Dr. Lea-Katharina Steller, Szentendre

Özönvíz

Lieber Onkel Harald!

Kérlek, bocsáss meg, de úgy érzem, a magam megnyugtatására is el kell mondanom Neked, hogy pontosan mi történt a családunkkal.

Leitmeritz és Aussig lakosai mindig is tisztelettel tekintettek a régi szudétanémet nagypolgári családunkra. Az első világháború után zavaros idők jöttek, de dédszüleim katolikus helytállása példamutató volt - különösen a német csapatok bevonulása után. Házuk változatlanul nyitva állt a cseh, német és zsidó értelmiségiek számára - először a vizitnapokon, aztán éjjelente a menekülőknek. Sokszor érkeztek vezető Wehrmacht-tisztek is, tiszteletben tartva a ház úrnője által diktált szabályokat. Édesanyád is sokszor volt nálunk - dédanyám iskolatársaként ott ismerte meg férjét, dédapám testvérét.

A háború rettenetes volt; csodálatos volt aztán hallani, hogy végre vége lett. Nagyszüleim testvéreikkel és barátaikkal csak álltak a romok mellett, arcukat az édes napsütésre fordították és nevettek. Senki nem hitte volna, hogy a szörnyűségek még folytatódni fognak...

A házunkat a beszállásolt német vezérkar miatt lakhatatlanná lőtték, ezért különösebben nem izgatta a cseh nyelvű kilakoltatási felhívás a rokonságot. A kötelező, nyolc centiméter magas, s négy centiméter széles N betű viselése annál inkább. Aztán, mikor egy ismeretlen cseh lelökte Aussigban a nagymamámat a járdáról - “nem neked épült, fehér kurva!” felkiáltással, s erre a cseh gimnáziumigazgató a zsidó kereskedővel együtt szintén a járda helyett a sáros úttesten folytatta az útját - a családi tanács összeült.

- Meneküljetek, mi itt maradunk, fedezni Titeket - mondta a dédapám. - Menjetek Bajorországba, ott vannak rokonaink, akik talán tudnak segíteni.

De már késő volt. Este lövöldözés tört ki, s rémhírek jöttek késelésekről, erőszakoskodásokról, amelyeket ismeretlenek követtek el. Nagyszüleimet az öt gyerekükkel együtt bezárták egy pincébe. Nagyon sokáig voltak ott, hónapokig is, de soha nem mesélték el, mit ettek, ittak, hogyan aludtak... Aztán egy hajnalban kivonszolták őket az udvarra. Édesanyád is ott állt a többiek között, Veled, Harald, a karján. Pár napos lehettél. Odaszaladt a nagyszüleimhez, de néhány szó után elrángatták. Elkészültek már mindannyian a halálra, amikor egy marhavagonba zsúfolták őket. Nem volt náluk semmi: se váltóruha, se élelem, se ital. A vaksötét vonat elindult a semmibe, s csak zakatolt, zakatolt.

Nagyapám arra gondolt, hogy vajon mit követett el, hogy a pokolra került. Szentül meg volt ugyanis győződve arról, hogy már nem él. Imádkozott, hátha valami tévedés van a dologban, s majdcsak jön valaki, angyal vagy ördög, akivel lehet tárgyalni.

Aztán egyszer megállt a vonat. Valakik ismeretlen nyelven beszéltek az ajtó előtt - mindenki visszafojtotta a lélegzetét.

- Most fognak lőni - súgta valaki a nagyapámnak.

- Itt is lőnek? - Nagyapám nem értette először, aztán szörnyű fájdalom hasított a veséjébe. - Hiszen mi élünk! Itt vannak a gyerekeim... Jézusom...

Hatalmas dörrenés hallatszott. A vagonajtó kivágódott, s döbbent arcok nézték a sötétben állókat. Vasutasok voltak, akik a látványtól elszörnyedve kiáltottak fel. Nagyapám ráismert a ritkán hallott nyelvre.

- Magyarok!

- Ja-ja! Ungarn! - válaszolta az egyik magyar vasutas. - Fussanak innét az Isten szerelmére, de rögtön! Egyáltalán hogyan kerültek ide?!

Senki nem mozdult. Lassan sötétedni kezdett, a nap lenyugodott. Egyszer csak lökdösődés támadt, aki tudott, az ajtó felé nyomakodott. Nagyapámban csak most tudatosodott, milyen rettenetes bűz van. Szorongva kereste kezével a sötétben a jól ismert kis praclikat, göndör fürtöket. Mindenkit megtalált. Nem volt magánál, hullákat lökött le töltésről, ruhadarabokat ráncigálva le róluk. Először eltakarta gyerekei borzalmas N betűjét, aztan rájött, hogy azt akár le is tépheti.

Senki nem tudja, mennyit szaladtak, s hova. Éjjel mentek, hajnalban loptak, nappal aludtak. Heten voltak, a két szülő az öt gyerekkel, s rettegtek a lebukástól. Aztán egy faluban magyar menekülőkkel találkoztak, akiket a szlovákok űztek el. Hozzájuk csatlakoztak, némán, csöndben, papírok nélkül. Rövidesen szállást kaptak valahol, munkát is hébe-hóba, s végül a magyar szervek valami magyar nevet adtak a néma családnak.

x x x

Ötven év telt el. Kutatói ösztöndíjat kaptam Ausztriába, s a bécsi Egyetemi Könyvtárban nézegettem a katalógust. A kortárs szerzők között a régi német családnevünk láttán elállt a lélegzetem. Kikértem a kötetet, amelynek első oldalán köszönő sorok voltak a könyvtár számára, Tőled, Onkel Harald.

- Ez nem lehet igaz! Hiszen ők meghaltak a vagonban... - Ez volt az első gondolatom, amikor a könyvtárvezetőhöz mentem. A nehezen megkapott telefonszámot idegesen hívtam fel.

Te voltál az. Rögtön vonatra ültél, s este már találkoztunk egy bécsi vendéglőben. A másodfokú nagybátyám él, osztrák állampolgár, s itt ül velem szemben. Olyan hihetetlen volt az egész... Onkel Harald! Amikor elmesélted, hogy nincsen családod, egyedül élsz, éppen leszázalékolás előtt állsz, s félsz a magányos jövőtől, úgy éreztem, végre kapunk az élettől valamiféle elégtételt. Elhatároztam, csodálatos dologgal leplek meg. Nagyapám ugyanis még a 80-as években, a halála előtt leírta utolsó találkozását édesanyáddal. A levelet lezárta, s megcímezte a régi családnevünkre. A levelet felbontatlanul Neked ajándékoztam, karácsonyra.

Soha többet nem válaszoltál egyetlen telefonomra, üzenetemre sem. Azt hittem, anyagi okai voltak, mert éppen akkor kerültem leépítésre a Bokros-csomag miatt - s ezért nagyon megsértődtem Rád.

2005 nyarán hivatalos levelet kaptam egy osztrák kisváros önkormányzatától, amelyben halottá nyilvánítottak. A karácsonyt ugyanis a szumátrai Aceh tartományban töltötted több, osztrák nyugdíjas ismerősöddel együtt. Mindannyian nyomtalanul eltűntetek a szökőárban.

Nehéz szívvel mentem a hagyatékod átvenni. Az íróasztalodon megtaláltam a nagyapám levelét. Bocsáss meg nekem, lieber Harald - elolvastam...Még odahaza, Aussigban édesanyád szeme láttára ölték meg a férjét, majd őt brutálisan megerőszakolták. Fia szültetett (Te, Onkel Harald), akinek férje nevét adta, s kész volt őt úgy szeretni, mintha a férjétől fogant volna.

Nem vagyunk rokonok, legalábbis vér szerint nem, Onkel Harald. De mégis összeköt minket valami. Igazad volt, amikor úgy döntöttél, itthagyod Európát. Nem volt már erőd még egy hagyományos német karácsonyra - család nélkül. Felejteni akartál, kifutni a világból - messze minden politikától, gazdasági gondtól, felheccelt tömegtől, hidegtől és felismeréstől. Nem tudom, mi a jobb. Az első világháború fájdalmait feldolgozhatták, kibeszélhették magukból déd- és nagyszüleink, Nektek, a generációtoknak csak a súlyos hallgatás maradt. Fáj még minden szó, fáj még a hallgatás is - elfutni pedig nincsen hova. Az özönvíz mindenhol elér.

Történészként tanácstalan vagyok. A bocsánatodat kérem, Onkel Harald, hogy annyi év után megtaláltalak.

Mit besten Grüßen:

Deine Petra

Dr. Lea-Katharina Steller, Szentendre