AFC


Baltimore- New England 28-13

Hatalmas meglepetés, de a meccs képét tekintve egy teljesen sima győzelem. Nem is igen értem, hogy nyerhetett a Ravens egy ennyire egyszerű játékkal egy ilyen ellenfél otthonában egy ennyire fontos meccset! A totális második félidei Pats összeomlásra az első félidőben semmi sem utalt.

A harmadik negyedben a Ravens nagyon jól lassította a játékot, két hosszú drive-ot (összesen 9 percig tötymörögtek) sikerült TD-ig vinniük, amíg a Patriots nem tudott pontot szerezni. A negyedik negyedben aztán megjelent a bostoniaknál Mr. Pánik: sikerült 2 interception-t és egy labdavesztést produkálni, ráadásul kulcsszituációban egy negyedik kísérletre sem sikerült Bradynek tíz yardot haladni, ezzel lényegében el is dőlt a meccs.


Azóta sokan, sokféleképpen elemezték az összecsapást. Én úgy vélem, hogy edzői hibák sora vezetett a Pats vereségéhez. Szinte teljesen hanyagolták a futást, még akkor is, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy ezen a napon sem Brady (54 passzkísérletéből mindössze 29 volt jó), sem Welker (érthetetlen elejtett labdái voltak) nem tudja azt hozni, amit egy kulcsjátékosnak kellene. Úgy tűnt, mintha a csapat ledermedt volna attól, hogy kicsúszott a kezükből az irányítás. A Ravensnél pedig remek teljesítmények voltak: Joe Flacco lassan a legnagyobb kritikusait is meggyőzi arról, hogy nem csak egy game manager-qb, hanem igenis tényező egy meccsen; Ray Lewis igaz, hogy már csak árnyéka önmagának, de a pályán igazi vezér; Rice azért megmutatta, hogy nem veszít labdát minden meccsen; Boldin pedig egyszerűen mindent elkap, ami az irányába repül, bármennyien lógnak rajta.

Vagyis megérdemelt, de váratlan győzelmet aratott a Ravens a Patriots felett.

NFC


San Francisco- Atlanta 28-24

Na , hát Atlanta szurker nem lennék, semmi pénzért! Az előző meccsen történt rövid hosszúzárlatot a Seattle ellen még megúszták, azonban ezúttal már bűnhődtek miatta. Most 17-0-s előnyt sikerült leadniuk. Bár a félidőben még mindig vezettek 24-14 arányban, már lehetett sejteni, hogy a kicsit feljebb emlegetett úriember (Mr.Pánik) itt is beköszön. A 49ers az előző meccsét irányítója futásaival nyerte meg. Még az én laikus fejemben is az merült fel, hogy az ellenfél ebből tutira felkészül, ezért nem ezt játszom majd. Így is lett: Kaepernick-nek egész meccsen 2, azaz kettő futójátéka volt, a Falcons azonban a meccs végéig legalább egy embert mindig tartott az irányítón. Frank Gore köszönte szépen és futkározott becsülettel. Úgy fest – és a jövő majd megcáfol, vagy megerősít -, hogy a Falcons nem tudja átlépni a saját árnyékát. Azt hitték a szurkolók és a szakértők is, hogy Mike Smith vezetőedző az előző heti kínkeserves győzelemmel letudta a rájátszás-fóbiáját.


A meccs azt mutatta, hogy nem. Sem ő, sem Matt Ryan nem tudott higgadt maradni, amikor rosszra fordultak a dolgok, nem tudtak váltani és nem volt sem a stábban, sem a csapatban, aki átlendítette volna a csapatot a holtpontot. Szóval az árnyék át nem lépésével arra akartam célozni, hogy ez egy jó csapat, de ahogy a Reid-McNabb philadelphiai páros sem tudott révbe érni (és ez alatt a Superbowl győzelmet értem), úgy a Smith-Ryan kettősből is hiányozni látszik az a tulajdonság, ami a nagy győztesek sajátja.

Érdekes volt a két konferencia döntő, mert szinte ugyanaz játszódott le mindkét mérkőzésen: a hazai csapat vezet a félidőben, semmi látható ok nincs a pánikra, mégis: lefagyás, 0 szerzett pont és sima vereség.


Végre tehát létrejött az a döntő, amelyet a bulvársajtó annyira várt: egy testvérpár veszi fel a harcot egymással az edzői poszton. John és Jim Harbaugh édesanyja már nyilatkozta, hogy ő mindenképpen szomorú lesz a meccs után és a férjére vár a feladat, hogy a vesztes fiút megvigasztalja. Azért ez nem tűnik megoldhatatlan feladatnak annak fényében, hogy még rendkívül fiatalok, óriási karriert futhatnak be az NFL-ben. Egyikük pedig néhány nap múlva már nyer is egy Superbowlt. Szerintem Jim.