A nemezrõl

„Bizonyított tény, hogy a nemezkészítés…

õsibb mesterség és mûvészet, mint a fonás vagy a szövés.”

(Berthold Laufer amerikai néprajzkutató)^[1]

     A természetes anyagok felhasználása a kezdeti idõk óta foglalkoztatja az embert. Az elsõ tárgyak mind közvetlenül a természetbõl valóak voltak. Eleinte megmunkálás nélkül, ahogyan hozzáfértek, azután megmunkálva, idõvel díszítve használták e tárgyakat. A szõr, mint anyag felhasználása már egészen korai idõktõl kezdve elterjedt volt, de a nemezkészítés csak a gyapjas állatok tartásának megjelenésével együtt vált elérhetõvé^[2]. Ugyan nem csak Eurázsiában volt lehetõség a nemezkészítés gyakorlására, hiszen Amerikában a láma, illetve a bölény szõre is egyaránt alkalmas erre, mégis csupán itt jelent meg.

     A nemezkészítésnek az állatok jelenlétén kívül különösebb eszközigénye nincsen. Lényegében csupán arról van szó, hogy a levágott és kifésült gyapjút bevizezik, s addig gyúrják, illetve préselik, míg homogén anyaggá nem áll össze. Ennek okán nincsen földrajzi elhatároltsága az eljárás elterjedésének sem, s ezt ékesen bizonyítja, hogy jószerével egész Eurázsiában gyakorolták valamelyik módozatát már az õsi ember idejétõl kezdve. Természetesen ennek legékesebb példái a jurták, melyeknek típusa népenként változó, s a közhiedelemmel ellentétben helyes használat esetén nem áznak be, sõt, jószerével bármilyen természeti környezetben meleg lakást nyújtanak a bennük élõknek.

     Ám a jurtákon kívül nagyon sok mindent készítettek még nemezbõl, többek között akár harci eszközöket is - például pajzsok belsõ oldalának bélelése a kar védelme érdekében, vagy a janicsár pajzsok külsõ rétegeként, mivel elég rugalmas ahhoz, hogy az ütések erejének egy részét elnyelje, de használták páncélzat alatt is, ezzel megakadályozva, hogy a vért feltörje a vállat, kulcscsontot stb. - , lévén nem csupán sokoldalú anyagról van szó, hanem kiváló tûrõképességûrõl is. Ennek kapcsán maradt fenn egy mondás a honfoglalás korából: „a jó nemezt csak a kard vágja.”

     A nemez kialakulásának legendája is mélyen a múltba nyúlik vissza, s már a legendabéli elsõ nemez is az ember biztonságát szolgálta. E szerint a legenda szerint a nemezt maga Noé találta fel, lényegében véletlenül. Míg úton volt a bárkáján, rendszeresen nyírta a birkák gyapját, s ezt a gyapjút tette maga alá fekhelyül, hiszen puhább és melegebb volt a hajó padlójánál. Egy alkalommal, míg aludt, a vízpermet eláztatta a gyapjút, s Noé ahogyan álmában forgolódott, egyre jobban összegyúrta, míg végül nemezzé nem vált.^[3]

     Egy másik legenda a nemez varázserejérõl, gyógyító hatalmáról szól. Ez a történet a türkmen nép sajátja a nemez keletkezésére vonatkozóan. Röviden összefoglalva Ovázmurát Berdimiradov Csárvájev nyomán^[4] így hangzik: valamikor régen egy nagy kán seregével meghódított egy falut. A falu harminc asszonyát magával vitte a háremébe, ahol aztán azt mondta nekik, hogy ha valamelyikük egy olyan dolgot hoz létre, amilyen még nem volt, s az elnyeri tetszését, annak megkegyelmez és hazaengedi. Az egyik asszony, akinek nem volt teje, s nem tudta etetni gyermekét, gyapjút kért a kántól, s egy nemezszõnyeget készített. A szõnyeg mintája az asszony búja és bánata lett. Mikor elkészült, ezen aludt, s reggelre újra volt teje. Másnap aztán a szõnyeget a kánnak adta, elmondta, hogy gyógyító ereje van, s a kán annyira megörült ennek, hogy mind a harminc asszonyt hazaengedte.

     Egy török legenda szerint a nemezt Junusz Pejgamber nevéhez köthetjük, aki egy hosszú vándorút során egy gyapjúcsomóra ült, s az a verejtékétõl átitatva összenemezelõdött.^[5] A gyapjú, illetve azzal együtt a nemez itt is megpihenéshez köthetõ.