Burns Katalin, Budapest

Utak és utazók

Ülök az ágyamon, és az öklömet rágom. Kígyózó, fekete mintákat bámulok, a gyomromban még mindig jelez a rémület.

- Mi történt veled? – szólít az ajtó résén nagyanyám. – Húzd el a firhangot, és gyere ki a konyhába! Úgy kellett szólnom, hogy hagyjanak neked is palacsintát.

Csakhogy én nem tudok enni. Nagyanyám és húgom értetlenül figyelik, ahogy húzom az időt. A tányéromra tolok egy palacsintát a maradékból, és rászórom a cukrot.

Nem tudják, nem is kell megtudniuk, hogy délelőtt külön utakon jártam. Féltem kicsit, hogy valaki kérdőre von a kapunál, de erről szó sem volt. Ott sem, és a kis úton sem találkoztam senki emberfiával. Nem tudnám megmondani, miért tettem meg szaladva az utat, mint ahogy azt sem, miképpen vetődtem éppen arra, éppen akkor.

A kis út végén, jobbra feküdt a dédapám. A márványkövön csak a név: Szelig. Majdnem mint az enyém: Szélig. Az évtizedek során az ékezet valahogy, titokzatos módon a névre került, ezért kellett apámnak a napokban, egy szemfüles hivatali alkalmazottnak köszönhetően, hivatalosan nevet változtatni.

Oldalról megkocogtattam a sírkövet a lábammal. Akkor is így teszek, ha a többiek velem jönnek.

- Ezt meg mi a bánatnak kellett? – rezzentem össze egy halk hangra, közvetlen a hátam mögött. Szürke ruhás, felvont szemöldökű ember ácsorgott, majdnem a fejem fölé magasodva a virágöntöző szobra mellett. Mivel pecsétes ruhát viselt és az ábrázata majdnem derűs volt, ráadásul kezeit ráérősen a zsebében pihentette, rájöttem, hogy csak a temetőőr lehet.

– Azt kérdeztem, minek? – ismételte meg némileg hangosabban, de inkább érdeklődő, mint fenyegető hangon.

- Dédapám tudja, hogy így szoktam…

- Dédapád?

- Igen. Itt van – koccantottam meg újra a sírt, mielőtt gondolkoztam volna.

- Itt nem hinném – mondta sajnálkozva a temetőőr. – Nem úgy van az, gyermekem. A sírok ugyanis vándorolnak. Nem tudtad? A sok eső miatt egyszercsak útra kelnek, és bár mindig csak kis utat tesznek meg, egy ilyen régi sír bizony már ki tudja, hol járhat. Én csak tudom. Megesik az is, hogy kinyílnak… - de ezt már nem vártam meg. Hazáig loholtam, gyomorfájásra panaszkodva bevonultam a szobába, behúztam a firhangot és megpróbáltam nem gondolni semmire.

Kis darabokra vágom a palacsintát, és amikor kibuggyan meggyes-túrós tölteléke, eltolom a tányért magamtól.

- Nem kell? – tördeli nagyanyám a kezét, aztán magáról elfeledkezve, indulatosan ledobja a mosogatóruhát az asztalra. Mély püffenéssel terül szét a tetején. Az óra kettőt üt.

- A fejem most harangtorony – emeli föl a fejét a rajzából húgom, Bori, de nem reagálunk, így folytatja a szinezést.

- Hol voltál délelőtt? – vesz most elő nagyanyám. – Bántott valaki? – teszi hozzá lágyabb hangon.

- Dédapánál jártam – felelem, de egyben el is határozom, hogy a vándorló sírokról nem teszek említést.

- Hogy jut ilyen az eszedbe? - lepődik meg, és könyökét a rongyba mélyeszti. – Pont ott? Ráadásul egyedül?

- Ő is egyedül volt – feleselek, de nagyanyám nem veszi fel. Viszont olyan arcot vág, hogy jobbnak látom nem feszíteni tovább a húrt.

Nagyanyám mesélte, még régen. Szinte látom magam, ahogyan tágra nyílt szemekkel hallgatom, míg úgy mesél, mintha egyedül volna a szobában, a kígyómintás függöny előtt ülve. Talán az este furcsasága húzta ki belőle ezt a történetet – kétségtelenül, volt valami, szinte mágneses erő a levegőben. A repkény sötétzöldje majdnem vakítóan csillogott, és a virágok színei olyan tiszták voltak, mintha eső után, teljes erőből tűzne rájuk a nap. Azt hiszem, nagyanyám remélte is meg nem is, hogy amit elmond, esti mesének gondolom, vagy legalábbis nem fogom fel a szavak teljes értelmét. Később, ha nagy ritkán ellátogattunk a sírhoz, lopva figyelt, adok-e valami jelet arról, hogy ismerem Dédapa történetét.

Ő mondta így: Reggel indultak útnak a családok, felnyalábolva gyerekeiket, kik előtt féltve őrizték a titkot: soha nem térnek vissza. Gyorsan jutottak el a vasútállomásig, hiszen semmit sem vihettek magukkal. Mindenki ott volt a menetben, csak Dédapa nem. Ő a vonat mellett várt; elszoruló szívvel szemlélte a kidekorált vagonokat, melyek feltöltése lassan, és követhetetlen logika szerint, már meg is kezdődött. A szerelvényeken virágkoszorúk, táblák, rajtuk krétával felvésett szöveg: Isten veled, édes hazánk.

Dédapa a vonulók közt azonnal meglátta az ismerős arcokat: testvéreit, barátait, keresztszüleit. Apja, anyja már nem jöhetett velük.

- Hogy mered idetolni a képed? – kiáltott rá köszönés helyett József, a nagybátyja. A többiek némán, élőképként sorakoztak föl mögötte.

- Nem tudjátok… az az igazság, nem is tudjátok, mennyire sajnálom… - préselte ki magából a szavakat Dédapa, és zsebéből elővette a dokumentumokat. – Hadd segítsek. Ezeket befolyásos helyekről szereztem. Higgyétek el, ezekkel könnyebb lesz – fogta könyörgőre. De a papírokért nem nyúlt senki. Hiába kereste a szavakat, hiába pillantott a körülötte összegyűlteken túl az állomás falaira, a vonatokra, minden szó cserben hagyta, és elrejtőzött az oszlopok mögé, a sínek alá.

- Annyit mondok, eredj haza. Szégyeljétek magatokat, te, és a híres barátaid! Mersz még tükörbe nézni? Takarodj, az életben többet ne lássalak! – szaladt ki egyszerre József száján, aztán hirtelen abbamaradt. Az utolsó szava már sírásba csuklott.

Dédapa sokáig rettegett attól, hogy lássa a falut. Végül hírét vette, hogy kiürítették, a személyes tárgyak megsemmisítése is azonnal megtörtént. Attól kezdve Dédapa egész életében egyetlen tervet szőtt. Ám olyan sokáig kényszerült titkolózásra, hogy amikor már nem volt rá szükség, akkor is rejtegette a leveleit. Kinyomozta valahogy, hol telepedtek le Józsefék. Egy darabig írt, minden levelét két példányban készítve el. De választ egyszer sem kapott. Utazni is készült, de az ötletet mindannyiszor kénytelen volt elvetni. Vagy a félelem miatt napolta el az utazást, vagy éppen megmagyarázhatatlan eredetű betegségek törtek rá az út előestéjén: karja elzsibbadt, élettelenül csüngött napokig a teste mellett. Vagy úgy belázasodott, hogy egy hétig nem ment le a torkán az étel. Amikor aztán Józsefet emberi számítások szerint halottnak lehetett tekinteni, a nyom elvesztésével az ő elgyötört szervezete is megnyugodott. Pár évvel később, mint szinte minden felmenője, akikről még tudhatunk, békében, hatvan évesen halt meg.

Ennyit mondott nagyanyám azon az estén, és én kisgyermekként teljes erőmmel Dédapa mellé álltam. Dédapát sajnáltam, de úgy, hogy megszakadt bele a szívem. Aztán a vasútnál elhangzott szavakat, melyek az érzések viharától érintetlenül maradtak meg nagyanyám emlékezetében, sokat forgattam magamban, és mostanra a féltés, a sajnálat helyett nyugtalanító kérdések tolultak föl bennem. Néha, a szobám csendjében előveszem Dédapámat, és kérdésekkel nyaggatom, könyörtelenül hánytorgatom fel a hajdani emlékeket, követelem, mondja el, ami a történetből kimaradt. Olyankor ő nem szól. Lesütött szemmel fogadja a vádakat, és ha túl sokáig ostorozom, feláll, és kisétál az ajtón.

A kertkapuhoz vezető út kőlapjai közt, a konyhaablakból jól látszik, zöld növények szöktek szárba, szemre elérték a térdmagasságot is. Mintha már nagyon régen senki sem járt volna a kis ösvényen, pedig nap mint nap megtesszük a rövid utat a ház ajtaja meg a rácsos kapu között. Különös, egyszer sem tűnt fel, hogy ilyen magas növények közt gázolunk.

- Nagymama, én hasonlítok Dédapához? – kérdezem a kihűlt palacsintát forgatva a villámmal.

- Te csöppet sem. Bori viszont a kiköpött mása.

- Csak mi járunk a sírjához?

- Csak. Úgy találod, hogy nem elég gondozott?

- És biztos, hogy sosem jutott el Németországba?

- Talán ki is vándorolt volna. De nem úgy alakult.

Most már úton lehet, gondolom döbbenten, és lassan elfelejtem a korábbi iszonyatot.

Burns Katalin, Budapest