Boros János Tamás, Simontornya
|  |
Kitelepítés: Kánaán MucsibanNikolaus, Nikolaus, lieber Mann . . . Kedves, kedves Mikulás, kérünk, kopogj be hozzánk! Engedelmesek és jók vagyunk, A virgácsot hagyd odakint!
1947 augusztus 27.-én, Tolna megye dombóvári járásának egy eldugott sváb települését, Mucsit, valóságos ostrom alá fogta a rendőrség. Házról házra jártak, és nagyjából harminc családot válogattak ki, tereltek össze, akiknek fél órán belül el kellett hagyniuk házukat, falujukat, és majdan hazájukat. Magukkal mindössze öt kilónyi csomagot vihettek. Ezzel kezdődött el az országban, de különösen Tolna megyében, és a megyén belül is legdurvábban Mucsiban a svábok kitelepítése. 1948 január 28.-án, késő éjjel ismét megszállta a hatóság Mucsit. A kilenc kilométer hosszú bekötőúton közelítették meg a falut, gyorsan szétspricceltek a házak között. Aki nem hallotta meg a gépjárművek motorzaját, és nem bújdosott el idejekorán az erdőben, hogy aztán hetekig, hónapokig idegenek, ismerősök padlásain húzza meg magát, annak lezárult sorsa egy szakasza. Búcsút mondhatott Mucsinak, háznak, rokonnak, földnek szomszédnak, kertnek, állatnak – mindennek . . . Többen megcsókolták, megcirógatták a templom falát, földet hoztak a temetőből, kertből, tudva, hogy talán soha többé nem térnek, nem térhetnek vissza. Magukkal mindössze 30-40 kilós csomagot vihettek, élelmiszert, ruhát, konyhai felszerelést. Bútoraik, szerszámaik mind mind odamaradtak. A falun egyébként nem látszott meg, hogy pusztulásra ítélték. Lakói – bár tudták, sejtették, hogy kitelepítés vár rájuk -, elvégezték a soron következő munkákat, mintha minden a legnagyobb rendben menne. Most lovas szekereken, teherautók platóin ültek kis motyóikkal, hogy a szomszédos Kurd vasútállomásán vagonokba zsúfolódjanak, és több hetes út után - sokan örökre - elhagyják az országot, melyet hazájuknak tekintettek . . . A majdnem elnéptelenedett falut aztán - hirdetések útján is - az ország túlfeléről, vagy éppen a fővárosból érkező szerencselovagok, szélhámosok, az otthagyott javakban dúskálni vágyók lepték el. Nap mint nap mulatozások folytak, hiszen tele éléskamrát, tele pincét, megművelt földeket, kerteket hagytak oda a kitelepítettek. De örökké ez sem tarthatott. Miután elfogyott a bor, a szalonna, a kolbász, lebontásra és elkótyavetyélésre került a házak és pincék többsége, hiszen országos hiány volt építőanyagból. Így a település gerendái, téglái, ajtói, ablakai, de még bútorai is messze vidékekre elvándoroltak, ahogy messze kerültek egykori gazdáik is . . . -2- A szépen faragott ingaóra ütemesen mérte az időt. Más nem hallatszott, pedig egy egész család szorongott batyuikkal, ünneplőben a konyhában: nagyszülők, szülők, gyerekek. Odakint koromsötét volt, a hajnal még nem hasította ki a fellegeket. Lámpát kellett égetniük. Néha kocsizörgés, távoli, közelebbi kiáltások, beszéd érthetetlen egyvelege, kutyaugatás, autóberregés hallott. A pitvarból sietős léptek közeledtek, kivágódott az ajtó, és egy fiatal, de kötelességtudattól már megöregített arc, és a hozzá tartozó vékony, egyenruhás test jelent meg a keretben. Miután felmérte, hogy nyolcan vannak az asztal körül, ő meg csak egyedül érkezett, és korban a gyerekek és szüleik között helyezkedik el, túl hangosan, túlzott szigorral engedte ki a hangját: - Maguk még nem takarodtak a gyülekezőhelyre?! Nem fogunk késlekedni maguk miatt! Fogják a holmijukat, és . . . és futólépés! A családfő, munkában edződött, ötven év körüli férfi csendesen megjegyezte. - Az öregek és kisgyerekek nem tudnak futni, pláne csomagokkal. Máskülönben nem mondta senki, hová és mikor kell mennünk, csak azt, hogy mennyi csomagot vihetünk. A fiatal egyenruhás habozott, látszott rajta, hogy meg kívánja őrizni a belénevelt tekintélyt. De azért engedett kissé a hivatalos hangnemből. - A meghatározott súlyú csomagokkal a templom elé kell menniük, majd ott a feletteseim közlik magukkal a továbbiakat. Választ nem kapott, csak az asszonyok szipogtak bele zsebkendőikbe, és törölték meg könnyes szemeiket. Mivel, bár láthatóan tudomásul vették szavait, de senki nem mozdult, nem is válaszolt, zavarában az egyetlen hangforrás, az ingaóra felé fordult. Nézegette, és mintegy oldva a feszültséget, békítően megjegyezte: - Igazán szép ez az óra. A családfő ránézett az órára, majd az egyenruhásra. - Sajnos nem vihetjük magunkkal - válaszolt a fel sem tett kérdésre -, inkább ruhát és élelmet csomagoltunk. Nehéz darab, tölgyfából, sárgaréz súlyokkal . . . - Nem fog kárba veszni, ne aggódjanak. Semmi nem fog kárba veszni.! – felelte kárörvendőn, de rögtön meg is bánta szavait. Próbálta ki nem mondottakká tenni őket. - Azért ne bánkódjanak. Talán maguk után küldik a többi holmit, vagy lepecsételik és őrzik a házakat, amíg döntés nem születik. Szavait maga sem hitte. A döntés pedig már megszületett, ezt le is lehetett olvasni az arcáról, bárhogy igyekezett palástolni. A családfő legyintett. - Ne fáradjon. Ami itt marad, az már soha nem lesz a mienk. Újra kezdünk mindent, és újra meglesz mindenünk. Csak lennék tíz évvel fiatalabb. Könnyebb lenne. Erre az asszonyok újra könnyezni kezdtek, a gyerekek pedig beléjük bújtak, mint kotlósba a kiscsibék. A nagyapa ült csak rezzenéstelen arccal, és nézett a semmibe. - Persze, pénzük az van bőven! Megszedték maguk mások verejtékén! - biflázta a fiatal egyenruhás mint az iskolások. Érződött, hogy ezek nem az ő szavai. El is bizonytalanodott rögtön. - Csak magunk dolgoztunk, de éjjel-nappal. Mindig is dolgoztunk, ezt tanultuk, ezt láttuk. Inkább adtunk, de soha nem vettünk el. Most már ez se számít. A gazda hangja először remegett meg, de úrrá lett magán, megkeményítve vonásait. A fiatal egyenruhás ismét engedett hivatalos szigorából. -3- - Nézze, nem úgy értettem. Látom, hogy maguk becsületes, dolgos emberek. Nem is az én dolgom lenne, hogy magukat kísérgessem. De a parancs, az parancs. Ha nem lennék egyenruhában, magamtól nem volnék itt. De mivel egyenruhában volt, ott volt. Rágta a szája sarkát, érezte, hogy vészesen telik az idő. Ránézett az ingaórára, mintegy sürgetőleg. - Indulni kellene! Jobb lesz maguknak is, ha előbb indulnak. Ha már muszály. A gazda is tudta ezt, de még nem akart menni. Az az érzése támadt, hogy a fiatal egyenruhás csak hívatlan vendég, akivel azért meg lehet barátkozni. Azután elmegy, és ők teszik tovább a dolgukat. Otthon. E gondolat jegyében javaslatot is tett. - Igyunk meg egy pohár bort, ha már így alakult! Én nem haragszom magára. Elővett két poharat, és kitöltötte a bort. - Szolgálatban nem lehet inni . . . na, csak egy kortyot! Elvette a tele poharat, és szinte családiasnak, ünnepinek tetszett volna a helyzet, ha nem ilyen körülmények hozták volna össze őket. Megitták a bort, a fiatal egyenruhás érezte, hogy mondania kell valamit. - Jó bor. Saját termés? Az asszonyok felszipogtak, eszükbe jutott a szőlő, a pince. - Saját. Szép szőlőm, pincém van . . . volt. Borom, pálinkám. Gyümölcsös. Kár volt vesződni vele! A fiatal egyenruhás másra akarta terelni a szót, és megint csak az óránál kötött ki. - Szép az az óra. Régi darab? - Igen, még a nagyszüleimé volt. Vinnénk is, de nehéz, elvenné a helyet a fontosabb dolgoktól. Inkább élelmet és ruhát viszünk, a gyerekek miatt. - Na, azért egy-két kilót elnéznének talán. Bár, az óra tényleg súlyos. Látszik, hogy értékes, kézi munka. - Azért viszünk mindent, amit nem lehet mérlegen lemérni! – a gazda a mellére tette a kezét, a szíve fölé. Az asszonyok szipogása felerősödött. A fiatal egyenruhás topogott kissé, de nem akart, vagy nem mert sürgetőzni. Hol az órára, hol a gazdára pillantott. Az megértette, hogy nem ülhetnek így örökkön örökké, de töltött még, mintegy időhúzásképpen a poharakba. - Igyunk még egy pohárral. Aztán mehetünk. Ekkor ismét léptek döngtek végig a tornácon, és a nyitott ajtóban megjelent egy tiszt. A fiatal egyenruhás félreolvadt az útjából, de már későn, kezében ott volt a pohár bor. A tiszt lesújtó tekintete elől nem tudott hová lenni, a tele poharat ugyan visszatette az asztalra, de ez a tiszt szemében mit sem vont le cinkosságából. Azonnal átlátta a helyzetet. - Kikkel barátkozik maga?! A nép ellenségeivel? Hazaárulókkal? Egy szavamba kerül, és maga is felül melléjük a szekérre! És ez még a jobbik ajánlatom! Majd a háziakhoz fordult. - Maguk meg akarták vesztegetni a beosztottamat?! Szerencséjük, hogy nincs időm magukkal foglalkozni, vannak elegen a hasonlók! A legközelebbi próbálkozás után csomag nélkül utaznak! Magukon tartom a szemem! Majd a fiatal egyenruháshoz fordult. - Maga még itt van? Ezek után itt befejezte ténykedését! Takarodjon! Az elvörösödött, lesütötte a szemét, és kifordult a sötétbe. -4-
A háziak is szedelőzködtek, szó nélkül fogták motyóikat, és egymás után a sötétbe fogytak. Utoljára a tiszt maradt. Körülhordozta tekintetét, megállapodott a tele poháron. Közelebb lépett, felemelte, a lámpa felé tartotta. Majd megszagolta. Tetszett neki a színe, az illata. Megízlelte, majd megitta az egészet. Az üres poharat már majdnem visszatette az asztalra, mikor észrevette az ingaórát. Feltűnt fel neki, hogy eddig nem is hallotta a hangját. Most azonban nagyon is hallotta. Bántotta a fülét. Fogta a poharat, és teljes erejéből belevágta, egyenesen a közepébe. Aztán lassan kihátrált a sötétbe. Bettstatt, ich trete dich . . . Ágyam, lábammal megérintelek, Szent Tamás, kérlek tégedet, mondja meg az álmom, hogy ki lesz a párom . . . |
Boros János Tamás, Simontornya
| |