A kézilabdázás kialakulásának és fejlõdésének rövid áttekintése

Amennyiben fel kívánjuk tárni a kézilabdázás kialakulásának gyökereit és fejlõdésének menetét, úgy ezredéveket kell visszamenni a történelemben. A kézilabdázás alapmozgásai - futás, ugrás, dobás - ugyanis, mint a létfenntartás eszközei, az emberré válással párhuzamosan indultak a fejlõdésnek.

Az õskorban elkezdõdött a végtagok mozgásának specializálódása, különösen a dobókar egyre kifinomultabb használata, ami hamarosan a kõkorszaki ember legfontosabb fegyverévé vált. Ezt támasztják alá a fennmaradt barlangrajzok is, ahol a gyakran tûnik fel a követ vagy dárdát hajító õsember alakja.

Az ókorban a maga nyers, kezdetleges formájában megjelenik a labda, és amint a társasjátékok egyik eszköze, hamarosan népszerûvé válik. Ettõl kezdve a a dobás megszûnik csupán harci tevékenységnek lenni, és mint a sportmozgás is az emberi tevékenység szerves részévé válik. Homérosz híres eposzában, az Odüsszeában említést tesz egy bizonyos Uránia nevû, kézzel játszott labdajátékról, ahol a labda elfogása és pontos továbbítása volt a cél. Néhány római kori vázán szintén felfedezhetõ egy kézzel játszott labdajáték, a Harpaston/Episkuros, ahol a játékosoknak egy meghatározott vonalon túlra kellett dobniuk a labdát.

A középkorban a sport és a testgyakorlás egyre inkább az emberi tevékenység részévé válik. A kiváltságos réteg egyre több idõt és pénzt képes szentelni arra, hogy testi és szellemi fejlõdése érdekében a kor igényeinek megfelelõ sportjátéknak hódoljon. Különösen a reneszánsz kor alatt indul látványos fejlõdésnek a sport, amikor a nemesek változatos sportágak ûzésére speciális játéktermeket építettek. Ezekben a z úgynevezett labdaházakban a lovagi játékok és a tenisz mellett a kézilabdázás primitív formája szintén felfedezhetõ.
Természetesen az eddig felsorolt, kezdetleges és többnyire rövid életû játékok nem tekinthetõk kizárólag a kézilabdázás õseinek. Azok inkább a labdás csapatjátékok elõfutárai, és együttesen egy olyan közös gyökeret alkotnak amelybõl a többi, szintén kézzel játszott labdajáték mellett sportágunk is kifejlõdött. A kézilabdázás jellegzetes vonásai a következõ korban válnak nyilvánvalóvá.

Az újkorban a sport látványos fejlõdésnek indul. A testkultúra egyre inkább teret hódít a különbözõ társadalmi rétegekben, és mindennapi élet szerves részévé válik. Felgyorsul a különbözõ sportágak specializációja, és ez egy újabb lökést ad a kézilabdázás fejlõdésének.

Az tény, hogy


Így a legújabb korban, hozzávetõlegesen a századforduló környékén, három, egymáshoz meglehetõsen hasonló játék a haandbold, a hazena és a torball fejlõdött ki, amelyek már a mai kézilabdázás közvetlen õseinek tekinthetõek.

HAANBOLD: a játék alapötlete Holger Nielson dán iskolamester nevéhez fûzõdik, aki a túl sok betört ablakot okozó futball helyett igyekezett tanítványai számára egy másik labdajátékot kitalálni. A labda pontosabb továbbítására ezért a lábuk helyett a kezüket kezdték el használni a játékosok, és a kezdeti kísérletezés olyan sikeresnek bizonyult, hogy az új játék hamarosan teret hódított Dániában.

HAZENA: A Václav Karas és Antonin Kristof által megalkotott játék Prágában debütált elõször, a közvélemény teljes megelégedésére. A pálya mérete (48m x 32m), a kapuelõtér alakja (6 méter sugarú félkörív), a kapu mérete (2m x 2,4m) és a játékidõ (2 x 25min) már sok hasonlóságot mutat a kézilabdázás mai paramétereivel. A játékteret azonban három egyenlõ harmadra osztották, behatárolva a hátvédek, a középpályások, illetve a csatárok mozgáskörzetét, a kapusok pedig nem hagyhatták el saját kapuelõterüket.

TORBALL: a játék egyik németországi úttörõje az a Hermann Bachmann volt, akinek nevéhez a játék szabályainak összeállítása, majd a részletes leírása fûzõdik. A 40 x 20 méteres játéktéren, a 4 méter sugarú kapuelõtérrel ûzött játék szintén sok hasonlóságot mutat a mai kézilabdázással, és Németországban sok hódolót nyert meg a sportág ügyének.

Ez a három kezdetleges kézilabdajáték jelentõs népszerûségre tett szert Európában, amit a tornák és mérkõzések egyre növekvõ száma is bizonyít. Mivel azonban a mindhárom játékot különbözõ szabályok szerint játszották, nagyobb szabású nemzetközi tornák szervezése állandóan akadályokba ütközött. Ezért szükségessé vált a szabályok egyesítése, amelyet a német Karl Schelenz vállat fel, a és az új játékszabályok 1917-ben Berlinben láttak napvilágot.

 

NAGYPÁLYÁS KÉZILABDA lett az új játék neve,a mit a 11-11 játékossal a szabadban, futballpályán kezdtek el játszani a sportág hódolói. Meglehet a kapu mérete, a kapuelõtér alakja és néhány játékszabály az évek során folyamatosan változott, ez a játék évtizedeken keresztül a sportág elfogadott versenyzési formájává vált. Sõt a nagypályás kézilabda népszerûsödése annyira felgyorsult, hogy hamarosan szükségesség vált olyan nemzetközi szervezet létrehozása, ami:
Ezért 1928-ban Amszterdamban életre hívták a Nemzetközi Amatõr Kézilabda Szövetséget (IAHF), ami olyan eredményesen tevékenykedett, hogy a kézilabdázás hat csapattal bemutatkozhatott az 1936-ban Berlinben rendezett olimpiai jótékony. Ebben az idõben fõként Németország és Ausztria jártak az élen a kézilabdázásban, a második világháborút követõen azonban egyre inkább a skandináv államok vették át a vezetõ szerepet. 1946-ban Koppenhágában, Nemzetközi Kézilabda Szövetséget (IHF) néven újjáalakították a sportág vezetõ testületét, ami új irányvonalat adott a kézilabdázás fejlõdésének. Ez idáig az idõjárás viszontagságai - különösen az északi államokban - jelentõsen csökkentették a játéklehetõségeket, ezért a skandinávok a pálya méreteinek csökkentésével, valamint az ezzel járó szabályok módosításával igyekeztek teremben is játszhatóvá tenni a kézilabdázást.

KISPÁLYÁS KÉZILABDA lett az új játék neve, és azonnal helyet követelt magának a sportág versenyrendszerében. Egy ideig mindkét méretû pályán rendeztek világbajnokságokat, kezdetben csak a férfiaknak, majd a késõbbiekben a nõk részére is. Jóllehet a magyar kézilabda-rajongók már korábban bekapcsolódtak a sportág nemzetközi vérkeringésébe, erre a mintegy két évtizedes idõszakra esnek a honi kézilabdázás elsõ nemzetközi sikerei. Így a sportág magyarországi fejlõdésnek ékes bizonyítéka a nõi válogatott 1949-ben Budapesten lebonyolított nagypályás, illetve az a 1965-ben Németországban megrendezett kispályás világbajnokságon elért elsõ helye. Az idõ múlásával azonban a kispályás vagy teremkézilabda a maga sebességével, változatosságával és lüktetõ ritmusával fokozatosan háttérbe szorította a lassúbb nagypályás kézilabdázást.

1966-tól már csupán kispályán és csak teremben rendeztek világbajnokságot, és a játék népszerûsége, valamint mozgásanyagának fejlõdése felgyorsult.
1972 egy újabb mérföldkõ: a sportág rohamosan növekvõ népszerûsége következtében a férfikézilabda újra bemutatkozhatott z olimpián Münchenben.
1976-ban aztán a következõ olimpián, Montreálban, a férfi szakág sikeres szereplésének eredményeképpen már a nõi csapatok is lehetõséget kapnak a versengésre, és az olimpiai tornák minkét nem számára a sportág kiemelt fontosságú eseményévé lépnek elõ.

Magyar szempontból örvendetes, hogy válogatottunk az elsõ nõi olimpiai tornán mindjárt bronzéremmel mutatkozik be. Sõt az elkövetkezõ két évtizedben olyan nemzetközi olyan nemzetközi sikerek fémjelzik a magyar kézilabda erejét, mint a nõi válogatott 1982-ben Magyarországon, illetve a férfiválogatott 1986-ban Svájcban nyert világbajnoki ezüstérme, továbbá nõi (FTC, Bp. Spartacus, Vasas SC), illetve férfi (Bp. Honvéd SE, Rába-Vasas ETO, Bramac-Veszprém) klubcsapatainak európai kupagyõzelmei. A nyolcvanas években a kézilabdázást az egyre növekvõ népszerûség , a szabályok megszilárdulása, a sportág megerõsödése és technikai-taktikai repertoárjának látványos fejlõdése jellemzi. AZ IHF koordinálja a kontinentális szövetségek munkáját és szervezi a sportág nagy világversenyeit, az olimpiai tornát, a világbajnokságot, illetve a Világkupát. A kilencvenes évekre a kézilabdázás az egyik legnépszerûbb sportággá nõtte ki magát. Napjainkban már jóval száz fölé emelkedett a tagországok száma és összesen több mint tízmillió játékos ûzi versenyszerûen ezt a csodálatos labdajátékot. Az elõzõ évtizedekben meghatározó szerepet játszó európai országok mellett ma már ázsiai, afrikai, amerikai sõt óceániai országokban is rohamosan fejlõdik, népszerûsödik a játék.

Örvendetes, hogy ebben az egyre kiegyensúlyozottabb mezõnyben a magyar kézilabda továbbra is õrzi elõkelõ helyét a sportág közvetlen élvonalában. Felnõtt nõi és férfi válogatottaink a sportág nagy nemzetközi eseményeinek rendszeres résztvevõi, klubcsapataink gyõzelmi eséllyel lépnek pályára az európai kupaküzdelmekben, és a sportág közvetlen utánpótlása is a nemzetközi élmezõny ellen próbálgatja oroszlánkörmeit. Amint az ebbõl a rövid áttekintésbõl is kiderül, a kézilabdázás viszonylag rövid idõn belül nagyon népszerû, a modern ember igényeit kielégítõ, univerzális játékká fejlõdött. Sõt a sportág mozgásanyaga, az egyre korszerûbb tudományos háttér és a fokozatosan javuló felkészülései körülmények olyan fejlõdési lehetõségeket rejtenek magukban, amelyek további magaslatokban emelik a kézilabdázást.

(Marczinka Zoltán: Egy átfogó tanulmány a játékról)