Majdán Ferencné:

 

 

Három év  három órában

 

 

Műfaja:  Mélyinterjú

 

 

 

 

 

 

                                          TARTALOM

 

 

 

 

Előszó                                                                1

 

Történeti áttekintés                                              2

 

Emlékeiket közzétették                                       5

 

Kommentár nélkül                                              6

             Három évről  három órában

 

Záró gondolatok                                                41

 

Mellékletek                                                       42

   

-         Elhurcoltak névsora

 

-         Tábori levél

 

-         Fénykép Sztalinóban

 

-         Igazolások hadifogoly részére

 

 

 

             

 

 

 

 

 

 

 

 

ELŐSZÓ

 

 

 

      Régóta dédelgetett vágyam, hogy a Szovjetunióba 1945-ben    „Malenkij

Robotra”elhurcolt kompolti emberek emlékeit az utókor számára is ismerté tegyem

 

           Ezzel tisztelegve szenvedéseik és megpróbáltatásaik előtt!

 

       Ezeket a sorokat elsősorban  az elhurcoltak családtagjai számára ajánlom,  valamint a  kompolti embereknek, és a történelem iránt érdeklődőknek.

 

      Verpeléti születésű vagyok, 37 éve élek Kompolton. Itt alapítottam családot, azóta a helyi óvodában dolgozom. Megszerettem a kompolti  embereket, és úgy érzem ők is engem.   Befogadtak.

Az évek során sokat hallottam a kompolti sváb és sváb nevű emberek 60 évvel ezelőtti kálváriájáról.

Kutattam, érdeklődtem az eseményekről, melyek nagy hatással voltak rám.

 

    Egy történetről akkor alakulhat ki valós kép, ha az több oldalról van  megvilágítva. A svábok elhurcolásáról, majd az ottani életkörülményeikről  történészektől, történelem könyvekből, filmekből már hallhattunk.

Ennek más oldalról történő megvilágítására vállalkoztam, amikor  négy  idős

elhurcoltat arra kértem  „idézzék fel a multat” !      

Érzelmeket felkavaró, személyes élményeket meséltek  el az ismert,  köztiszte-   letben álló kompolti emberek.

 

     A beszélgetés helyszínének az óvodát   ajánlottam fel.   

Izgalommal készültem a találkozásra, nem tudtam mire számíthatok, kérdéseimre hogyan reagálnak.

Nem tudtam, hogy idős, elfásult vagy az életüket  hétköznapi módon élő, emlékei-

ket már maguk mögött hagyott emberekkel találkozom-e?

 

                           Nem hétköznapi emberekkel találkoztam!

 

                Ők  rendkívüli emberek, akik élete példa   számunkra !

  A  politika áldozatai,  egyetlen bűnük volt a német nemzetiségi hovatartozásuk.

 

Majdán Ferencné

 

 

 

 

-         1  -

 

a.l.

 

KOMMENTÁR NÉLKÜL

 

       Egy május végi délutánon készültem a  találkozóra.  Utolsó simításokat végeztem a vendégek méltó fogadásához, amikor nyit az óvoda ajtaja.

Hajlott hátú, ősz hajú nénit pillantottam meg, aki üdvözölve jött felém. Nehézkes mozgása hosszította az időt, de kedves szavai mindezt észrevétlenné tette. Ő volt Gizike néni.

    Rövid időn belül kissé félszegen közeledett Ancika néni. Szívesen vette invitálásom a rég látott óvoda falai között a halk szavú, kedves asszony, aki Gizike

néni társaságát kereste.

    Az óvoda kapcsán az unokákra emlékezve lépett az óvoda épületébe Juliska néni, akit menye kisért el. Lassú, de határozott lépésekkel igyekezett az isme-

rősök közé a magas vékony néni, a legidősebb vendég.

     Az idős emberek egyetlen férfitagja, a hófehér-dús hajú Laci bácsi zárta az érkezők sorát.  Mosolyogva üdvözölte sorstársait.

Néhány másodpercig feszülten szemléltük egymást, mert tudtuk, hogy nehéz és érzelmekkel teli óráknak nézünk elébe.

Mégis úgy éreztem szívesen tettek eleget meghívásomnak, és majd őszintén beszélnek a „Malenkij-Robotról”.

 

 

A nehéz pillanatokat Gizike néni határozott mégis kedves szavai oldották fel:

 

1945.január 1.volt, és mentünk a templomba. Akkor már kezdtünk egy kicsit felszabadulni. Olyan nagyon féltem az oroszoktól, hogy én folyton a pincében voltam. A folyosóról nyit a pinceajtó. Édesapám  telerakta sárga tökkel a folyosót. És amikor én a pincébe mentem az ajtót is berakta tökkel, így az oroszok nem tudták, hogy ott van valaki.

1945 január elseje volt, újév napja. Már csendesedett az élet a háború után. Így elmentünk a templomba. Amikor jövünk kifelé, látjuk, hogy itt valami lesz, mert a faluból kivezetett utat elzárták. Mindenre gondoltunk, csak arra nem, hogy fiatal lányokat ,gyerekeket visznek el. Azt hittük, hogy katonákat szednek össze, akik szökevények voltak.

Hazamentem, le akarunk ülni ebédelni, s ekkor jön Köles Lajos bácsi, aki

küldönc volt azon a részen. Azt mondta, hogy Póser Gizella 1 órára legyen a Csepelyiék házánál. Közben átjött Jurger Jani és kérdi:                                              - Kicsim, neked kell-e menni ?

-  Igen kell-, mondtam.                                                                                                    - Jól van, akkor ebédelj meg majd jövök érted-  mondta. El is jött. Mentünk, és ezt

-  2  -

látva Letyer Örzsi néni  a varró összecsapta a kezét, s mondta:                                  –Drága gyerekeim, hová visznek benneteket ?                                                                - Jaj Erzsi néni, megyünk a bálba ! – mondtam én                                         

 

Majdánné: Hol volt a gyűjtőhely, és a kihallgatás?

 A gyűjtőhely Kálban a finánc házban volt.

A sok kismama ott kiabálta, -a gyerekemet hozzátok! a gyerekemet hozzátok!

Volt, akinek hozták a gyerekét, s azt haza is engedték, de minket nem.

Mikor beesteledett, már nagyon sokan voltunk Kompolton. Ugyanis nekünk itt a templommal szemben a fő út 36.szám alá kellett menni 1 órára.  Majd este innen                                      mint a marhákat úgy hajtottak minket az úton Kálba.  Ezt, a májusban kihajtott tehenekhez tudom hasonlítani, amikor egyik jobbra, másik balra bőg, mert nem tudják, hogy hová mennek. Hát mi is úgy voltunk. Nem volt szabad lemenni az útról. Kálban, ahol a finánc laktanya volt oda mentünk.Ez a két ház Józsáék, és a Toncsi Laci anyósáék volt.

Majd nem soká gyalog hajtották ide a Nagymarosi, Kismarosi és Vecsési embere

ket a nagy hidegbe. Akkor már sokan voltunk. Az utat is lezárták az oroszok nem lehetett ott járkálni.

A kihallgatás itt Kálban volt, ami tulajdonképpen az adatok felvételét jelentette.

.Ez olyan volt, mint a gettó utca. Amikor  hazajöttem, én abba az utcába soha többé nem mentem, mert a gettót juttatta eszembe.

Utána visszamentünk a helyünkre kiérettel, nem lehetett ott flangálni összevissza. Még fürdőt is rendeztek, de az óta az már összedőlt.

Az én Málenkij robotom így kezdődött.

Juliska néni:

Én is a templomból hazamentem.Nem is ebédeltünk meg a párommal.Majd ha visszajövünk, akkor ebédelünk. A párom elment szétnézni, Csepely Lizu néniék-

hez. Jön vissza és mondja:

-Jaj! Öltözz fel Juci, mert akit elvittek, senkit vissza nem engedtek! Én fel is öltöztem. Mindenki azt mondta, hogy majd táncolunk.

Szegény Gallyas Tercsi rögtön összeesett.Akkor hozták Túrócziné Marcsát.

Őt erővel ki akarták lőkni a gyüjtőből, mert kövér volt, és azt hitték hogy terhes

Károlyi Etusnak, és Szalontai Mariskának sikerült visszamenni.

Angélának, meg még egy fiatalasszonynak beadták a gyerekét, így őket is elengedték.

Nekem még nem volt gyerekem. Édesanyám szaladgált gyerekért itt a szomszédba, de nem adták oda. Édesanyámnak nem jutott eszébe, hogy Kerékgyártó Erzsi akkor volt kicsi, hogy azt odahozza a gyűjtőbe. Biztos, hogy ideadták volna a megmentésemre.

-  3  -

De végül is mi az urammal elszöktünk. Kápolnára szöktünk egy rokonhoz.Szü-

leim mindig eljöttek megnézni, hogy vagyunk. Egyszer jön édesapám, s mondja     - Jaj gyerekek, gyertek elő, mert keresnek benneteket. Így hát visszajöttünk.

Szövényiékhez kellett bemennünk, mert elvitték volna édesapámat. Azt meg nem akartuk.

Majdánné: meddig voltak Kápolnán?

- Három-négy napig, egy rokonnál.

 

 

Gizike néni

Más is megszökött a Káli gyüjtőből.Gál Annuskát meg Jakust,  Tarnabodról

hozták vissza. Még azon az éjszaka elmentek Visznekre, és másnap Balázs

bácsi értük ment:

- Gyerekek, gyertek haza, mert felgyújtják a falut ha nem jöttök elő.

Ma már nem volnék olyan buta, hogy én elmennék értük. Akkor legyen egy szál gyufa és vigye az egész falut. Az én bőrömön még egyszer már ne mentsék a falut.  Megedzett az élet!

Majdánné: Juliska néni, meddig voltak Kálba?

Juliska néni: sokáig.

Édesapám mindennap hozott nekünk ebédet. A menyünk Molnár Mariska, egyszer bejött hozzánk. Majd nem akarták kiengedni. Fiatal volt.

Minket minden reggel kivittek az udvarra és egyenként szólítottak be, hogy

meg vagyunk-e mindannyian.

Majdánné: Miért kellett itt lenni a gyűjtőbe?

Juliska néni: Akkor már megmondták, hogy elvisznek bennünket robotra,

„Málenkij robotra”. Mindenki néhány napra való kosztot vigyen magával.

Laci bácsi: Ott a káli gyűjtőben megmondták, hogy málenkij robotra visznek

benünket.Ennek lényege: amit a németek leromboltak, azt nekünk fel kell építeni! Január közepéig voltunk a káli gyűjtőbe. Utána vagoníroztak be bennünket a Mátrai síneken. Addig hallhattuk, ahogy a priccseket ácsolják  számunkra. Egy vagonban kb. 35 priccs volt.

Majdánné: Kálban ki látta el az embereket?

Gizike néni: A fogvatartók nem. Mindenkit a hozzátartozók a szülők láttak el. Ők hoztak  dunnát, párnát-amit tudtak. Ételt is, sőt a Kismarosiakat, Nagymarosiakat is mindenkit a kompolti emberek látták el. Valami keveset adtak az oroszok is úgy, mint Oroszországban.

Néhány éve, amikor a templomnál az emlékműavatás volt eljöttek a Kis-és Nagymarosi emberek is. És egy férfi engem a polgármesteri Hivataltól hazahozott. Elmondta, édesapja kérésére jött el, akit 1945-ben, a káli gyűjtőben a kompolti emberek tartották el. S kérte, hálából látogasson  Kompoltra és a nevében is köszönje azt meg.

 

 

-         4  -

 

Ancika néni: Kálban mi hárman voltunk a nővérem, a hugom és én. Anyukám minden nap meglátogatott bennünket, és ennivalót hozott. Amikor már kint voltunk

a lágerben ott mesélték el a nagymarosi és a többi más faluból valók, hogy amikor azt a kövér nénit –az anyukámat- meglátták, már előre könyörögtek neki, hogy szán

ja meg őket és nekik is adjon ennivalót. Anyuka mindig adott nekik is. Mindig hálával beszéltek  arról a kompolti néniről.

Juliska néni: Amit a szülők hoztak poggyászt, élelmet azzal indultunk el Kálból. Egy hajnalban bevagoníroztak itt a kisvágányon. A hozzátartozók szaladoztak éjszaka, kerestek minket.

De mi akkor már a vagonban voltunk.

Gizike néni: Én nem így emlékszem, nekem  még apuka segített a csomagomat

kihozni a vagonhoz. – Ja, igen, amikor csendesség volt éjszaka, akkor indult a vonat.

De akkor a szülők már megmondták:                                                                           -Gyerekek, most már elvisznek benneteket. Mert már hallották a kopácsolást, készítették a priccseket a vagonokba. Ezt az érzést nem lehet elmondani!

Julisaka néni: Előző napokban keresztapám, szalaggal a karján bejárt hozzánk ott Kálban és ő is mondta, hogy  biztos elvisznek bennünket, mert szögelték a priccseket a vagonokban.

Elindultunk, és Füzesabonyban Túróczi Marcsával leszáltunk vízért, az őr leengedett. Mondtam neki:                                                                                           - Marcsa szökjünk el, szükjünk el! De ő nem mert. Én elszöktem volna, de nem jött velem. Majd később Romániában vízért mentünk volna újra. A párom lesett a másik vagonból, ugyanis külön vagonban voltunk.

Mondtam Marcsának, hogy szökjünk el, de nem mert velem jönni. Pedig ott voltak rokonok „Família”, de kiderült, hogy már azokat is elvitték az oroszok.

 

Majdánné: Mi volt a kényszermunka oka?

Gizike néni: Semmi oka nem volt, csupán azért vittek el, mert német ajkúak voltunk. Pedig mi fiatalok németül nem is tudtunk. Nekem anyukám, nagymamám jól beszélt németül, illetve svábul, de apukám nem nagyon tudott.

Amikor iskolába járt akkor tanult, de utána abban maradt a nyelvtanulás.

Amikor az öregasszonyok összeültek otthon beszélgetni, magyarul beszéltek, de ha olyanról beszéltek, amit velünk  nem akartak tudatni, akkor svábúl folytatták.

Amikor a gettóban voltunk, már akkor azt mondtam:                                                    - Ha hazamegyek én Iri mamát felnyársalom, amiért nem tanította meg velem

-  5  -

a sváb nyelvet.

Otthon a mise, a körmeneti szertartás, és az októberi litánia volt svábul  tartva. De mi csak azt jegyeztük meg, hogy –hajlike Mária, meg diktiron, diktiron vagyis könyörögj érettünk !

Nem is értettük a német nyelven való beszédet, mert nem tanították velünk. Helyette azt mondták a felnőttek, hogy hallgassunk, nem érdekel az minket.

Egyébként nagynénénk  Schmidt Antalné is a káli gyűjtőbe volt, ahol kihallgattak bennünket,de ő 1911-ben született, így az orosz tiszt visszaengedte

Juliska néni:

Elvittek bennünket az oroszok kihallgatásra, ahol azt mondták, hogy mi magyar svábok vagyunk. Akkor esett el Buholcz Ilonka, eltört a lába, így ő itthon maradt.

Én nagyon haragudtam, mert az én nevem Udvari Julianna, ez nem sváb név.

És mégis elvittek, valószínű azért, mert a párom Buholcz volt.

Sokan magyarosították később a nevüket. Mi nem tettük, - minek tettük volna, letöltöttük a három évet.

Majdánné: A férjével egy lágerben voltak?

Juliska néni: Igen, mi egy lágerben voltunk, de külön barakban.

A Romániai Adjukban kigyúlt a kastély, ahová beszállásoltak bennünket még a kifelé menet idején. Ott nagyon szétzavartak bennünket, úgy őriztek bennünket a határban, mint a nyulakat puskával.

Majdánné: Én a Heiczinger János:  Fiatalságom elveszett évei c. könyvében

Olvastam egy romániai kastély leégéséről. Ugyanazon  kastélyról lehet szó ?

Bevagonírozáskor minden kompolti együtt volt ?

Gizike néni: Igen a bevagonírozás Kálban már úgy volt, hogy Mi, a Kismaros-, Nagymaros-, Zebegény- ésKatalinpusztáról érkezők  mind együtt voltunk.

Őket gyalog hajtották a Dunakanyarból ide Kálba. Szegényeknek már se cipőjük

se ruhájuk nem volt.Szörnyű volt. Egy Katalinpusztai fiatalember , akivel az óta  is tartjuk a barátságot , gyakran mondta nekem:

-Putyikám add már ide a pufajkádat takarózni. Mi abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy minket itt Kálban vagoníroztak be,  így még kis dunnát is vittünk

magunkkal. Az egyik tiszt egyszer azt kérdezte:    

-  Mi van a dunnában pehely ?

- Nem, szaloma =szalma! Fogja meg és megérzi. De ez az orosz tiszt rendes volt velünk.

Számomra emlékezetes ez a kastély. Mi felmentünk az emeletre, mert ott melegebb volt. S egyszer Gábor Péter és még néhány ember jöttek fel, és mondták, hogy mi a földszintre menjünk le, mert nekük volt takaró, és azok jöjjenek az emeletre, akiknek nincs.

 

-  6  -

Már amikor a kastély udvarára bementünk, már akkor érdeklődéssel néztem körül. Kíváncsi természete volt, és én szerettem volna a kastély történetét megismerni. Így a telken szétnéztünk. A hatalmas dombos területen nézelődtünk, s egyszer csak kiabálták – Tűz, tűz ! kigyúlt a kastély.

Az volt a szerencsénk, hogy lejöttünk az emeletről. Így a poggyászunk megmaradt, csak ki kellett hordani. De az emeletről már nem lett volna idő kimenteni. Ez a kastély fából volt, ezért 15-20 perc alatt porig égett.

Azt mondták, hogy a kályhából kipattant egy szikra, és a pókháló lángot kapva

Vitte tovább a tüzet.

Laci bácsi: Ezt mi is így láttuk, előttünk a leégett ház, mi a havas réten voltunk hátunknál pedig a havas  Kárpátok. Ez januá20.-a táján történt.

Gizike néni:

Itt, Romániában átvagoníroztak bennünket az orosz vágányra, s vittek minket tovább.Ekkor Jakus bácsi még élt.

Majd Jassiban már  nem élt, ott letették a holttestet.

Parádiné Joli testvére is meghalt még Stalinóban. Amikor  hazajövetelre vagoníroztak be bennünket még élt. Ekkor a nagy betegeket összeszedték és visz-  szavitték őket. Pedig lehet, hogy valamelyik sarokba kibírta volna a hazáig.

Laci bácsi:

Feri velünk volt egy vagonba. Behúzódott a legalsó priccsre. Lába közé vette a palack vizet, és azt vedelte. Rá is ment. Nem tudott még lépni sem. Már nem emlékszem melyik városnál megállt a vonat, és úgy húztak ki a prisscről.

Gizike néni: Időnként megállították a vonatot, kiabáltak, hogy hol van beteg.

Minden vagonba választottak egy nacsalnikot, akinek be kellett mondani, hogy van-e beteg a vagonba. Volt egy gonosz zsidónő, aki azt kiabálta:                              - Ha nem mondják meg, hogy van-e beteg, akkor a választott vezetőt  viszik el !

Laci bácsi: Gyerekek, még ki sem értünk, ne erről beszéljünk !

 

Én az ebédet otthagytam, mert valaki mondta, gyertek mire kihülik a leves visszajöttök. Apámmal együtt mentünk.

                                    

Majdánné: ki állította össze a kompolti svábok névsorát     

Laci bácsi, Juliska néni: Több ember neve is felmerült, állítólag még Jakus bácsi neve is felmerült. Sőt a Szabó kántor is részese volt, nála volt a papír a községházán. Akinek  a neve ott szerepelt, azt mind elvitték !!

Gizike néni: Amikor Kálban voltunk összegyűjtve, egyszer bejött, megölelt, és mondta:                                                                                                                        - drága gyerekeim, hová visznek benneteket. Meg volt hatódva, akkor

a kántor mert  megbánta már a tettét.

-  7  -

Juliska néni: Anitánál volt egy ruszin ember, aki azt mondta: innen a pala végétől /falu végétől / mindenkit vinni kell.

Laci bácsi: Igen ő volt itt a fejes, egy ruszin ember volt. Végül is / Müller J./

Haniéknál volt cseléd ez az ember. Meg is mentette őket, közülük nem vittek el senkit ! Innen a főútról vitték el az embereket. A jelenlegi Deák Ferenc út volt

Kompolt főutcája 1945-ben.

 Józsa T: A háború után ez az utca volt Kompolt főútja, a vasúton túl csupán néhány ház állt. Kompolton nem volt 100 háznál több.

Majdánné: Laci bácsi, volt egy testvére is, miért magát vitték el ?

Laci bácsi: Csupán azért, mert akkor a testvérem Pesten volt. De ahogy már említettem, én 17 éves voltam és az édesapámmal együtt mindkettőnket elvittek.

 

     Ott hagytuk abba, hogy  Romániában voltunk .Itt kezdődött a gyászmenet. A határban megállt a vagon, mert nem volt a vagonban víz. Ott

volt egy pocsolya békával tele.                                                                                        –Merítsétek tele az edényeiteket vízzel, és forraljátok fel ! –mondta az őr.

 Mármint ahol tudtak a vagonban tüzelni. Még giliszták is voltak a vízben. Nem volt mivel megszűrni. Akár tetszett, akár nem ezt kellett meginni, nem volt más.

Nyetropetroszk alatt a Nyepperen  mentünk át egy vasúti hídon. Őrök voltak a hídnál, emlékeztek rá, még a híd közepén is. Szép lassan áthúzott a szerelvény,

Elfordult jobbra, és látom az állomásra ki van írva: Nyetropetroszk.

- Na gyerekek most már jól bent vagyunk Ukrajnában ! -A földrajz mindig érdekelt, sokat foglalkoztam  vele. Így tudtam, hogy földrajzilag most hol is vagyunk. Az úton azon gondolkodtam, vajon hol tesznek ki bennünket ?

Biztosan Szibériába megyünk !

A végén még jó pár napot utazgattunk.   Majd  beértünk   Sztalinó peremkerületébe Ott dobáltak ki bennünket a vagonokból. Mi a magas dombon,  Sztalinó felé mentünk. Mentünk a város felé a sínek között s csepeli  esztergapadok, marógépek voltak a vágányok között szétdobálva, ezeket az ócskavas telepre lehetett vinni, mert össze voltak törve.

Este felé egy nagy lágerhez értünk, és oda vittek be bennünket. Szerencsénk volt. Olyan részleg parancsnokot kaptunk, aki perfekt beszélt németül – bár, mi

nem nagyon értettük –félszemű ukrán gyerek volt, leült az emeletes ágy alsó ré-

szére és a megérkezésünk  éjszakáján jól elbeszélgettünk vele. Azt mondta 

 - Gyertek ide, gyerekek ha haza akartok menni, akkor a jelszót kell betartani:

„Lopni, lopni,lopni !”, mert különben itt maradtok. De egyre vigyázzatok, a ruszki meg ne fogjon benneteket, mert agyon ver. És valóban minden erre volt alapozva.

Kikerültünk a téglagyárba. Egy darabig rossz épületeket bontottunk. Volt egy

öreg púpos ruszki, aki felült a galériára, és a szája megállás nélkül hajtotta:

-  8  -

- Davaj dalvbaj, davaj dalvbaj! Mese nem volt, csinálni kellett amit ránk bíztak.

Tavasszal kikerültünk az igazi téglagyárba. Ott már jobb volt, mint az előbb említett nagyüzemben. Egy nagy rét közepén volt a téglagyár. Volt egyszer egy nagy felhőszakadás. Jön az egyik srác,fején hosszú ruszki sapkával, s mondja

- Gyerekek, szaladjatok a rétre, ott tóban áll a víz!

 

Banda Laci, Gábor stb. nem győzték nyúzni a békákat meg az ürgéket. Ugyanis a vízből kifogtuk, és olyan jó vacsorát készítettünk belőle, amilyet rég nem ettünk.

Kutyát és macskát is ettünk. Benyitottam a szobába és valami neszt hallottam. A varrógépen megfogtam a macskát, betettem a tarisznyába. Az első romos háznál a farkára léptem, nyakára kötelet tettem, megrántottam és már volt is hús. Ez létkérdés volt. Szegény Vízer Sanyi beteg volt . Főztem belőle húslevest és            

vittem neki a betegszobára kétszer is. A bátyja Jani is ott volt. De sajnos Sanyi

meghalt.

-Tudja a temetés hogy volt ?

A holttestet a teherautóra feldobták, rongyokkal, pokróccal letakarták, dobtak rá gallyakat és kivitték az erdőbe.Mi is mentünk négyen- öten. Kiástunk vagy félméter mély gödröt. Alig kapartunk rá egy kis földet. Gallyakból csináltunk egy keresztet. Leszúrtuk, és már menni is kellett vissza dolgozni.Két nap alatt

a kutyák kikaparták.

Mi az ENSZ által nem voltunk nyilvántartva. Mi láttuk a téglagyárból, hogy a német hadifoglyokat szériában hordják ki a temetőbe. Ők nem bírták úgy a munkát, mint a magyarok. Ők számolták az elfogyasztható kalóriát.Minekünk,

ha dupla kalóriát sikerült szerezni, mi azt is megettük.Akkor ettünk amikor volt.

Télen, amikor a gyárban dolgoztunk Banda Lacival, nem mentünk a csoporttal.

Voltak méretre gyalult deszkák 4 méter hosszúak. Abból 4 szálat vállra vettünk, és a kerítés alatt az őrbódéhoz vittük. Ugyanis akkor nem volt a bódéba őr.

Az őrbódétól kb. 50 méterre volt egy gyorsfolyású víz, bányavíz. Azon keresztbe tettük a deszkát, átmentünk és azon áthúzgáltuk a deszkákat.Majd vállon elcipeltük a faluba. Egyik utca a Lacié volt, másik pedig az enyém.

Laci egy asztaloshoz került a deszkákkal, sikerült neki leadni.

Én meg kóboroltam, le voltam izzadva. Egy belső udvart láttam meg. A deszkákat a kerítés előtt hagytam. Előjön a nagysága:

- Sto?  - ki az ?

- Náda? –Kell? Ez van, mutattam az árúra

- Hogy adod ? –kérdezte az orosz nő

- Majd megegyezünk – mondtam neki

 

 

-  9  -

Csak végre had üljek le. Bevittük a ház végére a deszkát. Majd behívtak, leültettek, és kifizettek. Kérdeztem hozzak e még máskor is?  Kellett. Még vagy nyolc alkalommal vittem ehhez a házhoz deszkát.

Egyik alkalommal már feltettem a padlásra a deszkát, amikor előjött a férje. Az őrnagy.Rendes ember volt, még kezet is fogott velem. Behívtak leültettek. Majd

Kérdezgetett:

-  Milyen kosztotok van ?  Elmondtam: -4 órakor uborkalé, melyben 1-2 szelet uborka van, és ezzel a napnak vége. Nagyon ritkán volt babfőzelék, melyben 14 szem bab volt a legtöbb.Majd rozsdás mártást tettek a tetejére. Volt néha káposztaleves.

- És mennyi kenyeret kaptok ? - kérdi az orosz. 

- 80 dkg-ot – mondtam neki

Beszélgettünk, majd a végén mondta, hogy már nem kell több deszka, mert a falnak

Is szeme van.

- Uram semmi baj, örülök, hogy ennyit is hozhattam !

Elköszöntünk.  Este úgy mentünk be a lágerbe, hogy a nálunk lévő kanalat nyaltuk.

Az őr megkérdezte:

- Jó volt a kaja ?  - Igen ! –akkor bemehettek.

A Besszarábiaiknak volt egy külön konyha. Kiengedtek mindig valakit enni, ha volt jegye.  Úgy tettünk, mintha mi is enni lettünk volna, így nem volt gond, hogyan jussunk vissza a lágerbe.

 

Ancika néni: A deszkáról jut eszembe. Kiabálnak, hogy  sorakozó, sorakozó !

Ki kell menni vagont kirakni. Én mondtam, hogy miért minket-nőket hívnak éjjel vagont kirakni, miért nem férfiakat ? Erre úgy ordított rám a magyar őr, hogy

 szólni sem mertünk. Az asszonyok sírtak, mert olyan hatakmas rönkök voltak, hogy nem bírtuk felemelni. Ekkor mondtam, hogy ne emeljétek, svengoljuk, azaz csúsztassuk a fákat. Így már ura voltunk a munkának, kipakoltuk. Más alkalommal a vagont el akarták vontatni, de nem bírták, mert a kövek a kerekek alá estek. Az oroszok a melegben pihentek amíg mi a követ raktuk, így nem figyeltek ránk. De hiába ordítottak, nem féltünk tőlük.                                             Közben másik irányból egy lágerből német foglyok érkeztek ,magyarok is voltak közöttük. És nagy hangon énekelték:

 ….Ma ujra szólnak a fegyverek,

      Hol a nap kel fel az égen.

      Összefognak a nemzetek,

      Hogy elmúljon a szégyen

     Fegyvered hát újra vedd elő

     Hiszen csak egyszer élünk !

-  10  -

Egy éjszaka sorakozót rendeltek el, deszkát kirakni. Ujból lázongtunk, hogy miért megint a nőket rendelik a vagon kirakáshoz ! Férfiak is vannak.

Aztán rájöttünk, azért a nőknek kell kirakni, mert a férfiak ellopják a deszkát, ezért nem őket kötelezték a vagon kirakásra.

Hatalmas nagy deszkákat kellett mozgatni, alig bírtunk vele. Ezért megint a leleményességet hívtuk segítségül. Négyen emeltük két végén váltva. De több összetört, amikor a vagonból leesett. Sírtak , sajnálkoztak az asszonyok, de mindig biztattam őket, ne sajnáld, jó lesz nekik gyujtósnak.Mi is vittünk belőle haza.

A vagonban valószínű cukorrépát szállítottak a fa előtt- Volt nálunk mindig egy kis táska, ha valamit találunk, azt abba rejtsük el. Most a cukorrépát is ebbe a kis szatyorba raktuk. Valamint apró fenyőágak is voltak közöttük, azokat is táskába raktuk.

Amikor a vagonnal készen voltunk, senkinek nem szóltunk, mi elvégeztük a ránk bízott munkát,a többi nem érdekelt minket, így elindultunk a szállás felé.

Egy kis ennivalóval és egy kis tüzelővel.

Amikor bementünk Mariska- aki az anyánk volt odakint - úgy örült a szerzeményünknek. Megmosogatta a cukorrépát és megfőzte, ami jó édes volt, a fenyőágakat Giziék összecsavargatták, és karácsonyi ágat készítettek belőle.

Így karácsonyfa is,meg ennivaló is lett estére. Elénekeltük a karácsonyi énekeket, így ünnepeltük a karácsonyt, apró gallyakkal és főtt cukorrépa vacsorával !

Az oroszok vigasztaltak, - ne sírjatok, hamar haza mentek.

 

Gizike néni: Én abban a kis faluban inkább koldultam, mintsem loptam. Jók

Voltak hozzánk az oroszok.

– Gyevuska nyema málenkij , nekem kicsi van - mondta az orosz nő, de mégis adott valamit.                               

Egyszer cementet kellett kiraknunk a vagonból. A cement olyan volt, mint a ho-

mok. Ez nagyon meleg volt a vagonban, ami télen nekünk jó volt, hiszen átmelegítette a testünket. De nyáron égetett.Az olyan volt, ha egy egész vagonnal kihánytunk, s esett az eső, akkor sem kötött meg. Az ebédlőben volt egy orosz, aki kőmüvesekkel dolgozott, és olyan fogoly volt mint mi. Mondta, hogy náluk nagyon sok cement van, de ez”piszok” vagyis rossz minőségű. Egyszer az ebédlőbe mentünk, hát ott volt a „porland” cement, ami Magyarországról érkezett az oroszokhoz, azzal lehetett dolgozni.

Ancika néni: Én is pakoltan a cementet. Már több vagonnal kipakolunk az eső meg esett rá, így az megkeményedett és egy barlang féle alakult ki.. Köles Bözsi nénivel voltam, és láttuk, hogy odébb a féfiak befeküdtek az igy kialakult salakbarlangba.   – Bözsi feküdjünk mi is be a barlangba ! Befeküdtünk, de nem sokáig élvezhettük a meleg helyet, mert beszakadt.Egymást kerestük, s amikor nagyon piszkosan

 

-  11  -

megláttuk egymást, bizony nevetésre fakadtunk.  Amikor meglátták a férfiak, hogy mászunk ki az újításból, kinevettek bennünket. Nem bántuk, mert végül is jót pihentünk a meleg helyen.

 

Juliska néni:   Mi úgynevezett „ráncporba” dolgoztunk kb. 80 fő. Minden munkát elvégeztünk. Teherautóval szállítottak bennünket. Oda elvittek, de vissza gyalog jöttünk. Visszafelé még autókra is felkapaszkodtunk, hogy ne kelljen sokat gyalogolni. Na és persze fáradtak is voltunk. Mikor visszaértünk a szállásra, mondtam is a páromnak- aki végig szénbányában dolgozott :

- Hát nem tudom, hogy meddig bírom ? Ő csak biztatott

- Juci, gyere te is a szénbányába dolgozni ! Ott kapunk 1 kg kenyeret !

Nagyon rossz nacsalnyikom volt, egy kimondott partizán, és elegem volt belőle.                

Egyszer a párom a lábamhoz a priccsre letette a kg kenyeret, olyan volt mint egy vöröstégla. Jó nagynak számított az, ezért döntöttem, hogy átmegyek a bányába dolgozni. Nagy szép hajam volt. Balmazújvárosi lánnyal nagyon jóba voltam, s

mondta, hogy levágja. Levágta, én meg nagyon  sírtam. Jött a párom, és látta,hogy siratom a levágott hajam. De le kellett vágni, mert a bányából való minden egyes  feljövetelnél meg kellett fürdeni, hajatmosni.Úgy néztünk ki, mintha pocsolyába feküdtünk volna. Krasznalucsban voltunk, ami teljesen bányaváros volt.Szén hegyek voltak. Itt kohászat működött. A párommal  itt voltam az Oroszországi tartózkodás alatt.

A szén útja egy fém teknőben volt, amit villamos áram mozgatott. A mozgás következtében volt ami kirázódott a teknőből. Én mindig  mellette őrködtem, mert a kiesett szén miatt fölakadt a teknő. Ez volt a dolgom időtlen ideig.

Majdánné: Kaptak fizetést ?

 

Juliska néni: Elég jó fizetést kaptunk. Pénzért kaptuk a kosztot. Én voltam kolhozban is, de ott ingyen adták a kosztot, annak az árát ledolgoztuk.

A párom 6 hétig volt beteg, elkapta a tífuszt. Hogy minél hamarább felerősödjön

kihozták a kolhozba.Majd  kijöttek érte, hogy visszavigyék a lágerbe, és akkor szólt a  tisztnek, hogy engem a feleségét is vigyenek vissza a lágerbe.

Ekkor jöttek haza Pitus Margiték.

A kolhozban én is megbetegedtem, mellhártyagyulladást kaptam. Nagyon sokáig beteg voltam. Még Schmidtné Bözsi is megbetegedett.

A férjem kapott pénzt, amiből én a kolhozban minden nap vettem fél liter tejet, hogy minél hamarabb felerősödjek. Ezt én megosztottam Bözsivel. Mondta is

ne adjam, nekem is kell.  De adtam, mert ő is igazán beteg volt. Nem igazán tudott enni nem esett jól neki. Kifakadt a nyaka. Ott volt a férje is Hanni, ő sem volt jól.

-  12  -

Aztán eladtunk mindent amit lehetett: nagykabátot, a Bözsi kendőjét, a lepedőt

amit még itthon betettek nekem, csak a dunna maradt meg.

Majdánné: Milyen kabátban voltak a nagy télben? Mi volt a priccsen. Mivel takaróztak?

Juliska néni: kaptunk pufajkát az oroszoktól, abban jártunk mindig.

A priccsen deszka volt, semmit nem adtak takarózni. Mikor Kálból eljöttünk, édesanyám zsákba rakott vasalókendőt, meg ilyeneket, azt vittem magammal                                Tiszta víz volt a priccs,mert  későbbre várták érkezésünket. Akkor vágták

ki a fákat, amiből a priccsek készültek, tehát állandóan nedves volt a deszka.

Egyszer egy vöröstégla- házba kerültünk át, ahol 25-en voltunk elhelyezve nők, egymás hegyén-hátán. De úgy haltak az emberek, hogy a létszám egyre fogyott, és  egy idő után a priccs harmadik emeletén már nem is  aludt senki. Olyan is volt, hogy egy nap heten is meghaltak.

Én nem Giziékkel, hanem a Balmazújvárosiakkal voltam együtt. Összesen 800 fő volt ebben a lágerben.

Majdánné: Mivel fűtöttek ezekben a házakban ?

Juliska néni: Azzal amit összeloptunk. Egyébként kandallószerűség volt, amiben tüzelni lehetett.Az emberek a hónuk alatt mindig vittek fadarabokat.

A párom mindig úgy próbált feküdni, hogy a lába a kandallóhoz érjen, mert az

jól felmelegítette.      

Laci bácsi: Nekem volt olyan telem, amikor  -36 fokos hideg volt. Középen volt

egy fűrészporos kályha a barakban. Az első három sorban ülő embereknek jó

melegük volt, de a hátúl lévők arcukon érezték ugyan  a meleget, de a hátuk már deres volt. Este lefeküdtünk, és reggelre mindenki deresen ébredt.                                      

Hiller Péter bácsi feküdt mellettem. Egy reggel felébredtem, Péter bácsi az ajtóban

Kosárral jött befelé és kérdezte:

- Gyerek, hogy tudsz te úgy aludni, mint a bunda ?

Ők nem a hideg miatt voltak ébren, hanem csípte őket a bolha. Én rajtam nem volt, azért tudtam pihenni. Ő szegény söpörte magáról a rengeteg bolhát, nem

tudott tőle megszabadulni, míg engem elkerült.

 

Juliska néni: Sajnos a tisztálkodás nem úgy volt, ahogy egy normál ember szeretné, ezért az élősködők egymást váltották, és az egyéb baj mellett kínoztak bennünket. Nálunk a tetű, a bolha után inkább poloska volt nagy mennyiségben.

 

Gizike néni: Mi, az utólsó években a kőművesek mellett nehezebb munkát végeztünk. Kultúrház építésénél a malterkeverés volt a feladatunk. Úgy dolgoztam, mintha az enyémet csinálnák. Az előtér pucolásához szükséges

 

-  13  -

víz egy nagy csillében volt. Vizet akartunk kiönteni belőle. Hogy a fal meg ne sérüljön igyekeztem jól megtartani a nagy vizesedényt, de a súlya elvitt és az újam bánta az igyekezetem. Ezért sokáig jártam az orvoshoz, aki egész messze volt tőlünk.

Ezek ellenére azt tudom mondani, hogy az orosz tiszt aki velünk volt olyan rendes volt, hogy csak kalapot tudok emelni előtte. Ha eljönne hozzánk, én

meg is vendégelném ! Az orosz emberek és az idős emberek is nagyon rendesek voltak velünk foglyokkal.

Első hónapokban  amikor már kezdett tavaszodni, és  jöttünk hazafelé a svaftról,s

ahogy mentünk a lágerbe, ott egy ember tehenet legeltet. Beszélgetünk és ő

ránk köszönt

– Jó napot, maguk magyarok ?  Megdöbbenve álltunk, majd megkérdeztem:

- Maga magyar ?

- Igen, az első világháborúból maradtam itt. Minden  hülyének elhordtuk az öreg embert, amiért kint maradt.

- Hogy tudott itt megmaradni ilyen szegénységben, ilyen nyomorban ?

- Gyerekek, ne mondjátok, mert a cárizmus alatt, az oroszok könyékig aranyban jártak !- mondta nekünk az idős ember, aki a tehenet elégedetten legeltette.

 

Később nagy emeletes épület építésébe kezdtek. Ott egy trepnyit csináltak, és naszilkán hordtuk a hatalmas köveket. Mi  60 dkg kenyeret kaptunk ott naponta ahhoz az iszonyatosan nehéz fizikai munkához. Ebédre rizslevest adtak, amiben a rizs csak meg volt forralva. Tavasszal meg lekaszálták a sóskát, eldarabolták és abból készült a mahorka leves.Abból  fél liter volt a napi adag.

Néha volt árpakása, amiből egy evőkanállal kaptunk.

Amikor jöttem haza a sachtról éjszaka, akkor szereztünk konzerves dobozokat. Majd szedtem disznó parajt, egy kicsit megmostam és a tűzön  megfőztem.

Hogy honnan volt a konzerves doboz ? Hát az amerikai fogjoknak konzerveket adtak, és amit ők eldobáltak dobozokat, mi azt hasznosítottuk, egyebek mellett

abban főztük a levest.

A főzést a kohósalak tüzén csináltuk, amit a csillékből kiöntöttek,nem kályhán.

Na és ezt a paraj levest megsóztam, bevittem a lágerbe és azt ettem. Bennem ez tartotta a lelket.

De mielőtt hazajöttünk, én olyan beteg lettem, hogy Anci meg Köles Bözsi vittek be a lágerbe.Leültettek a barak elejbe, oda jött Harangozó Mariska is. Én szólni nem tudtam, de hallottam amikor fölöttem mondták, hogy vajon él-e még ?

Harangozó Pauli néni azt mondta:

- Gizi, te a 24. órában jöttél haza!

 

-  14  -

Én nagyon nagyon  beteg voltam,  és amikor jött a komosszió, én már a hazajövők közé estem, mert dolgozni  nem tudtam.                                         Ezek jugoszláv-magyarok voltak. Ők tanult emberek voltak, akik irodán dolgoztak, és mondták, hogy a magyarok mennek haza. Én akkor oda álltam elé és mondtam:                      - Ide figyeljen fiatal ember, maga miért emlegeti mindig a hazát, mikor tudja, hogy

az milyen nagyon nehezünkre esik !  Erre mondta:                                                        -  Higgye el, hogy mennek haza ! Mert ők akkor már biztosra tudták, hogy a magyarok haza jönnek.

A jugoszlávok /Ujvidékiek/ is nagyon sokat szenvedtek, de ők még nem jöttek haza, amikor mi.

Tényleg menni  kellett a komisszió elé, ahol katonatisztek két oldalt álltak az asztal mellett. Mi pedig sorba meztelenül álltunk, és a fenekünkön megfogták a bőrt.

Ha összeragadt, akkor hazaengedtek, ha nem akkor még maradt a fogoly, mert még tudott dolgozni.

 

Laci bácsi: Én továbbra is a téglagyárban dolgoztam. Már vagy két nappal előtte

hallottuk, hogy a magyarokat hazaengedik. Porzik az út, és a központi lágerből jönnek a tisztek. Kb. fél 1-kor a legfelső ágyról leugrottam amikor meghallottam, hogy olvasták a neveket. Meg is jegyzett magának a tiszt. Ezután bujkálni kellett a tömegben, hogy a tiszt fel ne ismerjen.

Minket is sorbaállítottak és megcsipkedték a fenekét az embernek, és akinek már nem volt hús, csak bőr és csont, azt hazaengedték, mert nem volt ereje dolgozni.

 

Gizike néni:  Valószínű nem minden lágerben egyforma volt az elbírálás. Ugyanis nálunk Ancika nem jutott be ebbe a komisszióba amibe én. De milyen tortúrán mentünk keresztül. Akkor egy szemtelen jugoszláv volt a láger parancsnok.

-Ha engem Jugoszláviába engednének most, ezeket a jugoszlávokat mind nyársra szedném ! Amit én meg Ancika szenvedett ettől a jugoszláv parancsnoktól, az szörnyű. Anci nagyon szép lány volt, és ez a jugoszláv minden áron meg akarta kapni magának. Tudta, hogy én vele vagyok, és hogy én haza megyek, de Ancit nem akarta. Én sírva mentem a kozmicióhoz:                                                              - Tovaris nacsalnik, Tovaris nacsalnik ! Ahogy  tudtam úgy magyaráztam neki. Ő

pedig mondta:

– Gizella ne sírj Anna haza megy.  Be is tette Ancit a csoportba.

Elvittek még bennünket a fürdőbe. Akkor ez a gonosz Filip, a jugoszláv tiszt megfenyegetett. Meg is mondta, hogy mit fog ő tenni a kompoltiakkal. Dühös és gonosz volt velünk Kitalálta, hogy Anci,  Rózsi- és  Marcsa néni hajában tetűt találat, így újra vissza rendelt a lágerbe bennünket.   Folyton kötözködött,

 

-  15  -

rágalmazott. Már azt mondtam:                                                                                  – Azt sem bánom ha meghalok, csak ennek a gonoszkodásnak vége legyen.

Elhatározta, hogy kopaszra vágatja az előbb említett három nőnek a haját. Anci kivételével le is vágták. Ekkor újra szaladtam a kuzmicióhoz                                    

- Tovaris nacsalni! Filip gazember ! Mindennek elhordtam. Mondtam, hogy Anyának=Ancinak le akarja vágni a haját !

- Gizella, Anyanak nem vágják le a haját. Bement a borbélyhoz, és megmondta, hogy az Anci haját ne merje levágni.

Nyilván iszonyú mérges volt az a gonosz Filip, de végül is Anci velem hazajött.

Mindannyian azon szoritottunk, hogy csak az Anci haját le ne vágják, ő fiatal, a többi meg kendőt köt és alatta majd kinő.  Szörnyű volt ez az egész helyzet.

 

Ancika néni:  Amikor kitalálta a tiszt, hogy tetvesek vagyunk, sajnos előtte sokat kinlódtunk vele. Nekem nagy-dús hajam volt, vigyázni kellett, hogy ne menjen  bele.  És nem csak az oroszok, jugoszlávok nyúztak bennünket, még az a nyavalyás

tetű is kínozott. Meg a poloska is folyton megkereste lakhelyünket, a megrepedt fába befészkelték magukat.

Veünk jugoszláv svábok is voltak, sőt bácskaiak Van egy csoportképem, ami akkor készült, amikor iskolát építettünk.  /mell./                                           

 

Gizike néni:  Ahogy a fényképen is látható, én vidám természetű ember voltam.

Egyszer megyek haza és a lágerbe  mindenki sírt, és mondtam neki                           - Mit sírtok, azt csepp kis vizet is kisírjátok magatokból, akkor mi lesz veletek ? – Vegyétek tudomásul, ha egyszer a Jó Isten élve hazasegít, , fog még rólunk a történelem írni !

Ekkor Köles Bözsi azt mondta:

- Gizi, hogy születik meg benned ennyi hülyeség ?

Anci is ezt mondta. De az volt a szerencséjük, hogy én jó kedvű voltam akkor is ha el voltam keseredve. Mert én is el voltam, csak nem mutattam, volt bennem humor.

2005-ben emlékeztettem is Bözsit

- Na mit mondtam, szól a történelem rólunk. Ekkor avatták a Káli állomáson az emlékművet, a vagonírozás helyszínén.  Mondjuk kihagytam volna az életemből azt a szörnyű három évet !

 

Juliska néni:  Szerencsénk volt, hogy voltak közöttünk vígkedéjű fiatalok, akik

Esténként elővették a tangóharmonikájukat, és próbálták feledtetni velünk azt a szörnyűséget, amit nap mint nap átéltünk három éven keresztül.

 

 

-  16  -

Én meg Bözsi sem voltunk nagyon elkeseredve, de Margit az nagyon.Összekupo- rogva ült a sarokban és folyton csak imádkozott. Azt mondtuk, hogy hazaimádkozta magát.

Majdánné: Ki lehetett menni a városba ?

 

Juliska néni:   Nálunk, nem lehetett a kerítésen kívülre menni, csak belül. De ott legalább járkáltunk, beszélgettünk. De Margit, soha nem jött ki a házból, és az borzasztó volt.

Majdánné: Laci bácsi ,édesapjával együtt jött haza ?

 

Laci bácsi:  Nem, ő egy év után hazajött a komisszió által. Apám annyira lefogyott, hogy csont és  bőr volt. És ő már munkára alkalmatlanná vált, ezért hazaküldték.

 

Juliska néni: Velünk is volt egy házaspár, Harangozó Margitka szülei,  Klein  

Péter és Margit a felesége. Ők is az első évben haza jöttek.Mind a kettő nagyon beteg volt.

Olyan is volt, ahol a házaspárt elvitték, a gyerek meg a szomszédban maradt.

Így volt Jakus bácsi és Paula néni esetében is. Sanyi meg Jani kisgyermekek szüleik nélkül maradtak itthon.

 

Gizike néni:  Amikor már elegem volt, mondtam az orosznak:                                   - Ha azt akarjátok, hogy felépítsük az országot, akkor adjatok enni ! Mi felépítünk benneteket ! Éhesen nem lehet dolgozni !

 

Juliska néni:  Azt mondták az oroszok, hogy az országot nem a háború tette tönkre, hanem ők saját maguk gyújtották fel, hogy a németek ne tudjanak haladni.

Nagyon szegények voltak az oroszok.

Gizike néni:  Valóban, az oroszoknál aki nem dolgozott, az egy szem kenyeret sem kapott. Az orosz emberek  szegények és jó lelkűek voltak. Sajnáltak minket, de a szegénységükben nem tudtak nekünk segíteni.

 

 

 

 

 - 17

 

Gizike néni:

Egyszer, egy éjszaka mentem a kenyeres nővel. Akkor engem hívtak, segítettem pakolni a kenyeret. Ez az orosz nő egész éjszaka a „katyusát” énekelte, míg a pékséghez nem értünk. A lábam akkor már nagyon fájt, de azért szerencsés voltam, mert a pékek akik ott dolgoztak, egy kenyeret kitettek és oda adta nekem az orosz nő. Már megérte a gyalogolást, mert egy kenyérrel mentem vissza.

 

Majdánné: Egy lágerben vo|tak? Mennyi ideig ?

 

Juliska néni:  Igen együtt voltunk, majdnem három évig. De külön volt a nők, és külön a férfiak részére a láger. Így a páromtól külön helyen voltam.

 

Majdánné:  Laci bácsi is ebben a lágerben volt?

 

Laci bácsi: Ott voltam én is, Sztalinóban, de a központi lágerben.

Mint mondtam téglagyárban dolgoztam két szezonban is. Az volt a legjobb a kinti életemben, amikor sofőrökhöz kerültem, rakodó munkás voltam.

Bevásárlás volt a feladatunk a konyhára. Jött a nacsalnik, aki mindig orosz rakodókat akart vinni. A sofőr azt mondta neki                                                               - Akkor te vezeted az autót, mert én az orosszal nem megyek , csak a magyar srácokkal !

Mikor elindultunk mondtuk:                                                                                           – Iván, a szerszámos ládát ürítsd ki, majd mi tudjuk, hogy miért!

Mi már tudtuk, hogy abba a ládába plusz árút fogunk eldugni, ami csak a miénk lesz. Loptunk is bele körmöket, kocsonyahúsokat, meg mindent ami volt. Majd rázártuk a tetejét, és nem vették észre, hogy abban is van élelmiszer. Bár a raktáros és a mi nacsalnikunk tudták, hogy egymást becsapják.

Más alkalommal megint jöttünk. A két nacsalnik veszekedett, nem figyeltek ránk.

Akkor megpakoltuk az autót, de közben a nadrágunkat is jól megpakoltuk.

A kiérő orosz nem foglalkozott velünk. Akkor volt baj, amikor a konyhánál le kellett pakolni, mert a lábunk alig hajlott a sok szajrétól. Aztán a sofőrrel beálltunk a garázsba, kiszedtük a nadrágból a szerzeményünket, a sofőr egy hétig ehetett a családjával, annyi élelmet szereztünk.

Ancika néni: Gizivel mi a konyhán dolgoztunk, ahol éjszakáztunk is.Közel-

be volt az őrbódé. Azt mondja Gizi                                                                                     – Ebben biztos nincs áram! Én meg egy kettévágott káposztát dobtam a kábelhez.

-  18  -

Valószínű a két vezeték összeért, és akkorát szikrázott. Az orosz nő a toronyban ordított, mi gyorsan beugrottunk a félhajas konyhába, mert talán a géppisztolyával agyon is lőtt volna minket.

Volt egy orosz felügyelő nő is  a lágerben, aki fölébredt és sivalkodva hozzánk szaladt, nem az őrbódéhoz, rendes volt, minket védett.

Majdánné:  A láger be volt kerítve?

 

Gizike néni:  Persze, kétsoros dróttal.

Lacinak szerencséje volt, hogy nagyon rendes volt az orosz láger parancsnok. Meg a magyar is, aki meg volt bízva. Mert a lágerben magyar embert is megbíztak a felügyelettel.

Nálunk az volt a rettenetes baj, hogy az a Flamig Feri az a Nagymarosi megbízott, az egy átkozott ember volt. Ha mi kimentünk volna este a lágerből,

nem is tudom mit csinált volna velünk.

Volt egy jugoszláv gyerek a Hans, kis alacsony fiú. Én betegen otthon voltam, amikor odajött hozzám és kérdezte:  

- Gizella mit üzensz haza?

- Haza? Mit beszélsz bolondokat? –kérdeztem tőle.                                                    – Hidd el, hogy haza megyek ! – mondta a Hans.

Este megtudtuk, hogy ez a fiú nagyon jól beszélt oroszul. Egy szerelvényt indítottak, és ő mozdonyvezetővel megbeszélte, hogy a mozdonyban elrejti addig, amíg ki nem érnek orosz területről, ahol ellenőrzés várható. Vagyis

megszökött.

Ancika néni: A Hans nem egyedül volt, hanem egy Migid nevű fiúval. De ezek

olyan elevenek voltak mint az ördögök.

Az éjszakai kenyérvételezés bódés lovas kocsival történt. Ez a két barát mindig mentek kenyeret vételezni, de ők mindig lopták is. Azért volt ládaszerű része, mert abba tették az ellopott kenyereket, majd vételezés után hátul a lábukat lógatva ültek a lovas kocsin. Volt egy helység ahová lepakolták a kenyeret, melyet zárva tartottak. Az orosz nő megszámolta a leadottakat, de Migid- és Hanstól nem vette el a plusz kenyeret. Így ők azokat eladták, mert végül is nem ettük meg mindet, több mennyiségről volt szó.

Fekete kenyeret kevesebbet kaptunk, ugyanis arra megittunk egy pohár vizet, és azzal jóllaktunk. A fehér kenyértől meg hamar éhesek lettünk.

Majdánné: Húst milyen gyakorisággal adtak?

Gizike néni: Nagyon ritkán!   Egyszer,

-A „Kunyi” megdöglött- mondta a kőműves mester. A kunyi a kenyeret szállító ló

volt.

 

-  19  -

 –Mert sok talont kapott ! –mondtam Az kapott talont /ebédjegyet/, aki jól dolgozott. Ez este volt.

Reggelre a lóból nem maradt semmi. De lett is a lágerbe olyan hasmenés, ami eddig még nem volt.  Ugyanis a lovat megfőzték !!  Volt olyan büdös tőle, hogy nehezen lehetett elviselni.

 

Ancika néni:  Mi ebből a lóhúsból nem ettünk, mert nem volt vágó késünk, vagy faragó baltánk, így nem tudtunk belőle vágni.A férfiaknak viszont volt, így ők a java húst kiszedték és megették reggelre.

De  Mariska végül is nekem is hozott és azt mondta, hogy a levét is meg kell inni, mert ettől lesz erőm, amire nagy szükség lesz a hazamenetelnél. Nagy hasmenést kaptam tőle, amit végül is undorral megittam az erő reményében.

 

Laci bácsi: Mi a húst az égetőbe sütöttük meg. Drótra fogadtuk a húst és leengedtük, ahol elég jól megsült. Hiába volt büdös , mi két pofára ettük a húst, hamár hozzájutottunk.

Gizike néni: Első télen /1945/ amikor kikerültünk, nem tudtak velünk mit kezdeni. Kivittek bennünket a lágerbe, meg a munkahelyekre.

Ott voltak a téglák, melyeket meg kellett pucolni. De nem láttam értelmét, a kemény fagyba való téglapucolásnak, hiszen semmire nem tudták akkor felhasználni. Mondtam is a többieknek, hogy azért forgattatják velünk, hogy meg ne penészedjen.

A svábok azonban tényleg nem dolgoztak, bementek a barakba és elvoltak.

Nekem apám mindig azt mondta, hogy ha télen megálltok, akkor a lábatokat mindig mozgassátok, ne hogy megfagyjon!

Ugyanis ő, az első világháborúban fogoly lett, vagyis az apja helyett ment el trén-kocsisnak, és a Kárpátokban megfagyott a lába.

Erre emlékezve a szavát be is tartottam, mozogtam, dolgoztam. A svábok meg csak ott álltak, s nem dolgoztak. Alapjában én vidám és érdeklődő természetű voltam, ami hozzásegített a kint töltött évek elviseléséhez.

Még az emberek salakanyagát is megnéztem. És megállapítottam, hogy attól a borzasztó étkezéstől  a salakanyaga az embereknek az állatokéhoz hasonlóan törekes volt. Nem is tudom, hogy a szervezetünk hogy bírta ki három éven keresztül !?

Én, a kintlétem alatt végig a kőművesek mellett dolgoztam. És akkor, már Német országból jöttek haza orosz nők. De őket sem engedték a családjukhoz haza,

hanem hozzánk helyezték a lágerbe, ahol ugyanolyan foglyok voltak mint mi.

Azért nem engedték őket haza, hogy ne tudják elmondani, mi volt Németor –

 

-  20  -

szágban. Elmondták nekünk ezek az orosz nők, hogy Németországban szombaton ők szabadok voltak, sétáltak.

Volt egy munkacsoport vezető, a „Kancsi”.Kancsal volt a szeme, azért hívtuk így.

 Nyilván a vezetőnek igyekeztünk megfelelni. Az orosz nővel is cinkossá váltunk, egymásnak segítettünk, hogy minden rendben történjen. Tehát ezek a nők rendesek voltak velünk. Egyszer megkérdezte az orosz nő tőlem:                                                –Mi az hogy Kancsi ?

Erre kancsalul néztem, s akkor azonnal rájött a huncutságra, és ezután ő is így nevezte a munkacsoport vezetőt. Cinkossá váltunk s jókat nevettünk.

 

Ancika néni: Mi nagyon sokat fáztunk a fogságban, hiszen nagyon hideg volt, és a ruházatunk is hiányos volt. Egy idő után, kaptunk pufajkát /vattakabát/, ami védelmet nyújtott. Abban úgy néztünk ki, hogy az itthoniak nem ismertek volna fel

benne. Gizi meg úgy le volt fogyva, hogy a nadrág is lógott rajta.

 

Gizike néni: Ennek ellenére igyekeztem nem elkeseredni. Amikor sírtak a nők a barakkba –már említettem is – bementem és emelt hangon mondtam nekik               – Mit bőgtök, azt a kis vizet is kieresztitek magatokból, ami még van !? Fog még a történelem rólunk szólni, ha innen egyszer hazajutunk .

És akkor az elkeseredettek is egy kicsit vidámabbak lettek.

Már tettem említést róla, hogy volt egy magyar Nagymarosi származású Flamig Feri nevű láger parancsnokunk, akire mindenki, még a saját falubeliek is nagyon haragudtak, mert végtelen gonosz volt velünk. Az orosz tisztek rendesebben bántak velünk, mint ő. Dornbach Mariska a konyhán dolgozott, a konyha nacsalnik meg lengyel volt. Egyszer szabadnapos volt Mariska és kiment a bazárba. Összeszedte a még eladható holmikat, és eladta. A kapott pénzen cukrot, olajat, kávét vett. Mikor haza jött berakta a fejünk alá, mert mi dolgozni voltunk a telepen. Mikor

haza jöttünk, semmi nem volt a fejünk alá tett árúból. Ismeretes volt, ez a Flamig összefogott Paulával meg Mancival és ellopta a mi keservesen megvásárolt élelmünket. De akkor még ráfogták Ancikára meg Mariskára, hogy ők a konyhából loptak. Ez lehetetlen volt, mert a konyhafőnök a lengyel, mindig zárta az élelmiszer raktárt. Rendes ember volt, Ancikáéknak időnként adott egy kis ételt, de lopásról szó sem volt.

Mi is elmentünk néha éjszaka segíteni a konyhára krumplit pucolni. Olyankor mindig főzetett nekünk egy nagy sepenyő krumplit, ami végtelenül jól esett.

Kitudta a Flamig, hogy mi kapunk időnként a konyhafőnöktől főtt krumplit, és mint feljebbvaló kikövetelte, hogy neki is vigyünk. Ezt megtudta a konyhafőnök, és megtiltotta, hogy vigyünk neki, mert ő is haragudott erre a gonosz magyarra.  De titokban csak vittünk, mert féltünk a bosszújától.

-  21  -

Ancika néni:Ehhez én is szeretnék hozzáfűzni egy-két dolgot. Mi a konyhán dolgoztunk Mariskával. De ahogy Gizi említette, eladtuk a ruhánkat és amit vettünk

rajta a fejünk alatt  tartottunk. Egyszer az a szemtelen Flamig  iszonyatos ordítást rendezett, a reggeliző emberek előtt, hogy azért nem édes a tea, mert a konyhások ellopták a cukrot, meg azért nincs olaj az ételen. Hát látjuk, hogy amit a fejünk alatt tartottunk kis cukrot, olajat, azt kiszedte és a kiadó ablakba rakta, mintegy bizonyítékul, hogy azokat nálunk találta. Ezeket ordította.

 

Majdánné: Hány embernek főztek a konyhán ?

 

Ancika néni: Azt én nem tudom, azt viszont igen, hogy olyan nagy volt a katlan amiben a leves készült, hogy meg lehetett volna benne fürödni. Sőt kettő katlanban készítették. Egy másikban pedig a kása fölt. A szakácsok a lágerben lévő emberekből kerültek ki, nők is férfiak is egyaránt. Nem számított, hogy milyen nemzetiségű volt, össze voltunk szokva, elfogadtuk a főztüket. Éjszaka is dolgoztunk. Amikor vagdaltuk az ételhez szükséges káposztát, bizony néha az újunkat is bevágtuk. Olyankor aztán mindjárt felébredtünk a fáradságból.

 

Majdánné: Ez Sztalinóban volt ?

 

Ancika néni:  Igen, de mi másik lágerben is voltunk, főleg akkor, amikor már hazafelé készültünk.

 

Gizike néni:  De ne hogy azt gondoljátok, hogy a kásával jól laktunk, hiszen az  adag egy evőkanálnyi volt. Ez árpakása,búzakása volt, amire némi zsíradékot, vagy rozsdaszínű rántást csöpögtettek, nem ám húst ! A  leves  szinte mindig lekaszált sóskából volt, amit az út széléről lekaszáltak, azt összevagdalták és megfőzték, így ettük a mahorka levest.                                                                                          Utolsó időben történtekről jut eszembe más dolog. Kőművesek mellett dolgoztunk A kőműves mester mondta az orosz nőknek, hogy menjenek el vízért, de  „Kiszella” azaz én is menjek velük.Vállra kellett venni a rudat, ráakasztva a két vödröt, de én majd bele haltam. Soha nem tudtam a vállamon cipelni semmit, és ráadásul jó messzire kellett menni.

A két orosz nő letette a két vödröt, leültek

- Kiszella, tózse ! Én is leültem melléjük. És ők elkezdtek beszélgetni oroszul,

hogy holnap reggel kapnak szalonnát,kolbászt, tejet.

Egy idő után, csak nem tudtam megállni szó nélkül.Összeszedtem minden orosz

tudásomat és mondtam nekik:

-         Pacsolaj pasol, kasdigyin havol.havari zavraguda, Policsálun  masló, saló,

-         22 -

kolbász  havari balsój….. A két nő hempergett a nevetéstől. Azt mondták                 -Pravda, pravda ! Tehát nem gondolták, hogy valamelyest értem őket, illetve nevettek az  összeszedett orosz beszédemen. Amikor visszamentünk a vízzel, elmondták a kőműves mesternek is, aki nagyon nevetve intett                                    - Igyi szudá Kiszella !                                                                                                  - Na sto – mondtam-, mit akar már ?

-         Ugye a rosszat hamar megtanuljuk, akár milyen nyelven is hangzik el ?

 

Majdánné: Megtanultak oroszul ?

 

Gizike néni: Elég jól megtanultam, én már olvasni is tudtam oroszul, a névsort is én olvastam. Sőt a ragozás is igen jól ment. De a társaim lebeszéltek a tanulásáról, valószínű a fogság miatti ellenszenv miatt.  Engem érdekelt a nyelvük, mert meg akartam érteni az ő beszédüket.

Juliska néni:Én hallani sem akartam hogy oroszul beszélnek a közelemben.

Bár az ott töltött évek alatt belém sulykolódott néhány szó, de nem szerettem.

Gizike néni: Én egyszer olyat csináltam, hogy ha engem akkor meglátnak talán főbe is lőnek.

Gyülekeztünk az asztalos műhely előtt. És ott volt egy nagy kép, amely Sztálint ábrázolta.A kép leesett, és valaki bevitte az ajtóval szembe lévő gyalupadra.

Beléptem, csak  Hans volt ott. És én a képet leköptem. Így is éreztem, hiszen ő volt az oka, hogy mi a lágerben voltunk.

Abban a pillanatban le is töröltem, mert éreztem tettem súlyát. De szerencsére más nem látta.

Első évben  elvittek  bennünket a moziba ! Emlékeztek rá ?  És a moziban Lenin életét vetítették. – Ezek oktondik, hát miért visznek minket moziba ?

Képzeljék el a valóságot mutatták be nekünk.

 

Laci bácsi:  Képzeljétek, épült egy új láger, ahová Németországból hozták haza az orosz foglyokat. Nagyon vagányak voltak, kiöltözve, kihízva, pokrócokkal. Elkezdtek velünk viccelődni, majdnem gúnyolódni. Aztán mondtuk nekik - Majd egy félév múlva beszélgessünk együtt ! Ugyanis teregették a finom takarókat, ruhákat, azt hitték ez mindig így lesz.

Egy idő után a gyárban találkoztunk, és akkor már köpködtek, morogtak. Ugyanis már eladták a mozdítható finom dolgaikat, mert nekik is ki kellett egészíteni a napi étel adagot.

Majdánné: A német hadifogságból hazatért oroszok miért lágerbe kerültek, miért nem haza mentek ?

 

 

-  23  -

Laci bácsi:  Nem engedték őket haza, mind megfigyelésre, lágerbe került. Két évet töltöttek a jólétben a németeknél, s haza jöttek a szegénységbe. Nem lázíthatják a szegény népet, ezért voltak lágerbe.

Volt egy ilyen srác, aki két hét szabadságot kapott. Kérdeztem                                     – Mit flangálsz itt, miért nem mégy már haza ?                                                               - Haza  sem érnék két hét alatt. Inkább maradok a lágerben. Egyébként építettek nekik munkáslakást, azok nagyon jók voltak.

Ancika néni:  Valóban oda jöttek a nők is a német fogságból. A mi lágerünket kiürítették, mert akkor mi már tudtuk, hogy rövidesen haza jövünk. Jöttek ezek az orosz fogoly nők kifestve, hozzánk képest szép ruhában, a mi helyünkre. Mi

kinevettük őket, mikor mondták, hogy mennek spacírozni = sétálni, hiszen rövidesen mentek helyettünk a bányába dolgozni.

Aztán mi onnan eljöttünk, nem tudjuk, hogy milyen lett a sorsuk.

 

Más: Volt egy Kuznyicov nevű tiszt, aki azt mondta, hogy lehet hazára levelet írni. Írjuk meg, és ő elviszi a Stalinói postára, és akkor biztos, hogy Magyarországra megérkezik. Sajnos nem nagyon hitt benne senki, ennek ellenére én megírtam a levelet, odaadtam Kunyicovnak, hogy adja fel.

Egyik alkalommal megyünk haza munkából, amikor a lágerben lévő társaim

kiabáltak:

– Gyere már, gyere már, leveled van Magyarországról,   Kuznyicov most hozta meg !

Társaim biztattak, hogy bontsam fel, bontsam fel. De megláttam apuka szép írását, és egy pillanatra megdermedtem.

-Ha ezt apuka címezte meg, akkor él ! – jöttek elő gondolataim. Ugyanis amikor eljöttem nagyon beteg volt, és nem tudtam róla, él-e hal-e?

Csak sírtam, sírtam, nem bírtam felbontani, elolvasni. A többiek kivették a kezemből, és ők olvasták el, melyből megtudtam, hogy apuka él,  Mariska férjhez ment, és Erzsébet téren lakik. Gondolkodtam,  - Hol lakhat ő Erzsébet téren? Pesten hol van Erzsébet tér ? Ugyanis az udvarlója gazdász volt. Töprengtünk a levél fölött, amikor Paula néni megszólalt:

-Gyerekek, nem csak Pesten van Erzsébet tér, Kápolna után a hármas út mellett. Tényleg igaza volt.

Majdánné: Ahol több testvér volt egy családban ott mi alapján választották ki, hogy kit vigyenek el ?

Ancika néni: Hát a korunk szerint. Hárman voltunk a gyűjtőn: a nővérem,a hugom

 

 

-  24  -

meg  én. Még Kálban is ott voltak. A nővéremnek fájt a lába. Valaki jó szándékú ember segíthetett be abba, hogy  mind a hármunkat ne vigyenek el, csak engem. Én nem is forszíroztam,  őket hogy engedték vissza.

 

Gizike néni: Hála Istennek, hogy a nővérem Irmát nem vitték ki, mert  nem élte volna túl / már 10 éve  1996-ban meghalt/. Ő csendesebb volt, nem volt vidám természetű, mint én, így nehezebben is viselte volna a kinti életet.

 

Majdánné:  Mi volt az, ami Gizike néniben tartotta a lelket, hogy kibírja a megpróbáltatást, megaláztatást?

 

Gizike néni:  A hit ,az imádság , meg a haza !  Nekem akkor sem jutott eszembe, hogy meghalok, hogy nem jövök többé haza, amikor nagyon beteg voltam. Tudtam, hogy nekem a Magyar hazában a helyem!

Ancika néni: Tavasz volt, virágoztak az akácfák, amikor te nagyon beteg lettél.

A férfiak ették az akácvirágot. De én nem mertem enni, attól féltem, hogy megint hasmenést kapok. Egyszer jöttek szólni, hogy Gizi nagyon beteg, vigyem haza, kiérjem fel a magas parton. Annyira legyengült, hogy jártányi ereje nem volt. 

Vállamra támaszkodott és úgy segítettem, számoltam, hogy  egy-kettő,                     egy-kettő, Gizi lépjél ! De képtelen volt járni. Végül nehezen behúztam a helyére, mert ha elesik, nem bírom felállítani. Hasmenése volt, meg az epéjével is gond volt, teljesen legyengült.

Gizike néni: Emeletes házat építettünk. Szilkével: sorogjával hordtuk a követ az emeletre, azt hittem megszakadok bele. Éjszakai munkából jöttünk innen haza, és

disznóparajt szedtünk, azt főztük meg ételpótlásnak. Ugyanis a kemény munkához kellett volna az energia.                                      

S valószínű ettől lettem olyan beteg. Mai napig ha meglátom a disznóparajt, felfordul a gyomrom tőle, úgy megutáltam.

 

Majdánné:   Mikor tudták meg, hogy hazajöhetneknek?

 

Ancika néni: Nem is tudom, akkor mi már nem számoltuk az időt. Amikor átléptük a magyar határt gyűjtő táborba vittek bennünket Debrecenbe, egy nagy kaszárnyába, ha jól emlékszem.

 

Gizike néni: Mármaroson is kivagoníroztak bennünket a hazafelé vezető úton. Ugyanis a vágányt át kellett váltani az oroszról a magyarra.

Ancika néni: Debrecenben, a kaszárnyában várakoztunk, és terelték át a szerelvényeket kiderült, hogy minket hátra hagytak. De egy egész szerelvénnyel

-  25  -

magyar katonák is jöttek haza. Ők a vagonokban voltak, de mi hátul voltunk, hogy ne lássanak.

Itt fogadás volt, nagy csinnadatrával. És minket egy másik úton tereltek be a kaszárnyába,  ne lássák, hogy nők is voltak odakint. Ugyanis nagyon soványak, ápolatlanok voltunk, rosszul néztünk ki,  szégyelltek bennünket.

 

Majdánné: Együtt jöttek haza, vagy külön-külön?

Ancika néni: Együtt jöttünk, akik egy lágerbe voltunk. Debrecenben már nem őriztek olyan komolyan bennünket.

 

Gizike néni: Valamennyi Kompolti nem egyszerre jött haza, Juciék egy hónappal később.

Mi 1947 július 23.-án értünk haza.

Majdánné:  Hová kerültek a vagonok amelyikkel hazaértek ?

Gizike néni: Nyilván az ott maradt a Debreceni állomáson, már nem vitt embereket a nagy orosz mezőre! Ott adtak egy ötforintost. Örültünk neki s tanakodtunk, vajon mennyit ér most itthon az öt forint. Debrecenből már rendes vonattal jöttünk haza Kálig.

Amikor magyar területre Debrecenbe értünk, elősször ettünk  3 év után magyar ételt. Lekváros tésztával fogadtak bennünket. A tésztán úgy nézett ki a lekvár, mint a kocsikenőcs, de az olyan finom volt, amit elmondani nem lehet. Hazai volt!

Majdánné:  Vonatjegyre kapták a pénzt?  Ruhát is adtak?

Gizike néni: Nem, nem! A vonat ingyenes volt a hazautazáskor. Ruhát  nem kaptunk, abban utaztunk, amit még kivittünk és megtartottunk magunknak. Egyet eltettünk, mert odakint ha sikerült, kimentünk a közeli Makevkán lévő „cerbátba” templomba. Ez egy gyönyörű orosz templom volt.

Egyébként amikor Debrecenbe értünk, a vagonba maradtunk. Másnap kihallgatásra vittek bennünket, ahol elmondták, hogy visszakerülhetünk a lágerbe, ha nem óvatosan beszélünk a Szovjetunióban velünk történtekről !                                          

Majd megkaptuk az   Elbocsátó levelet  „IGAZOLÁS hadifogságból hazatért részére” /mellékelve/, és utána mentünk a haza induló vonathoz !

Majdánné: És akkor hogyan tovább a hazavezető út?

Gizike néni: Debrecenben felszálltunk a haza induló vonatra mi a kényszermunkából hazatérők. Erről Füzesabonyban száltunk le, mert megvendégeltek bennünket, majd ezután indultunk Kálba.

 

Majdánné?  Gizike néni első tuja Kompolton hová vezetett ?

Gizike néni:  A Templomba!

 

-  26  -

Amikor a káli állomásra begurult a vonat, a kompolti templomban megkondult a harang, és amíg oda nem értünk az mindig szólt.

Majdánné:  Hol voltak a hozzátartozók?

Gizike néni: Nekem apukám a káli állomáson várt, a nővérem és anyám pedig a füzesabonyi állomásig jöttek elém.

Még azt mondta Gyura Margit néni, hogy Marit /az anyámat/ miért engedték el

Füzesabonyba?

 Ugyanis valaki azt írta haza, hogy az egyik Póser lány meghalt, azt hitte az én vagyok! De végül is kiderült, hogy az Juliska volt. Ő szegény soha nem ment koldulni, sem lopni, és egyszer csak nem bírta tovább: meghalt. Egyik este hazament a munkából, és krumpli héjat főzött magának, Azt megette, és a legyengült gyomra, szervezete nem bírta megemészteni a krumpli héjában lévő mérget. Nagyon éhes volt, ezért vetemedett a krumplihéjra.

Pedig neki, Harangozó Mariskával együtt jó helyük volt. Ők takarították az orosz

fiatalok lágerét.

Nagyon be kellett osztani azt a 60 dkg kenyeret! Nekünk az volt a szerencsénk, hogy a velünk lévő Dornbach Mariska öregebb volt, irányított bennünket. Nem

adta a kezünkbe mind a 60 dkg kenyeret, ő beosztotta nekünk és neki volt igaza.   Mondta is az egyik Nagymarosi, vagy Zebegényi ember, aki rosszul beszélt

magyarul:

- Póser Juliska rosszat csinált !  Ő mondta meg, hogy mit evett.

Amikor bementem már rosszul volt, és azt mondta nekem Juliska:                                     - ott a kenyerem edd meg!

Mellettem feküdt. Éjszaka hallottam, hogy mozgolódik. Felkeltem, s akkor  Mariska is odajött, de pillanatok alatt  meghalt Póser Juliska.

 

Majdánné:  Hová temették?

 

Gizike néni: oda temettük a lágerbe. De csak én mehettem ki, amíg eltemették. A lágerben neki készült először koporsó, a többit pokrócba tekerve elásták.

Ancika néni: Reggel, amikor mentünk a lágerből munkába, akkorra már összeszedték azokat a halottakat, akik éjjel haltak meg. Kiskocsira rakták őket. Egy                                                 

másik úton meg a német katonák hozták a holtakat, de ők koporsóban úgy, hogy két katona húzta, kettő pedig tolta a kocsit.

Vittek magukkal lapátot és ástak sírt. Ennek a négy embernek az volt a dolguk, hogy egy embert eltemettek, majd kiástak egy sírt a következő halott számára. Másik lágerben éltek, ők is foglyok voltak a sváb mivoltjuk miatt. Találkoztunk velük, de nem köszöntünk egymásnak.

 

-  27  -

Mi német foglyokkal egy lágerben   sosem voltunk együtt.  A németek mesterembereknek adták ki magukat, így könnyebb munkát tudtak vállalni, mint

például az asztalosok.

Mi Kompolton már el voltunk magyarosodva, hiszen az ősök Mária Terézia idejéből származtak. Voltak velünk akik sváboknak vallották magukat, de azok Jugoszláviából jöttek és tudtak magyarul. Továbbá román ajkúak voltak Erdélyből, de ők a németet is jól beszélték. Különböző nemzetiségűek voltak a lágerben. Tudtuk egymásról, hogy honnan jöttek, de nem barátkoztunk egymással, csak a kompoltiakkal. Szükség volt a megértésre, mert így segítettünk egymásnak.

Majdánné:  Félt attól, hogy többé nem jön haza?

Ancika néni: Nem, nekem soha nem volt eszembe, hogy én nem jutok vissza magyar földre!

Mi el voltunk látva meleg ruhával, mert otthonról eleget hoztunk, így nem fagytunk meg. De a  zebegényieknek csak az a ruhájuk volt amibe kijöttek, hiszen ők  Kálig több napon át gyalog jöttek a januári hidegben. A cipőjük elkopott a hosszú úton, ruhájuk meg már akkor is kevés volt.

Nekem azért volt sok holmim, mert a gyűjtőben a húgom is meg a nővérem is ott volt, de ők itthon maradtak, csak engem vittek el. Így az ő ruhaneműjük, sőt dunnájuk is az enyém maradt, s azt vittem magammal. Majd bele szakadtam a cipelésbe, de később sokat eladtam, hogy ennivalót tudjak venni belőle.

Miránk Dornbach Mariska nagyon vigyázott, anyáskodott felettünk, törődött velünk. Ő idősebb és tapasztaltabb volt nálam, és én hallgattam rá. Nagyon hálás vagyok neki, nagy része volt abban, hogy túléltem ezeket a borzalmas éveket!

Sajnos Ő már nem él.

Majdánné:   A nevük miatt szenvedtek, nem akarták magyarosítani?

Gizike néni:  Voltak akik megtették, Pálmai, Putyi, Jakus is magyarosította. Na és mire volt jó, milyen haszna lett belőle?

Hidd el Margó, hogy ha a német, nem viszi ki az oroszokat fogolynak, akkor az orosznak sincs annyi esze, hogy minket kivigyen.

                                              

Majdánné:  Végül is az egész kihurcolás oka az volt, hogy a németek elvesztették a háborút. Nyilván a háború során pusztításokat végeztek orosz területen. Az oroszok pedig az ország helyreállítását úgy képzelték el, hogy német emberek ingyen munkájával hozzák helyre azt.

És erre úgy jöttek a képbe a kompolti emberek, hogy német nevük volt. Az ősöket Elzász környékéről telepítették Kompoltra.

Gizike néni említést tett, egy gonosz zsidó nőről is. Hogy került ő oda?

Gizike néni: Ő ott  nacsalnik volt, amikor jöttünk haza s olvasta a névsort. Az én nevem például úgy olvasták fel, hogy Gizella Póser Benijanovics.  Az én nevem

-  28  -

nehezen voltak érthető egy orosz szájából.  Ha nem jelentkeztünk azonnal nevünk hallatán, úgy üvöltött velünk ez a nő, hogy az félelmetes volt. A sok ember között az orosz szájából hallani a nevünket nem volt egyszerű. Nagyon kellett figyelni, hogy oda juss abba a kocsiba ahová szeretné.   Azt is mondta, ha nem mondjuk meg, hogy beteg van a vagonban, akkor az ottani parancsnokot viszik el, és nem jöhet haza.

Ez a nő Oroszországban élő zsidó nő volt, aki nagyon kardos személy volt.

Amikor elindult – már hazafelé -a hosszú szerelvény - azt gondoltuk, hogy már kapunk ennivalót, ugyanis sok élelmet raktak fel. És tudod mit adtak ? Dézsába főzött kukoricakását. A rendes élelmet az orosz katonáknak adták.

Elaludtunk miután tele lett a gyomrunk a kásával. Reggel olyan szag volt a vagonban, mint a disznóólban mivel erjedt a gyomrunkban a kukoricadara. Ezt nem lehet elmondani, csak átélni!

Majdánné: Mennyi időnként állt meg a szerelvény?

Gizike néni:

Egyszer megállt a vonat. Köles Bözsinek még volt rubelje, ugyanis valamit eladott és abból szerezte. Boltot láttunk a sínek közelében, és ő valamit venni szeretett volna. Egyszer csak jelzés nélkül a szerelvény elindult,  mi meg szaladtunk utána, mert ha lemaradunk? Éppen csak fel tudtunk a vagonra kapaszkodni.  A Jó

Istennek köszönhetjük, hogy a mozgó vonatra fel tudtunk szállni. Ez tehervonat volt. Végülis megállt a szerelvény amikor látták, hogy emberek futnak utána.

Laci bácsi:

A Mármarosi szigeten a nyit pályán megállt a szerelvény.Hajnal volt. Kiszúrtuk, hogy a kertekben gyönyörű almák vannak a fákon. Egyszer jön a paraszt ember, aki

magyar volt. Sajnáltam, de szedtem egy csomó almát a kertjéből, hiszen nagyon éhesek voltunk. Herbai Jani látta nálam az almát és mondta, hogy ő is elmegy szedni. Mondtam neki, hogy már ne menjen. De ő elment tejért a házakhoz.

Nem hallgatott ránk elment és ott is maradt, a vonat elindult. Majd csak egy hónap múlva jött haza.

Viszont az almaszerzeményemmel Debrecenig kitartottam, addig rágtam és az éhségemet csillapítani tudtam.

Ancika néni:  Már egy éve kint voltunk, amikor egyre inkább a vízhiány nagy gondot jelentett. Nem lehetett pocsékolni a vizet. Mondták a férfiak, hogy menjünk az erdő felé, ott van víztározó. Elmentünk vagy  hatan, de hosszú távon még fák

se nagyon voltak. Azt gondoltuk becsaptak bennünket. Majd hosszú gyaloglás után végül megtaláltunk a  víztárolót. Örültünk, hogy meg tudunk mosakodni  bő

vízben. Vetkőzünk, egyszer csak szemben orosz katonákat láttunk meg, köztük a láger parancsnokot, akik orosz nőkkel fürödtek  mezítelenül.  Dornbach Marika

mondta is:

-  29  -

– Gyerekek gyorsan mosakodjatok meg és fussunk innen, mert baj lesz!

De azért alaposan megmosakodtunk, ha már ilyen messze eljöttünk a bő víz reményében.

A láger parancsnok megismert bennünket.  Intett, hogy menjünk mi is oda, de mi nem mentünk.

A láger a vízforrása nehézkes volt, így fürdési lehetőségünk nem volt. Egy ideig Mariskával az orosz lágerben takarítók voltunk. Ott már vezetékes víz volt

De ott is csak este tíz órakor nyitották meg a vízcsapot. Ott ritkán meleg víz is folyt a csapból. Nekik zuhanyzási lehetőségük volt.

A kenyérelosztóval egyszer én is rakodóként elmentem a pékségbe, egy kis plusz kenyéradag reményében. Felültünk a lovas kocsi végébe, és lábunkat lógatva kocsikáztunk.

Gizike néni: Egyszer kimentünk a temetőbe. Valószínű Mindenszenteket tartottak.

Tele rakták a sírokat kásával, kalácskákkal, apró süteményekkel. Majd jött a pap, náluk a „pópa” és megszentelte a síron lévő ennivalót. A szertartás után először ő vett a megszentelt ételből. A sírtulajdonos pedig a többit szétosztotta.

Majdnem egy fél napot vártam egy kanál kásáért, fájdalmasan nyújtottam a kezem, hogy csak adjanak valamit.

Laci bácsi: Az oroszoknál ez egy szokás, amikor telerakják halottaik sírját mindenféle étellel. Azt megszenteli a pópa, majd közösen elfogyasztják. Azért viszik a sírra, hogy a halottjuk ne éhezzen.

Mi is kimentünk, mert tudtuk, hogy kapunk a sírokon lévő ételből. Elmondhatom, hogy az orosz népnél vallásosabb és jobb szívű ember a világon nincs!

A fiatalságuk nevelésében már hiba csúszott. A háború megkeményítette őket.

Egyebet sem hallottak csak azt, hogy „Nyemci kaput, nyemci kaput !  vagyis

A németeknek vége!

Én nem jöttem haza az első transporttal, mert a Mármarosszigeten levettek a vonatról, ugyanis vérhast kaptam. Bevittek a kórházba. Olyan helyre kerültem, ahol régi  foglyokat kezeltek. Orosz doktornő kezelte őket. Olyan soványok voltak, hogy

a fenekükön már csak bőr volt. Úgy dobálták őket, mint gyerekek a bábut. Ebben a szobába kerültem én is, ahol magyar orvos volt. Egy hét után mondtam az orvosnak, hogy engem tegyen ki innen, mert itt halok meg a szagtól. Vasárnap volt

s mondta az orvos, hogy sétálgassak a folyosón.                                                      Az erdélyi magyarokat, katonákat ekkor már nem vitték be Debrecenbe, ők visszamaradtak Romániába. Ugyanis korábban magyar területre vitték az oroszok a romániai katonákat, és onnan mentek vissza Romániába.

 Mármarosszigeten a székely asszonyok hordták a jó becsinált levest, meg a tyúkhús-marhahús levest a kórházban lévő betegeknek. Vasárnap, ahogy ott sétáltam a  folyosón, az egyik asszony –látva milyen rossz bőrben vagyok –

-         30  -

megkérdezte tőlem:

  - Elfogad egy kis húslevest ?   Hát bizony elfogadtam. Én, amikor megettem éreztem, hogy ez vérré vált bennem, visszajött az erőm, jobb lett a közérzetem. Megcsókoltam az asszonyt, meg a férjét örömömben, mert tudtam, hogy most már megmaradok!

Amikor haza jöttem, előlem el kellett zárni az ételt, mert nem tudtam magamnak parancsolni. Evőkanállal ettem a zsírt.

Mint említettem, én nem a transporttal jöttem haza, hanem egy hónappal később,

augusztusban egy egészségügyi vonattal. A Mármarosszigeten mintegy 600embert szedtek össze.  Ott katonazenével kisértek ki bennünket az állomásra, a civilek meg dobálták be a vonatba a kiflit, meg más ennivalót, ahogy sort álltak két oldalt a peronnál.

Egyébként Mármarossziget egy gyönyörű város volt. Ez kereskedelmi központnak számított. Ott volt a borkereskedelem útvonala.

.

Ancika néni: Mi is voltunk hazafelé a Mármarosi gyűjtőbe. Tényleg minket is katonazenével köszöntöttek. Sokan voltak szép tiszti ruhában. Mi meg a kis koszos motyónkkal lesoványodva kullogtunk a vagonok felé.

Laci bácsi: Nekem a csajkám maradt meg, amit haza is hoztam, egészen Füzesabonyig. Ott, amikor leszálltam a vonatról, hozzá csaptam a vonat kerekéhez,

Nyilván nagy csattanás lett. Abban a percben két rendőr már ott is volt. Ott várakozott egy Kápolnai asszony, aki valamilyen Ritter gyereket várt, és tőlem

Kérdezte láttam-e a fiát. Végül is ők mentettek ki, mert a rendőröket ők csitították - Nincs baj !  mondták nekik.

Majdánné: Az elbocsátó levél hadifogságról szól, tehát hadifoglyok voltak?

 

Laci bácsi: Igen, de a mi státuszunk különleges megítélésben volt, mert az ENSZ által nem voltak ellenőrizve az orosz lágerek. A halottainkat is ki kellett lopni a lágerből és szanaszét erdőkben, itt-ott kellett elásni, mert a láger területén nem hoztak létre egy temetkezési helyet, pedig lett volna rá mód.

A mi lágerünk egy gyüjtő láger volt, ahol voltak bácskaiak, erdélyi szászok. A tolmácsunk is erdélyi szász volt, aki képviselte a mi érdekeinket. Szükség volt rá.

Télen csákánnyal kapartuk a jeges földet. Három ruszki felügyelt bennünket a púpos egy fiatal 28 éves és még egy. Volt nekik olyan 8-as gömbvasból görbebot                                            

csinálva. S azzal ütögette az emberek hátát, -dava,davaj szavakkal. Mondtam, ha nekem a hátamra üt én visszaadom. A harmadik kör után odaért hozzám, és engem is hátba csapott. Én meg a csákányom nyelével úgy megütöttem, hogy a jeges földön elesett. De abban a percben már futottam is. Annyi erőm volt, hogy az ablakon kiugrottam. A portás be sem tudta fejezni kérdését, azt hogy –kudá?

-  31  -

mert őt is fellöktem.

Rohantam a lágerben lévő tolmácsunkhoz. Elmondtam mi történt. Erre a tolmács

- Fel kell menni a „Kicsihez”. Ő egy félszemű alacsony ukrán ember volt. Éppen

borotválkozott. Elmondtam mi történt. Ő perfekt beszélt németül, kicsit védett minket. Megtörölközött és lejött velünk. Vigyázba állította az orosz őröket, és kér-

dezte mi volt. Ők azt mondták, nem akarunk dolgozni. Erre a félszemű fellökte a tűzkosarat, amiből a parázs a púposhoz repült. Azt mondta nekik:                             - Ha még egyszer előfordul ilyen eset akkor titeket vitetlek el Szibériába, majd sarkon fordult.

Én megint oltalomért fordultam a tolmácshoz:

– Ejter úr, ezek engem kinyírnak!

Megfordult a hadnagy – a félszeműre haragosan nézett és újból megfenyegette őket- Ha ennek az embernek bántódása esik, én lelőlek benneteket!  Azok meglepődtek, és többé nem bántottak, szólni sem mertek.  Kérdezték is a többiek, --- Hogy merted ezt megtenni?

Majdánné: Sokat álmodtak azokról a szörnyű évekről?

Gizike néni: Én rettenetesen sokat álmodtam. Olyan artikulátlan hangokat adtam ki, hogy saját hangomra ébredtem fel. Álmomban állandóan bújtam, még a trágyadomb alá is.  Férjem Pista gyakran költött                                                            – Gizi, Gizi ébredj, mert rosszat álmodtál!

És amikor felébredtem, teljesen ki voltam merülve.

Majdánné: Az itthoniaknak gyakran meséltek a „Malenkij Robotról” ?

Juliska néni: Nem, nem meséltem én senkinek, minek elmúlt, nincs értelme felbolygatni az emlékeket.

Gizike néni: Én sem meséltem még a gyerekeknek sem.Talán Zsuzsinak mikor itthon volt egyszer meséltem és neki fel is tűnt - Édesanya még ennyit soha nem mondott a múltról, mint most.

De minek is mondjam, ne adjam a bánatot, elmúlt és kész!

 

Juliska néni:  Én csak Gulyás Bözsikével beszéltem erről. Ha vele utaztam, mindig Oroszországot beszéltem neki.  Hozzátettem, Bözsike  Nem a három év, ami abban volt az volt a borzasztó !!

Majdánné: Hány évesek voltak, amikor kimentek?

 

Juliska néni: Én 22 éves voltam, amikor vittek kifelé.

Laci bácsi: Én odakint töltöttem be fél év múlva a 18. évemet.

Majdánné: Laci bácsi már elmondta, hogy a bátyját azért nem vitték el, mert akkor éppen Budapesten volt. Juliska néniék esetében a testvérek kiválasztása hogyan történt?

 

-  32  -

Juliska néni: Nekem még két bátyám volt. Az egyik katona volt, akiről azt sem tudtuk hol van. Feri meg visszaszökött az oroszoktól, és amikor minket begyűjtöttek nem is mert előjönni.

Egyébként a kintlétünk alatt bizony a kutyahús egyesek körében kelendő volt. Csapatban mentünk, amikor Jancsi szalad utánam, és mondja - Buholcz néni kér egy kis kutyahúst?                                                                             - Nem kell nekem! Én nem ettem meg.

Gizike néni:  Ancika emlékszel-e a nagy macskafogásra? Ebben a Nagymarosiak voltak kiválóak! Az orosz tisztek megtudták, hogy fogják a macskákat. Egyszer sorakozót rendeltek el a tisztek körben az udvaron. Akikről tudták, hogy a macskát összefogják, azoknak körbe kellett menni az emberek előtt. Ezek a Nagymarosiak humorosak voltak, és amikor elénk kompoltiak elé értek, akkor elkezdtek nyávogni. Az oroszok meg csak néztek, hogy ez mi volt. Kuncogtunk magunkban.

Azt mondta az orosz tiszt, hogy ő tudja, hogy mi nagyon éhesek vagyunk, de ne fog

fogjuk meg a macskát, mert kell a saját embereinek.

Ezt nem lehet elmondani, hol sírtunk, hol nevettünk tehetetlenségünkben, szenvedésünkben!

 

Benne van a szervezetünkben az a sok megfázás, éhezés következtében kialakult elváltozás, ezt nem lehet sem a szervezetünkből, sem a lelkünkből kitörölni!

Nagyon sokan meghaltak odakint. Aki elvesztette önuralmát, reményét arról, hogy innen haza megy, az valóban meghalt. De aki bízott, annak nagyobb volt az esélye az életben maradásra. Emer Anci, már első naptól kezdve azt szajkózta, hogy innen nem megyünk haza, csak ha megszökünk. Én mondtam neki:                                        - Hány héten át jöttünk vonattal míg ide értünk s alig láttunk házakat. Akkor, ha megszöknél, meddig jutnál el, hogy jutnál haza?

Krasz Mari, Jancsa Mari meg ő megszöktek. Meddig mentek? A legközelebbi lágerig. A tisztek egymásnak jelezték, ha valaki megszökött, nyilván azt figyelték.

Majdánné: Végül Anci nénivel mi történt, haza jött?

 

Gizike néni:  Ha velünk marad, biztosan haza jött volna. A másik lágerbe maradt, ahol bányába dolgozott. És az utolsó nap a bányacsille rászakadt és meghalt. Ez a Vízer Józsi –a fodrász-testvére volt.

Krasz Mari és Jancsa Mari végül haza jöttek.  A hozzátartozók az állomáson várták őket.  Krasz Mari az állomáson mindjárt megmondta Anci anyjának, hogy a lánya meghalt. Annus néni őrjöngött az állomáson.

Mi Ilon néninek nem mondtuk meg, mikor haza jöttünk, hogy Tóni bácsi meghalt.

-  33  -

Ilon néni testvére is ezt javasolta. Amikor jöttünk az állomásról hazafelé a réten én apukának elmondtam, hogy kik haltak meg.  Azt mondta, hogy sem én, sem Ancika ne áruljuk el ezt a szomorú eseményt. Ilon néni ha meg tudja hogy meghalt Tóni bácsi, akkor nem örül nekünk sem, na és a bánat csak ott lesz. Mamáék ezt mind tudták.

Ilon néni elment a henteshez. Közben a fiának Muszka Margit néni megmondta, hogy meghalt az apja. Sírva várta az anyját a gyerek, és ő közölte a halálhírt. Ekkor eljött hozzánk és nekünk tapadt, hogy lehettünk ilyenek, hogy elhallgattuk férje tragédiáját. Én elmondtam, hogy miért. Nagy nehezen megnyugodott, és igazat adott nekünk

 

Majdánné:  Mikor jöttek haza?

 

Gizike néni:    1947. 07. 23

Ancika néni:   1947.07. 23

Laci bácsi:      1947.08.08.    

Juliska néni:   1947.09.14.

Mi a párommal később jöttünk, mint a többiek.

Debrecenben kaptunk 20 Ft-ot, meg a Nőszövetségtől egy-egy sárga zsebkendőt.

Mikor hazajöttünk senki meg nem kérdezte tőlünk, hogy 3 évig hol voltunk,

mit csináltunk.

Mi már egy berendezett házat hagytunk itt, ami a temető bejáratnál volt. Csak a szülők néztek rá, ugyanis féltek, hogy az oroszok beköltöznek. A férjem gyógynövénnyel kereskedett. A sok árú ott maradt, mert már nem  tudtuk eladni.

Hazajövetelünk harmadik napján a férjem elment a Tanácshoz lejelentkezni, hogy mostantól mi is Kompolton tartózkodunk.

Egyébként a három év borzalmairól senkinek nem beszéltünk. Egyedül a sógornőmnek Bözsikének mertem beszéni róla, ha együtt voltunk. El kellett

mondani, mert az a sok feszültség kikivánkozott belőlem. A sógornőmbe pedig

megbíztam, ezért ő volt akinek  el mertem mondani a három évben történtekről.

 

Gizike néni: Valóban nem beszéltünk a három év eseményeiről, mert féltünk.

Amikor Debrecenbe értünk, másnap kihallgatásra kellett menni. Ott megmondták, hogy a Szovjetunióban történtekről óvatosan beszéljünk, mert vissza kerülhetünk a lágerbe!

Figyelt személy lettem itthon, amelyre egyik ismerősöm hívta fel a figyelmem.

Én templomba járó hívő ember voltam, vagyok. Amikor hazajöttem, felkértek a templomban, hogy legyek Rózsafüzér- anya. Vagyis a rózsafűzért végzők havonta

 

-  34  -

cserélték az olvasóhoz járuló képet ez a titok csere. Ezt nekem kellett összegyűjteni, majd elsővasárnap kicserélni, kiosztani a képet. Egy jóakaró, már

jelentette, hogy Póser Gizi valamit osztogat a templom előtt. Esze nem volt hozzá, hogy az mi, de áskálódni ellenem, arra igen.

 

Majdánné: Beszélgetésünk során visszatérő gondolatokat  mondtak el  szíveskedjenek megismételni !

Laci bácsi: Amit a németek leromboltak, azt nekünk fel kell építeni! Ezért visznek ki bennünket Oroszországba.

Gizike néni: Ami velünk történt azt elmondani nem lehet,  csak átérezni, mert olyan nagyon nagy volt amit szenvedtünk az éhségtől !

Juliska néni: Nem a három év, hanem ami abban volt, az volt a borzasztó.

 

Ancika néni:  A vége felé már kijártunk a városba. A beteg asszonynak meg a

katonának –ez egy házaspár volt- volt egy iskolás gyereke. Az öreg mama ápolta

Mi, amikor kimentünk segítettünk nekik takarítani, felmosni. A segítségért adtak nekünk enni.

Amikor a beteg asszony meghalt halotti tort tartottak. Ezt imádság előzte meg. Mikor ők elimádkozták szokásaik szerint imájukat, kértük, hogy ezt mi is megtehessük, hiszen mi is hiszünk Istenben. Imádkoztunk magyarul a ..most segits meg Máriát… felállva, megfelelő tisztelettel, áhítattal. Nagyon szívesen fogadták tölünk ezt a gesztust. Én Köles Bözsivel voltam ennél a családnál a halotti toron. A temetésre nem mentünk el, mert nagyon messze volt a temető.

Más téma. Bözsi volt a párom a sorogjázáskor, amikor követ, téglát, fát kellett szállítani egyik helyről a másikra. Jól tudtunk együtt dolgozni, egymást védve.

Gizike néni: Lehet, hogy már említettem. Amikor Debrecenbe értünk és leszálltunk a vagonból, a munkás emberek egymás kezét fogva tereltek minket. A szürke

ruhások rendőrök voltak. Elmentünk a fürdőbe. A nyitott ablaknál egyszer csak

hallom, hogy valaki kiabál:

– Van-e itt Józsa lány ? Ancika válaszolt, hogy van. Ekkor bedobtak egy cédulát. Az volt ráírva, hogy a nővére férjhez ment, és Erzsébettéren laknak.

Ezután bevittek bennünket a gyűjtőbe, ahol szétszortíroztak bennünket. Másnap kaptunk először a három év után hazai ételt, lekváros tésztát, ami olyan jól esett, mint máskor soha.

Harmadnap fülkékbe vittek bennünket, ahol kihallgatás, vagy beszélő volt. Észen kellett lenni, hogy mit mondunk. Én például azt mondtam, hogy az oroszok jók voltak hozzánk, míg a magyarok tőlük rosszabbak voltak. Nem mertünk panaszkodni, rosszat mondani, nehogy visszakerüljünk.

Ott kaptuk az elbocsjtó levelet, meg 5 forintot.

-  35  -

 

Majdánné:  Utolsó kérdésem, hogyan sikerült visszaszokni az,

                    itthoni körülmények közé?

 

 

Laci bácsi: Olyan volt, hogy nem mertem az utcára kimenni! Nagyon furcsa volt itthon a kinti világ után. Pár napig nagyon rossz volt. Jéger Jani a harmadik szom-

szédunk jött felém, én meg menekültem előle. Ugyanis olyan nagy termetű ember lett belőle, amíg nem voltam itthon, hogy féltem tőle. Nehéz volt visszaigazodni a normális életbe.

Majdánné: A megélhetést ki biztosította?

Laci bácsi: A család tartott el talán fél évig is, 1948-ban kezdtem dolgozni a MÁV-nál, hídépítést végeztünk. A tanácson hónapok múlva jelentkeztem le. Igaz mondták, hogy hamarabb kellett volna megtenni, de senkinek nem hiányoztam.

Majdánné: Politikai megítélésüket hogy látta?

Egyáltalán nem érdekelt, nem foglalkoztam vele.  Az volt a legfőbb gondom,

Hogy az éhségérzetem kielégítsem. Itthon megebédeltem, kicsit később már nagymamám invitálására újra asztalhoz ültem, mert nem tudtam ételből mi az elég.

Két literes lábas töltöttpaprikát egy ültő helyemben megettem. Még a kultúrházból is hazajöttem az éhség miatt.

 

Juliska néni: Ahogy már említettem, nekünk a párommal már volt házunk. Az be volt rendezve, tehát volt hová menni. De senki nem érdeklődött, hogy hol voltunk három évig. Amíg más gyarapodott, addig mi idegeneknek dolgoztunk. Kicsit szo-

morkás volt a lelkünk, nehezen hittük el, hogy saját ura vagyunk magunknak, nem parancsolnak az oroszok. Lassan oldódott bennünk a feszültség.

Ancika néni:  Amikor hazajöttem körbevett a család, próbálták segíteni a visszazökkenést. Anyuka Budapestre vitt, hogy válasszak magamnak szép ruhákat.

De Oroszországi időszak után nem volt már nekem ízlésem, mind szép volt amit láttam. Úgy hogy anyuka több ruhát, cipőt is vett nekem, hogy szépen fel tudjak öltözni a rongyok után. Amikor tükörbe álltam nem ismertem magamra.

Dolgozni nem bírtam, olyan sovány voltam.  Nem emlékszem, hogy a tanácson jelentkeztem volna, valószínű a testvéreim azt lerendezték.

A szomszédok örültek ha, megláttak és kedvesek voltak velem. Mivel daráló működött nálunk, sok ember megfordult az udvarunkon, akik figyeltek engem, és az nekem furcsa volt. Akkoriban bizonyos mértékű visszafogottság volt rám jellemző.

Egyébként Rád doktor sokáig ellátogatott hozzánk, gyakran megvizsgált, törődött velem, szükség is volt rá.

-  36  -

Gizike néni: Mikor hazajöttünk, be kellett menni a tanácshoz egy hét leforgása alatt. Jávorfalvi testvére Olga adott a tanácson egy papírt, és arra be kellett fizetni 2 forintot. Holott még nem is dolgoztunk, semmi jövedelmünk nem volt, honnan is lett volna? Nem vették figyelembe, hogy mennyit szenvedtünk, nem voltak méltányosak velünk. Na és utána még egy hétig a Káli Rád doktorhoz jártunk, mert

betegek voltunk, teljesen le voltunk gyengülve, kiéhezve, szervezetünk mindenben hiányos volt. Ő erősítő injekciókat és védőoltásokat adott fertőzés ellen.

Nagyon ki voltam én is éhezve. Amikor felálltak az asztaltól a tálat magam elé fogtam és utolsó cseppig kitöröltem. Anyukám nagyon figyelt rám, hogy túl ne

egyem magam. Ugyanis volt aki bele is halt, mert nem tudott az éhségén uralkodni.

Laci bácsi: Én 20 évesen jöttem haza, fejlődő szervezetem kívánta a kalóriát, amit sokszor mértéktelenül vittem be a szervezetembe. Bizony a szívem néha úgy kalapált, ritmus zavar keletkezett, hogy orvoshoz kellett fordúlni.Nagyon keserű cseppeket kaptam  szívem gyógyítására.

Majdánné: Vajon minek köszönhető, hogy ilyen táplálkozás és ilyen nehéz fizikai munka mellett túlélték ezt a megpróbáltatást?

Gizike néni:  Ez csodával határos dolog. Nagyon sokan meghaltak közülünk. A féfiak különösen, mert a napi 60 dkg kenyeret is gyakran dohányra cserélték, tehát még kevesebb kalória került szervezetükbe.

Már biztosan említettem, hogy éjszaka mikor jöttem haza munkából, szedtem egy csomó csanát. Összetépkedtem, és konzerves dobozban megfőztem a salakban lévő parázson. Bementem a lágerbe, megsóztam és megettem, ezzel csillapítva az éhségemet. De ma, ha meglátom rosszul vagyok a láttán.

 

Laci bácsi:  A salakot a vasgyárból csillék hozták ki, öntötték egymásra hegyet alkotva. Ebben a parázs sokáig megmaradt, ezen lehetett főzni konzerves dobozokba.

Gizike néni: Amiket itt elmondtunk a mai ember számára hihetetlen, ha beszélünk róla kételkedve hallgatják sokan. De sajnos igaz volt. Az elmondott  körülmények között élni és  dolgoztatni iszonyatos és embertelen dolog volt. De hála az Istennek

haza jöttünk és az ott megtörténteket nektek elmondhattuk !

 

 

 

 

 

 

 

 

-         37  -

 

Mit üzen a világnak?

 

 

 

Ancika néni:  BÉKÉT!

                       Ha békesség volt a lágerbe, akkor könnyebb volt a mindennapi élet

                      A mai világban is, ha békésen együtt élünk, elkerülhető a baj!

 

 

 

Gizike néni:  Az országunk tönkrement!  Felelőtlen emberek tönkretették.

                      Ha ők olyan lágerben bűnhődnének tetteikért, mint amilyenben mi

                      voltunk három évig, biztos átgondoltabban cselekednének  a

                       Magyar nép sorsa felől!

                      

 

 

 

Juliska néni:  A mai világ el sem hiszi, hogy minket kényszermunkára elvittek

                       A négy ember hiteles elbeszélése legyen erre bizonyíték!

 

 

 

Laci bácsi:  Üzenem a mának és a jövőnek!

                    A mai világban ami nagyon nehéz: megmaradni embernek. Őrizzék

                   és tiszteljék a multat. Tartsák meg a magyarságukat és szeressék a ma-

                   gyar hazát és annak becsületes és dolgos népét.

                   Különben nem lesz : még egy ezer év  magyarként itt a Kárpát meden-

                   cében !

 

 

 

 

 

a.7.Történeti áttekintés

 

 

     Kompolt az Alföld északi szegélyén, a Tarna patak partján fekszik.  Írásos forrás már 1272-ben említést tesz Kompolth-ról. Az Aba nemzetség ősi birtoka volt.

Adományozások, birtokjogok átszállása majd vásárlás útján 1737-1758 között

Grassalkovich Antal tulajdonába került Kompolt. 1754-ben gróf Grassalkovich Antal földesúr Elzászból, Köln környékéről  NÉMET jobbágyokat hozatott be,

és telepített le. A lakosság földműveléssel ,állattenyésztéssel és dohánytermesz-

téssel foglalkozott. A letelepedett   svábok  szorgalmas munkájuk nyomán

pár évtized alatt   - a környékhez viszonyítva – jó módra tett szert. (1)

Tehát  a sváb lakosság eredete Kompolton, ide származtatható vissza.

 

     A magyarországi német nemzetiség háború utáni megítélését,  a vele szemben alkalmazott eljárásokat:

-         a nagyhatalmak állásfoglalásai,

-         az ország kül-és belpolitikai helyzete, valamint

-         a hazai politikai erők törekvései határozták meg.

De mielőtt a hazai felelősség megállapításáról elkezdődhetett volna a vita, a szovjet hadsereg már 1944. november-decemberében végrehajtotta azt a büntetőakciót, mely következtében több tízezer  magyarországi német került a Szovjetunió lágereibe.

      Szovjetunióban a német munkaerő igénybevételét a jóvátétel egyik formájának tekintették. A szovjet hadsereg által deportált németek tízezreivel az ország

munkaerő-szükségletét igyekeztek biztosítani. Ezeket előre megtervezve, az

érdekelt országokat és a nagyhatalmakat kész tények elé állítva hajtották végre.

A romániai és magyarországi események idején, semmiféle nemzetközi szerződés vagy  megegyezés nem tette lehetővé,  hogy a polgári lakosságot idegen országban munkavégzésre igénybe vegyék !

      Első ízben, 1945. februárjában a nagyhatalmak  Jaltai Konferenciáján került

szóba a német munkaerőnek jóvátételként történő igénybevétele. Roosevelt fölvetését, jellemző képmutatással, Sztálin azzal utasított el, hogy a Szovjetunió még nincs felkészülve e kérdés tárgyalására. A végrehajtására viszont annál inkább. Hiszen ezzel egyidőben már szinte be is fejeződött a romániai és a magyarországi németek elhurcolása. Sajátos módon a Szovjetunió, szövetségesei tárgyalókészségét a németek elhurcolásához való hozzájárulásként értelmezte.

 

     Magyarországon a német nemzetiségű lakosság közvetlen hátországi munkára

 

 

-  2  -

történő mozgósítását a szovjet parancsnokság:                                                               1944 december 22.-én kelt  0060. sz. parancsa rendelte el !

      A parancs értelmében 17 és 45 év közötti férfiakat, valamint a 18 és 30 év

közötti nőket kellett összegyűjteni. Legfeljebb 200 kg-os poggyászt vihettek magukkal és ha szökni próbáltak vagy vétséget követtek el azt a családtagjukon is megtorolták. Így indultak a vagonokban „Málenkij robotra” az ártatlan emberek.

     Az elhurcolást a magyar hatóságok, elsősorban a községi és a járási szervek közreműködésével hajtották végre, miután a Teheráni Konferencián a nagyhatalmak abban állapodtak meg, hogy a megszállott országokban nem vezetnek be katonai közigazgatást. (2)

      A végrehajtás terhe és felelősége a helyi /községi,városi/, valamint a járási közigazgatási apparátusra nehezedett , mely sok helyen az ideiglenesség képét mutatta.   A megyei közigazgatás, majd az éppen csak megalakult  Ideglenes

Nemzeti Kormány az eseményekről később értesült. Ugyanis a hírközlési hálózat a háborús események következtében alig működött.  De legfőbb oka az volt, hogy a szovjet katonai hatóságok, mindezt járási parancsnokaik révén intézték. A települések így magukra maradtak, kiszolgáltatott helyzetbe kerültek, tág tere nyilt a szubjektivizmusnak, a bosszúnak a katonai önkénynek. A katonai önkény következtében nem csak magyar hű svábok de magyarok és bunyevácok is bekerültek az Ukrajna felé robogó vagonokba., hiszen a parancsnokságok a családnevekből és fix kontingensekből /lista/ indultak ki.

      Máig sem tudni, hogy kik és mikor írták alá a magyar kormány részéről azt a

megállapodást, amire 1945. január 5.-én kiadott rendeletében hivatkozik Erdei Ferenc belügyminiszter.

      A rendelet a német származású magyar állapolgárok közmunkára történő igénybevételéről írt, elhallgatva a kiszállítás lehetőségét. Továbbá azt a tényt, hogy az ország egyes vidékein már folyamatban van.  Hivatalosan tudomást sem vettek arról a körülményről, hogy sok helységben mire a névjegyzékek összeállítása, illetve felülvizsgálata befejeződött, már  az érintettek elszállítása is megtörtént.

Továbbá Baján, a város vezetősége a németek elszállításával kapcsolatos információt nem a kormánytól, hanem a szovjet katonai vezetéstől kapta.

Még a kommunista párt vezetői is nehezményezték a szovjet hadsereg által brutá-

lisan végrehajtott akciót. Kicsit sok volt az  ilyen akciónál elkerülhetetlen helyi

túlkapás. Napvilágot láttak olyan hirlesztelések is, hogy  az oroszok   a kormány tudta nélkül, előzetes megállapodás nélkül tették akcióikat ! (3)

      Legújabb kutatások 60-65 ezerre teszik az elhurcoltak számát. Az embertelen körülmények és a bánásmód miatt közülük 15-20 ezer soha nem tért vissza.

A magyarországi túlélők több hullámban 1948  végéig érkeztek haza.

-         3  -

 

Ártatlanul szenvedtek, egyetlen  bűnük, nemzeti hovatartozásuk volt  !

 

    A Kompolti emberek összegyüjtése 1945. január 01-én kezdődött. Gyüjtöhely a

Káli  „Finánc „ ház volt. Itt helyezték el a kompolti, a nagymarosi, a kismarosi és vecsési  svábokat, ahol kihallgatások időszaka vette kezdetét.

Majd 1945 január 16.-án a káli állomáson vagonírozták be az embereket. Onnan indították a svábokkal teli szerelvényeket  az Ukrajnai lágerekbe  ahol„ Málenkij robotra”, ingyen munkára kényszerítették őket.

Az összegyűjtött kompoltiak közül végül is  76 főt hurcoltak el a Szovjetunióba 

1-3 évre /névsor mell./. Közülük 12 fő soha nem tért vissza, az orosz mező lett a végső otthonuk.

 

  A  Heves Megyei Levéltárban  az

 első népszámlálásról írásos adatok 1785-ös évből valók, amikor Kompolton a népesség száma 858 fő volt. Itt még nemzetiségi hovatartozásról nincs szó.

1880-ban a lakos száma 1719 fő akik közül már  525 fő németnek vallja magát.

1990-ben                        1661 fő közül                   69 fő,

1930-ban                        1613-főből  már csak       13 fő volt német ajkú.

Az 1941-es valamint az 1948-as népszámlálás kimutatása alapján Kompolton már senki nem vallja magát német kisebbséghez tartozónak. Nyilván a II. világháború eseményei ezt befolyásolták. Az elhurcoltatások alapját képezte az a  névsor,  melyben németnek vallották magukat az emberek.(4)

 A félelmet jól bizonyítja , hogy az országos adatok alapján  1941-ben  540.000 német anyanyelvű lakos élt, s közülük csak 360 000 vallotta magát német nemzetiségűnek.

 

 

 

 

 

 

 

 

(1)   (4) Heves Megyei Levéltár adatai Kompoltról

(2),(3)  Kollektív bűnösség elfogadása: Miniszterelnökség íratai 29/1945

                                                               Füzes,1990a.39-Füzes 1990b.86

                                                               BKML.Baja elnöki íratai 172/1945

.

 

 

 

 

 

            

ZÁRÓ GONDOLATOK

 

 

                                    A szavak önmagukért beszélnek.

 

Emlékekeiket nem hagyták maguk mögött! Még most is elevenen él bennünk  az igazságtalanság az embertelenség kínzó emléke. Ennek ellenére mégis

EMBEREK  maradtak.

 

Emberek, tele megértéssel, türelemmel, szerénységgel, pozitív életszemlélettel,

aki  egy életre szóló testi-lelki trauma keservét hordják magukban.

 

Akik  becsülettel dolgoztak, gyermekeket neveltek és ma szerény körülmények között élik nyugdíjas életüket !

 

     A történészek dolga, az események feltárása, elemzése és hiteles dokumen-.  tálása. A miénk, hogy megkövessük az áldozatokat és saját eszközeinkkel segítsünk abban, hogy a történelem ne ismételhesse meg önmagát.

 

   Azért tartottam fontosnak hogy az emlékeket papírra vessem, hogy olvasóban „soha többé igazságtalanság” érzése alakuljon ki !

Örök időkre mindenki számára tudatosodjon, hogy a szülőföld mindenki számára az a hely  ahol...”élned, halnod kell !”

 

Kedves kompolti Hazatértek ! 

Kedves Gizike néni,  Ancika néni,  Juliska néni és Laci bácsi !

Köszönöm, hogy emlékeiket őszintén megosztották velünk!                            Életük példaként áll mindannyiunk előtt !

 

 

Majdán Ferencné

 

 


Majdán Ferencné: