Vadon (Wild, 2014)

Alapvetően kerülöm az olyan jellegű filmeket, ahol azt érzem egy film mondanivalójának, hogy a nagy és bölcs közhelyeket akarják lenyomni az ember torkán. Mégis tettem kivételt ezúttal a Vadonnal és nem bántam meg.

Anélkül, hogy elspoilerezném a film „sztoriját” elárulhatom, hogy ez egy olyan road movie, ahol a főhős (Reese Witherspoon) az életének helyrehozása érdekében nekiindul egy vándortúrának. A kilencven egynéhány napos út alkalmat ad neki arra, hogy szembenézzen a démonaival, értékelje addigi életét és döntsön a hogyan tovább-ról. Elég banális, ugyebár.



Azonban a film meglepő módon jó. Nem viszi túlzásba a moralizálást, nagyon jól vannak adagolva a flashback-ek, pont annyit tudunk meg a múltról, amennyit kell. Sok féle érzelmi húrt pendít meg a film, azonban nem éreztem sem giccsesnek, sem nyálasnak, pedig azért ebbe a hibába volt esély belecsúszni. Sokszor meghat és hát könnyű elérzékenyülni, hiszen az ember óhatatlanul is párhuzamot von a filmben bemutatott és a saját életünkben történtek között. És bár a film végi narráció akár el is maradhatott volna, néha szükség van arra, hogy a mondat végére pontot tegyünk.   



Megvallom, tetszett Witherspoon játéka és szerintem elviszi a közel 2 órás filmet, ami nem kis bravúr, tekintve, hogy a játékidő 90 %-ban őt kell néznünk. Nyoma sincs az idétlen doktorszöszinek, egy vívódó, sérült, átlagos nőt látunk, aki – sokakkal ellentétben – tesz az elfuserált élete megváltoztatása érdekében. Cheryl nem szimpatikus szereplő (nekem legalább is egy másodpercre sem volt az), sok hibája van, de próbál tenni azért, hogy változzon, ezért ez a túra.



Az anyját játszó Laura Dern kapott még jelentősebb játékidőt (valószínűleg ezzel is érzékeltetve, hogy neki volt a legnagyobb hatása Cheryl életére), nos ő szerepe szerint elég sterilnek tűnik. Igaz, őt Cheryl szemén keresztül látjuk és azt hiszem az elfogadható, ha valaki az édesanyjában csak a jót látja (mondjuk ezt lehet, hogy belemagyarázom).



Azt azért ide szeretném írni, hogy igen, az nagyon fájdalmas, ha az ember végignézi, végigéli annak a személynek az elvesztését, akinek a legtöbbet köszönhet, és igen, ettől össze lehet zuhanni.
Persze nem tökéletes film, a történet eleve ott sántít, hogy személy szerint nem hiszem el, hogy egy hirtelen ötlettől vezérelve, mindenféle felkészülés nélkül valaki képes végiggyalogolni másfélezer kilométert Amerika kietlen tájain. Aztán azt sem hiszem, hogy ezen az úton egy magányos törékeny nő olyan biztonságban van, mintha a Wall Streeten flangálna délidőben, márpedig ugye a filmben sok atrocitás nem éri.
De hát ez csak a körítés, ne is ragadjunk le ennél. A film rendben van, megérinti az ember lelkét is, ha egy kicsit magunkra vesszük.


Mentőexpedíció (The Martian, 2015) 

Azt nem mondom, hogy minden hónapra jut egy új sci-fi, de a korábbi évek igen gyenge felhozatala után örömteli az a tendencia, hogy kifejezetten élvezetes és hangsúlyozottan előzmény nélküli fantasztikus filmeket nézhetünk – elég csak az Interstellar-ra, az Edge of Tororrow-ra, a Gravitációra vagy az Ex Machina-ra gondolnunk.

És itt az új truváj és ezt jó értelemben mondom! Korábban olvastam egy összeállítást, hogy a Marssal kapcsolatos filmek el vannak átkozva, mert szinte kivétel nélkül megbuktak vagy anyagilag, vagy a nézőknél; az utolsó sikeres marsi film a Schwarci féle Emlékmás volt.



De ez rendben van, nagyon is!

A Mentőexpedíció kiváló film. Persze a magyar cím ezúttal is félrevezető, mert a történet nem elsősorban a mentésről szól, sokkal inkább a küzdésről, a soha fel nem adásról, az emberi találékonyságról és az akaraterőről. Nekem legalább is ez a film üzenete. Vagyis a film eredeti címe sokkal inkább utal a film mondanivalójára.

Ami a látványt illeti, nem lehet okunk panaszra. Én simán elhittem, hogy a Mars úgy néz ki, ahogy megjelenik a filmen, a bolygón lerakott kutatólabor alkalmas lehet ott ideiglenes tartózkodásra és a marsi vihart is el tudom képzelni olyannak, ahogy kinézett (még akkor is, ha szakemberek szerint nem így néz ki egy marsi vihar). Persze voltak kisebb-nagyobb logikátlanságok, de egy sci-fi-ben ne keresünk a kákán is csomót.



Az alapanyag sem volt rossz, Ridley Scott eléggé hűen követi Andy Weir klasszikusának történéseit, de nem kell mindig túlgondolni a dolgokat, jól van ez így.

Matt Damon jó volt, de azon egy kicsit megrökönyödtem, hogy Oscar-ra jelölték ezért a szerepéért. (Persze az embernek megvan a véleménye arról, hogyan is történik egy ilyen jelölés, de ezt hagyjuk is, mert messzire vezet…).
Véleményem szerint semmi extrát nem hozott, semmi pluszt nem tett hozzá, amitől annyira emlékezetes lett volna az alakítása.



Nagyon adódik a párhuzam a Tom Hanks-féle Számkivetett-tel való összehasonlításra: nincs egy súlycsoportban a két színész játéka. De mondom, kedvelem Matt Damon-t és hozott is egy teljesen normális szintet, de szerintem semmi több.
Nem vett le a lábamról Jessica Chastain sem. Velem nem sikerült elhitetnie, hogy bármennyire is érdekelné, hogy otthagyta a legénysége egy tagját a bolygón egyedül, illetve még nagyobb baj, hogy rohadtul nem sikerült azt eljátszania, hogy ő a hajó kapitánya. Jeff (Dumber) Daniels, mint Nasa vezér, meg egyenesen vicc, egy pillanatra sem lehet komolyan venni, hogy ő a góré.
Viszont nagy pozitívum – és remélem, ez nem számít spoiler-nek – hogy Sean Bean nem hal meg a filmben (az ügynöke félreolvashatta a forgatókönyvet). Bocsánat a gyenge poénért.



De ezek csak mind kukacoskodások a részemről, a film nézhető, szerethető, élvezhető és ha eltekintünk a kezdetektől nyilvánvaló és kitalálható végkifejletig, még izgalmakat is tartogat, bár a több, mint két óra játékidő azért próbára teszi az ülőizmokat. Klasszikussá nem valószínű, hogy válik, de egy nagyon korrekt, akár többször is nézhető, mindenképpen ajánlott mozi.