Horváth István, Sármellék

Napforduló

Dávid izzadtságban úszva ébredt. Zakatolt a feje s szeme előtt még mindig az álom zavaros képei cikáztak. Felült az ágyában, s próbált magához térni. Pár pillanatig üveges tekintettel bámult a sötétségbe, majd ahogy kezdett csillapodni zaklatottsága, úgy tértek vissza az elmúlt nap emlékképei.

A levél… édesanyja félelemtől eltorzult arca… Enikő tanácstalansága…

Ez így nem mehet tovább. Felkelt az ágyból s az ablakhoz ment. Széthúzta a kétszárnyú ablak nagy függönyeit, s élvezte a beáramló levegő hűvös fuvallatát. Odakint még alig pirkadt, a városban csak itt-ott pislákolt fény a házak ablakából. Lent az utcán két munkás sietett a közeli gyárba, hogy megkezdje a napi gyötrelmek véget nem érő sorozatát.

Igen… bár a háború már majdnem két éve véget ért, semmi nem változott. Az emberek épp úgy nyomorogtak mint a megszállás idején. Az egyetlen különbség pusztán abban rejlett, hogy nem kellett nap mint nap attól tartaniuk hogy agyonlövik őket a nyílt utcán hazafelé menet. De az elnyomás nem múlt el, csak új formában készült ismét lecsapni.

Dávid nem volt olyan naiv mint a legtöbben manapság, ő nem hitt abban a bizonyos felszabadításban, amit a szovjethű politikusok egyre gyakrabban emlegettek. Tisztában volt vele, csak idő kérdése s Magyarország is beáll a Szovjetunió csatlósai sorába. Ha nem önként, hát majd a vezetés megtalálja a megfelelő formát s propagandát az ügy érdekében.

A háború vége óta maga is szorgalmasan dolgozott az ország újjáépítésén, az egyetlen rendelkezésére álló módon, az újságírással. A világégés alatt mint haditudósító közvetített a frontról, s többször került emiatt szembe a vezetéssel, valahányszor a valóságot próbálta megírni nem pedig az elvárt szabványhírek láncolatát. Mikor aztán ’45 májusában megérkezett Hitler bukásának híre, azt hitte most majd minden megváltozik, végre az igazat írhatja. Végre itt beköszönt a rég várt demokrácia.

Aztán hamarosan bebizonyosodott, mekkorát tévedett.

A szovjet „felszabadítás” után kezdtek beáramlani az eddig visszatartott hírek, egyre több és több minden derült ki a várható jövőről. S Dávid egyre inkább látta, ez nem az áhított szabadság. Ő hitte, a német megszállásból megszabadulva most végre Magyarország is lehet valaki. Ám a szovjet felmentők csak nem távoztak…

S 1946 január végén megérkezett a hír, mely sok száz társával együtt neki is megpecsételte a sorsát…

A világháborút lezáró békeszerződések ismét figyelmen kívül hagyták a vesztesek érdekeit, függetlenül attól ki, miért és hogyan keveredet Hitler oldalára. Ráadásul a döntőbírák ezúttal biztosítékot akartak arra is, hogy egy újabb világégésnek még a lehetősége se merülhessen fel. Németországot megszállási zónákra osztották, a győztes hatalmak mind kiszakítottak területéből a maguk számára egy-egy darabot mely fölött atyáskodhattak. S míg a háború évei alatt lelkesen fogadták be a német származású zsidókat, s politikai menekülteket, most határozatott hoztak, hogy a német származású lakosságot egész Kelet-Európából s minden vesztes államból visszatelepítik eredeti származású helyükre. Vagyis a hajdani „Birodalomba”. Az, hogy némelyik család már több száz éve élt az adott álamban, nem számított.

Dávid hatalmas sóhajtás kíséretében elfordult a hajnali városképtől, s a fürdőszobába indult mosakodni. Bár fizetése a legkevésbé sem volt magasnak mondható, s az infláció következtében még az is egyre kevesebbet ért, megengedhette magának azt a kényelmet, hogy saját fürdője legyen. A bérház többi lakója kénytelen volt a folyosó végén nyíló egyetlen mellékhelyiségen osztozni.

A hidegvíz némileg magához térítette, s amíg arra várt, hogy a tűzhelyen felforrjon a teavíz, hozzálátott az öltözködéshez. Mint minden munkanap, most is ropogósra keményített, makulátlan fehér inget viselt, ezüstszínű mandzsettagombokkal és fekete nyakkendővel. Barna vászonöltönye ugyan kicsit megfakult, de még így is a szerkesztőség legfessebb férfija nézett rá a tükörből vissza.

Bár novemberben múlt huszonnyolc éves még mindig egyedül élt. Soha egyetlen pillanatra sem gondolt rá, hogy eleget tegyen édesanyja kérésének s visszaköltözzön hozzá, erre még a háború alatt sem volt hajlandó. Igaz, akkoriban az sem indokolta ezt a lépést, hogy Dávid is szerepelt a rendszer megfigyeltjeinek listáján, s nem akarta veszélybe sodorni őt. Ám valójában mindig is szerette a függetlenséget.

Úgy döntött ezen a reggelen gyalog megy dolgozni. Így is túl korán ér a munkahelyre de egy percig se tudna tovább tétlenül ülni a lakásában. Túl sok minden kavargott a fejében. A szerkesztőség nagyjából egy kilométeres távolságban állt, s Dávidnak útba kellett ejtenie a Városligetet is, hogy oda jusson.

A háborús pusztításokat nagyjából már rendbe hozták, az Állatkert homlokzata majdnem olyan volt, mint egykor. Majdnem…

A férfi azonban valamiért nem volt képes szabadulni a látványtól. Soha életében nem járt a bejáraton túl, pedig kiskora óta a városban élt. Eddig eszébe se jutott, hogy ezen töprengjen de most valamiért úgy érezte, valami kimaradt az életéből. Valami amit sose pótolhat már.

Bár április közepén járt az idő, a reggel mégis csípősen hideg volt. Dávid ahogy a zsebébe mélyesztette kezét egy gyűrött borítékot talált. Hirtelen felvillant előtte az emlékkép: a nemzetiségi ügyekkel foglalkozó hivatal fejléces levele…

Meggyorsította a lépteit. Hisz van még három napja. Addig bármi történhet. Bármi.

Dávid édesapja az első világháború alatt érkezett az országba, mint a Központi hatalmak katonája ahol hamarosan annak rendje és módja szerint bele is szeretett az édesanyjába, Máriába. Németország kapitulációja után azonban úgy döntött nem tér vissza hazájába, hanem itt telepedik le. S bár sohasem kötöttek hivatalos házasságot, fiúk apja után a Schmidt vezetéknevet kapta, ami meg is pecsételte egész későbbi sorsát.

Fiatal éveire a vereség miatti németellenesség nyomta rá a bélyeget, míg 1936 után elvárták tőle a „természetes” németbarátságot. Minden korban más-más szervezet, más-más nemzeti tömörülés nézett rá rosszalló szemmel, de soha ki nem mondott ellenszenvvel. Azt hitte most végre új életet kezdhet, hisz a háború kezdetén édesapját is elvesztette így megszűnt az utolsó kapocs is, ami számára majdnem idegen nemzethez kötötte. Ám e levél bebizonyította, már pusztán a neve jogosultnak teszi arra, hogy kitoloncolják az országból. Hogy elveszítse édesanyját… szerelmét… életét…

1946-ban már elindítottak egy „transzportot” az amerikai megszállási övezetbe, egy csapat magyarországi németet, ahogyan manapság hívták őket. Az persze senkit sem érdekelt, hogy jó néhányan már nemzedékek óta magyar állampolgárnak tekintették magukat. Dávid akkor veszítette el legjobb, s talán egyetlen igaz barátját is. József annakidején ugyanúgy megkapta a maga levelét, s pár napra rá egy különvonattal örökre el is tűnt az életéből. A bizakodóbbak próbáltak úgy tekinteni az „Útra” mint az új lehetőségek, a jobb élet lehetőségére.

De mihez kezdjen ő, idegen országban, idegen emberek között, a szovjet megszállási zóna kellős közepén? Mint betelepített hazafi…

Megtörten rogyott le az egyik parkbéli pad szélére. Szemben vele egy hajléktalan aludt elnyúlva egy fa tövében.

Vajon őrá is ez vár? Napról napra tengődni, a semmiből élni, feladni emberségének utolsó morzsáit? Ő aki a megszálló hatalom előtt se volt hajlandó meghunyászkodni, hajtson fejet egy ilyen ostoba intézkedés előtt? Talán megkérhetné Enikőt, tartson vele. Ő minden nehézségben mellette volt. Ő többször bebizonyította már neki mennyire szereti.

Amikor Horthy kormányzó bejelentette Magyarország kilépését a háborúból, Dávid egyike volt azon szerkesztőknek akik lapjukban lehozta a rádióközlemény szövegét. Másnap megindult a hajsza az elfogására, s Enikő volt az egyetlen akinél meghúzhatta magát amíg elült a vihar.

Persze ahogyan az már lenni szokott az addigi jó barátokat a viszontagságok s a borzalmak összehozták. Soha nem mondták ki, de mindketten tudták mennyire szeretik egymást. Dávid édesanyja elfogadta a kapcsolatukat, bár sohasem értette meg, fia mit szeret ebben a nagyon is felvilágosult nőben. De megérezte a belőle áradó szeretetet s beletörődött a dologba.

De vajon elég erős-e ez az érzés ahhoz, hogy követni tudja őt a teljes bizonytalanságba? S vajon Dávid akarja-e, hogy meghozza érte a nő ezt az áldozatot?

Hirtelen felszegte a fejét. Nem kell ennek így lennie! Ha van elég bátorsága, nem kell itt hagynia a két embert akit a legjobban szeret a világon. Nem kell megadnia magát mások értelmetlen döntéseinek. Nem kell ostoba módon követnie a többi ezret, aki egy szót se szól a határozat ellen. Elfuthat, elmenekülhet, meg is húzhatja magát akár Enikőnél akár vidéken. Nem kell ennek így lennie….

Határozottan indult el a belváros felé. A korán kelő munkások akik találkoztak vele mind egy elszántságtól fűtött, határozott embert láttak maguk előtt. Egy fiatal férfit aki nem ismer félelmet, aki ki mer állni azért amiben hisz.

Már csak pár háztömbnyire volt a szerkesztőségtől. Fejében már megfogalmazódott a terv, amellyel példát adhat öntudatból társainak mielőtt eltűnik a köztudatból. Talán sikerül pár embert felráznia az utolsó cikkével.

Hirtelen egy öregember fordult ki elé az utcára. Kis híján összeütköztek, az idős férfi csomagja amit a kezében vitt a földre esett. Dávid elnézést kérő szavakat motyogott amiért nem figyelt, s segített összeszedni a lehullott barna papírba csomagolt tárgyakat. Az egyikről lecsúszott a csomagolópapír s egy megsárgult könyv fedőlapja villant elő. A Biblia volt.

Az úr szeme megakadt a férfi csodálkozásán.

- Egy kis emberség – mondta bánatosan, miközben halványan elmosolyodott. – Mi mást adhatnánk az utánunk jövőknek, ha nem emberséget? S talán egy kis hitet… Másra itt már úgysincs szükség.

Átvette a könyvet, majd mielőtt továbbment volna még hozzátette:

- Vasárnap indulok némethonba. Mindek vigyek magammal oda olyasmit, amire itt nagyobb szükség van?

Dávid még sokáig bámult némán az idős ember után. Már nem érezte olyan fontosnak, hogy a szerkesztőségbe rohanjon. Már egyátalán nem sietett. Valahogy minden olyan tiszta és érthető lett a számára.

Három nap múlva az elsők között szállt fel a különvonatra. Egyedül volt. Semmit nem vitt magával azonkívül amire tényleg szüksége lehetett. Csak Emberséget. Hitet. Bátorságot. S a reményt, hogy annyi társával együtt végül ő is megtalálja a helyes utat. Vezesse az akár haza, akár bárhová a világon.

Horváth István, Sármellék