Jozeph Kovács, Budapest,

Idegenek

Visszatért. Több évtizede várt erre a pillanatra.

Gyermek volt még, amikor egy hajnalban sietve, kapkodva, hirtelen menni kellett. Már előtte is érezte persze, hogy valami készülődik. Ahogyan a család a rádióban hallgatta a híreket. A dobozból hangzó beszédet sokszor nem értette, inkább csak az arcokat figyelte. Apja fel-felugrott a szavak hallatán, nagyapja pedig erre mindig csak legyintett. Aztán a pakolás feszültsége. A halomba hányt holmik látványa, és anyjáé, aki sietősen, de mégis nagy gonddal próbálta újra és újra kiválogatni a legszükségesebb dolgokat. A katonák és a káromkodás, a kiáltozások mindenfelől. Német, magyar és orosz szavak. Ennyi év távolságából már egyetlen, összefüggő hangzavarnak tűnik.

Most, ahogy becsukta szemét, mégis újra hallani akarta. Werischwart, a falut kereste ott belül. Pilisvörösvár végtelenül hangos volt. Egy idegen, zajos forgatag. Amikor tegnap megérkezett és kérdezősködött, mindenki a sváb bálról beszélt neki. De ő nem édeskés nosztalgiát keresett, bár maga sem tudta igazán, mit. Emlékeket? Az utcát? A házat? Ismerősöket? Egy darabkát a múltjából? Önmagát?

Ahogy a lába járta a műút kövét – persze ez sem a régi, poros utca volt – egyszerre próbált magába, a múltjába temetkezni és mégis minden érzékével kifelé fordulni. Magába szívni a levegőt, az embereket, a fákat és a mindenséget. Magának sem vallotta be talán, de valamiféle katarzist keresett.

Sebek begyógyulását, elszakadt szálak összeforrását. Mintha egy nagy, univerzális kirakójáték utolsó darabját kutatta volna. „Idealista vagyok, mi más is lehetne valaki, aki már tizenkét évesen kollektív bűnös vagy mifene volt” – gondolta magában gyakorlott, fanyar humorával. És tényleg hajtotta a romantikus vágy, az a hit, hogy az emberi élet alkonyán kicsit minden új értelmet nyerhet, épp úgy, mint egy jó hollywoodi drámában. Szerette az Elfújta a szelet. „Holnap új nap kezdődik”- idézte gyakran. És bár cinizmusa mindig tiltakozott, hogy egy ilyesfajta filmből bármiféle erőt merítsen, azért halkan most is dúdolta Max Steiner zenéjét. Csak egy-két éve tudta meg, hogy Steinert magát az első világháború kitörésekor kiutasították Angliából. Épp hogy csak eljutott Amerikába. Az ígéret földjére.

A régi „werischwari” házat megtalálta egész hamar, illetve azt, ami maradt belőle az átépítés után. Nézte, de nem érzett semmit. Azt várta, ha valamikor, akkor most a fejébe tódulhat az emlékeknek valami új és rég elnyomott sodra, talán most újra ott lesz, ezerkilencszáznegyvenhatban, és belül minden megváltozik. Pedig még arra is emlékezett, hol volt régen a kertkapu, és előtte volt, ahogy testvérei után ő is kilép rajta, és aztán balra, igen, balra elindulnak. De most mégis jobbra indult el. Egy filmszerepben érezte magát, és ki akart lépni az önmaga által írt drámai forgatókönyvből. Kívülről rendkívül sablonosnak érezte magát: egy ember, aki visszatér szülőfalujába, ahonnan elüldözték, és emlékeinek szétgurult üveggolyóit szedegeti össze.

Mást akart: a temetőhöz ment. A sírfeliratokat olvasgatta, talált rajta ismerős neveket, és egyre jobban elmerült bennük. Játék volt ez, agy és fantázia párhuzamos tornája. Megpróbálta a neveket saját emlékeihez kötni, s ha valamelyik ismerős volt, képzeletbeli életutakat és rokoni szálakat is gyártott hozzá. Aztán megunta: elfáradt, meleg is volt, mert a nap időközben kisütött. Letelepedett a fűbe. Szemmagasságában éppen egy feszület volt. Egy idő után, ahogy a kevéske árnyékban hűsölni próbált, az előtte tornyosuló látvány zavarni kezdte. Nem volt vallásos ember, bár nem volt különösebb baja sem a hittel, de a feszület annyira előtte állt, hogy nem tudta tekintetével kikerülni.

Emiatt eszébe jutott kedves könyve, Camus Közönye, és kissé úgy érezte magát, mint Mersault, amikor a halálbüntetés végrehajtása előtt a pap megpróbálta megbánásra bírni. Ő sem igazán tudott már mit megbánni: amit magáénak érzett a „nagy közösből” - mert magában csak így hívta a kollektív bűnösséget - , azt megharcolta réges-rég. Felállt és sétálni kezdett.

Azon kapta magát, hogy egyre sietősebbek a léptei. Zaklatott volt. Megint felszakadt a seb, és ezzel kiszakadt abból a bágyadt tompaságból, ami megérkezése óta ránehezedett. Fájt neki az elrabolt ifjúság, a szülőföld elvesztése, az út a tehervagonokban és nagyapja, aki a pályaudvaron halt meg. A németországi nyomor, de még naphosszat dolgozó anyja reumája is az ő hátát hasogatta most. Minden újra fájt, és ennek örült, mert tudta, hogy újra él. Véresre kaparta a sebeit és a vérében érezte, hogy nincs hazája.

Két cigánygyerek játszott az útszélen hangosan. Régóta az első emberek voltak, akit észrevett maga körül. Hangosságuk és zabolátlanságuk megállásra késztette, maga sem tudta, miért. Csak állt és nézte őket. A fiúk rá sem hederítettek, de ő meredten bámulta, ahogy játékosan verekedtek. Az egyik végül kiszabadult társa szorításából, felpattant régi, „asszonyos” biciklijére és hajtani kezdett, a másik meg utána. Még sokáig nézte őket, ahogy egyre távolodtak. Érezte, hogy egyszer majd mindenért megbocsát, és lassan azt is hinni kezdte, hogy már neki is megbocsátottak azok, akiket sosem fog ismerni. „Későre jár, azt hiszem, holnap hazautazom.” – gondolta, és az utolsó szónak drága, keserédes íze volt.

Jozeph Kovács, Budapest,