Sigmund Freud: Pszichoanalízis

- Öt előadás 1909-ben, a Worcesteri Clark Universityn -

I. Előadás

Hölgyeim és uraim! Az újdonság és szokatlanság zavaró érzéseivel kell küzdenem, mikor most az Új Világrész tudni vágyó közönsége előtt mint előadó jelenek meg. ^[1] Úgy hiszem, ezt a megtiszteltetést csak annak a kapcsolatnak köszönhetem, amely nevemet a pszichoanalízishez fűzi, s ezért a pszichoanalízisről szándékozom Önöknek beszélni. Megkísérlem, hogy igen rövid és tömör áttekintésben mutassam be Önöknek ezen új vizsgáló és gyógyító módszer keletkezésének és fejlődésének történetét.

      Ha érdem volt a pszichoanalízis létrehozása, úgy ez az érdem nem az enyém. Megalkotásának legelső munkájában nem vettem részt. Még tanuló voltam és utolsó vizsgáimat tettem le, amikor egy másik bécsi orvos, dr. Josef Breuer ^[2] alkalmazta először ezt az eljárást egy hisztériában megbetegedett leánynál (1880-1881). Mindenekelőtt ezzel a kóresettel és gyógykezelésének történetével fogunk tehát most foglalkozni. Részletes leírását megtalálhatják a Studien über Hysterie című könyvben, amelyet később dr. Breuer és én adtunk ki. ^[3]

      Előbb még csak egy megjegyzést kell tennem. Örömmel vettem tudomást arról, hogy hallgatóim többsége nem tartozik az orvosi rendhez. ^[4] Nos, ne tartsanak attól, hogy különös orvosi előműveltségre van szüksége annak, aki közléseimet meg akarja érteni. Egy darabig, igaz, együtt fogunk haladni az orvosokkal, de csakhamar különválunk tőlük, és követni fogjuk dr. Breuert egy egészen sajátszerű úton.

      Dr. Breuer betege, egy huszonegy éves, nagy szellemi tehetséggel megáldott leány, két évnél tovább tartó betegségének folyamán egész sorát mutatta a testi és lelki zavaroknak, amelyek nagyon rászolgáltak arra, hogy komolyan vegyék őket. Mereven bénult és érzéktelen volt mind a két jobb oldali végtagja, időnként ugyanígy volt megtámadva testének bal fele; felléptek nála továbbá: zavarok a szemmozgásokban és a látóképesség különféle hiányosságai, nehézségek a fejtartás körül, heves ideges köhögés, undorodás a táplálékfelvételtől és egy ízben hetekig tartó képtelenség az ivásra, dacára a kínzó szomjúságnak; a beszélőképesség csökkenése, amely odáig fejlődött, hogy képtelen volt anyanyelvén beszélni, vagy azt megérteni; végül önkívületi, zavarodottsági, deliráló ^[5], egész egyéniségét megváltoztató állapotok, amelyekkel később kell majd foglalkoznunk.

      Ha Önök ilyen kórállapotról hallanak, még ha nem is orvosok, hajlandók lesznek arra a feltevésre, hogy itt súlyos betegségről, hihetőleg agybajról van szó, amely kevés kilátást nyújt a gyógyulásra és valószínűleg csakhamar megöli a beteget. De az orvosi tudomány azt tanítja - és e tanítást jegyezzék meg maguknak -, hogy még az ily súlyos jelenségekkel járó kóresetek egy részével szemben is jogosultabb egy más, sokkalta enyhébb megítélés. Ha az ily betegségi jelenségcsoport ifjú nőnél fejlődik ki, akinek az élet fenntartásához nélkülözheteden szervei (szíve, veséje) a tárgyi vizsgálatnál épeknek bizonyulnak, de aki súlyos kedélyi rázkódtatásokon ment keresztül; ha továbbá az egyes szimptómák bizonyos finomabb részletekben nem felelnek meg a súlyosabb esetben jogosult várakozásoknak: akkor az orvosok az ily esetet nem veszik túlságosan komolyan. Azt állítják, hogy ilyenkor az agynak nem szervi bántalmairól van szó, hanem arról a talányos, a görög medicina idejében hisztériának elnevezett állapotról ^[6], amely súlyos betegségi állapotoknak egész sorát tudja utánozni. Ilyen esetekben nem is féltik a beteg életét, sőt valószínűnek mondják, hogy egészsége talán tökéletesen helyre is áll. Nem mindig nagyon könnyű az ilyen hisztériának megkülönböztetése a súlyos szervezeti bántalmaktól. De nekünk itt nem kell tudnunk, hogyan történik az effajta differenciáló diagnózis; nekünk elég annyit tudnunk, hogy Breuer betegének esete olyan volt, hogy itt egy szakértő orvos sem kételkedhetett a hisztéria diagnózisában. Pótlólag azt is felemlíthetjük itt a betegség történetéből, hogy a bántalom aközben lépett fel, hogy a leány gyöngéden szeretett atyját súlyos és halálosan végződött betegsége alatt ápolta, mígnem - maga is megbetegedvén - az ápolással fel kellett hagynia.

      Idáig hasznunkra vált egy úton haladni az orvosokkal, de most csakhamar el fogunk tőlük válni. Tévednénk ugyanis, ha azt hinnénk, hogy azáltal, hogy a súlyos, organikus agybántalom feltételének helyébe a hisztéria diagnózisa lép, lényegesen több kilátása volna a betegnek arra, hogy az orvos segítsen rajta. Az agy súlyos megbetegedésével szemben az orvosi mesterség a legtöbb esetben tehetetlen, de a hisztériás bántalommal sem tud mit kezdeni. A természet kegyes jóságára kell bíznia, hogyan és mikor van kedve a reményteljes kilátásokat valóra váltani. (Tudom, hogy ez az állítás ma már nem állja meg a helyét, de ebben az előadásban magamat és hallgatóimat az 1880 előtti időbe vezetem vissza. Hogy a viszonyok azóta megváltoztak, abban éppen azoknak a törekvéseknek van nagy részük, amelyeknek történetét vázolom.)

      A hisztéria felismerése tehát a beteg helyzetét kevéssé változtatja meg; annál lényegesebben megváltozik utána az orvos viselkedése. Megfigyelhetjük, hogy az orvos a hisztériással egész másképp bánik, mint organikusan beteg emberrel. Amannak a baja iránt nem akar olyan részvétet tanúsítani, mint emezé iránt, mert a hisztériásnak a baja sokkal kevésbé komoly és mégis mintha azzal az igénnyel lépne fel, hogy komoly baj számba vegyék. De ehhez még egyéb is járul. Az orvosnak, aki tanulmányai közben oly sok mindennel megismerkedett, ami az avatatlan előtt titokzatos marad, módjában volt egyes betegségek okairól és az azokra jellegzetes elváltozásokról, például az agyvérzésről és agydaganatról, fogalmat alkotni; amennyiben aztán ez a tudás alapos és helyes, módot ad neki arra is, hogy a kóreset egyes jelenségeit megértse. A hisztériás tünetek részleteivel szemben azonban egész tudása, boncolástani, élettani, kórtani előképzettsége csődöt mond. Nem érti meg a hisztériát, laikusként áll vele szemben maga is. Nos, és ez nem eshet jól olyasvalakinek, aki egyébként olyan sokra tartja a tudományát. Így aztán a hisztériások nem számíthatnak az orvos rokonszenvére, aki őket oly szemmel nézi, mint akik az ő tudományának törvényeit nem respektálják, vagy mint ahogy az igazhívő néz az eretnekekre: minden rosszat feltételez róluk, túlzással, szándékos megtévesztéssel, színleléssel vádolja és azzal bünteti őket, hogy megvonja tőlük az érdeklődést.

      Ez a vád nem érhette azonban dr. Breuert a betege részéről; ő rokonszenvvel és érdeklődéssel foglalkozott a páciensével, ha eleinte nem is tudott segíteni rajta. Valószínű, hogy érdeklődésének létrejöttéhez hozzájárultak a beteg kitűnő szellemi és jellembeli tulajdonságai is, amelyekről a kórtörténet tesz bizonyságot. E szeretetteljes megfigyelés révén csakhamar rá is akadt Breuer az útra, amelyen az első segélynyújtás lehetségessé vált.

      Feltűnt, hogy a beteg önkívületi állapotában, zavarodottságtól kísért lelki aterációjában, gyakran egyes szavakat mormogott, amelyek azt a benyomást keltették, mintha azok valamely gondolkodását foglalkoztató, összefüggő lelki tartalom töredékei volnának. Erre az orvos, aki e szavak jelentését kereste, egyfajta hipnózisba ejtette betegét és el-elismételgette előtte e szavakat, azzal a célzattal, hogy az majd továbbfűzi a hozzájuk kapcsolódó gondolatokat. Ez tényleg be is következett, és a beteg ilyenformán reprodukálta orvosa előtt azokat a pszichikus történéseket, amelyek az önkívület alatt mentek végbe benne, s amelyeknek azok az elejtett szavak csak áruló jelei voltak. Mély szomorúság, gyakran költői szépség is jellemezte ezeket a fantáziákat, vagy ahogy mondanánk: nappali álmodozásokat, amelyeknek kiindulópontja rendszerint az atyja betegágyánál őrködő leány szituációja volt. Ha azután az ilyen fantáziák egy sorát elbeszélte, mintha megkönnyebbült és a normális lelki élethez visszatért volna a beteg. Ez az enyhülés több órán át tartott, de másnap újabb önkívület váltotta fel, amelyet azután ugyanilyen módon szüntetett meg az újonnan képződött fantazmák elbeszélése. Nem lehetett kitérni az elől a benyomás elől, hogy az a pszichikus elváltozás, amely az önkívületi állapotokban megnyilvánult, e rendkívüli indulatteljes fantáziaképződményektől okozott ingernek volt a következménye. Maga a leány, aki betegségének ezen időszakában sajátságosképp csak az angol nyelvet tudta megérteni és beszélni, ezt az újfajta gyógykezelést "talkingcure"-nak keresztelte el, vagy tréfásan "chimney sweeping"-nek nevezte. ^[7]

      Csakhamar, szinte véletlen folytán, kiderült, hogy a léleknek ilyen tisztáraseprésével többet is el lehet érni, mint az újra meg újra visszatérő lelki homályok múló feltisztulását. Betegségi tüneteket is sikerült eltüntetni, ha a beteg a hipnózisban indulatmegnyilvánulásai közepette visszaemlékezett arra, hogy mely alkalommal és milyen összefüggésben léptek fel azok a tünetek legelőször. Nyáron, amikor nagyon nagy hőség uralkodott, a beteget igen kínozta a szomjúság, mert - anélkül, hogy okát tudta volna adni - időnként képtelen volt inni. Felemelte az epekedve kívánt vízzel telt poharat, de mihelyt ajkához ért vele - eltolta magától, mintha víziszonyban szenvedne. Ezekben a pillanatokban nyilván önkívületben is volt. Csupán gyümölccsel, dinnyével és hasonló dolgokkal táplálkozott, hogy kínos szomjúságát enyhítse. Mikor ez az állapot már vagy hat hétig tartott, egyszer csak a hipnózisban angol társalkodónőjére terelődtek gondolatai, akit nem kedvelt, azután az undor kétségtelen jeleit mutatva elbeszélte, hogyan került egyszer annak a szobájába, s mint látta ott, hogy annak kis ölebe, az az utálatos, pohárból ivott. Nem szólt azonban a társalkodónőnek a látottakról semmit, mert nem akarta megsérteni. Miután elfojtott bosszankodásának - ezen elbeszélés közben - erélyes kifejezést is adott, inni kívánt a beteg, akadály nélkül megivott jó adag vizet és az ajkaihoz emelt pohárral kezében ébredt fel a hipnózisból. Ezzel a tünet egyszer s mindenkorra el is múlt.

      Engedjék meg, hogy egy keveset időzzünk ennél a tapasztalatnál. Soha hisztériás tünetet azelőtt ilyen eszközökkel még nem szüntetett meg senki és nem hatolt be ilyen mélyen okainak megértésébe. Következményeiben nagy jelentőségű felfédezést jelent tehát ez, ha beteljesedik az a várakozás, hogy a betegnek még más kórtünetéről vagy éppen valamennyiről kiderül, hogy azok ugyanilyen módon keletkeztek és ugyanígy szüntethetők meg. Breuer nem sajnálta a fáradságot, hogy erről meggyőződést szerezzen és tervszerűen kezdte kutatni a többi és súlyosabb betegségi tünetek keletkezési történetét is. Valoban úgy is volt; csaknem minden tünet így jött létre és maradványa, ha úgy tetszik, csapadéka volt indulatteljes élményeknek, amelyeket mi ezért később lelki traumáknak neveztünk el, és a tünetek sajátossága érthetővé vált, ha sikerült azt az okozó traumatikus eseménnyel vonatkozásba hozni. Szakkifejezéssel élve: a tüneteket azok az események determinálták, amelyeknek emlékezeti maradványai gyanánt szerepeltek, tehát nem kell őket többé a neurózis önkényes és talányos alkotásainak tekinteni.

      Meg kell azonban említeni, hogy egy tekintetben nem felelt meg teljesen a tapasztalat ennek a várakozásnak. Nem mindig egyetlen élmény maradványának bizonyult a tünet, hanem többnyire számos, néha igen sok hasonló és ismételt trauma hatott közre létrejötténél. A kórokozó emlékek egész láncolatát kellett azután kronologikus sorban visszaidézni, éspedig fordított sorrendben: az utolsót elsőnek, az elsőt utolsónak, és teljességgel lehetetlen volt a legelső és gyakran leghatásosabb traumához a később történtek átugrásával hozzáférkőzni.

      Bizonyára azt kívánnák most, hogy az előbbi eseten kívül, amelyben a "víziszony" a pohárból ivó kutya undorító emlékében lelte magyarázatát, még több példát is hozzak fel hisztériás tünetek keletkezésére. De ha programomat be akarom tartani, csak kevés példára szorítkozhatom. Breuer elbeszéli, hogy a beteg látási zavarai bizonyos jelenetekre voltak visszavezethetők, amikor "a pácienstől, aki könnybe lábadt szemmel ült a beteg ágyánál, az atyja hirtelen azt kérdezte, hány óra van - a leány, zavaros lévén a látása, erőlködött, hogy tisztán lásson, közel vitte az órát a szeméhez, úgyhogy az óra számlapját igen nagynak látta (makropsia és strabismus conc.); vagy megerőltette magát, hogy könnyeit elfojtsa, nehogy a beteg a sírást észrevegye." ^[8] Egyébiránt valamennyi patogén ^[9] benyomás abból az időből származott, amikor atyjának ápolásában részt vett. Egyszer nagy aggodalom közepette virrasztott éjjel a láztól gyötört betegnél, hozzá még feszült várakozásban is, mert Bécsből egy sebésznek kellett érkeznie az operációhoz. Anyja egy időre eltávozott és Anna ^[10] a betegágynál ült, jobb karját a szék támlájára fektetve. Az éber álmodozás egy neme vett rajta erőt; úgy látta, mintha a fal mellől egy fekete kígyó közelednék a beteghez, hogy megharapja. (Valószínű, hogy a ház mögötti réten valóban akadt egy-egy kígyó s a leány attól valóban megijedt valamikor, úgyhogy ez szolgáltatta az anyagot a hallucinációhoz.) El akarta űzni az állatot, de jobb karja, amely a széktámláról lecsüngött, mintha meg lett volna bénulva, "elzsibbadt", érzéketlen és béna lett, s amikor odanézett, ujjai kigyócskákká változtak át; valamennyinek halálfeje volt (a körmök helyén). Valószínűleg próbálgatta is a kígyót bénult jobb kezével elkergetni és ezáltal jutott az érzéketlenség meg a bénulás a kígyóhallucinációval képzettársulási kapcsolatba. Amikor a látomány eltűnt, szorongásában imádkozni akart, de akár melyik nyelven próbált, egyiken sem tudott beszélni, míg végül egy angol gyermekvers jutott eszébe, mire ezen a nyelven tovább is bírt gondolkozni és imádkozni. Miután ennek a jelenetnek az emléke is felidéződött a hipnózisban, eltűnt a jobb kar merev bénulása is, amely pedig a betegség kezdete óta fennállott, és ezzel a kezelés is befejeződött.

      Amikor néhány évvel később a Breuer féle vizsgáló és gyógyító módszert a magam betegeinél is kezdtem alkalmazni, tapasztalataim teljesen megegyeztek az övéivel. Egy körülbelül negyven éves hölgy tikben szenvedett, amely abban állott, hogy minden felindulásnál érthetetlen okból sajátságosan csettintenie kellett a nyelvével. E tünet két élményben gyökeredzett, amelyeknek közös jellemzője az volt, hogy mindkét esetben erősen feltette magában, hogy a világért sem fog lármát csapni, és mégis mindkét alkalommal éppen ezzel a zörejjel volt kénytelen, mintegy akarata ellenére, megtörni a csendet. Az egyik alkalom az volt, amikor nagy nehezen sikerült beteg gyermekét elaltatnia és feltette magában, hogy nagyon fog vigyázni a csendre, nehogy felkeltse őt; a másik alkalom az, amikor két gyermekével kikocsizott, a lovak a zivatartól megbokrosodtak, s ő gondosan kerülni akart minden zajt, hogy a lovakat még jobban meg ne riassza. A sok közül csak erre az egy példára hivatkozom, a Studien über Hysterie-ben azonban számos példát közöltem.

      Hölgyeim és uraim! Ha megengedik nekem, hogy kissé általánosítsak, ami különben ilyen rövidre szabott közleményeknél el sem kerülhető, az eddig említett tapasztalatokat ebben a formulában foglalhatom össze: hisztériás betegeink visszaemlékezésekben szenvednek. Kórjelenségeik maradványai és emlékezeti szimbólumai bizonyos (megrázó) élményeknek. S ha ezeket más területről vett egyéb emlékezeti szimbólumokkal összehasonlítjuk, talán sikerül a jelképesség megértésébe mélyebben behatolnunk. Azok a szobrok és emlékkövek, amelyekkel nagy városainkat ékesítjük, szintén nem mások, mint ilyen emlékezeti jelképek. Ha London utcáin sétálnak a város egyik legnagyobb pályaudvara előtt, dúsan felékesített gót oszlopra fognak akadni; ez a Charing Cross. A XIII. században, a Plantagenet-házból származó ősi királyok egyike, aki imádott királynőjének, Eleanornak, holttetemét Westminsterbe vitette át, gótikus keresztet emeltetett minden egyes állomáson, ahol a koporsót a földre helyezték, és a Charing Cross az utolsó ilyen emlékoszlop, amely a gyászmenet emlékét máig megőrizte. ^[11] A város egy másik pontján, nem messze a London Bridge-től, modernebb, magasba törő oszlopot pillanthatnak meg, amelyet egyszerűen "The Monument"-nek neveznek. Azt mondják, hogy ez meg annak a nagy tűzvésznek az emlékét örökíti meg, amely az 1666. esztendőben dühöngött azon a környéken és a város jó nagy részét elpusztította. Ezek az oszlopok tehát emlékezeti jelképek, csakúgy, mint a hisztériás tünetek; ennyiben tehát a hasonlat megállná a helyét. De vajon mit gondolnának arról a londoni polgárról, aki még ma is fájó elérzékenyüléssel álldogálna Eleanor királynő temetésének emlékoszlopa előtt, ahelyett hogy a modern munkaviszonyok között oly indokolt sietséggel dolga után menne és a ma uralkodó király ifjú nejére gondolna örvendező szívvel? Vagy mint vélekednének arról a másikról, aki a "Monument" előtt sírva fakadna arra a gondolatra, hogy szülővárosa elhamvadt, holott azóta már rég és sokkal fényesebben újra felépült? Márpedig minden hisztérikus és neurotikus úgy viselkedik, mint ez a két élhetetlen londoni lakos; nemcsak hogy visszaemlékeznek a rég elinúlt fájdalmas eseményekre, hanem érzelemvilágukat is hozzájuk fűzik, nem tudnak a múlt benyomásaitól szabadulni és miattuk a valóságot és az élő jelent elhanyagolják. A lelki élet rögzítődése a kórokozó traumákhoz egyike a neurózis legfontosabb és gyakorlatilag legjelentősebb jellemző vonásainak.

      Szívesen igazat adok Önöknek, ha ezzel szemben - amint előre sejtem - Breuer betegének kórtörténetére gondolva, egy ellenvetést tesznek. Tény, hogy a betegnek valamennyi lelki megrázkódtatása abból az időből származik, amikor beteg atyját ápolta és így nála a tüneteket csak az apa betegségének és halálának jelképeiként tekinthetjük. E tünetek tehát a gyász megnyilatkozásai és az elhunyt emlékéhez való rögzítődés - ilyen rövid idővel a halál után - éppen nem mondható kórosnak, hanem egészen normális érzelmi folyamat. Mindezt megengedem; Breuer betegénél nem valami feltűnő dolog, hogy ő e traumákhoz rögzítődött. De más esetekben, például annál a nőnél, akit tikje ellen gyógykezeltem, az előidéző események egyike több mint tizenöt, másika tiz évvel azelőtt történt; itt már nyilvánvaló a múlthoz való tapadás jellege, és Breuer betege később valószínűleg szintén kifejezésre juttatta volna azt, ha nem került volna olyan rövid idővel a megrázkódtatások kiállása és a tünetek fellépése után a katartikus ^[12] gyógykezelés alá.

      Eddig csak a hisztérikus tüneteknek a beteg élettörténetéhez való vonatkozását tárgyaltuk, Breuer megfigyeléseinek két másik mozzanatából azonban útmutatást szerezhetünk arra is, hogyan kell értelmeznünk a megbetegedés és a meggyógyulás folyamatát. Mindenekelőtt ki kell emelni, hogy Breuer betege csaknem minden reá kórosan ható helyzetben erős izgatottságot volt kénytelen elfojtani, ahelyett hogy annak az indulat megfelelő jeleivel, szavakkal, cselekményekkel, szabad folyást engedett volna. Annál a kis élménynél, amelyben a társalkodónő kutyája szerepelt, csupa tekintetből elfojtotta igen erős undorodásának minden megnyilvánulását; mialatt apja ágyánál virrasztott, szüntelenül gondja volt rá, hogy a beteg mit se vegyen észre az ő aggodalmából és fájdalmas lehangoltságából. Amikor azután később ugyanazokat az élményeket orvosa előtt reprodukálta, az egykor elfojtott indulat egész hevességében kitört, mintha az egész közbeeső idő alatt csak félre lett volna téve. Mi több: a tünet, amely annak az eseménynek maradványa volt, akkor érte el hevességének tetőfokát, amikor a beteg a kórokozó emlékhez mindjobban közeledett, majd annak tökéletes felderítése után hírtelen megszűnt. Másfelől a tapasztalat azt mutatta, hogy hiába emlékezett vissza a beteg egyes jelenetekre az orvosnál, ha ez a visszaemlékezés valamely okból indulatkitörés nélkül következett be, ilyenkor a hatás elmaradt. Ezek szerint a megbetegedésnél csakúgy, mint a gyógyulásnál, ezen indulatoknak a sorsa volt az irányadó, az indulatok pedig úgyszólván eltolható mennyiségek módjára viselkedtek. Elkerülhetetlennek látszott ezek után az a feltevés, hogy a betegség azért jött létre, mert a kórokozó helyzetekben képződött indulatok természetszerű lefolyásának útja el volt zárva, és hogy a betegség lényege abban állott, hogy aztán azok a "bennrekedt" indulatok rendellenes munkavégzésére használódtak fel. Egyrészt a lelki életnek állandó megterheltsége és folytonos lelki izgalmak forrása lett belőlük, másrészt pedig szokatlan lelki beidegzésekké és gátlásokká alakultak át, vagyis a kóreset testi tüneteit hozták létre. Ezt az utóbbi folyamatot "hisztériás konverzió"-nak neveztük el. Lelki izgalmaink egy része amúgy is, természetszerűen, a testi beidegzés útjára terelődik és ebből lesz az, amit a "kedélymozgalmak kifejeződésének" nevezünk. Nos, a hisztériás konverzió csak túlságba viszi az indulattelt lelki folyamat lezajlásának ezt a részét, vagyis sokkal hevesebb és új utakra terelt kifejezését jelenti a kedélymozgalomnak. Ha egy folyam ágya két csatornába ágazik szét, azonnal megtelik az egyik, mihelyt a másikban a víz lefolyása akadályokba ütközik.

      Mint látják, azon az úton vagyunk, amely a hisztériának tisztán lélektani elmélete felé vezet, amelyen tehát indulati folyamatoknak juttatjuk a vezérlő szerepet. Breuernek egy másik megfigyelése azonban arra késztetett minket, hogy a beteges lelki történés jellemzésénél a tudati állapotnak tulajdonítsunk nagy jelentőséget Breuer betegén, normális állapotától eltekintve, többféle változata volt észlelhető a lelkiállapotnak: az önkívület, zavartság, jellemváltozás állapotai. Normális állapotában mit sem tudott a kórokozó eseményekről s ezek összefüggéséről a kórtünetekkel; ezeket az eseményeket a beteg elfelejtette, vagy legalábbis széttépte köztük a kórokozati összefüggés fonalát Hipnózisba ejtvén őt meglehetősen nehéz munka árán sikerült azokat a jeleneteket emlékezetébe visszaidézni, és ez a visszaemlékezési munka szüntette meg a tüneteket. Nagy zavarban volna az ember, hogyan értelmezze ezt a tényt, ha a hipnózis terén tett tapasztalatok és kísérletek nem mutatták volna meg a megértéshez vezető utat. A hipnotikus jelenségek tanulmányozása óta megbarátkoztunk azzal az eleinte különösnek tetsző felfogással, hogy egy és ugyanazon emberben többféle lelki csoportosulás is lehetséges, amelyek egymástól meglehetősen függetlenek maradhatnak, egymás felől "mit sem tudnak" és a tudatot felváltva ragadják magukhoz. Ilyenfajta esetek, amelyeket "double conscience" ^[13] névvel jelölnek, alkalmilag önként is kifejlődnek, és így észlelhetők. Ha a személyiség ilyen kettéhasadásánál a tudat állandóan a lelki állapotok egyikéhez tapad, úgy ezt az állapotot tudatos lelki állapotnak, a tőle lehasadt lelki állapotot pedig tudattalannak nevezik. ^[14] Az úgy nevezett poszthipnotikus sugalmazás ismert jelensége, amelynél a hipnózisban adott utasítás később, a rendes lelki állapot közben, parancsoló módon érvényesül, kitűnő példa arra, miképp befolyásolhatja a tudattalan a tudatos lelki világot, amelynek a tudattalan parancsról sejtelme sincs, és ezen minta szerint tényleg lehetséges is a hisztériánál szerzett tapasztalatok között eligazodni. Breuer azt a magyarázatot választotta, hogy a hisztériás tünetek ilyen különös lelkiállapotok közben létesültek, amelyeket ő hipnoidoknak nevezett el. Azok az izgalmak, amelyek ilyen hipnoid állapotban találják a lelkületet, könnyen válnak kórokozóvá, mert ilyen állapotban nincsenek adva az izgalmi folyamatok rendes lefolyásának feltételei. Így azután az izgalmi folyamatból szokatlan lelki képződmény, tudniillik szimptóma alakul ki, ez pedig idegen testként ékelődik be a normális állapotba, amelyből viszont a hipnoid kórokozó helyzet emlékének tudata hiányzik. Nincs tünet amnézia, emlékezeti hiány nélkül, s ezen hiány pótlása egyértelmű azon feltételek megszüntetésével, amelyeknek a tünet keletkezését köszönheti.

      Tartok tőle, hogy előadásomnak ez a része nem volt valami nagyon világos. De legyenek elnézők, hiszen újszerű és nehéz gondolatmenetről van itt szó, amelyet talán nem is lehet sokkal érthetőbben közölni, ami viszont azt bizonyítja, hogy megismerésünk még nem hatolt nagyon a dolgok mélyére. Egyébiránt a Breuer alkotta "hipnoid" elmélet gátlónak és feleslegesnek bizonyult, úgyhogy azt a mai pszichoanalízis mellőzi. A továbbiak folyamán, legalább vázlatosan, meg fogják hallani, milyen hatásokat és folyamatokat sikerült felfedezni a mögött a korlátozás mögött, amelyet Breuer emelt, amikor a hipnoid állapotok elméletét felállította. Igazat kellene Önöknek adnom akkor is, ha azt a benyomást szerezték volna, hogy a Breuer kutatásai csak igen tökéletlen elméletet és ki nem elégítő felvilágosításokat adhatnak a megfigyelt jelenségekről; de tökéletes elméletek nem hullanak az égből, és még sokkal jogosabb volna bizalmatlanságuk az olyan valakivel szemben, aki már kutatásai kezdetén hiánytalan és kikerekített elmélettel hozakodnék elő. Az ilyen elméletről bizonyára kiderülne, hogy az csak alkotója okoskodásának a terméke, nem pedig a valóság előítélettől mentes kutatásának gyümölcse.

II. ELŐADÁS

Hölgyeim és uraim! Csaknem ugyanabban az időben, amikor Breuer a "talking- cure"-ral kezelte betegét, kezdte el Charcot mester ^[15] a párizsi Sal pętričre hisztérikusain azokat a vizsgálódásokat, amelyek hivatva voltak e bántalom megértésére új utat mutatni. E vizsgálatok eredményei azonban akkor Bécsben még nem lehetettek ismeretesek. De amikor körülbelül egy évtizeddel később Breuer és én nyilvánosságra hoztuk azt az előzetes közleményünket a hisztériás jelenségek lelki mechanizmusáról, amely Breuer első páciensének katartikus gyógykezeléséből indult ki, akkor már egészen Charcot kutatásainak hatása alatt állottunk. Betegünk kórokozó élményeit mint lelki traumákat, egy sorba állítottuk azokkal a testi rázkódásokkal, amelyeknek befolyását a hisztériás bénulásokra Charcot állapította meg, és Breuer felvétele a hipnoid állapotokról nem is volt egyéb, mint visszahatása annak a ténynek, hogy Charcot azokat a traumás bénulásokat hipnózisban mesterségesen is előidézte.

      Maga a nagy francia megfigyelő, akinek 1885-1886-ban tanítványa lettem ^[16], nem rokonszenvezett a pszichológiai magyarázatokkal, csak tanítványa, P. Janet ^[17], kísérelte meg mélyebben behatolni a hisztéria sajátos lelki folyamataiba, és mi az ő példáját követtük, amikor a személyiség részekre hasadását és szétesését állítottuk elméletünk középpontjába. Janet a hisztériának olyan teóriáját nyújtja, amely számol az öröklékenység és a degeneráció felől Franciaországban uralkodó tanokkal. Szerinte a hisztéria az idegrendszer degeneratív elváltozásainak egyik alakja, amely a lelki szintézis veleszületett gyengeségében nyilvánul meg. A hisztériások eszerint eleve képtelenek volnának a lelki történés sokféleségét egy egységgé tömöríteni, és innen származna hajlandóságuk a lelki disszociációra. Engedelmükkel ezt én egy köznapias, de magyarázó hasonlattal próbálom érzékeltetni. Janet hisztérikusa olyan, mint az a gyönge nő, aki bevásárolni ment és számos dobozzal, csomaggal megrakodva indul hazafelé, de két keze és tíz ujja segítségével sem tud a sok mindennel boldogulni, úgyhogy csakhamar elejt egy csomagot. Amikor meg lehajol, hogy azt felemelje, egy másik esik ki a kezéből és így tovább. Nem vág össze nagyon jól a hisztérikusok ezen feltételezett lelki gyengeségével, hogy náluk a csökkent működés jelensége mellett, mintegy kárpótlásképpen, a teljesítőképesség részleges fokozódásának példáit is megfigyelhetjük. Breuer nőbetege ugyanakkor, amikor anyanyelvét és az angolon kívül minden nyelvet, amit tudott, elfelejtett, az angol nyelvtudásban oly tökéletességre emelkedett, hogy ha német könyvet adtak a kezébe, lapról leolvasta annak angol fordítását éspedig kifogástalanul és folyékonyan.

      Amikor később arra a feladatra vállalkoztam, hogy Breuer megkezdett vizsgálódásait magam folytassam tovább, csakhamar más nézet alakult ki bennem a hisztériás disszociáció (vagy tudatszétesés) keletkezése felől. Természetszerű dolog volt, hogy a nézeteknek ez a szétágazódása, amely az egész tan további fejlődésére döntő hatásúnak bizonyult, bekövetkezett, mert én nem laboratóriumi kísérletekből indultam ki, mint Janet, hanem gyógyítási törekvésekből.

      Engem mindenekelőtt a gyakorlatban felmerült szükségletek irányítottak. A katartikus gyógykezelésnek, ahogy azt Breuer alkalmazta, előfeltétele volt, hogy az ember a beteget mély hipnózisba ejtse, mert csak a hipnotikus állapotban jutott el azoknak a kórokozó összefüggéseknek olyan megismeréséhez, amilyenre rendes állapotában képtelen volt. Ám a hipnózis mint szeszélyes és úgyszólván misztikus segítő eszköz csakhamar terhemre vált; mikor pedig azt tapasztaltam, hogy minden erőlködésem dacára a betegeknek csak egy töredékét tudtam hipnotikus állapotba ejteni, elhatároztam, hogy a hipnózissal felhagyok és a katartikus gyógykezelést ettől függetlenítem. És minthogy legtöbb páciensem lelkiállapotát nem tudtam tetszésem szerint megváltoztatni, úgy rendezkedtem be, hogy rendes állapotukban foglalkozhassam velük. Persze, ez eleinte értelmetlen és kilátástalan vállalkozásnak látszott. Az előtt a feladat előtt állottam, hogy olyasmit tudjak meg a betegről, amit sem én nem tudtam, sem ő maga nem tudott; hogyan remélhettem mégis, hogy ezt a célomat elérem? Nagy segítségemre volt ekkor, hogy visszaemlékeztem egy igen nevezetes és tanulságos kísérletre, amelynek Nancyban Bernheimnál ^[18] voltam szemtanúja. Bernheim akkor bebizonyította nekünk, hogy azok a személyek, akiket szomnambulizmusba ejtett, és akik ebben az állapotukban sok mindenféle szuggerált élményen mentek keresztül, az alvás közben átélt dolgokat csak látszólag felejtették el, és hogy lehetséges ezeknek az emlékeit rendes állapotukban is felébreszteni. Ha a hipnózis alatti élmények felől kikérdezte őket, eleinte ugyan azt állították, hogy nem tudnak semmiről semmit, de ha ő ebbe nem nyugodott bele, hanem nógatta őket és biztosította őket arról, hogy tudniuk kell a dologról, úgy az elfelejtett emlékek mindig felidéződtek.

      Így tettem tehát én is pácienseimmel. Ha egy bizonyos pontig eljutottam velük, ahol kijelentették, hogy egyebet már nem tudnak, biztosítottam őket, hogy de igenis tudnak és csak mondják ki bátran; merészen hozzátettem, hogy az az emlék lesz az igazi, amely akkor jut eszükbe, amikor kezemet a homlokukra teszem. Ily módon sikerült hipnózis alkalmazása nélkül is megtudnom a betegektől mindent, ami érthetővé tette az összefüggést az elfelejtett patogén élmények és az azokból visszamaradt tünetek között. De ez igen fáradságos, huzamosabb időn át gyakorolva pedig kimerítő eljárás volt; nem volt tehát alkalmas a technika kérdésének végleges megoldására.

      Én azonban nem hagytam fel vele, ha nem is vontam le még az eközben szerzett tapasztalatokból a döntő következtetéseket. Tapasztalataim megerősítették tehát azt a tényt, hogy az elfelejtett emlékek nem semmisültek meg, hanem állandóan a beteg lelki tulajdonában voltak és meg is lett volna a készségük arra, hogy a tudatos gondolatokkal való asszociáció révén felszínre kerüljenek, ha valamiféle erő nem gátolta volna, hogy tudatosakká legyenek, és nem szorította volna őket vissza a tudattalanba. Határozottan fel kellett tételezni, hogy ilyen erő csakugyan van, mert megfelelő és nem is csekély erőlködésre volt szükség, amikor az ember azon igyekezett, hogy annak az erőnek a hatását leküzdve, a beteg tudatába visszahozza a tudattalan emlékeket Az az, erő, amely a beteges állapotot fenntartotta, mint a beteg részéről tapasztalt ellenállás vált érezhetővé.

      Ebből a fogalomból, az ellenállásából, alakult ki azután felfogásom a hisztériás lelki folyamatokról. A tapasztalás szerint gyógyulás akkor állott be, ha ezeket az ellenállásokat sikerült leküzdeni. A gyógyulás mechanizmusának ismerete mármost lehetővé tette, hogy az ember a megbetegedés folyamatáról is egészen határozott fogalmat alkosson. Fel kellett tételezni, hogy azok az erők, amelyek most ellenállás képében gátolják az elfelejtett emlékek tudatossá válását, annak idején maguk idézték elő ezt az elfelejtést és szorították ki a kórokozó élmnényeket a tudatból. Az ilyképpen feltételezett folyamatot az emlék elfojtásának ^[19] neveztem el, s annak bizonyítékát a tagadhatatlanul fennforgó ellenállásban leltem.

      Felmerülhetett azonban az a kérdés: melyek az elfojtás mozgató erői és milyen feltételek közt váltódik ki ez a mechanizmus, amelyben így a hisztériára jellegzetes kórokozó erőszerkezetet ismertünk fel. A katartikus gyógyításnál megismert kórokozó élmények összehasonlító vizsgálata megadta erre is a feleletet. Mindezekben az élményekben arról volt szó, hogy olyan vágygerjedelem keletkezett, amely éles ellentétben állott az egyén egyébkénti vágyaival, és összeférhetetlennek bizonyult az egyéniség erkölcsi, esztétikai és személyes igényeivel. Rövid küzdelem után a belső harc azzal végződött, hogy az a képzet, amely a tudattól elfogadhatatlan kívánságot képviselte, áldozatául esett az elfojtásnak, az összes hozzá kapcsolódó emlékekkel együtt kiszorítódott a tudatból és elfelejtődött. Az elfojtás indító oka tehát az illető képzetnek a beteg "én"-jével való összeférhetetlensége volt; az egyén erkölcsi és egyéb követelményei voltak az elfojtásnál működő erők. Akár elismeri a tudat az összeférhetetlen vágyrezdülést, akár folytatódik a belső küzdelem: mindkét esetben nagyon kellemetlen érzések keletkeztek volna, és így az a lelki személyiség egyik védőberendezésének bizonyult.

      Sok esetem közül csak egyetlenegyet akarok Önöknek elbeszélni, amelyből az elfojtás feltételei és annak haszna elég világosan kitűnnek. Igaz, hogy még ezt az egy kórrajzot is kénytelen vagyok a cél kedvéért megkurtítani, és sok lényeges körülményét hallgatással mellőzni. Egy fiatal leány eltemette szeretett atyját, akinek ápolásában közreműködött, a helyzet tehát ugyanaz, mint Breuer nőbetegénél. Nem sokkal azután férjhez ment a testvérnénje, s a leány különös rokonszenvébe fogadta az új sógort, amely érzése könnyen rejtőzhetett a rokoni gyöngédség leple alá. Csakhamar megbetegedett és meg is halt ez a testvérnénje is, mialatt a leány anyjával éppen távol volt. A távollevő családtagokat sürgősen hazahívták anélkül, hogy kétséget kizáró módon közölték volna velük a fájdalmas eset megtörténtét. Mikor aztán a leány nővére halottas ágyához lépett, egy pillanatig az a gondolat foglalkoztatta: most már szabad, most elvehet feleségül. Bebizonyítottnak vehetjük, hogy ezt a gondolatot, amely a sógor iránti, eleddig önmaga előtt is titkolt heves szerelmet a tudat előtt feltárta, az érzelmi felháborodás már a következő pillanatban az elfojtás erőszerkezetének szolgáltatta át. A leány súlyos hisztériás tünetek közt megbetegedett, és amikor én őt gyógykezelés alá vettem, kitűnt, hogy a nővére ágyánál lefolyt jelenetet s a benne akkor keletkezett rútul önző vágyrezdülést alaposan elfelejtette. A gyógyítás folyamán azután eszébe jutott az eset, igen heves kedélyi izgalom jelei közben felidéződött benne a kórokozó mozzanat, és ez a kezelés meg is gyógyította őt.

      Engedjék meg, hogy az elfojtás folyamatát és annak szükségszerű összefüggését az ellenállással egy nagyon egyszerű hasonlattal érzékeltessem, s arra éppen a mi jelenlegi szituációnkat használjam fel. Tegyük fel, hogy ebben a teremben a hallgatóság között - amelynek példaszerű nyugalmát és figyelmét nem tudom eléggé dicsérni - akadt olyan egyén, akinek a viselkedése zavarólag hat, s aki neveletlen vihogásával, fecsegésével, csoszogásával eltereli figyelmemet a kitűzött feladattól. Erre én kijelentem, hogy így nem folytathatom tovább előadásomat, mire Önök közül néhány erőteljes férfi felemelkedik és a csendzavarót rövid küzdelem után kituszkolja az ajtón. A zavart ezzel elfojtottuk. Hogy pedig meg ne ismétlődhessék, és a kidobott ember ne tudjon újra a terembe tolakodni, azok az urak, akik akaratomat tetté változtatták, az ajtó elé tolják széküket és odatelepedve az "ellenállást" képviselik, miután így az "elfojtás"-t végrehajtották. Ha Önök továbbá ezt a termet megteszik "tudainak", az ajtón kívüli helyiséget pedig "tudattalannak", elég találó képét alkothatják az elfojtás folyamatának.

      Ebből láthatják, mi a különbség a mi felfogásunk és a Janet-é között Szerintünk a lelki szét esés nem a lelki szerkezet összetevő képességének veleszületett gyengeségéből következik; mi dinamikus magyarázatát adjuk ennek, amikor azt valljuk, hogy ez az egymással harcban álló lelki erők összeütközésének, két pszichikus réteg egymás elleni aktív lázadásának eredménye. Ebből a felfogásunkból azután a megoldást váró kérdések egész sora következik. Hiszen a lelki konfliktus állapota rendkívül gyakran áll elő, minduntalan érvényesül az "én"-nek az a törekvése, hogy a kínos emlékektől szabaduljon anélkül, hogy ennek mindig lelki szétesés volna a következménye. Lehetetlen tehát szabadulni attól a gondolattól, hogy még más feltételeknek is adva kell lenniük olyankor, amikor az összeütközésnek disszociáció ^[20] a következménye. Egyáltalán nem titkolom el tehát Önök előtt, hogy az "elfojtás" felismerése egy új lélektani elméletnek nem a betetőzését, hanem a kellő kezdetét jelenti, de hát mit tehetünk egyebet, lépésben kell előrehaladnunk, és a megismerés betetőzését az utánunk jövők mélyebbre ható munkásságára bíznunk.

      Nem vezetne célra, ha megkísérelnénk Breuer nőbetegének esetét az elfojtás szempontjából értelmezni. Ez a kórtörténet erre nem alkalmas, mert hipnotikus befolyások igénybevételével jött létre. Csak ha a hipnózist teljesen kikapcsolják, csak akkor vehetik észre az elfojtásokat meg az ellenállásokat, és csak akkor alkothatnak helyes fogalmat a kórokozó folyamatról. A hipnózis is felfedi az ellenállást, és könnyen hozzáférhetővé teszi a léleknek egy bizonyos területét, viszont a terület határán áthághatatlan sánc képződéséhez vezet, amely minden további betekintést lehetetlenné tesz.

      Breuer megfigyelésének legértékesebb tanulsága az volt, hogy megmutatta az összefüggést a tünetek és a kórokozó élmények vagy pszichikus traumák között; nem mulaszthatjuk el tehát, hogy ezeket a belátásokat az elfojtás tanának szempontjából méltányoljuk. Mert első percre egyáltalán nem látja be az ember, hogyan magyarázza meg a tünet kialakulását az elfojtással. Szövevényes elméleti fejtegetés helyett visszatérek itt arra a hasonlatra, amellyel az előbb az elfojtást érzékeltettem. Azzal, hogy a rendbontót a teremből eltávolították, és őröket telepítettek az ajtó elé, még nem bizonyos, hogy sikerült az ügyet elintézniük. Megtörténhet, hogy a kidobott vendég elkeseredésében egészen féktelenné lesz, és tovább is terhünkre van. Nincs ugyan többé közöttünk, megszabadultunk jelenlététől, gúnyos nevetésétől, hangos megjegyzéseitől, de a kirekesztés bizonyos tekintetben mégis hatástalan marad, mert ő most odakint csap tűrhetetlen lármát, kiabál, öklével döngeti az ajtót, s ezzel jobban zavarja előadásomat, mint amikor előbb oly illetlenül viselkedett. Ily körülmények között örömmel kellene fogadnunk, ha talán a mi tisztelt elnökünk, dr. Stanley Hall ^[21], magára vállalná a közvetítő és békeszerző szerepét. Előbb a zabolátlan legénnyel tárgyalna odakint, aztán mihozzánk fordulna azzal a felszólítással, hogy engedjük vissza közénk, ő kezeskedik róla, hogy jobban fog viselkedni. Dr. Hall tekintélye előtt meghajolva, rászánjuk magunkat, hogy az "elfojtást" feloldjuk, mire a csend és békesség helyreáll. Valóban találóan érzékelteti e kép azt a feladatot, amely a neurózisok pszichoanalitikus gyógyításánál az orvosra hárul.

      Határozottabban ezt így fogalmazhatjuk meg: hisztériában és egyéb neurózisokban szenvedők vizsgálata révén meggyőződtünk arról, hogy náluk rosszul sikerült annak az eszmének az elfojtása, amelyhez az elfogadhatatlan vágy kapcsolódik. Kitólták azt ugyan a tudatukból és emlékezetükből, és ezzel, látszólag, sok kellemetlen érzéstől megkímélték magukat, de az elfojtott vágykielégülési törekvés tovább él a tudattalanban, csak alkalomra les, hogy ismét ténylegessé váljon, és érti a módját, hogy az elfojtott vágyat elferdített, felismerhetetlenné tett pótképződmény alakjában becsempéssze a tudatba, amely képződményhez csakhamar hozzákapcsolódnak ugyanazok a kellemetlen érzetek, amelyeket az elfojtás révén elkerülhetőknek véltek. Az elfojtott eszmét helyettesítő ilyen pótképződmény szimptóma - mentesítve van a védekező "én" további támadásaival szemben, és a heves, de gyors lefolyású konfliktust vég nélküli kóros állapot váltja fel. A szimptómán, az elferdítés szolgálatában álló sajátságon kívül nyomokban felismerhető ez vagy az a hasonlatosság az eredetileg elfojtott eszmével is; a pszichoanalitikus gyógy kezelés közben felderíthetők azok az utak és módok, amelyeken a pótképződmény felépült, s a gyógyulás akkor sikerül, ha a szimptóma ugyanezen az úton vezetődik vissza az elfojtott eszmére. Ha így az elfojtott dolgok ismét a tudatos lelki tevékenység tárgyaivá lesznek, ami csak jelentékeny ellenállás legyőzése után sikerülhet, akkor jut csak a beteg abba a helyzetbe, hogy azt a lelki konfliktust, amelyet el akart kerülni, orvosának vezetése mellett jobb eredménnyel oldja meg, mint amilyennel az elfojtás kecsegtetett. Többféle módja van az ilyen célszerűbb, a konfliktust és a neurózist szerencsésen befejező elintézésnek, s ha az eset úgy kívánja, többféle megoldás kombinálása vezethet célhoz. Egyik esetben megbarátkoztatjuk a beteg személyiségét a kórokozó eszmével, és rábírjuk őt arra, hogy azt egészben vagy részben elfogadja, más esetekben a vágytörekvést magát kell magasabb rendü, s így kifogás alá nem eső célok felé irányítani (amit átszellemítésnek ^[22] nevezünk), vagy pedig be kell látni, hogy a konfliktust okozó eszme elutasítása jogos és helyes volt, de ilyenkor is meg kell tanítani a beteget arra, hogy az elfojtás automatikus, s ezért ennek tökéletlen mechanizmusát az ember legmagasabb rendű szellemi tevékenységével kialakított elutasító ítélete kell hogy felváltsa; ez úton elérhető az elfojtott eszme tudatos fékentartása.

      Bocsássák meg nekem, amiért nem sikerült Önöknek részletesebben és érthetőbben vázolnom ennek a most pszichoanalízis névvel jelölt gyógyítási módszernek a fő szempontjait. Ez a nehézség nemcsak a tárgy újdonságán múlik. Hogy pedig milyen természetűek azok az elfogadhatatlan vágyak, amelyek dacára az elfojtásnak a tudattalanból is éreztetik hatásukat, és milyen személyi és alkati feltételeknek kell egy egyénben találkozniuk, hogy az elfojtás ilyen balsikerrel járván, pót vagy tünetképződmény létesüléséhez vezessen, afelől még néhány későbbi megjegyzés fog felvilágosítással szolgálni.

III. ELŐADÁS

Hölgyeim és uraim! Nem mindig könnyű dolog igazat mondani, főképp, ha az embernek rövidre kell szabnia a mondanivalóját; így én is kénytelen vagyok ma egy hibát, amelyet utolsó előadásomban követtem el, helyreigazítani. Elbeszéltem Önöknek, hogy ha, lemondva a hipnózisról, éber betegemet nógattam, mondja meg, hogy mi jut eszébe az éppen szóban forgó problémáról, ha biztosítottam őt, hogy mindenről tudomásának kell lenni, még arról is, amit látszólag elfelejtett, s hogy a felmerülő ötlettel bizonyosan felidéződik a keresett emlék: valóban azt tapasztaltam, hogy betegem legközelebbi ötlete a várt megoldást meghozta, s hogy az az ötlet azután az emlék elfelejtett részletének bizonyult. Nos, ez nem áll ily általánosságban, csak a rövidség kedvéért mondtam a dolgot oly egyszerűnek. Valójában csak az első alkalmakkor sikerült nógatással valóban éppen az elfelejtett emlékeket felidézni. Ha azonban az ember az eljárást folytatta, mindenkor jöttek olyan ötletek is, amelyek nem lehettek az igaziak, mert nem illettek be a körülményekbe, aminthogy a betegek maguk is mint helyteleneket, elvetették őket. A nógatás sem hozta meg itt a várt sikert, úgyhogy az ember szinte megsajnálta, hogy a hipnotizálással szakított.

      Ebben a zavaromban egy előítélet volt segítségemre, amelynek tudományos jogosultságát évekkel később igazolták C. G. Jung ^[23] zürichi barátom és tanítványai. Állíthatom, hogy hasznos néha, ha az embernek előítéletei vannak. Már eleve sokat tartottam a lelki történés szigorú determináltságáról ^[24], és nem hihettem, hogy a betegnek egy ötlete, amely feszült figyelem közben jutott eszébe, egészen önkényes lehessen, és semmi köze ne legyen ahhoz az elfelejtett képzethez, amely kutatásunk tárgya; annak pedig, hogy az ötlet nem volt a keresettel azonos, a feltételezett lélektani szituáció kielégítő magyarázatát adta. A kezelés alatt álló betegben két erő küzdött egymással, egyrészt az a tudatos törekvés, hogy a tudattalanában lappangó elfelejtett dolgot tudatossá tegye, másrészt az imént megismert ellenállás, amely akadályozta az elfojtott dolgoknak és származékaiknak a tudatba jutását. Ha nem volt semmi ellenállás vagy csak nagyon csekély, akkor az elfelejtett emlék elváltozás nélkül jutott a tudatba; könnyen lehetett tehát feltételezni, hogy a keresett emlékek elváltozása annál nagyobb, minél nagyobb az az ellenállás, amely az azokra való visszaemlékezést akadályozza. Tehát a betegnek az a gondolata, amely a keresett emlék helyett ötlött fel, maga is úgy keletkezett, mint egy kórtünet; új, mesterségesen előidézett és múlékony pótképződmény volt ez az elnyomottaknak, és annál jobban különbözött azoktól, minél nagyobb volt az elváltozás, amelyen az ellenállás hatása alatt keresztülment. De, híven szimptóma-természetéhez, némely vonását a keresett képzettel való hasonlóságnak is fel kellett találni rajta, és nem túl heves ellenállás esetén módunkban kellett hogy legyen az ötlettől a keresett, lappangó képzetet kitalálni. Az ötletnek úgy kellett viszonyulnia magához az elfojtott képzetelemhez, mint valami reá vonatkozó célzásnak, a rejtett gondolat indirekt ábrázolásának.

      A normális lelki életben is ismerünk eseteket, amelyekben olyan helyzetek, mint amilyeneket itt feltételeztünk, ugyancsak hasonló eredményekhez vezettek. Ilyen a helyzet a viccnél. És valóban, a pszichoanalitikus technika kérdései késztettek azután arra, hogy a vicc képződésének technikájával foglalkozzam. ^[25] Egyetlenegy ilyen példát meg is akarok önöknek magyarázni, véletlenül éppen egy angol viccet.

      Az anekdota így szólt: két, nem nagyon aggályos üzletembernek sikerült egypár meglehetősen merész vállalkozással nagy vagyonhoz jutnia, és most már arra törekedtek, hogy az előkelő társadalmi körbe befurakodjanak. Hogy ezt a célt elérhessék, egyebek közt azzal is megpróbálkoztak, hogy lefestették magukat a város leghíresebb és legdrágább festőjével, akinek képei esemény számba mentek. Nagy estélyt is rendeztek a drága képek első bemutatása alkalmából, és a két háziúr maga vezette a legbefolyásosabb műértőt és kritikust a teremnek ahhoz a falához, amelyen a két arckép egymás mellé volt akasztva, és epedve várták a műértő elismerő kritikáját. Ez azonban csak hosszasan nézegette a képeket, azután a fejét rázta, mintha még keresne valamit, majd a két kép közti szabad térre mutatva így szólt: "Nos, és hol a Megváltó?" Látom, hogy valamennyien nevetnek ezen a jó viccen; próbáljuk meg azt most már értelmezni. Mindnyájan megértjük, hogy a műértő ezt akarja mondani: Ti is afféle két lator vagytok, mint azok, akik között a Megváltót keresztre feszítették. Ténylegesen azonban nem azt mondja, hanem ehelyett valami mást mond, ami az első percben sajátságosan értelmetlennek és oda nem tartozónak látszik, de amiről már a következő pillanatban felismerjük, hogy az tulajdonképpen célzás a szándékolt szidalmazásra, és teljes mértékben pótolja ezt. Eleve sem volt valószínű, hogy a viccnél megtaláljuk mind azokat a körülményeket, amelyek véleményünk szerint pácienseink ötleteinek felvetődésénél szerepet játszanak de jogunk van fontosságot tulajdonítani annak, hogy a viccnek és az ötletnek azonosak az indító okai.

      Miért nem mondja a kritikus véleményét a két latornak a szemébe? Mert, ha még oly nagy kedve volna is a szókimondáshoz, ez ellen alapos ellenérvek szólalnak meg benne. Nem tréfadolog megsérteni valakit a saját házában, akinek méghozzá egy nagy szolgahad erős öklei is rendelkezésére állanak. Könnyen juthatna így annak a csendzavarónak a sorsára, akinek eltávolításával múltkori előadásomban az "elfojtás" folyamatát érzékeltettem. Ez az oka annak, hogy a kritikus sértő szándékának nem egyenesen, hanem elváltoztatott formában, kihagyás és célzás alakjában ad kifejezést, de ugyanaz a helyzet áll fenn - véleményünk szerint - akkor is, amikor páciensünk a keresett, de elfelejtett képzet helyett egy többé vagy kevésbé elváltoztatott "pótló ötletet" produkál.

      Hölgyeim és uraim! Nagyon célszerű dolog, ha az együvé tartozó indulattelt képzetelemek csoportját, mint azt a zürichi iskola (Bleuler, Jung és mások) teszik, komplexus ^[26] névvel jelöljük. Látjuk tehát, hogy ha valamely betegnél az utolsó emlékkép segítségével, amely még eszébe jut, az elfojtott komplexust meg akarjuk keresni, sok kilátásunk van rá, hogy a lappangó képzeteket kitaláljuk, ha a beteg elég nagy számmal bocsátja rendelkezésünkre feltoluló ötleteit. Ráhagyjuk tehát a betegre, hogy mindenféléről beszéljen, amit csak akar, és ragaszkodunk ahhoz a feltevésünkhöz, hogy nem is juthat eszébe semmi, ami nem áll közvetve a keresett komplexussal összefüggésben. Lehet, hogy Önök az elfojtott lelki anyag felkutatásának ezt a módját túlságosan körülményesnek fogják ítélni, én viszont biztosítom Önöket, hogy ez az egyedüli út, amely célhoz vezet.

      Miközben ezt a módszert alkalmazzuk, zavarba jöhetünk, ha a beteg gyakran elhallgat, el-elakad és azt állítja, hogy nincs mondanivalója, hogy egyáltalán nem jut eszébe semmi. Ha ez tényleg így volna és a beteg igazat mondott volna, akkor mégiscsak az bizonyosodna be eljárásunkról, hogy tökéletlen. De a gondosabb megfigyelés azt mutatja, hogy az ötletek ilyen kiapadása tulajdonképpen sohasem következik be. Ennek a látszatát csak az idézi elő, hogy a beteg a belső ellenállás hatása alatt, amely az ötlet értékességét bíráló, lealacsonyító ítéletek alakját ölti magára, a felmerülő ötletekről nem számol be magának vagy nekünk. Ez ellen úgy védekezünk, hogy előre figyelmeztetjük a beteget a pácienseknek erre a hajlandóságára, és felszólítjuk, mit se törődjék azzal a belső kritikával, hanem mondjon el válogatás és bírálat nélkül mindent, ami eszébe jut, még azt is, amit helytelennek, oda nem tartozónak, értelmetlennek tart, mindenekelőtt pedig az olyan ötleteket is, amelyekkel rosszul esik foglalkoznia. Ezt a módszert követve beszerezzük azt a lelki anyagot, amely minket az elfojtott komplexusoknak nyomára vezet.

      Az ötleteknek ez a halmaza, amelytől a beteg, ha ellenállásának és nem orvosának befolyása alatt állna, megvetéssel fordulna el, szolgáltatja a lélekelemzőnek azt az ércet, amelyből ő egyszerű megfejtési eljárások segítségével az értékes fém tartalmat kivonhatja. Aki pedig gyors és ideiglenes áttekintést akar szerezni a beteg elfojtott komplexusairól anélkül, hogy azok elrendeződésébe és összefüggéseibe behatolna, az célszerűen veheti igénybe az eszmetársítási kísérlettel való vizsgálatot, amint azt Jung és tanítványai kidolgozták. ^[27] Ez az eljárás a pszichoanalitikusnak az, ami a vegyésznek a minőségi elemzés; az idegbetegek gyógykezelésében nélkülözhető, de nélkülözhetetlen, ha a komplexusokat tárgyilag akarjuk kimutatni, vagy ha elmebetegségeket vizsgálunk, amely feladat megoldásához a zürichi iskola sikerrel hozzá is fogott.

      Azoknak az ötleteknek a feldolgozása, amelyek a betegben felmerülnek, amikor a pszichoanalízis fő szabályának aláveti magát, nem egyedüli technikai eszközünk a tudattalan feltárására. Ugyanerre a célra még két más eljárás is szolgál: az "álomfejtés" és a véletlen- és tévcselekmények értékesítése.

      Bevallom, igen tisztelt hallgatóim, sokáig haboztam, hogy a pszichoanalízis egész anyagának ily sűrített kivonata helyett ne foglalkozzam-e inkább Önök előtt részletesen az álom magyarázatával. Egy egészen szubjektív, látszólag másodrendű indok tartott ettől vissza. Szinte illetlennek véltem, hogy ebben a gyakorlati célokat követő világrészben mint álomfejtő lépjek fel, holott Önök nem is tudhatták, milyen jelentőségre tarthat számot ez az elavult és kinevetett mesterség. Az álom magyarázata az a Via Regia ("Királyi út"), amely a tudattalan megismeréséhez vezet. Ez a legbiztosabb alapja a pszichoanalízisnak, és ez az a tér, amelyen mindenki, aki e téren dolgozni akar, meggyőződést szerezhet az analízis tényei felől, és tapasztalatokat gyűjthet. Ha azt kérdezik tőlem, hogyan lehet valaki pszichoanalitikussá, azt felelem, hogy saját álmai tanulmányozása révén. Jó ösztön vezérelte a pszichoanalízis ellenfeleit, amikor valamennyien kitértek az Álomfejtés ^[28] megvitatása elől, avagy sekélyes ellenvetésekkel próbálták azt elintézni. Ha azonban Önök ezekkel ellentétben az álom-élet problémáinak megoldását magukévá tudják tenni, akkor nem fog túl nagy nehézséget okozni azoknak az új eszméknek a befogadása sem, amelyeket a pszichoanalízis igyekszik Önökkel elfogadtatni.

      Vegyék tekintetbe, hogy éjjeli álomképeink egyrészt a legnagyobb külső hasonlóságot és belső rokonságot mutatják az elmebetegségek termékeivel, másrészt azonban összeférnek az éber állapot tökéletes egészségével. Nem volna képtelenség az az állítás, hogy aki ezekre a "normális" érzékcsalódásokra, téveszmékre és jellemváltozásokra megértés helyett csodálkozással tekint, annak a leghalványabb kilátása sincs arra, hogy a beteges lelkiállapotok abnormis képződményeit másképp, mint laikus módján foghassa fel. Bátran ezek közé a laikusok közé számíthatjuk manapság csaknem valamennyi pszichiátert. Most pedig vessünk egy futó pillantást az álomproblémák területére.

      Felébredés után álmainkat ugyanazzal a megvetéssel szoktuk sújtani, mint a páciens azokat az ötleteket, amelyeket a pszichoanalitikus utasítására kell elmondania. De álmainkat még olyképpen is eltávolítjuk magunktól, hogy rend szerint gyorsan és tökéletesen elfelejtjük azokat. Megvetésünket arra az idegenszerű benyomásra alapítjuk, amelyet még a nem zavaros és nem értehnetlen álmok is keltenek, sok álomnak a képtelensége és értelmetlensége pedig egyenest magától értetődőnek tetszik; de visszautasítjuk az álmokat azok miatt a korlátlanul szemérmetlen és erkölcstelen törekvések miatt is, amelyek némely álomban leplezetlenül megnyilvánulnak. Tudvalevő, hogy az ókorban nem sújtották az álmokat ily megvetéssel. A nép alsóbb rétegeiben pedig, minden ellenkező tanítás dacára, ma is nagyra becsülik az álmot és, mint a régiek, ők is azt hiszik, hogy az álom a jövendőt jósolja meg.

      Megvallom, nem érzem szükségét annak, hogy sejtelmes feltevésekkel töltsem ki mai tudásunk hézagait, és nem is leltem mindeddig semmire, ami megerősítené az álom jóstermészetét; ellenben sok másféle dolgot lehet az álomról elmondani, ami szintén eléggé csodálatos.

      Kezdjük azzal, hogy nem minden álom áll oly távol az álmodó egyéniségétől, nem mind értelmetlen és zavaros. Ha igen fiatal gyermekek álmait, másfél éves koruktól kezdve, figyelmünkre méltatjuk, úgy fogjuk találni, hogy azok egészen egyszerűek és könnyen megmagyarázhatók. A kisgyermek mindig azoknak a vágyaknak a beteljesedéséről álmodik, amelyek az előző napon ébredtek fel benne, de kielégülést nem leltek. Minden különös magyarázó képesség nélkül rá fogunk jönni az ilyen álmok egyszerű megfejtésére, elég ha azok után az események után tudakozódunk, amelyeket a gyermek a megelőző napon (az álom napján) átélt. A legmegnyugtatóbb megoldása az álom talányának az volna, ha a felnőttek álmai sem volnának mások, mint a gyermekéi, olyan vágyak teljesülései, amelyek az álom napján merültek fel.

      És valóban így áll a dolog: azokat a nehézségeket, amelyek e megoldás elé gördülnek, az álmok behatóbb elemzése egyenként eltávolítja az útból. Nézzük mindjárt az első és legsúlyosabb ellenvetést: azt, hogy felnőttek álmainak a tartalma többnyire értelmetlen, és benne mindent ikább találunk, mint vágyteljesülést. A válaszom erre a következő: az ilyen álmok el vannak ferdítve; annak a lelki folyamatnak, amelyből az álmok kiindultak, eredetileg egészen más szavakban kellett volna kifejezésre jutnia. Meg kell tehát különböztetnünk a nyilvánvaló álomtartalmat, amire reggelre kelve elmosódottan visszaemlékeznek, és amit fáradságosan, bár látszólag tetszésük szerint, öltöztetnek szavakba, a lappangó álomgondolattól, ^[29] amelyről fel kell tételezniük, hogy az a tudattalanban leledzett. Ez az álomferdítés ugyanaz a folyamat, amellyel Önök már a hisztériás tünetek keletkezésének vizsgálata közben megismerkedtek, és e ferdítés arra is enged következtetni, hogy az álom kialakulásánál a lelki erőknek ugyanaz az egymást ellensúlyozó játéka szerepel, mint a tünetképződésnél. A nyilvánvaló álomtartalom elferdítés eredménye, pótképződmény, amely a tudattalan álomgondolatokat helyettesíti, és ez a ferdítés az ellenállásoknak, az "én" elhárító erőinek műve, amelyek éber állapotban teljességgel megakadályozzák, hogy az elfojtott tudattalan vágyak tudatossá legyenek, de amelyeknek még alvás közben is van annyi erejük, hogy azokat a vágyakat leplezzék, álruhába öltöztessék. Így azután az álmodó éppoly kevéssé érti meg a saját álma jelentőségét, mint ahogy a hisztériás nem sejti, mire vonatkoznak és mit jelentenek a tünetei.

      Hogy igazán vannak lappangó álomgondolatok, s azok tényleg úgy viszonyulnak a nyilvánvaló álomtartalomhoz, ahogy azt itt leírtam, arról az álmok elemzésénél győződhetnek meg, amelynek technikája azonos a pszichoanalízisével. Eközben teljesen el kell tekinteniük a nyilvánvaló álom elemeinek látszólagos összefüggéseitől, és össze kell gyűjteniük azokat az ötleteket, amelyek a lélekelemző munka szabályai szerint végzett szabad asszociálás útján társulnak minden egyes álomrészlethez. Ebből az anyagból éppúgy kitalálhatják aztán a lappangó álomgondolatokat, mint a beteg ötleteiből és emlékeiből az ő rejtett komplexusait. Az ily módon felkutatott lappangó álomgondolatokból azután rögtön kiviláglik, mennyire igazunk volt, amikor a felnőttek álmait is a gyermeki álmokra vezettük vissza. Amit így az elemzés az álom valódi értelmeként állít a nyilvánvaló álomtartalom helyébe, annak mindig van átlátszó értelme, van kapcsolata a megelőző nap élményeinek benyomásaival, és mindig kielégítetlen vágyak teljesülésének bizonyul. A nyilvánvaló álomról, ahogy arra reggel visszaemlékezünk, elemzés után kitűnik, hogy az elfojtott vágyak leplezett teljesülése.

      A szintetikus összefoglalás egy neme ezek után lehetővé teszi, hogy bepillantsunk abba a műveletbe is, amely a tudattalan álomgondolatokat a nyilvánvaló álom tartalmává ferdítette. Ezt a műveletet álommunkának nevezzük. E művelet megérdemli, hogy elméleti érdeklődésünk osztatlan forduljon feléje, mert sehol másutt nincs módunkban ily közvetlenül tanulmányozni azokat az eddig nem is sejtett lelki folyamatokat, amelyek a tudattalanban, vagy helyesebben szólva, két különálló pszichikus rendszer között, a tudatos és tudattalan között, végbemehetnek. Ezek között az újonnan felismert lelki folyamatok között különösen feltűnő a sűrítés és az eltolás folyamata. Az álommunka csak egyik speciális esete annak a hatásnak, amelyet a külön lelki csoportosulások, vagyis a lélek működési termékei gyakorolhatnak egymásra, és ez a munka minden lényeges részletében azonos azzal a ferdítő hatással, amely az elfojtott komplexusokat balul sikerült elfojtás esetében tünetekké változtatja.

      Az álmok elemzése, főleg a saját álmaiké, arról is meg fogja Önöket győzni, mily váratlanul, szinte csodálatosan nagy hatást gyakorolnak a korai gyermekévek benyomásai és élményei az ember fejlődésére. A felnőtt ember álomvilágában mint egy folytatólagos életet él a gyermek, éspedig úgy, hogy megmarad minden sajátsága, megmaradnak vágyrezdülései, még azok is, amelyek az élet folyamán hasznavehetetlenekké lettek. Kitéphetetetlenül szilárd gyökereket fog verni Önökben az álmok elemzése révén az a tudat, hogy az egész más dolgokra hajlamosított gyermekből a fejlődési, elfojtási, átszellemítési folyamatok és ellenhatási képződmények ^[30] mily hosszú sora fejleszti ki az úgynevezett normális embert, a fáradságosan kiküzdött művelődés fenntartóját - részben annak áldozatát.

      Arra is figyelmessé kell tennem Önöket, hogy álomelemzés közben kiderítettük, hogy a tudattalan lelki réteg, főleg szexuális komplexusok ábrázolására, sokszor veszi igénybe a szimbolika egy nemét, amely részben egyénenként változó, részben azonban - úgy látszik - azonos azzal a jelképességgel, amely, mint gyanítjuk, a mesékben és a regevilágban uralkodik. Nem lehetetlen, hogy a néplélek alkotásainak is az álomelemzés fogja megadni a magyarázatát.

      Végül óvnom kell Önöket attól, hogy hagyják magukat megtéveszteni attól az ellenvetéstől, amely szerint a szorongásos álmok létezése ellentmondana ama felfogásunknak, amely minden álomban vágyteljesülést lát. Nem is szólva arról, hogy azok a szorongásos álmok is magyarázatra szorulnak, mielőtt megítélés tárgyai lehetnének; egész általánosságban azt felelhetjük erre, hogy a szorongás nem kapcsolódik olyan magától értetődően az álomtartalomhoz, mint azok képzelik, akik nem ismerik - és így nem vehetik figyelembe - a neurotikus szorongás feltételeit. A szorongás egyike azoknak az elhárítási reakcióknak, amelyekkel az "én" a túlerőre vergődő elfojtott vágyakkal szemben védekezik, nagyon is érthető tehát, ha az álomban is fellép olyankor, amikor az álomképződés túlságosan ezeknek az elfojtott vágyaknak áll a szolgálatába.

      Mint látják, az álom felőli kutatások jogosultságát eléggé igazolnák már azok a felvilágosítások is, amelyeket e kutatások révén még különben nehezen hozzáférhető dolgokról is nyerünk. Mi azonban neurotikusok pszichoanalitikai gyógykezelésével kapcsolatban jutottunk e vizsgálódásokhoz. Az elmondottak alapján könnyen megérthetik, miképp jutunk az álommagyarázatok segítségével, ha a beteg ellenállása ezt túlságosan meg nem nehezíti, a páciens elrejtett és elfojtott vágyainak s az ezektől táplált komplexusoknak megismeréséhez, s így áttérhetek a lelki jelenségek egy harmadik csoportjához, amelynek tanulmányozása a pszichoanalízis egyik technikai eszközévé vált.

      A normális és ideges embereknél egyaránt előforduló apró tévcselekmények ezek, amelyekre különben nemigen szoktak ügyet vetni. Olyan dolgok elfelejtése, amiket tudhatnának és rendszerint tudnak is (például tulajdonnevek időleges kiesése az emlékezetből), a mindnyájunknál oly gyakran előforduló nyelvbotlások, az azzal analóg kisiklások olvasás és írás közben, ügyetlenkedés valamely ténykedésnél, tárgyak elvesztése vagy eltörése stb., csupa olyan dolog, amelynek lélektani determinánsait különben nemigen keresik, s amelyeket mint véletlenségeket, mint a szórakozottság, a figyelmetlenség és más hasonló feltételek következményeit egyszerűen tudomásul vesznek. Ehhez jönnek még azok a cselekedetek és taglejtések, melyeket az ember végrehajt anélkül, hogy egyáltalán tudomást venne róluk, vagy éppen fontosságot tulajdonítana nekik lelki életében; ilyenek a tárgyakkal való játszadozás, a ruházattal, testrészekkel babrálás, dallamok dúdolása s más hasonlók. Ezek az apró dolgok, a tévcselekmények, mint a tünet és esetleges cselekmények, ^[31] nem oly jelentéktelenek, amilyeneknek azokat a hallgatólagos megegyezés egy nemével tekinteni szokás.

      Ezeknek igenis van értelmük, s abból a helyzetből, amelyben jelentkeztek, többnyire könnyen és biztosan meg is magyarázhatók, amikor is kitűnik, hogy ezek megint csak olyan törekvéseknek és szándékoknak adnak kifejezést, amelyeknek háttérbe szorítva, az illető egyén saját tudata előtt rejtve kell maradniuk, vagy éppen ugyanazokból az elfojtott vágyrezdülésekből és komplexusokból fakadnak, amelyekkel mármint a tünetek forrásaival és az álom alkotó erőivel is megismerkedtünk. Megérdemlik tehát, hogy mint tüneteket méltányoljuk őket, és figyelembevételük, csakúgy, mint az álmoké, a lelki élet valamely rejtett tartalmának felderítéséhez vezethet. Ezekkel többnyire legbensőbb titkait árulja el az ember, s hogy éppen ezek mutatkoznak oly feltűnő könnyen, gyakran még az egészséges embernél is, akinek pedig egészében véve jól sikerül elfojtania tudattalan vágyait, azt látszólagos jelentéktelenségüknek és csekélységüknek köszönhetik. Nem csekély azonban az elméleti jelentőségük sem, mert bizonyságul szolgálnak arra, hogy elfojtás és "pótképződés" az egészség feltételei mellett is előfordul.

      Észrevehetik, hogy a pszichoanalitikust a lelki élet determináltságába vetett különösen erős hit jellemzi. Az ő szeme nem lát a pszichikus jelenségek között olyat, ami jelentéktelen, önkényes vagy véletlen volna; mégis ott is mindenütt kielégítő indoklást keres, ahol ezzel a követelménnyel rendszerint nem lépnek fel; mi több, el van rá készülve, hogy egyazon lelki okozatot többszörösen indokoltnak találjon, holott a mi - állítólag velünk született - okszerűségi igényünket egyetlen pszichikai ok is teljesen kielégíti.

      Ha most végigtekintenek azokon az eszközökön, amelyek a lelki élet elrejtett, elfelejtett és elfojtott tartalmának felderítésére rendelkezésünkre állanak, ha méltányolják a páciensek szabad eszmetársítással felidézhető ötleteinek, álmainak, tév és tüneti cselekményeinek tanulmányozását, ha ehhez még hozzáveszik egyéb jelenségek értékesíthetőségét is, amelyekről később az "indulatáttétel" jelszó alatt fogok néhány megjegyzést tenni, akkor velem együtt azt a következtetést fogják levonni, hogy technikai eszközeink elég erősek ma már ahhoz, hogy megoldhassák feladatukat, vagyis tudatossá tegyék a kórokozó pszichikus anyagot, és ezúton elhárítsák a póttünetek képződéséből keletkezett bántalmat. Hogy e gyógyító törekvéseink közben az egészséges és a beteg ember lelki életéről való ismereteinket is gazdagítjuk és mélyítjük, kétségkívül mint munkánknak különös vonzóerőt és érdekességet kölcsönző körülmény fog számításba jönni.

      Nem tudom, hogy technikánkról, amelynek fegyvertárát, íme, bemutattam Önöknek, azt a benyomást nyerték-e, hogy az felette nehéz. Én úgy vélem, hogy nehézsége egészen arányos annak a tárgynak a szövevényességével, amellyel meg kell birkóznia. De annyi bizonyos, hogy ez a technika nem magától értetődő, hogy azt előbb meg kell tanulni, csakúgy, mint a szövettan és a sebészet technikáját. Talán csodálkozni fognak, ha közlöm Önökkel, hogy nálunk Európában egész sor olyan ember mondott ítéletet a pszichoanalízisről, akik erről a technikáról mit sem tudnak, azt sohasem alkalmazták s azután, mintha csak gúnyolódni akartak volna, azt követelték, hogy mi bizonyítsuk be eredményeink helyességét. Pedig ezen ellenfeleink között akadnak olyanok is, akik egyébként a tudományos gondolkodásmódot kötelezőnek ismerik el, akik például egy mikroszkópiai vizsgálat eredményét nem vonnák kétségbe, amiért az a bonctani készítményben szabad szemmel nem ismerhető fel, és nem mondanának ítéletet felőle, mielőtt maguk nem vizsgálták meg mikroszkóp segítségével a tényállást. De a pszichoanalízisnél valóban kedvezőtlenebbek is a körülmények arra, hogy azt elismerjék. A pszichoanalízis a lelkivilágban rejlő elfojtott dolgokat akarja tudatossá tenni; ám az, aki ezen eljárás felett ítéletet mond, maga is csak ember, akiben ilyen elfojtott tendenciák élnek s talán csak fáradságos munkával tarthatók féken. A pszichoanalízis tehát a bírálóban ugyanazt az ellenállást kell hogy felébressze, amely betegeinknél jelentkezik, és mi sem könnyebb, mint ezt az ellenállást értelmi elutasítás formájába öltöztetni és ehhez érveket keresni, mégpedig ugyanolyanokat, amilyeneket betegeinknél a pszichoanalitikus alapszabály alkalmazásával szoktunk hatástalanná tenni. Mint betegeinknél, ellenfeleinknél is, gyakran igen feltűnő az ítélőképesség befolyásolása, éspedig leszállítása indulati tényezők által. Az öntudat elbizakodottsága, amely például az álmot is oly lenézően tolja félre, egyike a legerősebb védőszerkezeteknek, amelyek bennünk általában arra szolgálnak, hogy tudattalan komplexusok felszínre törését megakadályozzák, és ugyanez az oka annak is, hogy olyan nehéz az embereket a tudattalan lelkivilág valóságáról meggyőzni, és olyan új dolgokat elfogadtatni velük, amelyek tudatos ismeretvilágukkal ellentétben állnak.

IV. ELŐADÁS

Hölgyeim és uraim! Bizonyára tudni óhajtják most már, hogy a leírt technikai eszközök segítségével mit deríthettünk ki a neurotikusok kórokozó komplexusai és elfojtott vágyai felől.

      Mindenekelőtt a következőt: a pszichoanalitikus kutatás a betegek kórtüneteit, valóban meglepő szabályossággal, szerelmi életükben szerzett benyomásokra vezeti vissza; azt mutatja, hogy a patogén vágyrezdülések természete erotikus részösztönökével azonos és annak a felvételére kényszerít bennünket, hogy a megbetegedéshez vezető befolyások között a legnagyobb jelentőséget kell tulajdonítanunk az erotika terén bekövetkezett zavaroknak, mégpedig mindkét nemnél egyaránt.

      Tudom, hogy nem szívesen hiszik el ezt az állításomat. Még olyan kutatók is, akik készségesen követnek lélektani munkáim terén, hajlandók azt hinni, hogy a szexuális mazzanatok kórokozó jelentőségét túlbecsülöm, és azzal a kérdéssel fordulnak hozzám, miért ne adhatnának egyéb lelki izgalmak is okot az elfojtás és pótképződés leírt jelenségeinek létrejöttéhez. Nos, erre így felelhetek: nem tudom, miért ne adhatnának rá okot; nem is volna ez ellen semmi kifogásom, de a tapasztalat azt mutatja, hogy ez a hatásuk tényleg nincs meg, hogy azok a szexuális mozzanatok hatását legfeljebb ha támogatják, de sohasem pótolják. Ezt a tényállást én egyáltalán nem állítottam fel elméleti követelmény gyanánt; az 1895-ben dr. Breuerrel együtt nyilvánosságra hozott hisztéria-tanulmányainkban nem is foglaltam még el ezt az álláspontot, de kénytelen voltam e véleményt megalkotni, amint tapasztalataim számban gyarapodtak és a dologba mélyebben behatoltak. Uraim! Az Önök soraiban helyet foglalnak néhányan legbensőbb barátaim és követőim közül, akik elkísértek utamon ide Worcesterbe. Kérdezősködjenek tőlük, és azt fogják hallani, hogy a szexuális etiológia ^[32] mértékadó jelentőségéről szóló állítást eleinte mindannyian teljes hitetlenséggel fogadták, míg saját analitikai fáradozásuk közben nem kényszerültek e felfogást magukévá tenni.

      A betegek viselkedése nemigen kedvez annak, hogy a szóban forgó állítás igazságáról könnyűszerrel meggyőződhessünk. Ahelyett, hogy készségesen tárnák elénk felvilágosításaikat nemi életükről, minden lehető módon rejtegetni igyekeznek azt. Az emberek egyáltalán nem őszinték nemi dolgokban. Nem mutatják meg nemi életüket a maga valóságában, hanem hazugságokból szőtt, vastag lepellel takarják azt be, mintha zord volna az időjárás a szexualitás világában. És ebben igazuk is van, kultúránk világában nem kedvez a napsugár és a szabad levegő a nemi ténykedésnek; voltaképpen senki közülünk nem leplezheti le egyetlen embertársa előtt sem teljes szerelmi életét.

      Csak amikor rájöttek pácienseink arra, hogy a gyógykezelésben igazán meg van engedve az otthonos kényelem, csak akkor vetik le a hazugságleplet, s csak akkor jutnak majd Önök is abba a helyzetbe, hogy erről a vitás kérdésünkről véleményt alkothassanak. Sajnos, az orvosok sincsenek kivéve az alól a szabály alól, hogy a szexuális élet kérdéseiben az ember személyes szempontból foglal állást, és közülük is sokan rabjai az álszemérem és kéjsóvárgás azon keverékének, amely szexuális téren a legtöbb "kultúrember" viselkedését uralja.

      Most pedig hadd folytassam tapasztalataink közlését. A pszichoanalitikus kutatás az esetek egy másik csoportjában a tüneteket valóban nem szexuális okokra, hanem banális megrázkódtatásokra vezeti vissza. De ezt a megkülönböztetést egy más körülmény fosztja meg jelentőségétől. Ugyanis az az analitikai munka, amely valamely kóreset alapos felderítéséhez és teljes meggyógyításához szükséges, egyetlenegy esetben sem szorítkozik a megbetegedés idejének élményeire, hanem minden egyes esetben visszanyúlik a beteg serdülő korára és korai gyermekségére is, és csak ott akad azokra a benyomásokra és eseményekre, amelyek a későbbi megbetegedésnek irányt szabtak. Csak a gyermekkori élmények adják meg a magyarázatát a későbbi megrázó élményekkel szemben tanúsított érzékenységnek is, és csak ha ezeket a rendszerint elfelejtett emléknyomokat is felderíthetjük és tudatossá tesszük, csak akkor tudunk a kórtünettel megbirkózni. És itt ugyanahhoz az eredményhez jutunk, mint az álom vizsgálatánál: itt is a gyermekkor elpusztíthatatlan, elfojtott vágyrezdülései szolgáltatták a tünet kialakulásához szükséges erőt, nélkülük a későbbi megrázó élmények utáni ellenhatások normálisan zajlottak volna le. A gyermekkor ezen hatalmas vágyteljesülési törekvéseit általában szexuális természetűeknek mondhatjuk.

      De most már aztán igazán nem kétkedem benne, hogy csodálkozást keltettem Önökben. Hogyan? Hát van egyáltalán gyermeki szexualitás? - fogják Önök kérdezni. És vajon a gyermekkor az életnek nem azon szaka-e, amelyet a szexualitás hiánya jellemez? Nem, uraim, ez kétségkívül nincs úgy; a szexualitás nem bújik be a pubertás idején a gyermekbe olyan hirtelen, mint az evangéliumi ördög a sertésekbe. A gyermeknek megvannak a nemi ösztönei és ténykedései kezdettől fogva, magával hozza azokat a világra, s ezekből alakul ki, nagyon jelentőségteljes, fokozatokban dús fejlődés közben, a felnőttek úgynevezett normális nemi élete.

      A véletlen kedvezése folytán éppen az Önök sorai közül hivatkozhatom egy tanúra, aki állításaim mellett fog vallani. Egy dolgozatot mutatok, íme, Önöknek, dr. Sanbord Bell tollából, amelyet az American Journal of Psychology ^[33] 1902-ben tett közzé. A szerző a Clark University kollégiumának tagja, ugyanazon egyetemé, amelynek falai közt most összegyűltünk. A dolgozatban, amelynek címe: A preliminary study on the emotion of Love between the sexes ^[34], s amely három évvel a Drei Abhandlungen zur Sexualtheorie ^[35] című munkám előtt jelent meg, a szerző ugyanazt mondja, amit én az imént mondtam Önöknek: "A nemi szerelem gerjedelme nem az ifjúkor időszakában mutatkozik először, mint eddig hitték." A szerző, mint mi európaiak mondanánk, amerikaiasan dolgozott, tizenöt év folyamán nem kevesebb, mint kétezerötszáz pozitív megfigyelést gyűjtött össze, ezek közül nyolcazáz a maga észlelése volt. Azokról a jelekről, melyekben ez a szerellmesség megnyilatkozik, így ír: "Az elfogulatlan elme, ha e megnyilatkozásokat a gyermekpárok százainál figyeli meg, nem térhet ki az elől, hogy ezeket nemi eredetűeknek tartsa. A legkritikusabb elmét is kielégíti ez a feltevés, ha e megfigyelések mellett tekintetbe veszi azoknak a vallomását is, akik gyermekkorukban e gerjedelmet jelentékeny mértékben tapasztalták önmagukon, s akiknek gyermekkori emlékképei aránylag élesek." De még jobban meg fognak lepődni Önök közül azok, akik nem akarnak hinni az infantilis nemi élet létezésében, ha azt kell hallaniuk, hogy ezek között a korán szerelmes gyerekek között nem is kevesen csak három-, négy- vagy ötévesek voltak.

      Nem csodálkoznék rajta, ha honfitársuk ezen megfigyelései Önök között több hítelre találnának, mint az enyéim. Nekem magamnak nemrég szerencsésen sikerült egy szorongásban szenvedő ötéves fiúcska analíziséből, amelyet a saját apja vitt véghez szakszerűen, meglehetősen teljes képet nyernem a gvermeki szerelmi élet egy korai fejlődési fokának testi ösztöneiről és lelki megnyilatkozásairól.

      Arra is emlékeztethetem Önöket, hogy barátom, dr. C. G. Jung csak néhány órával ezelőtt olvasott fel ugyanezen teremben egy még fiatalabb kislányon tett megfigyelést, akinél ugyanazon alkalmi ok hatása alatt, mint az én páciensemnél - egy testvérke születésekor -, csaknem ugyanazok az érzéki gerjedelmek, vágyak és komplexusok keletkeztek és voltak biztosan kitalálhatók. Nem esem tehát kétségbe azon, hogy Önök nem barátkoznak meg a gyermeki szexualitás eleinte visszataszító gondolatával; dicséretre méltó példaként csak E. Bleulerre ^[36], a zürichi pszichiáterre hivatkozom, aki még csak egynehány év előtt nyilvánosan kijelentette, hogy "az én szexuális elméleteimmel szemben hiányzik belőle a megértés", s azóta a gyermeki szexualitást teljes egészében, saját tapasztalatai alapján megerősítette. ^[37]

      Hogy a legtöbb ember, orvosi megfigyelők csak úgy, mint mások, a gyermek nemi életéről hallani sem akarnak, nagyon is érthető. A kultúrára nevelés nyomása elfeledtette velük a saját infantilis nemi ténykedésüket, s most már nem akarják, hogy az elfojtott dolgokra emlékeztessék őket. Más meggyőződés alakulna ki bennük, ha vizsgálataikat az önelemzéssel, gyermekkori emlékeik revíziójával és magyarázásával kezdenék.

      Tegyenek le a kételkedésről, és lássanak velem együtt a gyermeki nemi élet méltánylásához, a legkoraibb életévektől kezdve. A gyermek nemi élete nagyon összetettnek bizonyul és azt sok, különféle forrásokból eredő összetevőre lehet szétbontani. Mindenesetre független még a fajfenntartás funkciójától, s annak csak később áll majd a szolgálatába. Ellenben arra szolgál, hogy a kellemes érzetek különféle fajtáit felébressze, amelyeket analógiák és összefüggéseik alapján a nemi gyönyör fogalmában foglalhatunk össze. A gyermek nemi gyönyörűségének fő forrása bizonyos különösen ingerlékeny testrészek megfelelő izgatása; ilyenek a száj, végbél és húgycső nyílása, de a bőr és más érzőfelületek is. Minthogy a gyermek szexuális életének ezen első szakaszában saját testében és nem a külvilág tárgyaiban leli a kielégülést, azért azt egy Havelock Ellis ^[38] alkotta kifejezéssel az autoerotizmus szakának nevezzük. A testnek a szexuális inger keltésére különösen alkalmas részeit pedig erogén zónáknak mondjuk. Az egész kisgyermekek ujjszopása jó példa arra, hogyan történik valamely erogén zóna autoerotikus kielégülése; már az a dr. Linder nevű budapesti gyermekorvos is, aki először méltatta e jelenséget tudományos észlelésre, helyesen kéjkielégülés gyanánt fogta azt fel, és kimerítően leírta annak átmeneteit más és más magasabb rendű nemi ténykedési formákba. Ezen életszak egy másik nemi kielégülési módja a genitálé maszturbációs izgatása, amelynek oly nagy jelentősége marad a későbbi életkorban is, és amellyel sok ember sohasem tud teljesen szakítani. Az autoerotizmus ilyen és ehhez hasonló működtetése mellett már igen korán jelentkeznek a gyermekeknél a nemi kedvnek, vagy ahogyan nevezni szeretjük: a libidónak azon részösztönei, amelyek egy idegen személyt választanak tárgyuknak. Ezek az ösztönök ellentétpárokban lépnek fel, mint cselekvők és mint szenvedők; e csoport legfontosabb képviselőiként felemlítem itt a fájdalomokozásban való gyönyörködést (szadizmus), annak szenvedőleges ellenlábasát (mazochizmus) ^[39], az aktív és passzív nézési kedvet, amelyek közül az előbbiből csak később ágazik ki a tudnivágyás, míg az utóbbiból a művészi és színészi mutogatási hajlam fakad. ^[40] A gyermek egyéb nemi ténykedéseiben már a tárgyválasztás szempontja uralkodik, itt már az az idegen személy, akit eredetileg az önfenntartásra való tekintet tett jelentőségteljessé, a fő dologgá lesz. A nemek különbsége azonban ebben a gyermeki időszakban még nem játszik döntő szerepet: nem követnek el tehát igazságtalanságot, ha minden gyermekben feltételeznek némi képességet a homoszexualitásra.

      A gyermekeknek ez a zilált és bár tartalomdús, de összerendezetlen szexuális élete, amelyben az egyes ösztönök a többitől függetlenül, csak a maguk kedvét igyekeznek kielégíteni, később két fő irányban összefoglalódik és szerveződik, úgy hogy a serdülőkor lezártával az egyén végleges nemi jellege többnyire egészen kialakult. Egyrészt az egyes ösztönök alávetik magukat a genitális zóna uralmának, amivel az egész nemi élet a fajfenntartás szolgálatába szegődik, s a részösztönök kielégülése csak annyiban marad fontos, amennyiben azok a tulajdonképpeni nemi aktust előkészítik és előmozdítják. Másrészt viszont a tárgyválasztás visszaszorítja az autoerotizmust úgy, hogy most már a szerelmi életben a nemi ösztön valamennyi komponense a szeretett lényben keres kielégülést. De az eredeti ösztönrészek közül nem mindegyik jut szerephez a nemi élet végleges kialakulásánál. Egyes ösztönök még a serdülőkor beállta előtt igen erős elfojtást szenvednek, és kialakul a szeméremérzet, undor és erköles, amelyek felügyelők módjára őrködnek ezen elfojtások biztossága felett. Mikor aztán a kamaszkorral együtt bekövetkezik a nemi vágyakozások árözöne, akkor a lélek említett "ellenhatásos" vagy "ellenállási képződményei" azok a gátak, amelyek ezt az özönt az úgynevezett normalitás medrébe kényszerítik, és lehetetlenné teszik, hagy az a már elfojtott ösztönöket újból felébressze. Legalaposabban bánik el az elfojtás az úgynevezett koprofil, vagyis a váladékkiürítéssel összefüggő gyermeki gerjedelmekkel, nemkülönben azzal a rögzítéssel, amely az embert a primitív választás tárgyaihoz, illetőleg személyeihez fűzi.

      Hölgyeim és uraim! Az általános kórtan egy törvénye szerint minden fejlődési folyamat, amelyet rendes lefolyásában valami feltartóztat, lassít vagy gátol, a kóros hajlamosság csíráit hordja magában. A nemi működés szövevényes fejlődését illetőleg is áll ez. Nem minden egyénnel megy simán ez a fejlődés, és ilyenkor vagy rendellenesség jár a nyomában, vagy hajlamosság arra, hogy az egyén később visszafejlődés (regresszió) útján megbetegedjék. Megtörténhet, hogy nem minden részösztön veti alá magát a genitális zóna uralmának; az ilyen, függetlenségét megtartó ösztön azután nem más, mint az, amit perverziónak szoktunk nevezni; a perverzió a normális nemű cél helyett a saját külön célját tudja érvényesíteni. ^[41] Mint már említettem, az is igen gyakran előfordul, hogy az autoerotizmust nem sikerül valakinek végképp leküzdenie, amiről később a legkülönfélébb következményes zavarok tesznek bizonyságot. Megtörténhet, hogy a két nemnek kezdetben való egyenlő értékűsége marad meg; ennek a felnőtt korban homoszexuális ténykedésre való hajlandóság lehet a következeménye, amely adott viszonyok között kizárólagos hasonneműséggé fokozódhat. A zavarok ezen sora megfelel a szexuális működés közvetlen fejlődési gátlásainak; ide tartoznak a perverziók és a nemi életnek éppen nem ritka általános infantilizmusa.

      A neurózisra való hajlamosságot más úton lehet a nemi fejlődés megzavartságából leszármaztatni. A neurózisok úgy viszonylanak a perverziókhoz, mint a negatívum a pozitívumhoz; bennük a komplexusok alapjai és a tünetek formálói gyanánt ugyanazokat a részösztönöket lelhetjük fel, mint a perverzióknál, csakhogy itt a tudattalanból ható erők alakjában, vagyis ezek az ösztönök elfojtódtak, de az elfojtás dacára a tudattalanból tovább is érvényesül hatásuk. A pszichoanalízis kimutatta, hogy ezen ösztönöknek igen zsenge korban történő túl erős megnyilvánulása a részleges rögzítődés egy neméhez vezet, ami a nemi működés szerkezetében sebezhető pontot teremt. Ha azután a normális nemi tevékenység működtetése érettebb korban akadályba ütközik, akkor a fejlődési időszakban létesített elfojtás épp azokon a pontokon fogja felmondani a szolgálatot, amelyeken az infantilis rögzítődés létrejött volt.

      Ez ellen Önök talán azt az ellenvetést fogják felhozni, hogy hiszen mindez nem is szexualitás, hogy én ezt a szót sokkal tágabb értelemben használom, mint amilyenben azt alkalmazni szokták. Ebben szívesen igazat adok Önöknek. De még ezután is kérdéses marad, vajon nem Önök használják-e ezt a szót túlságosan szűk értelemben, amikor csak a fajfenntartás területére szorítkoznak. Ezzel elszalasztják az alkalmat a perverziók megértésére, a perverziók, a neurózis és a rendes nemi élet összefüggésének felismerésére, és önként lemondanak arról, hogy a gyermek testi és lelki szerelmi életének könnyen észlelhető kezdeti szakát valódi jelentőségében megismerhessék. De bármiképp szóljon e szóhasználat feletti ítéletük, ne feledkezzenek meg arról, hogy a pszichoanalitikus a szexualitást ama teljesebb értelemben fogja fel, amelyhez őt a gyermeki nemi élet méltánylása juttatta.

      Térjünk most még egyszer vissza a gyermek nemi fejlődéséhez. Itt pótlólag egyet-mást el kell még mondanunk, mert figyelmünket eddig a nemi életnek inkább csak testi, mint lelki megnyilvánulásaira irányítottuk. A gyermek kezdetleges tárgyválasztása, melyet tehetetlensége magyaráz, nagyobb figyelmet érdemel. Ez a tárgy kezdetben az ápolásával foglalkozó személye, azonban csakhamar elfedi ezt az az érdeklődés, amellyel a gyermek a szülei felé fordul. A gyermeknek szüleihez való viszonya, amint azt a gyermekek közvetlen megfigyelése és a felnőttek elemző vizsgálata egyértelműleg kimutatja, egyáltalán nincs híjával a szenzuális velerezgés elemeinek. A gyermek mindkét szülőjét, de különösen az egyiket, erotikus vágyainak tárgyául veszi. Erre többnyire maguktól a szülőktől nyeri az irányítást, akiknek gyengédsége a szexuális ténykedés legkifejezettebb jeleit mutatja, ha azt a gátlások eredeti céljaitól el is térítik. Az apa rendszerint jobban szereti a leányát, az anya a fiát; erre a gyermek úgy reagál, hogy, ha fiú, az apja, ha lány, az anyja helyébe kívánkozik. Azok az érzelmek, amelyek a szülők és gyermekek ezen viszonyában, majd ennek mintájára a testvérek egymás közötti viszonylatában felébrednek, nemcsak pozitív - vagyis gyöngéd -, hanem negatív, ellenséges természetűek is szoktak lenni. Az így kialakult komplexus korai elfojtásra van ítélve, de a tudattalanból is igen nagy és tartós hatást fejt ki. Kifejezést adhatunk annak a feltevésünknek, hogy ez a komplexus, kiágazódásaival együtt, minden neurózisnak a magva, tengelye (tengelykomplexusa) és ez jogossá teszi azt a várakozásunkat, hogy annak érvényesülését a lelki élet más területein is felismerhetjük. Az Oidipusz királyról szóló hitrege, amelynek hőse apját megöli és anyját veszi feleségül, még csaknem változatlan megnyilatkozása annak a gyermeki kívánságnak, amelynek később a vérrokonsági korlát áthághatatlanul útját állja. Shakespeare drámai költeménye, a Hamlet, bár jobban leplezve, ugyanezen vérrokonsági komplexus alapján épült fel.

      Azon idő tájt, amikor a gyermekekben a még el nem fojtott "tengelykomplexus" uralkodik, az értelmi tevékenységnek egy jelentős része áll a nemi érdeklődés szolgálatába. Kutatni kezdi, hogyan lesz a gyerek, és a felnőtteknek sejteimük sincs róla, hogy ama jelek alapján, amelyeket nem titkolhatnak el előtte, mennyi sokat talál ki a gyermek az igazságból.

      Többnyire egy új testvér, új vetélytárs születése révén fenyegető materiális veszély kelti fel a gyermek kutató kedvét. A benne magában élő részösztönök irányítása szerint egész sorát alkotja meg az infantilis nemi elméleteknek, például azt, hogy mindkét nemnél egyforma nemi szerveket tételez fel, hogy a gyermekeket evés útján fogantatja és a végbélen át "születteti meg", és hogy a nemek érintkezését ellenségeskedő cselekménynek, valami birkózásfélének tekinti. De éppen nemi éretlensége és az az űr, amely ismeretkörében a női szülőcsatorna rejtett helyzete folytán kitöltetlenül marad, arra kényszerítik a búvárkodó gyermeket, hogy e terméketlen munkáját abbahagyja. Maga ez a gyermeki búvárkodás, valamint az általa termelt infantilis nemi elméletek, döntő befolyást gyakorolnak a gyermek jellemének kialakuására és a később nála esetleg fellépő neurotikus megbetegedés tartalmára.

      Elkerülhetetlen és teljesen normális dolog hogy a gyermek szüleit válassza első szerelme tárgyául. De nem szabad, hogy szerelmi vágya ezen első objektumokhoz rögzüljön; elég, ha azokat később csak példaképül veszi, és a végleges tárgyválasztás idején a libidót más, idegen személyekre viszi át. Ki nem kerülhető feladat ezek szerint, hogy a gyermeki vágy elválasztódjon és eltávolodjék a szülőktől, mert különben az ifjú egyén társadalmi alkalmasságát fenyegeti veszély. Abban az időszakban, amelyben az eifojtás a szexualitás részösztöneinek eltérítésén dolgozik, valamint később, amikor a szülői befolyás lazítása volna napirenden, amely befolyás ezen elfojtási munka javarészéhez az indítékot szolgáltatta, nagy feladatok hárulnak a nevelésre, amelyeket ez idő szerint bizony nem mindig értelmesen és kifogástalanul oldanak meg.

      Uraim! Nehogy azt véljék, hogy elmélkedéseink a nemi életről és a gyermek pszichoszexualitásának fejlődéséről túlságosan messzire kalandoztak a lélekelemzéstől és az ideges zavarok gyógyításának feladatától. Ha úgy tetszik, bátran nevezhetik a pszichoanalízist folytatólagos nevelésnek, amely a gyermekkor maradványainak leküzdésére tanít.

V. ELŐADÁS

Hölgyeim és uraim! Az infantilis nemi élet felderítése és a neurotikus tünetek visszavezetése erotikus részösztönökre néhány új és váratlan formulához segített bennünket a neurotikus megbetegedések mibenlétét és a bennük megnyilvánuló célzatokat illetőleg.

      Látjuk, hogy az ember akkor betegszik meg, ha külső akadályok vagy a belső alkalmazkodási képesség hiánya folytán erotikus szükségleteinek valóságos kielégítése lehetetlenné válik. Látjuk, hogy ő a betegségben keres menedéket, hogy annak segítségével az elérheteden helyett legalább pótló kielégüléshez jusson. Rájövünk, hogy a beteges tünetek az illető egyén nemi tevékenységének egy részét, vagy éppen egész nemi életét magukban foglalják, és a realitástól való elfordulásban látjuk a betegség fő törekvését és legnagyobb kártékonyságát. Sejtjük, hogy betegeink ellenállása a gyógyulással szemben nem egyszerű dolog, hanem több indítékból van összetéve. Nemcsak a beteg énje tiltakozik az ellen, hogy megszüntessék azokat az elfojtásokat, amelyek segítségével alkati kezdetlegességein felülemelkedett, hanem maguk a nemi ösztönök sem hajlandók lemondani a pótkielégülési módokról, míg meg nem bizonyosodtak afelől, hogy a realitás valami jobbat ad értük cserébe.

      Ez a menekvés a ki nem elégítő valóságból abba a világba, amelyet biológiai kártékonysága miatt betegségnek nevezünk, de amely a betegnek némi közvetlen kéjkielégülési nyereséget is hoz, regresszió, azaz visszafejlődés útján történik; a nemi élet visszatér fejlődésének egy régebbi, olyan rétegéhez, amely annak idején nem volt híjával a kielégülésnek. Ez a regresszió látszólag kettős: időbeli, amennyiben a libidó, az erotikus igény a korábbi időben átélt fejlődési fokokhoz tér vissza, és formai, amennyiben ezen szükséglet megnyilatkozása az eredeti és kezdetleges lelki kifejezésmódok alkalmazásával történik. De a regresszió mindkét formája a közös cél, a gyermekkor felé irányul és egy pontban találkozik, amennyiben a nemi életnek infantilis állapotát eleveníti meg.

      Minél mélyebben behatolnak majd az ideges megbetegedések kóroktanába, annál tisztábban fogják látni az összefüggést a neurózisok és az ember lelki életének egyéb, akár legértékesebb alkotásai között is. Eszükbe fog jutni, hogy minket, akikkel szemben a művelődés oly nagy igényeket támaszt, s akikre a belső elfojtások oly erővel nehezednek, a valóság általában nem elégít ki, s ezért képzeletvilágot építünk fel, amelyben jólesik a realitás hiányait vágyteljesítő képekkel fedni be. Ezek a fantáziák igen sokat visszatükröztetnek az egyes egyéniség alkati mivoltából, de a való élet elfojtott gerjedelmeiből is. Erélyes és sikerdús az az ember, akinek sikerül munkásságával vágyfantáziáit megvalósítani. Akinek ez a külvilág ellenállása vagy saját gyengesége miatt nem sikerül, az elfordul a realitástól, az ilyen egyén az őt jobban kielégítő képzeletvilágba vonul vissza, amelynek tartalmát aztán megbetegedés esetén tünetekké formálja át. Bizonyos kedvező feltételek mellett van azonban egy lehetőség arra, hogy ezektől a képzelődésektől egy más úton visszatérjen a realitáshoz ahelyett, hogy az infantilis rétegbe való visszafejlődés útján attól tartósan elidegenedjék. Ha valaki, aki a realitással összeütközésbe jutott, meg van áldva a lélektanilag még talányos művészi tehetséggel, akkor módjában áll képzelődéseit tünetek helyett művészi alkotásokká változtatni át, ezáltal megmenekül a neurotikus ember balsorsától, és ezen a kerülő úton visszanyerheti kapcsolatát a realitással.

      Ahol azonban a valóságok világa elleni lázongás mellől hiányzik vagy csak tökéletlenül van meg ez az értékes adomány, ott szinte elkerülhetetlen, hogy a libidó ugyanazon az úton, amelyen a fantáziák keletkeztek, visszafejlődés útján a gyermeki vágyakat újra fel ne élessze, s ezzel neurózist ne idézzen elő. A neurózis napjainkban a kolostorok helyét pótolja, amelyekbe szintén oly egyének vonultak vissza, akik az életben csalódtak, vagy akik az életre gyöngéknek bizonyultak.

      Hadd iktassam ide azt a fő eredményt, amelyhez az idegesek lélekelemző vizsgálata révén jutottunk, tudniillik hogy a neurózisoknak nincsen sajátos, csak reájuk jellemző lelki tartalma, vagyis nincs bennük semmi olyan, ami az egészséges emberből teljesen hiányoznék, avagy hogy C. G. Jung szavaival éljünk: az idegesek azokba a komplexusokba betegszenek bele, amelyekkel mi egészségesek is küszködünk. Mennyiségi viszonyoktól, az egymással birkózó erők viszonyától függ, hogy e küzdelem végeredménye egészség, neurózis vagy ellensúlyozó túlbuzgóság lesz-e.

      Hölgyeim és uraim! Még hátra van, hogy közöljem Önökkel azon legfontosabb tapasztalatunkat, amely a neurózisok nemi mozgató erőire vonatkozó feltevésünket megerősíti. Valahány idegbeteget lélekelemzéssel gyógykezelünk, mindegyiknél fellép az úgynevezett indulatáttétel meglepő jelensége, ami abban áll, hogy a beteg gyakran tanúsít orvosával szemben gyengéd, de igen gyakran ellenségeskedéssel kevert érzületet, amelynek reális alapja nincs, s amelyet, mint azt fellépésének minden apró részlete bizonyítja, a beteg régi és öntudatlanná lett fantáziájából, vágyaiból kell leszármaztatni. Érzelemvilágának azon részét, amelyet már nem tud emlékezetébe visszaidézni, a beteg orvosához való viszonyában éli át újra, s csak ez az "indulatáttételes" újraátélés győzi őt meg ezen tudattalan nemi gerjedelmek létezéséről és azok hatalmáról. A tünetek, amelyek - hogy vegytani hasonlattal éljünk - korábbi (legszélesebb értelemben vett) szerelmi élmények csapadékai, újból csak az áttétel élményének emelkedett hőmérsékletében lesznek oldhatókká és átalakíthatókká másfajta lelki termékekké. Ennél a reakciónál az orvos - Ferenczi Sándor ^[42] kitűnő mondása szerint - egy katalitikus fermentum szerepét játssza, amely a folyamat közben felszabaduló indulatokat magához köti. Az indulatáttétel tanulmányozása a hipnotikus szuggesztió megértésének is megadja a kulcsát. A hipnózis, amelyet eredetileg betegeink tudattalan lelki életének felderítésénél technikai eszközül vettünk igénybe, akkor a gyógyítást támogatta ugyan, de akadályozónak bizonyult a tényállás tudományos megismerésére irányuló törekvésben: a lelki ellenállást egy bizonyos területről elhárította, de ennek határain a gátlást áthághatatlan töltéssé tornyosította fel. Egyébiránt ne higgyék, hogy az indulatáttételt, amelyről itt, sajnos, csak keveset mondhatok el Önöknek, a lélekelemző befolyása idézi elő. Ember és ember közötti minden viszonyban, s így minden beteg és orvosa között is, önként jön létre ez a folyamat, ez adja tulajdonképpeni magyarázatát az idegbetegeknél minden más úton elért gyógyító sikereknek is, és annál erősebben érvényesül, minél kevésbé sejtik létezését. A pszichoanalízis tehát nem teremti az indulatáttételt, hanem csak leleplezi azt a tudat előtt, és felhasználja arra, hogy a lelki folyamatokat az elérni kívánt cél felé terelje. Mielőtt azonban az indulatáttétel tárgyalását megszakítanám, ki kell emelnem, hogy ez a jelenség nemcsak abból a szempontból jelentőségteljes, hogy a betegre, hanem abból is, hogy az orvosra meggyőzően hat. Tudom, hogy valamennyi követőm csak az indulatáttétel körül szerzett tapasztalatai útján győződött meg arról, hogy helyes dolgokat állítottam a neurózisok keletkezésmódjáról, nagyon is megértem tehát, hogy nem alakulhatott ki ilyen határozott véleménye senkinek, aki maga nem végzett pszichoanalíziseket, tehát nem is észlelhette közvetlenül az indulatáttétel hatásait.

      Hölgyeim és uraim! Nézetem szerint az értelem részéről kétféle jelentősebb akadály gördül a pszichoanalitikus gondolatmenetek elismerése elé; egyfelől az a szokatlanul szigorú és kivételt nem ismerő determináltság, amellyel az analízis a lelki életben számol, másfelől a tájékozatlanság azon sajátosságok felől, amelyek a tudattalan lelki folyamatokat az előttünk ismeretes tudatosoktól megkülönböztetik. A leggyakoribb ellenállási érvek egyike - mind betegeknél, mind egészségeseknél - az utóbb említett tájékozatlanságra vezethető vissza. Félnek tőle, hogy a pszichoanalízis kárt okozhat, visszariadnak attól, hogy az elfojtott szexuális ösztönöket a betegben tudatossá tegyék, mintha azzal együtt járna az a veszedelem, hogy ezek azután benne a magasabb erkölcsi törekvéseket legyűrhetik és őt művelődésbeli vívmányaitól megfoszthatják. Nem tagadhatják, hogy a beteg lelki életében vannak sebzett helyek, de irtóznak tőle, hogy ahhoz hozzáérjenek, nehogy még fokozzák a szenvedéseit. Kíméletesebb dolog persze, ha a sérült helyet nem érinti az olyan, aki a hozzányúlásával csak annyit tud elérni, hogy fájdalmat okoz. De tudvalevőleg a sebészt sem riasztja vissza ez az érv attól, hogy a betegség gócát megvizsgálja és azt kezelésbe vegye, ha beavatkozásától tartós gyógyulást remél. Senkinek sem jut már eszébe, hogy olyankor is az orvosnak vesse szemére a vizsgálat közben esetleg elkerülhetetlen fájdalmakat vagy a műtét utáni reakciós jelenségeket, amikor a beavatkozás célhoz vezetett, és a beteg múló rosszabbodás árán állapotának tartós javulását szerezte meg. Ugyanilyenek a viszonyok a pszichoanalitikus munkájánál, neki is szabad igénybe vennie azokat a jogokat, amelyek a sebészt megilletik; ha ért a lélekelemzés technikájához, akkor hasonlíthatatlanul kisebb fájdalmat ró gyógykezelésével a betegre, mint a sebész szokott, úgy hogy az, az alapbaj súlyossága mellett, szóba sem jöhet. Az a félelem pedig, hogy az elfojtás alól felszabadult ösztönök szétrombolják a kulturális jellemet, teljesen alaptalan, csak az aggodalmaskodhat így, aki nem veszi tekintetbe, amit pedig tapasztalatainkkal határozottan megállapíthatunk, hogy a vágygerjedelem, ha egyszer elfojtása meglazult, sokkal erősebben nyilvánul meg addig, míg tudattalan, mint ha tudatossá lesz, úgy hogy a tudatra hozás csak gyengítheti. A tudattalanban rejlő vágy befolyásolhatatlan, minden ellenkező irányú törekvéstől független, míg arra a vágyra, amely tudatos, minden, ami szintén tudatos, de vele ellenkezik, gátlólag hat. Tehát a pszichoanalitikus munka, minthogy az eredménytelen elfojtás helyébe megbízhatóbb lelki mechanizmust állít, valósággal a legmagasabb és legértékesebb művelődési törekvéseket szolgálja.

      De mi lehet egyáltalán a sorsa a pszichoanalízis felderítette tudattalan vágyaknak, s mily útonmódon tudjuk azokat az egyén életére ártalmatlanokká tenni? Ilyen út többféle van. Leggyakrabban úgy végződik a dolog, hogy e vágyakat a velük szembeszálló értékesebb irányzatok lelki működése közömbösíti. Az elfojtás helyét alapos megfontolásokon felépült elítélés foglalja el. S ez azért lehetséges, mert legnagyobbrészt csak az "én" korábbi fejlődési szakaszainak utókövetkezményeit kell az útból elhárítanunk. Az egyén annak idején csak azért fojtotta el a hasznavehetetlen ösztönt, mert akkor maga is gyenge és tökéletlen szervezetű volt; később, érett és erős korában kifogástalanul uralkodhat azokon a veszedelmes indulatokon. A lélekelemző munka másik eredménye az lehet, hogy a felderített tudattalan ösztönök most már azon célszerű irányzatok szolgálatába állíthatók, amelyek zavartalan fejlődés mellett már előbb is elérhetők lettek volna. Egyáltalán nem áll ugyanis, mintha az infantilis vágygerjedelmek kiirtása volna a fejlődés eszményi végcélja. A neurotikus eszmének elfojtása révén sok oly erőforrás kiapad, amely a jellem kialakulásánál és az életben való érvényesülésnél hasznos lett volna. Ismerjük azonban a fejlődésnek egy sokkal célirányosabb folyamatát, az úgynevezett átszellemítést, amely a gyerekes vágygerjedések erejét nem fojtja el, hanem értékesíteni tudja olyképp, hogy a részösztönöket magasabb rendű, nem is okvetlenül szexuális célok felé irányítja. És a nemi ösztön alkotó erői kiválóan fel vannak ruházva azzal a képességgel, hogy eredetileg szexuális céljaikat tőlük távolabb eső és a társadalomra hasznos célokkal cseréljék fel. Valószínű, hogy az ebből a forrásból nyert segítőerők képesítik csak a lelki életet arra, hogy a legmagasabb kulturális eredményeket létrehozza. A korai elfojtás kizárja az elfojtott ösztön átszellemítésének lehetőségét; ha az elfojtás megszűnik, ismét megnyílik az átszellemítéshez vezető út.

      Múlhatatlan, hogy a lélekelemző munkánál elérhető végeredmények közül a harmadikat is szemügyre vegyük. Az elfojtott vágygerjedelem egy részének joga van közvetlen kielégülésre, és kell is, hogy azt az életben megtalálja. A művelődés nagy igényei túlságosan megnehezítik a legtöbb ember életét, ezáltal előmozdítják azok elfordulását a való élettől, és neurózisok keletkezéséhez vezetnek anélkül, hogy a nemi elfojtás ilyen túlságba vitelével megfelelő kulturális nyereséget érnének el. Nem kellene oly fennhéjázóknak lennünk, hogy természetünknek eredetileg állati mivoltát teljesen elhanyagoljuk, és arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a művelődés céljai között joggal helyet követel az egyes egyén boldogságának lehető biztosítása is. A nemi ösztön összetevő erőinek formálhatósága, amely azok átszellemíthetőségében nyilvánul meg, könnyen arra csábít, hogy annak mind messzebb menő átszellemítésével mind nagyobb művelődési eredményeket igyekezzünk elérni. De aminthogy számolnunk kell azzal, hogy a gépeinknél felhasznált hőmennyiségnek legfeljebb egy töredékét változtathatjuk át erőművi munkává, úgy arról a törekvésről is le kellene mondanunk, hogy a nemi ösztön energiamennyiségének egészét eltereljük eredeti céljaitól. Ez nem is sikerülhet nekünk, mert a nemiség túlságba vitt megszorítása szükségképpen maga után vonja a rablógazdálkodás káros következményeit.

      Nem tudom, nem vennék merészségnek, ha egy intelemmel fejezném be előadásaimat. Ezért csak indirekt módon adok kifejezést egy meggyőződésemnek olyképp, hogy egy régi tréfás mesét mondok el, amelyből azután maguk vonhatják le a tanulságot. A német literatúrában szerepel egy Schilda nevű városka, amelynek lakóiról mindenféle ravaszságot regél a fáma. Egyebek közt azt mondják, hogy volt a schildai polgároknak egy lovuk, amelynek erőbírásával nagyon meg voltak elégedve, s csak az az egy kifogásuk volt ellene, hogy oly sok drága zabot fogyaszt. Elhatározták, hogy kíméletesen bár, de leszoktatják erről a hibájáról, mégpedig úgy, hogy mindennap egypár szemmel kevesebbet adnak neki enni, amíg meg nem szokja, hogy az evéstől teljesen tartózkodjék. Egy darabig kitűnően ment a dolog, úgyhogy a ló már csak egy szem zabot kapott és másnap lett volna a napja, hogy végre minden koszt nélkül dolgozzék. De reggelre az engedetlen állat megdöglött; a schildai polgárok még ma sem értik, mi volt kimúlásának oka.

      Nekünk azonban legyen bátorságunk bevallani, hogy bizony az a szegény állat éhen halt és hogyha a lónak lassanként az egész zabját elvesszük, nem kívánhatjuk, hogy még dolgozzon is.

      Köszönöm, hogy meghívtak, s hogy figyelemmel hallgattak végig.

JEGYZETEK

[1] A Boston melletti Worcester város (Massachussetts állam) egyeteme, a Clark University 1909 szeptemberében ünnepelte alapításának huszadik évfordulóját, s ebből az alkalomból a pszichológus G. Stanley Hall, az egyetem akkori rektora Freudot is meghívta, hogy előadás-sorozatot tartson az ott összesereglett tudósok előtt Freud kezdetben - az útjára őt elkísérő Jung javaslatára - az álmokról akart értekezni, majd abból a meggondolásból, hogy az amerikaiak esetleg "gyakorlatiatlannak" tekinthetik az álmok problémáját, hosszas latolgatás után úgy döntött: általánosan a pszichoanalízist fogja ismertetni. Előadásait szabad fogalmazásban, német nyelven tartotta.

[2] Dr. Josef Breuer (1842-1925) - a fiatal Freud barátja és több mint tíz éven keresztül munkatársa. Jó nevű bécsi orvos, korának komoly tudományos szaktekintélye az osztrák császári tudományos akadémia levelező tagja volt.

[3] Studien über Hysterie - Tanulmányok a hisztériáról; 1895-ben jelent meg először, tartalmazott egy Breuerrel közösen írt tanulmányt, öt esettanulmányt (ebből négyet Freud ismertetett), egy elméleti cikket Breuertől és a Freud által írt zárófejezetet a pszichoterápiáról; ez utóbbit tekintik általában a pszichoanalitikus módszer kezdetének.

[4] Freud mindig fontosnak tartotta a pszichoanalízis tételeinek minél szélesebb körű népszerűsítését, erre ő maga is minden alkalmat felhasznált, műveinek jelentős része ezt a célt szolgálta (Az álomról, A pszichoanalízis rövid vázlata, A mindennapi élet pszichopatológiája, Önéletrajz, A lélekelemzés legújabb eredményei stb.).

[5] Deliráló - a delírium állapotában félrebeszélő, fantáziáló. A delírium ködös tudatállapot, amelyben megszűnik a kapcsolat a külvilággal külső ingerek nem váltanak ki reakciókat, tömeges hallucinációk lépnek fel, gyakran régi emlékek, beidegződések jönnek elő (például öregeknél gyermekkorban tanult versek egyes sorai), az érzelmek is ködösek, gyorsan változóak; mindez kusza, zavart, összefüggéstelen beszédben, értelmetlen, heves vagy lassú, megfeszített mozdulatokban nyilvánul meg. A delíriumnak számos formája ismeretes.

[6] Az ókori görög orvosok a hisztériát sajátosan női betegségnek tartották, az anyaméh (görögül: hüszteria) megbetegedésének tulajdonították.

[7] Talking cure: csevegési kúra; chimney sweeping: kéményseprés. Breuer katartikus kezelésének, a beteg egyfajta önhipnózisának mint eljárásnak ötlete a szóban forgó lánytól származott.

[8] Az idézet a Tanulmányok a hisztériáról című kötetből, Breuer esettanulmányából van.

[9] Patogén - kórokozó, betegséget kiváltó, előidéző.

[10] Anna - a lányt Bertha Anna Pappenheimnak hívták (1859-1936), "igen értelmes, de amellett még rendkívül csinos külsejű, vonzó személyiség is volt [...] Németország első védőnője lett, de a világon is a legelsők közé tartozott. Folyóiratot alapított és több intézetet, ahol fiatalokat képeztek ki erre a pályára. Életének jelentős részét a női egyenjogúsítás ügyének szentelte, de nagyon sokat tett a gyermekekért is. Több ízben küldöttségek élén utazott Olaszországba, Lengyelországba, Romániába, hogy kimentse onnan pogromokban megölt szülők gyermekeit" - írja róla Ernest Jones, Freud életrajzírója. (Sigmund Freud élete és munkássága. Európa Kiadó 1973. 209. old.)

[11] Valójában az eredeti emlékoszlop későbbi időből származó másolatáról van szó.

[12] Katartikus gyógykezelés - Breuer és Freud elgondolása szerint, ha a beteg tudatosítja és elmondja, "kibeszéli magából" kellemetlen élményeit, miáltal az ezekkel kapcsolatos, "lelke mélyén" megrekedt érzelmeit is felszínre hozza - megtisztul a tüneteket okozó feszültségektől. A katartikus kifejezés Arisztotelész drámafelfogására, katarzis-elméletére utal, miszerint a néző a dráma hőseivel való azonosulás révén megtisztul a drámai történés keltette érzelmi feszültségektől.

[13] Double conscience - kettős tudat.

[14] A tudattalannal való foglalkozásnak már Freud előtt voltak hagyományai a német filozófiában és filozófiai lélektanban [Carl Gustav Carus (1789-1869), Eduard von Hartmann (1842-1906) stb.], de az önálló tudomány igényével jelentkező pszichológia számára Freud állította előtérbe a pszichikum nem tudatos aspektusait Freud felfogásában a tudattalan csak egyik formája a nem tudatosnak; itt: nem tudatos lelki tartalmakról van szó. (A magyar nyelvű lélektani szakirodalomban Ferenczi Sándor honosította meg a német "Unbewusste" megfelelőjeként a tudattalan kifejezést.)

[15] Charcot mester - Jean Martin Charcot (1825-1893) francia idegorvos, nagy tekintélyű orvosprofesszor, a párizsi pszichoneurológiai iskola vezető egyénisége. A hipnózis és hisztéria tanulmányozásával foglalkozott; azt tartotta, hogy hipnózisnak csak hisztériára hajlamos személyek vethetők alá; a hisztériát neuroszomatikus megbetegedésnek, a hipnózist fiziopatológiai jelenségnek tekintette.

[16] Freudot ebben az időszakban az agyanatómiai kutatások érdekelték, egyetemi tanulmányai elvégzése után ösztöndíjjal Párizsba utazik Charcothoz, hogy a Salpętričre idegklinika laboratóriumában a gyermekkori agybénulásokat meg a gerincagy degenerálódását tanulmányozza, Charcot előadásait látogassa. Charcot nagy hatással volt Freudra és nagymértékben közrejátszott abban, hogy kialakult érdeklődése a pszichopatológia iránt.

[17] P. Janet - Pierre-Marie-Félix Janet (1859-1947) tanítványa volt Charcotnak, majd annak halála után pszichológus-neurológus utóda; az automatizmusokkal, a személyiség struktúrájával, a tudat és tudattalan viszonyával, a viselkedést szabályozó tényezők szerepével stb. foglalkozott. Munkássága értékes hozzájárulás a pszichológia fejlődéséhez.

[18] A Charcot irányította párizsi pszichoneurológiai iskola mellett másik jelentős (a salpętričre-ivel szemben álló) iskola Nancyban volt; vezetői Ambroise-Auguste Liebault (1823-1904), majd Hippolyte-Marie Bernheim (1840-1919). A nancyi irányzat a hisztériás tüneteket, az érzékszervi vagy mozgási képességek szervi sérülések nélküli megbénulását szuggesztióval, illetve önszuggesztióval magyarázta. Freud 1889 nyarán több hetet töltött Nancyban, hogy hipnózis- technikáját az ott folyó klinikai gyakorlatban tökéletesítse.

[19] Elfojtás - A német "Verdrängung"-nak szó szerint megfelelő kiszorítás, félretolás helyett Ferenczi Sándor a folyamat lényegét jobban megközelítő elfojtás kifejezést választotta, s ez így honosodott meg magyarul. Más nyelvekben is az elfojtás értelmét fedő, ezzel egyenértékű szavakkal jelölik a folyamatot. A pszichoanalízis mai képviselői közül sokan inkább gátlásról beszélnek. (Freud maga is használja a gátlás - "Hemmung" - kifejezést; 1926-ban könyvet is írt Hemmung, Symptom und Angst (Gátlás, tünet és szorongás) címmel.

[20] Disszociáció - szétválasztás, elkülönítés; itt: tudat szétesés. (Nem a szkizofrénia értelmében vett tudathasadásról van szó, hanem a pszichikum tudatos és nem tudatos törekvései és tartalmai közötti merev elkülönülésről és a köztük rögzült feszültségről.)

[21] dr. Stanley Hall - Granville Stanley Hall (1844-1924) az amerikai kísérleti pszichológia és pedagógiai lélektan egyik első úttörője. Munkásságát Wilhelm Wundt (1832-1920) lipcsei laboratóriumában kezdte, hazatérve az Egyesült Államokba főleg pedagógiai lélektannal foglalkozott. Legnagyobb és legjelentősebb műve az Adolescence (Az ifjúság - 1904). Nézetei széles körű vitákra adtak alkalmat szakkörökben. A pszichoanalízis tisztelője, majd híve, kezdetben fenntartás nélkül elfogadta Freud tanait, a későbbiekben Adler individuál-pszichológiai irányzatának követője lett.

[22] Átszellemítés - A latin eredetű német "Sublimierung"-nak megfelelő átszellemítés helyett magyarul ma is inkább a szublimálás kifejezés használatos.

[23] C. G. Jung - Carl Gustav Jung (1875-1961) a zürichi pszichoanalitikusok iskolájának fő képviselője. 1906-1910 között Freud egyik leglelkesebb híve, de fokozatosan szembekerül a freudi nézetekkel. 1914-től önálló irányzatot teremt a pszichoanalízisen belül. Saját szemléletét analitikai lélektannak, később komplex lélektannak nevezte. Az Über die Psychologie des Unbewussten (Bevezetés a tudattalan pszichológiájába - Európa 1993) című művében fogalmazza meg 1906-ban a kollektív tudattalanról és a gondolkodás őstípusairól (archetípusairól) szóló elméletét; a kollektív tudattalan örökletes struktúra, amelyben mintegy rétegeződve megtalálhatjuk az emberiség ősi tapasztalatait. Személyiség-tipológiájában Jung kétféle személyiségtípust különböztet meg: introvertáltat (befelé, magába fordulót) és extrovertáltat (kifelé, a világ felé fordulót); további altípusokat is meghatároz, de a két fő típus elválasztása bizonyult máig használhatónak a pszichológiában és a pszichiátriában.

[24] Freud egész gondolkodását áthatották a korabeli tudományos szemléletben uralkodó és akkoriban a Helmholtz-iskola által erőteljesen hangsúlyozott determinizmus elvei, amelyekkel Freud orvostanhallgatóként ismerkedett meg. Azt tartotta, hogy a lelki élet területén is kölcsönös ok-okozati összefüggésekkel és törvényszerű folyamatokkal kell számolnunk, a pszichikumban semmi sem történik véletlenül, minden lelki jelenségnek oka, eredete, története van és egy törvényszerű folyamatba illeszthető.

[25] Der Witz und seine Beziehungzum Unbewussten (A vicc és viszonya a tudattalanhoz. In: Esszék. Gondolat 1982. 23-251. old.) című 1903-ban Bécsben megjelent könyvében elemzi Freud a humor - vicc, élc, szellemesség - lélektani mechanizmusát és hangsúlyozza jelentőségét a pszichológiai megismerés számára.

[26] Komplexus - A fordításban szereplő komplexum kifejezés helyett mindenütt komplexus szerepel, mivel ez egyértelműen lelki komplexumot jelent, míg a komplexum szónak tágabb jelentése van.

[27] Ezek a kísérletek azon a feltételezésen alapultak, hogy az embereknek valamivel kapcsolatos gondolatai, képzeletei, érzelmei nem véletlenszerűen, spontánul és előzmények nélkül jelentkeznek, hanem belső lelki összefüggéseiknek, elrendezettségüknek megfelelően, így az eszme-(vagy képzet-)társítások (asszociációk) során feltárul az egyén lelkivilága. Jung és tanítványai főleg az irányított eszmetársítással kísérleteztek, Freud a szabad asszociáció módszerét dolgozta ki és alkalmazta; ennek során hagyta hogy a páciens mindent elmondjon ami eszébe jut, s minden gondolatához, felmerült képzetéhez újabb és újabb ötleteket, eszméket társítson, ezáltal mintegy feltérképezte a beteg gondolati, érzelmi, indulati struktúráját. Freud és Jung szemléletét a múlt század végén kialakult asszociációs lélektani irányzat befolyásolta, amelynek leghíresebb képviselői Hermann Ebbinghaus (1850-1909), Georg Elias Müller (1850-1934), Theodor Ziehen (1862-1950) voltak. Az asszociációs módszerek ma is alkalmazott eljárások a pszichológia különböző ágaiban és a pszichiátriában.

[28] Freud Traumdeutung (Álomfejtés. Helikon 1993.) című alapvető művéről van szó.

[29] A magyar nyelvű szakirodalomban egyaránt használatosak a manifeszt, illetve nyilvánvaló álomtartalom és a latens, illetve lappangó álomgondolat kifejezések.

[30] Ellenhatási vagy: reakció-képződmények (Reak tionsbildungen). Freud a kultúraellenes ösztönökkel ellentétes irányba ható, ezekkel szemben kifejlődött és túlhajtott kompenzálási folyamatokat, beállítódásokat nevezi így; ilyen reakció-képződmények például az alázatosság (szemben az agresszivitással), a szemérem vagy undor (szemben a szexuális féltékenységgel) stb. A reakció-képződmények szublimálás útján is létrejöhetnek; az akadályozott, ezért ki nem elégíthető és kínt okozó ösztönrezdülések célt és irányt változtatnak és létrehozzák a kínérzet elnyomására alkalmas képződményeket; erre az alapra épülhet rá aztán a kultúra és az erkölcs.

[31] Zur Psychopathologie des Alltagslebens (A mindennapi élet pszichopatológiája. Cserépfalvi 1994.) című könyvében elemzi Freud a tévcselekmények és esetleges cselekmények jelentését, magyarázza létrejöttüket és hangsúlyozza lélektani és pszichiátriai jelentőségüket.

[32] Etiológia - kóroktan.

[33] Az egyesült államokbeli szaklapok közül ez a Stanley Hall szerkesztette American Journal of Psychology és a Morton Prince szerkesztésében megjelenő Journal of Abnormal Psychology biztosított állandó teret a pszichoanalitikusok írásainak.

[34] Előtanulmány a nemek közti szerelmi emócióról.

[35] Drei Abhandlungen zur Sexualtheorie - Három értekezés a szexualitás elméletéről (1905); magyarul Ferenczi Sándor fordításában 1915-ben jelent meg először az 1914-es bővített harmadik német kiadás alapján. A három értekezés: I. A nemiség tévútjai, II. A gyermeki szexualitás, III. A serdülőkori átalakulás.

[36] Eugen Bleuler (1857-1939) - svájci pszichiáter; kezdettől fogva rokonszenvezett a pszichoanalizissel (Jung tanársegédként dolgozott mellette), Freuddal együtt irányították a Jung szerkesztette Jahrbuch für psychoanalytische und psychopatologische Forschungent (Pszichoanalitikai és pszichopatológiai kutatások évkönyve), amelyet 1908-ban indítottak és rendszeresen megjelentettek az első világháború kitöréséig. Bleuler mindvégig nagyra becsülte Freudot, bár nem mindig értett egyet nézeteivel.

[37] Egyik korabeli tanulmányában Bleuler a gyermek szexuális abnormitásairól értekezett.

[38] Havelock Ellis (1859-1939) - tekintélyes angol ideggyógyász, szexuálpszichológus, kapcsolatot tartott fenn a pszichoanalitikusokkal, érdeklődéssel figyelte elméleteiket, de nem csatlakozott egyik irányzathoz sem, később bírálólag fordult szembe velük.

[39] Szadizmus, mazochizmus - A kifejezéseket Freud Krafft-Ebingtől vette át Richard von Krafft-Ebing (1840-1920) - neves ideggyógyász, a Bécsi Neurológiai Társaság elnöke volt; támogatta Freud kinevezését egyetemi rendkívüli tanárrá.

[40] Ennek a hajlamnak patologikus formáját, amikor a magamutogatás kéjérzettel jár, exhibicionizmusnak nevezzük.

[41] "Ha a perverzió nem a normális nemiség (nemi cél és tárgy) mellett lép fel, hanem úgy, hogy az a rendes nemiséget minden körülmények között kiszorítja és helyettesíti, akkor van jogunk a perverziót kórosnak ítélni. A kizárólagosság és a rögzítettség adja meg tehát a perverziónak a kóros jellegét" (Freud: Három értekezés a szexualitás elméletéről. Budapest 1919. 24. old.)

[42] Ferenczi Sándor (1873-1933) - magyar idegorvos, pszichoanalitikus. Freud közeli barátja és munkatársa, a magyarországi pszichoanalízis korai szervezője, vezéralakja. Széleskörűen hozzájárult a pszichoanalízis gondolatrendszerének kialakításához. Főbb művei: Lelki problémák a pszichoanalízis megvilágításában (1912), Lélekelemzés, (Értekezések a pszichoanalízis köréből - 1910), Ideges tünetek keletkezése, eltűnése és egyéb értekezések a pszichoanalízis köréből (1914), Katasztrófák a nemi működés fejlődésében (1928), A pszichoanalízis haladása (1919).