. A gravitáció törvényéről most nem kívánok előadást tartani,
mert az is jó ideig eltartana; de annyit azért elmondok, hogy ma már
nincs olyan típusú természeti törvényünk, mint amilyenekből Newton
rendszere felépült; tehát olyan rendszer, amelyben valamilyen, senki
által nem értett okból a természet mindenhol azonos módon viselkedett. Ma
már tudjuk, hogy számos dolog, amit természeti törvénynek hittünk,
valójában az emberek megegyezéséből fakad. Egy méter például még a
csillagközi tér legtávolabbi mélységeiben is 100 centiméterből áll. Ez
kétségtelenül igen figyelemre méltó tény, de aligha neveznénk természeti
törvénynek. Számos dolog, amelyet korábban természeti törvénynek
tekintettünk, tulajdonképpen ilyen. Másfelől ha megnézzük, mit is tudunk
az atomok viselkedéséről, azt találjuk, hogy sokkal kevésbé
engedelmeskednek törvényeknek, mint korábban hitték; azok a törvények,
amelyek megszabják viselkedésüket, tulajdonképpen olyan statisztikai
átlagokra vonatkoznak, amilyeneket véletlen eseményekből szokás számolni.
Van egy olyan törvény, mint mindannyian tudjuk, hogy ha kétszer dobunk
egy dobókockával, akkor nagyjából 36 esetből egyszer fogunk két hatost
dobni. Ezt mégsem tekintjük bizonyítéknak arra, hogy a kockadobás
eredményét poontosan megtervezett törvény szabályozza -- éppen
ellenkezőleg, ha minden esetben két hatost kapunk, akkor fogjuk gondolni,
hogy az eredmény tudatosan megtervezett. A természeti törvények jelentős
része éppen ilyen jellegű. A véletlen események törvényeiből eredő
statisztikai átlagokról van szó, így aztán a természeti törvényekkel
kapcsolatos érvelés ma már sokkal kevésbé hatásos, mint régebben volt.
Természetesen ez csupán a tudomány pillanatnyi állapotának következménye,
s ez később megváltozhat. Függetlenül azonban mindettől, az a gondolat,
mely szerint a természeti törvények léte egy törvényhozó létezését teszi
szükségessé, voltaképpen a természeti és az emberi törvények fogalmának
összekeveréséből adódik. Az emberi törvények felszólítások, amelyek azt
parancsolják, hogy viselkedjünk egy bizonyos módon; de vagy betartjuk
őket, vagy nem. A természeti törvények azonban pusztán leírásai annak,
ahogyan a dolgok valójában viselkednek, s mivel pusztán a valóságos
viselkedés leírásai, nem mondhatjuk azt, hogy kell lennie valakinek, aki
erre a viselkedésre utasította őket. Ugyanis ha ezt feltételezzük, akkor
azzal a kérdéssel kell szembenéznünk: "Miért éppen ezeket a természeti
törvényeket alkotta Isten, miért nem másokat?" Ha erre azt feleljük, hogy
egyszerűen a saját kedve szerint alkotta őket, minden különösebb ok
nélkül, akkor azt találjuk, hogy van valami, ami nem engedelmeskedik
törvényeknek, így a természeti törvények láncolata megszakad. Ha azt
mondjuk, amit némely ortodoxabb teológus mond, hogy Istennek minden
törvény esetében megvan az oka arra, hogy éppen azt a törvényt hozza, és
nem mást -- az ok természetesen az, hogy a lehető legjobb világot
teremtse (noha ezt a világ láttán nem gondolnánk) -- ha tehát volt ok az
Isten által adott törvényekre, akkor Istennek magának is bizonyos
törvényeknek kellett alávetnie magát, s ily módon nem jutottunk előbbre
azzal, hogy bevezettük Istent, mint közvetítőt. Van egy törvényünk, amely
az isteni rendelkezéseken kívül áll, azok fölött áll, így Isten nem felel
meg céljainknak, hiszen nem ő a végső törvényhozó. Röviden, a természeti
törvények érvének ma már messze nincs meg az az ereje, ami egykor volt.
Megyek tovább az érvek ismertetésében. Az Isten létezését alátámasztó
érvek változnak az idő előrehaladtával. Eleinte kemény intellektuális
érvek voltak, amelyek azonban jól körülhatárolt logikai tévedéseken
alapultak. A mai korhoz közeledvén az érvek egyre kevésbé
intellektuálisak, s egyre többet találunk bennük valamiféle moralizáló
homályosságból.
A megtervezettség érve
A gondolatmenet következő lépésében a megtervezettség érvéhez jutunk el.
Mindannyian ismerjük a megtervezettség érvét: a világon minden úgy van
megalkotva, hogy élhessünk ebben a világban, és ha a világ csak egy
egészen picit más volna, akkor már nem élhetnénk benne. Ez a
megtervezettség érve. Néha igen furcsa alakban tűnik fel; egyesek például
azt állítják, hogy a nyulaknak azért van fehér farkuk, hogy könnyebb
legyen lelőni őket. Nem tudom, a nyulak vajon mit szólnának ehhez az
értelmezéshez. Tény, hogy a megtervezettség érve hálás tárgya a
paródiáknak. Mindannyian ismerjük Voltaire megjegyzését, miszerint az
orrot nyilvánvalóan arra tervezték, hogy tartsa a szemüveget. Ma már
közel sem annyira fontosak az ilyen paródiák, mint a tizennyolcadik
században voltak, hiszen Darwin óta sokkal jobban értjük, miért és hogyan
alkalmazkodtak az élőlények környezetükhöz. Nem környezetüket alkották
olyanná, hogy megfelelő legyen számukra, hanem ők idomultak
környezetükhöz, s ez az adaptáció alapja. Nincs bizonyíték arra, hogy a
megtervezettség is szerepet játszana a dologban.
Ha szemügyre vesszük a megtervezettség érvét, igazából bámulatos, hogy
vannak, akik úgy gondolják, hogy ez a világ, a benne levő összes dologgal
és minden hibájával együtt, a legjobb, amit évmilliók alatt egy
mindenható és mindentudó hatalom megteremthetett. Ezt nem tudom elhinni.
Gondolják Önök, hogy ha mindenhatóak és mindentudóak lennének, s
évmilliókat kapnának világuk tökéletesítéséhez, semmi jobbal nem tudnának
előállni, mint a Ku Klux Klan és a fasiszták? Továbbá, ha elfogadjuk a
tudomány alapvető törvényeit, akkor fel kell tételeznünk, hogy az emberi
élet, és általában a földi élet szükségképpen ki fog halni; ez a
Naprendszer pusztulásának egyik állomása lesz. A Naprendszer életének
csak egy bizonyos szakaszában vannak meg azok a hőmérsékleti és egyéb
feltételek, amelyek lehetővé teszik a protoplazma létezését, s
voltaképpen az élet csak a Naprendszer fennállásának egy rövid
szakaszában létezhet. A Hold mutatja, mivé fog válni egy napon a Föld --
hideg, élettelen kődarabbá.
Azt mondják, ezek meglehetősen nyomasztó kilátások, s van, aki úgy
nyilatkozik, hogy ha ezt elhinné, nem tudna tovább élni. Ez azonban
képtelenség. Senki nem aggódik igazán olyan dolgok miatt, amelyek
évmilliók múlva fognak csak bekövetkezni. Még ha úgy érzik is valaki,
hogy aggódik emiatt, igazából csak becsapja önmagát. Valami más, sokkal
hétköznapibb dolog miatt aggódik, vagy egyszerűen rossz az emésztése; de
valójában senki nem válik súlyosan boldogtalanná olyasvalaminek a
gondolatától, ami millió és millió év múlva fog megtörténni a világgal.
Így hát, noha lehangoló arra gondolni, hogy az élet egyszer majd kihal --
legalábbis szerintem a legtöbben lehangolónak tartják, bár néha, mikor
belegondolok, mit csinálnak az emberek az életükkel, szinte vigasztalónak
érzem a gondolatot --, ettől még nem válik nyomorúságossá jelenlegi
életünk. Pusztán arra sarkall minket ez a gondolat, hogy inkább más
dolgokkal foglalkozzunk.
Morális érvek Isten létezése mellett
Most egy lépéssel tovább megyünk abban a folyamatban, amit a teisták
érvelésében megfigyelhető intellektuális hanyatlásnak nevezhetnék, s
eljutunk az Isten létezése mellett szóló, ún. morális érvekhez. Önök
természetesen mindannyian tudják, hogy a régi időkben három
intellektuális érvet használtak Isten létezésének bizonyítására, s
Immanuel Kant mindhármat elintézte A tiszta ész kritikájában. Rögtön
kitalált azonban egy újabb érvet, melyet igen meggyőzőnek érzett -- ez
volt a morális érv. Olyan volt Kant, mint sok más ember: intellektuális
kérdésekben szkeptikus volt, erkölcsi ügyekben azonban mélyen hitt
azokban az alapelvekben, amelyeket még kicsi gyerekkorában szívott
magába. Ez is illusztrálja, amit a pszichoanalitikusok olyannyira
hangsúlyoznak újabban: az életünk legkorábbi szakaszaiban szerzett
élményeink mérhetetlenül nagyobb hatással vannak ránk, mint a későbbiek.
Kant tehát feltalált egy új, morális érvet Isten létezése mellett, s ez
különböző formákban igen népszerű volt a tizenkilencedik században.
Többféle formája van. Egyik megfogalmazása szerint a világon nem volna jó
és rossz, ha nem lenne Isten. Hadd ne foglalkozzam most azzal, van-e
különbség jó és rossz között, vagy nincs -- ez más kérdés. Inkább a
következőt vetném fel: Ha biztosak vagyunk benne, hogy van különbség jó
és rossz között, akkor rögtön meg kell kérdeznünk: ez a különbség Isten
rendelkezésére jött létre, vagy nem? Ha Isten rendelkezésére jött létre,
akkor Isten számára nincs különbség jó és rossz között, s ez esetben
nincs értelme azt mondani, hogy Isten jó. Ha azt mondjuk, amit a
teológusok, hogy Isten jó, akkor ez szükségképpen azt jelenti, hogy a
jónak és a rossznak van valamiféle Isten rendelkezésétől független
szerepe is, hiszen Isten rendelkezései jók, nem pedig rosszak;
függetlenül attól a ténytől, hogy minden Isten alkotása. Ez pedig
mindenképpen azt jelenti, hogy a jó és a rossz nem csupán Isten által
jött létre, hanem lényegük szerint valamiféleképpen megelőzik logikailag
Istent. Természetesen mondhatjuk azt is, ha kedvünk tartja, hogy van egy
felsőbb istenség, aki parancsokat adott annak az Istennek, aki ezt a
világot teremtette; vagy gondolkozhatnánk úgy, ahogyan egyes gnosztikusok
(s sokszor éreztem ezt gondolatmenetet igen kézenfekvőnek): hogy ezt a
világot tulajdonképpen az ördög teremtette egy olyan pillanatban, amikor
Isten éppen nem figyelt oda. Erről még rengeteget lehetne beszélni, de
most nem foglalkozom e nézet megcáfolásával.
Az igazságtalanság ellentételezésének
érve
Van a morális érvnek egy másik, igen különös formája is, ami a
következőképpen hangzik: Isten létezésére azért van szükség, hogy
igazságot hozzon a világba. A Világegyetem általunk ismert részében
nagymértékű igazságtalanság áll fenn; a jók gyakorta szenvednek, a
gonoszak pedig élnek és virulnak, s sokszor nem is tudjuk, melyik
arcpirítóbb. Ha viszont a Világegyetem egésze igazságos, akkor fel kell
tételeznünk egy túlvilági életet, amely kárpótol a földi szenvedésekért
és helyreállítja az egyensúlyt. Azt mondják tehát az ily módon érvelők:
kell lennie egy istennek, és kell lennie mennyországnak és pokolnak is,
hogy hosszú távon igazság legyen. Ez igen különös érvelés. Ha tudományos
szempontból néznénk a dolgot, így okoskodnánk: "Végülis csak ezt a
világot ismerem. Nem tudok semmit a Világegyetem többi részéről, de --
már amennyire lehet bármit is mondani valószínűségi alapon -- ez a világ
bizonyára jó mintavételnek tekinthető, s ha itt igazságtalanság van,
akkor minden esély megvan rá, hogy máshol is igazságtalanság van". Ha
kapunk egy láda narancsot, s kinyitva a ládát azt látjuk, hogy a felső
rétegben lévő narancsok megromlottak, akkor nem azt mondjuk: "Az alatta
lévőknek jóknak kell lenniük, hogy helyreálljon az egyensúly", hanem azt:
"Valószínűleg az egész láda egy romlott szállítmányból származik"; és ez
az, amit egy tudósember is mondana a Világegyetemmel kapcsolatban. Így
érvelne: "Ebben a világban nagymértékű igazságtalanságot találunk, s ez
kellő alapot jelent annak feltételezésére, hogy a világot nem az igazság
kormányozza; ennek következtében mint morális érv, inkább Isten létezése
ellen szól, semmint mellette". Természetesen tudom, hogy az emberekre nem
elsősorban az olyan intellektuális érvek hatnak, mint amilyenekről eddig
beszéltem. Egyáltalán nem intellektuális érvek késztetik az embereket
arra, hogy higgyenek Istenben. A legtöbb ember azért hisz Istenben, mert
kisgyermek korától ezt tanították neki, s ez a fő ok.
A következő leginkább hathatós ok pedig, azt hiszem, a biztonságra
törekvés, annak az érzése, hogy van egy "nagy testvér", aki gondoskodik
rólunk. Ez igen lényeges szerepet játszik az emberek azon vágyában, hogy
higgyenek Istenben.
Jézus személyisége
Most szeretnék néhány szót szólni egy olyan témáról, amiről szerintem
általában nem kellőképpen foglalkoznak a racionalisták, s ez az a kérdés:
vajon Jézus a legjobb és legbölcsebb ember volt-e, aki valaha is élt?
Általában azt feltételezik, hogy ebben mindenkinek egyet kell értenie. Én
azonban nem így gondolom. Jónéhány dolog van, amiben sokkal inkább
egyetértek Jézussal, mint a gyakorló keresztények. Nem tudom, végig
tudnék-e menni Jézussal az ő teljes útján, de sokkal tovább mennék vele,
mint a gyakorló keresztények többsége. Önök bizonyára emlékeznek Jézus
mondására: "Ne álljatok ellene a gonosznak, hanem aki arczul üt
téged jobb felől, fordítsd felé a másik orczádat is". Ez nem új
szabály, nem új irányelv. Már Lao-ce és Buddha is megfogalmazta 5--600
évvel Jézus előtt, mindazonáltal ezt az elvet a keresztények igazából nem
fogadják el. Nem kétlem, hogy a jelenlegi kormányfő [Stanley Baldwin]
mélyen hívő, igaz keresztény, mégsem tanácsolnám senkinek, hogy menjen
oda, és üsse arcul jobb felől. Valószínűleg kiderülne, hogy úgy gondolja:
ez a szöveg csupán képletes értelmű.
Van aztán még egy dolog, amit nagyszerűnek tartok. Bizonyára emlékeznek
rá, hogy Jézus azt mondta: "Ne ítéljetek, hogy ne
ítéltessetek". Nem hiszem, hogy valaki azt találná: ez az elv
népszerű volt a keresztény országok bírói gyakorlatában. Rengeteg bírót
ismertem annak idején, aki mélyen hívő, igaz keresztény volt, de egyik
sem érezte úgy, hogy foglalkozása gyakorlása közben a keresztény elvekkel
szemben cselekszik. Aztán azt is mondta Jézus: "A ki tőled kér, adj
néki; és a ki tőled kölcsön akar kérni, el ne fordulj attól". Ez
is igen jó alapelv. Az Elnök Úr ugyan figyelmeztetett minket, hogy nem
azért vagyunk itt, hogy politikáról beszéljünk, mégsem tudom megállni,
hogy meg ne jegyezzem: a legutóbbi választási harcok éppen akörül a
kérdés körül zajlottak, hogy mennyire kívánatos dolog elfordulni attól,
aki tőled kölcsön akar kérni; ily módon fel kell tételeznünk, hogy az
országban élő liberálisok és konzervatívok olyan emberek, akik nem
értenek egyet Jézus tanításával, hiszen igen határozottan az elfordulást
választották az adott helyzetben.
Van Jézusnak még egy útmutatása, amely szerintem nagyon értékes, de nem
tűnik túlságosan népszerűnek keresztény barátaink körében. Azt mondja
Jézus: "Ha tökéletes akarsz lenni, eredj, add el vagyonodat, és
oszd ki a szegényeknek". Ez ismét csak remek irányelv, de mondom,
ma nemigen gyakorolják. Amiket felsoroltam, mind nagyon jó elvek, bár
kicsit nehéz betartani őket a való életben. Magam sem tudom teljes
mértékben követni őket, de ez nálam végülis nem olyan súllyal esik latba,
mint egy kereszténynél.
Jézus tanításának hibái
Miután elismertem az említett alapelvek kiválóságát, most néhány olyan
dologról szeretnék beszélni, amely szerintem nem tanúskodik sem
rendkívüli bölcsességről, sem rendkívüli jóságról, holott az evangéliumok
Jézust mint különlegesen bölcs és jó személyt ábrázolják. Meg kell
jegyezenem, hogy itt nem a történeti kérdéssel foglalkozom; történetileg
ugyanis igen kétséges, hogy Jézus egyáltalán létezett-e, s még ha
létezett is, akkor sem tudunk róla semmit. Nem foglalkozom tehát a
történeti problémával, ami igen nehéz probléma egyébként. Az
evangéliumokban ábrázolt Jézus-képből indulok ki, az ott elmesélt
történeteket alapul véve. Itt jópár olyan dolgot találunk, ami nem tűnik
különösebben bölcsnek. Jézus például azt hitte, hogy az ő második
eljövetele, dicsfénytől övezve, még az akkor élt emberek életében be fog
következni. Számos szövegrész van, ami ezt bizonyítja. Ezt mondja
például: "Be sem járjátok Izráel városát, míg az embernek Fia
eljövend." Aztán pedig: "Azok között, akik itt állanak,
vannak némelyek, a kik nem kóstolják meg a halált, a míg meg nem látják
az embernek Fiát eljőni az ő országában", és még rengeteg olyan
hely van, ahol teljesen világos, hogy Jézus azt hitte: második eljövetele
még az akkor élők egy részének életében bekövetkezik. Ebben hittek
korábbi követői is, továbbá ez volt erkölcsi tanításai jó részének
alapja. Amikor azt mondta: "Ne aggodalmaskodjatok tehát a holnap
felől", és más hasonlókat, nagyrészt azért mondta, mert úgy
gondolta, hogy második eljövetele nemsokára bekövetkezik, s ezért a
szokásos mindennapi dolgok nem számítanak. Tulajdonképpen magam is
ismerek néhány keresztényt, aki úgy hiszi, hogy a második eljövetel
küszöbön áll. Ismertem valakit, aki halálra rémisztette gyülekezetét
azzal, hogy kijelentette: a második eljövetel bármelyik percben
bekövetkezhet, de aztán megnyugodtak, mikor látták, hogy az illető fákat
ültet a kertjében. A korai keresztények elhitték Jézusnak az igen közeli
második eljövetelt, ezért nem gondolkodtak hosszabb távra előre, például
nem ültettek fákat kertjeikben. Ebből a szempontból tehát Jézus
nyilvánvalóan nem volt olyan bölcs, mint bizonyos más tanítók;
semmiképpen sem ő volt a legbölcsebb.
Az erkölcsi probléma
Ezzel elérkeztünk a morális kérdésekhez. Véleményem szerint Jézus morális
karakterének van egy igen súlyos fogyatékossága: az, hogy hitt a
pokolban. Úgy érzem, hogy senki sem hihet az örökké tartó bűnhődésben,
aki valóban mélyen humánus érzületű. Az evangéliumok ábrázolása szerint
Jézus egészen bizonyosan hitt az örökké tartó bűnhődésben, továbbá több
helyen találkozunk a bosszúszomjas düh megnyilvánulásával azokkal az
emberekkel szemben, akik nem hallgatták meg az ő prédikációit.
Prédikátoroknál nem ritka az ilyen hozzáállás, a különleges kiválósággal
azonban nehezen egyeztethető össze. Szókratésznál például nem találjuk
meg ezt a hozzáállást. Szókratész igen szelíd és előzékeny volt azokhoz,
akik nem akartak hallgatni rá; és szerintem ez a magatartáás sokkal
inkább méltó egy bölcshöz, mint az indulatoskodás. Önök bizonyára
mindannyian emlékeznek rá, miket mondott Szókratész, mikor meghalt, és
miféléket mondott általában azoknak, akik nem értettek egyet vele.
Az evangéliumokban viszont azt olvassuk, hogy Jézus így fakad ki:
"Kígyók, mérges kígyóknak fajzatai, miképen kerülitek ki a
gyehennának büntetését?" Ezt azoknak mondta, akiknek nem
tetszettek az ő tanításai. Számomra ez valahogy nem igazán a
legrokonszenvesebb hangnem, és még számos ilyen szöveg van a pokollal
kapcsolatban. Ott van például a jól ismert szövegrész a Szentlélekkel
szemben elkövetett bűnről: "a ki a Szent Lélek ellen szól, annak
sem ezen, sem a más világon meg nem bocsáttatik". Ez a
kinyilatkoztatás mérhetetlen gyötrelmet okozott a világban, mert rengeteg
ember úgy képzelte, hogy elkövette a Szentlélek elleni bűnt, és azt
gondolta, hogy nem fognak neki megbocsátani sem ezen a világon, sem a
másvilágon. Egyáltalán nem hiszem, hogy egy olyan ember, akibe elegendő
jóindulat szorult, ekkora rettegést és borzalmat hozott volna a világba.
Aztán azt mondja Jézus: "Az embernek Fia elküldi az ő angyalait, és
az ő országából összegyűjtik a botránkozásokat mind, és azokat is, a kik
gonoszságot cselekesznek, és bevetik őket a tüzes kemenczébe: ott lészen
sírás és fogcsikorgatás", és folytatja a sírásról és
fogcsikorgatásról szóló okfejtést. Jön egyik vers a másik után, s az
olvasó számára világossá válik, hogy kétségtelenül némi öröm van abban,
ahogyan Jézus a sírást és fogcsikorgatást ecsetelgeti, különben nem
ismétlődne olyan gyakran. Azután bizonyára emlékeznek Önök a juhok és a
kecskék példájára; amikor Jézus majd másodszor eljön, elválasztja a
juhokat a kecskéktől, és ezt mondja majd a kecskéknek: "Távozzatok
tőlem, ti átkozottak, az örök tűzre", s így folytatja: "És
ezek elmennek majd örök gyötrelemre". Ilyeneket is mond: "És
ha megbotránkoztat téged a te kezed, vágd le azt: jobb néked csonkán
bemenned az életre, mint két kézzel menned a gyehennára, a megolthatatlan
tűzre. A hol az ő férgök meg nem hal, és tüzök el nem aluszik."
Ezt is többször megismétli. Kénytelen vagyok kijelenteni, hogy szerintem
ez a tan, mely szerint a bűn büntetése a pokoltűz, a kegyetlenség tana.
Ez a tan kegyetlenséget hozott a világba, és kegyetlen kínzásokat hozott
a világ sok-sok nemzedékének fejére. Az evangéliumok Jézusát pedig, ha
úgy fogadjuk el őt, ahogyan a történetírók beszámolnak róla, részben
mindenképpen felelősnek kell tartanunk e kegyetlenségért.
Vannak aztán kevésbé fontos dolgok is. Ott van a Gadarenusok disznóinak
példája: nem volt túl szép dolog az ördögöket a disznókba küldeni, aztán
a disznókat a tengerbe fullasztani. Vegyük figyelembe, hogy végső soron
Jézus mindenható volt, egész egyszerűen elkergethette volna az ördögöket,
mégis úgy döntött, hogy inkább a disznókba küldi őket. Vagy vegyük a
fügefáról szóló furcsa történetet, ami mindig fejtörést okozott nekem.
Emlékeznek, mi történt a fügefával? Jézus "megéhezék. És meglátván
messziről egy fügefát, a mely leveles vala, odaméne, ha talán találna
valamit rajta: de odaérvén ahhoz, levélnél egyebet semmit sem talála;
mert nem vala fügeérésnek ideje. Akkor felelvén Jézus, monda a fügefának:
Soha örökké ne egyék rólad gyümölcsöt senki. ... És Péter ... monda néki:
Mester nézd, a fügefa, a melyet megátkoztál, kiszáradott". Nagyon
különös történet, hiszen nem abban az évszakban ért a füge, tehát
egyáltalán nem lehetett a fügefát hibáztatni. Úgy érzem, hogy Jézus sem
bölcsesség, sem erény tekintetében nem áll olyan magas szinten, mint
néhány más történelmi személyiség. Én például Buddhát és Szókratészt
feltétlenül Jézus fölé helyezném e tekintetben.
Az érzelmi tényező
Mint mondottam, nem gondolom, hogy a vallás elfogadásának valódi oka
bármi kapcsolatban lenne az intellektuális érveléssel. Az emberek érzelmi
alapon fogadják el a vallást. Gyakran hallani, hogy nem lenne szabad
támadni a vallást, mert a vallás erényessé teszi az embereket. Ezt
mondják, de én ezt nem vettem észre. Önök bizonyára ismerik ennek az
érvnek a paródiáját Samuel Butler könyvében, az Erewhon
Revisited-ben (Újabb látogatás Erewhonban). Ebben egy
bizonyos Higgs megérkezik egy távoli országba, majd miután eltöltött ott
egy bizonyos időt, léghajóval elhagyja az országot. Húsz évvel később
visszatér az országba, és azt látja, hogy egy új vallás jött létre, amely
őt imádja, mint a "Nap Gyermekét", és azt tartják róla, hogy a mennybe
ment. Épp akkor tartják a Mennybemenetel Ünnepét, és Higgs hallja,
ahogyan Hanky és Panky professzor, a Nap Gyermeke-kultusz főpapjai
beszélgetnek, és azt mondják, hogy még sohasem látták a Higgs nevű
embert, és remélik, nem is fogják. Higgs felháborodva odamegy a
főpapokhoz, és közli velük: "Leleplezem ezt az egész csalást, és
megmondom Erewhon népének, hogy csak én voltam, Higgs, egy ember, és egy
léghajóval szálltam föl". A főpapok válasza: "Nem szabad megtenned, mert
ennek az országnak minden erkölcse ehhez a mítoszhoz kötődik, s ha
megtudják, hogy nem mentél mennybe, mind gonoszakká lesznek"; majd miután
meggyőzik erről Higgset, Higgs titokban távozik.
Ez tehát az alapgondolat -- hogy mindannyian gonoszak lennénk, ha nem
tartanánk magunkat a keresztény valláshoz. Nekem úgy tűnik, hogy éppen
akik tartották hozzá magukat, azok közül került ki a leggonoszabb emberek
nagy része. Azt a furcsa összefüggést figyelhetjük meg, hogy minél
erősebb volt egy adott időszakban a vallás, minél mélyebb volt a dogmákba
vetett hit, annál nagyobb volt a kegyetlenség és annál rosszabbul
alakultak a dolgok. A "Hit Korában", amikor az emberek valóban hittek a
keresztény vallásban, annak minden részletében és teljességében, nos,
ebben az időben működött az Inkvizíció, ekkor voltak a kínzások.
Szerencsétlen nők millióit égették meg boszorkányságért, s a
legkülönfélébb kegyetlenségeket vitték véghez mindenféle emberrel szemben
-- a vallás nevében.
Ha körülnézünk a világban, azt látjuk, hogy a szervezett egyházak
következetesen elleneztek és elleneznek minden egyes kis lépést, ami egy
humánusabb világ megteremtése felé vezetne: a büntető törvények minden
egyes javítását, a háborúk befejezését szolgáló minden lépést, a
színesbőrűekkel való bánásmód minden javítását, a rabszolgaság mindennemű
csökkentését -- a világ erkölcsi előrehaladásának minden egyes lépését.
Nyíltan kijelentem: a keresztény vallás, egyházakba szervezett
formájában, mindig is a világ erkölcsi előrehaladásának fő ellensége
volt, és ma is az.
Hogyan késleltették a fejlődést az egyházak
Talán azt gondolják, hogy túl messzire megyek, ha azt állítom, hogy még
ma is így van. Azonban nem túlzok. Vegyünk csupán egyetlen tényt -- ha
ezt megemlítem, egyet fognak érteni velem. Nem épp örömteli tény, de az
egyházak rákényszerítenek minket, hogy megemlítsük a szomorú tényeket.
Tegyük fel, hogy a mai világban egy tapasztalatlan lány hozzámegy egy
szifiliszes férfihoz. Ebben az esetben a katolikus egyház azt mondja: "A
házasság felbonthatatlan szentség. Vagy nem kötsz házasságot, vagy ha
megkötötted, együtt kell maradnod házastársaddal. Ha pedig együtt maradsz
vele, nem használhatsz fogamzásgátló módszereket, hogy megakadályozd
szifiliszes gyermekek születését". Senki, akinek természetes emberi
érzését nem tették még tönkre a dogmák, vagy aki erkölcsileg nem
totálisan érzéketlen az emberi szenvedés iránt, nem állíthatja, hogy ez
így jó és helyes, és a dolgoknak így kell továbbmenniük.
S ez csupán egyetlen példa. Se szeri, se száma azoknak a módozatoknak,
ahogyan az egyház napjainkban szükségtelen és meg nem érdemelt szenvedést
ró emberek tömegeire azáltal, hogy görcsösen ragaszkodik ahhoz, amit
önkényes választása szerint erkölcsnek nevez. Természetesen, mint tudjuk,
még ma is az egyház az egyik legnagyobb ellensége a fejlődésnek,
javulásnak a világban levő szenvedés csökkentése tekintetében, mert
erkölcsösségnek önkényesen bizonyos viselkedési szabályok szűk halmazát
nevezi, amely szabályoknak semmi köze nincsen az emberi boldogsághoz; s
ha valaki azt mondja, hogy ezt vagy azt azért kellene csinálni, mert
közelebb visz az emberi boldogsághoz, az egyház képviselői szerint ennek
semmi köze a lényeghez. "Mi köze az emberi boldogságnak az erkölcsökhöz?
Az erkölcsnek nem az a célja, hogy boldoggá tegye az embereket" --
mondják.
A vallás alapja: a félelem
A vallás véleményem szerint elsősorban és főképpen a félelmen alapul.
Részben az ismeretlentől való rettegésről van szó, részben pedig, mint
mondtam, arról a vágyról, hogy valami "idősebb testvér"-félét érezzünk
magunk mellett, aki minden gondunkban, konfliktusunkban velünk van. Az
egész dolog alapja a félelem: félelem a titokzatostól, félelem a
vereségtől, félelem a haláltól. A félelem kegyetlenséget szül, így nem
csoda, ha a kegyetlenség és a vallás mindig kéz a kézben járt a
történelem során. Ugyanis mindkettő gyökere a félelem. Világunkban ma már
kezdjük egy kicsit érteni a dolgokat, kezdjük egy kicsit a kezünkbe venni
őket a tudomány segítségével, a tudományéval, amely lépésről lépésre
haladt az ő útján, szemben a keresztény vallással, szemben az
egyházakkal, s szemben a régi tantételekkel. A tudomány segíthet abban,
hogy úrrá legyünk azon a páni félelmen, amelyben az emberiség oly sok
nemzedék óta él. A tudomány arra tanít minket, s úgy vélem, a szívünk is
arra tanít minket, hogy ne keressünk többé képzeletbeli támaszokat, ne
találjunk ki mennybéli szövetségeseket, hanem saját erőfeszítéseinkre
összpontosítsunk, azt keresve, hogy mit tehetünk itt a földön azért, hogy
ez a világ egy jobb hely legyen, élhetőbb világ legyen, ne pedig olyan
hely, amilyenné az egyházak tették az elmúlt évszázadokban.
Amit tennünk kell
Saját lábunkra akarunk állni, és torzítatlanul szemlélni a világot -- a
jó dolgokat, a rossz dolgokat, a világ szépségét és csúfságát; olyannak
akarjuk látni a világot, amilyen, és nem akarunk félni tőle. Értelemmel
meghódítani a világot, nem szolgamódra alávetve magunkat borzalmainak. Az
egész istenfogalom az ókori keleti despotizmusokból származik. Olyan
fogalom ez, amely nagyon méltatlan a szabad emberekhez. Amikor a
templomban azt halljuk, hogy az emberek megalázkodnak és nyomorult
bűnösöknek nevezik magukat, ez megvetésre méltó, hitvány dolognak tűnik,
amely méltatlan önmagukra valamit is adó emberi lényekhez. Fel kell
állnunk, és őszintén, nyíltan kell a világ arcába néznünk. A lehető
legjobbá kell tennünk világunkat, és ha nem lesz olyan jó, mint
szeretnénk, végső soron akkor is jobb lesz, mint amilyenné mások tették
az elmúlt történelmi korszakokban. A jó világhoz tudásra, jóindulatra és
bátorságra van szükség; nincs szükség arra, hogy bűnbánóan epekedjünk a
múlt után, sem arra, hogy a szabad értelmet bilincsbe verjük tudatlan
emberek réges-régen kiejtett szavaival. Félelem nélküli kiállásra és
szabad értelemre van szükség. Reménykednünk kell a jövőben, nem pedig
örökösen visszatekintgetnünk a múltba, amely már halott, és amelyet --
ebben bízunk -- messze túlhalad majd a jövő, melyet értelmünkkel
teremtünk.
Fordította: Szilágyi András
(ateizmus@fw.hu)
A fordítás Russell: Why I Am Not a
Christian c. előadásának elektronikus kiadása alapján készült.