Németh Mária, Zalaegerszeg
|
Egy európai történet
„Kelet-és Közép-Európa mint valami hatalmas tolató-pályaudvar… A vonatok ingajáratai …egyeseket kitoloncolnak, másokat ideszállítanak” Karl Schlögel: Az elűzetések tragédiája (egy európai
történet) Annának aznap különösen
hosszúnak tűnt a délután. A Budapestről 19 óra 50 perckor Drezdába érkező
vonatot várta. Megint túl korán jött el
otthonról. Már harmadszor fordult vissza a Karl Marx -Straße szökőkútjai irányába. Szokatlanul meleg volt. Az első
utcai árusnál automatikusan németül kérte a fagylaltot, de közben magyarul
gondolkodott tovább. A lánya még reggel is
felhívta, hogy megkérdezze, ne hozza-e el mégis. Ott a Wartburg, el tud
szabadulni a munkahelyéről, nem kellene cipekedni, gyorsabban hazaérnének… Már
tizenöt éve játsszák ezt. Vagy csak ő játssza. Éva talán tényleg nem tudja,
miért ragaszkodik hozzá, hogy egyedül legyen a pályaudvaron, mikor begördül
végre a Magyarországról érkező szerelvény. Sejtheti, de nem tudhatja.
Megszokta, hogy nem osztja meg senkivel a titkait. Persze nem lehet nem
észrevenni, mennyire várja az öregje érkezését hazulról, meg az utazást is
haza! Még az idegeneknek is feltűnik, hogy megváltozik a nagy találkozások
közeledtével. A mai hosszú készülődésekor is a szekrény mélyére került a
szokásos szürke szoknya és kötött mellény. A falujában maradtakra gondolt,
tudta, hogy a hozzá hasonló korúak már öregasszonynak számítanak odahaza.
Élvezte, hogy ő nem tűnik köztük még annak. Az ura sem úgy nyúl hozzá… Úgy
kényezteti a testét-lelkét, mintha kárpótolhatná mindenért. Érezte, hogy elpirult, leült
egy padra, de nem tudott másra gondolni. Lehet, hogy ők öregen találták meg
azt, amit mások már rég elvesztettek, talán el is felejtettek. Pedig az ő közös réges-régi
múltjukban is minden olyan egyszerűen, szokványosan alakult, úgy volt teljes az
életük, hogy észre sem vették. Mint Jancsi és Iluska meséjében, úgy kezdődött minden. Aztán ők is
messzire szakadtak egymástól, hogy sok év után egymásra találjanak újra. Csak
szép Tündérország, közös haza nem várt rájuk. „Jani, Panni egy pár, mindig együtt jár!” Már az elemiben csúfolták őket, mert együtt érkeztek és indultak hazafelé. Pedig nem is voltak szomszédok. Együtt játszottak, később a rájuk bízott munkában is segítettek egymásnak. Tehénőrzés közben összeszöktek. Összenőttek, mint a testvérek, de aztán a vágyaik is egymásra találtak. Nem is akarta senki elválasztani őket, édesanyja - apja halála után - szinte sürgette a házasságot. Nagy volt a porta, a szőlő, a föld; nem volt fiútestvér, kellett a férfikéz; egy rendes faluban rendben kell tartani minden négyszögölt, nem veszhetett az örökség. Mielőtt még bárki mást észrevehettek volna, már holtodiglan egymáséi lettek. Nagyon fiatalon kezdték a közös életet, de nem bánták meg. Jól megvoltak, sokat dolgoztak, amikor csak lehetett, örültek egymásnak. Hamarosan meg is született a lányuk. Ma úgy gondolja: inkább volt vidám, elégedett és büszke, mint szerelmes vagy boldog asszony. Az életükben, a kapcsolatukban talán akkor is benne volt a lehetőség, de nem volt még érett rá. Az ura sem. Összetartoztak, de nem igazi szenvedéllyel. Csak később értették meg, hogy mi az. El kellett veszíteniük egymást, hogy megértsék. Elmosolyodott és elkomorult. Nem volt rosszakarójuk, a történelem bánt velük mostohán. Túl gyorsan jött a háború.
Még nem tudott beszélni a kislányuk, amikor az ura bevonult. Nem volt volksbundista, magyarok közt, magyar katonaként harcolt s
került orosz fogságba. Nem jutott haza, csak 49-ben. De a családját már nem
találta a faluban, az otthonukban idegenek laktak. A svábokat időközben
kitelepítették. Szükségszerűnek mutatkozott. Kellett a hely a Szlovákiából
érkező magyaroknak. Még szerencse, hogy őt figyelmeztették, előre szóltak neki.
A csendőrparancsnok jól ismerte, tudta, hogy csak hárman vannak, három
kétségbeesett nő: egy beteg öregasszony, egy talán apa nélkül maradt kislány
meg ő. Talán tetszett is neki, vagy csak lelkiismeretesebb volt, mint az országvezetők, akik a magyar anyanyelvű sváb származásúakat
sem kímélték. Még tanácsot is kapott. Jó tanácsot: töltsön meg holnap reggelig
három zsákot a legjobb gabonájukkal. „Ott még éhínség van, mindennél többet fog
érni, meglátja.” A magukkal vitt gabona nekik
tényleg az életet jelentette. Drezdáig ugyanabban a marhavagonban utaztak. Nem
voltak többen harmincnál. A zsákokon aludtak. Levegőt, vizet is kaptak. A
vasúti közlekedés már a szovjet megszállási övezetben is helyreállt, s a
pályaudvarokon akkor is nagy volt a forgalom. A „fekete városon” áthaladva
rémült meg először. Mindenütt romok, s a parasztszekéren a tagbaszakadt kocsis
nem tudta levenni a szemét a zsákjaikról. Tegnap is felnézett annak a Dippoldiswelde főutcáján álló háznak a padlásablakaira,
ahová be kellett, hogy fogadják őket. Nem kenyérlesők, „kenyérszaporítók”
lettek a háziak számára is nehéz időkben, így nem kezelték betolakodókként
őket. Segítettek munkát találnia. Mire tél lett, leköltöztették őket a
padlásról a jobban fűthető vendégszobába. Kezdetben édesanyjának
kellett beszélni mindannyiuk helyett. Később már csak vigyázott a kislányára,
míg ő dolgozott és tanult. Férjes asszony volt, aki férjéről mit sem tudott. Úgy lett német, hogy nem
beszélt németül. Otthon anyja sváb beszédére is magyarul válaszolt. Ő nem csak
a szülőfaluját, az örökölt földet szerette, minden, amit az iskolában
tanítottak magyar tájakról, történelemről, irodalomról, tudományról, érdekelte,
büszkévé tette. Ma is többet olvas magyarul, mint németül. De azok a sváb szokások, az
a céltudatosság és szorgalom, azok elkísérték! Abból a kevés itteni férfiból,
aki a háborúban megmaradt, több is akadt, aki szívesen számolta volna vele új
lakása sarkait! A gyűjtögetési kényszerétől pedig talán soha meg nem szabadul! Azt a tegnapi idegenvezetést
is elvállalta, pedig már nem neki való egész nap róni az utakat! Na, nem csak a
pénzért teszi… Jó magyarul beszélni akkor is, ha nincs vele az ura. Akcentusa
sincs. Azok a szakszervezeti csereüdülésre érkezett fiatalok is azt hitték,
csak néhány éve került ide. Jó friss híreket hallani az óhazáról, és hát
szereti megmutatni már ezt az újat is, ami annyira más, mint amit elhagyott.
Gazdagon termő mezők és kertek nincsenek, errefelé csak cseresznyefát érdemes
ültetni. Hiába küszködik évek óta, a paradicsom a kis üvegházban beérve ízetlen
marad. A hegyeket viszont egyre szebbnek látja. Több mint negyven éve még nem
hitte volna, hogy megkapaszkodik itt is, az ura nélkül is. Szeret beszélgetni, no de
tegnap egész nap beszélt. Leülni sem volt hajlandó még
a buszon sem. És vajon miért mesélte el az egész életét? Az a két idegen most
többet tud róla, mint a saját lánya. Még az sem biztos, hogy sosem látja őket
többé. Kicsi lett a világ. Elnézte a pályaudvarhoz érve
a körbe futó feliratokat. Mennyi az idő? – talán csak ez érdekelte. Még mindig
sokat kell várnia. Az NDK-ban csak ritkán késnek a vonatok, bár a tegnapi fiatal
pár éppen egy nem túl barátságos útlevél-ellenőrzésről mesélt. Mintha már a
határőrök is irigyelnék azt a világútlevelet. Vagy készül valami
Magyarországon? Mert itt biztosan nem változik semmi, neki sincs oka panaszra.
Szórakozottan olvasta a híreket. Mintha minden máshol történne. Távol, a
harmadik világban. Nem elég az itteni pontos idő? Inkább újra elindult. Vele már nem sok dolog történhet. Talán ezért kívánkozott annyi minden tegnap ki belőle. Jó volt elmondani, megkönnyebbült tőle. Rájött, hogy van, amit évtizedek alatt sem dolgozott fel. Szereti az urát, de van valami, amit nem tudott megbocsátani neki. Nem azt, hogy nem jött
utánuk. Nem sokan tértek vissza onnan, ahonnét ő.Beteg volt a fogság után, meg kellett erősödnie. A
határok zárva voltak. Újra kellett kezdenie neki is. Asszonyra talált. Mire
megnyíltak a határok, az új asszonytól is született egy lánya. Még azt is
elhiszi, hogy kereste, kerestette őket, hogy mindig hiányoztak neki. Várta is
őket, mikor végre hazamehettek. És a ritka találkozások során közelebb kerültek
egymáshoz, mint valaha. Volt egy balatoni nyaralás is: ő is a lánya kedvéért
utazott, Jani is a lánya kedvéért látogatta meg őket. Egyedül jött, s csak két
napig maradt. Már akkor is méhekkel foglalkozott, meg ott volt a család is. A
másik. Mégis akkor sejtette, érezte meg, hogy az urában valami olyan vágy
éledt, amiről korábban nem tudta, hogy létezik. Jó volt újra nőnek lenni a
közelében. De egyikük sem akarta felforgatni az életét. Azt hitték, túlteszik
magukat ezen is. Hiba volt, akkor még vállalhatták volna a szerelmük. A lánya nagyon megszerette Magyarországot. Vitte a barátnőit, az apja többedmagával is vendégül látta. 1968-ban meghívták mindkettőjüket Évi féltestvérének lakodalmába. Igazi sváb lagzi volt, három napig tartott. Jani számára mintha csak ő létezett volna azokban a napokban, elhanyagolta kimerültnek látszó, sápadt élettársát, menyasszony lányát, újdonsült vejét, az egész rokonságot. Vele táncolt, senki mással. Mintha díszvendégek lettek volna. És ő elkezdte halogatni a visszautat. Az ura közelében akart maradni. Várta, hogy történjen valami, mondjon valamit. Akarta, hogy mondjon valamit. Akkor már tudta, hogy soha nem talál senkit olyan szeretnivalónak, mint őt. Lehet, hogy mással él, hogy országhatárok és hadseregek választották el tőle, de a törvény szerint még mindig hozzátartozik. Figyelte, hogy mennyire keresi a lehetőséget a közeledésre, s hogyan bizonytalanodik el újra és újra. Nem tehetett semmit, lejárt a szabadsága, kétségbeesetten utazott haza. A Drezdába vezető úton
mondta el a kitelepítés történetét, a folytatást az elbai hajókiránduláson. El
tudta mondani, még csak el sem érzékenyült. Pedig visszatérő álmaiban zokogni,
sikoltozni szokott. -
Közel egy év múlva kaptam
meg Jani levelét, amelyben arra kért, ha tehetem, látogassam meg. Egyedül várt
rám. Sápadtan erőlködött. Mentegetőzött, de azt mondta, nem tehet mást. Egy éve
még nem bírta megtenni. De most meg kell tennie, egy nagybeteg asszony utolsó
kívánságát teljesítenie kell. Arra kért, váljak el tőle, hogy feleségül vehesse
Katit, az élettársát. Tudtam, hogy sokat köszönhet neki, tudtam, hogy ebben a
helyzetben nem választhat engem, de a válással le is mondott rólam.
Legszívesebben rögtön visszafordultam volna, de végigcsináltam
a hivatalos procedúrát. Kati mellett maradt annak haláláig. Mikor Évi férjhez
ment, még nem tudott eljönni, de néhány hónap múlva meglátogatta. Unokánk
születése után már hosszabb időre jött. Lelkesedett a vonatozásért, úgy tettem,
mintha el is hinném. Történetem lelkes hallgatói már sejtették a folytatást. -
Abban az évben még kétszer
eljött. Hozott sok akácmézet, igazi hazai paprikát, paradicsomot, én is
segítettem neki az otthoni megbízások teljesítésében, a robotgépek, multiboy-készülékek kiválasztásában, de nem mentem elé a
pályaudvarra, és soha nem is kísértem ki. Egészen addig, míg egyszer elém nem
állt, s meg nem fogta a kezem. Ugye, tudom, hogy ő már milyen régen készül
erre, ugye, tudom, hogy nem a lányunk miatt utazik ilyen sokat… Azóta nem
hagyom, hogy a lányom várja a pályaudvaron. Nem gondolta, hogy a sorsa ilyen érdeklődést kelt. Nem akarta elhanyagolni idegenvezetői teendőit sem, de a fiatal pár alig várta, hogy visszatérjen a saját történetéhez. Megnézték a königsteini várerődöt, Pirnában vásároltak, majd a férfi kérésére a mese is véget ért. Sárga, kiscsirkés mintájú, puha fürdőlepedőt választottak egy kisgyereknek, aki még meg sem született, és a fiatal szülőknek eszébe sem jutott, hogy esetleg úgy alakul majd az életük, hogy nem együtt nevelik fel. Így aztán nem voltak igazán elégedettek a befejezéssel. A fiatalasszony - áldott állapotban - mindennél többre tartotta a szerelmet, nem értette és meg is kérdezte, miért nem élik együtt az életük. Miért két család, ami egy volt, miért két haza, ami közös is lehetne, miért a fárasztó utazások? Nem mondta el, hogy maga sem
tudja, miért alakult így. Ezerszer is feltette magában
ő is a kérdést: tényleg jól döntöttek-e. Lehet, hogy az álmában még mindig
kísértő csalódás miatt nem tudott eléggé bízni az urában, vágyott rá, de nem
tudott igazán megbocsátani neki? Annyit mondott csak, hogy támogatniuk kellett
a lányaikat. És hogy amióta mindketten nyugdíjasok, évente kétszer-háromszor is
útra kelnek. Amikor a méhek gyűjtenek, rajzanak, inkább neki kell mennie, télen
az öregje jön, s akkor hónapokig is marad. Nem biztos, hogy kevesebb, amire
vállalkoztak, egy újra megkötött házasságnál. Milyen gyorsan futnak a
világító számok, betűk… 1989. július 29. Máris este van, s olyan vakítóak a
fények. Le kellene ülni megint egy kicsit. Nem, most már nem lehet, rögtön
befut a vonat. Csak egy kicsit pihen – gondolta, míg hátradőlt a padon. Mikor feleszmélt, még
hallotta a csúfolódó kórust: „két szerelmes - pár, mindig együtt jár!” Segítő
kezeket érzett magán, és egy szeretett arc váratlan közelsége vigasztalta, egy tekintetét
el nem engedő világosszürke szempár. A mentőautó elkerülte a
sétálóutcát. Azon a kertvárosi útvonalon haladt, amit Jani kedvéért szoktak
választani hazafelé menet. Az orvos megrökönyödésére Frau
Anna felnevetett, mert eszébe jutott, hogy az ő öregje milyen gátlásos is tud
lenni. Egyetlenegyszer ment csak le a hosszú sugárúton található nyilvános
illemhelyek egyikére, azóta nem hajlandó. Hiába magyarázta neki, hogy az
egyetemista fiúknak milyen jól jön az a pénz, neki csak az otthoni öreg vécés nénik
felelnek meg. Ebben az országban az ura
még mindig csak látogató, idegen. Ő meg, talán a forróság, talán a fáradtság
vagy a türelmetlen vágy tette, de majdnem megszökött előle a közös hazába
induló, utolsó szerelvénnyel. |
Németh Mária, Zalaegerszeg
|